KEMÉNY ZSIGMOND

Fortes creantur fortibus!

E jelige nemcsak a Vadász és Versenylapok eszmekörére nézve áll; mi, emberek is, alá vagyunk vetve e nemesítési procedúrának.

És így nem csoda, ha Kemény Zsigmond, kinek egy őse fejedelem volt, a másik őse hadvezér, maga is fejedelmi és hadvezéri állást foglal el az újságírás mezején.

S ha fölszámítja táborát, bizonnyal több előfizetőt állíthat hadirendbe, mint amennyivel fejedelmi őse Nagy-Szőllősnél Kucsuk Mehemet basával megütközött; de nem is hagyja ám magát, miként amaz, levágatni Kucsuk János török basától.

S ha vesszük Kemény Simon élettörténetét, abban is sok analógiát találunk az övéhez.

Ki volt akkor Magyarország legnagyobb embere? Hunyadi János. Ki volt annak legbensőbb barátja? Kemény Simon.

Ki most Magyarország legnagyobb embere? Deák Ferenc. Ki annak legbensőbb barátja? Kemény Zsigmond.

S valamiképp megtörtént, hogy a török–tatár ellen harcolván, átengedé Hunyadi fegyverzetét Kemény Simonnak, hogy ő harcoljon abban, és viszont; hasonlatosképpen a mostani nagy journal attakban is gyakran küzd Kemény Zsigmond Deák fegyvereivel, míg Deák viszont a szerkesztő leeresztett sisakja alatt, melyről lepattognak azon bizonyos török-tatárnak a nyilai, akinek az igazi nevét a hajdani Récsy Emil szerkesztette Pesti Naplóban Lisznyai Kálmán verse közepett, a betűszedői véletlen olyan malapropos kivakkantotta.[1]

Kemény Zsigmond abban különbözik sok más egyéb írótól, hogy ő igen sok dologhoz ért, és igen kevésről beszél, míg mások igen kevés dologhoz értenek, és igen sokról beszélnek.

Mikor valami cikk alatt láttuk a múlt években a nevét, már előre tudtuk, hogy itt van a németkérdés legeslegújabb stádiumában. Ez a kenyérpótlék, amire az ínség ráfanyalítja az újságírót, miután a többi tápláléknak mind a Jedikulában kell megadni az árát.

Úgy tett velünk, mint a szakács, aki tudná, hogy mit kellene főzni, csak ne félne az epidémiától. Így azonban a különböző szószokban mindig csak azt nyújtja vendégeinek, amitől azok meg nem betegszenek, s el akarja velünk hitetni, hogy „eppour si mouve”; mégiscsak mozog a németkérdés! Pedig optica fallacia: nem a kérdés forog az értekező körül, hanem az értekező a kérdés körül.

Egy idő óta kezdenek ritkulni a németkérdés fölötti elmélkedései, ez jót jelent. Mikor már a Pesti Napló elkezd a magyarkérdésről is beszélni, akkor már bátran ki lehet bontani a télire bekötözött barackfákat: nem lesz több fagy.

Az életíráshoz tartozik azt is megjegyeznünk, hogy Kemény Zsigmond barátunk megállapodott 48-as; hanem azért még mindig igen szeretetreméltó férfiú.


[1] A betűszedő a „török-tatár” helyett azt szedte ki, hogy „muszka-osztrák”. Így is lett kinyomtatva.


VisszaKezdőlapElőre