II. A dictator

Venezuela felszabadultával új élet kezdődött a hazafiakra nézve. A spanyolok leggonoszabb hírű vezére Boves is elesett a csatában, egy gazdag kereskedő M’ Brion egész vagyonát feláldozá a közügyeknek, kereskedelmi gályáiból hadihajókat alkotott, azokkal Bolivár szétverte a spanyol flottillát, elfoglalta Margaritát s elűzte róla a spanyolokat, Paez La Torre spanyol tábornokot verte tönkre, s Mac Gregor, a derék skót partisan elfoglalta egy ökölcsapással Barcelonát.

Ekkor a had további folytatása fölötti tanácskozmányra összegyűltek a hazafiak vezetői Venezuelában.

Jelen volt Bolivár, a szabadító, hű barátja Paez, a mindenkitől csodált óriás, ki úgy szerette Bolivárt, mint egy gyermek, Piar Manuel, a nagyravágyó, hővérű mulatt, Valdez Manuel, a guayacquili hadak küldötte, maga az ősz Arismendi, a margarita-szigeti lakók vezére, idehozatta magát zsöllyeszékében a vak San Sol Esteban is, kísérve leányától és don Gideontól s több venezuelai tekintélytől.

Az öreg don Esteban nem volt jó kedvében. Az első diadal utáni mámort kipárologtaték fejéből későbbi józan gondolatok, midőn don Bernard Bermudez kihívó hangon kérdezé tőle a tanácsülés előtt:

– Nos, öreg bajtárs, mit szólsz a mi Bolivárunkhoz?

Az öreg összeráncolá homlokát fénytelen szemei fölött, s kelletlenül dörmögé:

– Nem tudom, hogy értetted. Bolivár-e a mienk, vagy mink vagyunk Boliváré? Láttam őt…

– Te láttad? – kérdezte Bermudez, kiben egy pillanatra az a gondolat támadt, hogy az öreg Esteban csak tetteti magát, hogy vak.

– Igen. Láttam szavaiból.

– No, és milyennek láttad őt szavaiból?

– Nagyravágyó, büszke férfi; selyemruhában jött a harcból, nem visel páncélt, hogy bámulják bátorságát s sérthetetlennek higgyék, kinek küldetése van az égtől, mely őt oltalmazza. – Uralkodni vágyó, ki azzal vesztegeti meg a legjobb emberek szíveit, hogy saját érdemeit rájuk erőlteti. Mindig másokat magasztal, hogy mások magasztalják őt. Sohasem mondja azt, amit gondol, valamit mindig magában tartogat belőle; ezért nem fordítja arcát afelé, akivel beszél, hogy szemeiből ki ne olvashassa az, amit érez. – Valaha több bajotok lesz vele, mint volt a spanyollal.

– Ej – szólt az öreg Bermudez. – Esteban barátom, ha már vakon is ennyit látsz, milyen bölcs ember lenne belőled, ha meg is siketülnél.

A jámbor Bermudez ott is hagyta öreg bajtársát, s átment a másik oldalon álló csoportokhoz, ahol Bolivárt magasztalták. – A jó öreg a rendes katonaságnál őszült meg; nem volt fogalma felőle, hogy a vezér iránt mást is lehet érezni, mint hódolatot.

Ezek a polgárkatonák, ezek a sennorokból lett harcosok mindig bírálgatják, ezeknek egyszerű sárga-kék egyenruhája, a lovasoknál fekete bivalybőr páncéllal fedve, alig tűnik fel a tarka caballerok fantasztikus öltözetei mellett, kik lengő tollakkal kalapjaik mellett, tarka széles övekkel, átvetett palásttal s mindenféle excentricus leleményeivel az öltözetkülöncségnek iparkodnak magukat feltűnővé tenni. Még don Esteban is skarlát köpenyét kívánta feladatni; pedig ránézve mindegy az, akár zöld, akár piros, de az öreg ujjai tapintatával megérzi a színkülönbséget az öltözeten, s haragszik, ha megcsalják; don Gideon pedig éppen föltette magában, hogy ma igen szép fog lenni, kék selyemdolmányt öltött magára, fehér pötyögökkel, négy sor apró aranygomb ment le a válla közepétől egész a csipejéig s rózsaszín kerek köpenye tenyérnyire ki volt hímezve skofiummal. El kelle ismerni mindenkinek, hogy ő valamennyi ittlevő caballero között a legszebb, legdélcegebb.

