VII.

Nagyon divatos hang mai világban arról énekelni a költőknek, hogy őket milyen rosszul fizetik: nem találom célszerűtlennek e tárgyról nehány adversariát jegyezni fel Petőfinek életéből.

Azon évben, hogy a Pesti Divatlapot Vahot Imre tisztelt barátom megindítá, őt szólította fel segédszerkesztőjének. Bajza, ki valami éppen nem személyes, de tisztán irodalmi polémia miatt Vahottal ellenkezésben állt, maga tanácsolta Petőfinek, hogy fogadja el az ajánlatot, mely Pesten lételét biztosítja.

Petőfi tehát először is minden számába a Divatlapnak tartozott egy verset írni. Másodszor az újdonságokat szerkeszteni, és harmadszor fél mérföldre utazni reggelenként Pestről a Magyar utcából Budára Gyurián és Bagó nyomdájába, s ott végezni a korrektúrát.

És mind e munkáért kapott 400, mondd négyszáz váltóforintot; nem havonként – egész esztendőre.

A jó Petőfi nemhogy kevesellte volna ez összeget, sőt dicsekedve mondá nekem, hogy milyen szép fizetésbe jutott. Szállást is kapott ezenfelül, melynek ablakát félig eltakarta a lépcső; itt írta azt a panaszos verset a naphoz, hogy mért nem akar hozzá besütni? Hisz tudhatná magáról Apolló, hogy a poétának nincs pénze fára és gyertyára.

A korrektúrából még az a mellékakcidenciája volt, hogy ahol lehetett, egy-egy furcsa sajtóhibát csúsztatott be a szövegébe, például ahelyett, hogy ez s ez a párizsi főúr egyik örökösének kétezer livre évi díjt, másiknak háromszázezer frankot hagyományozott, így igazítá ki a mondást: az egyiknek kétezer éves livrét, a másiknak háromszázezer frakkot.

Az ilyeneken azután ő nagyon jól mulatott.

Első nagyobb költeményét, a Helység kalapácsát negyven forintért vette meg tőle Geibel Ármin, János vitézt százért Vahot Imre; egyes verseiért eleinte két forintot adott Frankenburg, Horváth Lázár egy aranyat; később az Életképek szerkesztői másfél aranyat.

Egyszer Petőfi meg akarta tréfálni a szerkesztőket.

Föltette magában, hogy fog rossz verseket írni, igen-igen rosszakat szándéka szerint, s majd azokat elküldi a szerkesztőkhöz, hogy fogják érte összeszidni.

De megjárta, mert mikor rossz verseket akart írni, jókat írt, s minden szerkesztő ráismert a Pönögei Kis Pál név alatt.

Ilyen a fátum, egyik jót akar és rossz sül ki belőle; másik rosszat akar, és nem ért hozzá.

Gazdagság volt ez mind őreá nézve, hisz oly igénytelenül tudott élni. Csak egy vágya, egy óhajtása volt, ha olykor pénz után sóhajtott: hogy szűkölködő szülőin segíthessen vele.

Évek előtt kitiltá őt az atyai szigor a szülői házból, és most arról volt szó, hogy az apát űzik el könyörtelen uzsorások azon házból, fizethetetlen adósság miatt.

Néhány száz forint megmenthette a jó öreget e nyomortól és gyalázattól.

Petőfi erősen föltevé magában, hogy ez összeget megküldi számára, s az erős akarat és a gyermeki szeretet előtt mi a lehetetlen?

Ez időben éppen híre futamodott, valamennyi hírlap sietett hirdetni, variálni, kommentálni, hogy egy gazdag magyar főúr elhatározá magában, miszerint a magyar irodalom lételét biztosítani fogja, nagyszerű áldozatokra készül, sőt már építtetett is egy tornyot a jószágán, amelyet azilumnak szánt jámbor poéták számára, ahol ott ellakozzanak, ő gondoskodván étel-, ital- és csizmáról, s ott énekeljenek, mint boldog fürjek a búzában.

Ez az eszme nagyon magasztaltatott akkor a hírlapokban. Petőfi gondolá, hogy akinek ilyen nagy torony van a fejében, az tán attól sem fog megijedni, hogy őneki ötszáz forintot adjon – kölcsön, egy év alatt pontosan visszafizetendőt.

A főúr különben is jó ismerőse volt Petőfinek, ennélfogva azt válaszolta neki, hogy pénzzel ugyan meg nem vigasztalja, hanem ha tetszik a toronyban lakni, hát ottan szívesen látja.

Mint a debreceni csizmadia mondta a színészeknek: fizetni nem fizetek, hanem a csizmáitokat megrepetáltatom.

Petőfi csak azt sajnálta, hogy minek kért?

Útközben elbúsultában összevetődik egy emberséges könyvárussal, azt kérdi tőle, hogy mi baja? Petőfi mondja, hogy az atyja tönkrejut, és ő nem tud ötszáz forintot kapni, hogy megsegítse.

– Hisz az legkevesebb – mondá a könyvárus –, vannak önnek művei! – És rögtön kifizetett neki 500 forintot, megjelent versei második kiadásáért.

És két év múlva ugyanazon versek harmadik kiadásáért adott neki kétezer pengőt.

Ez a derék pártfogó volt Emich Gusztáv, ki, úgy hiszem, nem is bánta meg, hogy Petőfit megnyeré.

A költőnek csak egy igaz pártfogója lehet, ki előtt meghajolhat, kit, ha hálatelten üdvözöl, el nem pirul bele, és ez a pártfogó – a közönség.

A közönség pártfogása végre képessé tette Petőfit, hogy szülőit magához vehesse, és őket jómódban eltartsa vénségükben. Nyolcszáznegyvennyolcban már öt aranyat fizettek legkisebb verseiért, és őneki akkor is csak egy fényűzése volt: édesapja, édesanyja.

Olyan nagyon szerették egymást ők hárman, hogy amint az egyik meghalt közülök, egy év alatt utánahalt a másik kettő.


VisszaKezdőlapElőre