V.

Ez álomkórság csak hetek múlva tünedezett el a megmérgezett nő idegeiből. Azalatt csak percekre ébredt fel néha; akkor megismeré Ardent-t, rámosolygott; engedett magának ételt, italt adni, gyógyszert vett be, néha fel is kelt, felöltözött, Ardent karján végigjárt a szobában, hanem beszélni nem tudott. Nem emlékezett semmire, ami elmúlt, a jelent is csak úgy észlelte, mint aki még félig álmodik, s azoknak felelget, akik álmában beszélnek hozzá.

Ardent egy éjjel fedett kocsiban elszállítá őt falun lakó szülőihez. Ott fél évi anyai ápolás lassanként visszaadta a nőt az életnek; kigyógyult a halál utáni mámorból, megrázott idegrendszere helyrejött, kedélye feltisztult, lelke visszanyerte látását, s azután megtanult boldog lenni. Ardent neje lett.

Miért ne lett volna az? Nem mondhatta-e őt az isten előtt magáénak az a férfi, ki őt a sírból hozta fel, ki eltávozott lelkét szerető gonddal édesgette vissza a földi világba? Nem szűnt-e meg neje lenni Malmontnak, amidőn a koporsó födelét rászegezték? Nem szakadt-e ott ketté minden viszony közöttük, ahol a sírboltajtó elválasztá őket egymástól? Nem egy új élet-e ez, amelyben most jár, egy új világ, a halál országa utáni lét, s ki üldözhetne valakit – a túlvilágon?

Amália valóban a túlvilágon találta magát fél év múlva. Most kezdett el még gyermek lenni, örülni a mezei virágnak, az apró háziállatkáknak, a boldog családi csendéletnek. – Mintha az a szomorú, kétségbeesett halvány teremtés, akit azelőtt marquis Malmont őrzött a kastélyában, sóhajtani sem mert, valóban halva feküdnék a földben, s egy másik lény támadt volna fel helyette, aki vidám, enyelgő, elmés, kinek gyermeteg jókedve mindenkit földerít, aki közelében él, aki néha oly túlcsapongó örömében, hogy Ardentnak kell őt figyelmeztetni: „A nagy öröm megárt! Malmont még él!”

Igaz ugyan, hogy megházasodott, elvette Párizs leghíresebb delnőjét, de azt már tudja a világ, hogy nem boldog vele. A nő tudja kínozni férjét.

Ardent sokszor felment Párizsba hírt hallani Malmont felől, aki őt sohasem látta; olyankor megfoghatatlan meséket regéltek neki e csodálatos viszony felől, mi e férj és neje között van.

Ez a férfi, ki oly hiú, oly merész volt a világ előtt, ki hideg szívével szeretett dicsekedni máskor, a gyávaságig szelíd volt úrnője közelében, s ha az véletlenül megszólítá, összerezzent bele. A marquist éjente valami csodálatos kór szokta gyötreni; félrebeszélt; ilyenkor kiküldötte cselédeit, s orvost sem eresztett magához közel. Nem is állta volna ki ember, hogy azt a nyögést, azt a kísértetes sóhajtozást órákig hallgassa; közbe a marquis eleven vízióinak töredékes felkiáltásait. Csak Oliva volt az, aki ezt ki tudta állni. Ő reggelig eljárkált abban a teremben, ahol Malmont feküdt; mit tett, mit beszélt? Azt nem tudta senki, de a mellékszobában fekvő cselédek nem bírták szemeiket lehunyni attól a suttogástól, amit a nő beszélt férjéhez, s amire ez kétségbeesve ordítozott fel, hogy ne szóljon tovább, és mégsem merte neki azt mondani, hogy hagyja el, hanem vonaglott előtte, mint egy meggázolt féreg.

Ilyenek voltak marquis Malmont mézeshetei.

Fél év alatt a délceg, daliás férfi egy roskatag váz lett. Templomba kezde járni, merev, sötét tekintettel járta az utcákat, gyakran reggelenként aléltan lelték őt cselédei szobájában a térdeplő előtt, a feszületet görcsösen szorítva két kezébe.

Mind e rejtély fölött magasan látszott uralkodni ama csodálatos nő, ki nem sajnálta ifjú életét azon emberével összekötni, akit gyűlölt, csak azért, hogy kínzója lehessen neki, amíg él.

