HÁTRÁBB AZ AGARAKKAL, SZOLNOK!

Kié a legjobb agár 1927-ben Magyarországon?

A Nyírben, október végén

Körülbelül erre a kérdésre felel meg az az agárverseny, amelyet a Szabolcs megyei Agarász Egylet a következő héten Nyíregyházán rendez; ősi szokás szerint napokra terjedő programmal fűszerezvén, garnírozván, ízesítvén azt az egyetlen délelőttöt, amikor a nyíregyházi határban az agárversenyt tartják. Így mondják a Nyírben:

- Mert voltaképpen akkor kezdődtek a sok mindenféle bajok, amikor már a háború előtti időkben kezdtük elhanyagolni apáink, őseink mulatságát: az agárversenyt; valamint az agártenyésztésre nem fordítottunk itt kellő gondot, hogy már szinte megelőztek bennünket a szolnokiak, a hevesiek, a bácskaiak - már Bihar is számítani kezdett valamit a világon, amikor végre észbekaptunk mi, régi szabolcsi urak, és megint csak beengedtük a szobákba agarainkat, amelyeknek csak a tornácon volt szabad ásítozniok.

Október végén a Nyírben már körülbelül nincsen aktuálisabb téma az agárversenynél. A szüretekkel elkészültek mindenfelé. ("Közepes, gyenge közepes" - mondják a napkoriak, akik a legjobb borokat termelik.) A présházak felől őszi ködbe vesző kalimpálással viszik az utolsó mustos hordókat a terhes szekerek a pincék felé. Varjú kíséri már a szőlőpásztort a füttyös rigó helyett. Melankolikusan hangzik az utolsó dióverés hangja, amelyet azokra az öregasszonyokra szoktak bízni, akik egyébként a világon már semmire nem alkalmatosak.

Útitársam tovább panaszolja a hibákat, amelyek az agarászatok körül a múltban történtek.

- Az öreg Kállay Andrásnak volt az a mondása, hogy a magyar nemességet szeretni kell. Hát ebbe a mondásba belemagyarázható az is, hogy a magyar agarakat is szeretni kell, mert ő volt a nemes emberek kutyája, akinek helye volt a Kúria belsejében, akár a gondjaiba merült gazda lábánál, akár pedig a kályha mellett. A többi kutya, vizsla, komondor, kuvasz, házőrző: az udvaron tanyázott, ahol maga volt. A farkaskutyát most sem nagyon ismerjük és szeretjük ezen a környéken, bár némely más vidékről ide kommandírozott katonatiszt hozott belőle mutatványt. Csak maradjon meg a kutya kutyának. A farkas farkasnak.

- Ama sok mindenféle cél között, amely őseinket erre a lapályos, szelíd területre vezette: bizonyára bennefoglaltatott az agarászat célja is. Kutyával urak vadásznak, akik adnak valamit arra, hogy különb állatuk legyen, mint a parasztoknak. De hát a háború, de már a háború előtti világ sem kedvezett az úri tempóknak. Az lesz az igazi nagy magyar író, aki biztosan megírja annak a magyar nemesembernek a történetét, akinek az apja még kúriában lakott, a fiából pedig demokrata lett, mert más nem lehetett többé Magyarországon. Nem adtak neki máshol helyet, csak Vázsonyiék. Igaz, hogy már a régi függetlenségi világban is voltak itt, Szabolcsban egyesek, akik mindig a népet emlegették. Ámde akkor olyan kuruc korszak volt, hogy a vármegye csupa függetlenségi követet küldött az országgyűlésbe. A miniszterbeiktató Nyíregyháza lett hűtlen először a függetlenségi elvekhez, amikor az öreg Benyiczki Miksával szemben a kormánypárti Ferlicska Kálmánnak adta a mandátumot. Egyik olyan tirpák, mint a másik - vigasztalgattuk magunkat mi, megyei urak, és nem sok jelentőséget tulajdonítottunk a dolognak.

A Sóstó felé visz el utunk, ahol a mai Nyíregyháza modern városnegyedét építgeti.

- Hát hol is hagytuk el? - mond útitársam. - Hát agártörténetében kicsinyben benne van Magyarország története, mint ahogy a vízcsöppben a mindenség. Az agárnak fénykorát tévesen mondják a múlt század elejére, a Recsky Bandik, a Józsa Gyurik és más országos hírű urak idejére. Az agárnak fénykora véleményem szerint a szabadságharc utáni időben volt Magyarországon, amikor mindenfelé alakulgatni kezdtek az agarászegyletek. A Bach-korszakban az volt az osztrákok gyanúja, hogy nemzeti összeesküvések palástolására gyülekeznek egyletekbe az agarászok. Annál nagyobb kedvet kaptak uraink az efféle egyletekbe való belépésekhez. Mert hiszen ha már Kufsteinban nem szenvedhetett mindenki az imádott hazáért - igyekezett legalább itthon annyit vállalni a bajokból, amennyit elbírt. Az öreg Podmaniczky Geyza, az aszódi ágból volt az agráregyletek alapítgatója, négy lóval járta be Szabolcsot, a Bácskát, Hevest, hogy mindenütt agáregyleteket alapítson, amelyeknek aztán ő lett az országos elnöke. (Voltak ilyen szervező tehetségek a múlt században - például az öreg József főherceg is, aki az önkéntes tűzoltókat szervezte meg Magyarországon, csak a cigánysággal nem bírt, pedig ő volt a legfőbb patrónusuk.) Hát a mi szabolcsi egyletünk tán a legrégibb Magyarországon. Mindig volt - ha nem is működött.

Megnézzük most azt a nyíregyházi fogadót, a Magyar Koronához címezve, ahol az agarászok napokra tervezett összejövetele tervbe van véve. Bizony, más az, mint a Régi Nap, amelyet Jókai Mór írt regényében. Modern, nagyvilági szálló ez - még csak istálló, kocsiállás sincs benne. Vajon hová teszik az agarászok a fogataikat, amelyekkel büszkélkedni szokás a versenyhez való felvonuláskor. Útitársam elmereng:

- Hiszen bizonyosan sikerülni fog az idén is minden, mert jó kezekben van a rendezés. Jó a vendéglős, tűrhető a cigány. A szolnoki agarak megint csak kikapnak, ha ide merészkednek a szabolcsi homokra. Hátrább az agarakkal! - szokták mondani a szolnokiaknak. De hát hol van például Gencsy Berti, aki nyolcvannégy esztendős korában is lóra ült, és úgy vezette ki az agarászokat a verseny színhelyére. Hol van Gencsy Berti?

- Tán meghalt - vetem fel bátortalanul.

(1927)


A KANDÚR

Ugyanott, ahol manapság a trianoni határ kezdődik, az Ipoly mentén, Palóciában, még egy-két generáció előtt gyakorta elkiáltotta magát valamely tréfás úriember a szüreteken:

- Itt a Kandúr!

Mire a szőlőszedő menyecskék, lányok, úgy az úri renden, mint a paraszti sorban lévők, "kapták a pendelyt", és menekedve futamodtak a présházak, csendillák, csőszkunyhók, szóval emberlakta helyek irányába - mint ezt már anyjuktól, nagyanyjuktól vagy más öregasszonyoktól látták.

- Itt a Kandúr - riasztgatták egymást, amikor a legnagyobb dologidő volt, még a vén diófák környékén gulyást rotyogtató öreg asszonyok is úgy mórikálták magukat, mintha valójában nekik is volna félnivalójuk a legendabeli Kandúrtól, és elfutamodtak tűzhelyeik mellől.

Ki volt ez a félelmetes Kandúr, akinek hírére a menyecskék a pandúrokért, csendbiztosokért, zsandárokért szaladtak? Kandúr volt az utolsó úri betyár, valódi nevén Krúdy Kálmán, a nagyapám testvéröccse, akinek kalandjairól volt szerencsém már írni, de nem árt, ha mostanában, szüret idején, a trianoni furcsaságok korában megidézzük cifra szűrös, guerillás, garibaldis alakját a messzi múlt időkből, amikor a keserves magyarság a szabadságharc leveretése után mindenféle olyan kalandokon törte fejét, amely kalandokhoz manapság is kedvök volna a fiatalembereknek.

Krúdy Kálmán a szabadságharc alatt "nyargonc" volt Görgey fővezér mellett, a szabadságharc után szökött katona, felkelő, álmok hőse, nemzeti rablóvezér, aki körülbelül egy évtizedre "veszélyeztette" az Ipoly folyó környékének és a mostani cseh felvidéknek a rendjét. Néha csak egymagában kalandozgatott, máskor negyven-ötven tagú banda élén jelentette a nemzeti bosszúállást az elpecsovicsosodott világban. Nemigen volt Gyarmattól Eperjesig valamirevaló nemes úrfi, aki darab ideig meg ne próbálkozott volna a szolgálattal Krúdy Kálmán betyárbandájában. Ötvenes évekbeli úrfimulatságnak mondja manapság a megható reminiszcencia - de a fénykorában ólom vagy kötél volt a jutalma, hogy a hosszadalmas osztrák börtönökről ne is beszéljünk. Az úrfiak elszökdöstek a stráfkompániába való besoroztatás elől, elhagyták titkon az ősi udvarházakat, a mélységes bánat elől elmenekedtek az ötvenes évekbeli magyar apátia, bú, unalom, tétlenség, délibábok elől a tettek mezejére, hogy a nyomukat se lehetett feltalálni az Ipoly medrében; csak évek múlva, derülő időkben, szüreti pajzánkodások alatt bukkant fel az emlékezetben egy-egy régi álnév, amely álnév alatt szolgált ez vagy amaz uraság a Kandúr csapatában. (Nem kell olyan messzire mennünk, hogy ezeknek a régi úrfiaknak a maradékait megtaláljuk ismét a történelem lapjain. A történelem ismétlődik Magyarországon; végzetünk, kedvünk, dalunk és szívdobbanásunk mindig a dicső múlt időké volt, de talán sohase annyira, mint az örvénylő sír e jelenében.) Kandúr jelentette a nemzeti ellenállást, az örökös nyugtalanságot, a börtönében meg nem nyugvó magyarságot, azt a tüzet, amelyet minden magyar szívben és minden magyar házban ápolgattak, ha tűztojáska alakjában is, rejtegetve a hamu alatt. Kandúr volt az a forradalmi eszme, amelyet a nők imakönyveikben a vértanúk sírdombjaira való kakukkfüvek alakjában őrizgettek; Kandúr volt a Garibaldi véres ingének foszlánya, amelyet ereklye gyanánt rejtegettek apáink; Kandúr volt az éjféli kopogtatás, amelyet a bujdosók lemértek bizonyos házak ablakaira, bár ott a gyertya nem világolt, de amúgyis álmatlanul fekszik a gazda már esztendők óta; ő volt a titok, a remény, az álruhás üzenethordó, a láthatatlan vendég, aki Klapka, Kossuth, Garibaldi, Türr István néven szerepelt a táncoló asztalkáknál, amelyeket a kúriák szalonjaiban fogtak körül a remegő honleány kezek; ő volt az ismeretlen lakó, aki a nemesfészkek hátulsó szobácskáiban, a szőlőhegy présházaiban, az eldugott tanyaházakban rejtőzködött, akiről nem volt szabad tudni se a cselédpletykának, se a kotnyeles zsandárnak; Kandúr volt a magyar romantika... Szinte fájdalmas erővel kell megfogni az emlékezés paripáit, hogy el ne ragadjanak e hazafias, bús és egyben nagyralátó korszakban. Krúdy Kálmánt mégiscsak azon a címen keresték évtizedig a cseh zsandárok, hogy szökött katonákból kompániát szervezett, és kifosztotta a rozsnyói püspököt és vendégeit, amikor azok éppen Tamáskor a "Kossuth" nevű többmázsás disznó torát ülték. (Legalábbis így szólt a meghívó.) Kandúr nem kapott meghívót a kedélyes disznótorra, de hívatlanul betoppant a bandájával, és minden megmozdítható értéket elvitt a püspöklakból, a kolbászt és a hurkát ajándékba osztogatta a rozsnyói utcákon. Hát ezért kellett volna felelni elsősorban a zsandárok előtt. De Kandúr óvakodott a felelettől, mert attól tartott, hogy más kérdéseket is intéznek hozzá.


A tizenkilencedik századnak ebben a korszakában minden valamirevaló szüretnek - még csak a szilvaszüretnek is - megvolt a maga igazi vagy álbujdosója, aki külföldi postákat hozott, miként vélekednek a szegény magyarokról Angliában (ahol Haynaut megverték a serfőző legények), mi újság Amerikában, ahol Kossuth tartja agitációs körútját, mit csinál az internált Görgey és Klapka, mikor indul légiójával?... Minden présháznak megvolt a maga ál-Petőfije, huncutja, szélhámosa, kalandora, aki még titokzatosabbá akarta tenni az amúgy is titokteljes korszakot. Titkokban, álmokban, regényességben éltünk-haltunk. Mily életerősen, pozitíven, vérmesen hangzott fel tehát az a vidám szüreti kurjantás.

- Itt a Kandúr!


Hát néha előjött valójában is, cifra szűrben, amely alatt honvédatillát rejtegetett, nemzeti színű szalagocskát, amelyet valamely csata után tűztek mellére: fokos, árvalányhajas kalpag, bátor, biztató tekintet, oroszlánszív, mélabús kedv, valamely tiltott dal dúdolgatás, végzetes mosoly az ajk körül, szilaj barnaság és kegyetlen kék szemek kellettek még ahhoz, hogy az ötvenes évekbeni női és férfiszívek felmelegedjenek a bandavezér iránt, hogy még csak egy ragyás szolgáló vagy egy haszontalan vincellér se akadjon, aki zsandárokat hozott volna a honfi nyakára. És az Ipoly-menti urak, még néha a filozófusok, Madáchok, az imént szabadult Pulszkyak is összeültek a Kandúr elnöklete mellett, hogy csendesen, halk szóval felosszák maguk között az elrabolt Magyarországot, a hivatalokat, amelyekbe idegenek telepedtek be, megyefőnökségeket, amelyeket nemsokára megint főispánságoknak neveznek, püspökségeket és komisszáriusságokat, új földesuraságokat, és megyei stallumokat, mert hiszen voltaképpen csak a megyét érdemes szolgálni, "ebben a hadseregben úriember legfeljebb kapitányságig viheti", mondta már a jelszót Kállay János Szabolcsban, akit jó agarai miatt országszerte tisztelnek. - És Kandúr, a betyárbanda vezére másvilági komolysággal, úrfias hetykeség nélkül, sőt bizonyos bölcsességgel hallgatta a meglett emberek, az öregek, a táblabíró világból itt maradottak meggondolt szavait Magyarország visszafoglalásáról, mert a legenda szerint néki csak füttyenteni kell, vagy pedig csak meg kell jelennie Losoncon, ahol 49-ben a tisztjei körében mulatozó orosz tábornokot agyonlőtte, egymagában, egyedül, csudás paripája lábában bizakodva, vagy pedig bizonyos színű fejkendőket kell rekvirálnia a losonci vásáros zsidóktól, és a kendőket a palóc menyecskék között szétosztania, hogy e jeladásból ország-világ megtudja, hogy elkövetkezett Magyarország visszafoglalásának az ideje. Felsorakoznak a szabadcsapatok, a bujdosók, a menekültek, a fogcsikorgatók, a hazájukból kivertek, a börtönbe zártak, a szívbilincseltek, a láthatatlan vendégek, a mendemondák hőse, a csendillák hallgatagjai, tengericsősznek beállott honvédtisztek, akik mind Kandúr jeladását várják. Kandúr a kézzel, szemmel, szóval megtapintható valóság, aki néha napokig rejtőzködik az Ipoly fenekén, amikor kifúrt nádszálon át vesz lélegzetet, amikor a szécsényi Krúdy-kúriában keresgélik a zsandárok, máskor kukoricatáblákból küld üzeneteket a barátainak, hogy készüljenek, majd meg hónapokra eltűnik a környékről, hol jár, merre jár, senki sem tudja - a táncoló asztalkák szerint Törökországot járja, és Figyelmessy ezredessel tanácskozik a haza felszabadításáról.

Igen, Kandúr és az ő titokzatos társai: az álnevű nemes úrfiak, a reményvesztett öregek, a kiszolgált, hallgatag honvédek, a mindenütt lappangó üldözöttek, erdők, mezők, rejtekek széljárói, a felvidéki mondavilág mesealakjai a Kandúr társai, hogy minden álmot valósággá tegyenek, amely álmokról szüretkor, agarászaton, vadászaton, névnapon szokás csak beszélni; amikor feltűnés nélkül összejöhetnek a jóbarátok; amikor csak jelentős tekintettel, de hallgatagon koccintják össze poharaikat, az égitájak valamelyike felé nézelődnek, hogy már ebből a hosszú pillantásból is megértse a magáét a beavatott, szavakat mondanak, amelyet nem ért meg a cselédség vagy az idegen... Titok, édes titok, bús sejtelem minden szüret, amelyen Kandúr előballag a hétszilvafák felől, és reményteljes kék szemével, bika komorságában, halállal való komaságával új híreket, friss reményeket, nagyot koppanó gondolatokat hoz a régiek helyébe.

- Itt a Kandúr! - kiáltották még akkor is a jókedvű felvidéki urak a szüretelő asszonynépség megriasztására, amikor a "pajkos Krúdyt" már javában agyonlőtték a vadkerti csárda mellett a csendbiztosok, mert elevenen nem tudták fogságba ejteni.

(1928)


A SZEMLÉSZ ÉS A SORSHARAG

Levél a szerkesztőhöz

Emlékszel a nyírségi határcsárdákra, amelyekben szokás volt pihenőt tartani a falra akasztott italmérési engedélyek, trafikjogok és más háziáldások alatt? Emlékszel a határcsárdákban a mindenkori csendőrökre, akik lóháton járták a határt félelmetes kakastollaikkal: a faluzó, úgynevezett vándor kéményseprőkre, akik tele voltak dallal, mesemondással, már csak bánatos foglalkozásuk miatt is? És emlékszel az ivó sarkában lesipuskás módjára meghúzódó fináncra, a spenótbakára, akit Bach-korszakbeli szereplése óta nemigen kedveltek Magyarországon! A fináncból pénzügyőr lett; a biztosi rangban levők még sarkantyút is verettek a csizmájukra; a szemlészek pedig némely vidéken némi sikerekkel is dicsekedhetnek vala a kikapósabb asszonyfajtánál. De még mindig csak gyalogosan baktatott a finánc, még ha hosszúcsövű puskát is akasztott a vállára. És a mogorvább külsejű vadász uraktól dehogyis merészelte volna elkérni vadászengedélyüket! Hát csak ült elhagyottan, magányoskodva a határcsárda szögletében. A kéményseprő legény is szívesebben húzódott a kipödrött csendőrséghez.


Hát mostanában megint sűrűn halljuk emlegetni a szemlész nevét, akit olyan sarzsival akarnak fölruházni, amilyen kevés van a franganátos emberek között. Félelmetesebbnek ígérkezik a jövendő finánca még a csendőrnél is, ha vidéki észjárásunk szerint gondolkozunk. (Ám, azt gondolom, hogy a pesti észjárás szerint is megnövekedik a szemlész árnyéka azoknak a kereskedőknek a látomásaiban, akik amúgy is sokszor látják az ördögöt.)

Fordult megint a világ; a békés pénzügyőr, aki egyébként már kezdett táncosnét kapni a falusi bálakon: megint mumus lesz, mint a nagyapja idejében. A "zsákba, finánc!" hangzatú jelszó, amely az utolsó évtizedekben már kezdett kimaradozni a divatból, mert az emberek lassan ráeszméltek, hogy a szemlészre éppen olyan szükség van a világrendben, mint a többi állami funkcionáriusra - a "zsákba, finánc!" nevű gonosz játék fölelevenedik az emberi emlékezetekben. Nem hinném, hogy a polgári beavatkozást élvezett, jóravaló pénzügyőrség különösen megörülne az új pénzügyminiszteri intézkedésnek, amely megint csak visszaveti a fináncságot a régi népszerűtlenségbe, a görbe tekintetű falusi fogadtatásokba, a gyűlölködő vasvilla tekintetek mennykőibe, a határcsárda zugolyába, ahol megint csak egymagában üldögélhet, még a vándor kéményseprő se merészel vele barátkozni. Teher is lehet a hatalom, amely a gyalogosan, békességesen és nehéz karabély nélkül baktató fináncságot félelmetessé teendi. Nem mindig kényelmes dolog az, ha a békességes szemlész úr egyszerre önmagának lesz a feljebbvalója, mert komótosabb, ha vigyáznak mások is az ember felelősségére, lelkiismeretére.

Nem, sehogy sem illik ez a pozíció a szemlészhez, akit már nem is küldenek mindig az ángya térdébe, ha szűzdohányt vagy kisüstöt szimatol. (Jól eldugták azt a magyarok.) De mivel fogadják ezentúl a szemlészt, akinek joga lesz az asszonyi ládákban, a rokonok kofferjeiben, az ágyak szalmazsákjaiban is kutatni a tilos portéka után? Rosszabb helyre is elkívánják ükelmét az ángya térdinél, és a sok rossz kívánság egyszercsak megvalósulhat a vérmesebb magyaroknál. Pödörheti bajszát a szemlész, pöngetheti sarkantyúját a biztos, nézelődhet jóravaló feleség után a megemberedett pénzügyőr - megint csak ott találja magát, ahol a nagyapja, aki a kiváló káromkodásokra tanítgatta a magyarságot.


De én még azt mondom, mélyen tisztelt Szerkesztő Barátom, hogy várjunk a szemlész úrral, amíg fölköti a beretvaélesre fent új panganétját a derekára. Vannak olyan higgadt emberek, akik a puskaporral is tudnak bánni. Nem kell mindjárt föltételeznünk a szemlészről, hogy pipára gyújt a szénaboglyánkban. Aztán majd csak megnézzük, hogyan kell védekezni a kiköszörült panganét ellen.

(1928)


A MAGYAROK EZERMESTERE

Azon a vidéken, ahol valaha én gyerekeskedtem: atyám és nagyatyám furcsa, tizenkilencedik századbeli barátai nemigen ijedtek meg az élettől még akkor sem, amikor Hetvennél átkeltek vala az élet Tiszáján.

Most következnek azok az esztendők, amelyekre múltunkkal rászolgáltunk: az ízletes, zaftos, nyugalmas esztendők, amikor már csak nevetni lehet mindenen, ami körülöttünk történik. Csak éppen a bolond szívre kell némileg ügyelni. De Vargányai maholnap ennek is megtalálja a módját - mondogatták, és a változatosnak ígérkező ebéd előtt mindig tokaji bort ittak, hogy gyomrukat előkészítsék a meglepetésekre is.

Ki volt ez a Vargányai, akire nagyatyáink olyanformán hivatkoznak vala, mint az indzsellérek a hírneves mérnökökre, akik csodákat csináltak vala életük folyamán?

Vargányai volt a szívgép föltalálója.

Mondják, hogy többféle mesterséget űzött életében. Volt jószagú patikárius; majd hegyeslábú táncmester, akinél köszönni szebben senki sem tudott a Tisza mentén, hogy a lakosság majd hanyatt vágódott, amikor ez az udvarias férfiú a városba betette a lábát, hogy ott darab időre tánciskolát nyisson; foglalkozott állatok gyógyításával is, helyettesítvén ama zöldnadrágos, dróttól zörgő embereket, akik messzi idegenből jártak hozzánk, és még a legmagyarabb vidékeken is "miskájerek"-nek nevezik őket; értett a zongoracsináláshoz is, de végül is kárbecslő lett, mint már annyian, amikor a biztosítótársaságok divatba kezdtek jönni nálunk. Körülbelül ez volt az egyetlen tiszteletre méltó állása (meg is maradt benne késő öregségéig), és kárvallott emberek kénytelenek voltak kezet fogni vele.

Azt mondhatni tehát, hogy nem iparszerűen kereskedett az általa föltalált szívgéppel, látszat szerint pusztán szívességből engedte át gépét azoknak a nagy tekintélyű uraknak, akik anélkül is kezet fogtak vele, hogy a tanyájukat az öreg juhásszal egy szeles éjszakán fölgyújtatták volna, mert szükségük volt készpénzre.


Vargányai, az örökélet, az állatorvosi teendők, a megkappanosítások, a biztosítások, a táncok feltalálója, már régen a múlt idők mulatságos emlékévé vált volna, ha megint csak el nem következnek vala olyan furcsa idők fölöttünk, hogy a magyar embernek nagyon sok mindent kell tudnia ahhoz, hogy megélhessen. Ezerféle mesterséghez kell értenie, hogy csak alig elviselhetővé tegye az életet.

Csak tekintsünk vissza az alig imént elmúlt éveken: mennyi mindennel próbálkoznak a magyarok. Miután a vadászkutya dresszírozás, lóidomítás kiment a divatból: a sofőrségre, a pilótaságra, a gépkezelésre vetette magát minden második magyar ember. Hát még akkor nézünk csak nagyot, amikor tőzsdésnek csapott minden valamirevaló magyar ember, aki azt hitte, hogy jobban ért az értékpapírokhoz, mint akárki a frankfurtiak közül. Igaz, hogy ez idő tájt ugyancsak egy hóbortos fináncminiszter ült Magyarország nyakán, akit később a bolondokházába kellett zárni - de a magyarok tán még manapság is hiszik, hogy csupán privát szerencsétlenségük miatt nem gazdagodnak meg a tőzsdén. - Jöttek a különböző egyletek alapítói, akik mindenféle jelvényeket és jelszavakat árusítottak, amilyen haszontalanságokkal csak gyermekek vagy aggastyánok szoktak mulatni; ámde a föltalálok ötleteiből darab ideig komótosan éldegélnek. Mert nem is számít igazándiban magyar embernek, aki valamely egylet kötelékébe nem tartozik; mintha végképp elfelejtették volna a magyarok magányos, társtalan, néma és dacos életüket, amelyre a végzet kárhoztatta őket, amikor itt az idegenkedő idegenek között hazát alapítottak. - Megérkeznek az Amerikába csalogató ügynökök, akiket hajdanában a felvidéki vasúti állomásokon a magyar királyi csendőrség megláncolva kísért a főszolgabíró elé. Fölbukkannak az apostolok, akik koplalásra oktatják az amúgy is éhező magyarokat; a babonák könyvéből élethűen kiperdülnek a javasasszonyok; svábok és bizonytalan eredetű emberek emelgetik öklüket Hadúr oltára előtt a magyarság örök életéért...

Hol vagy te, kókler Vargányai, szeretett svindlerünk, te, régi jámborságunk, akivel már csak azért se volt szokás kezet fogni, mert a szívgépet föltalálta, amellyel akárki, érdemes vagy érdemtelen, tetszés szerint meghosszabbíthatta az életét, elvette a haláltól az arra megérett nemzedéket... Meddig szélhámoskodik még ez a mostani magyar nemzedék ezermesterségével, évről évre változó meggyőződésével, jellemtelenségével?

(1928)


A JEGENYEFA TANÁCSA

A favágó lánya valamikor olyan ing tulajdonosa volt, amelyet ha magára vett, minden férfi beleszeretett. Az ing elrongyosodott, és a favágó lánya most már legfeljebb azért imádkozott, hogy agyon ne üsse valamely faág, mely a magasból hullna alá.

A favágó mindig a magasban dolgozott. A fejszét a hóna alá vette, így ment a fák koronái között, mikor a lombok már nem rejtették el a favágó útját. A levelek lehullottak, a lombokból avar lett, a favágó megtalálta azokat a gallyakat, ágakat, amelyekre szüksége volt, hogy lábát ráhelyezze, karjával megkapaszkodjon. De fülöncsípte azokat az elszáradt, idő előtt megvénült faágakat is, amelyek, bár magasan laktak a koronában, mégsem teljesítették hivatásukat. Már ifjan kiélték magukat, és levéltelenül, érzelemtelenül, szárazon mosolyogtak azokon a bolond gallyakon, amelyek hevülékenységükben lombokat eresztettek, amikor szerelmesek lettek. A favágó gyűlölte ezeket a szkeptikusokat, ezeket az elhidegedett, elaszott, elszáradt szívű fagallyakat, mintha őszidő óta ellenségei lettek volna. Ha ilyen gallyra akadt, felvillámlott a szeme, megforgatta feje felett a baltát, kivette fogai közül a fűrészt, és nem nyugodott addig, amíg nem végzett az ellenféllel. Néha makacskodtak ezek a halálra ítéltek, némelyik megpróbálta szemét kiverni a favágónak, másik gáncsot vetett neki, harmadik kicsorbította a fűrészt és balta fokát. De a favágó hóhérkedvét mindez csak növelte.

- Vigyázz! - kiáltotta a magasból, amikor végzett ellenfelével, és a gally nagy lármával kereste lefelé az utat magas állványáról.

A favágó lánya félreugrott, de szeme mérgesen villogott, arca elsötétedett, fogai cikáztak, mintha mindjárt találkozna valakivel, aki hajdanában szerette és megcsalta őt. Ismét meghalt egy a csalfa gavallérok közül, amint leomlott a gally; ismét visszafizettek valamit a világnak gonoszságaiért; ismét gyarapodott gazdagságuk lesújtott férfiakból. A favágó lánya a holttá tett gallyat diadalmasan vonta félre, letépte az ágakat, a leveleket róla, mintha férfiak haját, bajszát, szakállát cibálná.

Így járta a vérmes, öreg favágó és csúf lánya az erdőt, mindenütt pusztítva, fejszét fenve, fűrészt köszörülve, nagy fákat rettegtetve, kis bokrokat megalázkodásra intve, nyárfákat megremegtetve, vén tölgyeket zúgó megszólalásra kényszerítve, szilfákat még barnábbra sötétítve, akácokat nyöszörgő panaszra fakasztva, fenyőket szinte szárnyra keltve szoknyáikban, fűzfákat megsiránkoztatva, a bodzákat könnyre fakasztva.... míg egyszer elérkezett a hízelkedő jegenyefához.

Ismerjük mindnyájan ezt az udvariaskodó, köszöngető, hajladozó, nyurga gavallért, aki tán még a mezei tücsöknek is előre köszön, viszontlátást integet minden kocsinak, amely a tájon áthalad, szereti magához gyűjteni a verebeket, hogy megtudja tőlük a legfrissebb pletykákat, ha pedig az ember szelet visz feléje: nyomban suhogva táncra kerekedik. Nincs ebben a fában egy mákszemnyi önérzet sem: mindenkivel barátságban akar lenni. A favágó előtt bókolt, pedig tudta már hírből, hogy ez az ember ellensége.

- Hitvány! - mondta a vén favágó. - Nem érdemes felmászni rá. Vékony pénzzel fizet a fáradságért.

De a jegenyénél tán családi viszály volt éppen. Volt a magasban egy gallya, amely már régebben elszáradt, megmerevedett, és dacosságában az istennek sem akart köszöngetni. Ezért a jegenye csak hajladozott a favágó előtt, tán még fejszéjét is dicsőítette a maga nyelvén.

Mindez azonban kevés lett volna arra, hogy a favágót cselekvésre bírja, de megszólalt a favágó lánya:

- Jó lesz seprőnek a jegenye gallya. Amellyel megcsalt nők a gonosz férfiakat megseprőzik.

A vérmes vén embert lelkesítette a kitűzött cél, ezért hóna alá vette fejszéjét, szájába fűrészét, és mászni kezdett a fára. A jegenye nem ellenkezett, sőt lépcsőket dugdosott alá, hogy a favágó mindig feljebb juthasson. Tán még azt is mondta, hogy: csak tessék, tessék... A vén ember pálinkás leheletét kellemesnek találta, a kisasszony szépségét azzal honorálta, hogy gallyakat hullajtott reá.

A favágó pedig csak mászott, mint az eszeveszett ember vág neki a keresztutcáknak, anélkül hogy előre tudná, hol fog kilyukadni. Sőt jólesett még az is e harcias, mérges embernek, ha egy-egy ág leszakadt a talpa alatt, legalább kellő dühösségre tett szert a jegenyefa irányában.

A fa pedig csalogatta mind magasabbra a favágót. Megmutogatta neki a messziségeket, ahol folyó partján a favágó még fiatalember volt, és korántsem haragudott a világra. Megmutogatta a szép tájakat, ahol reménye szerint egykor boldog és megelégedett lehet, mint a kunyhólakó. Megmutogatta neki aztán a kidöntött erdőket, holttá csapott fákat, amelyek a favágó útját mutatnák végig az életen át... És a favágó a fatetőre ért, és a látványoktól felingerelve: vérszomjasan csapott rá a fára.

A gally olyant durrant, mint a hólyag a bohóc ruhájában, aztán röhögve lezuhant, de magával vitte estében a vén favágót is.

A favágó meghalt, a jegenyefa pedig ezt a tanácsot adta a favágó lányának:

- Látja, kisasszony, udvariassággal lehet elérni legtöbbet az életben.

Vajon megfogadta a lány a tanácsot?

(1928)


A SZŐLŐ

A Dunán érkezik a hajnali hajóval olyan mennyiségben, hogy a parton is megérezni illatát, vagy fehér kosárkában jön le a budai hegyekből egy fiatal nő karján.

Királyi gyümölcs, és a szegények gyümölcse, mert ízében benne van minden jó íz, amelyet az életben szerettünk. Van benne ilyenkor üde ifjúság savanykája, később érett öregség édes bölcsessége. Eszedbe hoznak ízei minden ízt, amely kedves és emlékezetes volt életedben, az első csók friss zamatosságától kezdve az öregségig csipegeted a szőlőszemeket a fürtről. Egyik szemben gyermekkorod ízeit érzed, a másikban esküvőd napja van elrejtve, a harmadikban a roppanó magocska vénségedről beszél.

Ősszel jön ő a városba a hegyek közül, amely időben legkedvesebb az élet. Túl a tavasz szökkenésein, lehűlve a nyári hévtől: az élet mint egy kedves stáción pihen meg őszidőben.

Lejön a szőlő a hegyekből, és frissít, üdít, gyönyörű ígéreteket tesz. Mutat hosszú, piros őszt, miközben folyton érik, mint az ember. Felszedi magába az élet napsugaraiból az erőt, a szélből a szilajságot, a halkan hulldogáló esőből a bölcsességet. Mire megérik: a nap messze húzódik a hegyektől, hűvösödik éjszaka, borong a felhő a domb felett: akkor van szüksége a szőlőfürtnek elrejtett ifjonti erejére, délceg öregségére, a napsugár tüzére. Hordóban jön le a hegyről, hogy esztendőn át vigasztalója, erősítője, mámorítója legyen az embereknek.

Elnézegetem a kis zöld kebleket a fürtön. Hol szedték illatukat, amely illat egyedülvaló, nem hasonlít semmi más gyümölcs vagy virág illatához. Kislányoknak van ilyen illatuk, amikor Kisasszony napján a máriapócsi búcsúra mennek. Szedőlányoknak van ilyen illatuk, amikor naphosszat tépték a fürtöket. Ifjú asszonyoknak volt ilyen illatuk, amikor Magyarországon az öreg szőlőbirtokosok olyan bort ittak, amelyet a környék legszebb asszonya taposott.

A pesti piacon, a Duna-part mentében is győzedelmeskedik a szőlő illata minden más gyümölcsé felett. Én legalább mindig őt érzem a poshadt szilváén, a vajas körtvéén is túl. Tájképek és emberi arcok mendegélnek előttem, régen falevéllé vált madarak és emberek kiáltanak a fülembe. Érzések jönnek a szívembe, amelyekről csaknem megfeledkeztem. Sárga bokrok körül kanyargó, keserű füstje szálldos a szüretnek. Valahol messze: boldog emberek éneklése visszhangzik, amelyre többé nem jár az országút. Gömbölyűen megelégedett arcok találhatók túl a madárijesztőkön, ahol úgy flótázik a sárgarigó, amint csak fiatal korában hallja őt az ember. Égy boldog gyermekkor hangulatai vibrálnak át a lelkemen, amikor a szőlőillatot érzem.


Mivel köszöntsem még őt, aki a régi pontossággal eljött a természet rejtelméből, midőn rövidebb a nap, és csapatban jár a seregély? - Halkabban virrad, korábban esteledik, de a nappal népes az édes szőlőfürttől. A szelek, amelyek tán lábnyomaikat az érő szőlőbogyó hamvában hagyják, most is úgy járnak a hegyek fölött, mint régen. A szőlőskertek fölött hulldogáló eső (amelyet olyan végtelen nyugalommal hallgatnak a kertek) tüzes nedvvé válik. A tüzes napsugár átfutamodik a szőlőkön, megöleli a hegyet.

Most még egyforma a szőlőfürt mindenütt ezen a darab földön, ahol szőlő terem. De majd ha borrá érik a szőlő, majd ha pincébe zárva megismerkedik a fogság gyötrelmeivel és forrongó szenvedélyeivel, majd ha felolvadnak benne a könnyek és sóhajtások, amelyek a kapálgatásnál körülvették, akkor tudjuk meg, hogy mi a különbség bor és bor között.

(1929)


A DIÓFA ÉS A KULACS

A diófa magánosan állott a kert végében - távol a fecsegő szilvástól, amely abban leli örömét, ha az emberek tüzet raknak vele szüretkor - távol a körtefáktól, amelyek tudatlanságukban a legszegényebb szeretőt tartják maguknak a madárijesztő alakjában - sőt hátat fordítva a kökénybokornak is, amely pedig tüskéivel, fanyar gyümölcseivel elég férfiasnak mondható - a diófa magánosságában mindenféle bogarasságokat szedett fel.

Fiatal korában, mikor még hiszékeny volt: az volt a vágya, hogy valamikor szerelmesek koporsója legyen. Míg vénségére, mikor megjött az esze, azt gondolta magában, hogy ennek a világi életnek csak egyetlen célja lehet: kulacsnak lenni az emberiség szolgálatában.

Jött aztán egy vándorlegény, aki azért vándorolt, hogy az emberek és fák vágyait teljesítse. Sohase mondott ellent asszonynak, se a víg cimboraságnak. Ha a diófa arra kérte volna, hogy akassza fel magát ágára, tán még ezt is szívesen megtette volna. De a diófa csak kulacs akart lenni. A vándorlegény vállára vette, és sok földet bejárt társaságában.


A diófa nem bánta sorsát kulacs korában, mert sok mindenféle emberrel ismerkedett meg, akit magányában sohasem láthatott volna.

Sokan akadtak a kulacs körül, akik a bokacsontjukat pörögve verdesték a koponyacsontjukhoz, mert már elevenen meg akarták próbálni azt a sírgödörbeli állapotot, mikor a csontok összekeverednek. Mások a szomorúságukat öntögették be a kulacsba, és az visszaadta őket olyan zamattal, mintha percek alatt esztendők múltak volna el. És az emberek felkiáltottak: "Nem is tudtuk, hogy ilyen édes lett keservességünk!"

Amennyi divatos tánc volt az országban: a kulaccsá lett diófa mind a legjobb táncmesterektől tanulta meg. Nem kellett szégyenkeznie se a tükrös termekben, sem a pusztai csárdákban a tudatlansága miatt. És nótát is annyit zárt magába, hogyha kiürült is tartalma, még mindig akadt egy-két nóta a fenekén, amelyet a rossz időkben ki lehetett inni. És a geográfiát is jobban tudta akármelyik tudósnál, mert természetben tanulta meg a tudományt, amelyet azok könyvekből tanultak.

