A vén huszárkapitány

Igen sokan ismerték; talán egész Erdély úgy emlékezik rá, mint közös rokonára, azon kövér, termetes öreg úrra, azzal az egyenesre kipödrött ősz bajusszal, azzal a piros orcával, melyen hol a jókedv, hol a jó bor hajnala mosolygott. Piros mentét, dolmányt viselt, szürke prémezettel; még az a mente is mosolygott piros arca mellett, még az a prém is megőszült, mint a deres bajusz.

Ebben a fekete kabátos, gyászoló világban magától is eléggé feltűnő lehet egy ilyen szürke bajszú, piros arcú ember piros mentéjével, mint valami boldogabb időkből feljáró jókedvű kísértet; de legkivált Bécsben, és főképpen, ha e valaki oly mennydörgő hangon beszél mindig, mintha tizenkét eszkadront kellene rohamra buzdítania, s kiejtésében csodálatosan vegyíti a fölösleges „ss” és „ch” betűket, amire nyelvének szokatlan kövérsége kényszeríti.

A jó öreg urat úgy ismerték Bécsben, mint Erdélyben: az úri mágnások és a székely góbék, a katonatisztek és a kocsmárosok, az öregek és a fiatalok, az udvari hölgyek és a szobalányok. Ha kérdeznék tőlük, mindegyik tudna róla valami furfangos adomát, valami szeszélyes ötletet mondani, ami nem is állna jól másnak, csupán csak egyedül őneki; csupán az ő joviális, komolynak látszani akaró, de lenni nem tudó arcához, az ő fürge, kövér termetéhez, az ő fiatal ősz fejéhez s divatos piros mentéjéhez.

Ismerte őt maga a császár is, a jó öreg Ferenc; midőn nyolcszáztizenhétben ott járt Erdélyben, bemutatták neki az akkor még ifjú deli legényt, aki akkor is épp olyan keveset tudott németül, mint harmincesztendei Bécsben lakás után.

A császár kérdezé tőle:

– Hogy hívnak?

– Székely.

– Micsoda nemzet vagy?

– Székely.

– Minő ezrednél szolgálsz?

– Székely.

A császár nevetve monda kísérőinek:

– Ettől tanuljatok rövidséget: három kérdésre egy szóval tud felelni.

Még akkor hősünk igazán hős volt, csataterek hőse; látta Napóleont: nem is futott tőle, ha nem parancsolták, s ott volt a verésében is. A lipcsei véres napokon erősen pusztíták a francia golyók a jó huszárok rendeit; kettőt, hármat kiütött a sorból a gyilkoló teke.

Székely János csak pödörgette még akkor fekete bajszát, s hetyke mosolygással mondá szomszédjának:

– Itt szeretném látni az excelsum guberniumot Erdélyből, Mihály bátyámmal együtt, erre mondana valami artikulust bátyámuram, ha tud!

Hejh, ez a bátya nagy keserűség volt a jó Jankó úrra nézve. Éppoly komoly, mint minő víg az öccse, jámbor, otthonülő férfi, tudományos és szigorú ember, aki nem tudta szó nélkül hagyni mások bohóságait.

Képzelhetni, ha még olyan dolgokért is megszólítá uraöccsét, hogy az egy ízben egy jó barátja feleségét elszökteté.

János úr szép és merész legény volt még akkor, nem szeretett sokat ábrándozni, verset írni sem volt szokása; megkérdezte az asszonytól, ha szereti-e? Igen vagy nem? Amint a nő igent mondott, kivezette a táncteremből, mikor legjobban járták a lengyelt, az udvaron állt Mihály bátyja szekere, abba felültette, a kocsisnak megmondta, hogy ha Kolozsvárig meg mer állapodni, főbe lövi, s reggelre Kolozsváron volt Mihály bátyja udvarában a lopott asszonnyal.

Képzelhetni azt a rettenést, amivel a törvénytudó férfi e hallatlan merényletet fogadta.

– Szerencsétlen, tudod-e, mit tettél?

– Hát mit tettem? Kolozsvárra kocsikáztam egy szép asszonnyal.

– Elkockáztad az életedet, szabadságodat, jövendődet.

János úr sehogy sem értette, hogy miért?

A törvénytudó testvér mindjárt felnyitotta előtte a tripartitumot, s megmutatta neki a rettenetes artikulust, mely a nőrablás ellen van hozva.

