Hajh, azokban a boldog időkben, amikből régi nagy művészeink kerültek elő, sokkal mostohább volt a színész sorsa, mint most.

Mikor a jó Sz…i Kecskeméten játszott, mint fiatal reményteljes színész, nem volt több egy piros nadrágjánál.

Azokban az időkben nappal is el lehetett viselni a piros öltözetet, s ezért Sz…i piros mondhatlanja nappal az utcán, este a színpadon végzé kettős szolgálatát.

Ebédre akkor a cserepes vendéglőbe jártak, oda tartottak a helyben fekvő ezred tisztei is, kiknek ezredese örömest eltréfált jó kedvében a jámbor színészekkel.

Feltűnt neki egyszer a fiatal színész piros mondhatlanja, s megszólítá érte, hogy mi jelentése van annak?

Sz… hivatalos komolysággal értesíté, hogy ezt azért vette ma fel, mert estére tábornokot fog személyesíteni.

Másnap azonban megint az a piros tünemény lépett a vendéglőbe.

– Ah, ma megint generális! – kiálta rá a túlsó asztaltól a víg ezredes, s engedé magának újra megmagyaráztatni Sz…itől, hogy ezúttal azért vette fel a pirosat, mert estére régi magyar vitézt kell játszania.

De harmadnap is csak a piros nadrág volt kénytelen helytállni.

– Teringettét – kiálta az ezredes, vállára ütve a fiatal színésznek –, ön ma megint generális.

De a színész szeméből kiesett a könny e szóra, s véget vetett a tréfának.

– No, no, ne legyen szomorú – vigasztalá az ezredes, megbánva, hogy tréfált vele. – Teringettét, az nem szégyen; önnek csak egy ruhája van, mégis mindig más embert látok benne a színpadon, más színésznek meg tíz is van, mégis mindig ugyanazt az embert látni benne.

Katonásan volt meghatározva, de annak a hadfinak helyes fogalma volt a művészetről.

*

Általános bevett szokás volt hajdanta, hogy a színészi osztály pályájukat változtatott református tanulókból telt ki; még most is nagy többségben van e felekezet a művészet ezen ágánál képviselve. Legkevesebb pedig közöttük az evangélikus. Tudtomra kettőnél többet nem ismertem, az egyik volt Petőfi, a másik Fekete Soma.

Egyszer Petőfi vándorszínész korában valami kis városban keresztülutazván, megismerkedett egy becsületes molnármesterrel, aki nagyon szíves volt iránta.

Az első szónál bizalmasan veregetett a molnármester Petőfi vállára:

– Hát maga színész? No, annak örülök, mert én is kálvinista vagyok.