Igen, mert még nincs itt Bolivár. Majd azt nézzétek meg, ha jön. Az el fogja halaványítani valamennyit megjelenése pompájával. Oh, Bolivár nagy színjátszó, mint don Esteban mondta róla.

– Bolivár jön! – hangzik kívülről. A bejárást elálló néptömeg élteti a Libertadort. A caracasi hős belép a gyülekezetbe, minden szem feléje fordul, s minden ajakról a bámulat felkiáltása röppen el. Bolivár egyszerű közkatona ruhában lépett be, minőt a venezuelai harcosok viselnek, minden vezéri jel, minden feldíszítés nélkül. Még csak az a kerek medaillon sem volt mellén, melyet a caracasi diadal emlékére verettek, Libertadores felirattal, s melyet minden guerilla caballero és Llanero visel szíve fölött.

A csodálat miatt senki sem tudott szóhoz jutni; bámulva engedték őt a gyülekezet közepére jutni, hol Bolivár katonás üdvözlet után megállt.

Mindenki várta, hogy beszéljen.

– Hazafiak – szólt a hős –, nem alakoskodásból vettem magamra ezt az öltönyt, mely benneteket megdöbbenteni látszik, erős összefüggésben van ez azzal, amit ez órában nektek mondani fogok; s a vezéri jel és pompa rosszul illenék szavaimhoz. – Négy nagy csatát nyertünk meg azóta, hogy Venezuela felszabadult, mindenütt, hol ellenségre találtunk, megvertük azt; erőnk megnövekedett; ahol egy spanyol áll, két libertador áll vele szemközt. És én mégis azt mondom, hogy egész hadjáratunk haszontalan! Győzelmeink nem érik meg azt a lőport, melybe kerültek; hagyján a vért, mely értük kiontatott; csak verekedtünk, de nem foglaltunk, s ellenségeink most is olyan erősek, miként ezelőtt voltak; azért én letettem a vezéri aranyalmás botot, mert valóban nem vagyok egyéb a haza egyszerű harcosánál, és letettem a libertador szóval kérkedő rendérmet, mert én nem szabadítottam meg semmit.

A gyülekezet aggodalmas figyelemmel hallgatott Bolivár szavaira.

– Le fogunk győzetni legnagyobb diadalmaink után, el fogunk esni, midőn legjobban fölemelkedtünk, s akkor veszünk el, midőn azt hisszük, hogy megéltünk; és ellenségeink túl fognak bennünket élni, mert náluk van egység, minálunk pedig nincs; ők ismerik végcéljukat, mi nem. Hadviselésünk egy véres káosz, ahol nem hallgat senki vezényszóra, hanem megy, amerre eszébe jut. Minden csapatvezérünk egy külön hadjáratot visel, egy közös cél utáni küzdés nélkül, s amit ma nyert, megfizeti rettenetes veszteséggel holnap. Hova lett Rivas tábornok az uricai diadal után, melyben Bovest megölte? Túlnyomó erő közé rohant, s az elfogta őt és kivégezteté. Miért nincsen itt Sanjago Narino, a popayai győztes? Mert diadala után két nap múlva Aymerich kelepcéibe rohant, s mindenestől elfogatta magát. Aury tengernagy, mikor Venezuelában kellett volna kikötnie, mely tele volt spanyolokkal, átvitorlázott Mexicóba, melyben akkor egy spanyol zászló sem lobogott. Elveszésnek, halálnak rohanunk, mert nem tudunk parancsolni, nem tudunk engedelmeskedni.

Az öreg Bermudez élénken csörgetett kardja végével e szavakra, mint aki már előre tudja, hogy mi lesz ennek a vége, s türelmetlen azt elvárni.

– Hazafiak! – szólt végül Bolivár. – Háborúban csak egy embernek szabad felül lennie, a többi hivatása engedelmeskedés. De annak vaskézzel kell megfogni a kormánybotot és nem kímélni sem kicsinyt, sem nagyot. Egyévi rabszolgaságot kérek tőletek. Válasszatok magatoknak saját kebletekből egy zsarnokot, aki elég bátor és elég kegyetlen tudjon lenni és aki forrón tudja szeretni hazáját. – Legyen e zsarnoknak szabad kényére bízva életünk, vagyonunk, önakaratunk. Ha ez azt mondja: előre rohanjatok! Ne kérdje senki, mi vár ott ránk, hanem rohamra menjen; ha ez azt mondja: álljatok meg! Ne nézzen senki se hátra, se előre, hanem álljon meg, ha mindjárt a halál arcával néz is szembe, s ha ez azt mondja: fussatok innen! Ne hallja senki az ellen gyalázó kiáltását, hanem fusson, ahogy ő parancsolja! Ha ezt teszitek, megszabadítjátok a hazát, s egyévi önkéntes rabszolgaságért vásároltok örök szabadságot magatoknak.