A marquis-ról eszeveszett dolgokat kezdtek elbeszélni, hogy éjjel kiküldözi cselédeit, megnézni, hogy nincsen-e valami idegen nő az utcán, aki be akar jönni a házba. A cselédek unják már a sok szaladgálást, s inkább hazudnak neki, hogy de igenis van. Akkor azután kérdezi tőlük, hogy milyen. Azok leírnak előtte valakit, ahogy éppen eszűkbe jut. Azon azután megnyugszik. Látszik, hogy nem találták el azt a képet, ami az ő lelke előtt jár, csak néhány lépésnyi távolban szüntelen előtte, sohasem tud neki hátat fordítani, mindig előtte jár. Egyszer Oliva szobaleánya valamit mondott a marquis inasának; midőn a marquis a következő éjjel ismét felkölté a cselédet, azt kérdezve, hogy nincs az előszobában valami delnő, aki őt keresi: az leírt előtte egy olyan alakot, amelytől a marquis arcából eltűnt a vér, amitől reszketett minden tagja, s ekkor arra kérte az inast, hogy vegye le a falról azt a pisztolyt, s lője őt vele főbe; amit ez természetesen nem fogadott meg.

Máskor meg mindenféle rongyos embereket keresett fel a külvárosokban; azoknak ígért nagy összegeket, hogy menjenek el Issoduneba, törjék fel ott a Malmont-család sírboltját; valakit találni fognak ott egy szögletben, aki már nem él, azt fektessék vissza üres helyére, és szegezzék rá jól a koporsó födelét. Azok azt hitték, hogy őrült, s nem indultak el szavára.

Végre egy este, amint szobájába lépett a marquis, irtózatosan sikoltva szökött vissza az ajtóból, s azzal a lépcsőkön lerohant és elfutott a háztól.

Mi úgy megrezzenté, az egy arckép volt, megholt nejének arcképe, melyet Oliva készíttetett számára, s távolléte alatt ágya fölé függeszteté.

A marquis hová futott el házától? Először a Szajna partjára; de ahhoz nem volt bátorsága; végigsietett a parton, egyik hídon keresztül, a másikon megint vissza, a hidakról lenézegetett a vízbe. Nem volt bátorsága a korláton keresztülugrani.

Végre elhatározta magát, egy üres bérkocsit talált elő, annak azt mondá, hogy vigye őt a rendőrfőnökhöz.

Még a bérkocsisnak is feltűnt a férfi feldúlt arca; azt kérdezé tőle: „odáig viteti-e magát csak, vagy vissza is?”

Malmont komolyan vette a humorisztikus kérdést, s azt felelé, hogy csak odáig.

A rendőrfőnök személyes ismerőse volt Malmontnak, ki már régóta tudója volt sok apró részletnek a marquis életéből, különösen amik azzal második házassága óta történtek.

Malmont ebben az órában fölfedte a hivatalnok előtt, hogy ő első feleségét megölte. Elmondá neki, hogy annyira nyomja a bűntudat, hogy inkább szabadulni kíván az élettől, s enyhülést talál abban a gondolatban, hogy bűneiért vérével lakoljon.

Vallomását azonban annyira keverte titkos víziókkal, képtelen lélekjelenésekkel, hogy a rendőrfőnök nem hitte el neki, amit beszélt, egészen másvalamit hitt felőle.

Malmont észrevette a kétkedést a hivatalnok arcán; a mániákusok nagyon éles tekintettel bírnak, ha azt kell észrevenni, hogy valaki nem hiszi magában azt, amit tőlük hallott. Ekkor tehát azt is megmondta neki, hogy a bizonyítékok, a készített mérgek, azoknak készítője nevével s a részletes gyilkosság leírásával együtt neje kezében vannak, kinek ő azokat egykor őrült szerelme bizonyítékául adta át, csak kérje tőle a főnök; ez az asszony bizonyosan ki fogja azokat szolgáltatni, mert őt halálosan gyűlöli. Legyen az ő öröme teljes.

A rendőrfőnök egyet gondolt: levelet írt rögtön Olivának, hogy azonnal siessen az általa meghatározott helyre; azzal karon fogta a marquis-t, s azt mondta neki, hogy ez önfeladás nyomán őt azonnal foglyává teszi, s személyesen fogja őt oda elszállítatni, ahol azután őrizet alá tehetik.

