Ha az ember híressé lesz

Tallérosy Zebulon barátom mindig azon sóhajtozott, hogy bárcsak őbelőle valaha híres ember lehetne. Kívánságát meghallgatá a sors; egy rövid év, s neve ott ragyog, ahol egy Mühlfeld, egy Brinz, egy dr. Hein s egyéb világhírű humoristák nevei ragyognak.

Van-e a hazában hírlapolvasó, akire Tallérosy Zebulon levelei hasonló felvidító hatással ne volnának, mint a (Csitt! Szerk.) Ugyanazon leleményesség, ugyanazon helyes felfogása a nép hangulatának, amit nyomról nyomra mindig jobban bámulunk itt és amott.

Denique Tallérosy Zebulon híres embernek érezve magát, nem férhetett bőrében, élvezni kívánta a hírrel járó dicsőséget, s elindult egy kis körútra, mint szoktak híres emberek, kik szeretik magukat ünnepeltetni.

Első nap vasúton utazott. A vagonban egyedül találta magát egy más nemen levő egyéniséggel, akitől később, saját állítása szerint, megtudá, hogy még kisasszony. A szép lélek kanászkalapot viselt kócsagtollal, meg Kazinczy-dolmányt nagy vitézkötéssel és illendő krinolint. Amit a költők a szépségről írnak, az mind meg volt rajta, azzal a változatossággal, hogy fehérek nem a fogai, hanem a hajaszálai, feketék nem a szemei, hanem a fogai, pirosak nem az orcái, hanem az orra. Különben igen jeles és kellemetes egyéniség volt.

Zebulon barátunk nem állhatván sokáig az inkognitót, felfedezte magát kellemes útitársnője előtt, hogy ő az a híres Tallérosy, amit a szép lélek igen nagy örömmel hallott, s magasztalta aztán tisztelt barátunkat, és idézte jelesebb mondásait, úgyhogy az utolsó stáción Zebulon alig fért ki a vagon ajtaján, úgy meghízott a sok dicsőségtől.

Szerencsétlen! Nem tudta, hogy kinek a kezébe került. Az a szép lélek a Divatcsarnok vidéki levelezője, hírhedett rébuszmegfejtő celebritás, aki azonnal, amint papírhoz jut, siet megírni a minden tekintetben jelesül szerkesztett divatlap zöld borítékja számára e következő tudósítást:

„X. X. Ma utazott keresztül jeles és hírhedett hazánkfia, Tallérosy Zebulon, egy csodaszép úrhölgy társaságában, ki által a legnagyobb kitüntetésben részesítteték; ígéretét bírjuk, melyet a fentisztelt delnőnek adott, hogy mihelyt országos ügyei engedendik, hosszasabb ittmaradással fogja szerencséltetni itteni tisztelőit, s különösen azon tisztelőnőjét, ki e rövid napot élte legkellemesebb percei közé fogja számítani.”

(Zebulonnak pedig van felesége otthon; erre a vidéki levelezők nem reflektálnak.)

A vasútról leszállva Zebulon kocsit fogad; jámbor kék mándlis hazafit, s megmondja neki a falu nevét, ahova szándékozik.

A jámbor fuvaros útközben elárulja, hogy ő is szokott ám újságokat olvasni. Zebulon kap rajta, felfedezi előtte kilétét; a fuvaros nagyon örül, hogy ilyen nevezetes személyt szállíthat a szekerén, s azontúl foly az értekezés ország dolgairól és magas minisztériumról, egész a falu határáig, ahova a Zebulon meg akar érkezni. Itt a literátus furmányos bátorkodik azzal a prózai kérdéssel megszakítani a tanácskozmányok folyamát, hogy hová akar szállni a tekintetes úr?

– Had hova mashova, mind az in kedves baratom uramhoz, tekintedezs Mindenvaro Adam úrhoz.

– Aha! No, annál éppen most van tizenkét katona a Ráckrisztus regementből (Reusz Kösztric) egy főhadnaggyal adóexekúción.

– No! Úgy, kedves baratom uram, kocsis, nem szalok oda. Katonakkal nem jó kollizióba gyüni, ahol hadnagy van, hamar történik konfliktus, katona előtt respektussal bírok, ez a hadnagy nekem kellemetlen auspicium; csak menyünk kocsmahazba.

