Önkénytelen eszembe jut az a furcsa anekdota, miszerint bécsi színpadokon adván Szigligeti Csikósát és Szigeti Violáját fordításban: a kedélyes bécsi közönség sehogy sem akart hozzászokni, hogy e két egyformán hangzó név alatt két különböző személyt képzeljen magának, ezek közül elnevezésül természetesen a rövidebbet használva; mikor aztán kisült, hogy két külön szerzőről van a szó, akkor így különbözteté őket: „I. Szigeti der Betyár (Viola)” és „II. Szigeti der Tschikos”; minthogy pedig betyár és csikós megint egyforma dolgot jelentenek, tehát a kérdés annál bonyolódottabb lett. Nevelni fogja a bonyolódást most még a fenncímzett darab. Van tudniillik Szigetinek (Nro I.) ilyen című darabja: „Vén bakancsos és fia, a huszár”, Szigligetinek (Nro II.) most kerül színre szintén egy, amit csak a Tisza őriz, hogy így nem neveztetik: „A vén huszár és a fia, a bakkancsos”, amit én sajnálok is nagyon, hogy úgy nem történt; ezzel a revánssal tartoztunk volna derék gyalogságunknak, s a huszár apa csak elégtételt adott volna derék sorezredeinknek, ha fiát egyenesen a Dom Miguelek verbunkkommandójához viszi.

Azonban ez nem úgy történik: a fiúnak az anyja korcsmárosné, bizonyosan van neki miből letenni a rekrutaválságot, s a fiú otthon marad, és megházasodik. Hanem idáig sok minden történik ám, amit én nem győznék elbeszélni; de nem is beszélem el; aki jó ember, nézze meg maga, majd mikor előadják a darabot, lát abban sok szépet, és hall is eleget, hogy bizony nem bánja meg.

Tisztelt szerkesztő urat pedig kérem, bocsásson meg, hogy így kritika nélkül hagyom az újságát, de amióta a szimfóniákat lekottáztam, nagyon megroppant bele a derekam. Képzelje csak, a minap, midőn ott állok a színfalak közt, észrevesznek a muzsikusok, s amint ott eldefilíroznak mellettem, azt kérdék egymástól Király utcai angol nyelven: „Haszte klézen, waz der Khákas Misku hat gesrím? (még Misku) Haszt nid gelesen den Khákas Misku? No dasz isz aver a kapitäle Tumhájt!” S kérem, nekem azt ott kellett hallgatnom inkognitó, s még csak annyit sem mondhattam a védelmemre, hogy Márton vagyok, nem Miska. Arra azután mérgükben olyan kalamajkát húztak, hogy most is cseng bele a fülem. Ilyen veszedelmes dolog az embernek művészekbe belekötni. Nem is teszem, fogadom, ezentúl senkivel egész jövő vasárnapig.