A marquis megköszönte a figyelmet, melyet a főhivatalnok rangja iránt tanúsított, s engedte magát karonfogva levezettetni általa a lépcsőkön, ott beült a rendőrfőnök fedett hintajába, ez mellette foglalt helyet; fegyveres rendőr nem ment velük, csupán az egyenruhás cselédek a bakon. Malmont gondolá: akárki azt hiheti, hogy mi most valami estélyre megyünk együtt, pedig a börtönbe visznek.

Éspedig nem a börtönbe vitték.

Abban az ismeretlen épületben, melynek udvarán a rendőrfőnök kocsija megállt vele, egy szelíd, komoly arcú férfiú fogadta őket, kinek vonásaiban Malmont hiába akarta keresni a bíró szigorúságát, vagy a tömlöcőr keménységét, inkább hasonlított az valami jókedélyű tudományos emberhez, például orvoshoz.

A rendőrfőnök azt mondá Malmontnak, hogy legyen ez úr előtt egészen nyílt, mondja el neki, amit vele tudatni óhajt, mert ez az úr lesz az ön védője. Legyen hozzá teljes bizalommal. Ha vége lesz értekezésüknek, ön ismét vissza fog jönni. Marquis Malmont egyedül maradva az ismeretlennel, elmondá neki, hogy ő védetni nem akarja magát, de ha a fiatal ügyész úr ki akarja magát valami szép beszéd által tüntetni, ő kész előtte az egész bűneset adatait lélektani folyamatával, vízióival és chemiai műtéteivel együtt elmondani, amiből azután az ügyvéd úr csinálhat olyan cause célebret, amilyen neki hírt s nevet szerezhet.

Azzal elmondott az ügyvéd úrnak mindent, amit már a rendőrfőnök előtt is fölfedezett. A fiatal, tudósképű ember folyvást szemei közé nézett a beszélőnek, néha a kezét megfogta, s ez érzé, hogy annak ujjai, mintha véletlenül tennék, néhány percig üterein nyugosznak meg. Különös ügyvéd lehet ez.

Azonban csak mondta előtte tovább történetét, a maga rémes valóságában, hogy arcán a hideg verejték gyöngyözött bele, s többször félbe kellett azt szakítania a titkos borzadály miatt.

Ezalatt a rendőrfőnök várta a mellékteremben Olivát.

Néhány perc múlva az is megérkezett.

A rendőrfőnök eléje sietett.

– Bocsánat, asszonyom, hogy e helyre fárasztottam önt. Kegyed férjének nagy baja van.

– Sejtem – mondá Oliva. – Ő följelentette magát mint gyilkost.

– Valóban azt tevé.

– Azt állította, hogy első nejét megölte.

– Igen. Azt mondta előttem.

– S valószínűleg hivatkozott reám, hogy én ismerem bűnének részleteit; kezemben vannak bizonyítványai, s azokat szívesen ki fogom adni, mert én gyűlölöm, mert üldözője vagyok…

– Asszonyom, hogy tudhatja ön ezeket? Éppen ezért hívattam önt, s ön már előre tudja, amit mondani akarok.

– Szegény ember – szólt Oliva szánalommal –, ez rögeszméje; előttem is sokszor rajongott vele, mindig más meg más verzióját találva ki a történetnek. Féltem őt, hogy meg fog bele tébolyodni.

– Tehát az esemény, amit mondott, nem való?

– Nem, uram, az csak egy szomorú hallucináció, egy képzeletben festett rém; a mesének semmi alapja, amit megítélhet ön abból, hogy a szerencsétlen ember engemet titkos üldözőjének képzel, ki nemrég idő előtt önként választám őt férjemül, s midőn borzasztó betegsége rajta kitört, híven és gyöngéden ápolám mindig.

– S mi ok lehetett e képzelgés alapja?

– Igen természetes ok, uram. Midőn nőül vett, a nászestén epilepticus roham szállta meg. Ő drasztikus szerekhez folyamodott, hogy betegségétől megszabaduljon, s azok megzavarták idegrendszerét. Úgy hiszem, hogy ez mindent legjobban kimagyaráz.