Szerencsétlen Zebulon! Nem gyanította, hogy a fuvaros titkos levelezője a Debrecen–Nagyváradi Közlönynek, melynek legközelebbi száma ily tudósítást hoz:

„Q. Q. Most járt vidékünkön ama híres Tallérosy Zebulon, hírhedett celebritás; éppen akkor volt itt katonaexekúció; a derék hazafi szörnyen szidott valami Auspici hadnagyot, akinek szerencséje, hogy nem találkozhatott vele a konviktusban, mert különben kollacióra majd adott volna neki egy kis despektust.”

(Azt persze nem bánja a vidéki levelező, akárhogy tud Zebulon a duellálás mesterségéhez.)

Nemes barátunk tehát nem mervén érdemes barátjához szállni, kinek hasonló körülmények kőzött az „újabb beszállásolás” alig okozna örömet, leteteti magát a falusi fogadóba.

A kocsmáros fiatal, értelmes ember, újságokat is látni asztalán, felesége is fiatal menyecske. Zebulon nem állhatja meg, hogy meg ne ismertesse magát. Kocsmáros nagyon örül. Beszédbe elegyednek; Zebulon kérdezősködik családi állapotuk felől:

– Van-e már örökös?

Kocsmáros bajuszán pederítve felel:

– Még nincs, de aligha nem lesz. – Menyecske elpirul, s kiszalad a szobából!

Zebulon tehát illő virágnyelven mond:

– No, agya Isten, esztendőre megirkezik az, akit olyan nagyon vartunk. – (Senkit mást nem értett alatta, mint azt az útban levő örököst, aki majd talán születni fog a vendégfogadós örömére.)

Szerencsétlen! Nem sejtette, hogy a kocsmáros titkos levelezője a Trombitának, melyben a legközelebbi postával a következő tudósítást fogja közrebocsátani:

„Hírhedett hazánkfia, Tallérosy Zebulon, környékünket is megvigasztalá körutazása alkalmával; sokat panaszkodtunk a mostoha idők fölött; ő azonban megnyugtatott, hogy majd máskép lesz az, ha a jövő tavasszal hazajön az, akit olyan nagyon várunk stb.”

(Azt persze a vidéki levelező nem tudja, hogy az újságokat nemcsak a kávéházban olvassák, hanem a polícián is.)

Mit csináljon Zebulon az unalmas éjszakán át, hogy meg ne őszüljön, míg megvirrad?

– Ne tessék búsulni, mindjárt eljön az ispán úr, meg az erdész, aztán meg a káplán úr, azok itt szoktak tarokkozni, szerencséjüknek tartandják, ha uraságodat bevehetik negyediknek.

Úgy lett. Zebulon megismerteté magát mind a három úrral, akik természetesen mind régóta tisztelői, s nagyon örvendenek, hogy ilyen nagy férfiúval ehetnek egy tálból cseresnyét.

Előhozatik az altehrwürdig tucat kártya, melyben a többek közt a skiz hátán akkora faggyúpecsét van, mint egy tízkrajcáros bilyog, a pagát szegletéből meg le van hasítva egy darab; aki oszt, mindig megmondja: „Ott megy a skiz, ott megy a pagát.” Zebulon különben is nagy szerencsében van; káplán úr pedig oly rosszul játszik, hogy mikor ultimót mond, primóra elszalad a pagáttal. Száz point megy egy új krajcárban. Éjfél után, mikor összeszámítanak, káplán úr fizet egy egész egységes osztrák forintot, meg tizenkilenc krajcárt, s abból csak magának Zebulonnak kilencvenöt krajcárt, ki ekként befonta a társaságot legalább két veres forintig.

De hátra van a bosszú! Szerencsétlen Zebulon nem sejtette, hogy a káplán úr a P. H. titkos levelezője, ki is revansul nem késett az ultrák egyikének körútjáról e humorisztikus megjegyzést közleni a fenntisztelt lap hasábjain:

„Itt járt Tallérosy Zebulon is, ki úgy látszik, hogy sokkal szerencsésebb a 47-es tarokkban, mint a 48-as politikában, mert egy éjjel összes mindnyájunknak egész pénzkészletét elnyerte.”

(Azt persze nem gondolja meg a levelező, hogy az embernek otthon hitelezői is vannak.)

Már most kerülj haza, Tallérosy Zebulon.

A legelső, amint otthon benyitja az ajtót, az, hogy a felesége tíz körömmel ragad a hajába.

