Egy új színpad

Amelynek előadásait reggeltől estig nézi minden ember és újságíró, de még eddig egy sem referált róla.

Ez a színpad a Marschall vendéglőjének a kirakata.

Valóban érdekes előadások! Itt láthatja a laikus ember mindazon titkos nagyságokat, azon művészi remekeket, miket a nagy urak szoktak – enni.

A napnak minden órájában el van foglalva minden hely az ablak előtt; ott állnak a delnők messze kirúgó krinolinnal, a puttonyos asszonyok, hátukra vett pahollyal, kis diákok, alul fúrva helyet fejeik számára, s kíváncsi dandyk, a publikum fején túl nyújtogatva nyakaikat.

Valódi szellemi élvezet; amennyiben az ennivalókat csak az ablakon keresztül lehet élvezni.

Első nap a színpad elejét elfoglalja egy óriási tengeri hal; nem tudom én, cápa vagy micsoda: én tudom, hogy meg nem enném, hacsak az meg nem enne engem; de uraknak jó, olyan lapos, mint egy trancsírtányér, s csak úgy ragad a fényességtől, mellette két ismeretlen madár, olyan drága madár, aminek még a guanója is csemege! A háttérben valami átlátszó kocsonyából épült citadella, mely körül rózsaszín trikóba öltözött páros lábú külföldi kolbászkák készülnek ballétot járni. A kulisszák erdőt ábrázolnak óriási kártifiolákból, miknek darabja egy tallér, s a világítás különféle színű palackok által eszközöltetik, mik közül egy e merész föliratot viseli nyakán: „Kétszáz esztendős kínai likőr, ára 100 forint”.

Valaki vállamra üt – egyike azon barátaimnak, akik nem tudják kimondani az „r” betűt.

„Se’vus, jó’eggel ba’átom! Mit ke’essz itt.”

„Bámulok, mert ingyen bámulhatok.”

„Má’ az igaz. Me’t mostanság aká’ hová fo’dul az embe’ mindenütt megadóztatják. Én nem é’tem, ez az ö’ökös alföldi ínség. Ma a bazá’ba kellene ötven fo’int, holnap a kenyé’osztóknak tíz fo’int, holnapután a műkedvelő p’odukció’a ötven fo’int, azután levesosztóknak húsz fo’int. Minthogy mindegyiknek nem adhatok, tehát egyiknek sem adok. Qu’est que cela, amit itt bámulnak?”

„Egy messzelyes palack van ott kétszáz esztendős kínai likőrrel; ára száz forint.”

„Diable! Ah. Impossible. So was ist noch nicht da gewesen! De má’ ezt meg kell vennem. Se’vus jó ’eggelt!”

A mesés vénségű palack perc múlva lelép a színpadról.

A következő előadáson egy óriási rák foglalja el a színpad elejét, mely úgy látszik, egészen az ő számára van átalakítva. Előtte testőrséget képez egy sor, hegyével szuronyszegezve álló – retek. Ha borsószemek volnának a fejeik, igen nagy borsóknak nevezhetnők; de ami érdekessé teszi őket, az aláírás: „római retkek”. Valósággal ama szentelt földből érkezett retkek! Merode generális napi parancsa folytán ültetett retkek! Csodaerővel felruházott retkek! Képzelem, aki ezekből ehetik, hogy megkönnyebbül tőle – az erszénye: a gyomra ugyan nem terhelődik meg általuk. Hátrább rejtelmes articsókák vannak gruppírozva, vajon hogy kell azokat megenni? A láttávolban egy fellegvár látszik pástétomból; mellette egy üteg Montbello; tudniillik, hogy ez nem az a francia tábornagy, hanem az a francia pezsgős palack.

A proscénium elején áll a tekintélyes rák; még eleven, és szokás szerint fekete. Csendesen mozgatja két tapogató szarvát, amiről a köznép azt hiszi, hogy az bajusz; pedig hát az egy olyan extra orgánum, ami a rákon kívül csak a szerkesztőknek van még, ezáltal tudják meg, hogy mihez kell az ollóval hozzányúlni! Néha megemelinti óriási ollóját, s nagyot tátint vele a levegőben; e mozdulatra egy a nézők közül megiramodik. Tartóztatják, hogy ne féljen. Az menti magát, hogy látni se szereti az ilyet. A rák megint úgy tesz, mintha csendesen nyugalomba helyezné ollóját, azonban alattomban azon mesterkedik, hogy egy keze ügyében eső kopasztott demagóg pulykának, aki egész vakmerően ott sansculotte-oskodik mellette, a nadrágtalan combjába csikkenthessen vele egyet.

Másnap ugyanezt a rákot látjuk, de már megfőve. Most már egészen vörös. Az emberek bámulnak rajta: tegnap még fekete volt, és ma már vörös; pedig hiszen megszokhatták volna ezt már a rákoknál. Ezúttal ki is van ragasztva a hátára, hogy mennyiért adják? Tizenkét forint! A szegény magyar „solo krebs” beéri tíz krajcárral, ez már tizenkét forintra tartja magát! Mint valami külföldi balett-táncos. Hanem azért ennek is akadt gazdája, mert másnap már nem volt látható a színpadon.

Én egy indítványt teszek Marschall úrnak: csináltassunk helyeket a kirakat előtt, s fizettessünk belépti díjt a közönséggel, s osztozzunk meg a bevételen. Mikor tengeri pókokat és kínai fecskefészkeket fogunk felléptetni, akkor felemeljük a néző helyek árait, s én majd előre hirdetem a híres vendégszereplők megérkezését az újságokban. Mind a ketten meggazdagszunk utána.


VisszaKezdőlapElőre