– Ez sokszor megtörténik – mondá a rendőrfőnök, ki semmi csodálnivalót sem talált abban, hogy egy párizsi delnő ilyen orvostudományi titkokkal ismerős legyen. – Kegyed férjét eszerint gyógyíttatni fogjuk.

– Valóban, én is azt hiszem, hogy legfőbb ideje erre gondolnunk. Amíg monomániája csak a közöttünki jelenetekre szorítkozott, titkoltam, rejtegettem azt; azonban már cselédek és ismeretlen emberek előtt is kezd háborogni; s félek, hogy egyszer saját életében tesz kárt. Éppen néhány nap előtt történt, hogy pitvarnokát rá akarta beszélni, hogy őt lője főbe.

– Asszonyom, kegyed tudja, hogy férje most itt van?

– Gyanítottam.

– Nem fogja kegyedet sérteni, ha azt mondom, hogy itt is fog maradni?

– Uram, én kénytelen vagyok ezt a hidegvért erőltetni magamra, mert ha gondolkozni akarnék azon, hogy egy szép, deli férfi, kit hajlamból választottam férjemül, anélkül, hogy otthon nyugalmas házában velem, nejével, egyetlen boldog pillanatot töltött volna: most e borzasztó helyen van, és nekem őt itt kell hagynom – akkor akár magam is ittmaradjak.

– Teljesen értem kegyed fájdalmát. Vigasztalódjék; én úgy hiszem, hogy ki fogják őt gyógyítani. Ami bajnak természeti okai vannak, azt természeti erők megorvosolják. – Hanem a gyógyítás valószínűleg hosszú leend.

– Ön meg fogja tudni, uram, hogy bármily hosszú legyen is az: Malmont marquis neje női kötelességeiről meg nem felejtkezik.

– Meg vagyok felőle győződve.

– Nem gondolja ön, hogy jó lenne, ha vele találkoznám?

– Ellenkezőleg. Nem szabad önt látnia. Távozzék asszonyom haza.

Oliva elment, a rendőrfőnök pedig visszatért Malmonthoz.

A marquis a rémtörténet elbeszélésétől kifáradtan ült karszékében; az a különös ügyvéd forró homlokát simogatta.

– Uram – szólt hozzá a főnök –, legyen ön bizalommal e derék férfiúhoz, ő szívén hordozandja az ön ügyét; benne valódi jóakaró barátját; addig is, míg önt hívatni fogják, maradjon itt és viselje magát nyugodtan.

Malmont azt mondta, hogy egészen megvigasztalva érzi magát, miután bűnét kivallotta, s büntetésére vár; hogy régóta elfeledte, hogy kell csendesen aludni, reméli, hogy megtanulja azt itt – a börtönben.

Az pedig nem volt a börtön, hanem a Bicétre, az őrültek háza. Első egypár nap nem vette azt észre Malmont, hogy hová jutott. Komolyan úgy beszélt orvosával, mintha az ügyvéde volna, csak akkor, amidőn az gyógyrendszerét nagy óvatosan megkezdé, akkor jött rá, hogy ővele nem úgy bánnak, mint bűnössel, hanem mint őrülttel…

És akkor elkezdett dühösködni, tombolni; arra aztán bezárták az ádáz őrültek közé; mentől jobban átkozta magát és esküdött, hogy ő gyilkos, annál jobban hittek gonosz betegségében, s fárasztották magukat gyógyításában; csepegették fejére a vizet, s töltötték összecsikart fogai közé az orvosságot, míg utoljára térdre hullott, megadta magát, és úgy könyörgött, hogy végezzék ki, hiszen ő azt megérdemelte.

Oliva azon naptól kezdve elhagyta Boulevard des Italiensi palotáját, egy bérelt lakba vonult a Bicétréhez közel.

Azt mondta róla minden ember, hogy példánya a női hűségnek. Minden nap kétszer ment személyesen tudakozódni a marquis hogyléte felől; gazdagon fizette az orvost, s órákig eltanácskozott vele a marquis betegsége okairól, folyamáról, fokozatairól; azután a használandó gyógyszerekről, reagensekről, heroicumokról, az egész gyógyrendszerről. Úgy látszik, hogy azóta mindig ezt tanulmányozza.

…A marquis-ra ki volt mondva, hogy ott haljon meg a Bicétrében.


VisszaKezdőlapElőre