V. FEJEZET
Dobzse László

A csendes zugligeti kolostor körül a százados tölgyfák kétszer is lehullatták már a leveleiket, s kétszer kihajtottak újra. Ezalatt nagy változások történtek odafenn a magasban.

A királynénak fia született. Idejekorán jött a világra, két hónappal a természet törvénye által megszabott idő előtt. Azt a parányi kis életet, amit magával hozott, úgy tudták fenntartani, hogy időrül időre egy-egy sertést vágtak kétfelé, annak az életmeleg belsejébe dugták bele az újszülöttet, míg végre annyira megerősödött, hogy levegőre lehetett hozni. – Hanem a királyné maga belehalt a szülésbe.

Amint aztán az újszülött, akit (a francia király iránti kegyeletből) Lajosnak kereszteltek, a pólyából kiszabadulhatott, siettek őt megkoronázni. Egy síró csecsemőnek a feje fölé odatarták a koronát. Nagy ünnepségek történtek ez alkalommal a budai várban.

A pálosok kolostorába is elhatott a híre mindennek.

A requiemet a királynéért, a Domine Salvum fac Regemet az új királyért a fehér barátok is elénekelték.

Györgynek azon járt az esze, hogy nagy „dies irae”-t énekelnek most a Zápolyák várában. Porba esett minden reménység a magyar trón elnyerése iránt. Van már törvényes örökös. Nincs szükség sem a rákosi országgyűlésre, sem a német császárral kötött titkos szerződésre, hogy az országnak új királyt adjon.

Időközben megtörtént még az a kis hajcihő is, hogy az országgyűlés erős határozatot hozott abban az értelemben, hogy soha idegen származású király Magyarország trónját el ne foglalhassa. Ennek visszatorlásául az osztrák fejedelem haderővel tört be a határszélen, s pusztítani kezdte a dunántúli megyéket. A megrémült király felszólítá Zápolyát (az egyik ellenségét), hogy gyűjtse össze a hadakat, s verje ki az országbul a másik ellenségét (Ferdinándot). A táborok szembe álltak, s bizony fegyver élére volt állítva a kérdés. Hanem aztán véget vetett az egész fegyveres vitának a férfi trónörökös születése; németnek, magyarnak szépen vissza kellett ballagni a maga hazájába. Szétválasztotta őket ez az üdvkiáltás: „Éljen II. Lajos király!”

Ámde arra számított mind a kettő, hogy ez az idétlen szülött nem lesz megélni való ember.

…A sáfárválasztás utáni napon György felballagott Buda várába, átvenni a confrátertől becserélt leírói helyet.

A várnagynak a szava elállt bámulatában, mikor prezentálta magát előtte.

– Micsoda? Te! Vitéz Martinuzzi Utyessenovics György! A török fejek levagdalója! Te jössz ide vissza, mint fehér barát; csuhában, facipőben? Hát így követeled tőlem vissza az itt hagyott kardodat?

– Hadd pihenjen még. A kard nem kér enni. Ha kér, majd érte jövök.

– Hát mért jössz ide mostan?

– Folytatni a munkát, amit a társam félbehagyott: a manuscriptumok kópiáit.

– Micsoda? Te kópiákat írsz, ócska manuscriptumokról, aki még néhány év előtt azt sem tudtad, milyen szűrben jár az öreg „Á”?

A várnagy nem hitt addig, amíg a szemeivel nem látta, hogy György csakugyan belemártja a kalamust a kalamárisba, s folytatja szép fraktur betűkkel a félbehagyott kópiát.

– Csodák történnek a világon! Hát csak írjad, Fráter György, ami a pennád alá kerül. Aztán majd mikor délre harangoznak, verd ki a kalamust az asztal lábához, s a szag után indulva, keresd fel a konyhát, ahol a jusculumodat kiszolgáltatják.

– Deo gratias. A nappali órák nem vesztegetni valók. Én csak munka végezte után pánizálok otthon a kolostorban.

– No, erre én nem állnék kötélnek. Hát csak végezd a körmölést, fráterkám. Ne félj, itt nem háborgat senki, ha csak az egerek nem.

Azzal magára hagyta a frátert.

Igaza volt a várnagynak. A Corvina könyvtár ajtaja akár berozsdásodhatott afelől, hogy valaki nyikorgatná; hanem a könyvtárbújó kollégák, azok szorgalmasan ott működtek körülötte: az egerek. Ahogy az ő tolla percegett a beíratlan lapon, úgy percegtek az ő fogaik a már beírottakon.

Az okirat, melyet Györgynek le kellett másolni, a paulinusok történetéhez tartozó valami doce volt.

