Bálványosvár a trónörökös főhercegi párnál

A „Nemzet” hasábjain jelent meg egy regényem a régi székely-magyar világból, mely iránt (tárgyánál fogva) Rezső főherceg érdeklődött. Saját kezűleg írt leveléből, miket egy író kollégámhoz intézett, tudtam meg, hogy óhajtaná ezt a székely történetet olvasni, amint kapható lesz. Annálfogva kedves kötelességemnek tartottam ezt a regényt a megjelenése előtt magam elvinni a főherceghez, ki azt kegyes volt ma elfogadni, a fenséges asszony jelenlétében.

Mióta legutoljára volt szerencsém a főhercegi párral találkozni, meglepőnek kell találnom a változást, mindkettőnek alakján, arculatán. Rezső főherceg, akinek a megjelenése pár év előtt, bármennyire kordiális és bizalmas volt is, valami katonás levente modort tüntetett fel, most a szívélyességnek egész addig az érzelmes fokozatáig közelít, mely elfeledteti a trónra hivatott ifjút, s a bizalmat kínálja cserébe. Rezső főherceg „ma” fiatalabb, mint két év előtt volt. Stefánia főhercegnő pedig, aki akkor egy gyermeteg menyasszony volt, ma valódi eszményképe a nőnek. Arcáról sugárzik a boldogság.

Milyen volt az öltözete? Azt nem tudom. Azt hiszem, fekete és fénytelen. Én csak az arcát tudtam meglátni. Ilyennek festené ihletett művész a jobb idők reményének nemtőjét.

Fényes, nagyméltóságú úri tisztelkedők között, egyedül magam a hétköznapi polgári ruhában, átnyújtottam a magam fegyverét, a könyvet Magyarország egykor leendő uralkodójának, elmondva neki, hogy ez arról a népről van írva, mely a magyar földnek legrégibb lakója, a székely, s melyhez a főherceg annyi szeretettel ragaszkodik, s mely azt a szeretetet bizony megérdemli.

Ekkor azután beszéltetett magának a főhercegi pár általam a Székelyföld természeti fenséges szépségeiről, annak népéről, magas műveltségéről igen hosszasan, élénk kedvet mutatva annak színről színre megismeréséhez.

Rezső főherceg ekkor azt kérdezte tőlem, hogy ez a regény a székely tájszólás szerint van-e írva? Én mondám ő fenségének, hogy a magyar nyelvben nincsenek olyan idiómák, amik irodalmi különbséget okoznának. „De mégis vannak egyes szavak, tájszólamok, amik sajátságosak”, mondá Rezső főherceg.

Ekkor aztán be kellett vallanom, hogy biz ebben a Bálványosvárban is sok olyan szó és mondás fordul elő, ami még a lexikonokban sem található, mivelhogy nekem a kor hangulatához kellett ragaszkodnom, s mellőznöm nemcsak minden idegen szót, de még az újabbkori fogalmakat is. Annálfogva őfensége, mikor ezt a regényt olvasni fogja, erősen gyakorolhatja magát az uralkodók legfőbb erényében, a türelemben. Nekem ugyan szándékom volt őfenségének ehhez a regényhez egy extra ősmagyar vokabulariumot mellékelni, ha egyenes felségsértésnek nem tartanám, feltenni a magyar trónörökösről, hogy nem tud valamit, s a művemet „in usum delphini” előkészíteni; de ha mégis akadályokra találna benne, kegyeskedjék csak egy akkora kis Futtakit, mint a kisujjam, hozzám küldeni, rögtön menesztem fel a szittya szótáramat.

Ezután azt kérdezte a főherceg, hogy hányadik kötet regényem ez már? Mondám, hogy a kétszázötvenedik. Óh, mi kedves volt az őszinte meglepetés hangja a bájos főhercegnő ajkain erre a szóra! Biz, ezt elolvasni is sok, nemhogy megírni. „S ezeknek nagy része németre is le van fordítva?” „Valami százhetven kötet.” „És franciára is?” „Valami tizennégyféle nyelvre.” „Eszerint ön korán reggeltől késő estig mindig dolgozik?”, mondá a főherceg. „Nem én. Csupán délelőtt írok. Minden munkámat elébb a fejemben dolgozom ki egészen, mikor már leülök azt papírra tenni, csak a készet írom le.” „De mégis sokat kell önnek kútforrások után járni, tanulmányozni, utazni. Azonkívül még az országgyűlésen is van feladata.” „Most már kevesebb, mint azelőtt, a szónoklatok küzdelme most már a gyakorlati feladatok megoldásának adott helyet.” Ekkor azt kérdezte őfensége, hogy ismerem-e Brankovich magyar írót? „Igenis, ő fordította fenséged keleti utazásai leírását, ismerem a művet mind a két nyelven, jól van lefordítva.” „Brankovich tehetséges író?” „Igenis. És hírlapszerkesztő.” „Úgy tudom, hogy szélsőbali.” „Fenséges uram, mondám, nálunk még a szélsőbal is a lojalitásnak a mintaképe, s amit minálunk szélbalnak neveznek, az Franciaországban konzervatívnak is megjárná. Nálunk minden párt hű és becsülésre méltó.” „Igaz!”

Ekkor őfensége újra visszatért a székelyekre. Egész kedvteléssel hallgatta, amit felőlük beszéltem.

– Ön többször járt a Székelyföldön?

– Többször bejártam azt költői tanulmányozásból. Székely leány a feleségem is. A képviselői mandátumot is egy székely kerületből nyertem, a mellettem való székely kerület választotta meg Tisza Kálmánt is képviselőnek.

Ekkor aztán beszélt a főherceg Tisza Kálmánról.

Én sem maradtam adós a felelettel a főhercegnek, elhiheti akárki.

Azzal végezte, hogy „Csak az Isten tartsa meg őt minekünk sokáig!”

Végül azt mondva: „Igen szépen köszönöm önnek ezt a kedves ajándékot, el fogom olvasni”, szívélyesen kezet szorított velem (szegény magyar fakó poétával) a legszeretettebb, a legünnepeltebb trónörökös pár. Az Isten tartsa meg őket minekünk sokáig!


VisszaKezdőlapElőre