– Hát te semmire való vén kandúr! Micsoda szép kalandok után jársz te, ha elszabadulsz? Ki volt az a csodaszép hölgy, akinek megígérted, hogy majd odamégy hozzá lakni? Ugye? Eltagadtad, hogy már feleséges ember vagy? Kiadtad magadat diáknak; úgy-e, fertelmes?

Zebulon az ártatlan emberek flegmájával veszi a dolgot; tudja, hogy nem vétett semmit.

– Micsoda bolond beszid ez? Ki elbolondabitota teneked?

– Sohase tessék tagadni. Itt van nyomtatásban, ni. Ugye? Csodaszép hölgyek kellenek neki?

Zebulon olvassa az árulást, bámul, esküszik, káromkodik, a harc annál elkeseredettebb lesz; szerencséjére csengetnek az ajtón, soha szívesebben látott vendég nem jöhetett a házhoz, akárki legyen.

Azon akárki pedig senki más, mint a szabó, meg a csizmadia, meg a boltos, aztán meg a masamód, mind hozzák a kontót. No, köszönöm, az ilyen megszabadulást.

– De mi ütött az urakhoz, hogy ma gyünek hozam? Talán lutrit megnyertem, akire nem tettem, vagy mi?

– Igenis, itt van az újságban, hogy méltóztatott igen sok pénzt nyerni. Most tessék kiegyenlíteni e kis tartozást.

Tallérosy lát és olvas, olvas és káromkodik.

– Micsoda nyeresig? It a tarcam, kifordítom, befordítom, kívül is anyi van, mint belül. Micsoda nyeresig? Egy paprikahendlinek az ara, semmi több.

De azok nem akarják elhinni; ami nyomtatva van, az nem lehet nem igaz. Zebulon esküszik mennyre-földre, nem használ, azok nem mozdulnak, míg legalább valamit nem fizet abból a nagy nyereségből. Csöngetnek az ajtón. No, hála Istennek, jön valaki megint, aki által megszabadul Sisera hadaitól.

Két ismeretlen úr áll előtte, akiket nem látott soha.

– Ön az a Tallérosy Zebulon?

– Szolgálatjukra.

– Mi baja önnek Auspici hadnaggyal?

– Soha se is halotam nevit.

Ekkor egyik úr előhúz egy újságot a zsebéből, s mutatja neki:

– Mit akart ön ezzel mondani?

Zebulon elámul.

– Soha in, az in iletemben!

– Akar ön elégtételt adni azon úrnak, kit úgy megsértett, s kinek mi segédei vagyunk?

– Eligtitelt, de minek eligtitelt?

– Tessék igent, vagy nemet mondani.

– Nem akarom. Sem eligtitelt, sem kevistitelt nem akarom. Nem bantottam senkit.

– Úgy, tehát nem ad elégtételt? S tudja ön, mi az olyan embernek jutalma, aki a megbántásért megtagadja a lovagias elégtételt? Annak a hátán megtáncoltatják a rájtpájcslit.

Jaj, Zebulon! Ennek fele se tréfa. Ezek haragos urak. Mit csinálni velük? Ki szabadít meg ebből? Hol van egy policáj?

Mintha csak kívánságra jönne, itt van a policáj.

– Herr Zebulon. Alant vár a kocsi. Tessék velem jönni oda a numero ultimóba.

Ezt nevezem aztán esőről csurgó alá! Kihívás elől behívás elé.

– Herr Tallérosy! – szólt a rend tiszteletreméltó fenntartója a numero ultimóban. – Micsoda botorságokat beszélt ön itt: Türről, Garibaldiról, hogy majd eljönnek? Miért mondta azt?

– Én?

– Ne tessék tagadni. Itt van az újságban; nos, talán nem igaz?

Zebulon annyira meg van rettenve, hogy nem talál szavakat mentségére.

– Ezúttal örülhet ön, hogy nagyobb büntetés nem éri, hanem kénytelen vagyok önnek tudtára adni, hogy az efféle lázítások miatt önnek a várost elhagynia nem szabad.

Óh, átkozott híressélétel.

Már most szegény Zebulon barátunk így van:

Ha hazamegy és bezárkózik, a felesége kikaparja a szemeit.

Ha nyitva hagyja az ajtaját, a hitelezői nyakára járnak.

Ha kimegy az utcára, rajtpájcslit táncoltatnak meg a hátán.

Ha pedig el akar szökni a baj elől, elcsípik mint országháborítót.

Így jár, aki híres emberré lesz, s azt nem tudja titokban tartani.


VisszaKezdőlapElőre