A pálos barátok szerzete kiválóan magyar eredetű volt. Még 1215-ben alapította a rendet Bertalan püspök. 1319-ben adományozta nekik Szent Ágoston szabályrendét XXII. János pápa, s 1390-ben ruházta fel őket IX. Bonifác pápa a karthauziak szigorú szabályaival. Magyarországról lassankint szétterjedt a rend uralma Lengyel-, Német- és Svédországokra; öt provinciájuk volt, s mindannyinak a feje volt a budai Makkos Mária-i főapátság.

Hunyadi Mátyás király különösen nagy pártfogója volt e rendnek, mely nemcsak szigorú fegyelméről volt nevezetes, hanem arról is, hogy a nemzeti mívelődésnek hathatós előmozdítója volt, egész ellentéte a butaságot terjesztő, csak a semmit nem tevést ápoló szerzeteknek. Éppen Mátyás király maga volt az, ki egy éjjel, a gvárdián által bebocsátatva a kolostorba, szemtanúja volt annak a szigorú flagellációnak, melyet az eredeti feljegyzés szerint előadtunk. Királyi jóakaratát azáltal tanúsítá Corvin Mátyás, hogy a pálosok budai apátságnak adományozta a Borsod megyei gazdag jövedelmű sajóládi apátúrságot, mely az ideig a kalandjaikról hírhedett veres barátok tulajdonához tartozott.

Corvin Mátyás halála után azonban, midőn a legelső apát, Pius kormányozá a sajóládi kolostort, egy éjjel gonosz latrok felgyújtók a zárdát, a barátokat megölték az apátúrral együtt; s e tűzvészben a donációs levél is elhamvadt. Akkor aztán a veres barátok megint visszafoglalták a kolostort, s bitorolták a javadalmait.

A főapát hasztalan folyamodott a királyhoz és Bakácshoz. Sehol sem volt grata persona. Mindenütt azt kérdezték tőle: „Hol az írás?” Az adománylevél eredeti példányának bizonyára ott kellett lenni valahol Mátyás király levéltárában. Azonban Ulászló alatt a levéltárnoki állásnak az volt a neve, hogy „vacat”. Egy harmadik példánynak is kellett valahol létezni a székesfehérvári káptalanban. De az meg éppen el volt zárva a pálosok előtt.

Ezért küldé a főapátúr a Corvina könyvtárba a lemásoló frátert, hogy ha rá tudna akadni az eredeti királyi adománylevélre. Ez azonban igen szépen tudott másolni; de annál magasabb tudománya nem volt. Talán ha ötven esztendeig folytathatta volna a leíró munkát, végül majd csak rábukkant volna. Így azonban elkezdte kronológiai rendben szent Özsébnél, s egy évben egy lépést haladt.

Mikor Fráter György felváltá fráter Innocentiust, neki is lelkére kötötte a főapát, hogy folytassa a kutatást a királyi levéltárban, Corvin Mátyás adománylevele után.

Fráter György aztán megfordított rendszert kővetett.

A királyi levéltár – ez idő szerint – a lehető legnagyobb rendetlenségnek örvendett. Annak az okiratcsomagait az új király uralkodása alatt az érdekelt zászlósurak és főpapok, a saját érdekeiket kutatva, úgy összevissza hányták, hogy azokon eligazodni nem lehetett. Tárgymutató nem létezett sehol.

És mégis talált valakit Fráter György, aki nyomra vezesse. A kis egérke volt az.

Rájött, hogy az egér elsőbbséget ád az átlátszó pergamennek.

Az egér nagy ínyenc. A pergamennek azt az átlátszóságot a tojásfehérben és színmézben áztatás adja meg. Azért azt sokkal jobban szereti az egér megrágcsálni, mint a másfajta bőrlapot.

S György megjegyzé, hogy az átlátszó pergamen mind Corvin Mátyásnak a névaláírásait viseli.

Így talált nyomára a sajóládi eredeti donációnak.

Mikor rátalált, nem kiabált heurékát, nem futott haza a kolostorba az örvendetes hírrel; hanem nagy csendben maga elé tette a hosszú, terjedelmes adománylevelet, s elkezdte azt lemásolni egy üres pergamentekercsre, mely halomszámra állt a tékában a leíró diákok rendelkezésére. Senki sem vette azt rajta kívül igénybe. Mátyás király halála óta egyszerre századokkal esett vissza a nemzet. A negyvenezer tanulóra épített nagy egyetem falai betetőzetlen rom gyanánt álltak a vár végén, s a királyi várban csodának mutogatták azt a diákot, aki még írással foglalkozik.

Egy reggel mégis látogató került a Corvin könyvtárba.

