XI. KÉPVISELŐI KÖRÖK

Három ízben nyílt alkalmam a németországi képviselőkkel érintkezhetni. Egyszer Braun barátom vendégszerető házánál, aztán a külügyminiszter estélyén, végre az országházban. Michaelis, Kapp Frigyes, Lasker, Benningsen, Horn Sándor, Kardoff, gróf Pethusy Huc, Krüger Stefan, Müller, Weichel és többek, kiknek részint Braun, részint az alelnök Friedenthal szíveskedett bemutatni, nyilván kimutatott előszeretettel tudakozódtak hazai ügyeinkről, s hasonló nyíltsággal világosítottak fel a németországi politikai helyzet iránt.

Megjegyzendő, hogy Friendenthal, a ház alelnöke, maga is egy Magyarországon etablírozott szeszfinomító gyár tulajdonosa, s Stefan főpostaigazgató magyar hölgyet bír nőül, Tomala úrnőt. Müllernél Stuttgartban tartózkodott Vidacs menekült korában.

Bismarck estélyén ugyanazon termek vannak nyitva, miket már a kihallgatáson láttam; egyszerű bútorzat, egy nagy asztalon a díszalbumok, miket a herceg ajándékba kapott; a társaság kilenctized része férfi: ultramontánok, papok, internacionalisták, elszásziak nincsenek jelen, annál több katona, egész sor érdemrendekkel mellén; a polgári osztály legtöbb tagjának is mindenféle rendszalag a gomblyukában. Sajátszerű érzés „rám magyar emberre” nézve egy ilyen társaságban lenni, ahol mindenki fel van érdemrendezve, s azt tudni, hogy ez érdemrendek mind valóban meg vannak érdemelve, harcmezőn vagy polgári pályán a hazának tett szolgálatok által. Otthon ez nem tesz rám ilyen hatást.

Az egymással beszélgető csoportok közt kedélyesen jár a háziúr maga, fél fejjel kimagasodva a tömeg közül; s már nem tehetek róla, de még egyszer előjön a nagy fekete kutya levelemben, mert az is ott jár-kel a csoportok között, mindenkinek ismerőse, s egészen a helyzet magaslatán látszik állani, mert folyton a társalgóteremben marad, minden büfélátogatási utógondolat nélkül. Lám, e miniszternek még a kutyája sem spekulál provízióra!

Amiről a német képviselők velem beszélgettek, az bizony nem vonatkozott a magyarországi pártkérdésekre: a mi válságunk oly csekélység, amivel odakünn nem sokat törődnek. Az iránt mindenki meg van nyugodva, hogy Magyarország elég erős magán segíteni, hogy lételeért többé küzdeni nem szükséges, hogy belbajait egészséges természete majd kiheveri. Pénzügyi hitelünk sincs ott úgy megingatva, mint hisszük. Hanem ami iránt kivétel nélkül minden német képviselő egyforma érdekkel tudakozódik, ez Magyarország állásfoglalása az ultramontanizmus törekvéseivel szemben.

Hja, ez Németországnak a jelenlegi legnagyobb veszedelme. Három erős frakció szövetkezett, hogy a német egységet darabokra törje: a nemzetiségi, a papi és a szocialista pártok. Azok között a vezérpárt az ultramontán; a többi csak eszköz ennek a kezében. S ezekkel szemben a liberális hazafias párt, mely most a kormány körül csoportosul, csak háromötöd részre nőtt fel.

Annyit rövid idő alatt is tapasztaltam Németországon, hogy hazánkat még rossz finánciái sem áztatják el a német irányadó közvélemény előtt, sem a konvencionátus rágalmazások; hanem ha egy hibás valláspolitikai áramlatba találunk belejutni: azzal eljátszhatjuk minden hitelünket Németországon, meg a pénzügyi hitelünket is. Szent Péter kulcsai kinyithatják a mennyországot; de a berlini Wertheimpénztárakat ugyan nem.

A március 2-i országos ülés még kompaktabb képét mutatta fel a pártok közötti küzdelemnek. A karzatok már kora reggel tömve voltak, s csak képviselői jegy mellett tudtam egy zugba bejutni. A hallgatóság végigvárja az ülést, s épp olyan csendesen ülnek helyeiken a képviseők. Nincs nyüzsgés, kászolódás az ülés alatt, mint nálunk. Nem beszélget szomszéd szomszédjával; nem kell az elnöknek a tagokat instálni, fenyegetni, hogy hallgassák ki a szónokot; pedig az (egy elszászi pap) kegyetlen tromfokat szór ellenfelei szeme közé: azok hallgatják nyugodtan, mintha kőből volnának, egy-egy korális „bravo” kiáltás azokról a jobboldali padokról, ahol egy csoport képviselő pap ül, kíséri itt-ott a szónoklatot. S aztán jön a másik, ismétli ugyanazon kíméletlen támadásokat: hagyják beszélni, néha egy rövid „haha!” jelzi a szabadelvű zöm „derültségét”. Végre aztán előáll maga Bismarck, s visszafizeti a kapottakat, oly goromba öreg pénzzel, amilyet nálunk sohasem osztogatott még miniszter.

S jól áll a kedvesnek!

Kicsinyben – komédia volna ez a küzdelem; de ilyen nagyban fölséges dráma!


VisszaKezdőlapElőre