II.

Voltam már úr is, szegény is, s ha szabad a klasszikusokat idéznem, velük együtt elismerem, hogy semmi sem tökéletes a világon; úrkoromban a cukor rontotta el a gyomromat, szegénykoromban a koplalás hozta helyre. Akkor a kályha mellett a melegtől nem bírtam ébren lenni, most kinn a cserény mellett a hideg miatt nem tudtam aludni; akkor becsuktak a szobába, most kicsuknak a szobából. Dideregtem ugyan, de nem voltam megkötve; nem voltam ugyan megkötve, hanem koplaltam. De ha koplaltam is, legalább ugathattam amennyi tetszett, a koldusok, utcafiúk és idegen kutyák ellen, sőt kollégáimmal hajba is szabad volt kapnom, s ez nekem sokkal jobban tetszett a régi uraságnál; most ugyan órákig el kellett kaparnom a földet, míg egy ürgét kifogtam a lyukából, de azt legalább nem kellett két hátulsó lábamra állva megköszönnöm senkinek.

Egyszer a gazda gyapjút vitt a városba, s engemet is bevitt magával, mennyiben a szekér után szabad volt ballagnom. A gazdám bement a zsidóhoz, akinek a gyapjút hozta rég megivott bor árába, én odakinn maradtam az udvaron. Ott egy háromszegletű házban valami kollégám lakott, ki is engemet meglátván, rögtön kirohant lyukából, iszonyatos kutyanyelven tartott szitkozódást intézve hozzám, meg azonban nem kaphatott, mert láncra volt kötve, hanem azért egymásra dühösködött, szidta apámat, anyámat.

– Hát téged, pajtás, mi lelt, hogy úgy haragszol? – kérdém az atyafitól.

– Krrrrrr… Mizantróp vagyok.

– Hát a zsineg minek a nyakadon?

– Éppen azért, mert mizantróp vagyok, hogy meg ne harapjak valakit. Krrrrrr…

– Hát aki megköt, azt nem harapod meg?

– Nem, mert a gazdám, aki ennem ad.

– Gazdád bizonyosan a gyapjadért tart, lompod van elég.

– Krrrrrr! Kell is ebszőr valakinek! Azt gondolod, hogy ha bundánkat, bőrünket, vagy húsunkat valamire lehetne használni, nem régen megnyírtak, megnyúztak és megettek volna bennünket? Krrrrrr… – ezt mondva, visszament házába a mizantróp, összevissza forogva és sehol sem találva helyét benne.

E kutya világismeretet oltott belém. Tehát nem kellünk senkinek, azért élhetünk. Ez öntudat egészen elbízottá tőn, s ezentúl sokkal bátrabban kezdék széttekintgetni az utcákon, melyeken a juhászt végigkísértem.

Egyszer azonban találkoztam itt is, amott is rokonokkal, kiknek az orrukra mindenféle réz-, drót- és szíjkosarak voltak felkötözve. „Hát ez miféle megszorítása a szólásszabadságnak?” – kérdém egytől közülük; az egy fényes fekete szőrű állat lévén, végignézett rajtam megvetőleg, s nyakát örvébe húzva, viszonza: „Látszik, hogy paraszt vagy, nem tudod, mi a divat, a te gazdád mezítláb jár, az enyém még a kezére is tokot húz; én pedig, mert gavallér vagyok, az orromra húzom a kesztyűt, ez csak civilizáció.”

Ez idő óta kezdtem félni a civilizációtól.


VisszaKezdőlapElőre