V. AZ OROSZ CÁRRÓL[1]

Lőn pedig, hogy a minden oroszok urát nagyon meglepé az a szomorú csendesség, mely őt országa fővárosába visszatértekor fogadta.

Hisz az udvari hírmondók, a hivatalos tudósítók, a mindig kész mosolygók azt beszélik, írják és esküsznek reá, hogy a birodalom minden szegletében a szent lelkesülés lángjai lobognak – honnan hát ez a gyász, ezek a szomorú arcok az utcákon? Hová lett a színházak, a tánctermek népe, a fényes Szentpétervártól ki lopta el ragyogványát?

Adjátok ki az erős parancsot, hogy tűnjék el a szomorúság az arcokról, hogy legyen mindenki víg, és teljenek meg a közvidámság termei, szóljon a zene és az ének, kezdődjenek a vigalmak napjai, miként minden évben szoktak.

A rendőrfőnök intésére megjelentek a visszavonult családok az operaház páholyaiban, és íme, ahány páholy volt sorban és egymás fölött, mind feketén, gyászban öltözött alakokkal telék az meg; a gyémántok helyét a fekete érckösöntyűk foglalák el, s ami ragyogott itt amott, az nem volt egyéb, mint a szemekben égő könny.

A zenekar víg dalokat hangoztatott, és e terem mégis gyászünnepet ült, tapstalan közönségével a néma szünetek alatt hallani lehete a sóhajt: „Kürie eleiszon…”

Meg volt hagyva, hogy mulatni kell! A legelső grófi házak egyike megnyitá dísztermeit, összehívá a birodalom legfényesebb főurait és delnőit, s a külföldi művészeket, akik őket mulattassák. A terem megtelt a nagyságos nagy urakkal, és íme, egy sem hozott orcáján jókedvet magával, de gyászt, fekete gyászt öltönyén, mint kik halotti torra jöttek, nem vigadni, de temetni, és nem egymásnak örülni, hanem egymást vigasztalni.

Egy hírhedett zeneművész leült a zongora elé, s a legkedveltebb táncok zenéit verte el az érchúrokon. Ah, az érchúrokat lehet kényszeríteni, hogy vígan szóljanak, nem a szív húrjait; senki sem állt a táncba; csak némán, szomorúan lézengtek, mint akik félnek egymás bánatát sérteni időtelen nyájassággal.

A művész elhagyta a tánczenét, és mintegy önkénytelen ihletéstől áthatva elkezdé a zongorán hangoztatni Mozart Requiemjét.

És e hangra egyszerre kicsordult a könny a jelenlevők szemeiből, e legfájóbb-keserűbb; a gyászolók, a sértett szívűek egymás vállára borulva zokogtak a közgyász fölött, és a legnagyobb férfiak nem tartották szégyenüknek együtt sírni a sírókkal; a zengzetes dalidóból rekviem lett, szomorú, halotti ünnep.

Minden ember sírt, zokogott, s sietett el haza onnan: félóra alatt vége volt az egész víg ünnepélynek.

Ilyen vigalmak történnek most a nagy orosz birodalom fővárosában.

És senki sincs, aki odavetné magát a minden oroszok urának lábaihoz, és szólna neki igaz szóval:

Oh, uram, irgalmas úr, engedd el a vigalmak napjait nekünk: halottja van minden háznak, gyász van itt minden családban; ha már halottakat szerzél nekünk, engedd, hogy sirassuk őket. És te magad is sírj velünk; mert te legtöbbet veszítél!… „Kürie eleiszon!…”


[1] 1875-ben jelent meg.


VisszaKezdőlapElőre