Görgei táborában az utóbbi napokban többen fordultak meg a képviselőházi pártok és a magyar minisztérium emberei közül, akik mind azzal a hírrel tértek vissza, hogy a hadsereg általában igen rosszul van hangolva a nemharcos hazafi osztályok iránt.

Most nincs itt az ideje annak okairól beszélnem.

Ennek az eredménye bizonyos nyomasztó bizalmatlanság, kétkedés, őszinteséghiány volt mind a két részről, ami gonosz álomnyomásként nehezedett a kedélyekre. Görgei volt az a pont, ahol a félelem és a bizalom egymással érintkezének.

Az előbbeni napokban különös összejövetelei voltak a rejtélyes emberrel nehány politikai nevezetes emberünknek. Akármi eshetőséget kérdeztek tőle, mindenre azt felelte, hogy az „természetes”, ez „úgy fog lenni”; semmit sem tudhattak ki tőle.

Végre Szemere elküdte hozzá Sz…gh képviselőt, hogy tanulja ki a vezér akaratát, s szükség esetén beszéljen jól a lelkére; azonban el ne árulja, hogy őt a miniszterelnök küldé, mert akkor tartózkodó lesz.

Sz…gh egyike a legnemesebb lelkű, őszinte embereknek, ki tettetni egyáltalában nem tud, ki ennélfogva azon kezdte a beszédet a vezérrel, hogy őt Szemere küldé, s elmondott aztán mindent őszintén, nyíltan, amire választ akart nyerni.

És ez volt a legsikeresebb mód. Akinek a kabbalisztikus válaszaiból az alattomos fürkészőnek lehetetlen volt eligazodni, az a becsületes őszinteséggel és szigorúan kérdező hazafi előtt nyílt, őszinte lett, s elmondott neki mindent, mit ez tudni akart.

Másnap megérkezik hozzá Szemere: fölkeresi őt; a vezér amint meglátja, azon kezdi, hogy „Tegnap beszéltem Sz…ghgal”.

– Melyik Sz…ghgal? – kérdi nagy csodálkozást tettetve a miniszter.

– A képviselővel.

– Úgy? Igen. Ismerem. Derék ember. – Mit akart itt?

Erre Görgei végignézett hideg, fagyos tekintetével rajta – s azzal elfordult, és egy szót sem szólt hozzá többet.

Szemere tehát méltán és egész ártatlan semmit sem sejtéssel állíthatá, hogy ez olyan eszeveszett ember, akivel már beszélni sem lehet.

Növelte a keserűséget az, hogy nehány kormánybiztos teledicsekedte vele a környéket, hogy meg van bízva a kormánytól Görgeit elfogni. Az abszurdumoknak mindig legtöbb hívője akad. Annyi bizonyos, hogy a kard nélkül járó emberre nagyon kevés becsüléssel néztek a táborban, amelybe utolsó reménységünket vetettük.

Augusztus 10-én találkozott Nyáry Görgeivel. Miért nem egy héttel előbb? Talán minden egészen más fordulatot veende akkor. Görgei el volt keserítve, s ami legjobban hatott ellenszenveire: ez kormányférfiaink őszintétlensége volt. Ezért lett nagy hatással rá egy olyan férfival találkozása, ki, mint ismerjük, egész a kíméletlenségig őszinte; ki életét nem félti, vagyon után nem vágyik, hatalomra nem féltékeny, dicsőségre nem hiú, és amellett minden ízében becsületes hazafi, s ami fődolog, neki semmi tekintetben nem vetélytársa, vagy elöljárója.

– Legyen ön őszinte irántam – mondá Nyári –, és mondja meg nyíltan, van-e még reménye valamit kivihetni?

A vezér komolyan helytállt a kérdezőnek, és válaszolt:

– Abból, amit önnek mondani fogok, látni fogja, hogy őszintén beszélek. Reményem van, de az nem a magyar respublika fölállítása, nem is egy európai háború, hanem egy „becsületes békekötés”. Harcolok, de nem a győzelemért többé, hanem a békességért. A nyomor az országban iszonyatos; a katonaság el van csigázva: ez így sokáig nem tarthat; mikor az oroszok a váci csata után parlamentert küldtek hozzám, mindenki azt kérdezte: tán békét ajánlanak?

– Szegeden is ez a hír járt – és mit ajánlottak?

– Semmiségeket. Határozatlan alkudozásokba akartak velem elegyedni, s evégett 48 órai fegyverszünetet engedtek; de mire én azt feleltem, hogy fegyverszünetet se nem kérek, se nem adok. Itt egyszerre azt a hírt kezdte valaki terjeszteni, hogy a tiszteknek az orosz seregbe való átállhatás volna megajánlva, rangjok megtartása mellett. E hír kútfeje előttem ismeretlen, én siettem azt megcáfolni, mert az nem igaz, nem lehet, és nem is fogadná el derék ember.

