VII. FEJEZET
Pára és lélek

A pusztában eltévedtnek az édesvíz forrása az, ami a lelkében eltévedtnek az imádkozás. – Fráter György nem győzött eleget inni e forrásból – oly szörnyű szomjazás után.

A várnagy észrevette régi vendége jelenlétét a könyvtárban, s bement hozzá a főajtón keresztül. Megijedt, mikor meglátta. György sápadt és szikár volt: a börtön lejárta.

– Hej, édes fráterem, de régen nem láttalak! Talán beteg voltál?

– Súlyos beteg voltam. De már meggyógyulék.

– Látszik az orcádon. A két halántékod majd beszakad, s alig tudsz bőrt húzni a fogaidra. Szólj, mit főzessek a feleségemmel a számodra, valami lábadozónak valót? Lesz tárkonyos bárány.

– Köszönöm. Ma böjt van.

– Dehogy van. Ma ünnep van.

– Nekem böjt van.

– Pedig az egész város jubilál ma: annak az örömére, hogy ezt az ördögökkel-egyidős Dózsa Györgyöt négyfelé vágták. Hallottál-e erről a gyehennaemberről nagy betegségedben?

Semmit sem hallottam.

– No, hát majd én idehozom neked a királyi íródeáknak a diáriumát, amelyben fel vannak írva napról napra a szörnyű gonosztettek, amiket ez a pokolpozdorjája elkövetett nyomorult hazánkon. Abból mindent megtudsz.

S odahozta Fráter Györgynek a rémséges krónikát.

Fráter György, mikor először végigolvasta a rémmeséknek azt a sorozatát, egyszerre elfelejtette az egészet. – Mi történt vele? – Az a bámulatos emlékezőtehetség veszett volna el nála talán a hosszú börtönlakás alatt? Az álmait szokta az ember elfeledni, mikor fölébred. – Mikor aztán másodszor is elolvasta Dózsa György történetét, akkor elővette a sírás. Úgy zokogott, mintha mindezeket a rémdolgokat ő maga követte volna el. Amint pedig harmadszor elolvasta a krónikát, fölemelkedett a lelke, és hinni kezdé, hogy ő valóban az Úrnak kiválasztott embere, és mindaz, ami vele történt, Isten különös rendeletére történt: vitézségének kudarccal jutalmaztatása, szolgai megaláztatása, börtönben senyvedése. A nagyravágyó léleknek, mit Isten keblébe lehelt, Isten meg is határozta az útját. – Most már György világosan látta ezt a meredek utat – az aljától a lonkájáig.

Este volt, midőn visszatért a Szent Lőrinc zárdába.

A barátok mind kinn voltak a pagonyban: komlóvirágszedéssel voltak elfoglalva. Sert készültek főzni, lakomához való sert.

A főapát messziről meglátta Györgyöt az erdei ösvényen közeledni. Már a lépései elárulták a közeledőnek, hogy más ember tér vissza, mint aki eltávozott. A reggeli György lehorgasztá csuklyába dugott fejét, az esteli szabadon emeli fel arcát az ég felé.

A megérkező „Laudetur Jesus Christus” szóval, térdhajlítással és kézcsókkal üdvözlé a főapátot.

– In aeternum amen.

– Atyám! Én megöltem a régi embert, s feltámasztám az újat; ahogy az idvezítő parancsolá.

– Meg volt nekünk jövendölve. Keresztülmentél a tisztítótűzön, s fényeskedve jöttél ki belőle. Gloria Deo! Íme, testvéreid lakomával készülnek boldog megtérésedet felszentelni.

– Miért ez örömünnep, atyám? Azért, hogy nem én követtem el mindama szörnytetteket, amiket bizonyára szintúgy elkövettem volna, mint Dózsa György; ha az Úr másfelé nem téríti utamat?

– A mai ünnepi lakoma annak örömére készítődik, hogy az Úr nemcsak a te sorsodat fordítá el; hanem rendünknek is meghozta a diadalt a veszteségből. Íme, az történt, hogy a templomosok, akik a sajóládi apátságot bitorolva elfoglalák, a zendülés alatt összecimboráztak Barabás pappal, Dózsa egyik alvezérével; de a nemesurak bandériumai széjjelverték őket, s a templomosokat levágva, a sajóládi kolostort is visszafoglalák tőlök. Ma jött meg a nádor izenete, hogy az apátság, a király rendelete szerint, rendünknek visszaadatott, s várja a megválasztott apátot. E megválasztott apát te vagy. A mai nap a te beiktatásodnak az ünnepe.

A börtönbül egyszerre fel a curulis székbe!

– Meghajtom fejemet – szólt Fráter György. – Testvéreimnek és teneked, atyám, legyen hát ez a mai nap a vigalomnak napja. Énekeljétek az öröm zsolozsmáit. – Tartsatok libatiókat, s gyújtsatok örömtüzeket. Tegyetek koszorúkat a szentek fejeire. Nekem azonban, mennél nagyobb dicsőség ért e napon, annál inkább vezeklésnek és vigíliának napja ez. Engem bocsássatok abba a sötét odúba vissza, amelyben hosszú időket tölték, hadd legyek még ottan holnapra virradóig.

– Mért akarsz a carcerbe visszamenni?

– Hadd lássam most, midőn látó szemeim vannak, a Jehova Istennek dicsőségét, akit nem láttam, midőn vak valék, és hadd tanuljak azoktul, akik többet tudnak, mint én. Íme, a pincebolt lakója, a varangy, előjön az ő föld alatti lyukából, midőn az Úr zivatarát megérzi, és vartyogni kezd; pedig nem hallja a mennydörgést. A sötét szögletben gunnyasztó pók, mikor megérzi, hogy derült idő jön, hálót sző mesterségesen, pedig nem látja a napot. Hadd tanuljak a varangytul és a póktul bölcsességet. A bozótban, mely börtönöm ablakát elsötétíté, egy fülemüle rakott fészket a tavasszal. Az énekelt ott éjszakánkint. Magamban szidalmaztam: minek dicséri az Urat, holott én perben állok vele. Aztán elhallgatott. Most másodszor újra megszólalt. Pedig ő nem tudja, hogy az égen csodák következnek, hogy Szent Lőrinc tüzes könnyei fognak nemsokára hullani csillagok alakjában. Mégis énekre kel. Íme, a párahordó teremtések tudják azt, amit én, a lelkes állat, magamtul meg nem értek. Engedj engem ez éjszakára visszatérni abba az odúba: hadd tanuljon a párátul a lélek.

…És Fráter György a jubileum éjszakáját ott tölté önkényt a föld alatti börtöncellában, és végigjárt lelkében mindazokon a fényes ábrándokon, amiket e helyen álmodva teremtett magának és aztán azokon az ádáz történeteken, amiket a rémkrónikábul megtudott. A fülemüle az ablak előtti bokorban meg-megszólalt, késői másodéneket csattogtatva, s tanította a „lelket” ég felé szállni a pára. S hogy a lélek föld alatti odúja ne legyen oly sötét, a nyitott ablakon át egy szentjánosbogár bemászott hozzá, s pisla világot gyújtott börtönében. Még ez a féreg is tudta, hogy ez a mai éjszaka jubileumnak és illuminációnak az éjszakája.


VisszaKezdőlapElőre