Még alig végzé szavait Bolivár, már ott állt a gyűlésterem közepén don Gideon, s mutatta, hogy felelni fog neki.

– Ellentmondok neked, Libertador, vagy ha e nevet elveted magadtól, Bolivár Simeon. Ellene mondok mindegyik szavadnak, amelyet kimondtál. Tagadom, hogy a hideg katonai fenyíték jobb vitézekké tenné elleneinket, mint mi vagyunk. A spanyol parancsszóra harcol, mi küzdünk lelkesülésből, s rendetlen csapatjaink mindenütt megbonták a gépies hadsorokat, ahol összecsaptak velük. – Mi szíveinkben visszük a vezényszót, s az a gondolat, mely minket a csatatérre vezet, nem engedi elnémítani magát a csata hevében. – A mi harcosaink nem zsoldért, hanem szabadságért küzdenek; azért azt akarják, hogy úgy bánjanak velük, mint szabad emberekkel. Mikor Venezuela körös-körül volt véve ellenséggel, csak egy jelszó volt az ostromlott sáncokon: „Hazafiak, ez az utolsó pont!” És ez a jelszó jobban ébren tartá az őröket, mintha hátuk mögött a vérbíróság pallosa villogott volna; mikor az ayacuchói ütközetet vívtuk, csak egy szót mondék harcosaimnak: „Emlékezzetek a varinasi gyilkosokra!” És ez a vezényszó elég volt az egész ütközetre, az ellenség leverésére; nem ésszel, nem hideg megfontolással, hanem csodatevő elszántsággal vívta ki hadseregünk ez egyenlőtlen harcban győzelmeit; olyan győzelmeket, mik kigyúnyolnak minden hadtudományt, miket semmi stratégia kiszámítani nem tudott volna. Mi úgyis odaadjuk vérünket az utolsó cseppig; mi úgyis odaadjuk vagyonunkat az utolsó falat kenyérig a közszabadságért: de szeretjük tudni, hogy azt önként adtuk és nem kényszerítve; mi összebeszélés nélkül is egyetértünk, éppen azért, mert nem kényszerítjük egymásra gondolatainkat. – Én mint férfi, gyűlölök minden erőszakot; mint nemes, küzdök ellene; mint hadvezér, visszautasítom. És nem ismerem eddigelé azt a férfit, kit korlátlan úrrá engednék lenni fölöttem, bárha atyám volna is az, s kezébe le merném tenni azt a féltett kincset, amit korlátlan hatalma mellett elejthet, ha karja gyönge, elveszíthet, ha esze rövid, és eladhat, ha szíve rossz. E szó, „dictator”, előttem annyit jelent, mint zsarnok, s ki felel róla, hogy az még hozzá nem lehet gyáva, esztelen, vagy áruló.

Don Esteban fölkelt székéről, s azon vakon sietett oda botorkázva Gideonhoz, és megszorítá annak kezét, és törülgette homályos szeme könnyeit:

– Jól van, fiam, nagyon jól van! – mondá.

A Gideonhoz tartozó párt élénkebben kezdett mozogni, míg Bolivár hívei elsötétült arcokkal néztek rájuk vissza; csak Bolivár arca nem változott.