– Hát ki mondja azt, hogy én raboltam? Rablás az, ha valakinek kedve jön velem utazni? Én nem raboltam el szegényt. Kérdezd meg kocsisodat: nem az egész úton csókolóztunk-e? A csókolózás ellen pedig nincsen törvény hozva; azért, ha a férj akarja, kihívhat párbajra, azt pedig minden pereputyjával együtt leaprítom. Az approbatával nem törődöm, kardtól, pisztolytól nem félek!

– Egyébiránt – tevé hozzá kis idő múlva, midőn lassankint lecsillapult –, ha olyan nagy lármát csináltok érte, hát inkább visszaadom neki az asszonyt.

Úgy is történt: visszaadta a nőt. Hogy a férj hogyan köszönte meg az addig való gondviselést, arról hallgat a krónika. Annyi bizonyos, hogy János úr ez alkalommal mind az approbata, mind a tripartitum papiros mennyköveit szerencsésen kikerülte.

A méltó bűnhődés csak később érte utol ifjúkori bűneiért: megházasodott.

Annyi borzasztó példa nem riasztotta vissza ettől.

A bátor, vakmerő férfiú azután, kit sem a franciák ágyúi, sem Verbőczi töménycikkei meg nem tanítottak a félelemre, feltalálá végre azt a hatalmat, amely életében egyedül volt képes rajta imponálni. Nem a háború, hanem a házasság a gyönge szívek próbaköve.

Kivált, ha az ember szereti a szépet, főleg a másét, a maga felesége pedig nem szép és féltékeny; ha az ember szeret pipázni, s a felesége ideges, aki elájul a füsttől; ha az ember szeret kártyázni, s a felesége azt kívánja, hogy olvasson fel neki verseket; s ha végre az ember szeretne úr lenni a háznál, és a felesége is éppen arra törekszik, és aztán az ember fél a feleségétől, az pedig nem őtőle.

A derék János úr gyakorta megvallá bizalmas barátai előtt, hogy hitvese rettentőbb rá nézve egy század francia dzsidásnál. Egyszer falura utaztak együtt, nagy, bőrös, ablakos hintóban, bőrládák, katulyák a hintón kívül és belül számbavehetetlen mennyiségben. János úr nem pipázhatott az egész úton, a szép tajtékpipát rábízta inasára, ki a bakon ült, hogy viseljen addig rá gondot.

Mikor megérkeztek a nagyságos asszony kastélyába, ki-ki sietett a saját szobájába; az inas hordta fel nyalábbal a hintóból a holmikat.

Régi, háborúi bajtárs volt a legény, Tanaszinak hítták, hajporos coffját még most is viselte.

– Rendben van-e minden? Nincs-e valami kár? – kérdé János úr a szolgát aggodalmasan.

– Jól van minden, vitéz kapitány uram; hanem a…

– Tán a pipám?

– Az megvan; hanem a nagyságos asszony főkötős katulyája behorpadt.

– Nagyon-e?

– Vitéz kapitány úr rajta tartotta a lábát az egész úton.

– No, ezt jelentse kend a grófnénak.

– De én ugyan nem jelentem. Parancsolja vitéz kapitány uram, hogy az udvari táncos medvének húzzam ki a zápfogát, azt megteszem; de a nagyságos grófné elejbe nem kerülök.

– Biz én se, barátom! – szólt a derék borbereki Bayard, naiv hunyászsággal.

Ez a jámbor inas együtt vénült meg a vitéz kapitánnyal, úgy egymáshoz voltak már szokva, hogy el sem válhattak többé. Tanaszi még a gondolatját is tudta már urának, s örült, ha azt megelőzhette.

Csupán egy állandó óhajtásnak szegült ellene makacsul.

Valahányszor este a sarkantyús csizmát le kellett húznia gazdája lábáról, János úr mindig felszólítá őt, szelíden és érzékenyül.

– Tanaszi: én neked adom ezt a csizmát sarkantyústól; hadd híjalak én téged úgy, hogy „Naszi”; látod, neked olyan csúf hosszú neved van, s az én nyelvem olyan nehezen forog; elég lenne, ha én neked azt mondanám: „Naszi”.

– De már azt ugyan nem. Engem Tanaszinak keresztelt a pap, Tanaszinak híjon az úr, vagy eresszen el, s fogadjon mást, akinek rövidebb neve van.

Sohasem hajlott sem szép szóra, sem kecsegtető ígéretekre az állhatatos szolga, hogy nevéből két betűt elengedjen. Hiába is próbálta egyszerűen „Naszi”-nak nevezni az ura, mert akkor nem hallgatott rá, akármit parancsolt neki.

Tanaszin kívül még egy embere volt, akit szeretett, a szelíd Barcsay János.