A kulacs pontosan tudta, hogy merre vannak az országban a nemesvérű hegyek, amelyeknek nedvét cipelni gyönyörűség; valamint a síkságok, amelyeknek lötyedékétől tanácsos az első keresztútnál megszabadulni, mert egyébként is szerencsétlenséget hoznak. A kulacs tudta azt a csárdát, amelynek éjjel-nappal piros az ablaka, félrecsapott a kéménye, doromboló a macskája, és a Szerelemhez van címezve.


Ennyi tudomány hallatára azt hihetnétek, hogy a kulacs végleg biztosította élete folyását, mindvégig galambdúcban üldögélhet. Milyen szamárság lett volna föld alá menni, és onnan a visszakívánkozó szerelmeseket vigasztalgatni! Sokkal jobb így néha lábon állani az asztal közepén, mint egy boros király; sokkal finomabb vállon utazni szélben és napfényben, amilyen utazást ugyancsak fejedelmek engedhetnek maguknak.

Mindez rendben lett volna, ha a somfa, amely keménység és bátorság dolgában régi ellensége a diónak, egy napon nyakába nem veszi a vándortarisznyát, felcsap fokosnak, és mindenütt, amilyen széles a magyar országút, a diófa üldözésére indul.

A somfa lesben áll az asztalnál, amikor a kulacsot kiparancsolták a köpenyegek és a bundák alól. Lesben állott, hogy mikor szégyeníthetné meg a kulacsot, ha az valami szamárságot talál mondani. Elkísérte a kulacsot az ablakok alá, amely ablakok alatt a kulacsot magasra szokás emelni és megdaloltatni; a somfa arra várt, hogy az ablakból segítségért kiáltanak, és akkor ő közbeléphet. Utána kocogott a kulacsnak a kis csárdába, ahová azért tért be a kulacs, hogy az emberek elől elbújva, elegendő jókedvet gyűjtsön magába, mint a kutyadudás foltozza megrepedt hangszerét; de a somfa nem tudott itt sem belekötni a diófába, mert az keserves italokat nyelt, hogy azokat magában édessé változtassa.

Jó darabig úgy látszott, hogy a somfa elkopik, elnyűvik, elgöthösödik a hiábavaló gyűlölködésben, mint valami házastárs, akit előbb-utóbb elvisz a hektika. Sárban, vízben, hóban járt, ahová a kulacs sohasem lépett. Asztalt döngetett, ami a kulacsnak nem szokása. A kutyákkal volt egy soron az asztal alatt, holott a kulacs az emberek fejéhez soványodott. Míg egy napon aztán eljött ideje a somfának.


Ez pedig akkor történt, amikor választás volt Magyarországon. A kulacs olyan puffadtan hömpölygött be a csárdába, mint egy földesúr. Hol van az az ember, aki ellenállni tud a degesz erszénynek, a zsákban árult jókedvnek, a boglyába rakott örömnek, amit a kulacs jelent? Volt ilyen ember. Sovány, mint télen a farkas; keservesarcú, mint az ecetfa virága; fürge, mint az ördögszekér; tüskés, mint a törpe akác. Ez az ember volt a somfa szövetségese. Ez az ember mindig azt mondta: "Éljen Kossuth Lajos."

A kulacs csak duzzadtam nevetett egy darabig. Kézről kézre járt, mint valami kövér lány. Mindenkinek a kedve szerint beszélt, mint ezt vándorlásaiban megtanulta.

De felkelt a sarokból az a csonttá fagyott ember, megforgatta a feje fölött az átokká soványodott fokost, és felkiáltott:

- Hát ki a vivát, cimbora?

És lecsapott a kulacsra, hogy az darabokra tört. Darabokra mállott a diófa is a politikától, pedig koporsó korában szerelmes szívek dobogása sem bírja szétfeszíteni.

(1929)


PODMANICZKY FRIGYES ELSŐ SZERELME ÉS MENEKÜLÉSE

Podmaniczky Frigyes báró nem volt mindig olyan öreg ember, mint a korunkbeliek őt ismerhették, amikor aluszékonyan üldögél a régi szabadelvű klub karosszékében vagy a Pannónia sarokasztalánál bóbiskol ebéd után. Szép időket látott. Volt huszár, volt népfelkelő, volt operai intendáns... Nézegessük kissé terjedelmes, változatos életét. Ha tán nem is tanulhatunk tőle életművészetet - mert ahhoz már fogyatékosabbak vagyunk, hogy bármely tizenkilencedik századbeli úriember példáját követhetnénk -, elgondolkozhatunk a sors változatosságán.


"Az aszódi ősi kastélyban ez idő szerint (a múlt század harmincas, negyvenes éveiben) három Podmaniczky család lakott, ami nagyon kellemetes volt, ha nem zavarta semmi a harmóniát" - írta Podmaniczky Frigyes emlékirataiban, amelyek ma is kézírásban feküsznek a Nemzeti Múzeumban. "Boldogult atyám után unokabátyámat, P. Andort szerettem legjobban életemben, pedig éppen ellentéte volt atyámnak. Andor unokabátyám kártyázni, célba lőni, lovagolni s a hölgyeknek udvarolni tanított, rövidszárú pipát ajándékozott a gyűjteményéből, amely pipa a Sándor Móric szájában füstölgött, amikor budai palotájának erkélyén lovagolt. Kiszívta a pipát, az erkélyről átugratta a budai utcán döcögő lisztes kocsit, aztán jutalmul paripája szájába tette a hideg pipaszárat."

Frigyes báró tehát nagyon büszke volt pipájára, amelyet Andor bátyjától egy céllövészeti vizsga után jutalmul kapott.

Olyan világ volt, hogy nemcsak az embereket volt szokás megbecsülni, hanem az emléktárgyakat is. Frigyes báró tehát frontállásba helyezkedett, lovaglócsizmáit egymás mellé szorította, kemény kalapját derekáig emelte, és addig maradt ily helyzetben, amíg magában huszonkilencig olvasott. A harmincadik számhoz érve: ünnepélyesen fejére tette az Angliából származott kalapot, és menés közben még darabig vissza-visszanézegetett unokabátyjára, hátha annak volna még valamelyes mondanivalója az ajándékhoz.

De Andor úr falusias mellényében csak megelégedetten, őszi levél pirossággal és frissen borotvált arccal nézett az aszódi kastély ablakából tanítványa után. Amúgy is tudta róla, hogy Frigyes most lóra ül, és a besnyői barátok kolostorába lovagol, ahol a gvardiánnak megmutatja céllövészeti vizsgájának jutalmát. Néhány perc múlva valóban már az őszi országút mélázásában üget hátaslován Frigyes báró, ifjan és rózsaszínű arccal, sárgagombos kék frakkban és vörösbársony mellényben, és Hunfalvy Pál nélkül, aki ez idő tájt igazában nevelője volt, de jobban szerette a kerti növényeket, mint a kapucinus barátokat a besnyői kolostorban. Ilyen távolságnyira egyedül is elmehetett Frigyes báró, de már Pécelre menet például, ahova szekéren járt a Ráday grófok látogatására, mindig kíséretül vette magához nevelőjét. Sok mindenféle történhetik egy fiatal báróval a bonyolult országúton, amely igazában Gödöllőn túl népesedik.

De Besnyőig csak októberi erdők lengedeznek csodálatos színeikben a táji csendességben, a hegy- és domboldalakon. Jól teszi az ifjú báró, ha erdők mellett lovagol, hisz erdőt amúgy sem láthat majd Pesten, mióta József nádorispán kiadta a parancsot, hogy a város belső területére nem valók a ligetek, menjenek a fák város végére. S felosztá a városi fákat a szegények között.


...Így lovagolt tehát hősünk felügyelet nélkül, bár alig tölté be tizenötödik életévét, a vizsgajutalmat Sándor Móric példájára többször megpróbálta lova szájába tenni, de az egyébként jámbor póni nem volt kellően idomítva, és a pipát fogai közül többször az országúton elejtette, mint tartotta. S ilyenkor Frigyes bárónak le kellett szállani a nyeregből.

Éppen a pipa után ugrott, mikor az országút kanyarulatánál, mintha a mesebeli erdőkből jött volna: négylovas utazóhintó kanyarodik ki.

A besnyői kolostor és vidéke napjainkban is kétszer-háromszor mutatkozik a kanyargó vasút mentén, ha a pasasér Hatvannál kidugja fejét jó időben az ablakon. Ám a határból senki se tekintett ki, mégis megszólalt egy gyöngéd, szívhez kiáltó szó, amely Frigyes bárót a zenélő órákra és zenélő madaraikra emlékeztette:

- Frigyes, te garabonciás, talán éppen elébem jöttél, holott titokban akartam megérkezni édesanyádhoz? Vajon, ki volt az áruló, aki utazásomról értesítette a "Házi Tanácsot"?

Frigyes báró gyorsan zsebre dugta a jutalompipát, aztán eszébe jutott a legszertartásosabb köszönési forma, amelyre Andor unokabátyja tanította. Bár országúton történt a találkozás: két lépésnyire hátrált, majd előrelépett Frigyes, mielőtt kezet csókolt volna atyai nagynénjének, Terézia bárónénak, aki férje életében Szirmay báróné név alatt nagyvilági szalont tartott Pozsonyban, ahonnan az özvegy asszonyság most rokonait látogatta. Ebben a pozsonyi házban tanulták a rendet s divatot, a "magyar özvegységet" azok a rokoni dámák, akik férjük halála után nem tudtak eligazodni az életben. Itt mulattak télen az özvegységre jutott Podmaniczkyné és a gyermekei.

- A "Festő úr" nem kísérte el útjában Terézia nénit? - kérdezte az özvegyasszonyok országos oktatóját az ifjú Frigyes báró, és kantárszárra vette lovát, amint a lépésben haladó utazóhintó mellett ballagott. Fehér, testhez álló nadrágjában, lovaglócsizmájában és üde frakkjában, hullámos, vörösszőke fürtjeivel kellemes látványosság volt az ifjú, még ha csak atyai nagynénje hintaja mellett lépkedett is. Mi lesz e sudár, gavallérnak és 4500 hold urának született báróból, ha egyszer majd nem találkozik nagynénjével az országúton? Hanem más utazó dámával?

- Tehát a "Festő úr" tetszett neked pozsonyi palotámban, miután az első kérdésed őróla szól? Prónay István báró most Párizsban időzik, mert melankóliája miatt német költőkkel akar megismerkedni, Heinével és Börnével - felelte a batárból Szirmay báróné, született Podmaniczky Terézia. - Ezek a protestáns bárók és grófok sohasem találhatók a kastélyaikban, mindig külföldön utaznak. Így: Pécelen sem találtam Rádayékat, az öreg gróf fiastól együtt Pestre költözött, mert színészigazgató akar lenni a Nemzeti Színházban. Így jöttem hozzátok, Aszódra, holott a hó leesése előtt erre nem gondoltam. Bizonyára még minden nyáriasan van nálatok. Nem látok rajtad köpenyeget, Frigyes.

- Csak ide, a szomszédba, a besnyői barátkolostor látogatására készültem, ahol igen nagy jóakarattal van irányomban a páter gvardián.

- Remélem, vallási témák nem kerülnek szőnyegre a beszélgetésekben, mert atyád, akit XII-ik Károlynak nevezünk családunkban, igen liberális és demokrata felfogású volt, s éppen ezért keveredett a Martinovics-összeesküvésbe - mond sóhajtva a nagynéni a batárban. - Bolondság Magyarországon forradalmakra gondolni. "Festőknek" való.

- És a bölénykülsejű "Báró" (Wesselényi Miklós), valamint a "Gróf" (Széchenyi István), akikkel éppen Terézia nénem pozsonyi szalonjában volt szerencsém találkozhatni? Mindketten zsinóros magyar öltözetet viseltek - vetette fel a téli emléket Frigyes báró az országúton.

- Azóta sok minden megváltozott. Éppen a Fürdő utcában, ahol a Podmaniczkyaknak járó utazó lakosztályomat két napra elfoglaltam: hallottam Batthyány Ilonától, hogy a "Gróf" egy baleset következtében fogadalmat tett, hogy a zsinóros, magyaros öltözéket ezentúl csak Pest határain túl viselendi, külföldön. Itt tudniillik a suszterinasok se ismerik fel magyaros ruhájában a "Grófot", de a minap még saját kocsilovai is, amelyek a Diana fürdő előtt várakoztak a gazdájukra: elragadták a könnyű kocsit, amellyel a "Gróf" a jó példaadás céljából a Duna-parti szemetesdombok között akart kucsérozni. A kocsilovak megvadult állapotban a Dunába igyekeztek, a "Grófnak" éppen csak annyi lélekjelenlét adatott, hogy a kocsiülésről egy szemétdombra ugorjék. Stefi gróf most már leveti Pesten a magyaros ruházatot, és európai divatban tárgyal a mérnökökkel, akiket nyugati országokból éppen a Duna-part kiépítése és a folyam rendszabályozása miatt hívott ide - mond az apai nagynéni, és oly ügyesen vezette előadását, hogy véleményét ebben az ügyben eltitkolta. Frigyes báró tehát bizonytalankodva felelt:

- Talán éppen azért határozta a Házi Tanács, hogy frakkban kell járnom a besnyői barátokhoz, pedig azok egyforma csuhájukban, mezítlábasságukban, hajadonfővel szívesen látnak minden búcsújárót...

- Tehát a Házi Tanácsot édesanyád valóban életbe léptette, mint ezt neki javasoltam, amikor gyermekei nevelése ügyében véleményemet kérte? - kiáltott fel az apai nagynéni, szinte trillázva, mintha műkanárit hozott volna magával az útra, amely szerkezettel rakva van a pozsonyi palota minden szobája. - Hiszen mindjárt láthattam volna magaviseleteden. Engedelmet se mertél kérni, hogy nyeregben kísérj utamon - mond bizonyos megelégedettséggel özvegy Szirmay báróné -, de most ülj lovadra, mert vágtatva akarok Aszódra megérkezni, hogy senki se készülhessen fogadtatásomra.

- Mint a péceli Ráday grófok - gondolá magában Frigyes báró, de emlékirataiban ezt a gondolatát nem írta fel.

- És mondd, Frigyes, kikből áll a Házi Tanács? Vajon meghallgatnak ott engem is? - kérdezte Szirmay báróné, született Podmaniczky Terézia, amint a hintón ülő kopott inast francia nyelven szólította, és az utasítását tót nyelven közölte a kocsissal, hogy gyorsabban nógassa a terjedelmes kocsilovakat.

- Tótul nem szabad aszódi kastélyunkban beszélni - kezdte Frigyes báró a hintó mellett poroszkálva. - Mert édesapám halálos ágyán úgy rendelkezett, hogy ne jusson eszébe valamely luteránus papnak a koporsója fölött tótul beszélni. Inkább jöjjön Kaschbrunner, a pesti evangélikusok német lelkésze, és ő beszéljen. A Házi Tanács így is intézkedett. Édesanyám elnöke a hetenkint tartott tanácskozásnak. Jobbján ül Thaisz Andris úr, aki valaha nevelőm volt, most azonban már prókátori diplomát szerzett, és az aszódiakkal pereskedik. Balján anyámnak Hunfalvy Pál tanár úr foglal helyet, aki mostani nevelőnk. Szemben ül anyámmal Delcourt francia kisasszony, húgaim nevelőnője, és mindig arról tudakozódik, mikor lesz megint királyság Párizsban, hogy oda visszatérhessen. Atyját kivégezték... Valahogy valakin bosszúját akarja tölteni.

A pozsonyi vendég figyelmesen hallgatta a fiatalember szavait, mintha jó előre tisztában akart volna lenni az aszódi kastély dolgaival, miután ott bizonytalan időre elfoglalja a család rokonait "megillető lakosztályt".

XII-ik Károly, a dáma bátyja és Frigyes édesapja amúgy is sokat vétett a hagyományos családi érzések ellen: szabadgondolkozó különc volt, és "három lépésnyire testétől" kereste politikai nézetű atyafiságát. Tehát senkit sem látott szívesen Aszódon, ahol könyveket és röpiratokat dugdosott a padlásra, hogy halála után két napig égett forró nyárban a nagyszalon kandallója. Még bányagrófsági kinevezését is, a császár aláírásával, lángok közé vetette az özvegy - ki tudná a házkutatók szándékát, amikor benyomulnak egy házba, és a szekrényekben magukkal hozott iratokat dugnak el a gazda távollétében, hogy másnap ugyanezen iratokért a házigazdát tegyék felelőssé? XII-ik Podmaniczky Károly ugyan nem tért vissza se másnap, se harmadnap a családi kriptából, de az óvatosság sohase lehet felesleges az örökösök szempontjából.


Frigyes báró a nyeregből jól szemügyre vehette az utazóbatár belsejét, és így nem kerülte el figyelmét az a pozsonyi kisasszony se, akit már az elmúlt télen látott apai nagynénje környezetében, de akkor még ügyet sem vetett rá, minthogy a szobalányokkal, frájjokkal nem szokás törődni, (Még Bihari János, ama jeles cigányprímás nótái kalandoznak vissza néha Pozsonyba, különösen olyankor, ha Wesselényi Miklós a városban tartózkodik, és elégedetlen hazafi módjára a "Hatvágás verbunkost" vonatja a vendéglőben. Olyanok ezek a bihari nóták, mint a hapaxanthikus növények, amelyeket Ö jellel tüntet ki a tudomány, két esztendeig élnek, hogy aztán évtizedekre elfelejtsék őket. Aztán megint eljön a maguk két esztendeje, ha a magyarok valami szokatlan, nagy dologba fogtanak - mondja Hunfalvy Pál, Frigyes báró nevelője. - Magyarországnak sok olyan növénye van, amelynek szárba növéséhez, kivirágzásához két esztendőre van szükség. De aztán hirtelen elmúlnak, mint a forradalmi gondolatok.) A kisasszonynak most úti felszereléséhez egy kék szemüveg is tartozott a vörös fátyolon kívül, talán éppen ezért vette figyelmező tekintete alá a magánosan lovagló fiatal báró a nagynénje társalkodónőjét. És most a hátasló nyergében Frigyes bárónak hirtelen eszébe jutott, hogy a nálánál tíz esztendővel idősebb kisasszony egyszer Pozsonyban odavetőleg említette, hogy látta a pesti füvészkertben atyját, a legszebb férfi volt, és a Geramb-féle leánynevelde növendékei a nagy pesti kolera idejében mind Frigyes báró atyjába voltak szerelmesek. Egy leány bátorságot vett magának, és levelet írt a "bányagrófnak", amelyet az később szelíd mosollyal adott át Geramb igazgatónőnek. "Nem tudom, ki volt a névtelen, de nagyon kérem, ne büntessék meg őt" - szólt XII-ik Károly, és Frigyesnek, a hintó kíséretében most úgy rémlett, mintha maga a kisasszony lett volna, aki atyjába szerelmes volt...

Elizának hívták az egykori Geramb nőnevelde levélíróját, és most Szirmay báró özvegyének társnőjét.

...Csak igen fiatal korban hisz a férfiember azokban a babonákban, amelyek azt mondanák, hogy az elhalt apa után bizonyos női érzelmek a ranggal, címmel, földbirtokkal átruházódnak a fiúörökösre is. Csak igen óvatosan, szinte dédelgetve nevelt fiúk gondolják magukban, hogy ugyanazok a nők, akik egykor atyjukat szent szerelemmel szerették: vonzalmukat kiterjesztik rájuk is. Apák és fiúk egyformán élvezik egy női szív rajongását, ha a szerelem tiszta.

Eliza (ugyanígy hívják Frigyes báró egyik nőtestvérét is) körülbelül mindent megpróbált az élet szenvedéséből. Korán árvaságra jutott, vagyoni romlás okozta atyja és anyja halálát, mert a hajóhidat elvitte a tavaszi árvíz Buda és Pest között, és a kompok jöttek divatba, amelyek a Sáros fürdőnél kötöttek ki, miután Pestről, a Nájgebájde mellől indultak. (Nemsokára rákerül a tönkremenés sora a komposokra is, mikor a "Gróf" felépíti a Lánchidat. Már abban az időben se elég egyetlen mesterséget tudni a pestieknek.) Eliza az előkelő világ leánykái által kedvelt Geramb-féle nőneveldét, hol a Podmaniczky baronesszek voltak legjobb barátnői: szülei halála után elhagyja, de vadamiképpen úgy alakul sorsa, hogy a Podmaniczkyak közelében maradhasson. Özvegy Szirmayné veszi magához Pozsonyba, és az idős hölgy jókedvében néha, mint a család távoli rokonát mutatja be vendégeinek, a pozsonyi társaságnak.

Eliza szeretetre méltó, mind kedvesebb és barátságosabb, amint évei muladoznak. Abból a női fajtából való, aki álmatlanul, sötétbe meresztett szemmel tölti az éjszakát a palota egyik mellékszobácskájában, de akkor is vidoran ébred, ha a legszomorúbb őszi eső csapkodja az ablakot. A szélvihar, amely a kertben fákat dönt ki: csak mulatságos látványt jelent számára, mert a babonás Szirmay báróné egyik rokonát egy kidőlt fa sújtotta halálra, és ugyanezért a báróné is hasonló sorstól fél. Az égiháború villámaival, mennydörgéseivel, a báróné tollas ágyánál találja, ahová az asszonyság menekülni szokott. S francia könyvet folyékonyan olvas a báróné mulattatására, pedig Gerambéknál csak társalgási francia nyelvet tanult. Eliza nélkülözhetetlen. Minden látogatóról, vendégről külön véleménye van. Karikatúrákat rajzol titokban, és a báróné kínzó fejfájásait ügyes adomák elmondásával enyhíti. És most is, midőn Pécelen a két Ráday gróf - apa és fia - megszökött a vendéghölgy elől, Eliza a legnagyobb nyugalommal hagyta hátra a kulcsárnénál az üzenetet, hogy vigyázzon az öreg grófra, mert az egész országban azt beszélik, hogy az házasságot akar kötni egy Benke Rózi nevű színésznővel, akinek már gyermekei vannak. A kulcsárné csaknem összeesett ijedtében, az utazóhintó pedig folytatta útját Aszód felé.


Frigyes báró, a batár mellett lovagolva, a kékszemüveges, vörösfátyolos, galambszürke köpenyeges Elizában atyja emlékeit kereste. Valóban csak futó felhő volt a régi szerelem, amelyet atyja megbocsátó mosollyal küldött el útjára, mint a násznagy, akinek keblén utoljára sírja ki kedvére bánatát a menyasszony? "Légy boldog, Eliza!" - mondta tán egykor XII-ik Podmaniczky Károly, amikor útjára bocsátotta a rajongó leánykát. A nemesszívű és az élet lehetőségeit jól látó férfiak ugyanis (Frigyesünk véleménye szerint) mindig lebeszélik a nőket arról, hogy céltalanul szerelmesek legyenek a személyükbe. Ártalmas olyan férfiakra gondolni, akikhez nem lehet férjhez menni.

- Vajon hogy hívják a lovát, Frigyes báró? - kérdezte Eliza, amikor végre levette szeméről a kék szemüveget.

- Achilles a neve - felelt Frigyes, és zöldkesztyűs kezével megsimogatta hátaslova fonott sörényét.

- Achillesnek hívták Sándor Móric gróf lovát is, amellyel Pozsonyba jött látogatásunkra! - mond Eliza, úrnője, Szirmay báróné felé fordulva. - A gróf úgy mutatta be lovát, hogy az mindig az első négyesbe van beosztva, ha kárüsszelt rendeznek a bécsi udvarnál.

Eliza ugyan úrnőjéhez intézte a finomkodva kiejtett szavakat, de félszemével most tetőtől talpig végigmustrálta a lovast.

- Igen, Achilles cirkuszi mutatványokat tudott! - szólt álmodozásából felélénkülve Szirmay báróné, született Podmaniczky Terézia. Majd az erdőkre mutatott, amelyek régi hősök emlékeiként koszorúzzák a tájat. - Gyermekkoromban mindig azt hittem, hogy ezekből a besnyői, gödöllői erdőkből jön ki vadászruhában az a férfiú, akihez majd feleségül megyek. Szirmay pedig szekéren érkezett Zemplénből.

Falusi ebek hangjai hallatszottak. Idétlenül ugatnak az aszódi kutyák a hintó körül. Szirmay báróné a fülére szorította a tenyerét.

- Ez is azóta van, amióta XII-ik Károly, az apád, mindenféle sváb iparosokat telepített Aszódra. Hogy lehet olyan faluban lakni, ahol Blázi a községi bíró neve! Schiellhornnak hívják a tűkovácsot, Zangnak a tímármestert, Veszeszkinek az evangélikus tanítót és Prémnek a szatócsot! Mondja, Eliza, megérti maga ezeket a dolgokat, amiket XII-ik Károly produkált Aszódon?

- Az ipart és kereskedelmet pártolni kell, mondta egyszer fülem hallatára a boldogult báró úr a füvészkertben Háberle tanár úrnak - felelt Eliza, és meleg pillantást vetett atyja védelmében az ifjú Frigyes báró felé.

- Háberle? - mond elégedetlen, zsörtölődő hangon Szirmayné. - Arról a Háberléről beszél, kisasszony, aki a nagy kolera alatt azt prédikálta Pesten, hogy csak aranypénzt lehet gyűjteni, mert a többi pénz terjeszti a ragályt? Az aranyai miatt egy éjszaka meggyilkolta egy orvosnövendék. Ezt a Háberlét említi, kisasszony? - kérdezte Szirmayné, mintha valamely rejtélyes okból haragudott volna Háberlére.

A kutyák még mindig ugatnak ocsmány hangjaikon a hintó körül, és a pozsonyi báróné mind érzékenyebb lett a neveletlenségekért.

- Hát az a bizonyos Csapp, a kocsigyáros él-e még, aki XII-ik Károllyal együtt találta fel az "aszódi kocsit", amelynek két kereke volt, és úgy szállt az úton, mint az ördögszekér, felényi idő alatt lehetett megtenni minden utazást.

- Csapp atyám halála után abbanhagyta a kocsigyártást, és felcsapott gabonakereskedőnek, most koldul Pesten - felelt mélyen elpirulva Frigyes báró, mintha ő volna felelős Csapp tönkremenéséért is.

De megint Eliza védelmezte meg atyja volt barátait:

- Ellenben Veszeszki, az idevaló tót tanító boldog ember lett. Sorsjegyet vett öt forintért Prém szatócsboltjában, és a sorsjegyet Pesten kétszázezer forint főnyereménnyel kihúzták.


Az utazóhintó az aszódi Podmaniczky-kastély udvarába ért. A falusi kutyák amúgy is elmaradoztak, miután a kastély kiszolgált katonaőre, a Brandtwein érdempénzt viselő kapus követ dobott a kutyák felé. Frau Gödi és Frau Fránci, a báróné cselédei futamodtak az emeletről az utazóhintó felé, nagy ujjongással jelent meg a folyosó bolthajtása alatt özvegy Podmaniczky Károlyné. Podmaniczky Andor - ama híres céllövő - ugyancsak kitett magáért a fogadtatásnál. Németül, franciául szólott a hölgyekhez, és még angol szót is kevert beszédébe. Csak az elárvult Podmaniczky Károly, egy tizennyolcadik századbeli, beteges, szótlan, hipochonder úriember ment el gyorsan a kertek felé, amikor hintó gördült a kastély udvarára.

- Minden csak átmenet! - mondta ez az elárvult rokon, aki ugyancsak az aszódi kastélyban lakott, de sohase jelent meg, ha ebédhez vagy vacsorához csengettek. Egymagában, külön, extra asztalnál evett (mint akár később Podmaniczky Frigyes öregségében), és a Brandtwein érdempénzes, Olaszországot járt katona szolgálta ki.

A pozsonyi Szirmayné mindenesetre lecsendesedett, megnyugodott a szívélyes fogadtatástól. Eliza pedig titkon megszorította Frigyes báró kezét:

- Sok mondanivalóm lesz, ha egyszer négyszemközt beszélhetünk - suttogta a kékszemüveges társalkodónő, és megint tetőtől talpig végigmustrálta az ifjút. Nagyot változott a tél óta. Hasonlóságban megközelítette XII-ik Károlyt, aki a Geramb-féle nőneveldében az álmok tárgya volt.

Az ifjú megrendülve nézett Eliza után.

Vajon mit mondhat neki ez az ismeretlen leány, akiről csak annyit hallott a családi asztalnál (persze, olyankor, amikor Andor unokabátyja a család hölgyeiről tartott elmefuttatásokat, mert a napóleoni háborúk óta, főként a reichstadti herceg halála óta nem nagyon tisztelte a nőket) vagy Frau Gödi és Frau Fránci megbeszéléseiben: Eliza lett volna az a hölgy, aki a boldogult bányagróf szívét utoljára akarta elfordítani családjától. Ám hogy ezt a vállalkozást nem koronázta siker: ezt nem mindig XII-ik Károlynak köszönhette a bárói család, hanem annak az ápolónőnek is, akit Vasorrú Bába néven emlegettek a családban - akit XII-ik Károly sétálgatásaiban, a füvészkertben vagy a Duna-parton mindig a bányagróf társaságában lehetett látni az utolsó években.

Ez a Vasorrú Bába akadályozta meg, hogy Eliza és Frigyesünk atyja komolyabban megismerkedjenek egymással, míg Podmaniczkyné otthon némán szenvedett, és gyermekei nevelésével foglalkozott bánatában. A Vasorrú Bába aztán lenyomta XII-ik Károly szemét, párnát tett a haldokló szájára, állítólag kétszer is visszatért volna a legmélyebb álomból XII-ik Károly, mert a régebbi időben szükség volt ilyesmire a haláleset bekövetkezéséhez. Az orvosok, a családtagok persze nem tudtak az ápolónő és a bányagróf ilyen éjszakáiról, XII-ik Károly bágyadtan, életuntán hallgatott, mert azt hitte, hogy ez hozzátartozik a halál ceremóniáihoz.

- Vajon mit mond most Eliza, aki miatt meghalt XII-ik Károly? - töprengett egymagában Frigyes báró, amikor hátaslovát egy késő őszi délután a vadkörtefa derekához kötötte, és az elhagyott vadászház környékén Eliza lépteire várakozott. - Vajon szóbakerül-e általában a bányagróf, a múlt, a szerelem, az az elcsípett levél, amelyet annak idején Podmaniczkyné egy vacsoránál XII-ik Károly felé úgy dobott, mintha arcába akarná vágni! Ne csak a cselédeknek legyen álmatlan éjszakájuk a jelenet miatt, hanem XII-ik Károlynak is. Tudja meg ez a jó úr, hogy mit jelent álmatlanul tusakodni ágyról földre hullott párnákkal, gonosz egerekkel, amelyek a padláson kergetik a száradó diókat, és százszor megesküdni, hogy reggelre véget vet életének? Ismerje meg a ráncot arcán a bányagróf is, amely ránc még ismeretlen volt tegnap este; ismerje meg végre Uffer orvos urat, aki eddig csak a cselédséget gyógyította kuruzsló módjára, mert az urasági szobákba nem engedték be - korán reggel olyan dohányszaga volt, hogy ha szekrénybe zárnák, a molyokat kiirtaná -, de most a halott XII-ik Károly körül megpróbálta a végső élesztési kísérleteket, a legerősebb reszelt tormát tartotta a holt ember orra alá, mert a tetszhaláltól mindenki félt abban az időben, amikor a kolerás szekerekről éjszakánkint néha emberi káromkodások hallatszottak... Frigyes báró apja azonban rendesen, tisztességesen halt meg.

Mit mondhat Eliza, akinek könnyed lépései immár hallatszanak is az erdő százados avarán, mintha már valaha lett volna valakivel találkozása ezen a helyen? Jött, és kék szemüvegét, vörösded fátylát, öregasszonyos köpenyegét otthon hagyta az aszódi kastélyban, miután Szirmay bárónénak megfelelő társaságról gondoskodott. Veszeszki aszódi tanítót ültette melléje, aki részletesen elmondá a pozsonyi vendégnek, hogyan vette meg azt a bizonyos sorsjegyet, hogyan határozta el magát, hogy a főnyereményül felkínált főúri kastély helyett a kétszázezer pengőt válassza, hogyan borult fel a kocsi Besnyő és Aszód között, mikor hazafelé utazott a sok pénzzel, hogyan törte el a bordáját ugyanakkor, és hogyan határozta el, hogy a pesti Belvárosban házat vásárol a fiának, míg ő maga megmaradt szegény aszódi evangélikus tanítónak... Este lesz, mire Veszeszki bebizonyítja özvegy Szirmay bárónénak, hogy ő, a megvetett tót néptanító a legokosabb ember Aszódon, mert semmit sem veszített el a józanságából, nyugalmából, az életmódjából, midőn a nagy szerencsével találkozott. Lencselevest szeret enni most is, és a tandíjat a gyerekektől vetemények alakjában fogadja el. - Télen özvegy Szirmayné sokat beszélhet Pozsonyban egy bolondról, aki néptanító Aszódon.

...De már Eliza jött az erdőn át, és Frigyes báró csapongó gondolatai, amelyeket idáig szinte szándékosan visszatartott a leány környékéről: most már letelepedhettek keringésükből. Itt volt Eliza, nem kellett gondolkodni, elmond ő mindent azon témák közül, amelyek a várakozás alatt Frigyest foglalkoztatták.

Eliza cipőjén némi agyagos sár mutatkozott, mintha nagyon messziről, a kerülő úton jött volna.

Talán ő sem volt biztos abban, hogy mit mond négyszemközt Frigyes bárónak? Talán ő is attól félt, mint a fiatal szerelmesek általában, hogy majd csak akkor veszik észre, ha már elváltak egymástól, hogy haszontalan beszélgetéssel tölték vala az időt, amikor Veszeszkitől kezdve a Vasorrú Bábáig mindenkit megtárgyalnak, talán még a lópatkoló kovácsból lett Uffer doktort is, fakó, kipödrött bajuszával és szuszogó fontoskodásával, csak éppen a maguk dolgáról nem beszélnek, mikor a kiszabott időnek vége van, s azon veszik magukat észre, hogy voltaképpen nem mondtak egymásnak semmit a bizalmas "négy szem között" se... A kamaszkorban levő Frigyes báró talán így gondolta várakozása alatt az erdei randevút, de nem így cselekedett Eliza, aki tíz esztendővel idősebb volt Frigyesnél, és az élet, a mindennap szolgálatában lévén, megbecsülte "kimenőjére" szabott idejét.

Eliza jött az erdőn át, s kezét sorsüldözöttként, menekülőként nyújtotta Frigyes báró felé:

- Mondja, kedvesem, van most fogoly az aszódi kastélynak abban a tornyában, ahová Blázi bíró a vásári tolvajokat szokta csukni?

- Régen elmúlott a Szentmihály-napi vásár, üres a tömlöc - felelt meglepetten az ifjú Frigyes báró.

- Nos, tehát kérem, hogy engem csukassanak oda, mert én megesküvém útközben a besnyői barátok kolostorában, hogy maga nélkül nem térek vissza Pozsonyba. Úgy hasonlít boldogult jó atyjához, hogy az őrjöngő szerelem megint felébredt szívemben. Zárjanak be a toronyba! - kiáltotta az erdő csendjében Eliza, és valóban eszeveszett módjára forgatta bűbájos szemét az ifjú báró felé. Csak hosszas esdeklésnek engedett a szegény társalkodónő, hogy az aszódi kastélyba nyugodtan visszatérjen. Frigyes báró még aznap este elmondott mindent mesterének, Podmaniczky Andornak, aki lovagolni, célba lőni, a nőknek udvarolni tanította. Andor báró nagyot füttyentve hallgatta növendéke elbeszélését:

- Már látóm, hogy vissza kell adnom téged Hunfalvy Pál úrnak, a növények tudósának. Pedig milyen reményteljesen indultál!

A Házi Tanács Andor úr előterjesztésére úgy döntött, hogy Frigyes bárónak Miskolcra kell utaznia Hunfalvy Pállal, hogy az ottani evangélikus iskolában folytathassa tanulmányait. Ez harmadnap megtörtént. Szirmay báróné és Eliza talán sohase tudhatták meg, hogyan tűnt el az ifjú báró Aszódról.


- Nem értem, hogy miért kellett a kastélybeli harmóniát megzavarni annak az ifjúnak az iskoláztatásával? A miskolci csizmadiaszínben ismerje meg a nagyvilágot? - mond egyszer indulattal özvegy Szirmay báróné, született Podmaniczky Terézia, aki titokban tán XII-ik Károly-párti volt, mert hiszen elhalt testvére mégiscsak közelebb volt szívéhez, mint sógorasszonya.

Már nagy pelyhekben hullott a hegyek fölött a hó, és Eliza esténkint pozsonyi ismerőseikről beszélt a bárónénak. Céltalannak látszott az aszódi mulatozás tovább, mert csak Andor báró mondott ebédnél a női nem ellen célzásokat. "Értem, Eliza!" - szólt szenvedő társalkodónője felé bólintva Szirmayné.

(1929)


A CIGÁNYBÍRÓ EMLÉKÉRE

Vigasztalhatatlanul szomorú lennék, ha az Ilonák, Irmák, Irének, Idák, akik a Nők Ábécéjében ugyanazon az első oldalon foglalnak helyet, mint az i betűs első könyvünkben, hálátlansággal vádolnának, mert Annát dicsérem, aki névnapjával, nyári telikeblű gyümölcseivel, virágban pompázó kertjével, legkiadósabb évszakával, csillagos éjszakájával, beszédes lombjával, felejthetetlen bálizenéjével a férfiéletnek egy olyan napját jelképezi, amikor eredményeket lehet elérni a nők körül való forgolódás révén; a szenvedésen kívül azokban az élvekben is lehet részünk, amelyekért, sajnos, annyiszor hiába ostromoljuk a Johannákat, Jucikat, Julisokat, Jolánokat, akik közeli rokonai az i betűnek.

Az Annák, ha névnapjukat komoly ceremóniával megtartanánk - mint ahogy a komolyság mindig gondolkozóba ejti a nőket: az Annák a férfiak önfeláldozó tevékenységét azzal is honorálják, hogy engedelmesebbek, szelídebbek, simulékonyabbak, mint más napokon. De, ismétlem, arra nagyon vigyázni kell, hogy az Annák komolyságunkat komolyan vegyék, elméjükben és szívükben ne üssön tanyát a kétség: a dalaikra, a színeikre, a kesztyűikre, a cipőjük táncos sarkaira örökétig tartó fogadalmat kell tennünk, hogy eszünkbe ne jusson, hogy más monogramok is vannak a világon, mint azok, amelyek az Annák kendőcskéikbe, az ingecskéikbe vannak hímezve. (A felvidéken, ahol a legyezőket néha lombfűrészes fából szerkesztették: a legyezővel néha koppantottak a férfiak fejebúbjára, ha azon Anna-báli fogadalmaikról megfeledkezni akartak. Pesten, ahol a kontyokba hajtűket helyeztek az Anna-báli tánchoz, a hajtű néha sebet ejtett a férfiún, aki - nagy ritkán a sok között - felejtgetni gondolta volna ígéretét. Egyszer, Szabadkán egy báli papucs piros sarkával ütögették meg egy úriember homlokát, aki a kólót reggelre már más nőkkel akarta lejteni.)