György ott dolgozott az okirat másolatán (melyben minden betűnek hasonlítani kellett az eredetihez) , a leíró hely egy ablakmélyedés volt, mely az ölnyi szélességű falban egész cellához hasonlított. Észre sem véve, hogy valaki bejött a könyvtárba, nesztelen léptekkel, posztótalpú cipőben, csak akkor riadt fel, mikor a véletlen látogató már előtte állt.

A király volt. Dobzse László.

Mennyire megváltozott azóta, hogy egykor előtte állt.

Akkor sem volt valami daliás, hódolatot parancsoló alak. Simára borotvált arcával olyan volt, mint egy vénasszony. Most pedig tökéletes vénember volt.

Szakálla, bajusza hosszúra eresztve; a királyné halála óta nem borotváltatta az arcát. Arcszíne fakósárgás, szemei ónszínű karikák közé mélyedve, hosszú, kiálló fogai miatt az ajkai nem csukódtak össze, öltözete fekete kantus volt, ami tele volt pehellyel: annak a jeléül, hogy egész öltözötten szokott az ágyban heverni.

Fráter György azonnal ráismert a királyra, s tisztelettudóan felállt előtte, szerzetesi üdvözlés módján két kezét keresztbe téve a mellén, s fejét mélyen lehajtva.

A király azonban nem emlékezett őrá. Egyébre sem igen emlékezett ő már. Nem is láthatta a barát arcát, inkább a lehajtott fején a kiborotvált pilist. Azon a véleményen volt a király, hogy valami asztrológust lát maga előtt. Aki a könyveket búvja, az nem lehet más, mint csillagjós.

Megszólítá a barátot. Latin nyelven beszélt. Ez volt a közvetítő tolmács a király és a magyarok között.

– Mondd meg nekem, bölcs férfiú: látják a megholtak, ami itt a földön történik?

Fráter György készen megfelelt a kérdésre.

– Szent Chrysostomus azt mondja a Homiliáiban, hogy az idvezültek lelkei igenis látnak mindent, ami holtuk után az ő kedveseikkel történik; ellenben az elkárhozottak örök vakságra vannak vettetve.

– Az üdvözültek között van az én királyném?

– A királyné lelki üdveért tartott szentmisék és requiemek után azt kétségtelennek kell mondanom.

A király nagyot sóhajtott. Nehéz tehertől szabadult meg a lelke. A hangja mindjárt biztosabb lett, amint tovább kérdezősködött.

– Tehát a megboldogult királyné lát engemet, mikor egyedül vagyok, s a képe előtt állok? És hallja azt, amit őhozzá beszélek?

– Ez meg van adva az idvezülteknek.

A király suttogásra fogta a szót.

– Hát a két gyermekét látja-e a királyné?

– Bizonyára látja őket, s őrködik fölöttük.

A király szemei felvillantak; sovány arcát valami ravasz mosolygás húzta ráncokba.

– De hát hogy ismerheti a fiát a királyné? Holott elébb meghalt, mint az a világra jött?

(No, most megfogta a csillagjóst!)

– Szent Ágoston szerint az égben levők látják nem csak a jelenlevőt, de a jövendőt is.

– Az mind a csillagokban van megírva? Hát mondd meg nekem, bölcs ember: fog-e emberkort érni az én fiam?

– Bizonyára, az egész ország azért imádkozik.

– Lesz-e neki olyan ősz haja, mint nekem?

– Isten megadja, hogy legyen.

(Így is lett. Húszéves korában már ősz hajú volt II. Lajos.)

Dobzse László egyre jobban kezdte hinni, hogy asztrológussal beszél. Még többet kívánt tőle.

– Kérdezd meg a csillagoktul, bölcs ember, vajon megboldogult Fülöp főherceg várandós özvegyének posthumus szülötte fiú lesz-e vagy leány?

Györgyöt nem vitte rá a lelke, hogy gúnyt űzzön az elmebeteg királlyal. Kitérő feleletet adott.

– A mindenható gondoskodni fog róla, hogy Lajos királynak magához méltó hitvestársa támadjon.

(Ulászlónak titkos szerződése volt Miksa királlyal, hogy a születendő gyermekek egymással összeházasíttassanak, mielőtt egyik is, másik is tudta volna, hogy mi lesz az újszülöttek neme: fi vagy leány?)

Ezt tetszetős válasznak vette Dobzse László. Fráter Györgynek pedig arra az esetre, ha az özvegy főhercegnő mégis fiút találna szülni, fennmaradt az a védelme, hogy hiszen Lajos király Fülöp herceg nagyobbik leányát is nőül veheti: az ara négyéves volt, a vőlegény kettő.