Pedig Barcsay sohasem ivott bort, sem asszonyokat nem szöktetett, sem kártyázni nem tudott, tivornyára való sem volt, még csak nem is káromkodott.

Éppen ezért szerette őt János úr mindenekfölött. Felkereste, akárhol volt, és megérzett rajta a rosszkedv, ha soká nem látta.

Legtöbb kalandjánál ez volt jelen, s kisegíté a kelepcéből, ha néha belekerült.

Bécsben ismerték már minden vendéglőben, ismerték pedig arról, hogy ha egy asztalhoz leült valami ismerősével, onnan minden más embert elnézett. Olyan hegyes szemeket tudott az emberekbe fúrni, hogy a jámbor bécsi kedélye sehogy sem szívlelhette el az ülvemaradást, inkább vette a tányérát, poharát, s átköltözött más asztalhoz.

Egyszer jön Barcsayval, s keresi az üresebb asztalokat.

Egyik mellett csak két fiatalember ült, akik közül az egyik ismeré, mert amint meglátta, hogy odaközelít, felkelt, és azt mondta társának:

– Menjünk innen, jön a Vámpír.

János úr fülét megütötte e szó; megakadt benne nagyon.

– Te Jankó – kérdi Barcsaytól –, mondd meg nekem, mit tesz az a „vámpír”. Én már tudtam egyszer, de elfelejtettem.

Barcsay is hallotta e megjegyzést, s méltán félt, hogy ha a szó igazi értelmét megmondja, olyan háború lesz belőle, hogy hét országra szól.

– De honnan jön neked afféle az eszedbe? Tudós társasági tag akarsz te lenni, hogy szavakkal bajoskodol?

– Csak te nekem felelj, egyenesen és igazán! – kiálta rá János, kinek már ekkor kezdett forrni a fejében valami.

– Ha éppen akarod – felelt Barcsay szokott szelíd flegmájával –, ámbár én nem azért jöttem vendéglőbe, hogy filológiai értekezést tartsak – ez egy új nyelvszabály szerint alkotott szó, melyet a tudósok most hoztak be, hogy két szónak egyberagasztása által a hosszadalmas kifejezéseket megrövidítsék.

– De a németek tán csak nem foglalkoznak magyar grammatika készítésével?

– Hogyne? Nagyon foglalkoznak. Bécsben most alig van jóravaló ház, ahol magyarul ne tanulnának.

– Igazán – szólt megengesztelve a lecsillapított hadfi –, de végtére még most sem tudom, hogy mit tesz hát a vámpír?

– Hát az bizonyosan annyit jelenthet, mint vám alá nem eső pír. Bizonyosan az orrodat értette alatta, melyen ki s be hordod a kármint a vámon, s nem fizetsz érte.

– Oh, te bolond! – kacagott János úr hahotával. – Ha még azt is mondta volna, hogy „borpír”.

Később mégis megtudta János úr a vámpír igazi értelmét, s szidta azután eleget Barcsayt, hogy mért nem mondta meg neki akkor igazán, hogy ez valami krokodilusféle állat, majd megmutatta volna ő annak a fráternek, hogyan szokás elevenen megenni az embert?

Az udvari dalidókba rendesen hivatalos volt, amit leginkább azért szeretett, hogy ott jó borok és csemegék teremtek. Táncolni nemigen szeretett már, de örömest elnézte, hogy mások hogy táncolnak. Egyszer, jól evén és iván, hogy még másnap is örömmel emlékezhessék vissza e dalidóra, telerakta a csákóját a kredencben naranccsal, a csákót azután bedugta egy pamlag alá, s gyönyörködött az előtte ellengő párokban.

Valami csintalan gárdista észrevette a naranccsal tele csákót, s amint azon lejtett táncosnéjával a keringőben, mintha véletlenül tenné, hirtelen kirúgta azt onnan.

A csákó valamennyi naranccsal együtt kigurult a terem közepére, minden rendű úri vendég láttára, akik azt nagy vidámság között felemelték, s a narancsokat megint visszarakva bele, kérdezék, hogy kié ez a csákó?

Természetesen, hogy nem akadt gazdája; senki sem ismerte el sem a kalpagot, sem a narancsot sajátjának.

Jankó bácsi ott szepegett a szögletben, onnan nézte, hogy teszik le kalapját a terem közepén közlátványra. Mellette állt Barcsay:

– Te Jankó – monda neki. – Látod, te könnyebben hajolsz, vedd fel nekem azt a kalpagot.

– De már azt ugyan nem teszem.

– Vedd fel, kérlek; ha felveszed, mind neked adom a narancsot, ami benne van.

