Nyáry Pál meghalt. Meghalt mint öngyilkos. Anyagi bajok miatt.

Minden lélektani tanulmányom semmivé lenni érzem e tény előtt.

Én ismertem, én bámultam, én szerettem Nyáryt kora ifjúságomtól kezdve.

Mint Nyáry, rokonom; mint férfi, elvbarátom; mint politikus, vezetőm; mint jellem, ideálom volt. Erre a csapásra nem voltam tőle készen.

Ismertem őt mint bírót, megvesztegethetetlennek, kinek a maga helyzetében csak szemet kellett volna hunynia, mint teszik számtalan mások, akik előtt fedetlen fővel jár a közvélemény, hogy vagyonát megtízszerezze; büszkén utasított el magától minden nem hívott szerencsét.

Ismertem őt mint államférfit, ki millióit kezelte az államvagyonnak, s diadalból és hajótörésből puszta kézzel, tiszta szívvel került elő.

Ismertem őt mint mártírját a nemzet- és világszabadságnak, ki hidegvérrel veté oda vagyonát, szabadságát, életét a diadalmas abszolutizmusnak, s hosszú évek során át türelmesen, férfiasan viselé a börtön és ínség minden kínzásait.

Ismertem őt mint magánembert, ki nevetve fogadta a sors csapásait, ki oszlopa volt a csüggedőknek, ki tudott nélkülözni mindent, kinek nem volt semmi mulatsága, egyedül a szellemdús társalgás; ki nem keresett semmi gyönyört, egyedül a tudományt; ki dacol a sorssal, kiről azt írám egykor: „Íme, egy férfi, akit kiválasztott a balsors, hogy kipróbálja rajta minden erejét.”

És ennek kellett, és így kellett összetörnie!

A 49-iki gyásznapok alatt sokat beszéltünk együtt a meghalásról; akkor azt mondta Nyáry: „Hidd el, minden ember addig él, ameddig szüksége van rá a sorsnak!”

Tehát az olyan emberekre, mint Nyáry, nincs többé szüksége a sorsnak?

Olyan adminisztratív tehetség, oly helytálló ész a legválságosabb időkben, oly nyugodt vezetői áttekintés, mint az övé volt, ritkaság hazánkban. Ismereteinek minden oldalú gazdagságában oly hatalmas állása volt a politikai életben, mint egy hírhedett gyógytanárnak, ki nemcsak elég ismerettel bír, de minden változékony esetre a segélyt is fel tudja találni rögtön; vasszorgalma, lángoló buzgósága a közügyekben példabeszéddé vált; államférfiúi magas állását még azok is tisztelék, kik vele szemközt állták.

És ő mindezt a sok kincset összetépte önkezeivel, s a sors lábaihoz veté.

Bírálni e lesújtó tettet nincsen erőm; vigaszt mondani nincsen szavam; csak a veszteség nagyságát, súlyát tudom érezni. Erről sem beszélek sokat; mindenki érzi azt velem együtt, érzi az egész haza.

Isten adjon gyógyszert e fájdalom ellen mi szegény hazánknak.