Ne éljünk vissza a nők hiszékenységével, akik Anna-bálkor, az egyetlen nyári bálon, amely után szüretig nem történhetik nevezetesebb találkozás: engednek a "negyvennyolcból", és érett gyümölcsként, csengő barackként, vajas körtveként, nedvbő szilvaként hullanának azon férfiak ölébe, akik még csak Trója ostromára sem mentek értük, egy esztendőt sem töltöttek a Szentföldön, Anna királynőt sem szolgálták a fehér rózsa - piros rózsa várakban, hanem legföljebb a kalendáriumban tartották számon Anna asszony napját, a különböző Füredek (Balaton-, Tátra-, Igló- és Tiszafüred), a változatos Fürdők (Császár-, Sóstó-, Siófok- és Parád-fürdő) tánctermeit frissen vágott falombokkal díszítették, lampionokat akasztottak a fákra, a tó környékén már csak szúnyogok miatt is eloltottak minden világosságot, a kottakereskedésben találnak egy hangjegyfüzetet, amelyből a helybeli karmester és a cigánybanda segédletével új "Annacsárdást" lehetett kombinálni, frakkot húztak nyári hőben, kitéve magukat annak a veszedelemnek, hogy a megyebeli bérlő jégbehűtött szódavizet rendel náluk a maga kerti borához, cigánybíróságot vállalnak, hogy hajnalban, a szerenádok idején teljhatalommal rendelkezzenek a vidéki cigányság életével, amikor a zöldzsalugáteres ablakok alatt a nótákat ismét el kell játszani a szendergő hölgyeknek, amely nótákat az éj folyamán megkedveltettek velük. - Nem szégyellem, hogy voltam cigánybíró a fenyőerdők tengerszemeiben tükröződő csillagoknál; ugyancsak sétapálcával, mint valami varázsvesszővel mutattam rá bizonyos lefüggönyözött ablakokra az ódon, salétromosfalú à la Esterházy fogadóban, ahol a cigányoknak több "érzéssel" kellett kezelni a hangszereiket, mint akár az Anna-báli forgatagban: az Annák nem panaszkodhattak, mindent elkövettem a július végi éjszakán, hogy évtizedekig méltó legyek kotillion rendjeikre, a plajbászkájuk koptatására, amellyel beírták nevem táncrend könyvecskéjükbe, néha annyi kredittel, amelyet aranyfontokban sem lehetne kifejezni; hű vezetőnek mutatkoztam sötét erdei utakon, amikor a nagyreményű fiatalság elfújta a gyertyát a kerti lámpásokban; segítettem megkeresni elveszített tánccipőket a bokrok között; sőt, hajdanában, amikor még az alsószoknyákra letelepedtek a nők a füvön: gombostű is akadt kabátom virággomblyuka mögött a szövetben a szakadt szoknyafodrok föltűzéséhez. Ha égiháború keletkezett, mindig volt kéznél egy köpönyeg (suba, szűr vagy felleghajtó), amely alá takarni a rózsaszínruhás hölgyeket gavallér kötelesség, mint már a nóta is előírja: "...Ne félj, barna kislány, nem hagylak; Subám alá takarlak"; és ha a Kárpátok között megáradt patakon kellett átkelni: nem féltem elvarázsolástól, amikor az ijedős kisasszonyokat a nyakamban lovagoltattam, amíg a patakon átkeltünk.

De nem is kerülhetett arra a sor, hogy a nők hiszékenységével visszaélhetett volna akár a felhevült gavallér, aki idegenből jött aranygyapjút (és csókot) rabolni. A cigánybírónak joga volt jégbehűtött szikvizet fecskendezni a fölizgult táncos gallérjába; joga volt darab időre beszüntetni a zenélést, míg az illetlen hódítót a közeli tengerszemben (vagy kéknefelejcses tóban) megfürösztötték, megbuktatták. A Balatonba való dobást a víz sekélysége miatt nem lehetett mindenütt alkalmazni. Ellenben Verőcén (Nógrádban), ahol meredek a part, annyi gavallért bedobtak a Dunába, hogy az ottani Anna-bálokat már el sem képzelhették Halmai doktor nélkül, aki egykor jó dobó volt. (Jó dobók voltak még a dunántúli Anna-bálokon: Zubovics Fedor, aki a Migazzi-kastélyból mindig útra kelt, ha a környéken nyári bál volt; Visegrádon darab ideig Szeless Adorján, a Hentzi-szobor fölrobbantója dobált, aztán őt dobták; a leányfalui "kuglizó kilences dobói" a vízparton is megállták a helyüket, amikor még a m. kir. Operaház főrendezője, Alszeghy Kálmán rendezte a kugliversenyeket, valamint az Anna-bálokat.)


A szabad ég alatt tartott Anna-bálok a csillagok közelsége, a szellők járása-kelése, a selymes gyöpön való tánc miatt nemcsak a férfiak vállalkozási kedvét növelték, akik a gőzhajónak is utánaúsztak, ha azon kedvenc táncosnéjuk libegtette fodrait s fürteit - hanem a nőket is mentesítette azoktól a bágyadtságoktól, petyhüdtségektől, verejtékes parfümöktől, amelyek a téli bálok hosszadalmas táncmozdulatai folytán elkerülhetetlenek. Omlatagság, támasztékot kereső fejtartás, sőt az ölbe való kívánkozás néha meglepte az Anna-báli hölgyeket is, de a papoknak még Máriabesnyőn sem volt szabad esketniök virradattal, minden előzetes kihirdetés nélkül; a Gretna Green-i kovácsság intézménye, amelynek rögtönös esketési joga éppen Anna királynő korából eredt a hű Skóciában: Magyarországon ismeretlen hatóság. Halálos betegséget, megszámlált életperceket kell annak szimulálni, aki hazánkban hirtelen jött kedve szerint az állami anyakönyvvezetőt hivatalos kötelességének elvégzésére "beugratja". Tán jobb is, mert mit csinálnánk, ha minden Anna férjhez is menne nyomban a névnapján? Jusson és maradjon is az Annákból a hétköznapokra.

Nem volt szégyen Anna-bálon olyan sebesülést kapni, amellyel ellaborálhatott az ember élete végéig. Az angol Anna királynéért kisebb okból is meghaltak a férfiak ezrei, s ugyancsak meghaltak magyarországi Máriáért a hidegvérű németalföldiek, pedig e királynőktől tán annyi kegyességben sem részesültek, mint egy füredi tánckirálynőtől részesülhettek a szünórában. Lehet, hogy célirányosabb a mostani Anna-bál rendezők, cigánybírók és más funkcionáriusok viselkedése a szerelemmel szemben: az Anna-bál sikerére senki se teszi föl életét. Holott ezzel nem sokat nyert a világ, hogy a gyöngéd, illuzionista szerelmet az életkörülmények napjainkban szinte nevetségessé tették. Kell az ábrándos szerelem a kíméletlen fiatalság elviseléséhez. A régi fiatalemberek is koplaltak, nélkülöztek, verejtéket verejtékkel kevertek, de legtöbbször a jövendőbeli megélhetésen kívül egy titokzatos szerelem is helyet foglalt a szívben. Nem rossz dolog volt a szerelemért való szenvedés a kenyérharcban. Egy dal foszlánya, egy szó emléke, egy kézszorítás melege sikeresen nógatta a fiatalembereket a pályán. - Ma nem hallani olyan fiatalemberről, aki cigánybíró akarna lenni.

(1930)


SZERETNI KELL TUDNI A NÓTÁNAK, MINT A LÁNYNAK

Két prímásról

Az első cigányprímás, akivel jó kiadósan tanácskoztam a nótákról,

BENCZI GYULA

"népzenész" volt. Benczi híres ember volt, híresebb, mint sok követ vagy színész. Jókai Móréval vetekedett a híressége. Akit már Jókai se tudott meghódítani a regényeivel, azt a szívbeteget, kedélybeteget, általában tetszhalottat Benczi Gyula vette kezelés alá. Bencziről legalábbis annyian ábrándoztak a régi Magyarország csendesedő kúriáiban, ritkuló lugasaiban, mindinkább zavart nyugalmú méheseiben, mint Jókairól. Benczi mindig a szerelemről muzsikált tizenhat tagú zenekarával. Jókai ugyancsak a szerelemről írt kis pennájával. Egy Benczi-nóta meghallgatása kedvéért kétnapi járóföldről is eljöttek, akik a nótát szerették. Némelyek megházasodtak, tán csak azért, hogy a lakodalmukon Benczi Gyula húzza a kállai kettőst (ő még tudta), de volt olyan ember is, aki végrendeletében meghagyta, hogy a temetésén Benczivel muzsikáltassanak.

- Csak még egy nótát, Gyula! - kiáltottak olyanok, akiknek a tizenkilencedik században a halálba vagy Amerikába kellett menni.

Egész vagyonokat vertek el a kedvéért, mint akár a legszebb színésznőért. Benczi maga nem volt se gazdag, se szegény. (Igaz, hogy a saját házában halt meg a nyíregyházi erdőszélen, a háztető nádból volt, két öreg cigányasszony, a húga meg annak a barátnéja fogta le a szemét, mikor ötven és egynéhány esztendős korában utolérte az a szívbetegség, amelytől reszketni kezd a hegedűhúr, reszket a vonó a kézben, a nóta közepén nem kap levegőt a tüdő, és nincs az a hatalom, amellyel végigmuzsikálni lehetne a "Repülj fecském"-et.)

Amíg muzsikált: száz nótát tudott eljátszani egy huzamban, ha kedvére való úriember is volt a hallgatója.

Ökörszemű, rövidre nyírt hajú, oldalszakállas, kipödrött, fekete bajszú férfi volt, elég testes, elég magas, olyan egyenesen állt, mint a gyertyaszál, amikor bal vállára helyezett egy fehér selyemkendőt, arra fektette a hegedűjét, mikor belefogott a muzsikálásba, minden erejét, gondolatát, érzését összeszedve mindig, mint egy régi táltos, aki a mennybélieknek misézik. Aki nem ismerte volna: az tán száját biggyesztené e tornászati előkészület felett, mert a jó cigánynak kasfarban, féllábon is kell tudni muzsikálni. Csakhogy Benczi a méltóságteljes régi cigányoktól tanult muzsikálni, akik mindig úgy játszottak, mintha egy dalra tették volna fel az életüket. Benczi Gyulának az anyja Boka lány volt (a híres debreceni Boka Károly prímás húga), a felesége Dombi lány, ugyancsak a cigányság főúri nemzetségéből. Mindig úgy hegedült, mintha egy Boka meg egy Dombi is volna a hallgatók között, mert "eredményében csak cigány érti a muzsikát, úr csak mulatni tud mellette".

Szabolcsban mindig nagy volt a cigánykultusz. Állítólag már a honfoglalók is cigányokat hoztak magukkal, mikor itt megtelepedtek. Ezer esztendőn át nevelték, ápolták, tartották itt a cigányokat. Dombi Laci, a Kacsarnóiak, törzsökös Szabolcs megyei cigányok megtették a magukét, de Benczi Gyulát szemük fényének, szívük hangászának, gondolatuk szó szerint való kimondójának tartották mindig azon a darab földön, amerre Zápolya vezér zászlója látszik.

Benczi Gyula is hűséges volt ahhoz a földhöz, amelyből fogantatott. Sok régi cigányságnak kellett Nagykállóban, Várdán, a híres cigánynevelő szabolcsi kúriákban muzsikálni, amíg a híres prímás megszületett, és negyvenesztendőn át országos híresség volt. De ismerték külföldön is, mert egyszer rávették, hogy Németországban, Párizsban, Londonban viziteljen a bandájával. A Berliner Börsen Kurir című újság írt akkor Benczi európai körútjáról, és Szabolcsban, ahol kevesen olvastak németül, akkor telepedett meg egy Kunicke nevű német professzor, aki házról házra járt, és a Berliner Börsen Kurir cikkeit lefordította. (Kunicke később a feleségét is elhozta Németországból, és leánynevelő intézetet alapított Nyíregyházán.) Benczi azonban többet nem ment külföldre, sőt a budapesti Nemzeti Kaszinó szerződését is azzal küldte vissza, hogy szívesen muzsikál az uraknak, ha meglátogatják Nyíregyházán. A gőgös, kiskirályos, szabolcsi vér a prímásnak is fejébe szállott. Különben Benczi otthon, a pátriában is olyan respektust tartott a maga személyére nézve, hogy kivételesen még azok se tegezték, akik a világ fennállása óta tegezik a cigányt. Vacsorákon, barátságos összejöveteleken éppúgy felköszöntötték a tósztozó urak a cigányprímást, mint a többi nevezetességeket Kossuth Lajos és Ferenc József után.

Bár minden éjszaka temérdek bort, pezsgőt megittak az urak a muzsikálás mellett: Benczi Gyula oly mértékletes volt, hogy boros állapotban sohasem látták őt. A néha napokig tartó muzsikálást nem is győzte volna másként, de meg valakinek józannak kellett lenni, amikor annyi hóbortos úriember volt a vármegyében. Nem volt ritkaság az ezerforintos bankó, amelyet honoráriumként Benczinek a kezébe csúsztattak.

Én nem hallottam tőle más nótát játszani, mint magyar nótákat, még pedig "nagymagyarokat". Ilyenek voltak Csermák nótái, Lavotta, Bihari dalai, Reményi hangszerelésében a "Repülj fecském". A keringőkre, modernebb muzsikára ott volt öccse, Sáray Elemér, aki pesti konzervatóriumot végzett, mielőtt a bandában helyet kapott. A "Kéknefelejcs" nóta volt a kedvence Benczinek.

Lehetőleg mindig az utolsó londoni divat szerint öltözködött, mint egy gentleman. Csak éppen a fehér mellényt aranygombokkal szerette jobban, mint más gavallér. Kevésbeszédű, nem nagyon lelkesülő férfiú volt; a hegedűje beszélt és lelkesedett helyette.

A balassagyarmati "cigányvizsgáló bizottság", amely az ottani árvaszéki elnök úr vezetésével öt-tíz esztendőnként beutazta Magyarországot, hogy megállapítsa, hol van a legjobb cigány az országban, két ízben is Benczi Gyulát jelentette Magyarország legjobb cigányának, miután több napon át hallgatta. Erre a jegyzőkönyvre nagyon büszke volt Benczi.

- A sok feketekávé! - mondta, amikor 1916 tavaszán a Nagyerdő melletti házában meglátogattam, és a vonót muzsikálás közben reszketve ejtette ki kezéből.

Olyan bús volt, mint egy haldokló cigány. Csak akkor volt jó napja, ha Korányi Sándor bárótól néha levelet kapott. A leghíresebb magyar doktor leveleivel vigasztalta a menthetetlen pácienst. Olyan levelek, amelyek talán még a digitálisznál is többet használtak a szívbajos prímás életének meghosszabbításában.

- Sokat muzsikáltam nekik - sóhajtott Benczi. - A Sóstón...

Benczi után nem maradt gyerek, ami cigánynál nagy ritkaság.

KÓCZÉ ANTI

A lánya menyegzőjén, amelyen volt szerencsém násznagykodni, a legnagyobb cigánylakodalomban, amely a huszadik században a Ráday utcában történt: a vendégségbe jött cigánybandák után Anti bácsi, az örömapa is kezébe vette a hegedűjét. Azt a cifra nótát játszotta el a második napon, hogy: "Azért, hogy egy kicsit ragyás, - Kend az én szeretőm, nem más."

Kóczé Antal cigányprímás a legragyásabb arcú cigány volt Magyarországon, ami pedig nagy szó, mert a cigánygyerekek közül minden második átesik a hólyagos himlő név alatt ismert betegségen, némelyik bele is pusztul. De nem lehetett annyi ragya a cigányprímás arcán, amely csókot ne kapott volna, akár szép lánytól, akár úrtól, akár lelkesült cimborától, muzsikától megbolondult hallgatótól. Kóczé észvesztően muzsikált, mint valami rücskös, csúnya kísértet az éjféli órában, aki azért szólaltatja meg a hegedűjét, hogy még azt a kis eszüket is elvigye a szerelmes nőknek, ami még megmaradott. A hegedűhang elrejtette a prímás ritkán borotvált arcát, apró sündisznószemét, garabonciásan elhanyagolt ruházatát, amely külsejével elmehetett volna muzsikálni a babonás népmesékbe, keresztutakra, temetőkbe, romba dőlt kastélyokba. Általában népmesebeli figura volt hízásnak terpeszkedett termetével, gallért alig ismerő ingével, rosszul gombolt mellényével, boroskancsó mellett való hosszadalmas üldögélésével, halk, kemence melletti beszélgetésével. Úgy muzsikált, ahogy az Úristen tanította; a fényes pesti kávéházban is csak úgy húzta, mintha két-három elátkozott, hadaktól elmaradt kuruckísértetnek húzná egy beomlott pincében. Sohase tudta, hogy grófok is hallgatják az ördög nótáit, amelyeket fájából megidézett. Művész volt... Elbújt, mikor tapsoltak neki. Anti bácsi volt. A pénzt úgy költötte el, hogy a kezéből elvesztette, vagy a mellénye lyukas zsebéből kiejtette. Soha ilyen cigány, aki ennyire nem értette a fénylő aranyat, a tallérnak való ezüstöt, de még a gyémántot sem, amelyet gyűrű alakjában sokszor az ujjára húztak szűz grófkisasszonyok, és az éjszaka elvetemedett leányai. Bohém volt? Nem, ez az elkoptatott, fényevesztett, ízetlen szó nem illett rá. Mesebeli ember volt, aki legjobban szeretett isten háta mögötti, rejtélyes kis csárdákban muzsikálni, mint egy vándorcigány, amikor már az urak és cigányok is aludni mentek. A város végén hegedülte el a legszebb nótáit, egy-két nótaszerető, nótaértő barátjával üldögélve savanyú bor mellett, hajnali ködben, amikor úgy jött a nóta, mintha két-háromszáz esztendő távolságából jönne, amikor a legendák még kézzelfogható valóságok voltak. Ide, a ködbe, a füstbe, a múltak mámorába, a félálmokba pászolt Kóczé Anti muzsikája, ragyabunkós, fésületlen feje, könyökig felgyűrt inge, szomjúsága, amelyet úgy oltogatott, mint talán Bihari János, aki minden időknek leghíresebb és legrongyosabb cigánya volt.

Táltosa és cukrásza volt a magyar dalnak. Tudott kürtölni a hegedűjén, mintha valami hajdútáncot játszana, amelyet fogcsikorgatós toporzékolással vagy vitézi illegéssel járnak pengő szellemalakok körülötte; tudott a szívkaptár legmélyére behatolni a hegedűhangokkal, ahol legédesebb a szerelem méze. Virtuóz volt. Ha az írók cigányosan, szenvedélyesen, tavaszi piros vérbe merítve a tollukat vagy a mélabú ködének mondanivalóikban akarnának írni, Kóczé hegedűjétől kellene írni tanulni. A hegedűszólammal elővarázsolta azt a csodálatos nőt, aki minden férfi szívében lakik, néha olyan elrejtve, ismeretlenül, hogy sohase találkozhatni vele az életben. De a tündér, a legjobb, a legáldottabb, legkívánatosabb tündérke ott él a szív kárpitjai mögött, és szentvízi szelídséggel vagy szilaj csörgetéssel jön elő, amikor Kóczé varázsló nótáit muzsikálja félig-meddig meg is siketült férfiaknak.

Hogy hegedűjének milyen hatása volt a nőkre: azt a prímás ragyái mondhatnák meg. Ha ezerszer annyi ragyája lett volna, mint amennyi volt, mindegyiknek jutott volna lelkesült, önfeledkezett asszonycsók. De az éj leányai, a csillagok kertésznői, az éjféli bakkecskék pásztornői, akik Kóczé Anti idejében végig virágoztak a főváros utcáin, mulatóhelyein, kávéházain, a szerelem papnői is halálosan megszerelmesedtek, amikor Kóczé "üveghangjait" hallották. Akár a legelőkelőbbnek mondott fogadók szálájában, akár kunyhónyi lebujokban, ahol a nőknek a férfiak ölébe kellett ülni, hogy mindnyájan elférjenek, akiket a himlőhelyes cigány megbabonázott.

Amíg Benczi városi bundában, hódsapkában járt télen, mint a főispán, Kóczénak jóformán télikabátja se volt; ha akadt is, madárijesző volt az, amelyet a banda legvénebb tagja se vett volna a vállára. A kalapjára se nagyon kellett vigyázni, ha elhagyta volna is éjjeli kóborlásaiban; olyan kalap volt, amilyent falusi cigány se szívesen tett volna a fejére. Az ingében, amelyet szeretett kigombolni szívszorulásai miatt a hajnali, gyertyával pislogó kisvendéglőkben, az ingében még pakfongomb se mindig volt. Szarkafészekhez hasonló fejét a szélnek tartotta, mikor éjfél után ott hagyta a bandát a márványos, úrinépes kávéházban, és olyan éjszakai herberg után szimatolt, ahol kedvére való embereknek kedvére muzsikálhat, olyan nótákat, amelyeket véleménye szerint alig értenek meg Pesten, mintha egy régen múlt idők véletlenül itt maradt kósza zenésze baktatott volna a városvégek felé, hogy megértő barátságra találjon.

Kóczé, a maga korának egyik legünnepeltebb prímása: gyakran virradt meg olyan helyeken, hogy ködös, téli reggeleken még az utat se lehetett nyomban felismerni, amely a rejtekcsárdákból, a régi hatodik kerület nőiesszagú spelunkáiból, a Ferencváros bokrétás borméréseiből vagy a folyón túli Tabán pincéiből megint visszavitt a városba, a Ráday utcai cigánysorra, ahonnan a következő este a muzsikusság az asszonyok által gondozott tiszta ruhában, kialudott fejjel elindult megint szerte a városba dalokat, mámorokat hinteni, szenvedélyeket pirosítani, boldogtalan szerelmeket patkolni, az élet csalódásaiban összetört szekereket megvasalni.

Megint este lett, és megint elölről kezdte Kóczé Anti is a muzsikálást, miközben keserű bosszúságában sok húrt elszakított, miközben hegedűjét megint olyan állapotba hozta e hajnali kísérteteknek, földöntúli szenvedélyeknek, pokoli szíveknek, démonoknak és a szerelem boszorkányainak való muzsikálás után, amíg megint polgároknak, úriembereknek való zenét tudott költeni. "Habár a polgároknak nem való a zene, csak a trombita" - vélte Kóczé, de a maga és bandája megélhetéséről gondoskodni kellett, és hunyorgó vakondokszemmel, kitisztálkodva mászott fel a dobogóra, miközben a Duna-parti étteremben az ezüst evőeszközöket készítették elő a fehérre púderozott pincérek a társaságnak, a villamosrózsákat felgyújtották "a pesti, pesti nőknek" tiszteletére, úgy a fehér gömböket, mint a budoárok virágszínű körtéit, és az ajtók függönyeit félrevonták a városból, zsúrról, színházból, koncertből felhevülten, testi és lelki illatokkal bővelkedő hölgyközönség előtt.

Kóczé Anti pislogva, mint egy szmokingot öltött tengeri malac vonta dalait a Hungária fehér termében azoknak a szarvaslábú delhölgyeknek, akik otthonuktól estélyi ruhában indultak el vacsorázni, a divat zöldderekú, kígyózó-szemöldökű, Kiss Gábor-frizurás jelvényeivel; mozdulatuk, mint a leopárdé, fényesített szemük, mint a csókáé, mezítelen karjuk, mint a fehér orgonaág; a pesti "hotvolé" és az európai előkelő világ parfőmje szálldos a franciával, angollal kevert fővárosi beszédtől, amely a fehérfalú, pirosszőnyeges termet malomzúgásként betölti. Bankárnék és St. Leopold városrészéből való doktornők szürcsölik a háború előtti Pest zamatjait, pikáns ízeit, a kaviárok, osztrigák, fanyar pezsgők bőségességével, csak a cigányprímás iszik titkon savanyú vinkót, akinek tányérjára hull a bankó és aranykoronás. A dámák gumifűzőit telhetetlen, örökös kacaj feszíti, mint a töltött pulykamellet a gesztenye, a diskurzus mind csípősebb, mint a vadkanfő mellé garnírozott áfonya, orrlyukai vonaglanak a fővárosi démonnak, mint a párducnak, midőn vadas ízt érez a himlőhelyes cigányprímás idegbomlasztó hegedűjátékában. Az "üveghangok" a szívgyökérig hatnak, és vásott térdek zsibbadoznak a francia selyemben. Pest, a háború előtt.

Kóczé Anti borotválatlanul, mintha az imént bújt volna elő egy országúti szénaboglyából, hegedült a Royal tükrökkel fényesített termeiben, ahol a szőnyeg süppedt az asztal alatt ölelkező női és férfibokák alatt, az Andrássy úti harisnyák a nagykörúti fuszeklikhez simulnak, a színházban imént látott színdarab jeleneteit játsszák az asztalterítőn frakkinges gavallérok, és a "nagyvilág", az "ismeretlen öröm", a csontig hasogató szenvedély után vágyakozó kereskedőnek, ügyvédnek, Molnár Ferenc és Bródy Sándor színjátékait esténként templomi prédikációként hallgatott fővárosi hölgyek Kóczé muzsikája mellett eszmélnek rá, hogy még sohase éreztek igaz szerelmet, amely dűlőutakra is elkanyarog, ha a szenvedély vakít. Néha már éjfélkor tánc kerekedik itt a spanyolfallal könnyen elrekeszthető mellékteremben, vacsorálóasztalakat tolnak össze, és híres színésznőket utánoznak a pesti hölgyek magaviseletükben. A zene peng, és a szív komolyan elhiszi azt, amit Kóczé Anti muzsikál, mert a pesti nők ez idő tájt akarnak hinni, hiszékenyek lenni, mert nincs édesebb az illúziónál. Sok derék, egyébként jobb sorsra méltó úrnő megszerelmesedett itt, amikor a háztartás gondjait felejtvén, a hétköznapok szüksége után a cigányprímás tanácsaira hallgatott. Ó, mit sem sejtő barnák, gyanútlan szőkék, hevülékeny molettek, elégedetlen, a hervadás éveitől félő soványak: pesti nők, hányszor megjártátok, ha rábíztátok magatokat egy zenés étteremben találkozás ígéreteire! A magyar pezsgőgyárosok kitalálták a vérszínű pezsgőt, a hoteligazgatók a szeparét, az asszonyok a szeretkezésnek (flörtnek) százféle változatát, amellyel cigánymuzsika mellett a háború előtti években feltámasztották az asztalon álló virágokat, de a hattyúfehér színházi belépőket is. Ugyan, ki iszik manapság pezsgőt női lábtyűből, amelyet az asztal alatt harisnyás lábáról egyetlen koppantással leejtett a delnő az étteremben! Ugyan ki tölti meg arany tízkoronásokkal a női kesztyűt, mielőtt azt emlékbe a muzsikus cigányoknak adná?

És e szédült, gyönyört áhító, illúzióiban már kézzelfoghatóvá lett nagyvárosi éjfélből szökött el a vándorlegény kedvű Kóczé Anti, hogy távoli, betyárzsíros, pomádés kisvendéglőkben muzsikálgasson magának. Amíg egészséges volt, "kocsisborral" öblögette a fanyar, pusztaízű nótákat, kármentős, ma már csak népszínművekben található városvégi fogadók hosszúnyakúit szorongatta a báli hölgyek monogramjai után. De amint szíve hervadóba ment, kopárabb lett a hangulatai tája, amelyen vérkeringése járogatott, sivárabb lett a kedve, fullasztóbb a lélegzete, hideglelést érzett a szíve tájékán, azokhoz az italokhoz folyamodott, amelyeket odáig csak vendégeinek kívánt. Most már nem találta meg kedvét egy pohárka karcos, savanyú bortól, sőt mindig több fagyos pezsgőt kellett önteni a szívére, hogy az ájultságából magához térjen, és megint találkozhasson az "üveghangú" Kóczé Antival. A vadvizek, őszi mezők, düledező kerítések vándorlegénye úgy fütyültette néha a hegedűjét, mint a szél füttyent az akasztott ember talpa alatt, kedve mind zordonabb lett, mert a dal többé nem tudott pataktisztasággal felbugyborékolni szívéből, hanem ásni, kutatni kellett lankadó emlékezetében minden nóta után, amely hajdan ifjú és bűbájos volt. Borzongva szűkölt közelgő vénségében, kifogyóságában, bágyadozó memóriájával. Mégis csak elszánta magát, hogy úgy keresi meg egészségét, mint az urak, akiknek betegségét a vándorlegény egészségességével odáig megvetette, vonatra ült, és a napsugáros francia tengerpartra utazott a magyar nótamezők legszebb hangú madárijesztője. De itt putrit, csárdát nem találván, valóban a szívbetegek végső gyógyítójának, a halálnak karjába szédült. Elvitte a nótákat, hogy még csak kóró se nőhessen ki sírdombjukból. Úgyse kell a magyar nóta.

(1930)


P Ó R F I,

vagy aki köszöntgetni tanította Budapestet

A Váci utcai kalapost is utolérte a pesti kereskedők elkerülhetetlen végzete, kényszeregyezségbe "ment", vagy hogyan is nevezzük ezt a mostani kereskedőbetegséget, amelyet a Pórfi-cég alapítási idejében, a régi Pesten még csak röviden "kridának" neveztek.

Aki majd Budapest divattörténetét, a Váci utca gavallérvilágát mint valami hőskölteményt veszi lantjára, Pórfi kalapjait nem hagyhatja néhány strófányi emlék nélkül. Ő kalapjaival köszöntgetni tanította meg a pesti gavallérokat, mintha csak az úri modort, az eleganciát, a gavallértempót árulta volna a Velszi Herceghez címzett boltjában a kalapjaival együtt.

Pórfi-kalappal passzió volt köszönni a Váci utcában.

Mintha csak a kezéhez idomult volna minden kalap, hogy az kellő formában megemeltessék derékszögben a korzó számos kegyelmes urai előtt és félkörben a jó ismerősök, barátok, cimborák előtt, amikor a köszönéshez még szokás volt azt is mondani: Szervusz, Psezina! - De igazában a hölgyek előtt köszöntek a Pórfi-kalapok, mert hiszen bármilyen kitűnő férfiak sétáltak a Váci utcában, elsősorban a hölgyek utcája volt mindig a Váci utca. Dámák élték itt változatos élményeiket a Váci utcai forgatagban: találkozhattak azokkal, akikkel szalonjaikban nem találkoznak; beszélgethettek olyan dolgokról, amelyekről az utca vidám, mindig egy kicsit átmeneti, futó, röpke kalandos életmódjában a legelőkelőbb asszonyságok is cseveghettek; fogadhatták tisztelőik hódolatos vagy pajkos megjegyzéseit; beszélgethettek a város legelevenebb pletykáiról... S mindezekhez élvezhették azokat a köszöntéseket, amelyekkel csak a Váci utcában szolgálnak az urak a korzó hölgyeinek.


A Váci utcai köszönés (a kalaposcég virágzása idejében) különbözött minden más városrészben szokásos köszönéstől.

Lehet, hogy némelyeknek Tiller Mór, a vörösszakállú konzul és egyenruha kereskedő köszönése tetszett a régi Pesten, amidőn ez a tekintélyes, öblös úriember kalapja lengetésével köszönt az egész Andrássy útnak, amikor a Foncière palota sarkán befordult a Sugár útra. Tiller Mór az Andrássy útnak köszönt... Bartók Lajos, a kecskeképű költő hajdanán minden utcában minden szemrevaló hölgynek köszönt, amiért sok félreértésre adott alkalmat. És voltak már híres köszönök is a városban, akik kalapjuk kitartó megemelgetésével vitték is valamire Budapesten.

De a Váci utcában úgy köszöntek a hölgyeknek a Pórfi kalapjaival, hogy e köszönéseket valóban el lehetett volna tenni emlékbe.

Volt köszönés, amely a hölgy új cipőjének szólott; volt, amely sikerült új kalapjának... A virágocskának, amelyet ruháján viselt, és a szívének, amely odabent a monogram alatt pihegett... A köszönéssel annyi nyelven lehetett beszélni, ahány nyelvet Mezzofanti értett. Érzelmet, vágyat, álmot, hűséget és örökké tartó szerelmet kifejezhetett egy kalapköszönés, de mégis: a régi kalaposcég kalapjai leginkább a "Hölgytiszteletre" voltak alkalmasak, amely "Hölgytisztelet" a tizenkilencedik században övezte a nőket, amikor még a feminista mozgalomról legföljebb Csokonai Dorottyájából tudott a világ. A nők nem akartak mások lenni, mint szeretett és tisztelt lények. És a férfiak, bár nem viselik vala többé a romantikus francia lovagkor tollas fejfödőit, a Velszi herceg kalapjaival éppen úgy tudnak köszönni a nőknek, mint D'Artagnan. Mint a magyarok közül Andrássy Gyula (az idősebb, aki a Váci utcában járt iskolába, mielőtt külügyminisztere lett volna Ferenc Józsefnek).

Ma már csak ritkábban láthatók azok a régimódi köszönések, amelyek Pórfi kalapjainak virágkorában meghódították a női szíveket. Egy köszönésre az egész életet föl lehetett tenni.

Különösen az a köszönés ment ki a divatból, mely a bécsi-spanyol etikettel dívott darab ideig a Váci utcán, és "Hölgytisztelet" néven a kalapvásárlás alkalmával tanította erre az urakat egy udvarmester külsejű öreg kalapossegéd. Engem még külön tanított a puhakalappal, a keménykalappal és a cilinderrel való extra köszönésekre.

- Tíz lépésnyiről kell kezdeni a "Hölgytisztelet"-et. Tíz lépésnyiről kell a szemet a hölgyre függeszteni, és lehetőleg úgy megállni a Váci utca gyalogjárónak a szélén, hogy a hölgy, ha kedve tartja, elmehessen megszólítás nélkül mellettünk. Ezen idő alatt összetett lábszárral, egymáshoz illesztett sarokkal, fél derékhajtással és földre szegezett tekintettel kell a kalapot jobb kezünkben tartani, a derékig eresztve... És a kalapot nem szabad megpörgetni tartás közben, még kéteshírű táncosnők előtt sem.

Vajon él még az öreg ceremóniamester, aki kalapvásárlás közben egy egész életre való útravalóval látja el a vevőit? Nem valószínű. Az emberek ma nem nagy súlyt helyeznek a köszöntgetésre. Ezért is ment "kridába" a kalapos.

(1931)


"PEST RÓZSÁJA",

Pilisy Róza legragyogóbb élete, öreges hanyatlása és remete halála

A PILISI ÖREG KATONAORVOS UNOKÁJA

A falusi naptárak a múlt század középső éveit írták, Pilisen (Pest megyében) egy apátlan leányka jött a világra, akit az ottani katolikus egyház anyakönyvébe Schumayer Rozália néven jegyeztek be.

Szerelemgyermek volt.

Atyját ama hetyke dragonyostisztek között kellett volna keresni, akik a múlt században, az elnyomatás éveiben a császár hatalmát jelentették Pest megyében. Talán egy gróf, talán egy herceg volt az udvarló, aki könnyű katonaszívvel vonult új állomáshelyére, miután a pilisi orvos leányának fejét "elcsavarta". Gróf Stádion főhadnagy, a birodalom miniszterelnökének fia legyezgette bókjaival legtöbbször az orvos leányát. Ez a Stádion főhadnagy ugyancsak egy "nőies ügyből" kifolyólag később Nyíregyházán agyonlőtte magát.

A bánatos nagyapa adoptálta unokáját, akinek anyja szégyenében világgá bujdosott. A pilisi Schumayer-kúriában nevelkedett a kis Róza, amíg tizenhatodik évét elérte.

S ekkor fölbukkant újra a katonatiszt.

Gyalogsági tiszt, aki elszöktette Rózát a nagyapai háztól, mert a leányka hiszékenységében nem okult anyja példáján, hitt a tiszti egyenruhának.

A pilisi házban az öregek egymagukban maradtak a kietlen kertben.

Nem tudták megvárni azt az időt, amíg Róza unokájuk visszatér.

A temetőbe költöztek, és Rózának nyoma veszett.

A KAMÉLIAS HÖLGY NEVELTETÉSE

Ezekben az években a Szervita téri virágüzletben egy barna, csillagszemű, nagyon finom arcú új kiszolgálóleány kezdi tűzdelni a virágokat a gavallérok kabátjainak gomblyukába.

A kor divatja szerint virágot viselt mellén minden valamirevaló úriember. Ide tért be a vörösbarna szakállú Podmaniczky Frigyes mindennapi fehér szekfűjéért, Károlyi István gróf búzavirágjáért, Szemere Miklós tearózsájáért, Batthyány Elemér gróf kaméliájáért. És mind többen jöttek az akkori úriemberek közül, amikor a szép virágárus kisasszonynak híre futamodott. Belépett gomblyukvirágáért a feketeszakállú, karcsú, ifjú Apponyi Albert, a nemzeti párt vezére, és a belvárosi virágüzletek közül ezentúl ő is a Szervita téri virágkereskedés mindennapi látogatója lett.

Schumayer Róza nevét azonban csakhamar emlegetni kezdik az akkori Arany Sasban, az Újvilág utcai vendégfogadóban, ahová a Pest megyei urak jártak szállásra, kosztra, vigalomra Kommernéhez. Az Arany Sassal szemközt egy földszinti lakást bérel egy sokáig ismeretlen hódoló az egykori virágárus kisasszony számára, a főváros legjobb francia és német nyelvmestereit, egyetemi tanárait járatja Róza kisasszony tanítására. Angol társalkodónő vigyáz, hogy komolyabb következményei ne legyenek az éjjeli zenéknek, amelyeket Gullner alispán vezetésével a Pest megyei gavallérok a rejtélyes kisasszony ablakai alatt rendeznek.

Aztán jönnek a külföldi utazások, megannyi nászút, amelyet az előkelő fürdőhelyeken, a messzi nagyvilágban tölt Schumayer Róza. Még Lourdes-ba is elviszi őt "tisztelője", aki a világi tudományok mellett főként vallásosságra neveli a "kaméliás hölgy"-et, amint akkoriban elnevezi a nevezetes hölgyet a szőkeszakállú Ambrus Zoltán.

Róza néhány esztendő alatt nagyvilági dáma lett, mert hallatlanul tanulékony, tehetséges, szinte "geniális teremtmény", amint a Nemzeti Kaszinóban mondják az urak, akiknek alkalmuk volt Rózával beszélni.

Pillangó lett a bábból! - írja róla a Vörös postakocsi szerzője, akinek alkalma volt ugyancsak Róza élettörténetével megismerkedni.

KIS PALOTA A BELVÁROSBAN

Az Újvilág utcai "garzonlakás" csakhamar szűknek bizonyult az előkelő vendégek befogadására, mert a közeli Ferenc kávéházban tanyázó Reviczky Gyula költőn kívül komolyabb "költők" is tiszteletüket óhajtották tenni "Pest Rózájánál", ahogyan a vendégségben járó Albert, az angol trónörökös a ritka hölgyet elnevezte.

A Magyar utcában, a Károlyi-kertre néző erkéllyel: kínálkozott egy ház megvételre. Az egészséges fekvésű házat az okos Róza részvénytársasági alapon vette meg. Minden gavallérnak, aki a jövendő házban néhány kellemes percet tölteni akar napjában: részvényjegyzési joga volt. A ház berendezését Thék Endre, a franciás szakállú asztalos vállalta, aki a szép bútorokon kívül a szép hölgyeket is szerette.

Batthyány Elemér karján lépett be új otthonába "Madame Rose", aminthogy ennek a férfiúnak karján sokszor jelent meg a nyilvánosság előtt. Elemér gróf ugyanis sohase tervezett se házasságot, se hivatalvállalást, amely körülményeknél talán hátrányára lehetett volna a "kaméliás hölgy" ismeretsége. A lóversenyen éppen úgy eléje sietett a lóháton érkező dámának, mint a bécsi Rotschildnénak vagy a híres Daisynek. A gróf a hölgynek nem rangját nézte, hanem szépségét és műveltségét. És haláláig leghívebb barátja maradt Schumayer Rózának.