     

A Bécsben lakó magyar fiatalság egy időben nagyon odakapott hozzá. János bácsi minden jó helyen otthon volt a városban, s vezette az ifjabb nemzedéket mindenüvé, ahol valami újabb mulatságra volt kilátás.

Ilyen alkalommal ez volt jelszava:

„Kalapot! Pálcát!”

Akkor azután haladék nélkül vette mindenki kalapját, pálcáját, s követte a vidám öreg urat tüskön-bokron keresztül.

Egy silány, esős őszi délután hosszasan unatkoztak már az öreg úr vendégei az egyszínű pipafüst mellett, ő maga pedig legjobban unatkozott; unta vendégei képét, szavát, s egyáltalában nem volt semmi kedve.

Egyszer mégis közmeglepetésre leteszi pipáját, s kimondja az örvendetes jelszót.

„Kalapot, pálcát!”

Valamennyien örvendve szöktek fel e rég várt kommandóra, s mentek az öreg úrral le a lépcsőkön, ki az utcára.

A kapuban megállt János úr elgondolkozva.

– Merre megyünk, kedves urambátyám? – kérdék kedvre derült ifjú vendégei.

János úr hidegvérrel felelt:

– Ki jobbra, ki balra; én magam megyek haza.

Azzal visszafordult, kicsukta vendégeit a kapun, s otthagyta őket.

Azok szép csendesen tovamentek: nem mertek zúgolódni, mert az öreg úr nem hagyott tréfálni magával.

Már ekkor öreg úr volt; csakhogy nem akarták azt neki elhinni. Most is Jankónak hítta mindenki, s Erdélyben csak úgy bántak vele, mint holmi suhanccal, aki minden gyereknek iskolapajtása.

Pedig regálista is volt, s nagyon szerette volna, ha az országgyűlésen meghallgatják vagy egyszer, amit beszél. E vágya nem teljesülhetett soha; amint legelső szavait kimondá:

– Ne diskuráljunk, urak, hiába, tiszta bort töltsünk a pohárba! – azonnal elkezdett az egész gyülekezet unisono hahotával kacagni; a derék úr hiába ütötte botja végével a pallót, öklével az asztalt, hiába protestált, hogy „a chszolláchs chszabadchsság ninchcss tiltva chachzánkban!”, annál jobban kacagtak rajta, míg egy hang a karzatról le nem kiáltott rá: „volát!” amire azután a derék úr elkeserülten ült vissza székére.

Egyszer életében tudott csak volátot adni, pedig úgy szerette a tarokkot, hogy még utaztában is megfogta az ismeretlen embereket s kényszeríté a vele játszásra.

A tordai kaszinóban csípte el így egyszer a jámbor segédlelkészt; rosszul játszott a derék tiszteletes, egy darabig csak tűrte János úr, végre nem állhatta szó nélkül a dolgot:

– Ugyan, kérem, kihez van szerencsém? – kérdezé jámborul. – Én, szolgálatjára, Miklós Miklós vagyok – felelt szerényen a lelkész.

– No, hát akkor én Jankó Jankó legyek, ha az úrral tovább játszom! – mennydörgé a vitéz kapitány úr, asztalhoz vágva az egész tucat kártyát.

Ezen hajlamáért kellett a jó úrnak sokszor megszenvedni. Hivatalos utasítás vagy napirend helyett sokszor kiosztották neki a pagátot.

Pedig a jó úr igen kellemetes politikus volt, elvei nem voltak; de hát minek is az? Türelmes volt minden vallásfelekezet iránt; ő maga azt sem tudta, melyikhez tartozik. Jó pajtásai voltak a kormánypárton is, mint az ellenzéknél, és ő sohasem bírta megérteni, hogy mi különbség van a kettő között? Hanem azért mind a két párt lakomáit szorgalmasan látogatta. Egy ily mulatságban egy székely atyafi, mint taxalis követ, vonta magára figyelmét zajos vidámsága által. A vitéz lúfő ekkor tanulta először ismerni a champagne-i pezsgőt, s pohara ürültén szörnyen kezdé kiabálni saját székely nyelvén.

– Azt a Sánfánét!

– Fenyővizet! Fenyővizet ennek a góbénak! – dörgött reá János úr haragja, az egész társaság kitörő kacaja mellett. – Ne sutor ultra crepidam!

A sarkalatos főhivatalnokok választása volt ez idő szerint Erdélyben a fő politikai kérdés, melynél a pártok véleménye leginkább megoszlott. Minden szavazatképes követnek egy lapra kellete felírni jelöltjeit, mégpedig az országban bevett négy vallásfelekezet mindenikéből hármat.

