Xelenhoa és Toipingvang
KÍNAI NOVELLA

Ha meg akarjátok hallgatni, meghalljátok, ha nem akarjátok hallgatni, nem halljátok.

Xelenhoa volt a legszebb leány Nanking városában, a tizenkilencedik városnegyedben; a költők így írják le őt:

Arca fehér volt, mint a fehér selyem, illetlen pirosság sohasem látszott azon, szemei szép hosszúkásak és feketék, szemöldökei vékonyak és hajlottak; hajfürteinek mesterséges fonadékait reggeltől délig készítette el három ahhoz értő rabszolgáló, különbnél különbféle tekervényeket alkotva azokból; füleiből gyémántos csengettyűcskék lógtak, amik szép fehér nyakát verték; szája olyan kicsiny volt, mint egy kétfelé metszett Bilboa bimbó; fogai oly fehérek, mint a porcelán, melyről a császár ebédel.

Kezeit sohasem sütötte meg napvilág; el voltak azok mindig rejtve hímzett kantusa ujjai alá, hogy fehérek maradjanak, mint a patyolat. Bal kezének körmei tizenkét esztendő óta nem voltak már levágva, hanem szép arany tokba valának zárva, ahogy előkelő urak leányaié szoktak lenni, azért, hogy ne tehessenek semmiféle munkát, ami kezeiknek erejére válnék.

Lábai Xelenhoának oly kicsinyek voltak, hogy ha szél fújt, meg nem tudott rajtuk állni; hároméves kora óta egyforma acélcipőkbe valának azok befűzve, hanem a cipő kívül gyöngyökkel és rubinokkal ragyogott; ha menni kellett valahová, négy rabnő vette ölébe, mert az előkelő hölgynek nem is illik, nem is szükséges, hogy saját lábain járjon.

Termete Xelenhoának derékban két arasszal átfogható volt. Azért, hogy ily karcsú maradjon, naponként nem kapott egyebet enni, mint száz szem megszámlált rizskását vízben főve, s cukros vizet naponként háromszor; mert az előlkelő leánykák fő erénye az, hogy gyöngék legyenek, s ezért sokat kell szenvedni.

Hanem azért meg volt neki minden gyönyörűsége, ami után előkelő hölgy vágyódik; voltak selyemruhái, arannyal és gyöngyökkel hímezve, voltak ezüsttükrei, amikben egész nap nézhette magát, voltak drága virágai, amiknek illatával eltelhetett, voltak énekesmadarai, amiknek énekében gyönyörködhetett; volt különösen egy ritka csodálatos madara, amit csín nyelven fum hoannak hívnak: a barbárok úgy hívják azt, hogy „napmadár” és ez olyan ritka madár, hogy ilyet csak főfőmandarinok tarthatnak maguknak, és azt áruba bocsátani nem is szabad; azt csak különös kegyképpen lehet ajándékul kapni a hatalmas császártól, ki a fum hoan madarak örökös ura.

Ha akarjátok meghallgatni, milyen a fum hoan madár, meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.

A fum hoan hasonlít a sashoz és a pávához. A feje búbján van egy korona barnapiros és sárga aranyfényű tollakból, nyakát égszínkék öv fogja körül, mely olyan, mintha gallérja volna, bíborpiros pettyekkel tarkázva; a háta karmazsinpiros, a melle sáfránszín, a szárnyai sötétzöldek fehér foltokkal, hosszú szétterített farka tollai tengervíz színűek, mindeniknek egy-egy szivárványos pávaszem a végén aranyozott rojttal.

Ilyen volt Xelenhoa fum hoan madara, mellyel magát egész nap múlatta; a madár ott ült mellette és Xelenhoa cirógatta annak karcsú nyakát, ragyogó tollait, és így múlt el egyik nap a másik után, míg egyszer betelt a tizenötödik év Xelenhoa születése óta, s ez a nap volt kitűzve arra, amidőn Xelenhoának nőül kell menni Toipingvanghoz, akivel eljegyeztetett születése napján, ezelőtt tizenöt esztendővel.

Toipingvang pedig igen derék nagy férfiú.

Ha meg akarjátok hallgatni, milyen nagy férfiú Toipingvang, meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.

Toipingvang igen derék férfiú; kétszáz és negyven fontot nyom ruhástul. Azt tudjátok a mértéktudományból, amit a mennyei birodalomban találtak fel, s a barbárok innen tanulták el, s most azzal dicsekszenek, mintha az ő találmányuk volna – hogy a világon az a legtökéletesebb, ami gömbölyű. Toipingvang tehát tökéletes férfiú, mert neki gömbölyű az arca, a szemei, a körmei; és ami legnagyobb ékessége a férfiúnak, a hasa is gömbölyű.

Mikor Toipingvang az utcán végigviteti magát elefántcsont zsöllyeszékében, előtte két ember megy hosszú bambuszbotokkal, akik a csőcseléket terelik félre az útból, mellette két szolga viszi magas rudakra feltűzve azon ezüsttáblákat, mikre vörös betűkkel van felírva Toipingvang rangja, azok után jön négy fogdmeg, akik bilincseket hoznak azok számára, akik útközben netalán nem üdvözölnék elég tisztelettel Toipingvangot.

