A jó ember

Adándy úr igen visszavonult életet élt valami felföldi kis városban. Valaha földesúr volt, hanem egyszer csak eladta minden jószágát, s tőkepénzei kamatából élegetett. Kevés ember nevezte ismerősének, s akik tudtak is felőle valamit, mindössze annyit adhattak tovább, hogy valaha, tizenöt, húsz év előtt, valami nagy fátuma volt a feleségével, s azóta egészen visszavonult a világtól. Hogy mi baja volt? Azt egészen bizonyossággal nem tudta senki.

Egy nedves, ködös őszi este nagy társzekér áll meg Adándy lakása előtt, melynek ernyőjéből egy kaucsukköpenyeges utazó száll le, s meggyőződve a ház száma felől, bezörget, kérdezi Adándy urat, itthon van-e. Mondják neki, hogy odabenn van.

– Jól van. – Azzal leemeltet egy hosszú deszkaládát a társzekérről; a szerekes szörnyen panaszkodott az inasnak, hogy rettenetes nehéz az, lehetetlen, hogy ágyú ne legyen benne. Azt az utazó beállíttatá a folyosó alá, s azzal bekocogott Adándy úr szobájába.

– Jó estét, uram.

– Jó estét.

– Ön Adándy György?

– Szolgálatjára.

– Én pedig lord Davidson vagyok; csodálkozik ön, hogy én magyarul beszélek? Annak igen rendes oka van: valakinek a kedvéért megtanultam. Akarja ön, hogy leüljünk?

– Biz az jó lesz.

– Nekem volt egy feleségem, aki magyar nő volt. Annak én csodálatos módon jutottam a birtokába. Akarja ön meghallani, hogyan?

– Ráérek.

– Hát egyszer Pesten utaztam keresztül, az már nagyon régen volt. Még akkor fahídon jártak át Budára. Egy este a hídon jöttem át, előttem ment sebesen egy fiatal női alak. Amint jól elhagyott, egyszer csak hirtelen keresztülbújt a híd karfája alatt, s beleugrott a vízbe. Én rögtön utána. Még a víz fenekére sem ért, már megkaptam, s öt perc alatt kiúsztam vele a partra. Megnéztem az órámat: öt perc volt. Ott bérkocsira emeltem; mondtam, hogy hajtson valami orvoshoz, mert a hölgy eszméletén kívül vala. Az orvos életre hozta; hanem az lett a baj, hogy a nő meg volt tébolyodva. Ez igen sajátságos történet, uram. Egy nőt kifogni a vízből, aki aztán tébolyodott marad. Ilyenformán még csak azt sem lehetett kitudnom, hogy kinek hívják. Akkor azt felelte szegény, hogy ő Medea, az a hajdani görög asszonyság; de amit én nem hittem el neki. Különben csendesen viselte magát, s én elhatározám magamban, hogy elviszem Angliába, s ott nagyhírű orvosaink ápolására bízom. Szép. Hanem mikor megérkeztem vele Londonba, akkor vettem észre, hogy a hölgynek még egy más baja is van. Az, hogy nem tud más nyelven, mint magyarul. Mit lehetett tennem? Mestert fogadtam, hogy tanítson meg magyarul, hogy tolmács lehessek közte s az orvos között. Ez így ment egy esztendeig. Egy esztendő múlva a hölgy egészen fölgyógyult; egy kis melankólián kívül semmi sem látszott rajta és az jól illett az arcához. Unja ön a történetet, uram? Gyújtson pipára.

Adándy úr csakugyan nem bírta elképzelni, hogy miért kelljen neki ezt a történetet meghallani.

A mylord folytatá nyugodt szavakkal:

– Mikor a hölgy egészen visszanyerte lelki tehetségét, én azt mondám neki: „Mylady, van önnek valakije, akihez visszakívánkozik?” Ő azt felelte: nincs. – „Van önnek valami oka valahová elmenni?” – Semmi sincs. – „Tud ön rendelkezni jövendő sorsa iránt?” – Hogy ő nem tud. – „Tehát akarja, hogy elvegyem önt feleségül, mylady?” – Lesüté szemeit, s azt mondá: igen. Nagyon szép szemei voltak, uram.

Adándy úr nagyot vont a vállán. – Bánja is ő.

– Én tehát nőül vettem az ismeretlen myladyt és igen boldogul éltem vele; annak már tizennyolc esztendeje. Kérem, kérem, csak várja végét! Én egy kicsit furcsa ember vagyok, de nem vagyok őrült. Most két hónapja és három napja, hogy a mylady meghalt. Nagyon sajnáltam. Jó asszony volt. Mikor haldoklott, odahívatott engem, s azt mondta nekem: „Mylord, uram, én nagy hibát követtem el, midőn önhöz nőül menék, mert én nem voltam hajadon leány, hanem férjes asszony; férjem most is életben van; kérem, ha meghalok, küldjön hozzá vissza, címét megtalálja tárcám belső pergamentjére írva.” És aztán meghalt.

Adándy úr felugrott székéről e szóra, mintha vipera csípte volna meg.

Az angol hidegvérrel vonta elő a mylady tárcáját.

– Ez volt-e az? Tessék átvenni. Nem tudom, mi van azon kívül benne. A myladyt elhoztam magammal, bebalzsamozva és ólomkoporsóba téve; itt van a folyosón. Köszönöm; igen jó asszony volt.

Azzal megszorítá Adándy kezét, mint ki valami szívességért hálálkodik, s mielőtt az bámultából magához térhetett volna, már ismét kocsiján ült és tovahajtatott.

Adándyt csak a kocsizörgés verte fel kábultából; kisietett, a folyosón útját állta a hosszú deszkaláda.

Csakugyan neje volt benne, kit húsz év előtt oktalan szerelemféltésből elüldözött, ki azóta más országban, más világkörben élt nála nélkül, s kit végre mint halottat kapott vissza.


VisszaKezdőlapElőre