János úr mind a négy osztályba Barcsay Jánost kandidálta.

Magyarázták aztán neki, hogy az nem lehet. Barcsay csak a maga helyén fordulhat elő, ott is harmadmagával, a többieket pedig egészítse ki szinte.

– Hát mi baja azzal az országnak, hogy ki melyik templomba jár? Lám, én egybe sem járok. Aztán hogy válasszak én ki a szász nemzetségből három nekem tetsző embert? Mikor az egészből csak az egy Kelinkaufot szeretem, ez pedig már meghalt.

Azonban a szomorú napok őt is elszólíták Erdélyből.

Legjobban megpróbálta szívét az a bánat, amit Barcsay halálán érzett.

Ez a kedvelt barátja igen gyászosan végezte életét. Tutajokat szállíttatott alá a Maroson, s amint egyikről a másikra át akart ugrani, a hullám hirtelen tovább taszította azt, s Barcsay a kettő között a vízbe hullott; amint azután ismét felmerült a vízből, a hullám ismét úgy csapta össze a két tutajt, hogy a felmerülő fejét összezúzta vele.

János úr vigasztalhatatlan volt e derék barátjának halála fölött.

– Szegény Jankó – mondá könnyezve –, mindig mondtam neki, hogy őrizkedjék a víztől. Lám, a víz pusztítá el utóbb is. Ha a borra bízta volna magát, most is élne. A bortól nem ért soha senkit ilyen fátum.

Nem is maradt azontúl egyéb jó barátja, csak a bor.

Az áldott bor volt egyedüli vigasztalója, ébresztője, mulatsága, enyhítője.

Fiatal katonatisztek kötekedtek vele, hogy a bor nem való huszárnak, csak bakancsosnak, mert lám bakator annak a neve.

– Igen bizony – felelt a búsuló hadastyán. – Mert a baka torán issza azt a huszár!

Ivott is annyit a derék férfiú, hogy ha minden a francia háborúban elesett baka torát meg akarta volna ülni sorban, még azon is túlment volna.

E bús mulatság végre nagyon megrongálta szemeit, amiket a rossz poéták a lélek ablakainak szoktak nevezni.

– Milyen csúnyaság, hogy két ablak miatt így elpusztul az egész épület! – zúgolódék az öreg úr ismerőseinek, s panaszkodott, hogy milyen csúnya város most ez a Bécs, napról napra sötétebb lesz.

Azok nem hagytak addig neki békét, míg el nem tuszkolták egy híres szemorvoshoz, aki megvizsgálta szemeit, rendelt mindenféle gyógyszert, mosdóvizet, tapaszt és labdacsokat.

De a minden pontok pontját elfeledte János úrnak lelkére kötni, s csak akkor jutott eszébe, mikor már ez eltávozott; azért utánaszaladt, s a lépcsőn lekiáltott rá:

– Mindenekfölött pedig, kapitány úr, bort nem szabad inni!

– Ugyan jó – súgá János úr kísérőjének –, hogy ezt nem hallottam.

Nem is fogadta meg.

Azt szokta mondani, hogy sokat látott már ő e rongyos világon, de mindaz, mit látott, és amit még azután láthatna, nem ér fel egy pohár borral.

Így azután mindig sötétebb lett előtte Bécs városa, a fényes paloták, az emberek arcai egyre sötétültek; a nap sem úgy ragyogott már előre, csak jókedve maradt fiatalon.

A vén Tanaszi is elköltözött már előre, szállást csinálni azon a nagy állomáson, s a másik siheder, kit „erre a kis időre” fogadott magának, haszontalan fickó volt. Mikor beteg volt az ura, halálos ágyán feküdt, mindenét ellopogatta lassan.

Az öreg katona még látott annyit, hogy ezt észrevegye; nem bánta, ha lopták, de azt restellte, ha szeme láttára teszik. Odainté hát magához a fickót, s mikor megkaphatta, odahúzta magához üstökénél fogva, s azt a jó tanácsot súgta a fülébe:

– Tanuld meg, gaz fiú, hogy addig ne lopd el a csizmám, míg benne van a lábam. Nem várhatsz már addig, míg meghalok?

Meg is halt nemsokára. Végóráján elmondhatá, hogy „élt”.

Öröksége nem maradt, amin utódai civódjanak; de ha azt az örök jókedvet, mellyel a sors megajándékozá, szét lehetne osztani emberek között, abból ugyan gazdagon jutna sokunknak elég.


VisszaKezdőlapElőre