Róza asszony elérte vágyát. Saját otthona volt, ahol vendégeit mindig fehér ruhában, Blahánés kedvvel, pezsgős, franciás szellemességgel, alázatosan várta a lépcső följáratánál. Úrnő volt és rabnő volt egyszerre. A szerelem rabnője, királyok úrnője - amint a régi iskola szerint mondták.

KIRÁLYOK JÁRNAK LÁTOGATÓBA

A Magyar utcai házban olyan kellemetesen és langyosan telt az idő, mint valaha Dubarrynál a francia király idejében.

Az inkognitójukat Pesten élvező királyok a melléjük beosztott "Nachtmeisterek" révén a legrövidebb bejelentéssel léphettek be a házba.

Esterházy, aki gárdatiszt korában sokszor teljesített szolgálatot uralkodó személyiségek mellett: a velszi herceg után elvezette a magyar fővárosban átutazó perzsa sahot, a gyakran itt időző Milánt, a szerbek exkirályát Rózához, akit ilyenkor barátnők kara koszorúzott. Szép, hozzáillő barátnői voltak... Egyikből az egyiptomi kedive is vitt mintát Kairóba. Színésznők különösen a Népszínház fénykorában kerestek módot a Madame Róza estélyein való megjelenhetéshez.

A legenda szerint a német császár Budán tartott felköszöntője után feketekávézni és elismerést hallani ugyancsak Róza asszony szalonjában jelent meg, bár ilyesmit a harci költőről és puritánról nem lehet föltételezni.

De a fantázia szárnya röpült a mind nevezetesebb szerepet játszó hölgy körül.

Részt vett Bosznia és Hercegovina okkupálásában a Kállayval való barátsága révén. Thallóczy Lajos a bécsi kabinetirodából jövet itt cserélte ki az udvari pletykákat a pesti információkkal. Szemere Miklós neki mondta tollba híres Széchenyi-pohárköszöntőjét, amely így végződött: "Nem boldog a magyar." A múlt és jelen legnagyobb parlamenti orátora nevezetes beszédeiből, amelyeket az egyházpolitikai viták alatt mondott, itt tartott főpróbát.

Az ezüstdaruban, amelyben Madame a látogató jegyeket gyűjtötte, külföldi politikusok, kormányzók és magasrangú katonák éppen úgy leadták névjegyeiket, mint akár valami követségnél. A női ész, az asszonyfurfang, Vénusz leghatalmasabb követségénél.

MEGHALNI EGY ÍRÓ MIATT

Róza azonban írók és költők nélkül nem élhetett, mint akár a Wohl nővérek, akár Bulyovszky Lilla, akik ebben a korszakban tartják irodalmi szalonjaikat.

Érzelmes nő volt, aki még a diplomáciai játékok közepette sem tudta elhallgattatni a szívét.

Mindig kellett lenni körülötte egy költőnek, akibe életre-halálra szerelmes legyen.

A királyok és hercegek után kiszellőztetvén szalonját, a múzsafiak látogatását várta. Verseket, beszélyeket és regényeket írt, amelyeknek meghallgatásához írókra volt szüksége. (Mint később színészeket is gyűjtött maga köré műkedvelői előadásaihoz.)

Néha csak egy feketekörmű költő volt az, aki Róza bizalmát bírta. A pirosorrú Erdélyi Gyula ("Szilveszter") Budáról hozatott költőket, míg Malonyai Dezső, akivel Párizsban ismerkedett meg utazásai közben, a modernebb írókat mutatta be a Magyar utcai szalonban. Legkésőbb egy Pasics álnevű, félig hírlapíró, félig korhely hordta a környékbeli korcsmákból a költőket Róza asszony mulattatására.

Költő tehát mindig volt a háznál. "Bulyovszky" mindig kosztolt itt, és a földszinten otthont is kapott.

Malonyai azonban egyszer egy fiatal írót azzal a megjegyzéssel mutatott be Rózánknak, hogy őróla mintázták Toldi Miklós alakját az Arany János-szoborhoz.

Ebből az ismeretségből majdnem tragédia lett. Róza túl komolyan vette a maga "Bulyovszky"-ját, és miatta regényes körülmények között meg akart halni. Pisztollyal keresztüllőtte a helyet szíve fölött.

A színészek közül Újházi és Szirmai urak sokkal mulatságosabb emlékkel távoztak a barátságos házból.

AZ ÉLET ELIRAMLIK

"Pest rózsája" fölött múltak az évek, még az írói dicsőség sem állította meg a szálló napokat, amely írói dicsőség Pilisy Róza néven kiadott kötetei révén érte.

A gavallérok és költők még egy darabig hordozták hónuk alatt a Pitypalatty című kötetet, aztán ottfelejtették valahol, mint Róza asszonyt is kezdte elfelejtgetni a világ. Utolsó szerepeit Ferenc Ferdinánd előtérbe lépése idején játszotta, aki a hervadt rózsát tüntette ki bizalmával a magyarok közül, hiába akarta jobb irányba vinni Pályi Ede doktor.

A háború végképpen elfelejtette Pilisy Róza nevét, bár Pilisen, az újonnan épített régi házból hadikórházat szervezett. Nemesszívű honleány módjára vette ki részét a szerencsétlenségből, mert általában fennkölt jellemű, ritka szívjóságú, jótékony lelkű asszonyság volt, amely tulajdonságának megmondhatói mindazok, akik rokonszenvét bírták. Szegények és költők.

- Életem eliramlott! Barátaim a másvilágon várnak. Csak azt nem tudom, hogy mi lesz Elemér gróffal! - monda néhány év előtt Róza.

Gyönyörű regény maradt utána, lezárult életévek. Egy soha vissza nem térő, patetikus, szerelmes, művelt korszaka Magyarországnak, amikor a férfi regényhősök mellett a nők is igyekeztek regényhősnők módjára élni, szeretni, meghalni. Senki se bánhatta meg, hogy ismerte.

(1931)


KOSSUTH FERENC ELSŐ TALÁLKOZÁSA FERENC JÓZSEFFEL

I.

...Akkoriban, 1905-ben, februárban, Bécsben töltöttük a farsangot, mint mondani szokás...

Szemere úr (barátom, pártfogóm, ideálom, mentorom) mindenféle balkáni külsejű, hosszúbajszú, olajbarna arcú, óvatosbeszédű, az Orient expresszel érkezett s "keleti" szagú embereket, majd még gyanúsabb külsejű, lengő, lingó, lengedező francia lovagokat fogadott a Carlban, ahol szállásunk volt, mert egy Konstantinápolyban tervezett nagyszabású vállalkozásról (játékbank felállításáról) volt tárgyalása. - Vagy pedig nagystílű kártyázásokkal töltötte éjszakáit a különböző bécsi klubokban... Néha napokig nem láttam, bár ugyanazon fogadóban laktunk. Ráértem a magam módja szerint körülnézni a "császárvárosban". Akkoriban ismerkedtem meg Csuhajjal, egy szerfölött mulatságos, magas emberrel, akinek ismeretlen foglalkozása volt, de körülbelül mindenhez értett ezen a világon.

- Csuhaj!

Persze nem ez volt az igazi neve, valami duhajkodása alkalmából nevezték el így a bécsi kávéházakban. Akkoriban az emberek szerették egymást, és Pesten is, Bécsben is mindenféle becézőnevekkel keresztelték ismerőseiket. Emberemnek sok szeretetre méltó tulajdonsága volt, ezért lett belőle Csuhaj. Sőt, akik közelebbről ismerik vala, még azt is hozzáfűzték: Pista; Csuhaj Pista!

- No, most megtanítjuk a németet kesztyűbe dudálni - mond egy napon a kávéházban újságolvasás közben Csuhaj Pista. - Magyarországon a választásokon győzött a függetlenségi párt. Kossuth lett az úr. Azt hiszem, itt az ideje, hogy magam is politikai pályára lépjek.

Felállott az asztaltól, de nem azért, hogy biliárddákóért nyúljon, vagy a Ringen valamely hölgy után futamodjon, akit a kávéház ablakából megpillantott, hanem azért, hogy vegye kabátját, kalapját, sárcipőjét.

- Kimegyek a pályaudvarra, megvárom Kossuthot, akinek ma este kell megérkezni!

Honnan tudta ezt Csuhaj Pista?

Egyszerű volt a dolog. A bécsi esti lapokból olvasta, amely újságok mindig többet tudtak a magyar lapoknál.

Miután egyéb programom nem volt, Csuhajjal tartottam.

II. A "GAVALLÉR-CUG"

Kossuth Ferenc az úgynevezett "gavallér-cug"-gal érkezett meg Pestről Bécsbe.

Ferenc József idejében fontosak voltak a Budapestről Bécsbe és Bécsből Budapestre járó vonatok, mert a magyar politikusok, a miniszterek és nemzeti vezérek csaknem másodnaponként járták az utat ez idő tájt, amikor a nemzeti ellenállás ideje alatt, az adónemfizetés idejében, az újoncok megtagadása korában Ferenc József a maga felséges személyében nem jött Magyarországba, nem fűttette be a három különböző vonatból álló udvari vonatot, amelynek elsején a szepességi származású Ludvigh Gyula, az államvasutak igazgatója vezette a mozdonyt: az udvartartás tagjait, a testőröket és szakácsokat szállítván, a másodikán maga Ferenc József utazott minisztereivel, hadsegédeivel, orvosával, kabinetirodájával, míg a harmadik vonaton, amely a menetet bezárta, ugyancsak az udvartartáshoz tartozó személyiségek, többnyire. "Smólen Tóninak" nevezett lakájok foglaltak helyet. Az udvari vonatok nem jártak Habsburgcímeres, zöld kocsijaikkal, az F. J. monogramos hosszúkocsik tükörablakaikkal szinte céltalanul álldogáltak a bécsi és budapesti pályaudvarokon, a király nem adott parancsot, hogy látni kívánná az ellenzékbe állott Magyarországját.

A délután öt órakor induló, rendkívüli menetrenddel ellátott és fényűző kényelemmel felszerelt gyorsvonatok hordták a lojális magyar urakat Bécsbe (valamint a többi előkelő urakat is), ha a király kihallgatásra rendelte őket másnapra.

A "gavallér-cug" még este, tíz óra előtt érkezett meg, az utasnak elegendő ideje maradt az éjszakai pihenéshez a rendszerint másnap délelőttre szóló királyi kihallgatásig.

Ebben az időben Andrássy Gyula gróf, "Duci gróf" járt legtöbbet Ferenc Józsefhez Magyarországból; a bécsi lapok hírei szerint ugyancsak Duci gróf közvetítette Kossuth Ferenc bécsi meghívását a királyhoz; ajánlotta neki az európai komforttal felszerelt "gavallér-cug"-ot utazáshoz, amely vonaton a sok Bécsbe járó vonatok között legkényelmesebben teheti meg utazását.

És a "gavallér-cug" kurta kis kéménye a maga Góliátmozdonyával valóban másodpercnyi pontossággal, amelyet a "ferencjózsefnyi" pontosnak mondanak, futamodott be a bécsi pályaudvar üvegtetőzete alá, a vonatból leszállottak az utasok, mire Csuhaj Pista felkiáltott:

- Szalma (Stróh) Kóbi legyen a nevem, ha az urak nem a Melanozsénnak nevezett bajuszfestőt használják! Pedig ez a bajuszfestő előbb-utóbb tönkreteszi a bajuszt!

III. KOSSUTH FERENC BÉCSBE ÉRKEZIK

Emlékezet szerint először Visontai Soma, ez az aránylag fiatalos budapesti fiskális (és országgyűlési képviselő) szállott le a tíz óra előtt néhány perccel megérkezett "gavallér-cug"-ról. Kövérkés, kedves, nyájas modorú úriember volt, kicsit hízottas azoktól a gyöngédségektől, amelyekkel ünnepelt szépségű neje ápolta (és irányította pályáján) ezt a derék úriembert, a függetlenségi eszme törhetetlen hívét. Visontainé (született Halasi Liszka) a legkülönbözőbb úti felszerelésekkel látta el a "császár" elé vezényelt urak társaságát, amelyek között szerepelt egy kávéfőző masina is, amelyre a Bécsbe rándult függetlenségi követ leginkább vigyázott a vonat elhagyásakor.

Másodiknak Szatmári Móric, pödröttbajszú, kistermetű, de villogó tekintetű, mokányos magaviseletű pesti hírlapíró (és újabban margittai, Bihar megyei képviselő) szállott le a vonatról Kossuth kíséretéből. Leperdült a lépcsőkön a kékszemű, de kemény-magatartású Hentaller Lajos, mintha a Nép Zászlója című újság illusztrációiból lépne ki borongó honfibánatával; majd Bartha Miklós, a híres vezércikkek írója, amely vezércikkek a "nemzeti ellenállásra" ösztökélték, és diadalra segítették a régi Magyarországot; Lukáts Gyula valamivel óvatosabban nézett körül a vonatról való leszállás pillanatában, régi történetekből tudta, hogy itt szemmel tartják a kurucokat, sőt némelyiket börtönre is vetik a bécsi kémek... (Valóban Kaiser-rokkos öreg detektívek sétálgattak nagy botjaikkal és ócska keménykalapjaikban a vonat körül, mint ez már szokása a bécsi policájnak, amikor magyar vendégek érkezését jelenti a távíró.)

Legvégül hagyta el az elsőosztályú vasúti kocsit Kossuth Ferenc, mintha előre küldte volna híveit a bécsi hangulat kitapasztalására.

Olajbarna és könnyes tekintetű férfiú volt.

Egy bánatos ember, akinek éppen a mélasága tűnik fel leghamarabb.

Halovány, igen ápolt arcú, bajsza és haja gyengéden barnára festve az ősz ezüstje ellen. Nyakán ellenben ráncolatok látszanak, amelyek elárulják a férfiakat, asszonyokat egyaránt, ha betöltötték ötvenedik életévüket.

Nagyot változott, mióta utoljára láttam őt, körülbelül tíz esztendő előtt a hazatérése első esztendejében, amikor Magyarország vidékeit, így a Nyírséget is, meglátogatta, hogy Kossuth Lajos népével, atyja fiaival szemtől szembe megismerkedjen.

Akkor még volt magatartásában valami a korteséből, az igazságát kereső, méltatlanul száműzöttéből, a kedves emberéből, aki oly nyájasan igyekezett kezet fogni mindenkivel, akivel találkozása volt, mintha mindenkinek egyetlen kézszorítással megnyerni akarná a szívét is.

Itt a bécsi pályaudvaron úgy tűnt fel megjelenése első percében, mint aki már félig-meddig kiábrándult, vagy megcsömörlött a konvencionális, népies sikerektől. Nyilvánvaló, hogy többé nem a debreceni cíviseket vagy nyíregyházi talyigásokat akarja meghódítani, hanem az előkelőbb lakosságot. Így véletlenül I. Ferenc Józsefet is, akinek meghívására Bécsbe érkezett.

A februári estében, fekete keménykalapjában, bársonygalléros télikabátjában, nyakára csavart fehér selyemkendővel és kezén szürke szarvasbőr kesztyűvel bármely előkelő európai utazóval össze lehetett cserélni, aki a nemzetközi vonatból lelép, hogy néhány napot a "császárváros"-ban töltsön.

A bécsi hordár, aki Kossuth poggyászát, egy-két útitakarót, sárga disznóbőr koffert cipelt az uraság mögött, olyan közömbösen mendegélt az előkelő idegen holmijával, mint más utazókéval. Csak itt-ott, a pályaudvar szokásos publikumában hangzott fel egy-egy hang:

- Das ist ja der Kossuth!

És Csuhaj emelte meg háromszor is gavallérkalapját, amelyet akkoriban Bécsben "Szidi"-nek neveztek. Kossuth komoly kalapemelintéssel viszonozta Csuhaj üdvözletét, miközben kopasz feje haloványan villant fel a kalap alól a pályaudvari villanylámpák fényében.

Akkoriban a jobb bécsi szállodáknak még úgynevezett "házi" fiákereik voltak. A Sacheré volt Holzer, a Bristolé Kőnig, mint ahogy Bratfisch, Rudolf trónörökös kocsisa óta a kedélyes bécsi nyelv név szerint (és nem numerus szerint) ismerte a jelesebb kétfogatúakat.

Kőnig vette fel kocsijára Kossuth poggyászát és személyét, könnyű volt tehát megállapítani, hogy Kossuth a Bristolban, az előkelő szállodák negyedében vesz kvártélyt.

IV. AZ ELSŐ BÉCSI INTERJÚ

Valóban itt fűtötten várta a fehér porcelánkályha az első emeleti 101-es számú szobában.

De az előcsarnokban várták a cilinderkalapos bécsi hírlapírók is, akik a képes újságokban sokszor megjelent arcképe után nyomban felismerték Kossuth Ferencet. Itt voltak a Presse, a Zeit, a Journal tudósítói éles szemüvegeikkel, kihegyezett ceruzáikkal, noteszkönyvecskéikkel. Emeleti szobájába követték Kossuth Ferencet, amíg a szállodai bérszolga az útimálhát cipelte.

Kossuth Ferenc nem tudott jól németül (vagy legalábbis nem szívesen beszélt ezen a nyelven), hol magyarul, hol franciául, hol angolul válaszolgatott a hozzá intézett hírlapírói kérdésekre:

- Igen, őfelsége kegyes volt magas színe elé szólítani... Még nem tudni, mikor lesz a kihallgatás órája... Holnap vasárnap van, amely napot őfelsége schönbrunni pihenéssel szokott tölteni...

Kossuth Ferenc ebben az időben maga is félig-meddig hírlapírónak számított, vasárnaponként és csütörtökönként jelentek meg cikkei a Budapest című lapban, jól tudta tehát, hogy az "ezerszemű sajtó" tudósítóinak már csak azért is válaszolni kell, hogy téves hírek ne jelenhessenek meg az újságokban, mert a tudósítónak akkor is beszámolót kell írni Bécsbe való megérkezéséről a lapjába, ha egy kukkot sem válaszolna a hozzá intézett kérdésekre.

A cilinderes urak tehát buzgón jegyezgették a válaszokat, amelyeket az utazástól (és az izgalomtól) meglehetősen kimerültnek látszó Kossuth Ferenc adogatott nekik a pirosszőnyeges lépcsőn meg-megállva; és a lépcső korlátjára kapaszkodva, majd a 101-es szoba közepén állva, télikabátját gombolgatva...

A ceruzák éppen javában száguldanak a papírlapocskákon úgy a császárszakállas, mint a beretvált arcú tudósítók kezében, amikor az aranysapkás, szárnyaskabátú portás kopogtat az ajtón, és nagy tisztelettel egy nagy fehér borítékot nyújtott át, amely borítékon aranynyomású, kétfejű sas fénylett.

- Udvari futár hozta a délután folyamán képviselő úr részére! - mond a portás, aki a Magyarországról jövő vendégei kedvéért jól tudott magyarul is.

Kossuth Ferenc olajbarna szeme tán a szokottnál is könnyesebb lett, amikor a hófehér borítékot átvette, és mellényzsebéből elővont penicillussal felvágta. Aranyporzós irat feküdt a borítékban, amelyen szép rondírással írja a kabinetiroda Kossuth képviselő úrnak, hogy őfelsége másnap, vasárnap délelőtt tizenegy órakor várja.

- A felség tehát nem tartja meg szokásos vasárnapi pihenőjét, Schönbrunnból bekocsizik a Burgba - mondják a tudósítók meghatottan, akik Kossuth vállán át a levélbe pillantgatnak.

Kossuth már kimerülten ül a szállodai szoba pirosbársony karosszékében, amikor a hírlapírók egy-egy rövid "adjő"-vel elbúcsúznak tőle.

Az étteremből magyar cigányok muzsikája hangzik, amely bevonzotta a fehér, aranyozott falú termekbe a Kossuthtal érkezett magyarokat, akik még éjfélkor is szövögetik ott álmaikat a másnapi Kossuth-vizitről. Nagy dolog, hogy őfelsége vasárnap is fogad. Isten tudja, hogy mi van a jövendő méhében elrejtőzve, de mindenesetre úgy látszik, hogy inog a monarchia a magyar függetlenségi párt diadala miatt.

Kossuth ellenben nem hagyta el szobáját, teát kért, és jól betakarózva feküdt ágyában. A szobalány azonban az ajtó előtt hallgatózva még éjfélkor is hallotta sóhajtásait, forgolódásait, álmatlanságait.


Csuhaj Pista, aki a Bristol szobalányaival körülbelül olyan ismerős volt, mint más fogadók szobalányaival: a személyzet kihallgatása után határozottan állította, hogy Kossuth Ferenc egész éjszaka nem hunyta le a szemét. Igaz, hogy ehhez a körülményhez hozzájárult az is, hogy a magyar urak az étteremben hajnalig muzsikáltatták magukat. Visontai Soma doktor, aki néha nagyon kedélyes úriember volt, egy betyáros nótába szerelmesedett, amely úgy kezdődött: "Csorog a hajamról a zsír, - Egész világ rólam beszél..." Amikor az utolsó é betűt í betűként kell énekelni.

Énekelte is.

V. ELŐKÉSZÜLETEK

Szemere de genere Huba úrral már korán reggel közöltem éji tapasztalataimat a Carlban, ahol szállásunk volt.

Szemere Miklós szokás szerint vörös posztókelméből készült, térdig érő Garibaldi-ingben és egy foltos, ócska, de szerencsésnek mondott posztónadrágban feküdt vaságyán és kemény párnáján egy ágyterítő alatt, amint Ferenc József példájára szokás volt ez akkoriban az előkelő úrivilágban: Ferenc József módjára vaságyban háltak az urak.

Híreim hallatára a szakállas úriember nyomban kiszállott az ágyból, papucsaiba bújt, és sokáig ült eltűnődve az ágya szélén.

- Az este nem szólt Péchy Andor egy szót se az Union Clubban, igaz, hogy ő nem szokott mást olvasni, mint lóverseny újságokat - mormogta maga elé, aztán halkan, magányosan hahotázott Visontai Soma nótázásán, de kacagásait mindig visszakapta, mintha nyomban megbánta volna kitűnő jókedvét.

Pár lépést tett a szobában, belenézett a kályhába, amelyben az estéről ott felejtett tűz lángralobbant, gondolkozgatott, majd így szólt:

- Ma hajnyírás napja van, várom a borbélyomat, ezért nem mehetek el itthonról. De kérem, adja át üdvözletemet Kossuthnak, és biztosítsa róla, hogy rendelkezésére állok, ha segítségére lehetek valamiben.

Ez volt a szokásos üzenet, amit Szemere úr a bécsi vendégeskedésbe járó kiválóbb magyar uraknak küldeni szokott; emlékezetem szerint: gyakran sikere is volt üzeneteinek.

Majd mindennapi fanyarsága győzedelmeskedett fellendült hangulatán, és így fejezte be a társalgást:

- Habár a Szemerék sohasem voltak túlságosan jóban ezekkel a lengyel származású Kossuthokkal.

...A Carlból a Bristolba irányítván lépteimet, elkerülhetetlen volt, hogy ezen a népes úton Csuhaj Pistával találkozzam, aki korán kelő ember volt, mert kávéjához szerette a friss péksüteményt (akárcsak Ferenc József).

Kossuth Ferenc is már ébren volt, éppen akkor hozták frakkját frissen vasaltan a szabótól, valamint magastetejű cilinderkalapját a kalapostól; szürke selyemmellényben (amelynek szárnyait, ha majd barátságosabbra fordulnak az idők, Ferenc József a kezével meghúzogatja, mintha még sohase látott volna ilyen ritka ruhadarabot), ingujjban állott a 101-es vendégszoba közepén, egy ritka gyöngyöt helyezett ingmellébe, és borbély vasától kipirult arccal nézegette az óramutatót.

A magyar urak jöttek-mentek szobájában, az éjszakai személyvonattal megérkeztek a pesti hírlapírók, akiknek nem volt érkezésük Kossuthtal együtt indulni.

Az asztalon kiürített teáscsésze, tojáshéjak, sonkamaradványok, Kossuth még reggelizés végett sem hagyta el fülledtre fűtött szobáját. Azt mondják, félt a bécsiektől (akik valóban úgy bámultak rá mindig, mint valami csodalényre).

Csuhaj Pista, honnan, honnan nem: friss híreket hozott Kossuthnak arról, hogy Ferenc Ferdinánd trónörökös egy bizalmas emberét, báró Prónayt küldte Bécsbe, aki nyomban hírt visz neki a király és Kossuth Ferenc találkozásának részleteiről. Azonkívül Andrássy Gyula megérkezését is minden órában várják, Apponyi Albert gróf Eberhardról, atyja kastélyából Győrbe utazott, az Arany Bárányban szállott meg, hogy majd a Budapestre visszatérő Kossuthtal a győri pályaudvaron találkozhasson. - Csak egy nagyon korán kelő ember tudhat ilyen újdonságokat, mint Csuhaj Pista.

Másfelől híre jött, hogy Ferenc József reggel hét órakor Schönbrunnból a Burgba érkezett kocsiján, és hivatali szobájában elfoglalta helyét ezen a vasárnapon is, mikor tudvalevőleg az egész Osztrák-Magyar Monarchiában munkaszünet van.

Visontai Soma, a gyöngyösi követ, valódi borpárlatot (pálinkát) hozott magával az útra, és azzal kínálgatta szíverősítésül Kossuth Ferencet, de ő nem ivott, egyszerűen azzal a kifogással, hogy Ferenc József megérezné rajta a borpárlat szagát.

- És gondolod, hogy ez ártalmára volna gyöngyösi választóimnak? - kérdezte Visontai (akiről ugyancsak egy borfajta volt elnevezve).

Kedvetlen és csendes volt "Mózsi" (Szatmári Mór), a tömegesen érkezett pesti hírlapírók láttára, köztük Rákosi Viktor, miután odáig azt remélte, hogy a legolvasottabb tudósítás Kossuth királyi kihallgatásáról majd az ő lapjában, a Budapestben jelenhetik meg. A hírlapíró, akármilyen bölcs férfiú egyébként: már csak lapja érdekének szempontjából nézi az eseményeket.

Megérkezett Lenkey Gusztáv, a korszak legmegbízhatóbb politikai tudósítója, sőt Hoitsy Pál, aki ritkán mozdul el íróasztala mellől.

Fél tizenegyet ütött a Bristol szálloda nagy órája, amikor Kossuth Ferenc felgyűrt galléros télikabátjában áthaladt az előcsarnokon, ahol már sokan várták a történelmi pillanatot, amikor Kossuth Lajos fia Ferenc József elé indul. (Ki hitte volna ezt valaha?) Lázasan, kipirulva a magyarok, hitetlenkedve a bécsiek, míg a Bristol külföldi vendégei alig győzték hallgatni a hotelportás felvilágosításait azokról a délceg magyar urakról, akik Kossuth kíséretében voltak. Valóban jól festettek a szálas Hentaller Lajos, a varjúbajszú Lukáts Gyula. De talán legpompásabb volt ezen a napon maga a nap hőse, Kossuth Ferenc.

- Tíz esztendőt fiatalodott legalább ezen a napon - mond Csuhaj Pista, amikor megint a legfeltűnőbben köszöngetett az összegyülekezettek között Kossuthnak.

Kőnig, a Bristol fiákerese, már a kapu előtt várakozott zárt kocsijával, Kossuth egyedül szállott be, bár habozó tekintetén látszott, hogy szerette volna, ha valaki elkíséri útjában. De egyedül kellett mennie a félelmetes Ferenc József elé! Apponyi, Andrássy, az ellenzék győzedelmét vele együtt learató barátai mind távol innen. Vajon mi lesz a kihallgatás eredménye? Különös, hogy Kossuthot éppen ezen a napon magára hagyják!

De a Bristol portása már bezárta a hintó ajtaját a "delikvens" mögött. Kőnig pedig utasítás nélkül megindult szürkéivel a Burg felé, az Augustiner utcának véve az irányt, majd a Burgba érve azon a téren állott meg, ahol Mária Terézia szobra áll, a leghatalmasabb szobor a monarchiában.

A magyar uraknak alig volt idejük kocsikra kapni, hogy utolérjék Kossuthot.

Mi Csuhaj Pistával, hála Holtzer, a Carl kocsisa gyors lovainak, nemcsak utolértük, de megelőztük Kossuthot.

A díszbe öltözött udvari zsandárok a maguk tempós, de nem durva modorukban már javában tartották a rendet a Mária Terézia udvaron bámészkodó bécsi nép között.

- Hátrább, uraim, a fal mellé, uraim, másoknak is adjanak helyet - mondogatták komoly, de nem barátságtalan bécsi szóval, mert sohasem lehet tudni, hogy mikor néz ki a császár dolgozószobájának ablakán, és nem vette szívesen, ha az "ő bécsi népével" gorombáskodtak.

- Das ist ja der Kossuth! - hallatszott jobbról-balról, amikor Kőnig ügyesen kormányozva szürkéit (a simliket), odakanyarodott a lépcsőfeljáróhoz, amely előtt egy udvari tiszt állott, és fehérkesztyűs kezével az utat mutatta.

A kupéból egy halovány, magastetejű kalapos, fehér nyakkendős, lakktopános, idősebb, de vállas és megtermett úriember szállott ki.

A tiszt három lépést tett feléje, katonásan tisztelgett, és felvezette Kossuthot a lépcsőn. Az udvaron egy nagy óra, amilyenből sok van a császári Burg különböző udvarain, öt percnyire állott a tizenegyes számtól. Itt szokás volt a legpontosabban megérkezni, amikor Ferenc József élt.

VI. MIALATT KOSSUTH A KIRÁLYNÁL VOLT

Az óra elütötte a tizenegyet, a mutató közömbösen ment tovább a maga pályáján, már elérte a fertályt, aztán a félórát, majd a háromnegyed felé közeledett.

Sokkal fontosabb volt ennek a nagy órának a mutatója, mint azt manapság gondolnánk. Ennek az órának a járásából lehetett megítélni a monarchia és a monarchia vezetőinek helyzetét, akik alkalomadtán Ferenc Józsefhez mentek kihallgatásra. A régi magyar államférfiakról a hivatalos tudósítás mindig közölte, hogy hány percig voltak a király szobájában. A leghosszabb ideig Tisza Kálmán, majd Wekerle Sándor szokott Ferenc Józsefnél időzni. Az ifjabb Andrássy már csak ritkán kapta meg a maga teljes félóráját. Apponyi se "hosszújáratú" látogató. De mindenki között a legnagyobb "időrekordot" Fejérváry Géza "tartotta". Ezt az öreg katonát valóban élvezettel hallgatta Ferenc József. Néha másfél óra is eltelt, amíg Fejérváry Géza hosszú, fehér bajsza megmutatkozott a lépcsőn.

A Kossuth kihallgatásakor a Burg udvarán "drukkoló" magyarok, de a bécsiek is, kettőzött figyelemmel figyelték az idő múlását.

Vajon mi történik ama rengetegnek látszó idő múlása alatt odafent az emeleten, ahol a király dolgozószobája van? Miről beszél Ferenc József? Mit válaszol Kossuth? Az ország, a független, régi politika sorsáról van szó. Ha Ferenc József is felcsap "függetlenségi"-nek, mi lesz a világból?

A fantáziák egymást licitálják a találgatásokban. Csak az tudja, aki hasonló izgalmas órát átélt: mennyi bolondot tud összegondolni a várakozó a lehető eseményekről?

- Lehet, hogy Kossuth mint miniszter tér vissza! - mondogatják a függetlenségi követek, és mindjobban kidüllesztették a mellüket.

Nagyon közel volt az óramutató a háromnegyed tizenkettőhöz, amikor Kossuth Ferenc halovány arca feltűnt a lépcsőnél. Egyedül jött, és nyomban az odakanyarodó kocsijába szállott.

- A Bristolba! - rendelkezett.

(Tehát mégse a magyar követség házába vagy a kabinetirodába hajtat a kinevezési okmányáért!)

A kocsi kigördült Mária Terézia udvaráról, és a magyarok méhrajként követték Kossuth hintaját. Az udvar percek alatt kiürült. A burgzsandároknak nem volt kivel rendet tartaniok.

VII. A TITOKZATOS HÁROMNEGYED ÓRA

Kossuth délután három óráig időzött a Bristolban, egyszer se hagyva el szobáját, mintha valamire várakoznék.

Meg tudta állni, hogy egyetlen szót sem mondott kihallgatása részleteiről még legbensőbb barátainak se. Délután három órakor utazott el Bécsből, most már nem a "gavallér-cug"-gal, hanem a konvencionális gyorsvonaton, amely körülbelül este hét órakor érkezett Pestre. (Ott már nagy tömeg tüntetve várta.)

Alighogy elutazott Bécsből a nevezetes férfiú: a pletyka megkezdte a maga körútját.

Az első hír a Jockey Clubból jött. Ferenc Ferdinánd trónörökös a szárnysegéde útján megüzente a Club urainak, hogy tévedés az a hír, mintha ő érdeklődött volna Kossuth iránt.

A második hír később, mikor estefelé a király elhagyta a Burgot, hogy Schönbrunnba hajtasson, és a testőrség tisztjei szabadságos estéjüket megkezdték a csodaszép Bécsben, a második hír körülbelül éjfélkor terjedt el ugyancsak a Jockey Clubban.

Igaz, hogy Kossuth Ferenc volt a királynál, de csak két percig. A király kézfogás nélkül, állva fogadta, egy papírlapról magyar nyelven felolvasott neki egy pár sorból álló mondatot, amelyet lehet parancsnak is mondani. Ebben a mondatban az volt, hogy a koalíció (ahogy akkor az ellenzéket nevezték) hagyjon fel minden "úgynevezett függetlenségi törekvésekkel", amelyek úgysem fognak sikerülni, őfelsége felolvasván "intézkedését", összeütötte sarkantyúját, a kihallgatás véget ért. Kossuth mély meghajlással és szótlanul távozott.

De hát hol volt Kossuth Ferenc az alatt a háromnegyed óra alatt, amelyet látszólag a király dolgozószobájában töltött?

Sokáig törték ezen a fejüket a Jockey Club urai, de még a testőrtisztek, az udvari notabilitások is.

Végre is a már többször emlegetett Csuhaj Pista, a mindenüvé befurakodó és közkedvelt bécsi magyar nyomozta ki a maga módja szerint, a szolgaszemélyzet révén.

Kossuth halotthaloványan lépett ki a királytól, és zavarában a kézmosó helyiség után tudakozódott a szolgálatban levő udvari inastól. Itt mosta kezét, rendbehozta magát Kossuth Ferenc csaknem háromnegyed óráig.

(Ezt az előadást később, évek múlva, amikor Kossuth Ferenc ugyancsak barátságos viszonyba került Ferenc Józseffel: maga is megerősítette Arányi doktor, a háziorvosa előtt.)

(1932)


MÁGNÁS ELZA, AZ ÉJ KIRÁLYNŐJE

I.

Mágnás Elza sohase szerepelt regénykönyvben, legfeljebb hírlapban, a rendőrségi és törvényszéki tudósításban: egy magyar regénykönyv a háború előtt pedig éppen Mágnás Elzának köszönhette szokatlan sikerét.

Akkoriban történt (1913-ban), hogy a péklegény megölte és kirabolta a fővárosi éjszakák ünnepelt hölgyét, a vízkékszemű, szőkére rizsporozott hajú tüneményt, a táncházak báva pillangóját.

A hírlapírók, mint már ilyenkor szokás: részletesen megírták a rablógyilkosság körülményeit, és az egyik rendőrségi tudósító úr, hogy lepipálja a többieket, jelentésében odavetőleg azt is megjegyezte, hogy annak az olvasónak, aki a kimerítő reportázs után még többet is akar tudni Mágnás Elzáról: el kell olvasni az akkoriban megjelent Vörös postakocsi című regényt, amelyet a regényíró Mágnás Elza változatos, demimonde életéből "vett".

Egy szóval se írt többet a rendőrségi riporter (igaz, egy nagyon olvasott hírlapban), de másnap, harmadnap, körülbelül egy-két héten át olyan mértékben nyilatkozott a közönség érdeklődése, hogy a regény első kiadását (békebeli 5-5500 példányt) a vásárlók elkapkodták a könyvesboltokban. Szerencsére a könyvkiadó nyomban segített a közönségen, amint a regénykönyvek elfogytak, újabb ötezer példányt nyomatott.

A történelmi igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a rendőrségi tudósító értesülése a Vörös postakocsi tartalmáról, enyhén szólva, nem fedte az igazságot; ágas-bogas, futamodással teli életében a rendőrségi tudósítónak nem is lehetett komolyan ideje a regény elolvasásához, csak úgy röptében célzott a madárra, és a nyíllövésnek ilyen sikere volt.

Mert rablógyilkosság akkoriban még nem volt hétköznapi esemény a főváros krónikájában, pláne egy Mágnás Elzához hasonló hölgyet ritkán öltek meg, őt inkább imádni volt szokás az urak és pékek részéről egyaránt. Mágnás Elza (egy mosónő gyermeke, aki "Mágnás" nevét ridegen büszke, szótlan és fennhéjázó magaviselete miatt nyerte az éji társadalomban) nem arra született, hogy egy péklegény, a cselédje kedvese megölje az ágyában, hanem arra volt kiválasztva, hogy minden este más és más toalettben pompázzon az ártatlansági fehértől kezdve a hercegnői uszály álmokig; a legújabb párizsi remekműveket viselje testén ékszerek alakjában; méltóságteljesen hordja fejdíszeit, amely méltóságteljes magatartáshoz alkalmasak voltak a földig érő tükrök, amelyek az éjjeli mulatóhely (Orfeum, ősbudavára, a "Casino") falait bevonták - csak amidőn váratlan halálának híre megérkezett, akkor eszméltek rá ismerősei, hogy egész életében, amit a fénylő parketten, az illatszeres, langyos atmoszférában, szünet nélkül zengő hegedű- és fuvolahangok között töltött Elza: a saját első osztályú elmúlását példázta.

Temette magát, mint egy fulladásig megtelt bálványt, amely mindent elért az életében, amiről kevéske fantáziájával valaha álmodhatott.

Sleppes ruhát és saját lakást, drága ékszert és irigy tiszteletet a barátnőknél, megkülönböztetett bánásmódot a gavallérok részéről, mert tömöttebb erszénnyel Mágnás Elza asztalosmesterénél senki sem rendelkezett, és a "direkció", a mindenkori mulatóhelyi direkció tiszteletét, mert Mágnás Elzát sohase kellett reggelenként kiseprűzni a takarítással együtt, szinte szolidan, józanon, méltóságosan, mint valami hivatalból ment haza hajnalban a táncteremből.

Mondd, ó, mondd, emlékezet! Nem élhetett volna e szőke púderbálvány ilyenformán az emberi kor legvégső határáig?... Mikor már minden vágya beteljesült, amelyről a mosóteknő mellett, vagy a Városligeti Színkör körül vizet árulva, ősbudai korzón műsort kínálgatva és a Stefánia úti mellékutak padjain hálva: álmodott? Miért kellett a péklegénynek jönni egy hajnalon a mennyezet alatt szendergő, élete üdvösségét megélt kisasszonyhoz, loppanó léptekkel a cselédszobából, a mindeneslány vackából, hogy végezzen ezzel a megtestesült boldogsággal, aki mindent, amiről egy kolduslány ábrándozhatott Pesten, megvalósulva látott maga körül?