– S miért utasította ön vissza a fegyverszünetet?

– Mert azalatt idejük lett volna seregeiket körülem összevonni, s úgy hiszem, az alkudozás is csak e célból volt megajánlva.

– S mi volna tehát az annyit emlegetett orosz szimpátia?

– Az, mit jó katona érez jó katona iránt. A huszárok és kozákok az előőrsökön egymást kulacsból itatják, a tisztek fraternizálnak, a foglyok barátságot kötnek; hanem ebből senki se következtesse azt, hogy az orosz minisztertanács a mi kedvünkért európai háborút idézzen elő.

– Önnek mindenesetre addig kellene lépéseket tenni, amíg tekintélyes hadserege van, háborút is csinálhatni.

– Azt én nem tehetem. Kormány én nem vagyok. A mostani kormánnyal pedig ezek nem akarnak beszélni; kénytelen voltam a magam részéről azt válaszolni, hogy én jelenleg még csak a kormány által kinevezett fővezér sem vagyok, csupán többség által választott hadparancsnok.

(Mint tudjuk: Szegeden az országgyűlés többsége nevezte ki Görgeit az összes magyar hadak fővezérének.)

– S miből tudja ön azt, hogy a mostani kormánnyal nem akarnak beszélni?

– Meg volt próbálva. – Mikor ezelőtt nehány nappal Szemerével beszéltem, azt mondá, hogy a forradalom ügyét csak a diktátori hatalom mentheti meg. Szükség azonban hogy két diktátor legyen: egy katonai és egy polgári. Ez utóbbi természetesen ő. Azt feleltem neki, hogy én két diktátort egyszerre nem tudok képzelni. A diktatúra eszméje kizárja az osztakozást. Polgári diktátort pedig éppen nem ismerek.

– S ha ön maga lenne az, mit fogna tenni?

– Azt nem ígérem, hogy fényes győzelmeket fogok aratni, hanem azt igen, hogy ha az összes magyar seregeket egyesíthetem, azokkal oly tekintélyes pozíciót foglalhatok el, ahol a világ két első hatalmasságának sem váland szégyenére, velem alkuba bocsátkozni.

– És ha mégsem akarnák azt tenni?

– Akkor megverekszem velük. Tud még az én katonám verekedni, kivált, ha a téli ellenséget látja majd maga előtt. Ha nem győzök is, de rendben visszavonulok, újra álláspontot foglalok, mindaddig, amíg békére nem hajolnak. Azt már csak láthatják, hogy el nem tudnak fogni.

– Ha ez a szándéka önnek, miért nem siet a déli seregekkel egyesülni?

– Ráérünk. Az orosz nem fog bennünket üldözni többé.

Ez igen nevezetes mondás; jó lesz rajta hosszan gondolkozni, egy kicsit a térképet is kézbe venni. Görgei Szalontán volt mintegy 25 ezer emberrel; Dembinski Temesvár alatt 40 ezerrel; vele szemközt Haynau nem sokkal többel. Váradon volt Paskievics Görgeitől három katonai napi járatra; hogy mi történhetett volna akkor, ha Dembinski az ellenséges Temesvár helyett Arad felé jő, s ott a három sereg találkozik, míg a negyedik (az orosz) három állomásnyira elmarad tőlük?

Azonban ez illúzióját a vezérnek hamar lerontá Nyáry:

– Ámde a déli sereg ezalatt folyvást távozik és pusztul.

– Az én intézkedéseim szerint közelednie kellene. Egyéb iránt, ha én sietek, ismét nem értünk célt. Mihelyt egy kis lélegzethez jövünk, megint elbízottak fogunk lenni. A mi uraink nincsenek még eléggé megijedve.

– Az ön megérkezte határozó lenne. Miért időzött annyit Tokajnál? Miért nem jött mindjárt Tisza-Fürednél keresztül?

– Azért kerültem Tokaj felé, hogy Kazinczy hadtestét vonjam magamhoz. Amint az országgyűlés fővezérnek kinevezett, rögtön intézkedtem, hogy a széjjelhányt hadseregek, amik együtt 110 ezer főre mennének még, siessenek velem csatlakozni, és még eddig egyetlenegy dandár sem jutott el hozzám; úgy látszik, mintha másfelől valaki az én parancsaimmal éppen ellenkezőket osztogatna. Kazinczyra két napig vártam, ő tizenötezer emberrel elmaradt, s én vesztettem két napot; Dembinski pedig 40 ezer emberrel oly irányt vett, melyből azt látom, hogy inkább tőlem siet, mint felém.