– Ifjú bajnoktárs – szólt don Gideonhoz –, úgy feleltél nekem, mintha csupán hozzád lettek volna intézve szavaim. Én is sokba számítom a katonai lelkesülést, egyes ütközet eldöntésére sokat tesz az; de országos hadviselésre nem elég, sőt néha káros. Igaz, hogy csodákat lehet vele elkövetni; de a legnagyobb csodánál többet ér a legkisebb siker. Igaz, hogy Ayacuchónál kisded csapatoddal keresztültörtél az ellenségen, s bámulatos körutat tettél a Cundinamarcán keresztül, és ezt csodának bizton nevezheted; de ha maradtál volna szépen álló helyedben, ahogy utasítva voltál Paez által, s bevárod, míg ez Narinóval együtt az ellenség háta mögötti szorosokat elállja, akkor a spanyol hadsereg mindenestől együtt fogságra jut s lerakja a fegyvert. – Ez nem lett volna csoda, nem lett volna hőstett, de hasznos eredmény. Az ayacuchói hőstettért, ha költő vagyok, megénekellek, ha diktátor vagyok, főbe lövetlek. Hanem ezt most ne számítsuk a bűnök közé, midőn sokkal gonoszabb bajról is beszélhetek, mint elhamarkodott hőstettekről. Íme ott mindjárt melletted áll Piar Manuel, kinek éppen kezét szorítod; ennek az volt mondva, hogy csapatjával álljon meg Cumanában és ne hajtson semmire akármi oldalról jön is az ellenség, mert az ő állása haditerünk csomója; ehelyett ő, egész hadával együtt sietve elvonult a veszély helyéről, s most azzal menti magát, hogy népét meg akarta menteni. Ez jó mentség lehet ott, ahol a szabad akarat érvényét vitatják, de ha én diktátor vagyok, Piart főbe lövetem azonnal.

Don Gideon kivonta kezét Piaréból.

– Midőn Margaritát kitisztítánk a spanyoloktól, elleneink, nem győzhetve nyílt harcmezőn, azon átkozott cselhez folyamodtak, hogy a fekete rabszolgákat lázíták fel egész Dél-Amerikában. Én Ocumanában felhívást intéztem a hazafiakhoz, hogy lelkesüljenek fel egy nagy áldozatra, mely hazájukat nagy veszélytől fogja megmenteni: szabadítsák fel rabszolgáikat. Ha diktátor vagyok, ezt parancsszóval teszem; így, mert könyörögtem, a gazdag hacendadok letépték kiáltványomat, kiadták az utat küldötteimnek, magamra hagytak élelem nélkül Guayra alatt, kénytelen voltam odahagyni egész Margaritát, s veszve lett az egész tartomány miatta. Száz ilyen esetet lehetne elmondanom, ha gyönyörködném mások arcpirulásában; nem, don Gideon, nem a te vitézi heved a fő bűn, amiért diktátor kell e népnek, hanem az önzők, a gyávák serege, az apró zsarnokocskák önkénye az, mely kemény parancsolót kíván maga fölé.

E szóra haragos zúgás kezdett támadni don Esteban pártja közül, Piar hátrament a csoportok közé, s ott izgatott hevesen Bolivár ellen, míg ennek híve, Paez, ijesztő arcával előlépett, kihívóan tekintve a felindulókra. Ekkor hirtelen előlépett a San Sol leány, a szép Laurenzia, engesztelő, csillapító tekintetével szelíden békítve az összezördült feleket, s édes szava mindjárt összeforrasztá azt, amit a férfiak kemény, erőszakos hangja már kettétörött.

A venezuelai leány szólt:

– Barátaim, rokonaim. Mi, kik egyetértünk a gondolatban, a szavak kifejezéseiben, fogunk-e egymással meghasonlani? Kik szíveink által mind rokonok vagyunk, nyelveink miatt legyünk-e ellenségek? Te, Bolivár, azt mondod, hogy a hadviselés hatalmának egy kézben kell központosítva lenni, hogy elleneinket legyőzzük, és neked igazad van. Te, Gideon, azt mondod, hogy szabadságod becsesebb, mint hogy azt egy ember kezére bízzad, s félsz, hogy akit hívtál, gonoszabb ellenség lesz, mint akit elűztél. – Teneked is igazad van. – De hát egymással összeférhetetlen két gondolat-e az, amit egymás ellenében vitattok? Nincs-e nekünk azon boldog helyzetünk adva istentől, hogy erősek lehetünk és szabadok? Nem mutatott-e ujjával a sors azon férfiúra, ki választva van, hogy bennünket a szabadság aranyküszöbéig elvezessen, s ott hátralépjen a közpolgárok közé, nem keresve magának fényesebb koronát, mint honfitársai becsülését; ki tudjon úr lenni egy pillanatban, egész hazájának parancsoló, a másikban engedelmes jobbágy, ki hazájának parancsa előtt meghajol. E nagy szellemet adá nekünk ajándékba a sors, hogy megfejtve legyen a talány, mit a válságos pillanat számunkra készített: „kit tegyünk korlátlan urunkká, hogy ne legyen korlátlan urunk?”… E férfi Bolivár.