A végzet útjai kiszámíthatatlanok, mondták 1913-ban, amikor Mágnás Elzát a gavallér asztalosmester éppen olyan pénzpazarlással eltemettette, mint ahogy életében gondoskodott róla. A temetésen többen voltak, mint egy megyei püspökén, de nem olyan válogatott publikum, mert hallani lehetett megjegyzéseket, amelyek azt kérdezték, mit csinál vajon felesleges pénzével ezentúl az önfeláldozó eltartó? Sőt némelyek hangosan hirdették, hogy egy jó állás üresedett meg a fővárosban, a Mágnás Elza állása. Vajon ki merészeli a végzetes állást betölteni?

II. HOL KEZDŐDÖTT A TÜNEMÉNYES ÉLETE ŐSBUDÁBAN!

- Fel, Ősbudába! - mond a századvégi pesti gavallér, aki abban is különbözött történelmi elődjeitől, hogy a legendás helyet nem a dunántúli regényes részekben, hanem Pesten, a Városliget helyén találta meg. A tizenkilencedik század vége és a huszadik század kezdete nemcsak a tudománynak és az emberi kultúrának volt megjelölve az idők horoszkópjában, de a rafinált élvezeteknek, a kifinomult mulatságoknak, a nem mindennapias szórakozásoknak is teljébe vitte az idő a benne élő emberiséget: az egész világon éppen úgy mulattak, mint ahogy napról napra művelődtek, mert a pesti gyönyörűségeket az emberiség nem tudja elválasztani a lélek örömeitől.

Egy jó könyvet olvasni, valamely lelki szenzációban részesülni a kultúra révén csaknem ugyanannyi élményt jelentett, mint egy kiváló éji mulatság átélése, rendezése vagy akár csak kibicelése. A tudomány új megállapításai, a haladó emberi elme, a világszerte terjedő új gondolatok éppen úgy áhították az érzéki örömöket, a női varázslatokat, a zenék lélekformáló hangjait, az érzékek kitakargatásait, a két nem között való érintkezésnek lüktetéseit, mint ahogy a mágnes vonzza a vasat, a pozitívum hívja a negatívumot, a tisztaság megkívánja a szennyességet, a csillagok a földre andalognak, az angyalok darab időre elmennek ördögnek, Lechner bácsi, aki márványpalotákat épített Pesten, esténként a fából, vászonból, komédiából összetákolt Ős-Budavárában érezte magát legjobban.

Régi rendőrnek vagy öreg lumpnak kell annak lenni, aki Ősbuda igazi jelentőségét megértse az első hallásra Budapest történetében.

- Ifjúsági emlék! - mond a tiszteletre méltó nőegyleti elnöknő.

- Az ember sokfelé megfordul fiatalkorában - felelnek rendjeles, tekintélyes, ezüstfejű urak.

- Akkor még élni érdemes volt - vélik öreg kintornások, harmonikások, nagybőgősök, a zenéknek és az éjeknek nyugalmazott tisztviselői, akik hivatalból szolgáltatták a minden elképzelhetőt felülmúló jókedvét ennek a városnak. Az agglegények klubjában eldörmögi egy hang:

- Egy ősbudai virágárus kisasszony volt az oka, hogy nőtlen maradtam.

A pezsgőgyár irodájában öreg könyvelő nyilatkozik:

- Akkor volt utoljára pezsgőüzlet a világon, míg Ősbuda nyitva volt.

A levitézlett, szürke varjúvá lett fiákeresmesterek morognak:

- Akkor mindenki kétfogatún járt még Pesten.

Szabónők, kalaposnők, a nőies élet rafinériájával foglalkozó iparosok, virágkereskedők, tűzijátékosok, zászlógyárosok, mutatványosok, harisnyások, cipészek, ékszerészek, hordárok, énekesek, életpályát változtatott büfédámák, nagymamai korba jutott énekesnők, megrokkant táncosok, dalosok, árusok, kígyóbűvölők és céllövészeti segédek fejezték be élettörténetüket, amikor Ős-Budavára elmúlt a földről, Pest lett szegényebb egy megélhetési alkalommal, midőn a gavallér többé nem mondhatta hölgyének:

- Fel, Ősbudába!

Kéznél volt az omnibusz, amelynek imperiálján csaknem annyit utaztak Pesten egy idő tájt, mint Párisban a Paul de Kock regényeiben. Ragyogva, mint egy mesebeli álom, száguldott a földalatti a mulatságok várába. Gyorsított a komfortáblis, ha olyan pasasérjai akadtak, akik a városligeti mulatóhelyre kívánkoztak. Az urak zsebében egész évre szolgáló belépőjegyek, talán csak az idegenek és vidékiek váltották meg a napi belépésre jogosító kártyáikat. "Törzsvendég" volt itt minden fővárosi úriember, amikor még a törzsvendégség jelentett valamit.

...Itt tűnt fel a "Nagymecset" udvarán vagy a "Francia pezsgőpavilon" kerítésén kívül, a Johnson és Dean néger pár éneklésével, vagy a Borozóban színlapot, műsort, képeslapot vagy legyezőt árulgatva a mulatókert látogatóinak a kis Elza!

Sok női karrier kezdete fűződik Ősbudához, mert a gondos anyák nemcsak a saját leányaikat, de vendégségben levő unokahúgaikat is itt sétáltatták esténként a szerpentint és konfettit dobáló ősbudai korzón. A gavallérok szemügyre vették a korzó új látványosságait, és ha nagyon ismerkedhetnékjük volt a megbámult tüneményekkel, kéznél volt a hűséges barát, Budapest utolsó lovagja, a szeretetre méltó gavallér (egyébként egyik magyar pezsgőgyár "vezérképviselője", mint akkoriban mondták a címeket), a közkedvelt Kapy Miklós huszárkapitány, aki minden szép nőt ismert Budapesten, főleg Ősbuda területén, aki szívesen átsegített a bemutatkozási ceremónián.

A hagyomány szerint Elzát ugyancsak a jószemű Kapy Miklós fedezte fel, és szerzett neki új ruhát és kegyes pártfogókat lovagbarátai körében.

III. HOGYAN FOLYTATÓDOTT A TÜNEMÉNY PÁLYÁJA?

A főváros telve volt csodaszép hölgyekkel, akiknek nem volt állandó foglalkozásuk.

Némelyek még a millenáris kiállítás óta telepedtek itt le, mert ez az időpont volt az, amikor a földkerekség minden tájáról ideröppentek az énekes vagy színes madarak, akik a kiállítási ünnepek várható sokadalmában, mint egy madáchi új "londoni vásáron" kívánták megpróbálni szerencséjüket.

Pestnek "jó híre volt" a kontinensen, sohase hagyták ki a várost a vándormadár csapatok, akik síppal, dobbal, művészettel járják a világot.

De a magányosan utazó tarka bankák, baglyok vagy vércsék is kikötöttek Pesten, miután a magyaroknak lovagias úri renoméjuk volt. Egzotikus szépségek, valamint a párizsi sanzonettek, kedélyes bécsi dámák, török hastáncosnők, varsói hercegnők, moszkvai télikerti szépek, néger Kleopátrák, balkáni hercegnők (hogy a honi vállalkozó nőkről ne is beszéljünk) mindig megtalálták itt a maguk barátságos fogadtatását, csak pusztán szerencse dolga volt, hogy egy arisztokrata vagy egy facér pincér szerelmesedik beléjük.

A millenáris cécó régen elmúlott, de a nők nem akarták abbahagyni a bált.

A mulatóhelyek nem csuktak be, sőt szaporodtak. A Rákóczi úton, ahol különben is minden kávéházban, ahol napközben lókupecek alkudoztak: estére tündérszínpadot állítottak: egy nagy földalatti helység (az Olimpia) nyílott, ahol az éjszaka összefolyt a nappallal, csak akkor lehetett észrevenni, hogy megvirradt, amikor a másvilágról a villamoskocsi csengetése hallatszott.

A Váci körutat (a Vilmos császár utat) úgynevezett "hölgy-zenekarok" tartják megszállva, amelyek bokorugrós szoknyában vonják a talp alá valót nemzeti színű szalagokkal díszítve, és hódítva az ifjúkorát élő fővárosban. Persze, tinglitangli is akadt bőven, ahol mindig a régi mókákat próbálgatták:

- Jesszasz na, der Herr von Rück!

A Király utcában sem tudnak elmúlni a különböző "Macskák", pedig a história azt mondja, hogy azok az itt szívesen időző velszi herceggel (a későbbi angol királlyal) befejezték ifjúkori csínytevéseiket. Sőt ellenkezőleg: a Király utca mellékutcáiban kiskorcsmák nyílnak ("A bableveshez", "A temetőhöz" címezve), amelyek hajnalban ébrednek azoknak a mulattatására, akik odáig már jóllaktak mindennel, amit a pesti éjszaka kínált, és csupán megpihenni óhajtanak egy csendes kis zugban, zongorajáték mellett, amelyet a vérző tüdejű zongoramester, mintha a ravatalról kelt volna fel, mélabúsan "szolgáltat". Ezekben a hallatlan spelunkákban a legelőkelőbb urak is szívesen tanyáznak, mert azt mondják, hogy itt festék nélkül, a maga valóságában látni a hervadó éjjeli életet. Itt vetik le végre szoros fűzőiket a primadonnák, és az éj folyamán elvesztett hosszú metszőfogat gyertyadarabbal pótolják arra az időre, amelyet a Bablevesben óhajtanak még tölteni.


...Elza, aki már együtt repült a gavallérokkal csodákból csodákba, Stefánia útról a "Macskába", páholyból a lebujba, mert egyetlennek látszott minden éjszaka, amikor minden ízt meg kell kóstolni, minden levesből és csapra vert hordóból hörpölni, minden új nótát meghallgatni, minden talpon álló gavallért és hölgyet megtekinteni a maga helyén. Elza ezeken a helyeken is megfordult. Talán csak a véletlen körülmények okozták, hogy reggel Elza is táncolt a Vasvári Pál utcai lebujban, ahová az utcáról egy zongoraverklit begurítottak, a "Süket Reich Fritz" (mint a vendéglőst hívták) hideg libamájjal kedveskedett a vendégeinek, éjszakából maradt bérkocsis legények pergették a fáradt urak helyett a legfinnyásabb tündéreket, a pincér kiállott az utcasarokra, hogy mindig újabb verkliseket hozzon, hordárok vitték a Darvashoz az aranyórákat és a briliánsgyűrűket, mert a mulatságnak nem lehetett véget vetni... De az is lehetséges, hogy Elzát felfedezője, Kapy kapitány úr oktatta arra, hogy minden helyzetben hűséggel kitartson azon lovag mellett, akinek karját és védelmét elfogadta, magára ne hagyja őt a könnyelmű nők társaságában, se ne szökjön meg azon ürügy alatt, hogy a frizérnő hívja. Elza, bár ebben az időben még nem tudott sem írni, sem olvasni: jól megjegyezte a kapitány élő szóval előadott tanításait, kitartó volt a mulatságban, mint hajdan a mosásban, amikor még szegény anyjának segített a mindennapi száraz kenyér megszerzésében és egy részeges férfi eltartásában.

IV. MÁGNÁS ELZA FÉNYKORA ÉS ELMÚLÁSA.
AZ ORFEUMBAN

Az öreg Somossy Károlyról azt mondták, hogy nagyvilágiasan mulatni ő tanította meg Budapestet.

Orfeumot épített a Nagymező utcában, amely konkurrált a bécsi Ronacherrel, később még magasabbra is emelte előadásai nívóját, amikor külföldi nagyvárosokból egyenesen ide dirigálta az attrakciókat.

Ez a része a történetnek azonban inkább Budapest művészeti krónikájába tartozik, mint jelen megemlékezésünk keretébe.

Az orfeumnak volt egy kávéháza, ahol az akkori főváros ezerszínű éjjeli élete tükröződött a csillárok alatt a földig érő tükrökben. Élmény volt az ide való belépés előadás után, zenekar záróindulója kísérte a nézőtérről a kávéházba tóduló publikumot az újabb mulatságba, ahol a külföldet járt cigánybanda ünnepélyes megnyitóval fogadta a csodálatos mutatványoktól amúgy is felhevült vendégeket. Pest valóban olyan volt ez idő tájt, mint egy csodaváros, ahol a mulatságnak soha sincs vége.

A kávéházban ekkor már elragadó, de előkelő viselkedésű úrnők és kisasszonyok üldögéltek a cseresznyeszínű pamlagokon, mint a háziak, akik vendégszeretettel fogadják a szorgalmas vendégeket. Selyembe és bársonyba voltak öltözve, de kalapot nem viseltek, mert ők itthon voltak.

Ők valának az úgynevezett "büfédámák".

Hölgyek, akik szívesen helyet foglaltak a vacsorázó vendég asztalánál, segítettek neki az ételek kiválasztásánál (ami egy elkényeztetett gyomrú embernél mindig nagy feladat volt), nem ijedtek meg a nyálkás osztrigától, értették a bámész tengeri rák nyelvét, a kaviár szertartásait, a pezsgő megítélését, különösen a különszobácskában (szeparéban), ha a tekintélyesebb vendég finnyásan nem akart a kávéház kellős közepén tengeri csigát ropogtatni, vagy eleven osztrigát hörpölni.

Ezeknek a büfédámáknak hajdanán sok elhibázott nevelésű úriember köszönhette, hogy úgy megtanult enni, késsel, villával, kanállal bánni, hogy akár Ferenc József udvari ebédjére is bízvást elmehetett volna. A halak elfogyasztása külön tudomány volt a béke boldog éveiben, mert némely halfajtához illett késsel is hozzányúlni. A sültek feldarabolása, villára tűzése mustárokkal, zöldségekkel való garnírozása a szájbavétel előtt ugyancsak az úri tudnivalók közé tartozott. Hát még a saláták kellő elkészítése mennyi gondot adott például Hédy-Dédynek, aki a bécsi Ronacherből származott Pestre, ahol született főhercegeket tanított a "jó" saláta elkészítésére!

Ünnepély volt egy korbeli büfédáma, ha a vendégnek szerencséje volt megnyerhetni őt asztaltársának.

Szerencsére a konyhán a szakácsok (már csak az éjfél után vacsorázó artisták miatt is) mindig kéznél voltak, nem jöhetett olyan rendelés a pincér útján a kávéházból és mellékszobáiból, amelyeket azonnal ne teljesítettek volna (egy üveg ritka pálinkáért, amely véletlenül kifogyott a raktárból, és a vendég vagy a társaságában levő mulattató hölgy kívánta: még az egykori Lőwenstein csemegekereskedést is felköltötték éjszaka, de a kívánt ritkaságnak meg kellett lenni).

A büfédámák, bármily kopottan, elavultan hangozzék ez a szó napjainkban, tehát igazán lelkiismeretesen végezték a teendőjüket a vendég jóérzése és táplálása körül. A pezsgőknek nemcsak a neveit tudták szajkó módjára, hanem ismerték őket ízről ízre, a nagy butéliákat és a kis butéliákat, a hamisítványokat (ha ugyan szó lehetett erről ebben az időben, mikor Budapest egyike volt a legnagyobb pezsgőfogyasztó városoknak), a külön évjáratúakat, a borokat, amelyekkel a pezsgőt keverni kell, a feketekávé főzési módját, a csemegéket, a bonbonokat, a lefekvés előtti pálinkákat, teákat, búcsúcsókokat.

Azt lehetne mondani, hogy a hajdani orfeumi büfédámák tapasztalat szerint kedvesen megállották helyüket, sohase volt panasz rájuk. Még szellemesek is voltak!

...Hát Mágnás Elzánk hogyan viselkedett itt, amikor ebbe a maga módja szerint exkluzívnak mondott büfédáma társaságba bejutott, hogy ne legyen minden foglalkozás nélkül, ne töltse otthon estéit szomorú magányban, midőn a gazdag asztalosmester pártfogásába vette?

Elzánkról, szegényről be kell vallani, hogy azután, miután gazdag lett, általában nem igyekezett a vendégek kedvére tenni. Volt benne valamely atavisztikus hűség, amelyet talán anyjától örökölt, hogy nem adogatja többé mosolyát, kedvességét, gyöngédségét, gondoskodását többé semmi idegen férfinak, miután a várva várt egyetlenegyet sikerült megismernie. Jéghideg mosollyal, távolba néző szemekkel, elgondolkozott szórakozottsággal viselte rangját az orfeumi dámák között, de többé egyetlen szardíniát sem hámozott meg. Tán ez is siettette végzetét?

(1932)


FERENC JÓZSEF NAGYAPA LESZ

vagy hogyan született meg a villamosvasút Pesten?

I.

A királyság fénykorában, a múlt század nyolcvanas éveiben történt, hogy Stefánia, a trónörökös felesége, "családi örömöknek nézett elébe", mint ahogyan a hírlapírók jelentették egy augusztus végi napon.

Stefánia anyja, Mária Henriette belga királyné, már Laxenburgba érkezett, és éjjel-nappal leánya mellett van. Vele hál egy szobában, nappal együtt kocsiznak a kis Laxenburgban, sétálnak a parkban, vagy csónakáznak a tavon. Rudolf, a trónörökös, a hosszadalmas bécsi kirándulások vagy vadászatok helyett csupán rövid ideig tartó vadkacsa vadászatokkal tölti napjait. Braun tanár úr és Schechrerné, a bécsi arisztokrácia családi örömeinél szokásos segédkezők: már napok óta a kastélyban laknak, hogy kéznél legyenek a kellő pillanatban. Vizitel a kastélyban Wiederhoffer tanár úr és a bécsi belga követ. Ferenc József mindennap jelentést kér a menye állapotáról, Erzsébet királyné és Mária Valéria a közeli Schönbrunnban időznek...

Laxenburg!

Jártam itt valaha, megilletődve a sárgafalú, zöld zsalugáteres, egyemeletes Habsburg-kastélyban, amellyel szemközt a község római katolikus temploma emelkedik, mögötte bozontos kert Diana, Hermes és nimfaszobrokkal, ahogyan a Habsburgok szerették kertjeiket díszíteni. Mesterséges vízesés csobogása mellett üldögélt a márványpadon a kora őszi napokon Stefánia, amikor a nagy napot várja, midőn Ferenc Józsefnek első unokája a világra jön...

...De Budapesten is várják a napot... A spanyolszakállú Ráth Károly polgármester már intézkedik, hogy kétezer forint osztassék ki az elöljáróságokon a főváros "házi" szegényei között; mégpedig még aznapon, ha az ágyúk a citadellában már reggeli kilenc óra előtt megszólalnak, másnapon, ha az ágyúk a gellérthegyi váracskában délutáni három óra után szólalnának meg. És ugyanakkor a szegényházakban és árvaházakban pecsenyés ebéd adandó a bennlakóknak. A zászlókat fel kell húzni, a polgári Harcos-egyleteket (amelyek többnyire Zichy Jenő gróf parancsnoksága alatt állottak) nyomban értesíteni. Ráth Károly ugyanis Laxenburgba utazik a keresztelőre, maga mellé vevén Gerlóczy és Kamermayer alpolgármestereket, Sziupa Györgyöt, a pesti gyógyszerészt, Havas Sándor ny. államtitkárt, Gschwindt Mihályt, a szeszfőzőt, mint a főváros legtekintélyesebb polgárait.

...Igaz, hogy ugyanebben az időben Bécstől nem messzire Frohsdorfban, egy régi kastélyban ravatalon fekszik az utolsó Bourbon (akit V. Henrik király név alatt is emlegetnek a francia legitimisták), miután a lelkész elbúcsúztatta a francia királyokat megillető utolsó szavakkal: "Szent Lajos fia, szállj fel a mennyekbe!", megérkeznek a francia királypárti urak, a párizsi gróf, az orléans-i herceg, Don Jaime, a spanyol trónkövetelő... és Bécsben laknak valamennyien a Hotel Imperiálban, hogy "Chambord gróf" temetésén részt vehessenek. (De persze ebből semmi se lesz, amikor az utolsó Bourbon végrendeletét felbontja a bécsi császári főmarsall, amely végrendelet úgy kezdődik: "La royauté mourra avec moi" (A királyság velem együtt meghal). S ezenkívül vita támad, hogy ki menjen először, mint trónörökös az utolsó Bourbon koporsója mögött! Chambord gróf özvegye irtózik az Orléans-októl; a pármai grófnak, a toszkánai hercegnek, a nápolyi királynak kínálgatja a helyet, végül Thurn-Taxis, Ferenc József főlovászmestere lép a koporsó mögé, miután az orléans-i hercegek a temetés elől Gmundenbe utaztak.

- Egyik fejedelmi élet megy, a másik kezdődik.


Mindez azonban nem kisebbíti a laxenburgi sárga kastély örömét, amikor Stefánia szeptember eleji éjszakán, éjféltájban vajúdni kezd, a misék nyomban megkezdődnek a kastély kápolnájában, de hajnali három órakor beszüntettetnek, mert a gyötrelmes anya hirtelen elájult.

Reggel hét órát ütnek az órák a kastélyban, amikor Braun tanár úr az udvari etikett szerint a szomszéd szobában összegyűlt öttagú tanúbizottságnak bemutatja az újszülött Habsburgot.

Kékszemű, szőke leánygyermek...

A szentmisék újra megkezdődnek, nemcsak a laxenburgi kastély kápolnájában, Iby udvari káplán úrral, hanem Bécsben, a Szent István templomban, a hercegérsekkel, Budapesten a koronázó templomban Hornig veszprémi püspökkel.

...És a budai citadellában megszólalnak az ágyúk.

Ötmásodpercenként tizenhét lövést adnak le az ágyúk a várakozó lakosságnak. Ekkor Huber tüzérfőhadnagy percnyi szünetet tart, és négy darab húszcentiméteres Uchacius-ágyúból lövet. Az utolsó, a huszonegyedik lövés, a legkiadósabb! Szinte megreszket bele a citadella. Aztán elcsendesedik a Gellérthegy, csak a pesti és budai tornyok harangjai szólnak, a várbeli palotákra egymás után vonják fel a belga és osztrák lobogókat.

Ferenc Józsefnek leányunokája született, de a kétezer forintot kiosztotta Ráth Károly.

II. A JORDÁN VIZE LAXENBURGBAN

Nem is értem, hogy a kis Laxenburgban, az egyemeletes, "vadászkastélynak" nevezett, Mária Terézia korabeli épületben: hogyan fért el az a mérhetetlen pompa, amely a Ferenc József első unokájának keresztelését kísérte!

Igaz, hogy ugyanebben az időben Chambord gróf temetésén a francia becsületrend nagykeresztesei sajátkezűleg szolgálják ki magukat a falusi kiskorcsmákban az utolsó Bourbon gyászszertartása után - Franciaországból hoztak földet, amelybe a koporsót tették -, de egy keresztelő mindig vigalmasabb öröm bármely gazdag ember temetésénél. (Chambord grófja után csaknem kétmillió franknyi évi jövedelmet hozó vagyon maradt. Csak az öreg komornyiknak volt már ekkor egymillió frank megtakarított pénze.)

Az udvari írnokok mindenekelőtt a keresztelésnél szokásos ceremóniák könyveit bújták.

Más a szertartás, ha egy főhercegi gyerek születik, és más, ha a trónörökösné ajándékozza meg a világot újszülöttel!

Hohenlohe herceg volt akkor a főudvarmester, pedáns, rendszerető ember, aki már hetekkel előbb intézkedett, hogy egy hadihajó a pólai kikötőbe hordónyi vizet hozzon a Jordánból, ahol Szent János keresztelt, és a Jordán vize készenlétben állott a laxenburgi kastély pincéjében. - Azonkívül szolgálatba állította azt a zárt, óspanyol hordszéket, amelyet négy testőr vitt a vállán rúdjain, amely hordszéken a kis főhercegnők első útjukat megteszik. - Megérkezett a dajka, egy takaros, egészséges morva menyecske, és Tomor Gizella kisasszony, a kis főhercegnő komornája. Elfoglalta helyét Csányiné, aki a ruháknak lesz gondozója; csak a főudvarmesternője, Nostitz grófné volt közös Stefániával, az édesanyjával a még névtelen főherceg kisasszonynak a maga udvartartásában.

Harmadnapra volt kitűzve a keresztelő.

A keresztelőre megérkezett a bécsi pápai nuncius, valamint Simor János, Magyarország hercegprímása is, de hagyományos joguknál fogva a keresztelési aktus a bécsi hercegérseknek volt a kiváltsága. A papokkal nem lehet hadakozni, a hercegérsek ragaszkodott jogához, bár életveszély esetén a kastély káplánjának is volt felhatalmazása arra nézve, hogy a gyermeket a keresztség szentségében részesítse.


Ferenc József már a szülés napján, reggel kilenc órakor meglátogatja menyét különvonaton.

A királyt Rudolf fogadta, mindkét kezét megcsókolta, mire a király megölelte elsőszülött fiát. Így kívánt szerencsét az uralkodó a trónörökösnek.

Aztán lábujjhegyen lépett be Ferenc József a betegszobába, és mint az órák mutatták: félórát töltött pihegő menye és unokája bölcsője mellett.

Erzsébet királyné, akit keresztanyának kértek fel, csak délfelé érkezett meg hosszú, szürke lovaglóruhájában és Mária Valéria leányával.

A nagymama ugyanis Schönbrunnból lóháton jött unokájához, és egy közbeeső hídon a királyné lova korhadt deszkára ugrott, amely leszakadt a paripa patkója alatt. A királyné nem vesztette el nyugalmát, de a hátasló lábának kiszabadítása nem ment a leggyorsabban. Mária Valéria, aki hintóban kísérte anyját, fejenként harminc forintot osztott ki a segítségül jött favágók között. No, hát ezt az eseményt meg kellett beszélni, habár Erzsébet királyné nem nagy jelentőséget tulajdonított az egész dolognak. Mégis délutáni három óra lett, mire a látogatók Schönbrunnba visszatértek.

A keresztmama látogatása után már mindenki tudta Laxenburgban, hogy a kis hercegnő neve Erzsébet lesz.

III. A PESTI KÜLDÖTTSÉG ELINDUL

Vasárnap reggel hét órakor született Erzsébet, a bécsi és pesti újságok már régen megjelentek születése órájában, de mire valók lettek volna a monarchia hivatalos szerkesztői, ha még ilyenkor sincsenek kéznél? Úgy az osztrák, mint a magyar (Budapesti Közlöny) hivatalos lap különkiadásokkal árasztotta el a két főváros utcáit. Az újságokra egyaránt szükség van a forradalmak, valamint a fejedelmek megszületésénél.

Az öreg szerkesztők ki is tettek magukért az ékes szavakkal, amelyekkel a trónörökös pár első gyermekét a publikumnak bejelentették. Az ünnepélyes szavak a királyság eme korszakában még aranykorukat élték.

"Őszinte érzelmekkel vesz részt a nemzet az ünnepelt felséges pár életének újabb boldogságában; osztozik az ország az ő lelkesedve szeretett királya és királynéja azon hálaadásában, hogy Isten megengedte érniök életük teljében unokájuk születését. Adja Isten, hogy a fenséges újszülött számos évek során lehessen élvezetében azon kincsnek, amelyet a népek szeretetében anyai ágon is örökölt" - írja a bécsi kollégája után a hivatalos lap szerkesztője, és Tisza Kálmán felöltője zsebébe dugnak egy példányt az újságból, mielőtt a keresztelőre elindulna. Hátha akad valaki ott Bécs-országban, akinek felolvashatja a magyar hivatalos lap véleményét?

Tisza Kálmánon kívül is gyülekeznek Bécsben a negyvenmilliós monarchia területéről mindazok az úriemberek, akiknek a jelentősebb állami eseményeknél hivatalból is részt kell venni. A vasúttársaságok összes szalonkocsijaikat forgalomba állítják: a birodalom hadtest parancsnokainak szolgálatára; még csak úgynevezett vegyes vonatot se láthatni Bécs felé haladtában, amelyhez egy-egy szalonkocsi ne volna csatolva. Három udvari különvonat áll gőz alatt a bécsi állomáson, amely a keresztelői vendégeket Laxenburgba szállítja. - Erzsébetfalváról jön az első szomorú hír, hogy az ottani ágyúzásnál egy mozsárágyú felborult, tartalmát a közönség közé vágta, és egy adótiszt arcán megsebesült, akit a pesti Rókus-kórházba kellett szállítani. (Meggyógyul, és feljebb emelkedik a ranglistán.)

Ráth Károly, a pesti polgármester és társai hódoló feliratokat is hoznak magukkal Budapestről.

Piros bársonyba van kötve, amelyet I. Ferenc Józsefnek, a nagyapává lett uralkodónak nyújtanak át; kék bársonyba a trónörökösé; a polgármester azonkívül beszédre is készül, amelyet valahol valamerre valakihez intézni akar az "emberi kor legvégső határáig" való jókívánsággal, mint ahogy szokása volt. A feliratokat egy fővárosi tanító írta ékes rondírással, rövidesen igazgató lett belőle, mint aki hozzájárult a boldogságos eseményekhez.

Sokan kísérték a vaspályához a messzi útra menő pesti polgármestert és társaságát. Éppen villamossági kiállítás is volt Bécsben ez idő tájt. A küldöttség tagjai ígérték, hogy a kiállítást is megtekintik. Talán még villamosvasutat is hoznak kirándulásukból?

IV. A HÁZITÖRVÉNYEK INTÉZKEDNEK

Bécs, szept. 3. Ma adták ki az első hivatalos bulletint, amely így hangzik: "Ő cs. és kir. fensége, Stefánia trónörökös főhercegné a napot nyugodtan töltötte, és néhány óráig aludt.

- Az újszülött főhercegnő erősen fejlett gyermek, jól van.

- Laxenburg, 1883. szeptember 2. Délután 6 órakor. Dr. Wiederhofer, s. k., cs. kir. háziorvos, Fernwaldi lovag Braun lc. s. k., cs. kir. udvari tanácsos."

Semmi se állta útját, hogy Hohenlohe herceg, főudvarmester megindítsa a házitörvények által előírt keresztelési ceremóniákat, amelyekhez a bennük résztvevőkkel együtt körülbelül ezer emberre volt szüksége, beleszámítva a palota- és udvarképes hölgyeket, valamint a női személyzetet is, miután leánygyermekről volt szó.

Szeptember ötödikére, egy szerdai napra vette tervbe Hohenlohe herceg az ünnepély lebonyolítását, és a legmagasabb intézkedések megindultak, hogy ezen a napon mindenki kéznél legyen, akire szükség van, minden résztvevő csak annyi szót ejtsen ki a száján, annyi mozdulatot tegyen a kezével, annyit lépjen a lábával, amennyit a főudvarmesteri hivatal engedélyez.

Elkezdődött egyike ama nagyszerű ceremóniáknak, amelyeket még V. Károly római császár szentesített Madridban, akinek birodalmában sohase ment le a nap.

Kivétel nem volt a szabályok alól. Még maguk Ferenc József és Erzsébet királyné is megkapták a főudvarmesteri hivatal utasítását, amely szerint szeptember 5-én, délben tizenkét órakor szálljanak fel Hetzendorf állomáson az odaérkező, negyedik számú udvari különvonatra, és tizenkét óra negyven perckor Ferenc József elfoglalja helyét ama három aranyosszövetű karosszékek jobb szélsőjében (középen Mária Henriette örömanya, szélről Erzsébet, Ausztria császárnője), amely karosszékek a laxenburgi kastély ebédlőjéből átalakított kápolnában terjeszkednek; mögöttük két sor bíborpiros, fehérlábú, négyszögletes támlányú szék, minden sorban huszonkettő, amelyekben elöl a főhercegnők, másodhelyen a főhercegek ülnek; csak Rudolffal, az apával történik kivétel, aki a főhercegnők között telepedhetik meg a ritka alkalomból.

Ugyanekkor a főudvarmesteri hivatal intézkedik, hogy Gangelbauer hercegérsek őeminenciája már az oltárnál legyen a megfelelő segédlettel (köztük a laxenburgi káplán is, aki erre a napra, mint élete legszebb napjára emlékezik vissza), ugyanakkor herceg Lichtenstein és herceg Auersperg udvari kamarások induljanak el a megkeresztelendő gyermek lakosztályába, itt Nostitz grófnőt, a trónörökösné főudvarmesternőjét felkérjék, hogy a szertartásban a gyermekkel együtt részt vegyen. Lichtenstein herceg ebből az alkalomból ezredesi egyenruhájában, míg Auersperg herceg udvari díszruhájában teszi látogatását.

Az előcsarnokig a menetet egy udvari írnok vezeti, a falak mellett arcière és a magyar testőrök állanak. Nostitz grófnőt (a gyermekkel) csak női szolgaszemélyzet követi, így Csányiné, a ruhatárosné, Tomor kisasszony, az ápolónő és a névtelen morva dajka. Hosszas könyörgés után Hohenlohe főudvarmester megengedte a már említett bécsi bábának is, hogy a "női szolgaszemélyzethez" csatlakozzék.

Az előcsarnokban várja a zárt, régi századokból való hordszék Nostitz grófnét, aki mielőtt ebbe beszállna: a gyermeket átadja az itt parancsnokló Hohenlohe herceg főudvarmesternek. Miután Nostitz grófné elhelyezkedett a hordszékben, a főudvarmester visszaadja neki a gyermeket, az ajtót saját kezűleg zárja le, és a hordszéket testőrök, a díszőrségből való kapitányok veszik körül, amíg az emeletre kísérik ugyancsak az udvari írnok vezetése alatt. A hordszék mögött halad közvetlenül a cs. és kir. Ház főudvarmestere, valamint a kamarások.

(Az Escorialban, a régi spanyol királyságban pecsétet is ütöttek a hordszék ajtajára, de Hohenlohe herceg ettől eltekintett, a laxenburgi kastély sokkal kisebb, mint a madridi Escorial palota, nem történhetik gyermekcsere útközben.)

A hordszék a gyermekkel és a főudvarmesternővel az úgynevezett cercle-teremben állapodik meg a laxenburgi kastély emeletén, amely terem fala nevezetes gobelinekkel, padlózata vastag keleti szőnyeggel van födve, míg sarkaiban apró asztalkák és székek állanak.

A főudvarmester odalép a hintóhoz, és felnyitja ajtaját.

Lichtenstein herceg ezredes és Auersperg herceg kamarás tanúskodása mellett átveszi a gyermeket Nostitz grófnétól, ezüsttálra helyezi ama szalaghevedernél fogva, amellyel ezentúl a gyermeket pólyáiban és kékkel díszített vánkosaiban emelgetik, amikor a szertartás úgy kívánja.

V. A KÁPOLNA ÉS VENDÉGEI

Egy órát mutat az idő, a keresztelő ideje elkövetkezett. A kápolnával szomszédos, vörös függönnyel elválasztott mellékszobában a bécsi operaház válogatott dobosai és harsonásai félhangon fújni és veregetni kezdik az ilyen alkalomra előírt zenedarabot. Senkit se látni a zenészek közül. Az ablakok is vörös selyemkárpitokkal vannak befödve, az ajtók zárva.

Egy kis imapadban az oltár epistolai oldalán három egyházi díszbe öltözött bíbornak helyezkedik el: Vannutelli pápai nuncius, Simor és Haynald magyarországi bíbornokok. Piros sapka a fejükön, bíbor a vállukon. Ugyanebben a szűk padocskában kap helyet egy diplomata frakkos úr, dr. Jonghe, a belga követ, miután a belga király leányának gyermekét keresztelik.

Az oltár evangéliumi oldalán megpillantjuk budapesti ismerőseinket, Ráth Károlyt és barátait elvegyülve a bécsi városi küldöttséggel. No lám, mégis megbecsülik itt a magyarokat, nemhiába zúgott az ország minden harangja a kis főhercegnő tiszteletére. Feszülnek is a pesti polgárok ebben a szokatlan udvari környezetben, ahol a legkisebb úr is legalább kegyelmes úr.

Egy ablakmélyedésben áll Tisza Kálmán sötét pápaszemével, hervadt falevél színű díszmagyarjában a frakkos Taafféval, az osztrák kollégájával.

A már említett uralkodó családbeli széksorok mögött az első padsorban ülnek Kálnoky gróf külügyminiszter és Kállay közös pénzügyminiszter, élükön a magyar és osztrák miniszterek, a két főrendiház és képviselőház elnökei - magyar részről Szőgyény-Marich és Péchy Tamás -, Bosznia és Fiume kormányzói (a horvát báni állás e pillanatban üres, mert a tartományban zavargások vannak), a zászlósurak, a nagykövetek, a m. kir. Kúria elnöke (Tóth Vilmos), a tengernagy, a vezérkari főnök és a titkos tanácsosok. A falak mellett húsz tábornok, hadtestparancsnok sorakozik. - Ez a Ferenc József-i rend, amely rendtartás eredete ötszáz esztendővel előbbre nyúlik vissza a Habsburgok történetében.

Egy másik ablakmélyedésben Brüsszel város keresztelői ajándékával, egy ritka csipketakaróval leterített asztalka áll, ez asztal mellett várakoznak a morva nemzeti viseletbe öltözött dajka, a szürkeruhás gyermekápolónő, Tomor kisasszony és Csányiné, a ruhatárosnő.

Az utolsó padsort az "udvarhoz tartozó" hölgyek foglalják el, megannyian magas, zárt ruhákban és kalapban.

Az oltár háromlépcsős emelvényen nyugszik ezüstkereszttel és antik gyertyatartókkal, mögötte egy gobelin, amely Jézus Krisztus megkeresztelését ábrázolja, felette a mennyezetre alkalmazva, az akkori szokás szerint egy szálló gipszangyal.

Itt áll már Gangelbauer, a bécsi hercegérsek.

VI. A LEGKÖZELEBBI ROKONOK

Most valamivel hangosabban perdülnek meg a rejtett dobok, és szólalnak meg a rejtett harsonák.

Az aranyozott fehér ajtó kitárul, és a már említett kamarai írnok belépdel.

S nyomban el is tűnik, hogy helyet adjon a két hercegi kamarásnak, Lichtensteinnak és Auerspergnek, akik után Hohenlohe főudvarmester, balján Nostitz grófnéval, közeledik, tálcán hozván a megkeresztelendő gyermeket.

Ezután lépdel Ferenc József, jobbján Erzsébet királynővel, balján Mária Henriette belga királynővel.

Majd Rudolf és Mária Valéria következnek.

Aztán az uralkodócsalád legközelebbi rokonai, mégpedig a vérrokonság sorrendjében, akik majd az életben is a kis főhercegnő hozzátartozói lesznek; így: Károly Lajos főherceg, Mária Terézia főhercegnő, Estei Ferenc Ferdinánd (a tragikus trónörökös), Ottó Ferdinánd főhercegek, Margit főhercegnő, Lajos Viktor főherceg, Mária Antónia toszkánai nagyhercegnő és Ferdinánd toszkánai nagyherceg.

A felsoroltak jelentik a számos tagú uralkodóházban a főhercegnő legközelebbi családját.

Ezután néhány lépésnyire következnek a többi főhercegek és főhercegnők, valamennyien, akiket betegség nem gátolt a megjelenésben. Itt vannak Frigyes, Albrecht, József főhercegek, sok főherceg, akinek napjainkban már a nevére sem emlékszünk; főhercegnők, akik éltek, ragyogtak, szenvedtek és örültek, és öregen vagy fiatalon meghaltak. A sort a legtávolabbi rokonok, Adelgunda modenai hercegnő és Szász-Coburg Fülöp hercegek zárják be.

A születési előkelőségeket követik természetesen kamarásaik, udvarmestereik, a kincstárnok, a főkonyhamester, a fővadászmester, az udvarmesternek, az udvarhölgyek, a palotahölgyek, a testőrkapitányok, a kamarai elöljárók, a szárnysegédek: egy ragyogó világ, amelyet napjainkban többé sohasem láthatunk, mintha az ezeregy éjszaka meséivel együtt tűntek volna el a földről.

