„Sunt quos curriculo pulverem olympicum concussisse juvat”…

…Íme, ez is egyike a tízeknek, kik sok-sok év előtt felfogadták, hogy a költészet mezején el fogják érni azt a nonplusultrát, ami legfőbb célja az olympi versenyfutónak.

Kettő-három közülök el is érte, hogy halhatatlanná lett, azaz meghalt, s most azt mondják rá gyilkosai, a kritikusok, amit Caracalla mondott, mikor saját kezűleg megölt testvérét, Getát az istenek közé emelte: „sit divus, dum non sit vivus!” s a dicsőség is egyik fő célja a futásnak.

Egy-kettő szinte célt ért, úgy elhalt, hogy nem háborgatják többé csendes nyugalmát, s ez is jó cél az olympi versenyen.

Kettő-három megérte, hogy akadémiai lett, s számozott széket nyert a négy szfinx őrzötte palotában, s ez is egyik magas, mert kétemeletes, célpontja az olympi tusának. Vannak, kiket hatalmas szerkesztőkké nevezett ki Apolló, s ez is díszes hivatal. Uralkodnak az egész világon, csakhogy a világ nem fogad nekik szót.

Van, akit közülök a Bethel szentelt őrévé tett Melpomene, s ez is jutalom; a mennyek kulcsa van kezében.

De a legszebb, legjobb, legbölcsebb jutalmat Degré nyerte el az olympi küzdelemben: őt a múzsák boldog emberré tevék.

S ha néha méltó panasszal mondja is, ama büszke Duna-parti palotára tekintve:

„Non ebur, neque aureum Mea residet in domo lacunar.”

De annál édesebb öntudattal teheti utána:

„Satis beatus unicis sabinis.”

Ő nyerte el a tíz között a legmagasabbra tűzött koszorút.

S amíg a többiek folyton-folyvást neked udvarolnak, te sokarcú szépség, te ingatag kegyű, te mindig újat követelő, te szeszélyes, apprehenzív, te csapodár szépség: szép hűtelen magyar közönség! Addig Degré föltalálta a pieridák berkében azt a boldog helyet, ahol a filoméla fészket rak, s ha koronkint megzendíti is még dalát, azt csak azért teszi, hogy hű pártját gyönyörködtesse; de nem azért, hogy prenumeránsokat csaljon a lépre.

„Beatus ille!”