Híre futamodott, hogy a kedvelt komikus Damó főbe lőtte magát.

Onnan támadhatott a hír, hogy az egyetlenegy rekvizitum puskát egy este kikölcsönözte a ruhatárnoktól, azzal az ígérettel, hogy valami nagy pecsenyét fog meglőni, s abból neki is juttat, aztán egy hét múlva sem került elő a puskával. Bizonyosan saját magát értette alatta.

Ezt a hírt mindjárt meg is írta, mint probáció calamit egy fiatal múzsafi egy vidéki hírlapnak, abból átment a fővárosi hírlapokba, onnan ki a külföldi hírlapokba, s valószínűleg át is ment Amerikába.

Akkor csak egyszerre előáll Damó a puskával. Az egyheti vadászat alatt lőtt egy harkályt. Sok más nagyobb állatot is megriasztott, akik mind csak egy hajszál híján menekültek meg tőle. Hanem hát a harkály nem pecsenyének való.

Felmegy tehát az igazgatóhoz, s jelenti, hogy itt van.

Az igazgató vállat von.

– Hogy lehetne már ön itt, mikor ön meghalt?

– Ki mondja azt?

– Ihol van az újságban. Hat újságban is benne van, hogy ön agyonlőtte magát, s meghalt.

– De hát én mondom, hogy nem haltam meg.

– Már nekem hiába mondja. Azt csak nem pretendálja talán, hogy én önnek jobban higgyek, mint annyi tiszteletre méltó hazafinak?

– De mikor annyira nem haltam meg, hogy pláne egy kis anticipációt kérek.

– Micsoda posthumus célokra?

– Hát arra a célra, hogy éhes vagyok, s enni akarok.

– No, még ilyet sem hallottam, hogy a halottak éhezzenek. Barátom, aki meghalt, az nem eszik, aki nem eszik, az nem éhes, aki nem éhes, annak nem kell anticipáció. Ön meghalt: ergo önnek nem kell több előlegezés.

– Ugyan, kérem, legyen szíves hát legalább egyet azokból a hírlapokból ideadni, hogy legitimálhassam vele magamat a házigazdámnál, ha majd a házbért kéri, hogy én meghaltam.

– Tessék, akár kettő, de visszahozza, mert beköttetem.

A szegény halott azonban, amint a konyhán keresztülment, meglátott a tűzhelyen egy szép nagy pulykát nyárson pirulni. A szolgálónak azt mondta, hogy szaladjon be frissen, az igazgató úr feldöntötte a tintát, törülje fel, s míg az bement, köpenyege alá kerítette a pulykát, s odábbállt vele.

Mire a nyomozásra megindult igazgató valamelyik Bacchus templomban ráakadhatott, már akkor az India tollatlan kétlábú magzatának csak a csontváza volt feltalálható, olyan szépen kitisztogatva, mintha valami múzeum számára lett volna preparálva.

– Nini. Az úr megette az én pulykámat! – támadt rá az igazgató a színészre.

Az pedig kísérteties pátosszal voná elő kebléből a tőle elhozott újságot, s az aláhúzott sorokra mutatott:

– Íme, uram, itt a bizonyítvány, hogy én meghaltam, s a halottak, tetszik tudni, nem esznek.