A dobok és harsonák elhallgatnak, amikor ez a társaság, amelyet a "legmagasabb udvarnak" szokás nevezni, belépdel a kápolnába, és elfoglalja előre megjelölt helyét.

Hohenlohe főudvarmester kezében a gyermekkel az oltár előtt áll meg. Jobb oldalon csatlakozik mellé Erzsébet, Ausztria császárnéja és Magyarország királynéja, míg balról a legfiatalabb főherceg, a tizenöt esztendős Ferdinánd tart égő gyertyát.

A csatlós testőrök, az arcièrek, a magyar testőrök, az udvari várőrök, akik a menetet kísérték: bezárják az aranyozott fehér ajtókat. Ferenc József leül aranyozott karszékére, balján a belga királynővel.

Csend van, hogy a légyzúgást meg lehetne hallani.

VII. A HÖLGYEK KALAPBAN

A főudvarmesteri utasítás szerint a hölgyek kalapban jelentek meg a keresztelőn.

A különböző színű, úgynevezett "francia capot" volt Trouwille-ban a divat éppen a nyáron, és a kalap színének nem kellett a ruha színéhez alkalmazkodni.

A hölgyek ilyen kalapban jelentek meg, kivételt csak Klotild főhercegnő és leánya, Mária Dorottya tett. Klotild főhercegnő vérvörös atlaszruhában, ugyanilyen színű, széleskarimájú kalapban, Mária Dorottya rózsaszínben jelent meg.

Egyetlen hölgy volt kalap nélkül. S ez Mária Valéria volt, Ferenc József legkedvesebb leánya. Rózsaszínű bakfis ruhájában, leánykás hajviseletével ő mert szembeszállni az udvari etikettel. No, nem történik baja.

Erzsébet királyné, mint a korabeli divattudósítók írják szaklapjaikban: "ritka gazdagon díszített ruhát viselt, nilszürke selyemből, kettős sorú, elöl a ruhára tűzött fehér csipkemantillal; bal vállán egy agráffal leszorított szalaggal, kissé magos, szintén szürke capot kalapocskával, hasonló színű tollal díszítve, és átlátszó szalaggal megkötve; a derék elül csipketablettel ellátva, és a nem hosszú uszály több puffadt ráncban, hasonlóképp széles csipkékkel díszítve, az ujjak félhosszúak voltak, és magos, egész fehér kesztyűk födték a felséges asszony kezét. Egyéb ékszert a királyné, akinek haja magasra volt tűzve: nem viselt."

Az udvarhölgyek és palotahölgyek ruháiról természetesen nem emlékszenek meg bővebben a tudósítók, csak egy nyugalmazott testőrtiszt beszélte évek múlva a Jockey Clubban, hogy az "udvarhoz tartozó" hölgyek már csak illedelemből is inkább a második szoknya kiállítására fektették a fő súlyt. A hímzett második szoknya, amelyre a tunika van feltűzve, elöl csúcsosan, hátul téglaszínű bársonybodrozattal végződött.

A hercegérsek megkezdte a szertartást, az úgynevezett exorciumot, miközben németül és hangosan intézte a kérdéseket a keresztanyaságot vállalt ausztriai császárnéhoz és magyar királynéhoz, amely kérdésekre Erzsébet érthető hangon válaszolt.

Bár nem tartottak a keresztelőből főpróbát, mint az egyéb udvari ünnepségekből, Hohenlohe főudvarmester mégis tudta a pillanatot, mikor kell átadni a szalagnál tartott és ezüsttálra helyezett gyermeket az oldalvást várakozó Nostitz grófnénak. A gyerek ugyanis hangosan kezdett sírni, mire a főudvarmester ijedten ránézett. Nostitz grófné közelebb lépett ama hallhatatlan, udvarmesternői, lengő lépteivel, amelyet csak ez a hölgy tudott (kinek férje ugyancsak szárnysegéd volt a bécsi udvarnál), és átvette a gyermeket. Az asztalkához vitte, ahol a "női szolgaszemélyzet" várakozott, és Tomor kisasszony segédletével levette a fejkötőt a gyermekről.

A gyermek elhallgatott, mire a grófné újra visszavitte a gyermeket a főudvarmesternek, aki most már a vánkosokra átkötött szalagnál fogva fölemelhette a gyermeket a tálról, hogy a keresztanya alátehesse mutató és középső ujját a gyermeknek, miközben a hercegérsek a Jordán vizével megkeresztelte.

Az újszülött Erzsébet, Mária, Henriette, Stefánia és Gizella neveket kapta a szent keresztségben.

VIII. A PESTI VILLAMOS SZÜLETÉSE

Lehet, hogy még más nevezetesebb ceremónia is történt a keresztelésnél, így a gyertya átvétele a keresztanya részéről a legfiatalabb főhercegtől, a gyermek ünnepélyes átadása Nostitz grófnénak, aki megint zárt hintóba szállott vele, és ugyanazon az úton, ugyanazzal a kísérettel visszatért az aggodalmas édesanyához a megkeresztelt leánykával, de a jelenlevők most már a hölgyek ruháinak bírálatához fogtak. Mint egy szemtanú, O'Donell grófnő főudvarmesternő írja emlékirataiban, a "legelragadóbb volt" ama későbbi kalandok nevezetes hősnője, Coburg Lujza hercegnő, aki mint távoli rokon, utolsó előttinek lépte át a kápolna küszöbét. Világos szürke rózsákkal díszített satin merveillieux ruhájában, ugyanolyan színű kalapjában a legszebb volt ezen a napon a huszonkét aranyozott, négyszögletes, bíbortámlájú, fehér széken helyet foglaló főhercegnők között.

...Hát a mi Ráth Károlyunk mit csinált, miután egész idő alatt nem juthatott szóhoz, még csak a magával hozott feliratokat sem adhatta át, csak egy udvari írnoknak?

Ráth Károly és barátai okosan használták fel a Bécsben töltött napokat.

A keresztelő után való bizalmas családi ebédre nem kapván meghívást, a bécsi polgármester vendéglátását fogadták el, aki a Rathaus pincében jól meglakatván a magyar urakat (kollégáit), a nemzetközi elektromos kiállításra kalauzolta őket. Itt aztán látták a modern villamosság csodáit, látták azt a villamosvasutat is, amely majd a lóvonatot és az omnibuszt kiszorítja az egész világból.

Látományokkal és tapasztalatokkal megrakodva érkezett haza a pesti deputáció, és a városházán fel-felhangzott a villamosvasút utáni vágyakozás, amelynek első mutatványát a főhercegnő keresztelője alkalmából látták. És a villamosvasutat nemsokára meg is csinálták Pesten.

(1932)


A NAGYÉTVÁGYÚ EMBER,

vagy hogyan lakott jól a Pátri Pesten

I.

"Aki jól imádkozik, az jól is él" - mondja Szent Ágoston. Szűcs Gyula (ha ugyan e néven ismerik?), "Szűcs Pátri" mindig imádkozott, leginkább kártyázás közben, midőn kálvinista ember létére a mennybéli szenteket hívta félhangon segítségül, hogy bizonyos, a nyeréshez szükséges kártyákat, királyokat, filkókat és kilenceseket vastag, párnás markai közé kaphassa az égi hatalmasságoktól.

És ha buzgó imádsága eredménnyel járt: a kártyajáték végén nem tartózkodott attól, hogy minden eledelből, amely az étlapon előfordult, dupla porciót engedjen meg magának. Szűcs Pátri végigette az étlapot, mégpedig duplán rendelve az adagokat.

(Pátrinak, azaz földinek azért nevezte a közvélemény, mert olyan barátságos ember volt, hogy bármilyen vidékbeli embernek a megismerkedés után nyomban földije lett, jöhetett az Tiszántúlról vagy a Dunántúlról. Sohasem tudódott ki, hol született Pátri igazában.)

- Gyerünk a Szikszayhoz! - indítványozta Pátri, aki hajdanában ifjúsági vezér volt, és a jogászokat vitte tüntetni Tisza Kálmán ellen. Az abcúgoló ifjakat rendszerint a Kerepesi út és a Múzeum körút sarkán várták Máltás, Bérezi és a többi korabeli kapitányok, Pátri tehát élete végéig nem felejtette a sarkon levő Szikszay vendéglőt. (Sokat dulakodott ezen a tájon.)

Pátri bevonulásakor a Szikszay-féle sörházba harminc évvel fiatalodott meg.

A régi vendéglőn áthaladva, jobbra-balra köszöngetve az egykori "egyetemi polgártársaknak", a különböző vidékről való "földiknek": útját az úgynevezett "Rondó"-nak, azaz a sarokra nyíló kör alakú szobának vette, amelynek ablakaiban a nap minden órájában valamely pesti nevezetes férfiú foglalt helyet, mert csak ilyennek volt szabad az asztalhoz leülni.

Pátri a szalvétát felkötötte nyakába, amelyhez külön gallért kellett csináltatni, amilyen számú a boltban nem volt kapható, mégpedig bogra kötvén az asztalkendőt, hogy az egykönnyen el ne hagyhassa helyét.

Bár az öreg pincérek már körülállották asztalát, nem mulasztotta el a kés fokával megkocogtatni a poharat, mintha önmagának is jelt adna valamilyen ceremóniához.

- Itt vagyunk, Pátri úr! - felelték a pincérek.

- De nem látom az étlapot - felelt Pátri, miközben vastag ujjait kinyújtotta a malacfejjel, borosüvegekkel, rózsakoszorúval illusztrált étlap felé.

Pátri végigolvasta az étlapot, mintha először látott volna hasonló jelentést a konyha állapotáról. Félhangon ismételte magában az ételek neveit, a garnírungokét, a salátákét, de még a sajtokét is.

- Frissen csapolt udvari sör! - kiáltott fel az étlap végén. - De azt már adhat egy pohárral, kellner barátom. És valami jó kenyeret, rozskenyeret, amit búboskemencében, falun sütöttek. Lehetőleg a kenyérnek a csücskét, mert az van legjobban megsütve.

Egy pincér kivált az asztal körüli csoportosulásból, és elment a sörért és kenyérért.

- Hát ez mind szép - mondta tovább Pátri az étlapot újra sillabizálva, mintha legalábbis azt a hadijelentést tanulmányozná, amely az osztrák-török háború idején kelt, és amely után a "plevnai oroszlánnak", az oroszverő török pasának Pátri díszkardot vitt a magyar ifjúság élén. - De maguknak (a tulajdonosnak és pincéreknek) tudni kellene, hogy nem minden ember egyforma, akinek csak oda kell írni az étlapra a feladatokat: ma rosztbrátnit eszel, holnap vesepecsenyét kell enned, holnapután disznókarmenádlit káposztával... Némely emberben van veleszületett egyéniség is, mert a gusztusok különbözők. Én például az egész étlapon nem találok kedvemre való ételt ebben a percben - mond ravaszkásan hunyorgatva apró szemeivel Pátri, amelyek arca duzzadtsága miatt még apróbbaknak látszottak, mint ahogy a természet megalkotta őket, és ebben a pillanatban majdnem kopogtak az éhségtől, mikor Pátri étlapot tanulmányozott.

- A csillagokat is lehozzuk a tekintetes úrnak - mond Ehm János, Szikszay egykori főpincére a csoporthoz lépve, amely a Pátri asztala körül a pincérségből alakult.

- Maga az, János? - kiáltott fel Pátri színlelt meglepetéssel, holott titkon egész idő alatt a főpincérből tulajdonossá avanzsírozott Jánost várta, akinek kedvező és protekciós elbírálása alá az étlappal való pörét átadni akarta.

- Maga az az ember, aki engem meg fog érteni, mert itt a kellner uraknak hiába beszélek. Egy kaptafára vesznek ők mindenkit, holott én mégiscsak más vagyok, mint a többi.

"Igen - gondolta magában a régi pincér -, az úr borította fel mindig az egykori Szabadi kávéházban (a mostani Fiume helyén) a bankadó asztalát, amikor ott már összegyűlt a bankó, és valaki hirtelen eloltotta a gázt."

II. AZ ELSŐ RENDELÉS MEGTÖRTÉNIK

- Hát tudja, János, én szatmári rendőrkapitány koromban a szolgálatom miatt megszoktam azt, hogy ne akkor egyek, amikor a toronyban a levest meghúzzák, hanem akkor, midőn ráérek. Ilyenformán az én gyomrom nem olyan, mint a mások gyomra. Most például nekem valami olyasmire volna gusztusom, ami a villásreggeliből maradt. Csak egy kis porció székelygulyás, teszem azt. Vagy valami kispörkölt, de zsírosan, levesesen. Nem bánnám, ha egy csipetnyi gulyásmaradék volna a konyhán délelőttről, persze csontos húsokkal, húslevessel felöntve, némi zöldséggel, esetleg egy velőskonccal. Csak pájslit ne ajánljon nekem, János, mert az csak frissen jó.

- Hát majd tányérban szolgáljuk fel a gulyáslevest!

- Mély tányérban, hogy ne lássam a levestől Szikszay monogramját - mond Pátri, aki valamely okból haragudni látszott az öreg Szikszayra, a régi tulajdonosra, hogy még monogramját a tányér szélén se akarta többé látni.

Amíg János elment a "kisgulyás" iránt intézkedni a konyhába, Pátri felemelte a söröspoharat, és annak "krágliját" fejcsóválva nézegette:

- Borzasztó sokat nyerhetnek maguk a sörön, hogy ennyi habot adnak hozzá - mond, és a fülespohár tartalmát egyetlen hajtással eltüntette kapa után ültetett agyagszínű bajsza mögött.

Pátri nem volt iszákos ember, de éhsége idején minden elfogyaszthatót eltüntetett az asztalról. Ugyanígy járt a kenyérdarab, amelyet addig farigcsált késével, sózott, paprikázott, majszolt, amíg a puszta tenyere maradt a kenyérdarab helyén. Közben mindig a legáhítatosabban nézett maga elé (mint akár kártyázás közben), mintha a mennybéli szenteket hívná segítségül, hogy a felmelegített gulyás leves minél sikerültebb legyen. Nem nézett se jobbra, se balra "drukkjában", mert, mint mondani szokta, nem akart olyant látni, ami elvenné étvágyát. Sőt, a kenyérdarab elfogyasztása után: áhítatosan összekulcsolta két kezét hasán, mint a legártatlanabb ember, aki nem is azért van itt, hogy egyen-igyon, hanem csak áhítatosság kedvéért tért be a vendéglőbe.

A levesestányér széléig ért a gulyásleves, amely a Pátri tiszteletére a konyhából elővarázsolódott.

Piros volt, mint a naplemente, és olyan illat szállt vele, mint a legkedvesebb szakácsnéval, akinek az ember jókedvében házasságot ígér. Hirtelen nem lehetett megítélni, hogy a hús, krumpli, csipetke, zöldség, velőscsont több-e benne, mint a lé.

- Húslevessel, tiszta bouillonnal öntötték fel - mond János, aki követte küldeményét.

A Pátri végigsimította nyakába kötött szalvétáját, az ételes tányért keze ügyébe helyezte, a kanálnak csak a hegyét dugta bele, hogy semmi veszendőbe ne menjen.

- Janitor koromban meghálálom - mond régimódiasan, midőn az első kanál leeresztése után ugyancsak lehunyta szemét, mintha a hatást vizsgálgatná, amelyet bensőjében a paprikás lé előidéz. A hatás nem volt a legkedvezőtlenebbnek mondható, mert a Pátri két-három kanál lassú elfogyasztása után mindinkább gyorsította a tempót. A húsdarabok, krumplival, tésztával, zöldséggel keverten megdolgoztattak hiányos fogaival, de tán akkor is ilyen tempóban evett volna, ha egyetlen fog sincs szájában. A gyomrából ugyanis valószínűleg viharos éljen kiáltások hangzottak fel nagy lelkesedéssel. A gyomor később adja be a kulcsot, mint a fogak. Pláne a Pátri gyomra, amely tán még a másvilágon is tovább korgott.

Mentek, mendegéltek a kanál tartalmai, közben csak annyi időre állt meg a munka, amíg a Pátri bal kezével egy darab kenyeret tört, amelyet mintegy mérséklés céljából leeresztett a bepakolt holmik közé, habár a tészta és a krumpli eléggé felszívja a gyomorterhelő zsiradékokat. De akárhogy vesszük a dolgokat, a kenyérre okvetlenül szükség van az emésztés terén.

...Miután Pátri a második rendelésnél olyan kedvező elbánást nem remélhetett, mint az első rendelésnél, fogta magát, megtörölte száját, és igen áhítatos arccal így szólott:

- Fizetek egy kis gábelfrüstököt!

Sietett, mintha dolga lett volna valahol.

III. AZ ÖREG SZIKSZAY

Kákabélű emberek az elfogyasztott gulyásporcióval bőségesen jóllaktak volna, de nem így a Pátri, akinek voltaképpen csak most jött meg az igazi étvágya.

Útját a Kálvin térre vette, ahol az öreg Szikszay bukása után egy kisebb vendéglőben újra talpra próbált állani, miután nem lehetett többé a lebontás előtt álló Nemzeti Színház vendéglőse.

Az öreg Szikszay mélabús arcú ember volt, talán azért is, mert az egyik szeme hibás volt. Ugyan hibás szemmel sem őelőtte, sem őutána senki se lehetett volna vendéglős Pesten, ahol a vendéglősöket mégiscsak inkább tudtuk elképzelni mosolygó, saját kosztjukon meggömbölyödött, az életnek csupán derült oldalait példázó embereknek, mint afféle melankolikus, sőt ecetízű férfiúnak, mint amilyen az öreg Szikszay volt, akinek nevét egykor egész Magyarországon tisztelettel és helyeslően emlegették.

Az öreg Szikszay látszólag közömbösen fogadta a Pátrit, miután már nem reménykedett abban, hogy akár a Pátri, akár ő maga valaha megint divatba jöhessenek, de szava nyájas volt, mint régi vendéglősöké.

- Mégis csak jó dolog, hogy a képviselőházban néha szünetet tartanak. Az ember láthatja régi ismerőseit, akik különben sohase keresnék fel - mond.

- Nem ülésezhetünk mindig, sok a jóból is megárt - felelt a Pátri, aki mint afféle kiszolgált országos kortes: öregségére terembiztos lett a képviselőházban, és ezen hivatalánál fogva bizonyos tekintélynek örvendett azokon a helyeken, ahol a képviselőház dolgait figyelemmel kísérik.

- Manapság már alig látok egyet is a képviselő urak közül, kicsi nekik ez a vendéglő.

- Pedig a főztje bizonyosan vetekszik a régivel - felelt a Pátri, miután az udvari, sötétes vendégszobában egy asztalnál, a csízmadár kalitkája alatt elhelyezkedett; szerette a madárfüttyöt evés közben.

- Hát lássuk csak azt az étlapot, idézzük vissza a múlt idők szép emlékeit, mikor még kendnek se volt ilyen varjúszürke a feje.

Pátri ugyan nem mondhatta, hogy az ő feje is megszürkült, inkább megkopaszodott, amelyből azonban itt-ott kiserkedt valamely rozsdás fűhöz hasonló hajzat. Nem volt férfiszépségnek mondható, sőt éppen ellenkezőleg... Mégis ő volt valaha az ország legnagyobb kortese.

Nagyon komolyan, mint valami csíziót, olvasta végig az étlapot, miközben hangosan megismételte egyes ételek nevét, mintha valamely láthatatlan kisbírótól kérdezné, hogy vajon szabad-e neki abból az ételből enni?

Az öreg vendéglős lehorgasztott fővel állott mellette, és nem ajánlott semmi nevezetességet, mint akinek amúgyis Hekuba már a világ.

De Pátri nem ezen az állásponton volt, hanem egyszerre csak csattintott a szájával, mintha most jött volna rá az igazira, amit eddig magában gondolt:

- Hajdanában, mikor sokáig tartottak az ülések a régi Sándor utcában, előfordult, hogy csak úgy uzsonnaidőre vergődtünk be a Szikszayba fenemód kiéhezve, mert Drechslernél, a képviselőház vendéglősénél, mi, függetlenségi érzelmű emberek sohase tudtunk kedvünkre enni.

- Kormánypárti volt egész életében. Különben nem is lehetett volna vendéglős az Andrássy úton.

- Szent igaz! - helyeselt a Pátri. - Diktum-faktum, az ebédidő elmúltával érkeztünk meg, néha csak úgy öt óra után. De hát ilyenkor se maradhattunk éhesen. Volt, aki megelégedett egy kis rántottával, másik egy-két porció sódarral, a harmadik valami déli maradékkal, de nekem már akkor is különös gusztusom volt az ilyen dolgokban. Minden ember másforma. Különben nem lehetne megismerni őket.

Szikszay életuntan bólintott. A Pátri folytatta:

- Az én gyomrom minden időben a meleg ételt szerette, csak kénytelenségből fogyasztottam hideget, egy darab szalonnát, szalámit, miegymást. Volt abban az időben valami bécsi virslije a régi Szikszaynak. Bécsi volt, de kivételesen jó volt. Abból egy párat megenni olyan paradicsomos, sűrű zaftban, megfelelő krumplival tetézve, esetleg egy darabka sertéspecsenyével, csak akkorával, mint az ujjam (Pátri mutatta az ujját), friss péksüteménnyel éppen elegendő volt ahhoz, hogy az ember vacsoráig kihúzza az időt. Különben is máma a régi Szikszayban, ott a Kerepesi úton ebédeltem, azért maradtam éhkoppon.

- Vajda János, a költő úr is ezt szokta mondani, amikor onnan idejön - mond némi felvillanással esőverte arcán az öreg Szikszay, és már ment is intézkedni, hogy a Pátri ne csalatkozzon reménységében, amely e helyre vezérelte őt.

Pátri most már engedett előbbeni ájtatos magatartásából, miután láthatólag könnyen sikerültek a dolgok. Az udvari étteremben szundikáló vagy csámcsogó régi vendégek bámulatára a madárkalitka felé fordult, és bókolva: a láthatatlan madárkának mindenféle rekedt füttyöket eregetett, kedveskedve a madárka felé, mintha így akarna hízelegni az ügyében eljáró gazdának.

- Kedves kis madár! - mond leereszkedően a kefefejű borfiúhoz, aki körülötte settenkedett.

Mire a borfiú kijelentette, hogy a kalitkában nincs madár.

IV. A VÁSÁRCSARNOKBAN

A virsli valóban jól sikerülhetett - meg volt tetézve egész darabban levő krumplival és egy darab frissen sült karmenádlival, valamint piros paradicsommal, amúgy "rácosan", mint Pátri később megállapíthatta -, mert Pátri most már egy "hosszúlépés" felhajtása után egy darabig szokott áhítatos arckifejezésével nézett maga elé, mint aki megemlékezik gondolatban mindazokról a szentekről, akik kálvinista létére (neje katolikus volt) se hagyták cserben, csak aztán indítványozta a fizetést a fehér mellénye zsebéből ezüstforintos megkongatásával.

- "Volt egy pár virslim..."

- Igaz, hogy nem jöttem négy lovon Pestre, mint Sárkány, aki aztán gyalog itt maradt a pesti kávéházakban, és cukorbajt kapott, hanem csak úgy tógás, pataki deák módjára, de nem kell addig félni, míg az édes, legédesebb komámuram keze nem reszket - mond borravaló helyett a kopottas pincéreknek, akik az elszegényedett Szikszay-féle étteremben búcsúztak a vendégtől, amint az sóhajtva ment el, mintha a szíve marasztaná, de szólítja a kötelessége.

Pátri nagydarab ember volt (felül a mázsán, hál'istennek, mint megnyugvással mondogatta), de mégse keltett valamely különösebb feltűnést. Amikor a közeli Nagyvásárcsarnok vendéglőjébe bevonult, mert itt ugyancsak terjedelmes kofaasszonyok, pirosarcú élelmiszerárusok, lovaglónadrágjaikban a szétpattanásig feszülő mészárosok és hentesek tanyáztak, akik a másnapi piac lehetőségét beszélték meg. Legfeljebb a Pátri termetéhez sehogy se illő, mogyoró nagyságú orra, amely egy ló rúgása miatt maradt piciny: mulattatta volna a kofaasszonyokat, ha Pátri a nőneműekkel törődött volna. De egészen másban törte a fejét.

A vásárcsarnokok vendéglőjében mindig híres konyha volt, mert frissiben kapta a vendéglős az élelmiszereket. Az új zöldség tavasszal és a kis malac a hideg időjárás beálltával itt jelentkezett először. De minden idénynek megvoltak a maga friss gyönyörűségei, amelyeket okos ember a vásárcsarnoki vendéglőben először üdvözölhetett.

Ugyancsak a hajnali vásárnyitás miatt itt főztek először útonjáróknak való eledeleket, itt készült el leghamarabb a pörkölt és a tokány, amelyet még az úgynevezett fehérterítékes részben is a saját bicskájukkal eszegettek a vendégek. Itt nem lehetett "rosszat" főzni, mert hiszen szakértő volt jóformán mindenki. A mészáros és hentes abból a húsból evett, amit ő adott el az imént a vendéglősnek, csak az elkészülés módján múlott az egész dolog. A kofák számon kérték kacsáikat, jércéiket, amelyeket hajnalban a vásárcsarnoki konyhára szállítottak. Pesti okos emberek tudták azt, hogy a vásárcsarnoki vendéglőben a legkitűnőbb minőségű élelmiszerekből főzik a mindennapi kosztot, ugyanezért beódalogtak. Ilyen "okos embernek" érezte magát a Pátri is, amikor a vendéglőben körülnézett, minden vendégnek bekukkantva a tányérjába, hogy mit eszik, mint ahogy gyakorlott vendég rendszerint abból az ételből szeretne enni maga is, amelyből a vendéglős eszik.

A vendéglős, ez idő tájt Klivényinek hívták, a kassza melletti asztalnál valami pörköltfélét evett.

- Reggelre úgyis frisset főzünk, valakinek meg kell enni a maradékot - mondta a vendéglős, midőn a Pátri régi ismerősként asztalához telepedett. (Nagyon szeretett a "kasszák" közelében üldögélni.)

A vendéglősnek a régi szokások betartása szerint őszpiros orra, szürke bajsza, jó kedélye volt; a Pátri sehogyan se tudta őt megszánni azért, hogy a pörköltmaradékot fogyasztotta, a "resztlit", mint Pátri mondta.

- Mindig az a legjobb, ami a tál fenekén marad!

- Oben liegt Schmalz! (Felül úszik a zsír) - vágott vissza Klivényi, a Pátri irigykedő tekintetét vizsgálva.

- Ez lehetséges az életben vagy a hamiskártyásoknál - felelt a Pátri visszagondolva kártyás korára. - De a pörköltfélénél ez egészen másként van. Az fő át legjobban, ami alul van, nem baj, ha kissé odakozmásodik. Bizonyos, hogy főtlen pörköltet, amely a legtöbb gyomorbajnak az okozója, nem lehet a tál fenekén találni.

- Persze a szegény vendégek az ilyen eledelekből nem kapnak - mond darab idő múlva sóhajtva a Pátri, miután szokásos áhítatos hangulatába ringatózott, és a mennybeli szenteket hívta segítségül.

- Dehogynem, ha van olyan, aki elfogyasztja! Ezek a kofák itt mind kényeskedők, a pénzükért azt szeretnék, hogy az ember egész nap frissen főzzön nekik. Megszagolják az ételt, és eltolják. Itt nem lehet tegnapi holmit eladni, mert egytől egyig értik a módját. Nehéz a vásárcsarnoki vendéglős helyzete.

Pátri gyönyörűséggel hallgatta a vendéglősi panaszokat, és a legnagyobb megértéssel bólongatott. Addig "gilt" a vendéglős, ameddig panaszkodik. Amikor elkezd kucsirozni, mint ebben az időben a pesti vendéglősök és kávésok szokása volt (amely szokás Bécsből plántálódott Pestre), amúgy se lehetett többé szóbaállani a vendéglőssel.

A pirosorrú vendéglős ezalatt egy fémedénnyel tért vissza, amelynek fenekén még némi pörköltmaradványok látszottak, mégpedig komoly marhapörkölt maradványai. A lábast az asztalra helyezte, és piros orrával ránevetett a Pátrira.

- Csak így családiasan fogjuk a maradékot elfogyasztani, mert külön már nem érdemes tálalni. Sokkal kevesebb ez már, mintsem porciózni lehessen - mondta.

A Pátri a legnagyobb érdeklődéssel kísérte az eseményeket. Mellénygombjait nyomogatta, papírszalvétát tűzött a nyakába, és akkora darab kenyeret vágott, mint a hüvelykujja.

- Az emberek nem tudják, hogy mi a jó - kiáltott fel, midőn az asztal közepén álló lábasból a húsdarabokat a porhanyóssá vált burgonyával halászgatni kezdte zsebkésével. A vendéglős a másik oldalról darab ideig segített neki, mert a Pátri megdicsőült arca, különös, szinte szokatlan csemcsegése a lábas felett, a holt embernek is gusztust csinált volna. Van abban valami ünnepélyes eljárás: konyhaedényből fogyasztani az ételt, amelyet pincérek máskor frakkban, fehér abroszon és porcelánon szolgálnak. Talán senki se volt a vendéglőben, de még más pesti vendéglőben sem, aki annyira élvezte volna az ételt, mint Pátri, aki a lábast végre kezeügyébe kapta, abban egydarabban főtt piros paprikát fedezett fel, amelyet egy darabig kerülgetett, mint veszedelmes jószágot, de végtére nem tudott ellenállni az ingernek, és a paprikát egy harapással bekapta, midőn a hús elfogyott.

- Ez is isten teremtménye - mondta áhítatosan.

A vendéglős várta, hogy valami hatása lesz a paprikának, de Pátrinak csak a szemei lettek kisebbek.

- Természetesen a vendégem volt, Pátri bácsi - mond a vendéglős, midőn a vendég asszonyos, sokrekeszű aprópénzes tárcájával kezdett bíbelődni.

V. PÁTRI MEGKERESI A KOSZTJÁT

Pátri megelégedetten vette útját a Váci utcai Korona kávéháznak, ahová a hasonszőrű régi emberek jártak, de Pátri szokása szerint nem a kávéházba nyitott be, hanem a kávéház mellett levő kis sörházba, ahonnan átjárás volt az udvaron át a kávéházba. Régi belvárosi ház régi szokása szerint a vendéglő közvetlen a kávéház mellett volt, ne kellessen a vendégeknek messzire menni azokról a helyekről, ahol napjaikat eltöltötték.

A vendéglőben alkonyati csendesség - mert estefelé járt az idő -, a konyhán aludt a tűz, a pincér a sarokasztalnál bóbiskolt, az élet zaja a szomszédos kávéházból hallatszott a biliárdgolyók csattogása alakjában.

Gyertyaszentelő napja volt éppen, Pátri a téli hidegtől felhevülve mondta a vendéglőbe lépvén:

- Mindent ettem már, csak káposztát nem, pedig ilyen téli napon az elkerülhetetlen.

Fridolin, a pincér, helyeslően nézett a letelepedő vendégre.

- Nálunk mindig van töltött káposzta, de az most hideg. Fel kell melegíteni, Pátri úr.

- A világért se! - kiáltott fel a svungba jött vendég. - Hozzon csak egy tölteléket, Fridolin, amúgy fagyosan, hidegen, némi káposztával, mert úgyis ég a gyomrom.

Fridolin, a Korona kávéház örök Fridolinja, nagy szemeket meresztett, ritka vendég kívánta tőle a töltött káposztát fagyosan, habár már előfordult vidéki úriembereknél.

A parancs: parancs. Fridolin felgyújtott egy gázlángot, és egy darab hideg tölteléket hideg káposztával a vendég elé helyezett. A Pátri egyedül volt a vendéglőben, összes, eddig nélkülözött kényelmét megengedte magának. Mellényét kigombolta, más ruhadarabjával egyetemben. Az egyik cúgos cipőjét letolta a lábáról az asztal alatt. Kedve szerint csámcsogott, mintha ez gyönyörűséget okozott volna neki.

- Ez volt a legjobb falat, amit életemben ettem - mondta, midőn átballagott a kávéházba, és egy forintot "tett" fel a biliárdjátszmára, amelyet egy híres biliárdkozák éppen akkor vívott egy kezdő játékossal. Napi kosztját így megkereste, elégedetten, a mennybéli szenteknek hálát adva, malmozott ujjaival.

(1932)


RÉGI MAGYAR ÍRÓK FURCSA ÉLETE
RÉGI SZÉP ASSZONYOKKAL

I.

Hajdanában nem volt egészen rossz dolguk a fiatal költőknek Budapesten; talán Reviczky Gyula tragikus szegénysége, Indali Gyula Dunába való ugrása és más régi szenteknek és bolondoknak vértanúi sorsa is hozzájárult, hogy a nemes érzésű honleányok figyelme (és szívvilága) már életükben kiterjeszkedjen a költők magánéletére is, ne csupán diadalmas verseiket emlegessék és szavalják a társas összejöveteleken. - Így az Auróra-kör hölgyei ugyancsak felkarolták a korabeli fiatal költőket, ünnepélyeket és vacsorákat rendeztek tiszteletükre, holott ezekkel a lelki és testi szertartásokkal odáig csak lelkes vendéglősnék foglalkoztak, többnyire a Belvárosban, ahol nem felejtették el, hogy mivel tartoznak a széplelkű honleányok nevelőiknek, a zengő poétáknak.

Az Auróra-kör hölgyei az Andrássy úton, az Operával szemközt álló Államvasutak épületében levő vendéglőben tartották estélyeiket, az emeleti "különtermekben", zenével, felolvasással, szavalással, énekkel tarkítva az összejöveteli órákat, amelyek valóban a tizenkilencedik század érzésvilágához illettek. Egy kis biedermeier hangulat, egy foszlány álmodozás, egy teásfindzsányi szerelem, egy dal terjedelmű műkedvelés és egy irodalmi est elgondolkoztató emléke maradt meg az Auróra-kör műsoraiból, amelyek a többi emlékek közül megmaradtak.

II. A SZOKNYÁS BRANKOVICS GYÖRGY FURCSA SZOKÁSAI

A hölgyek klubjának vezetője és megalapítója Beksics Gusztávné volt, akinek regényei és elbeszélései "Brankovics György" név alatt jelentek meg.

Fekete asszonyság, némi férfias tulajdonságokkal, pelyhedző bajuszkával, elhatározottsággal, kellő fellépéssel, amit írói sikerei is támogattak. Soha elnöknő nem tudott úgy imponálni, mint "Brankovics György", amikor bombaszín ruhájában a termeken áthaladt. Sokan bámulták az egykedvű és legfeljebb politikai eseményektől hevülő Beksics Gusztáv hírlapírót és miniszteri tanácsost, hogy ilyen hatalmas asszonyságnak merészel ura és parancsolója lenni, holott az asszonyságnak összenőtt szemöldöke alól kilövellő tekintetét se bírta el valamely gyengébb férfi. Igaz, hogy a fentebb említett úriember nem sokszor mutatkozott az Auróra-kör estélyein, a regényírónőre bízván az ifjú költőket és zenészeket.

"Brankovics György" ki is tett magáért, mindig újabb és újabb költőket fedezett fel a meglevők mellé. A Petőfi-szakállú, horgas termetű Jakab Ödön, a fodros Ábrányi Emil és a szalonszínész modorú Váradi Antal mellett a kör termeiben feltűnt az ifjabb női nemzedék is. És nem minden siker nélkül mutatkozott be Vrabely Armand, a humorista, Farkas Béla, a költő, Rózsa Miklós, a műkritikus, hogy a már irodalmi csengésű névvel rendelkezőbbekről ne is beszéljünk, mint például Makai Emilről vagy Szentesy Gyuláról. - Beksicsnének csalhatatlan érzéke volt a tehetséges költők felfedezésére és felkutatására. Egy tegnap még tán névtelen fiatalembert egyszerre szmokingban és jólfésülten állított a kör pódiumára, állást szerzett az állástalanoknak, könyvkiadót, nyomdászt a magukkal tehetetleneknek, sőt női ideált a szerelmes természetűeknek, akik szívbeli rajongás nélkül nem tudtak volna mit kezdeni az érzésükkel.

Ó, sok ismeretség kezdődött az irodalom és művészet kultiválása mellett az Auróra-körben, ahol mindig legalábbis megjelennek annyian, mint Tatjána bálján az Anyeginben. És a hangulat se különbözött az orosz regénybeli illúziótól; a nevezetes Puskin-alkotás akkoriban élte legnagyobb divatját Magyarországon; a kisformájú könyvecskét a zsebben volt szokás hordani, és belőle alkalomadtán a megfelelő strófákat felolvasni. - "Brankovics György", bár még javakorabeli szépség volt, enyhe szemsimogatással nézdelte az Auróra-körben kezdődő és ismeretlen végzetű pásztorjátékokat, a játékosságban elkomolyodó érdeklődéseket, majd a nyomon következő bánatokat, csalódásokat, amely utóbbiak ellen amúgy se lehetett volna semmit se tenni; így írta meg már Puskin, aki maga is szerelem miatt halt meg.


Némelyek ugyan már akkoriban mondogatták, hogy a franciák régebben divatba hozták azt az irodalmi szalonéletet, széplelkű nők és rajongó úriemberek összejöveteleit, amelyet "Brankovics György" honosított meg az Andrássy úton. De nálunk ez mégis újdonság volt a század végén, a század elején, miután odáig csak egészen zártkörűek voltak az irodalmi szalonok, mint például a Wohl nővéreké (ahol Haynald, a kalocsai bíbornok üldögélt Liszt Ferenc, Jókai és Komócsy József társaságában) vagy a Magyar utcai háziasszonyé, Pilisy Rózáé, ahol viszont nőtlen urak és férjtelen hölgyek vettek részt a műkedvelői előadásokon. (Igaz, hogy olyan szívderítő sikerrel, hogy egy-egy estély után grófok és hírlapírók, primadonnák és színitanodai növendékek, hercegek és inkognitóban utazó királyok - például Milán vagy a perzsa sah -, kávéházi alakok és "szépfiúk" szürcsölve beszélték meg élményeiket Róza termeiben.)

Az Auróra-körben nem volt ilyen válogatott a publikum, többnyire a jómódú és ugyanezért már kultúra után áhítozó pesti polgárság hölgyei, mint apró csillagocskák vették körül az állócsillagokat, mint főméltóságú Lobkovitz hercegnét, Vörös Lászlóné kegyelmes asszonyt, a számos méltóságos hölgyeket, akiket egy-egy szoárén csemegeként volt szokás szervírozni a század elején, mikor még kevesebb volt a méltóságos asszony, mint napjainkban.

III. LOBKOVITZ HERCEGNÉ

Félelmetesen szép asszonyság volt; talán a legmagasabb termetű, legkarcsúbb derekú, Erzsébet királynő "küllemeivel" felruházott úrnő, aki megjelenésében egyesítette magában mindazokat az emberfeletti kiválóságokat, amelyeket egy fejedelmi hölgytől várhatott a budapesti emberiség.

Jéghideg arca volt, szőke és bodrozott haja volt, sarkvidéki tekintete volt, ajka mosolytalan, mint a gleccser, nyaka fejedelmi magatartású, mint akár férjéé, a régebbi budapesti vezénylő tábornok és hadtestparancsnok: előbb Edelsheim-Gyulayé, később Lobkovitz herceg táborszernagyé. A legmagasabb katonai körök, sőt a legendák szerint a lehető legmagasabb sarzsik honorálták az asszonyság históriai megjelenését, amint bécsi színésznő korában viselt nevét, a Kronau nevet felcserélgette vezénylő tábornokok neveivel. Tünemény volt a csodálatos hölgy, nyakáig érő fekete ruhában, strucctollas legyezőivel, katonakabátos szolgaszemélyzetével, valamint kíséretével, öreg ezredesekkel és fürge főhadnagyokkal az Auróra-kör estélyein.