A királynak még egy nagy gondja volt. Kezét a barát vállára tevé, s úgy súgta a fülébe.

– Mit mondanak a csillagok: lesz-e Maximilian király római császár?

– Lesz, és mégsem lesz az – volt György részéről az orákulum.

A király unszolta, hogy adja világosabb értelmét a szavainak, de György nem adott több választ.

(A pálos barátok összeköttetései kiterjedtek Németországra: ezeknek az előrevetett árnyékából tudhatá György, hogy Miksa király meg lesz ugyan választva császárnak, de a római út és a császárkoronázás elmarad.)

Dobzse László e kérdések tétele után hosszasan és mereven bámult a semmibe, néha órákig el szokott így mélázni, lelkének teljes sötétségében, míg egy új ötlet ismét világot nem lobbantott az agyában.

Ilyen gondolatszikra volt az, mely ezt a kérdést intézteté vele a baráthoz:

– Kit fog az én Zsigmond öcsém maga mellé királynénak választani, ha egyszer a lengyel trónra kerül? Hán? Szólnak erről a csillagok?

– Csak homályos útmutatást adnak. Zsigmond király nem fog királyi vérből származott nőt hitvesévé tenni.

– Ezt mondják az aspektusok? Hát miféle nőt?

– Efelől be van még zárna előttem az ég.

– Kutasd tovább, bölcs ember! Kérdezd meg újra a csillagokat!

– Megteszem, amire véges elmém képes.

– És aztán nekem elmondod?

Megmondhatta volna már akkor Fráter György a királynak, hogy lengyel Zsigmond Zápolya húgát szándékozik királynévá tenni, de jó oka volt rá, hogy ezt a titkot ott hagyja még egy ideig a csillagok között.

A királynak az járt az eszében, hogy lekenyerezze azt a tudós embert.

– Megjutalmaználak, bölcs asztrológus, igen örömest. De lásd: üres a tarsolyom. Egy dénárt sem láttam már Epiphanias óta. Amíg szegény megboldogult királyném élt, mindig volt aranypénz, ezüst tallér a tarsolyomban; most nem tudom, hová lesz a pénz. Nem tudom.

S ennél az emléknél nagy könnycseppek csordultak ki a szemeiből, végig az arc barázdáin a kuszált szakáll közé. Aztán összetevé a kezeit a mellén, s némán mozgó ajkairól látszott, hogy egy pater nostert mond el magában. Fráter György együtt imádkozott vele némán, a végmondatot egyszerre mondák el fennhangon mind a ketten: „sed libera nos a malo. Amen.”

Perc múlva ismét mosoly derült a király arcán.

Eszébe jutott, hogy hiszen kincstár ez, ahol ő most van! S ennek a tudós embernek semmi sem lehet oly nagybecsű ajándék, mintha egyikét az asztalon levő Corvin-kódexeknek adományozza neki. Rátette a száraz, csontos kezét egy pompás maroquin-kötésű Attavantesre.

Íme, bölcs férfiú, ezt neked ajándékozom.

(Így szokta Ulászló – alamizsna gyanánt – szerteszét ajándékozgatni Hunyadi Mátyás kincseit boldognak, boldogtalannak.) Fráter Györgynek lelkében egyszerre fölébredt az alkalomfogó szellem. A király kegyosztó kedvében van ma.

– Fölséges úr. Hálásan köszönöm meg ajándékodat. De az én szegény kolostoromban ilyen pompás kódexnek nem lenne méltó elhelyezése. De ha szabad alázatos esedezéssel járulnom felséged elé, inkább kérném adományoztatni ezt a pergamenlevelet, melyet éppen most másolgatok; kolostoromnak egykori adománylevelét.

Fráter György olyan kicsinnyé tudta összehúzni magát, amikor ezt kérte, mint ahogy egy macska össze tud görbedni, mikor a madarat el akarja kapni, mint ahogy egy barát össze tud lapulni, mikor valami nagy dolgot készül elragadni.

Dobzse László jószívű király volt. Elgondolta, hogy ennek a szegény barátnak mennyi tintát, cinóbert, miniomot és ultramarint el kell fogyasztani, amíg ezeket a cifra betűket mind lemásolgatja, hadd essen túl rajta: „habeat sibi!” (bírja békével), mondá Fráter Györgynek, elviheted azt az irkafirkát.

– Kegyeskedjék felséged ráírni az engedelmét, hogy a várnagy megengedje a pergamenlevelet magammal vinnem.

– Dobzse! Dobzse! – monda rá Ulászló, s reszkető betűkkel odaírta a pergamen végére a „Mathias Rex” után: „Affirmavit Vladislaus II.”


VisszaKezdőlapElőre