Könnyű olyankor elpolgármesterkedni, mikor nincsen egyéb dolog, mint a zöldasztalnál prezideálni, s a rabok ételét megkóstolni, hogy nincsen-e nagyon megsózva; de mit csináltak volna az urak ebben a következő esetben, amit majd most mindjárt elmondok?

X., Y. és Z. három híres nagy magyar város az alföldi rónán (biz azoknak az igazi neveit is kitalálhatja, aki nagyon megerőlteti a fantáziáját); az 1849-iki téli hadjárat alatt e három városnak jutott az a szerencse, hogy a császári hadsereg főhadiszállásával dicsekedjék.

Vegyük, hogy Y. város fekszik középen, X. és Z. pedig jobbrul-balrul.

X. városban feküdt egy keményszívű osztrák tábornok (most már ez is szelídebb, mert meghalt); Z. városban pedig Jellasich, a horvát bán, saját hadtesteikkel.

Egy napon a közbül eső Y város hatósága egy ilyenforma peremtorius parancsot kap az X.-ben állomásozó tábornoktól:

„E mai naptól számítandó nyolc nap alatt nekem X.-be szállítsanak önök 60 ezer részlet szénát; amiből, ha a kitűzött napon egy is fog hiányzani, a várost megsarcolom, a polgármestert és a tanácsot vasra veretem, s Budára küldöm a várba.”

Az érdemes tanácsot nagy aggodalomba ejté e szép szó. Rögtön utánaláttak, hogy a sok adag szénát kiteremtsék, de biz abból a legnagyobb akarat mellett sem lehetett többet előállítani 5000-nél.

Tudósítják aztán egész deferenciával a tábornokot, hogy a tervezett és a foganatosított számok között ugyan nagy ám még a különbség.

A tábornok azt izente vissza, hogy ez nem az ő baja; ha készen nem lesznek a napjára, ők látandják, hogy mit kapnak?

A népség, megértve a vigasztalást, azt mondta rá, hogy miután a 60 ezer részletet semmi esetre sem lehet előállítani, s eszerint a várost úgyis mindenképpen megbüntetik, tehát már most a meglevő ötezret sem küldik el; hisz úgyis mindegy.

A nemes tanács azonban kitalálta a nyitját. Felrakatta szekerekre az ötezer részlet szénát, s megjelent a Z. városkában állomásozó Jellasich bánnál.

Kívánta tiszteletét tenni. Hallotta hírét a nagyméltóságú úrnak, s nem akarta elmulasztani ezt az alkalmat.

A bán éppen jókedvében volt; megtetszettek neki a zsírosszájú magyar emberek nagyon. Elbeszélgetett velük minden jóról, még le is ültette magánál. Nagyon megtisztelve érzé magát.

– Csakugyan azért jöttek önök ide, hogy velem találkozzanak?

– Sőt még valami másért is – felelt a deputáció mosolyogva. – Vagy ötezer részlet szénát készítettünk össze excellenciád hadserege számára, azt kívántuk átajánlani.

A bán még kellemesebben lőn meglepetve e megelőző kedveskedés által; most már annyival barátságosabban kezdte marasztalni látogatóit, de azok már kászolódni kezdtek, kalapjaikat vették.

– Hova sietnek oly nagyon?

A deputáció úgy tett, mintha átallaná megmondani; végre nagy unszolásra egy közülök így szólt:

– Már csak nem akartuk megmondani, de ha excellenciád parancsolja, hát legyen: – ide kellene még mennünk X. városába; ez-s-ez tábornok úr azt a galibát csinálta, hogy el akará tőlünk magának vitetni azt a szénát, amit mi ide szántunk. Elmegyünk hozzá, akárha becsukat is bennünket, nem tehetünk róla, de mi egyszer azért kuporgattuk azt, hogy ide adjuk.

– Ne féljenek semmit – monda nekik a bán –; ez már az én dolgom lesz; csak menjenek haza, legyenek békén, majd elintézem én a dolgukat a tábornokkal, hogy nem lesz semmi bajuk.

Nem is történt az egész hadjárat alatt semmi baj Y. várossal. Ezen történet ugyan költőibb végű lett volna, ha a polgármester az egész népséggel kaszára kapva, magát leapríttatta, s a várost porrá égette volna; hanem nekem így is nagyon tetszik, hogy a magyar ember a legnagyobb veszedelem közepett is hogy helytáll a bajnak, és megtartja a dekórumot.