Kakas Márton a műtárlatban

„Édes öcsém Kakas Márton, nem addig van az, hogy te itt ingyen egyed a kenyeret; hanem eredj, láss valami dolog után: szaladj, nézd meg a műtárlatot, mi van benne? Értesz te a piktúrákhoz is annyit, amennyit a színészethez; no, hát lódulj, délután itt legyen a referáda.”

Tudniillik, hogy a szerkesztő mondá ezeket a szép szavakat nekem, amikből maig sem tudom, hogy meg akart-e velök dicsérni, vagy „au contraire!”

Tehát elmentem a műtárlatba. Már a belépésnél mindjárt nem tetszett az, hogy elvették a pálcámat; ez olyasmit jelent, hogy itt tilalmas a verekedés.

Odabenn egy derék atillás férfi megmutatta, hogy merre van a dolognak az eleje: a bámulás azután az én dolgom volt.

A legelső szobában van felakasztva egy Barabás festménye utáni kőrajz, melyet könyv nélkül is könnyű kitalálni, hogy az a menyasszony hazaérkezése a napához. A képen minden alak örül és örvend, minden alak a maga saját módja szerint, kurjogatnak a vőfélek, örömében sír a napa, reszkető kezét nyújtja az öreg gazda ifjú menye elé, kit boldog fia mutat be szüleinek. Az egész kép lehelli a boldogságot; még a prímás cigánynak is jókedve van, amint megdöfi könyökkel a cimbalmost: „húzasd már, dade.” A műegylet bizony jól tette, hogy ily szép eredeti képet választott részvényesei közt kiosztandó műlapjául; már erre magam is felcsapok részvényesnek.

Valamivel odább egy tót muzsikus pengeti a hegedűjét. Ez a kép olyan eleven, hogy amikor azt mondtam neki: „Czokcses Gyuró?” azt feleli rá, hogy: „Dobre zdravi pán velkomosnye.”

Kissé odább láttam a kenyérmezői csatát. Ej, de kedvemre ütik ott a törököt agyba-főbe. Ez már aztán kép; nem olyan, mint a másik, ahol csak a magyar hull rakásra. Becsülöm érte a festőt, hogy a derék Báthory Istvánt olyan nagyra festette, hogy a többiek mellette mind kocagyerekeknek látszanak, mert az bizony nagy ember is volt. Ezt a kitüntetést megérdemlette a derék hazafi a hálás utókortól.

Sajnálom, hogy arról a húgomasszonyról nem mondhatok hasonlót, aki nagyon is reggeli pongyolában azt mondja magáról, hogy ő alszik. Egy az, hogy olyan pozitúrában csak az elefántok tudnak aludni: a falnak támaszkodva; más meg az, hogy mi szükség nekünk azon tisztességes asszonyszemélynek a hátát látnunk? A művész bizonyosan nem kapott szép ábrázatú mintaalakot, s gondolta magában, üsse kő, lefestem megfordított frontban: elég lesz érte 1600 forint. Látatlanban az egy kicsit sok lesz! „Szembe rózsám, ha szeretsz; ha sokat kérsz, elmehetsz.”

Nevezetesnek találtam azután azt a képet, melyiknek az a címe, hogy Zellertó. Zellert láttam is eleget, megengedem, hogy ami zöld, az mind zellerlevél rajta, de tavat nem tudtam rajta sehol felfedezni, ha ugyan áll az, hogy másutt is azt híják tónak, amiben víz van.

Csinos kép a magyar szánkázás; de téved a jellemzésben az idegen festő, amidőn az agarat a szánka mellett hagyja futni. Benn szokott ülni az agár a nagyságos úr mellett; nem jár az olyankor gyalog.

A visszatérő halászok festvényében remeken vannak színezve a tengerhullámok: szinte elmegy az embernek a kedve az utazástól, ha sokáig nézi.

A téli est erdőben stuttgarti kép. Nevezetes természettudományi tünemény rajta az, hogy a nap, mikor lemegy, füstölög. Gyönyörű kép azonban a parasztháborúi jelenet; a németországi pórlázadás hősei elfoglaltak egy úri várat és apácazárdát; vezérük egy csontos veres szakállú kegyetlen alak, ott ül dölyfösen az elfoglalt épület kapuja előtt, rongyos köntösére egy oltárterítőt akasztva, előtte az elfogott nemes delnő könyörög a családjáért, kire gúnyosan tekint a győztes vezér térdére könyöklő parasztleány: az alakok különfélesége, jellemző indulat kifejezéseik a legkisebb részletekig, tökéletes kivitelük a művész gazdag képzőerejéről tesznek tanúságot; abból pedig, hogy mily helyesen van mindez egy összeható egésszé alakítva: a sötét előtér árnyékában fekvő két apáca (egyik halott) nyugodt alakjaitól a közepén megvilágított kitűnő jelenetig, arról többet kellene beszélni művészeinknek, mint amennyit én tudok.

Egy szérűt is láttam azután, s vágyódom legközelebb majd egy cséplőgépet is látni lefestve, amik mind igen érdekes tárgyak. Hanem a mézesheteket köszönöm alássan. Két olyan unalmas teremtés, hogy ha rájuk gondolok, az ásítás fog elő. Ugyan, miért festették le őket? Már akkor mégis inkább nézem azt a magyar menyecskét ott mellette, aki ugyan kancsalít egy kicsit, s az egyik képe közepére valaki odalőtt egy cseresnyemaggal; hanem hiszen ez azért mind igen természetes lehet.

Jó két festmény még a vasárnapi iskolai jelenet, s a három királyt játszó fiúk felszerelése; mindegyik műértelemmel van festve.

Látható még ott négy leány egy képre festve, ami semmit sem jelent mást. A művész szavukon fogta a költőket, s festett arany hajat, korom hajat, nefelejcs szemeket, kláris ajkat és porcelán keblet. A képek gyönyörűek lehetnek, de éppen annyi hatást gyakorolnak a nézőre, mint a négy dáma a tarokkártyából: makk, tök, zöld, veres; az ember jobb szeretne helyettük négy tarokkot, akármilyen rosszat.

Végre szólok a mohácsi csataképről. A nagy kép maga elfoglal egy egész termet, s festőjének, Than Móricnak fényes tehetségéről tanúskodik. A kép részleteiről elég bő alkalmunk lesz akkor beszélni, midőn ennek rajzát lapjaink hozandják: addig is annyit kell mondanunk róla, hogy ami majd az egyszínű rajzban elvész, a színezet kitűnő szépsége mindenki figyelmét megragadja, s a nyert elismerés az ifjú szerzőnek egy nagy buzdítására szolgálhat.

Mulatságos azonban, hogy e kép nyomtatott leírásában egy helyütt az áll: „A futó királyt Trepka és Zedlicz cseh lovagok tóra viszik.” Sajtóhibából ehelyett: „tova viszik”, és ez a német szövegben hűségesen le van fordítva: „…führen den König zum Moraste.” Azt ugyan ők nem akarták cselekedni.

Jövő hónapban újra kezdjük a képmutatást (úgy hiszem, ez elég jó szó a Bilderausstellungra).


VisszaKezdőlapElőre