Maga Toipingvang mozdulatlanul ül ilyenkor a zsöllyeszékben, szemeit sem jobbra, sem balra nem fordítja, ölében tartván azon arany ládácskát, melybe a császári pecséttel ellátott mandarindiploma van zárva, amit magától elhagynia sohasem illik; egy rabszolga tarka napernyőt tart feje fölé, másik festett zászlóval legyezi, és mindezek csak hatalmas és nagy férfiakat illető kitüntetések.

Ilyen hatalmas és nagy férfiú volt Toipingvang.

Ilyen hatalmas és nagy férfiú választá Xelenhoát szerelme tárgyául.

Milyen nagyon szerette Toipingvang Xelenhoát? Ha meg akarjátok hallani, meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.

Toipingvang az egész utat, mely menyasszonya házától az övéig vezetett, behúzatta tarka virágos gyapottal, s a házakat kétfelől narancsfákkal rakatta ki.

Száz teve, száz ló vitte a sok selymet és ezüstöt, amit menyasszonyi ajándékul adott neki, száz rabszolgaleány a drága edényeket, kösöntyűket, gyémántos pártákat és öveket.

Arannyal áttört elfántcsont gyaloghintón vitték Xelenhoát vőlegénye lakába, s tartania kellett őt két rableánynak, hogy a nehéz gyöngyfüzérek le ne rántsák a földre.

Tizenkét napig tartott a nászünnep, mindennap új meg új ünnepély volt rendezve; egyik nap bohócok játéka, másikon kakasviadal, harmadikon bűvészek szemfényvesztése, negyediken trombitákkal és sípokkal csinált hangverseny, ötödiken tűzijáték, hatodikon kötélugrálók és lovontácolók; és mindennap reggeltől estig lakoma, drága ételek, italok boldognak, boldogtalannak, és Xelenhoának mindennap három új öltözet, egyik ragyogóbb mint a másik, hogy annál szebbet nem láttak Nankingban soha.

Ilyen nagyon szerette Toipingvang Xelenhoát.

Xelenhoa valóban a legboldogabb nő volt a világon.

Milyen nagy volt Xelenhoa boldogsága? Ha akarjátok hallgatni, meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.

Volt neki két kastélya, egyik a városban, másik a városon kívül; volt két kertje, egyik nyáron hozott gyümölcsöt, másik télen; volt száz rabszolgája, akik szépen tudtak énekelni, táncolni, festeni és hímet varrni, tudtak zenélni és mesét mondani s szép hajat szépen befonni. Kell-e ennél nagyobb boldogság egy asszonynak?

Szobáiban pézsma- és ambraillat volt, bútorai violafából, mely ha megmelegszik, gyönge violaszagot ad; szőnyegei bársonyból és angoragyapjúból; termeiben szökőkutak mindenféle illatos vizekből; gyöngye, gyémántja, ékszere annyi, hogy számát se tudta; lehetne-e valaki boldogabb, mint ő volt?

– Íme, ez mind a tied, Xelenhoa – monda neki Toipingvang –, amit szemed, szíved kíván, amit füled hallani óhajt, ajkad ízlelni szeret, azt kívánd, azt szeresd, most már válogathatsz benne.

Mert aki már egyszer nő lett; annak boldogság a dolga, az mehet, élvezhet, örülhet; az jóllakhatik pávanyelvvel, drága tengeri fecskefészekkel, ízlelhet póklábakat, ananászon hizlalt tyúkot, s ami csak jó és kellemes, mert a férjes nő akkor szép, hogyha kövér.

– Mit kívánsz még Xelenhoa, hogy legboldogabb légy a nap alatt?

Ha meg akarjátok hallgatni, hogy mit kívánt még Xelenhoa, meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.

Xelenhoa azt kívánta, hogy boldogsága végett hozzák el neki azt a fum hoan madarat, mellyel apja házánál oly sokáig együtt töltötte ifjúságát.

Különösek az asszonyok kívánságai.

Toipingvang elhozatta a fum hoan madarat, pedig azért nagy váltságot kellett fizetni Xelenhoa apjánál, aki azt a császártól kapta.

Most aztán azt hitte Toipingvang, hogy Xelenhoa egészen boldog.

Ennél nagyobb áldozatot férj nem hozhatott nejének, mert ha a császár megtudja, hogy Xelenhoa apja eladta vejének a fum hoan madarat, mind a két férfiúnak elcseréli a fejeiket.

Xelenhoa azonban most sem örült sem virágnyílásnak, sem gyémántragyogásnak, nem gyönyörködött sem énekben, sem bajadér-táncban, még a drága válogatott ételekhez sem nyúlt, mikkel mindennap háromszor megrakták asztalát, hanem most is a megszámlált száz rizsszemet hozatta fel magának, az volt mindennapi eledele.