A fiatal lírikusoknak, de még az öregebb koszorúsoknak is inukba szállott a bátorság a fejedelemnő megérkezésekor, akiért tudvalevőleg véres kardpárbajt vívott egykor Lobkovitz tábornok és Edelsheim-Gyulay tábornok. Az olyan asszonyság, akiért a férfiak párbajt vívnak, mindig érdekesebb a mindennapinál; hát még mennyire növelte a dáma érdekességét a piros lampaszos katonatisztek küzdelme a hölgy birtokáért. A legenda szerint még Ferenc Józsefnek is bele kellett avatkozni legfőbb hadúri tekintélyével az egykori bécsi színésznőért folyó küzdelembe. Pest kisváros volt, a pletyka gyorsan terjedt, a nőies természetű históriáknak nagy feneket kerítettek.

A bizonyosság azonban csak az volt, hogy Lobkovitz hercegné szerette a "bohémek" társaságát, ezt a múlékony szivárványt, amelynek látszólag nincs köze a mindennapi élethez. Ott állt a terem közepén, és mint az északi fény hordta körül tekintetét. Barátságos, nyájas, szinte pajtáskodó szeretett volna lenni az Auróra-kör tagjaival, talán nem is haragudott volna, ha egy ifjú titán elmondja neki drámája tartalmát, amelyen éppen dolgozik. Talán meghallgatta volna a piros pamlagokon felolvasott költeményeket is, amelyek mindig feltalálhatók a zsebekben a hasonló társaságokban... De a legelszántabb poéta is megretirált a vállalkozástól. A királynői megjelenésű hattyú egyedül úszkált a tavon, nem tárhatta ki lelke kincseit senki előtt, mert nem volt bizalmasa a társaságban. Bemutatták a hercegnének a tehetséges költőket, mert hiszen ez hozzátartozott az Auróra-kör ceremóniáihoz, de a költők félszegen hajlongtak a pesti hadtest parancsnoknéja előtt. Még Komócsy József is, aki darab ideig a Petőfi Társaság alelnöke volt, gyakorlott előadó és pohárköszöntő, zavartan állott a hóhölggyel szemközt, nem tudott kádenciái közül egyet se elmondani.

- Legyünk kedélyesek, mert miénk a szellem világa! - biztatta Beksicsné vendégeit, és mosolyogva fogdosta karon a szerény poétákat a termek sarkaiban, hogy a hercegné hódolásához vigye őket. A poéták dobogó szívvel, meghatottan fogadták a hercegné bókjait, amelyeket az imént bemutatott költeményért mondott a dáma, de nem tudtak hasonló bókkal válaszolni, mert nem volt elég kurázsijuk hozzá.

A hercegné az Auróra-kör estélyein így sohase találhatta meg azt, amit keresett, ami után palotájából vágyakozva ideszállott, mint egy másvilági lény... A "bohémek" nem tudtak megnyílni a vezénylő tábornokné előtt. A hercegné éjféltájon csalódottan hívatta kocsiját, amely félig zöldre volt festve, mint az udvarhoz tartozó hintók, és csókkal búcsúzott az őt kísérő "Brankovics Györgytől".

- Majd holnap mondd el, drágám, hogyan mulattatok! - hangzott mindig búcsúzóul, és a hercegi hintó elrobogott.

IV. A KEGYELMES ASSZONY MEGHÓDÍTÁSA

Pedig hát volt itt másféle mulatság is, mint a bókolás. Például Vörös Lászlóné kegyelmes asszony körül már bővebben mertek nyilatkozni a költők a fiókokban levő műveikről.

Rózsaszínű, molett asszonyság volt Vörös Lászlóné, valamely olyan hallgatás ült virágajkain, amely hallgatás felhívja a férfivilágot arra, hogy módot keressen, miszerint ezeket az ajkakat megszólaltatni kellene.

Vörösné körül már rajzottak a szavak, mint a muslincák az édes fürt felett. Mindenkinek volt valamely előterjeszteni valója a kegyelmes asszony társaságában.

A költők kipakoltak érzelmeikkel, a regényírók tanácsát kérték bebonyolódott szerelmi történeteik folytatásához, az élcesek elpattogtatták mókáikat, szavalt, ágált, sóhajtozott és reménykedett az Auróra-kör költői gyülekezete, hogy majd őt tünteti ki Vörös Lászlóné megszólításával, ha egyszer megszólal. Kántorhangú, hosszúkabátos legények borzolták üstökeiket, drámaírók mekegtek, zenészek rázták ökleiket láthatatlan trombitásokat vezényelve, tárcaírók új témákat találtak ki, összeszedték magukat a legöregebb kalendáriumszerkesztők is, hogy valami újat produkáljanak Vörösné megszólaltatásához.

Ámde a kegyelmes asszony igen csendesen, csak magában mosolyogva - azzal a bizonyos mindent mondó mosollyal ajkán - figyelte az eseményeket, mint egy pohárba tett rózsa.

Vajda János, aki zord magányából és emberkerüléséből valamely véletlen folytán az Auróra-kör estélyére tévedt, mogorván megjegyezte, hogy a kegyelmes asszonyt éppen olyan élettelen tárgynak kell venni, mint amilyenek azok a tárgyak, amelyekkel ő egész életében hadakozik.

A császárszakállas költő tudvalevőleg haragban volt a szekrényajtóval, a vaskályhával, a rosszul záródó ablakkal, a székével, néha még az íróasztalát is megverte, ha nagyon rossz kedvében volt. Vörösné kegyelmes asszonyt ezek közé a bosszantó és engedetlenkedő tárgyak közé sorozta, de Vajda véleményével egyedül volt az Aurórában. A kegyelmes asszony rózsaszínű mosolya, kékszemű hallgatagsága, szinte önfeledkezett, fűzőnélküli, puha üldögélése a pamlagon, hófehér, táskás kezeinek és nyakának tartása, hajfürteinek omlatagsága, cipőinek kényelemszerető, szinte keleties puhasága, bőséges szoknyáinak a szabása, de főként már említett érdekes, érdeklődő, titokzatos, szinte megfejthetetlen mosolya tulipánhagyma duzzadtságú ajkain felhívta a költőket, hogy mindazt bemutassák, amit legértékesebbnek ítélnek életük termékeiből. A süket és kopasz Varsányi Gyula itt olvasta fel az akadémiai pályázatokra induló műveit, de az ünnepelt és faunarcú Bartók Lajos is verseit, miközben orra fénylett, mint egy görög istené valamely olimposzi ünnepélyen. Vörös Lászlóné kegyelmes asszony "kimosolyogta", mint egy varázslat, a jelenlevő költők mondanivalóit... Szavak és rímek hadseregei, mint megannyi kis katonák indultak az új trójai háborúba az Andrássy úton. Álneves költők küzdöttek a tornatér porondján, leeresztett sisakrostélyok mögött, mint hősök, beszélylovagok, regényalakok, elbeszélések boldog-boldogtalan figurái a kegyelmes asszony páva tündökléséhez hasonló mosolyáért.

Beksics Gusztávné éjfekete, vastag szivarra gyújtott, és belőle vastag füstöket fújdogált, amikor a barátnője körül kifejlődött irodalmi harcot szemlélte. Jószívű teremtés volt, eszébe se jutott irigykedni, mert hiszen ismerte az elismerés babérjaira pályázó költőket, akik szógladiátorokként vívták csatáikat a mosolygó asszonyság körül.

Hogy a verseny változatosabb legyen: a fővárosi poéták mellett vidéki pályázókról is gondoskodott.

Így egy estén mókusképű, igen szakállas (Ferenc József-szakállas), szalonkabátos, kistermetű, de recsegő hangú, cvikkere mögül figyelmesen nézegető, táblabírós tempójú, időskés úriember állított be a kegyelmes asszony ostromlói közé, aki nyomban "lelkem, kegyelmes asszonyomnak" titulálta a rózsabálványt, és zsebéből sokat forgatott kéziratot vont elő, amely egy félig versben, félig prózában írott beszélyt tartalmazott - amilyent talán száz esztendő előtt mutattak be Tatjána estélyein az Anyegin korában. Hanghordozása is más volt az ismeretlen úriembernek, mint a Petőfi és Kisfaludy Társaságok megszokott előadóinak. Tényleg madárfüttyel jelezte a helyzetet, ahol elbeszélésében a tavaszt hirdető pintyőke megszólal a téli varjak károgása után; produkálta a békák brekegését, a távoli kutyaugatást, a csőszpuskának durranását, az útszéli fogadós hangját, amint az elbeszélés hősét esti útjában kísérik. És a szerelmi vallomás helyén (amikor idáig ért művének felolvasásában) csakugyan térdre ereszkedett Vörös Lászlóné kegyelmes asszony előtt, összehajtogatott zsebkendőt bontva ki előbb térdei alá, hogy az izgalmas részleteket kellőképpen előadhassa.

Kálnay László, Rákosi Jenő felfedezett írója volt az idősecske úriember, aki emlékezet szerint az Auróra-körben az "elfővárosiasodott" írók és költők között a legkomolyabb sikert aratta. Egy tucatnyi meghívást kapott ebédre és vacsorára a jelenlevő asszonyságoktól, mert a novellát újra akarták hallani, és különben is divat volt a költőket, művészeket, más hasonló kákabélű embereket barátságos családi asztaloknál jóllakatni, amikor előre megkérdezték kedvenc ételei felől a kiszemeltet, tiszteletükre vásároltak tiszai rákot, balatoni fogast, szegedi paprikát, kecskeméti barackot, pozsonyi kiflit, kolozsvári káposztát, debreceni kolbászt, liptói túrót és miegymást, amiről éppen a meghívandó nyilatkozott.

Téli időjárás volt. Az eddig meg nem szólalt kegyelmes asszony kérdésére az előadástól meglehetősen felhevült Kálnay László azt válaszolta, hogy legjobban a felsőtiszai csíkot (amely nem nagyobb a kisujjánál) szereti a káposztalevesben.

- A csíkleves vasárnap várja önt házamnál - mond a kegyelmes asszony, és az estélynek ezzel vége volt, nagyobb dolgok nem történhettek már, mint a hallgatag kegyelmes asszony megszólalása.


Mondják, hogy ez a rigófüttyöt, bölömbika bugását, bagoly huhogását és részeg ember danáját is nagyszerűen imitáló, egyébként nagyon tehetséges vidéki író későbben, miután "divatba jött" Pesten, és számos családi ebédre volt szerencséje meghívatni: egyszer Lobkovitz herceg, a budapesti hadtestparancsnok asztalánál is vendégi állapotban kóstolgatta a "nyíri vinkót", amelyet igen szeretett. A császárszakállas herceg szemben ült vendégével, az ugyancsak császárszakállas Kálnay Lászlóval. (A háziasszony pihenni tért a hosszadalmas ebéd után.) A herceg és táborszernagy látható elragadtatással hallgatta végig Kálnay László sokszor előadott novelláját. Majd kérte, hogy ismételné meg azt a fejezetet, amelyben a tanyai kutyák messzi ugatása hangzik.

- Hadnagy koromban, a hadgyakorlaton, sokszor hallottam az ilyesmit - mond a herceg, és kelyhét Kálnay László kelyhéhez érintette elismerése jeléül.

(1932)


"AZ ARANYKÉZ UTCAI SZÉP NAPOK"

I. A BANKÓCSINÁLÓ KÖLTŐ

Lehetséges, hogy a hivatásos történetíróknak más értesüléseik vannak erről a belvárosi utcáról, mint e sorok szerzőjének, aki ifjan és regényesen, szegényesen és szívdobogva ütötte fel sátorfáját az égboltot csak takarékosan mutogató, de igézetes női tekintetekkel bővelkedő ódon házak között; a vendéglő az "Aranykéz"-hez volt címezve; emberfeletti nagyságú fakéz lógott az utcasarkon, amelyet valaha csakugyan megaranyoztak; finom kesztyűsök, gyűrűkkel és karperecekkel kereskedő ékszerészek, fűzőkészítők, szabónők, kártyavetőnők, sőt hímzőnők tartották itt műhelyeiket. Minden foglalkozáshoz szükség volt itt e kézre, az áldott, szerencsés aranykézre, amely megsegítette az embereket; életet, kenyeret, boldogságot adott az utca lakóinak. De laktak itt betűvetők is, akik a kezük mellett a szívükkel és agyvelejükkel is dolgoztak. Éppen egy ilyen betűvető történetét forgatom az elmémben, amikor a régi Aranykéz utcára gondolok, és a benne lakókat felvonultatom képzeletemben a múlt időkből.

Benedek Aladár, akit polgári nevén Náray Ivánnak hívtak a múlt században, az irodalom hőskorában, amikor a költők valóban hőseik életét folytatják, külsejére nézve olyan volt, mint egy korabeli regényhős.

Úri családból, Arad megyéből származott, mint ahogy a jó származás szükséges volt akkortájt a regényhős elindulásához.

Szakállas, oroszlánképű dalia, csaknem kétméteres termetén sörényes fejjel; kezében szürke, selyem napernyővel, amely a régi Magyarországon az uraságok divatjához tartozott. Komoly, öntudatos, gáncs nélküli férfiú, aki köztiszteletnek örvendett az Aranykéz utcában, amint alkonyattal mindennapi sétájára indult, nyájas leereszkedéssel fogadta a boltajtóikban álldogáló mesteremberek üdvözletét, a bolti kisasszonyok mosolyát, az Aranykéz vendéglősnéjének üdvözletét, általában a köztiszteletnek azokat a jelvényeit, amelyekkel az emberek elárasztani szokták azt, akit maguk között kiválónak elismernek.

Szoborszerű megjelenése mindig örömöt okozott az utcában, ahol a nyájas kereskedők még nem küzdöttek a mai (1932-ős) évek gondjaival, ráértek örülni az egyhangú, de nyugodalmas élet apró örömeivel. Ilyen öröm volt Benedek Aladár mindennapi megjelenése az Aranykéz utcában, amint tűnődő tekintettel, némi melankóliával arcán, az élet és költészet titkain gondolkozva elvonult a suszterboltok, kalaposműhelyek, aranyműves kereskedések előtt, hogy mindenki elgondolkozhatott a költő lényén, magaviseletén és nyilvánvaló szenvedésein, amelyeknek halk sóhajtásuk kíséretében adott kifejezést. Néha félhangosan próbálgatott magában valamely költeményt, amelyet délután olvasott, vagy talán éppen maga szerzett. A költői termékek megszületése mindig ismeretlen, talán még a szerző előtt is. Hogyan tudhatta volna egy Aranykéz utcai boltos, miként jönnek létre például Benedek Aladár versei, amelyek kellő hírnévnek örvendeztek, mikor talán a költő maga se tudta volna megmondani egy-egy verse keletkezésének valódi történetét?

Annál inkább kellett azonban tudnia arról a hamis ötforintosról, amelyet ebben az időben elcsíptek Pesten, és a nyomok Benedek Aladárhoz, az Aranykéz utcába vezettek.

II. A KÖLTŐ NEM TAGADJA A BANKÓCSINÁLÁST

Benedek Aladár nem tagadta, hogy ötforintost valóban készített lakásán, de csak egyetlenegyet, mégpedig kézirajzzal, amely véleménye szerint megtévesztésig hasonlított a valódi bankóhoz.

És nagyon csodálkozott, hogy azt felismerték, mikor művét maga tökéletesnek hitte.

Az oroszlánszakállas költőt napernyőjével és szürke puhakalapjában bevitték a Hatvani utcában levő főkapitányságra, és ott vallatás alá vették esetleges bűntársai felől. Benedek Aladár a legnagyobb csodálkozással tiltakozott:

- Csak nem gondolják a rendőr urak, hogy egy ötforintos bankó elkészítéséhez nagyobb apparátust kell megmozgatni? Egy délután unatkoztam otthon, és az unalom ellen rajzolgatni szoktam magamban és magamnak. Így rajzoltam le az ötforintost, amelyet csak a véletlen folytán adtam ki, mert eszem ágába se volt azt forgalomba hozni. Tessék elhinni, igaz, amit mondok. Nem vagyok bankóhamisító.

Ámde a rendőrségnek külön világszemlélete van a dolgok felől, mint a költőknek, ugyanezért Benedek Aladárt fogva tartották, bár tiszta és tisztességes múltja látszólag mindenben igazolta a költő vallomását.

Az úriembernek nagyon kényelmetlen volt, amikor gonosztevő módjára bántak vele, börtönbe vetették csavargók és más rendőrségi fogháztöltelékek közé, ahol valóban keservesen érezte magát.

Napok múltak el, és Benedek Aladár ügyében nem történt semmi változás.

Legfeljebb annyi, hogy egyetlen nyomot sem találtak arra nézve, hogy a költő máskor is foglalkozott volna bankócsinálással.

A rajzai, amelyeket Aranykéz utcai lakásán megtaláltak, azt bizonyították, hogy a költőben rendkívüli rajzolóképesség rejtőzik, amely azt igazolta, hogy a költő különb dolgokat is tudna rajzolni az ötforintosnál. De hát, mint említettük, pusztán az unalom elűzése végett rajzolgatott, sohase jutott eszébe tehetségét értékesíteni.

Ekkor úgy látszott már, hogy előbb-utóbb kiderül Benedek Aladár ártatlansága, amikor a rendőrségen jelentkezett egy fátyolos hölgy, aki vallomástétel végett a bankócsinálás ügyében nyomozó kapitány elé kéredzkedett, és ott ugyancsak eláztatta a költőt.

A nők meggondolatlanságával állította, hogy a költő rendszeresen foglalkozik bankócsinálással. Vidéki vásárokra szokott járni, és ott a tudatlan parasztoktól ökröket vásárol, mint ezt valóban bankóhamisítók cselekedték.

Meg is nevezett néhány vidéki várost, ahol Benedek Aladár megfordult, amikor költeményes könyvére az akkori kor divatja szerint előfizetőket verbuvált, felolvasásokat tartott, költői sikereket aratott, és az útba eső hölgyeknek szép szavakat mondogatott, mert hát ki mondjon bókokat a vidéki dámáknak, ha még az átutazóban levő poéták se?

A vallomást tevő hölgy éppen azok közé tartozott, akik hittek valaha a falusi költő szép szavainak, amelyeket a költő elmondásuk után nyomban elfelejtett, de annál inkább emlékezett rájuk az asszonyság. A szerelemből az elhagyottak gyűlölete lett. Így kergette az elfajult érzelem az asszonyságot, hogy vallomást tegyen Benedek Aladár ellen, amikor annak bajbajutását megtudta.

A rendőrkapitány persze nyomban átlátott a helyzeten, mert hiszen pályáján elég emberismeretre tett szert.

Többször is figyelmeztette az asszonyságot a hamis tanúvallomás következményeire, de az asszonyság mindig elkeseredettebben vázolta a költő jellemtelenségét, hazug magaviseletét, hűtlenségét; ugyanekkor azokról a bizonyos ökrökről se felejtkezett meg, amelyeket a költő a nagy folyamon túlra elhajtott, hogy azoknak nyomuk vesszen. Csupán hamis bankókat hagyva hátra a károsultaknál.

III. HOGYAN VISELKEDETT A SZERELEM ÁLDOZATA TOVÁBB?

Nemsokára ezután, midőn a költővel megismertették a titokzatos hölgy vallomását, az lehajtotta a fejét, és a szokatlanabbnál is mélyebbet sóhajtott.

- Igen, emlékszem a városkára, amelyben egyszer megfordultam; emlékszem a vár alatti sétákra, sőt a költeményre is, amelyet egy nagy fa alatt írtam, amely nagy fáról feltettem, hogy majd az én nevemről fogják elnevezni. De sem az ökrökre, se az említett hölgyre nem emlékszem. Valamely félreértésnek kell lenni a dologban.

Így hangzott Benedek Aladár vallomása a hölgy tanúskodásáról, és a rendőrkapitány megint csak elgondolkozva nézett maga elé, mert már hallotta, hogy vannak férfiak, akik még bajba jutásuk esetén sem árulják el azt a nőt, aki titkukat rábízta.

- Ha elmondana, költő úr, őszintén mindent az említett hölgyről és a vele való ismeretségéről, könnyebben tudnánk nyomozni a rejtélyes ügyben - biztatta St. Hermandad kapitánya a fogoly poétát.

- Helyettem verseim beszélnek. Egyetlen költeményt sem írtam az említett hölgyhöz. Végigtekinthetők könyveim, amelyekben megéneklem azokat a hölgyismerőseimet, akik kedvesek vagy kedvetlenek voltak, mert hiszen a női báj éppen úgy diszponálja a költőt, mint akár a szenvedés a nők miatt. Ezért az említett hölgyért soha el nem hagytam egyetlen könnyet se.

- Talán éppen ez a baj, és ezért bonyolult az ön ügye, Benedek úr - felelt a rendőrtiszt, és nemsokára átadta a foglyot a Fortuna börtön őreinek, akik egy este Budára kísérték, s nehéz lakatot tettek ajtajára.

A titokzatos nőnek, aki a sorsdöntő vallomást elhangoztatta: nyoma veszett. Többé nem lehetett megtalálni őt vallomása letétele után.

Igaz, hogy az ökröket sem, amelyeket Benedek Aladár a hamis bankókon vásárolt és elhajtott.

A költő gondba merülten ült a Fortunában, mert hiszen igazságtalannak vélte sorsát. Szakálla bozontos lett, haja gubancosan hullott homlokába, aligha lett volna felismerhető a régi Aranykéz utcai gavallér, ha börtönéből egyszer kilép.

Neve még egyszer került az emlékezetekbe, amikor a törvényszék kihirdette felette ítéletét. Többévi börtönbüntetésre ítélték a törvény szigorú paragrafusa szerint, amely méltóan bünteti a bankóhamisítókat.

Ült, üldögélt Benedek Aladár a Fortunában, mint annyian mások, akiket szerencsétlen végzetük erre a szomorú helyre száműzött.

Talán fél esztendőt ült már le büntetéséből, amikor végre megint verseket kezdett írogatni, mert a versírás olyan dolog, hogy azt a börtönben sem lehet elfelejteni. Különben is, mint iskolázott embert, a börtön irodájában foglalkoztatták, hogy meg ne bolonduljon a cella magányában, ilyenformán írószerekhez juthatott, amelyeknek felhasználásával hangot adhatott a benne dúló érzelmeknek.

Az Aranykéz utcai história szerint körülbelül fél esztendő múlott el a költő innen való távozása óta, amikor mindenféle névtelen versek érkeztek a magyar királyi posta útján az Aranykéz utca különböző hölgyeihez. Érzelmes, vallomásos, szíven találó versek, amelyeknek szerzőjét darab ideig senki se tudhatta, mert hiszen odáig, amíg a költő az Aranykéz utca lakója volt, senkihez se intézett egyetlen költeményt se. Csak akkor, miután innen elkerült: fájdult meg a verse a fűzővarrónőért, a kis hímzőnőért, az ábrándos csipkeverőnőért és az aranyművesnéért, aki legszebb volt minden portékája között. De kapott verset az "Aranykéz" vendéglősnéje is, pedig talán ez a férfias asszonyság törődött hajdanán legkevesebbet az utcán ellengedező költővel (költőből volt neki elég része, több versíró járt a vendéglőbe, akik teleírták az étlap hátát).

Még olyan világ járta, hogy a verseket nem volt szokás olvasatlanul eldobálni, sőt talán több jelentőséget tulajdonítottak a költeményeknek, mint amennyit azok valójában megérdemelnek. A zubbonyka alatt, ahol az ingen a monogram található, nem messzire a szívtől: helyezték el a címzettek a hozzájuk adresszált, névtelen verseket. Itt rejtegette versét a kis hímzőné, a "szívünk aranyművesnéje", a babonás kártyavetőnő, aki foglalkozásánál fogva az egész világot ismerte, csak éppen a névtelenül érkezett versek szerzőjét nem, lehet egy öreg akadémikus vagy egy fiatal óriás, aki most veszi első lépteit a halhatatlanság felé; de lehet egy különc herceg vagy gróf is a versíró, akinek kedvtelése női gondolatokat megzavarni... Egy névtelenül küldött vers írójáról kedvükre csaponghattak a fantáziák. A versíró olyan alakban lépdel elő, amint a fantáziának legkellemesebb... Csak a nagyszakállú Benedek Aladárra nem gondoltak az Aranykéz utcai hölgyek, hogy az majd börtönbeli szenvedéseiből mondja el érzelmeit azoknak a nőknek, akik mellett életében látszólag érzelemtelenül ment el.

Egyetlenegyszer sem állott meg a csipkés bolt kirakata előtt, hogy a boltban történő eseményeknek szemtanúja legyen.

A kis kalaposné fekete, fénylő szemét hiába sütögette le a költő előtt, amely szemlesütés mindig biztos jele az érdeklődésnek.

És a versek szállottak a börtönből, mint valami figyelmeztető levelek, hogy valahol, mogorva négy fal közé zárva epekedve dobog egy sokat szenvedett szív az Aranykéz utcai hölgyek felé, jobban óhajtja őket ismét láthatni, mint bárki a földön.

Mondják, hogy számos verset írt B. A. a börtönben, amelyeket barátnőinek, barátainak azzal a szándékkal küldött, hogy azok nehéz napjaiban el ne felejtsék, sőt eszükbe tartsák arra az időre, amikor majd kiszabadul méltatlan helyzetéből. A história szerint: ellenségei, akik persze a költői pályán akadnak, a börtönből kapták a békítő költeményeket, amelyek már sok feszült viszonyt enyhítettek.

Benedek Aladár a börtönben sem tagadta meg magát, írta verseit arra az időre, amikor majd kiszabadulván, szüksége lesz az emberek jóakaratára.

IV. A KIRÁLYNÉ KÖZBELÉPÉSE A KÖLTŐÉRT

De szabadsága visszanyerését mégse az Aranykéz utcai hölgyeknek köszönhette, bár nyilvánvalóan éppen eleget imádkoztak érte ezek az érzelmes, jóindulatú teremtések. Sokkal hatalmasabb befolyásnak kellett megmozdulni, mint a csipkeverőnő imádsága, hogy a költő visszanyerje a mindennél drágább szabadságot.

Ez a csodálatos befolyás pedig nem volt másé, mint Erzsébeté, Magyarország királynéjáé, aki abban az időben sűrűn járt Gödöllőre és Budára, amikor Mária Valéria, az uralkodópár "kedves kis magyar lánya" még rövid szoknyában szaladgált a gödöllői parkban, vagy utazgatott a budai siklón, mert a királyi leánykának is ebben telt a legnagyobb öröme, mint a többi budai gyermekeknek.

A Fortunában se voltak a rabok teljesen elzárva a világtól; valamely úton-módon ott is megtudták, mikor időzik a királyi pár Magyarországon, főként Erzsébet, akinek szívjóságáról sokat tudtak akkoriban a legendák, szegény emberek mesemondásai, alamizsnás történetei.

Sok levél indult el olyankor Erzsébet címére, amikor Budára tette háztartását, délutánonként a városerdőben lovagolt, miután a Zöld Vadásznál nyeregbe szállott, és órák hosszáig járta az ismeretlen ösvényeket, aztán kocsiján visszahajtott Budára, és este ragyogva jelent meg a bálon vagy más estélyeken, amelyeket bőségesen rendezett Ferenc József a felesége mulattatására. Olyan idők jártak, hogy jóformán minden este volt valamely szórakoztató összejövetel a budai palotában, ahová éppen ekkoriban vezették be a villanyvilágítást, megelőzve a bécsi Burgot, hogy az osztrák főurak bámulni jártak Budára.

...Akkoriban Benedek Aladárnak a Fortunában már egy kötetre való költeménye gyűlt össze, miután múzsája megtalálta útját a börtön küszöbén át az itt hervadozó költőhöz. A múzsa szorgalmas volt, és a költemények felszaporodtak. A költő elérkezettnek látta az időt, hogy az új versfolyamot valakinek felajánlhassa, amely szokás akkoriban általános volt.

A börtönében sínylődő költő a költeményfüzért egy ihletteljes pillanatában Erzsébet királynénak ajánlotta. Valamely titokzatos úton, amely csak egy poétának juthat eszébe: eljuttatta költeménye másolt példányait a börtönből a királyné kezeihez, miután mellékletben megírta érdemtelen sorsát, a mostoha szeszélyt, amely ártatlanul a foglyok körébe sodorta. Börtön és magány, szenvedés és az ártatlanság tudata szülhetnek ilyen gondolatot, amelynek reménytelenségében csak egy költő fedezhetett fel reménységet.

És mégis... Amire senki se gondolt volna, a boldogtalan költőnek sikerült ez a lépése, miután már hiába ostromolta verseiben az emberek könyörületességét.

A királyné szíve megesett a börtönlakón, és a királynék által ismert úton lépést tett az igazságtalanságot szenvedő költőért. Talán csak egy kézmozdulat volt, amellyel érdeklődését jelezte a börtönében gubbasztó rab felé; talán éppen az öreg Tiszának, aki naponta megfordult a budai palotában, mondott egy jótékony szót a lélegzet nélküli poétáért. Az Aranykéz utcai históriák szerint: nem sokkal a királynéhoz írott költemények elindulása után kegyelmi kézirat érkezett a Fortunába, amely iratban Benedek Aladár hátralevő büntetését a legfelsőbb kéz elengedi.

A korán megöregedett és elveszettnek látszó költő a kegyelem hírére alig pár nap lefolyása alatt visszanyerte régi egészségét, elmúlt ifjúságát, sőt felcsapongó életkedvét is, mert azok közé az emberek közé tartozott, akiknek elegendő az élet egyetlen és váratlan mosolya, amelyet az feléjük küld, hogy ismét a régi rózsaillatát érezzék a világnak, kedvük felderüljön, megteljen reménységgel, amelyet a költő tud érezni a legjobban, miután neki van leginkább szüksége erre a varázsra az élet küzdelmei között.

Benedek Aladár, ez a nagy életkedvű úriember, úgy tért vissza a Fortunából, mint valamely pompás üdülőhelyről, hol egészsége helyreállítása céljából tartózkodott.

V. A KIRÁLYNÉ HÓPÉNZT RENDEL A KÖLTŐNEK

Széles karimájú, feketeszalagos, szürke kalapját, selyem napernyőjét, gavalléros alakját újra láthatták a fűzőkészítőnők az Aranykéz utcai boltokból; persze most már nagyobb bizalommal, mert a költő a távollét idején vallott érzelmeiről. Minden Aranykéz utcai hölgy tudta, hogy mit gondol magában Benedek Aladár, ha ezt nem is hangoztatja. Természetes dolog volt: a szabadság napjaiban oroszlánsörénye és dús szakálla rövidesen visszanyerte régebbi aranybarnaságát.

De az Aranykéz utcai sikerek most már nem elégítették ki teljes mértékben a megszenvedett költőt. Utóvégre Magyarország királynéjának volt szerencséje pártfogását megnyerhetni, ugyanezért a rendkívüli patrónához ragaszkodott további életügyeiben. Verseket ajánlott, leveleket küldött, kérvényeket intézett az ország legelső asszonyához, és hogy, hogy nem, a méltatlanul szenvedett költőnek sikerült vállalkozása.

Egy napon arról értesítették, hogy a legmagasabb helyen meghallgatták kérelmét, és rendes hópénzt rendeltek számára, hogy gondjaitól mentesítve legyen.

A hópénzt a mindenkori budapesti főkapitány fizette ki Benedek Aladárnak, már csak azért is, hogy a költőnek ne jusson eszébe többé ötforintost rajzolni. A rendőrséggel való ilyen barátságos viszonya miatt Benedek Aladárt a korabeli költőtársai kémkedéssel ("spicliséggel") is vádolták, de tudjuk, hogy milyen az irigység, fekete árnyékot rajzol a fehér falra.

(1932)


BOLDOG ARANYIFJAK MÁJUSA PESTEN

I. MÁJUS JÖTTÉN...

Meg kell adni, nem utolsó dolog zongoraverkli mellett mulatni május elsején!

A vendéglő udvara rózsaszínű abrosszal van terítve, a homokos kuglizóban az első idei kiskakasok kukorékolnak, a kapun nagyapánk jön be kerek szalmakalapos gigerlinek öltözve, és követi őt az az ezer piroszubbonyos munkáslány, aki ötven esztendő előtt először vonult fel a három 8-asos táblával az Andrássy úton.

A cirkuszból a legöregebb bohócok, a majomemberek, a törpék, a légtornászok vonulnak ki, zöld gallyat rak kalapjához a fiákeres, elszabadult luftballon után fut ideálunk, a kis guvernánt, söröshordót kongatnak, mint valamely indulót, a csaposok, és nagyapánk valcert táncol a kertben, mintha erre a napra megbolondult volna az egész tiszteletre méltó múlt idő.

...Legalábbis innen, a verkli mellől nézve, olyannak látszik minden elmúlt május, hogy akkor nem volt szokás egyebet tenni, mint bakkecskévé, "Jancsi"-vá, léggömbbé, eperré vagy idei libává varázsolódni minden férfinak és nőnek, aki részt akart venni az élet örömeiben.

Az úrnő együtt nyargalt a szarvas hátán és a körhintán szobalányával; a bakon miniszterek ültek, a polgármester a fa tetején, a lombok közül énekelt. Egy nap, amikor egeret lehetett fogatni a tudóssal és tanítványával, Wampeticcsel és Barokkaldival, a legzordonabb lélekkel, mint amúgy is ifjúságát élvező világgal.

Innen, a verkli mellől nézdelődve, úgy tűnik fel, hogy az elmúlt élet jóformán csak örömökre volt berendezve. Azért állt a Gellérthegy a Duna partján, hogy oda danolni járjunk; azért zöldült a Városliget a Rákos homokján, hogy ott ifjan, öregen megtaláljuk kedvünket; azért volt lábunk, hogy azzal táncoljunk, s szívünk, hogy mindig telve legyen érzelmekkel.

Egy letűnt világ, amelynek látszólag nem volt egyébre gondja, mint a nótákra, amelyek tavasszal az utcára kerültek, a vendéglőkre, amelyek kinyíltak, az erdőkre, amelyek körülvették a várost, a kék égboltra felettünk, asszonyra, dalra és borra. Talán nem is dolgoztak akkor az emberek? - gondolná magában a merengő. - Én legalább nem emlékszem rá, hogy dolgoztam volna, mondja a múlt idő.

II. MÁJUSI "DURCHMARS"

A Gregoritsnál Parányi István doktor, a hatodik kerület adókivető bizottság elnöke ült a maga társaságában; hivatalos ünnepélyt (azaz "durchmarsot") tartottak május elsején is, mint akár szilveszterkor, húsvét és pünkösd első napján, általában ünnepnapok előtt, amelyeket át lehetett aludni.

Hat vagy hét olyan hivatalos éjszakázó ünnepélye volt Parányi István társaságának, mint például a május elseje, talán a legfontosabb ünnep az agglegények társaságában, amikor a szabadban, szabad ég alatt, néha ugyan még télikabátban, de leginkább rövid, szürke "übercicher"-ben az első ünnepélyüket megülték.

A Vadászkürtből indult el a társaság, amelynek tagjai voltak a másfél mázsát nyomó, hatalmas beszédű, kékszemű, fehérszakállas és mindig elnöki tekintélyt élvező Parányi Istvánon, a királyi tanácsoson, majd később udvari tanácsoson kívül Löwenstein, a híres fűszeres, Kapy Miklós ny. huszárkapitány, a jeles pezsgőgyár pesti igazgatója, Magyary-Kósa Ferenc gavallér, Kauser Jenő gavallér, Réső Antal Kálmán gavallér, Blau Arnold egykori budapesti tőzsdés és körülbelül minden nevezetesebb pesti úriember, aki bizonyos éjszakákat szeretett ébren, vidám társaságban eltölteni.

"Boldogult úrfikorom"-ból való úriemberek voltak ők, akik nem tudtak abban megnyugodni, hogy az élet eljárt felettük, még mindig úgy mulatoztak, mint a nyolcvanas esztendőkben; a tizenkilencedik század gavallérparagrafusai szerint élték napjaikat, többnyire a Váci utcai Nemzeti Szállodában, tetőtől talpig lovagoknak való napjaikat, mint talán a templáriusok hajdanában, akik nem ijedtek meg bármilyen vitézi vállalkozástól. Összetartóak voltak, és hatalmas testalkataikkal, különös kiszólásaikkal, verekedésre vagy párbajozásra mindig hajlamosságukkal még mindig azt az időt jelképezték, amikor Róth Karcsi a Váci utcában pofozkodott azokkal, akiknek arca nem volt szimpatikus előtte. "Terroristáknak" is nevezték őket hajdanán, akik egész kávéházakat "vertek ki", székkel vagy asztallábbal, mert állítólag a rendet szerették.

A Kék Macskában, a Beliczaynál vagy a Flóra-termekben tanultak meg táncolni fiatal korukban, és úgy vették a keringőt, mint a bécsi táncmesterek. Ifjú mágnásokat tanítottak meg arra, hogyan kell kifelé fordítani a könyöküket, hogyan kell előkelően sántítani, hogyan kell a monoklit feltenni, a sétabotot kézben tartani és a keménykalapot félrevágni, hogy a nyakig elválasztott hajfrizura érvényre jusson.

Egy generáció tanult tőlük hetykeséget, szavak ropogtatását, merev arckifejezést, ruházkodást, gavallértempót, könnyelműséget, kártyázást és biliárdozást.

Igaz, hogy tanult lovagiasságot, jellemet és férfiasságot is, mert különös, semmittevő életmódjuk mellett sem voltak egészen értéktelenek ezek az úriemberek, akik mindig sokat adtak a gavallérbecsületre, a nők iránti tiszteletre (sajnos, ebben a tiszteletben leginkább a velük érintkező félvilági nők részesültek), de komolyan számon tartották a váltólejáratok napjait is Schreibitznál, az uzsorásnál, a vörös Lányinál, a pénzkapacitásnál, a Kispipa és a Somossy Orfeum pincérénél, a kontókat Neulä nder szabónál és Pórfi kalaposnál, a szállodai számlákat, mert az hôtelier-nek utóbb rossz szokása lett, hogy a reggel hazatérő urak előtt néha lezáratta a szobát, franciakulccsal, hogy azt semmiképpen felnyitni nem lehetett addig, amíg a számlát ki nem egyenlítették.

III. BEVONULÁS A VENDÉGLŐKERTBE

Ők jöttek elő májusnak elsején, mint a régi operettekben az előkelő hercegek, grófok, kékszakállak, inkognitóban utazó fejedelmek a Gregoritsnál, a Zöld Vadásznál, a Druschkánál, a fiákeresek korcsmájában (ott a Víztorony felé), a Kéményseprőnél és az ügetőversenytér felé annál a nagyszakállú korcsmárosnál, akinek kertjében "egész Budapest" megfordult május elsején, úrnők simultak lovagjaikhoz a rikoltozások közepette, lornyettes dámák nézték elámulva a város tavaszonként felébredő kedvét, Batthyány Elemér és Lipthay Béla két kis szobalány között, akik elhatározták, hogy művésznők lesznek, Zubovics Fedor, a legkalandosabb és Bothmer Jenő báró, a legmulatósabb atléta rendezték a négyest a kertben, amelyhez ropogósan, kiadósan szólott a zongoraverkli.

