Semmi sem oly megdöbbentő az eszmélni szerető olvasóra nézve, mintha most végigolvassa Petőfi verseit, s majd itt, majd amott akad amaz erős sejtelmeire azon gyászos végzetnek, mely őt utolérte.

Az ember el-elborzad bele.

A halál sejtelme, a halál előérzete mindenütt.

Szüntelen ugyanazon véres szomorú kép, melyet utóbb ideáljává tett, s szerelmes lett bele. Ezek a költői lélek próféciái!

„Tudom azt az egyet,
Hogy nem soká élek”…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
„Hogy ha én majd meghalok,
Nem leszen kő síromon…”
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Valóban nincs sírjának emléke.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
„Most gomblyukamban a virág,
S ha újra zöldül a világ,
Talán sírom halmán fakad.”

Ismét odább:

„Ha az Isten ekép szólna hozzám,
»Fiam, én neked megengedem,
Hogy úgy halj meg, mint magadnak tetszik.«
Erre kérném akkor Istenem:
… hogy tavasz legyen,
Harc tavasza, hol rózsák teremnek,
Veres rózsák férfi kebleken,
S lelkesítve zengjenek a harcok
Csalogányai, a trombiták.
Ott legyek s az én szívemből szinte
Nőjön egy halálos vérvirág.”

Távolabb egyre sötétebben:

„Ha meghalok, ha megfagyok: szememre
Megkönnyezetlen szemfedő borúl,
S ültetni nem fog senki egy virágot
A sírra, a mely rajtam domborúl.
Nő ott a kóró, mert meg nem tapossa,
Nem jő megnézni senki síromat…”

Ismét tovább:

„… Te fergeteg jöjj…
S szórd el csontommal hírem, nevemet,
Ne tudja senki sem, hogy egykor ilyen
Megátkozott teremtmény létezett!…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Véres napokkal álmodom,
…Ha megfagyok, ha meghalok
… a csatatéren…”

És legvégre:

„Egy gondolat bánt engemet,
Ágyban, párnák közt halni meg…
…Ne ily halált adj Istenem…
… Ott essem el én
A harc mezején,
Ott folyjon ez ifjui vér ki szivembül
S ha ajkam… végszava zendül
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyúdörej,
S holttestemen át
Fujó paripák
Száguldjanak…
S ott hagyjanak engemet összetiporva…”

E véres sejtelemmel teli verset ő írta 1846-ban, mély béke idején, viruló ifjúság korában, menyegzője küszöbén.

És úgy lőn, ahogy kívánta.

Hat év óta hat különböző esetét hallottam halálának.

Mindegyik elbeszélő merőben ellenkezett a másikkal, s bizonyítá a magáét. Hat közül öt tehát nem mondott igazat, én még azt is merem állítani, hogy a hatodik sem mondotta azt.

Nem látta őt senki meghalni. De annyi bizonyos, hogy meghalt. Hol és mi úton? Melyik virágot táplálja porló hamvaival? Nem tudja senki; elmúlt, elenyészett, mint a vihar, melyről nem tudni, honnan jött és hova lett? Nem tudja senki más, nem is kérdezi más, csak az esti szellő, viharos lelkének szelídebb testvére, mely eljár a természet költőjének hamvaihoz, fülébe sugdosni:

„Porladozzál porló szeretőddel!”