Mikor a fum hoan madarat elhozták hozzá: azon a napon Xelenhoa csak kilencvenkilenc szemet evett meg a rizsből, a századikat a napmadárnak adta.

Második napon két szemet adott a napmadárnak, magának tartott kilencvennyolcat.

És így mindennap eggyel több rizsszemet kapott a napmadár, eggyel kevesebbet Xelenhoa – a századik napon mind a száz szemet a napmadár ette meg, Xelenhoa egyet sem többé.

Már ekkor olyan fehér volt az arca, mint a mutangvirágé lehullás előtt.

A százegyedik napon meghalt Xelenhoa, mint ahogy a mutangvirág szokott meghalni, mely hajnalszínű, mikor kinyílik, s hófehér lesz, mikor elhal.

Csodálatos a virágok és az asszonyok meghalása.

Nagy volt pedig a szomorúság és a gyász Toipingvang házában Xelenhoa halálára.

Ha akarjátok meghallgatni, hogyan gyászolta Toipingvang Xelenhoát, meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.

Az első napon könyveket nyomatott sárga bambuszpapirosra zöld betűkkel, amiket a rokonoknak, ismerősöknek és előkelőknek elküldött, azokban voltak megírva a további napok gyászünnepélyei tisztességes rendben; lerajzolva a ruhák, a cipők és süvegek alakjai, aminőkben a látogatóknak meg kell jelenniük a szertartásnál, kinek-kinek a maga helye kimutatva rangja szerint, hogy azt el nem lehet téveszteni senkinek.

Másodnapon készíttetett Toipingvang üvegkoporsót Xelenhoa számára, abba fektették Xelenhoát legdrágább köntöseivel és gyöngyeivel felékesítve; úgy feküdt benne, mint egy alvó.

Akkor beforrasztották az üvegkoporsó fedelét, hogy levegő nem férhetett a halotthoz.

Harmadnap azután felállíták az aranyos árbocokat Toipingvang háza elé, mikről földig érő selyemzászlók függtek alá, azokra volt megírva ékes versekben Xelenhoa szépsége, halála, s a szomorú férj hívogatása, hogy jöjjenek őt megnézni.

Azután minden kapuját kinyitották a háznak, hogy mehessen a meghívott sokaság a gyászt megnézni.

Fehér szőnyegekkel volt az egész palota bevonva, ez a gyász színe a mennyei birodalomban, fehérre volt öltözve az egész cselédség, és a látogatók mind fehér köntöst viseltek, tarka ruhában halotthoz közelíteni tiszteletlenség.

Minden szögletben illatos viaszgyertyák égtek, s a nagy arany edényekben drága illatszer füstölgött, mely jószagú kék felhőket képezett a ravatal körül.

A ravatal előtt guggolt ötven bálványpap, egyik énekelt, másik imádkozott, ki trombitát fújt, ki a dobot verte.

A ravatal mellett jajgattak keservesen Xelenhoa rabnői fehér fátyollal földig leterítve.

Az aranyos ravatalon pedig ott feküdt az üvegkoporsó, benne egy fehér halott, aki még szebb volt most, mint mikor élt.

Mellette balfelől állt a fum hoan madár, szép tollait felborzolva, tarka koronáját hátrafelé gunnyasztva, néha piros orrával az átlátszó üveghez csapkodott, mintha fel akarná ébreszteni úrasszonyát, azután hátradugta fejét szárnyai alá kedvetlenül gubbadva; egyszer-egyszer felkiáltott fájdalmasan, kiterjesztett szárnyaival rebbenve, ami keresztülhangzott a trombiták üvöltésén is.

Jobbfelől a koporsó mellett pedig maga ült Toipingvang; nem széken, nem zsámolyon, még vánkoson sem, hanem a puszta földön, s kétrőfös olvasóról imádkozott folyvást. Szemeit fel nem vevé kezéről soha.

És ez így tartott nyolc napig – nyolc napig járt a népség megnézni a fehér halottat az üvegkoporsóban: nyolcadnapon kivitték az udvarra Xelenhoa drága köntöseit mind, s ott a népség előtt máglyát raktak belőlük, meggyújtották, megégették. Nincs úrnő, aki azokat viselje többé.

Azzal bezárták a kapukat, és Toipingvang egyedül maradt a halottal.

Három évig nem hagyta őt eltemetni, három évig ott ebédelt a halottal; annak felhozatta a száz rizsszemet naponként, magának csak tízféle ételt; éjszaka ott feküdt a koporsó mellett szalmagyékényen, parafavánkoson, három évig nem viselt mást, mint fehér ruhát, sem gyaloghintóján nem volt más függöny mint fehér, és három évig nem vett más feleséget, hanem beérte száz és egynéhány rableánnyal.

Ennyire tudta gyászolni Toipingvang Xelenhoát!

Ha meghallgattátok, tudjátok, ha nem hallgattátok, nem tudjátok.


VisszaKezdőlapElőre