Paez és társai a meglepetés örömhangján zúdulának fel; míg Gideon nem bírt szólani a keserűség miatt; csak az öreg Estebán állt fel székéről, s vakon beleszólt leánya beszédébe.

– S ki mondá neked azt, gyermek, hogy e férfi Bolivár? Nő vagy, megveszteget a szív, amit szemeid szépnek mutatnak, szíved is annak hiszi. Ki áll nekünk jót afelől, hogy Bolivár valóban azon csodalény fog lenni, aki ma még az egész országnak határtalanul parancsol, kinek szavára minden hadsereg megindul, vagy megáll, s ki e hatalmat holnap a tanácsszolga egyszerű jelentésére le fogja tenni és engedelmesen szót fogad? Ki biztosít bennünket efelől?

– Én! – kiálta felcsattanó hangon a leány.

– Te? – hebegé Esteban, s megvakult szemei előremeredtek, mintha erővel látni akarná, bámulni azt, aki beszél.

– Igenis, én – szólt a leány, kinek vére arcába gyűlt e szóra. – Nem illenék ugyan hasonló dolgokról e helyen szólanom; leánynak, férfiak előtt; de a perc hatalma kényszerít; többször láttátok véremet harcban tépett öltönyeimen, most lássátok véremet elpirult arcomon, s vegyétek azt is áldozatnak. Az első óra óta, melyben Bolivárt megláttam, szerettem őt; az első találkozás óta, melyben hozzá szóltam, szeretett ő engem. Nem mondtuk egymásnak, de a gondolatok feltalálják egymást. Ez órában én eljegyzem előttetek férjemül Bolivárt, azon föltétel mellett, hogy egy évig, amíg ő diktátor leend, neje nem fogok lenni; azon pillanatban, melyben a nemzet által diktátori hivatala alól föl lesz mentve, oltárhoz lépek vele. Ha Bolivárnak is úgy tetszik, én íme, kezes maradok a haza előtt, az ő igaz szíve felől.

A patrióták lelkesült rivallása hangzá túl a hajadon szavait, kinek lábainál hódolva térdelt e percben a hadsereg legbüszkébb hőse, Bolivár, gyönyörteljes arccal fogadva el a jegygyűrűt a leányka kezéből. A jelenlevők mind elragadtatva kiáltának éljent Laurenziának és Bolivárnak, a diktátornak.

– És most esküszöm az egy élő Isten színe előtt – szólt a venezuelai leány –, hogy San Sol Laurenzia férje zsarnok nem leend soha, és Laurenzia egy zsarnok ölelését soha el nem fogadja!

Bolivár remegve zárta a büszke delnőt dobogó szívére, s elfogult hangon monda neki:

– Óhajtanám, hogy két szívem legyen e pillanatban, egyik hazámtól nyert tisztességemen, másik a te szerelmeden örülni. Az nyugtat meg hogy mindkettővel teneked tartozom.

E jelenet elvevé a honfiak haragját; e dél-amerikai faj oly könnyen megy át haragból örömre; még az öreg Estebant is meglágyítá leányának szava; ő is odament Bolivárhoz kezet szorítani vele, s el volt fogódva, midőn néhány szót rebegett hozzá.

– Tehát légy diktátor – tehát légy fiam. Ha ő azt mondta – legyen úgy. De emlékezzél rá, hogy akármilyen hatalmas úr leendsz, egy ősz apád lesz, aki náladnál nagyobb úr, aki teneked parancsol… Nem én… hanem hazád…

Don Gideon is kezet fogott Bolivárral. Laurenzia volt vőlegénye az újjal.

– Most már parancsolj velem: teheted. Ha egyszer lesz olyan helyed, ahol valakinek szívesen föl kell áldozni életét – arra a helyre én éppen jó leszek.

Bolivárt ott megválasztá a nemzetgyűlés diktátornak egy évre.

Miután letette az esküt, hogy honához hű marad, kezébe adták az aranyalmás botot, a minden hazafi fölött uralkodás jelvényét. A többi vezérek térdeiket meghajtva előtte nyilváníták hódolatukat a korlátlan úr iránt. Első volt Paez, ki azt tevé; a roppant óriás összecsókolá Bolivár kezét, és sírt, mint egy gyermek örömében.

Legvégül jött Laurenzia. Bolivár szerelmesen tekintett a leányka szemébe, és azt súgá neki gyöngéd érzelemmel:

– Óh, bár lefolyna tőlem gyorsan a hatalom éve!


VisszaKezdőlapElőre