De mi csak maradjunk barátainknál, a Kürt-beli "aranyifjúságnál", akik a demokratikus mulatozáshoz már éjfélkor kivonultak Parányi István vezérlete alatt, mert ez az öregúr, akit magamban gyakran hasonlítottam a halhatatlan Falstaffhoz, a földkerekség leghíresebb Jankójához, mind pedánsabban tartotta a rendet (igaz, az adókivető bizottságában is), amint évei muladoztak.

A barátság szentségének megsértése volt olyan alkalomról elmaradni, mint amilyen május elsejének a megünneplése volt.

Ki adjon színt, életet, hangulatot ennek a bágyadozó városnak, ha már Parányi "Pista" és társasága se? Utóvégre ők vigyáztak arra évtizedeken keresztül (mint a Vadkanfőnél és Windsorban a "Hattyú" hősei), hogy a városban jó koszt, jó innivaló, barátság és vidám asszonynép is legyen, Ha ők se tartják meg a szertartásokat, a hivatásosan átlumpolt éjszakákat, a már említett "durchmarsokat", ugyan ki tartja meg helyettük, amikor a világ napról napra romlik, a vendéglősök és vendégeik egyre-másra felejtenek a régi ceremóniákból, május elseje egyszer csak úgy fog elmúlni a világból, hogy senkinek se gyújtották meg a vadonatúj szalmakalapját, amelyet a divatfiak először bemutattak, rendszerint hölgyeik kedvenc színeivel felszalagozva?

Ugyanezért, mikor Parányi István csaknem két méter magas és másfél mázsás alakja feltűnt éjfélkor a "Gregorits" (egy városligeti sváb vendéglős) kertjében, nyomában felvirágzott kedvű és kabátú társasága, a daliás, kipödrött bajszú, az életnek csak vidámságaival, a perc örömeivel és a jó hangulatok megbecsülésével törődő gavallérok: minden bizonnyal operettbeli kedély, csaknem "éljenzés" és kardal futamodott végig a már ott mulatozókra, mert az "aranyifjakat" mindenki ismerte Pesten.

A söntésben megdöngették a söröshordót, a szakácsnő kidugta fejét konyhájából, a vendéglősné olyan vígan pattant elő, mint a Shakespeare-ben. A rákok és halak füttyentésre jöttek elő nedves tartóikból, a kakasok kukorikolni kezdtek, a májusi eprek pezsgőbe (úgynevezett bóléba) kívánkoztak, a citerások belekaptak húrjaikba, a virágárus kisasszonyok kidörzsölték az álmot szemükből, előjött a háziszolga, hogy felállítsa a kuglikat, a kapu előtt Stern Árpád, a szürkelovas éjféli fiákeros letakarta lovait, mert pontosan tudta, hogy innen reggelig nincs megmozdulás.

IV. HOGYAN ALAKULT TOVÁBB A MULATSÁG
AZ ÜNNEPÉLYES BEVONULÁS UTÁN ?

Az ingujjas vendéglős - mert ingujjas vendéglős nélkül nem volt gilt május elseje - mindenkor sírva jött elő, hogy a hatodik kerületi adókivető bizottság elnöke, Parányi István úr előtt elpanaszolja, hogy ilyen rossz május elsejét még nem ért meg.

- Ti, borhúzók, mindig egyformák maradtok. Így volt már a Vadkanfőnél is - mond az elnök, aki egyébként művelt úriember is volt.

- Hogy áll a sör? - kérdezte Blau Arnold, aki tán legjobban tudta a maga korában, hogy hol, mikor és milyen minőségű sört csapolnak a városban.

- Idei libát látok a spájzcetlin, csak az a kérdés, hogy mit tud a madár? - nézegette Kósa Ferkó az étlapot, miközben az akkori kor divatja szerint, mint a velszi herceg szokása volt, kinyitotta mellénye alsó gombját.

Kauser Jenő, aki a nyarat mindig ausztriai fürdőhelyeken töltötte, az uborkasalátára nézve nyilatkozott.

- Ez az az étel, amit a magyarok nem tudnak készíteni. Elfokhagymázzák, holott ez nem volna szükséges.

- Hát rákjaid mit tudnak, Vadkanfő barátom? - dördült fel rövid szünet múlva az elnök, mire a vendéglős a csalános kasban előhozta rákjait, amelyek természetesen éjjel még mozgékonyabbak voltak, mint nappal.

A társaság többi tagja ezalatt megvizsgálta a bort, amely szőke volt és telve május ízeivel, mint olyan helyen, ahol gondot fordítanak a pincére. Mások a kenyeret vették szemügyre, amely kenyér legelőször mutatja meg, hogy milyen vendéglőbe vetődtünk? Egy testes úr a székeket próbálgatta, vajon kibírják-e majd terhét, ha súlyát az elfogyasztott ételekkel és italokkal növeli? Miután az a fajta pezsgő, amelyet Kapy Miklós úr árult, nem volt kéznél, a fiákerosnak a városba kellett menni, hogy pár kosár butéliát hozzon. Pártos Gyuri, aki piros huszársapkában halt meg, zenészekről intézkedett. Míg maga a fáradhatatlan Elnök éppen Turf Karolinnal, a mindenütt jelenlevő virágárus asszonysággal beszélte meg az éjszaka eddigi eseményeit.

A szomszéd asztaloknál is május jöttével viduló társaságok telepedtek meg. Így gyakran lehetett Ady Endrét, Révész Bélát (a piros szekfűvel kabátján), a kezét töprengve dörzsölgető Grainer Jenőt, a ligetbe is hóna alatt könyvcsomaggal járó Mikes Lajost, Bányait, a harctéren elesett Zubolyt és más hírlapírókat, úgynevezett éji népeket látni a május elseji divatos helyeken, de ők nem tettek egyebet, mint máskor: megvárták a reggelt.

Igaz, hogy ez az éjszaka nem volt alkalmas az irodalmi vitatkozásra, mert még a költői képzelem se tudta utolérni azokat a szokásos eseményeket, amelyek lépten-nyomon történtek. A májusi éjszaka maga csapott fel költőnek, hogy emlékverseket írjon a szívekbe.

Most érkezett meg Jolán asszony nevelt leányaival, akik a legjobb társaságban, többnyire hírlapírók, muzsikusok és poéták társaságában növekedtek. Bármely kisasszony írhatott volna verset is, annyiszor látta, hogyan készülnek a kávéházban a "lapírók" kéziratai. Az elbájoló Andrássy út, a legszagosabb pesti utca, jött velük vizitre a városligeti vendéglőbe. Nyomukban "Cerkó" dalai...

Megjönnek, mégpedig a fiákereslovak hátán üldögélve a szabadnapos főpincérek, miután amúgy is sportbarát mindannyi, aki a városban "főúr" névre hallgat. - Virágkoszorúval a nyakában lépdel be Lantos D. Adolf, Pest egykori mulatságrendezője, akinél vidámabb ember aligha volt a városban. (S úgy is halt meg, mint a túlságosan vidám emberek szoktak.) - Saját zenekarával vonul fel Dungyerszky Gyakó, a bácskai úriember, aki annyi vidám napot töltött Budapesten. - Itt jár amerikai csillagos övvel a derekán Friedmann, aki Ősbudavár igazgatója volt, de még nem nyitotta meg e kora tavaszi napon kapuit. - De ki győzné felsorolni azokat a régi, kedves pesti embereket, akik szinte becsületbeli kötelességüknek tartották, hogy május első éjszakáján résztvegyenek a "népies" mulatságokban, mint vezérei az ünnepélynek? Gálos Kálmán, az idegenforgalmi iroda igazgatója, megjelenik a népszerűsége tetőpontján álló Krausz Simi társaságában éppen úgy, mint például Purt Iván, a kispapok szemináriumi igazgatója, vagy P. főügyész úr, Bárczy polgármester, mikor a "nép" mulatott.

V. A FIÁKEROSOK CSÁRDÁJÁBAN

És ilyenkor, májusi éjen, nem is volt szokás egy helyben ülni, márcsak a hűvösödő levegő miatt sem, ugyanezért Parányi úr és társasága felkerekedett, mögöttük Stern Árpáddal, az elmaradhatatlan "simli" fiákerossal, hogy bejárják a ligetet, mint a gyermekmesében Alice a csodák világát.

Végig a Stefánián, amerre a hajnal nyújtogatta szürke fátylait, kocsik és emberek. A padokon pajkos nők, kipödrött urak, gavallérok és facér mesterlegények, urak és hordárok, grófok és cigányok, primadonnák és szobalányok... Minden sarkon valamit mérnek, virslit vagy sört, mert hiszen arra is éppen olyan szükség van, mint az eperbóléra (amelyet állítólag csak Budán tudnak készíteni, de május elsején tudtak Pesten is). A lombok és virágok szagaival versenyeznek a nők illatszerei, mert olyan világ volt, hogy arcfestés helyett a legkisebb masamód is inkább parfőmözte magát. Divat volt, hogy egy nőnemű lény beszagosítson egész utcát, amelyen végigment.

És azon a helyen, ahol a Víztorony áll, ahol lassítani szoktak a leggyorsabb fiákerek, állott egy korcsma, mint egy piros virág. Itt volt a leghangosabb a dal, itt előzködtek a verklisek, itt járta bolondját a tánc, ez volt a bérkocsisok tanyája, akik még tekintélyes emberek voltak ez idő tájt. Külön korcsmákat nyitottak nekik a városban is. Itt ropta a valcert a púpos Béla, Rikárd és Ottó, Oroszlán Farkas és Oszkár, a nevezetes éjjeli fiákerosok, talán jobban is járták, mint az urak, mert hiszen az urak voltaképpen tőlük tanultak táncolni.

Midőn Parányi István és társasága befordult a fiákerosok csárdájába, Stern, felejtve csapot-papot, szolgálatot: leugrott a bakról, s ugyancsak a táncba vetette magát, mintha megmenteni akarná a becsületet. Ringtak, lengtek, a valcerfordulóknál ballábra mindig biccentettek, majd felugrottak az ostoros legények, ahogyan Bécsben táncolták a valcert annak fénykorában. "Legszebb tánc a valcertánc..." - hangzott az együgyű nóta, de vajon nem ilyen együgyű maga az egész élet, ha meggondoljuk a dolgot?

A fiákerosok korcsmájába letelepedő úriemberek itt érezték magukat kedvükre. Itt kezdődtek az igazi mulatságok az idevaló hölgyek mulattatására, amikor a tánctudományon kívül egyéb tudományokat is be lehetett mutatni. Így például harmonika mellett énekelni százesztendős vagy ifjabb nótákat. (Parányi tanácsos úr mester volt ebben is.) Söröshordókat emelgetni, amelyre itt volt Bothmer Jenő huszárkapitány (aki majd innen az állatkertbe megy a farkasai ketrecébe, belépve oda azzal az úriemberrel, aki erre vállalkozik). Majd birkózás a füvön híres, erős fiákerosokkal, amelyekben nagyon szeretett részt venni Blau Arnold tőzsdei alkusz is. És sok más bravúr következett, amíg az urak megelégelték a májusi mulatságot, és valamely városi sörházba, gyakran a Bécsi Sörházba vitették magukat fiákereseikkel, hogy kipihenjék az éj fáradalmait. Felvirágozott kocsijuk végigrobogott a városon, ahol mindenki virágot hordott és mosolygott.

(1932)


MAGYAR URAK A POKOLBAN

I. ÉJFÉLI BESZÉLGETÉS A RÉGI KORONA KÁVÉHÁZBAN

Bethlen gróf, aki a Nemzeti Szállodában lakott, és mindig este nyolc órakor kelt fel, mint valami kronométer, egy napon így szólott barátjához, Barkóczy nyugalmazott alezredeshez:

- Volna kedve önnek a mostanában divatos ázsiai és afrikai expedíciók helyett egy komolyabb kirándulásban részt venni, amely életveszedelem dolgában vetekszik bármely indiai expedícióval?

- Nagyon szívesen, úgy sincs Pesten sok tennivalóm - felelt Barkóczy alezredes, aki törzsvendége volt a Váci utcai Korona kávéháznak, ahol ezüstgombos cipőiben, bársonymellényében, fekete selyemsapkájában mindig a legkülönbözőbb külföldi képes újságokra vadászott, miután más dolga nem volt esténkint, mint újságok olvasgatása.

- Vajon hová tervezné, kedves gróf, az expedíciót? - kérdezte darab idő múlva Barkóczy alezredes, miután egy újságtömeg közül sikerült kihúznia a londoni Graphicsnek legújabb számát, amelyet odáig nem látott.

- A pokolba szerveznék egy kis expedíciót - felelt Bethlen gróf.

- Nem rossz gondolat - felelt az alezredes, és a fekete selyemsapkáját megigazította fején, mintha huszárosan félrecsapta volna.

Ezt a selyemsapkát azért viselte, mert ezzel takargatta azt az ezüstlapot, amelyet fején csont helyett hordott. Tallér nagyságú lyuk keletkezett ugyanis fejebúbján valahol, valamerre (talán Königgrä tznél vagy Olaszországban, amerre háborúban járt, ezt a lyukat fedte az ezüstlap).

Bethlen gróf, ez a különc uraság, feketekávéját kavargatta, és úgy folytatta szavait.

- Darab időre meguntam a szállodai életet. Csak az tudja, hogy milyen rossz szagok vannak a szállodában, aki harminc esztendeje kénytelen szagolni a Nemzeti Szállodát. Elmegyek szívesen a pokolba is, csak azért, hogy más levegővel megismerkedjem.

- Ami azt illeti, én is meglehetősen ráuntam a Koronakávéház szagaira - mond elgondolkozva az alezredes.

Kompolti, aki a közelben álldogált egy biliárddákóra támaszkodva, mint többnyire azok a gavallérok szokták, akik Liszka Kornéllal egy biliárd játszmát kezdettek, és a jó úr nemigen hagyott nekik tennivalót, mert többnyire egymaga bökdöste a golyókat, lévén művésze a játéknak - Kompolti félfüllel hallgatta Bethlen gróf és Barkóczy alezredes beszélgetését. Nem is nagyon csodálkozott, mert megszokta a legkülönösebb beszélgetéseket hallani a régi Korona kávéházban, ahol mindenkinek volt valamely egyéni ötlete boldogulására, jövendőjére nézve. Lenézőleg senki se akarta azt csinálni, amit már mások is kipróbáltak. Sem nyakkendő-, se kalaposboltot nyitni, amely ez idő tájt jól jövedelmezett. Péchy Andor, a Korona kávéház törzsvendége istállótulajdonos akart lenni, Bethlen Miklós gróf a pokolba kívánkozott...

II. ÚTIKÖNYVEK A POKOLRÓL

- Néhány régi könyvem van, amely a pokolbeli életet pontosan leírja, mert hiszen már jártak elegen a pokolban, akik ott körülnéztek - mond a gróf az alezredesnek. - Oda, ahová más is elmerészkedett már: azt hiszem, nyugodt lélekkel mehetek magam is.

- Ez természetes! - felelte az alezredes.

- Nem beszélek Dantéról, aki talán a legrészletesebb leírást adta a pokolról, mert hiszen egyházi férfiú volt, és értett a másvilági földrajzi viszonyokhoz, mint ahogy talán mindmáig is értenek az igazi szerzetesek, akik a lelkeket a különböző országokba küldözgetik az utolsó kenet feladásakor; egy Mélacsai nevű régi író feljegyzései keltettek bennem különös érdeklődést - folytatta Bethlen Miklós, és végre levetette szarvasbőr kesztyűit, amelyek mind ez ideig kezén voltak, amint lovagló helyzetben ült a kávéházi széken.

- Magyar ember lehetett az illető! - mond az alezredes, aki mind feszültebb figyelemmel áldozott az éjféli gróf előadásának.

- Minden valószínűség szerint magyar ember volt, mert ugyancsak az említett Mélacsai művei között találtam meg a Pohárköszöntők Könyvét, amelyet csak vérbeli magyar ember írhatott. Ez a Mélacsai megjárta volna a poklot is, mint egy másik könyvében előadja. Talán éppen hazug pohárköszöntői miatt, amelyek annak idején annyi zavart csináltak a helybeli lakosság között. Különösen azokat az embereket szerette felköszönteni, akiknek valami vaj volt a fejükön. Így azokat is, akik hamis pénz csinálása miatt darab ideig börtönben ültek - mond igen komolyan (mint abban az időben mondják, "kaszinóarccal" a gróf), hogy szavainak okvetlenül hitelt kellett adni mindazoknak, akik nem akartak esetleg pisztolya elé kerülni.

- Őszintén megvallva... - kezdte volna az alezredes mondókáját, amelyet azonban nem fejezhetett be, mert Kompolti, miután a biliárdjátszmát időközben amúgy is elvesztette ellenfele tevékenysége folytán, az asztalhoz lépett, és kézszorítással biztosította az urakat, hogy életre-halálra velük érez, szolgálatukra áll, sőt életét is felajánlja a szóbanforgó szent ügy érdekében, mint akkoriban még ez a szokás dívott a belvárosi gavallérok között, akik már a barátságok elején örök hűséget fogadtak egymásnak. A lovagság kora tért vissza a század elején egy kis időre.

- Tudjuk nagyon jól, hogy a pokolnak minden országban külön kapuja van, mert nem is lehetne azt megérteni, hogy mindenféle nemzetbeli ember ugyanezen az egy ajtón tolakodjon be halála után a részére megfelelő helyre. Egy lusta hindunak vagy más, köldökét nézegető ázsiai embernek például sokáig volna ideje várakozhatni a helyen, ahová a magyarok rohammal mennek, mint ahogy egész földi életükben megszokták. Így van külön kapuja minden nemzetnek, ahol a választottak leszállnak a pokolba. Rendszerint ember nem lakta, vadon, elhagyatott helyen szokott az lenni. Az olaszok pláne az ő Vezúvjukat mondják annak a helynek, ahol egyenesen a pokolba lehet jutni. A franciák kősziklás tengerpartjaikat ajánlják. Például Bretagne-t. Az oroszok valahol Szibéria felé jelölik meg a kaput, amely a legmulatságosabb helyre visz. Mélacsai a budai hegyeket mondja, talán, mert közel vannak a fővároshoz, ahol a magyar pokol bejárása van. Tanuljunk az öregektől, ne vitatkozzunk az ő kipróbált bölcsességükkel.

- Ne vitázzunk - mond nyomban az alezredes.

Bethlen gróf erre felemelkedett ültéből, és a prémes, erdélyies kabátját is levetette, és szokott fogasára akasztotta a Korona kávéházban, pedig ezt ritkán szokta tenni, mert járó-kelő természetű úriember volt, aki éjszakáit a legkülönbözőbb játékkal szokta eltölteni. Akkor levegőzött, amikor, véleménye szerint, nem kellett megosztani a levegőt mindenféle olyan emberekkel, akiket látni se nagyon szeretett. Akkor sétált Pest utcáin, amikor senkivel se találkozott.

III. BÁTOR SZÍV A FONTOS

- Kompolti úr, nem volna kedve velünk tartani? - kérdezte most Bethlen gróf, miután a biliárd játszma befejeződött, anélkül, hogy Kompolti egyetlenegyszer is használhatta volna lökőbotját.

- Ami engem illet, részemről a legteljesebb odaadásra számíthatnak, uraim - felelt Kompolti, azzal a gavalléros udvariassággal, amelyet hajdanában a belvárosi úriemberek alkalmaztak egymás között.

- Azt hiszem: turistaruhára és felszerelésre is lesz szükségünk - aggodalmaskodott Barkóczy alezredes, aki idáig még nem láthatta Kompoltit másként öltözve, mint szokásos zsakettjében.

- A bátor szív a fontos! - vágta közbe Bethlen gróf. - Én akár frakkban is elmennék vizitelni az ördöghöz, miután annyira se félek tőle, mint Luther Márton vagy Fauszt doktor. Nemigen tudhat többet nálam, aki negyvenezer könyvet olvasott végig.

Kompolti tiszteletteljesen nézett kitűnő barátaira, az éjféli grófra és a selyemsapkájával fejebúbját legyezgető alezredesre.

- Ismétlem, a dolgaim úgy alakultak, hogy bizonyos ideig minden ráérő időmmel rendelkezésére állhatok mélyen tisztelt uraimnak - felelt Kompolti oly meggondolással, mint szokott azokban az ügyekben, amelyekről a Korona kávéházban véleményét kérték. - Csak azt vagyok bátor megjegyezni, hogy azon a kirándulóhelyen, ahová készülődünk, majdnem teljes bizonyossággal találkozhatunk a női nem képviselőivel is. Vajon nem volna célirányos a kellő társadalmi érintkezés megkönnyítése céljából egy úrnőt is meghívnunk az expedícióhoz, aki mintegy lady patronesse fungálna az összejövetelen?

Kompolti előterjesztésére Bethlen gróf és az alezredes megbeszélőleg néztek egymásra. Az alezredes érthetetlenül hümmögött magában, mint olyankor szokta, amikor nem akart nyilatkozni a kérdésben. Bethlen gróf ellenben rövid gondolkozás után rántott egyet a vállán:

- Sohase voltam kimondottan ellensége a női nemnek. Azt hiszem, erre csak ostoba ember képes, aki a maga szerencsétlensége miatt egy egész emberi nemet meggyűlöl. Legyen meg Kompolti barátunk akarata, akinek bizonyára van valamely elfogadható jelöltje is a lady patronesse-i állás betöltésére. Ismétlem, nem idegenkedem a gondolattól, hogy egy hölgy is részt vehessen az expedícióban. Utóvégre európai nevelésű emberek vagyunk, nem kannibálok.

- Nem vagyunk emberevők - mondta Bethlen szavai után az alezredes. S ezzel a kényesnek látszó kérdés már el is volt intézve.

(Az olvasó fantáziájára se kell bízni, hiszen a történet folyományából önként értetődik, hogy kire gondolt Kompolti, aki nélkül még a pokolba se akart eljutni. Kikericsy kisasszony volt ő, aki most valahol, az éjféli órában, amikor ez a beszélgetés folyt a füst- és a cikóriaszagú Korona kávéházban, csendesen szunnyadozott párnáin. De Kompolti ismervén a hölgy jellemét és bátorságát, egy pillanatig se gondolkozott azon, hogy őt az érdekesnek látszó kirándulásból kihagyja. Sőt talán Kikericsy kisasszony lett volna érzékenyen megsértve, ha Kompolti nélküle indult volna el az expedícióba.)

- Mikor találkozunk legközelebb? - kérdezte az alezredes, akinek ezüstlapja meglehetősen tüzelt a beszélgetés után, mintha valamely váratlan, erős szeszt fogyasztott volna.

- Legközelebb az indulásnál találkozunk, mert hiszen sok megbeszélnivalónk nincs már ebben az ügyben - felelt az "éjféli gróf" azzal a határozottsággal, amellyel ügyeit intézni szokta. - Talán mondanom se kell az uraknak, hogy a dolog teljesen köztünk marad, mert nem lehetne közömbösen elviselni, ha mások is érdeklődni kezdenének az expedíció iránt. Sőt talán előfordulhatna, hogy igyekeznének utánunk jönni, mint néhány utazóval, például Kolumbus Kristóffal is megtörtént.

- Ó, a poklot már nagyon sokan felfedezték előttünk - sóhajtotta Kompolti őszintén.

- De nem a magyar poklot - kiáltotta Bethlen gróf. - Mondjon egy magyar embert, Kompolti úr, az utóbbi évszázadokból, aki elmondhatná magáról, hogy valóban járt a pokolban, és ott részt vett a szertartásokban, tennivalókban, a mindennapi életben, amelyet bizonyosan a pokolban is meg lehet unni, mint akár a Nemzeti Szállodában?

(B. gróf valóban gyakran küszködött az életuntság nevű betegséggel, mint más ember a köszvénnyel.)

IV. AZ ÖRDÖG VIZITJE PESTEN

- A jelenleg élők között itt volna például Szemere Miklós, akiről mindenki tudja, hogy esztendőnként bizonyos időre mindig eltűnik Budapestről, az újságok szerint valamely külföldi fürdőhelyre, de igazában az ördög társaságába, akitől a legújabb kártyajátékokat megtanulja, hogy mindennel tisztában legyen. Kalábriászt például magától Belzebubtól tanult, amikor ez a játék jött divatba - felelt Kompolti a maga egyszerű észjárása és a Korona kávéházban hallott értesülések szerint, amelyek a korszak szerencsés kártyásának módszerét ördöginek vélték. (Pedig igazában leginkább azért nyert a különböző játékok űzésével, mert többnyire higgadtabb, meggondoltabb, hidegvérűbb volt játékostársainál.)

Bethlen gróf némi gúnyos elgondolkozással hallgatott Kompolti, az érzelmes fiatalember szavaira, míg az alezredes hevesen bólongatott:

- Az ördög nem lehet csúnyább, mint ez a sátánképű Szemere, aki néha déltájban ide is bejár a Koronába, és a legújabb híreket akarja hallani a Belvárosban, a Váci utcában. Ha egy új boltot nyitnak az Aranykéz utcában, azt szeretné tudni, miféle pénzen nyitották.

Kompolti az alezredestől biztatást nyervén, tovább folytatta:

- A feketehintós lovagnak, ennek a sötétképű, magányos, baráttalan, szinte emberfölötti egyedüllétben élő Freystä dtler lovagnak is lehet valamely köze az ördöghöz. Nemigen tudni Budapesten olyan emberről, akinek üzletet sikerült volna vele kötni. Folyton gazdagodik, holott nincsen ügynöke a városban.

Az "éjféli gróf" kézlegyintéssel fogadta a fiatalember előadását. Mint a múlt idők tudományaiból élő ember, nemigen adott hitelt a jelen idők mesemondásainak. Darab idő múlva tehát elég gúnyosan szólalt meg:

- Nem hinném, hogy az említett uraknak volna bármely összeköttetésük az ördöggel, mert az mostanában nemigen jár Pestre, magam is hiába idézgetem őkelmét, holott a szabályzatokkal eléggé tisztában vagyok. Azt mondhatnám, hogy az ördögöt mostanában Pestre hívni bármely szokásos varázslat útján: jóformán egyenlő a lehetetlenséggel. Nagyon is igénybe vették segítségét a városban, jóformán minden dolgukat az emberek az ő közbenjárásaival intéztek el. Az ördög is megunja a folytonos munkát, pihenni vágyik, miután annyi lehetetlen teendőt lebonyolított Budapesten. Utoljára a hatvanas években járt az ördög Budapesten, mégpedig az általam is kultivált Nemzeti Szállóban, ahol egy francia lovag lakott, aki egyszerűen Napóleon hercegnek hívatta magát.

Az "éjféli gróf" szavaira az alezredes levette fejéről fekete selyemsapkáját, mintha valamely szelepet nyitna meg, amelyen át Bethlen Miklós mondanivalói a kellő helyre eljuthatnak. Kompolti viselkedéséből is úgy látszott, hogy szívesen visszavonná eddigi állításait a komoly szakértő előtt, aki már elbeszélése kezdetén így szólt a vendégek háta mögött settenkedő Fridolinhoz, a kis púpos markőrhöz:

- Ön emlékszik a chevalier-ra, akiről beszélek.

- Mintha most látnám a herceg urat a makaókártyákat keverni. Többnyire bankot adott hajnalban az üvegfal mögött. A Váci utcai férfi- és nőszabók, de még a kalaposok is az ő bankjába hordták a pénzüket - felelt Fridolin abból a szempontból, amelyből ő ismerte Napóleon herceget.

- Ez csak amolyan átmeneti tevékenysége volt a hercegnek, amelyet unaloműzés ellen folytatott, mint ahogy az úriemberek akkoriban valóban unalomból kártyáztak - felelt az "éjféli gróf" a történettudós alaposságával. - Vajon mit is csinálhatott volna egy hazájától számkivetésben élő herceg a Korona kávéházban? Makaóbankot adott a Párisi utcai susztereknek, akik meglehetős módos emberek voltak, mert ők csinálták a legjobb cipőket! A hercegnek azonban más dolga is volt Pesten, amelynek elintézéséhez szüksége volt az ördögre. Addig idézgette a szálloda sarokszobájába, a Nr. 10-be, amíg a földalatti gavallér valóban megjelent, mint akár a többi uraknál, akik vele barátságot kötöttek.

Az alezredes homlokát legyezgette sapkájával, Fridolin régi markőrszokás szerint féllábon állott, míg a másik lábával segített "húzni" a biliárdgolyót, ha valamely ritka reküzét produkálnak a zöld posztón. Kompolti, aki belvárosi történetekből már hallott Napóleon hercegről, természetesen nem vette le szemét az "éjféli gróf" szájáról.

- Napóleon herceg révén volt darab ideig lakója az ördög a Nemzeti Szállónak. Kénkő és puskapor szaga, morgás, vonítás, éjféli beszélgetés, szobalányok sikoltozása, öreg bérszolgák reszketése, a legkorábban fekvő és reggelig hortyogó vendégeknek az álmatlansága, a szokásos családias csend megbomlása, a lábtyűknek az ajtóhoz való csapkodása, az ajtók vagdosása, éjszakai ordítozások a portás, szobapincér után, a tulajdonos felköltése, sőt a Kék Macskában rendszerint reggelig mulatozó, úgynevezett "terrorista gavallérok" korábbi hazatérése, lesben állása, zajossága volt egybekötve az ördög Nemzeti Szálló-beli megjelenésével. Nők, legfeljebb vidéki és nem ijedős vendégasszonyságok szoktak ideig-óráig lakni a szállodában, akik akkor sem sikoltottak segítségért, ha valamely beborozott vendég éjféltájban rájuk kopogtatta az ajtót, elintézték maguk a tolakodó vendég dolgát egy edény víz kiloccsantásával. Meg kell adni, hogy a női vendégek akkoriban se csináltak kravált, amikor az ördög a szállodában lakott.

- Hm - mond az alezredes -, a mai nőknek gyengébbek az idegeik.

- Megszokás dolga. Például az az asszonyság, akinek több mulatóhelye, kártyaszalonja, sőt divatboltja volt a fővárosban, és éppen akkor jutott özvegységre, amikor Napóleon herceg Pesten járt, nem hallgatott az ördög tanácsaira, aki segíteni akart a herceg terveinek keresztülvitelében. Hiába mutatta fel a herceg papirosait, útlevelét, ajánlásait, egyéb iratait, amilyenekkel az ilyen bujdosó úriember felszerelve szokott lenni. Az asszonyság egy jónevű belvárosi ügyvéd és Parányi István rendőrügyész úr védelmét kérte a herceg ellen. Ezek az urak beleavatkozván a dolgokba, az ördög machinációjával operáló gavallér ellen megvédték a jómódú asszonyságot, ugyanezért nem lett soha háziúr Pesten Napóleon herceg, a házak maradtak a telekkönyvben az asszonyság nevén.

- Ki tudja, hogyan lett volna jobb! - szólt most az ábrándosságra hajlamos Kompolti, aki mindig a szerelmi csalódásban szenvedő férfiak pártján volt.

Az "éjféli gróf" azonban sietett a történet befejezésével (mert még adós volt éjszakai sétájával).

- Sőt, Napóleon hercegnek csaknem a Nemzeti Szállót is el kellett hagynia a sikertelensége miatt. Ez ellen azonban úgy védekezett a herceg, hogy az ördögtől darab ideig megszállott szobájában misét mondatott az asztalnál (súlyos betegségben feküdvén), amelyhez joga volt, mert valamiképpen birtokában volt egy aranygyapjas rendjelnek, amelynek tulajdonosa azt a kivételt élvezheti, hogy a misét a szobájában hallgathatja. Talált is egy papot, aki a rendjelet meglátván, egyházi öltönyben kereste fel a nagybeteget, aki persze az ördöggel való barátkozásaiba betegedett bele. A főtisztelendő úr megjelenésére az ördög elpárolgott a szállóból, mai napig se jelentkezett, ezért kell nekünk felkeresni őt, ha beszélni akarunk vele.

Az éjféli beszélgetők ezután szétoszlottak, azzal a gondolatukkal, hogy elég élvezetes estéjük volt a különc gróf társaságában.

(1932)


A SZÁMOZATLAN FIÁKER REGÉNYE

I. ELINDULÁS A "SZÁMOZATLANON"

Schmetterling-Pávaszem Cornél, egy bizonyos úriember, akinek már a nevéből látszott, hogy együtt haladt a korral, midőn a kettős családi és vezetéknevek lettek divatosak: igazság szerint svindler volt Pesten, aki a legfurfangosabb dolgokon törte fejét, hogy boldogulását megtalálja.

Nem azt a módját választotta az érvényesülésnek, amely ebben az időben szokásos volt: asztaloknál elnökölni, gyűléseken kikapni a szót a szónok szájából, és helyette verdesni tovább az asztalt, amely módszer mindig hatékony volt arra nézve, hogy az embert észrevegyék.

Pávaszem-Schmetterling Cornél egész egyszerűen számozatlan bérkocsin járt-kelt Pest utcáin, lehetőleg mindenfelé, ahol úri népek megfordulnak, egymás bámulásával töltik az időt, külszínes felületességgel megbeszélik a látnivalókat.

- Megálljunk! - intézkedett a számozatlan bérkocsiból Schmetterling-Pávaszem Cornél, ha nagyobb csoportosulást vett észre a Kossuth Lajos utcában vagy az Andrássy úton. Kényelmes dőltéből, a fiáker párnáiról megmozdult, a lábtakarót, amely télen színes teveszőrből, nyáron kockás szövetből volt: átadta a kalapját jobb kezével emelő kocsis bal kezébe, a hintó lépcsőjére helyezte lábát, és némileg csodálkozva nézett körül, hogy senki nem siet fogadtatására az utcai publikumból, a közeli bankok kocsisai közül, de még a boltosok sem, akik pedig mindig helyükön vannak, ha egy számozatlan bérkocsi megáll üzletük közelében.

Pávaszem-Schmetterling Cornél bizonyos méltatlankodással kezdte gyalogsétáját, miközben a számozatlan bérkocsi lépésben hajtott utána az úttesten. (Meg kell adni, hogy Pávaszem értette a módját, hogyan kell kiszállni a kocsiból, amelybe beszállni se tud bárki. Nagyon kell vigyázni a megelégedettségre valló lassú testmozdulatokra, mert sietni csak a hordár szokott a zálogházba, vigyázni kellett a nadrág gyűretlenségére, a hintó sarkában való elhelyezkedésre, ahonnan köszöngetni lehet a gyalogjáróknak.)

A "számozatlan bérkocsi" budapesti álom volt. A tündérregékből - a régi pestieknek az ifjú pestieknek előadott mesemondásaiból, az öregek csemcsegve elmondott emlékezéseiből és a kávéházak cikóriaszagú, cigarettafüstös álmaiból való volt ő. A jövő, a váratlan szerencse, az előkelőség, anyagi függetlenség, gondtalan élet és tagadhatatlanul mindenki által észrevehető jólét volt a számozatlan bérkocsi, amilyent bérelt Pesten jártában a perzsa sah, az angol trónörökös, Takowa grófja (az egykori szerb király), de Agliardi nuncius-bíbornok őeminenciája is, amikor a polgári házasság ügyében Pesten járt.

Ezenkívül számozatlan bérkocsija volt Pesten minden valamirevaló úriembernek, aki általában számítani akart valamit a fővárosi életben, amint ez majd történetünk folyamán kitűnik.

II. MILYEN VOLT A "SZÁMOZATLAN"?

A számozatlan hetyke volt, mint egy bécsiesen félrecsapott keménykalap.

Mintha mindennap újonnan festették volna, irigységre való alkalmat sugározott ki magából.

Olyan másvilágias könnyedséggel, szinte emberfeletti eleganciával gurult gumiabroncsain a pesti kövezeten, hogy a legtöbb nő utánasóhajtott, pedig nem is tudta, hogy ki ül a zárt hintóban.

Szerették négy kerekét pirosra festetni, hogy sokan észrevegyék azok közül, akiknek a pesti utcákon van dolguk.

Szerették, ha olyan kocsislegény hajtotta, akinek a háta kissé púpos volt, mert a legenda szerint a púpos emberek a legjobb lóhajtók. (L. "Puklis Béla", lovag Wachtler stb.)

Voltak, akik a szürkéknek (simliknek) adtak előnyt, de a szürkék inkább a zárt kupéhoz voltak alkalmasak, miután szőrük hullani szokott. Schlauch Lőrinc, a nagyváradi bíbornok, amikor Pestre jövet megszállott Zerge utcai palotájában: táviratában mindig barna lovakat rendelt bérkocsisánál. Zichy Nándor, aki ugyancsak számozatlanon járt-kelt a fővárosban, amikor a polgári házasság ellen kellett harcolni: gyászfekete lovakat fogatott be. És kupéja is inkább egy öreg espereséhez hasonlított, mint az aranygyapjas rend lovagjáéhoz.

Általában azok a "számozatlanok", amelyek a Múzeum körül álldogáltak a polgári házasság reformjának tárgyalásának idején, a főrendi urakra várakozván: jelentőségesen komolyabb külsejű, megtermettebb, lassú ringatásra alkalmatos hintók voltak, mint az utcákon szaladgáló "számozatlanok".

Kölberék, akiknek kocsigyáruk volt Pesten, a bolondos, játékos fecskekocsik mellett csináltak bőséges hintókat, amelyek már megjelenésükkel dokumentálták, hogy olyan embereket visznek belsejükben, akik nyugodtan szeretnek utazni a nagy városban, a kocsiablakon se azért tekingetnek ki, hogy ismerősöket fedezzenek fel, hanem csak megszokásból, hogy vajon helyükön vannak-e még a régi utcák, terek, házak, boltok, amelyek előtt emberemlékezet óta kocsijukon elhajtattak.

Így Andrássy Manó gróf is, amikor ezüstszakállával, a földkerekség legkényelmesebb "számozatlanjával" elhajtatott délutánonként az operai művésznő, Szilágyi Arabella tisztelgésére, hogy legújabb énekleckéit meghallgassa, mindig kipillantott az Ó utca sarkán a földszintes Napóleon kávéházra. Bár a gróf sohase fordult meg a kávéházban, távolból érdeklődött sorsa iránt. Ugyanis Szilágyi Arabella háza a kávéház szomszédjában állott.

De pohos "számozatlan" még pohosabb lóhajtóval garnírozva állott a Nemzeti Kaszinó udvarán is, ott a szökőkút mellett, mint egyetlen jármű, amelynek joga volt a Kaszinó területén tartózkodni. Ez a "számozatlan" arról volt nevezetes, hogy éjjel-nappal a kaszinói tagok szolgálatára állt. Jártak vele a közeli régi Nemzeti Színház előadásainak látogatásaira, de a távolocskás Népszínházba is, egyébként a Karrioll csak a Borz utcába, a ház mögötti Reáltanoda utcába, a Koronaherceg és Váci utcákba szeretett járni éjszaka, amikor kinyitották előtte a Szép utcai kaput, a meggypiros huszár sarkantyúját pengette az öreg kaszinói tag tiszteletére: vajon visszajön-e valaha? (Valóban, a Nemzeti Kaszinó évkönyveiből sok megunt kaszinói tagról tudunk, akik a Szép utcai kapun hajtattak ki éjfélkor a külvilágba, palotájuk helyét amúgy is ismerte a "számozatlan" kocsisa, de a Halál is, aki ott várakozott rájuk otthonukban, mint egy konok hitelező, akit fizetség nélkül nem lehet elküldeni.)

III. KIK ÜLTEK A "SZÁMOZATLANON"?

Ámde Pávaszem-Schmetterling Cornélról lévén szó: nézzük más oldalról is a "számozatlant".

Itt voltak az ünnepelt színművésznők, akik mindig a divattal tartanak, sohase maradnak ki az újságközleményekből, mert amelyekben nevük elő nem fordul, azokat az újsághasábokat ásítva szokás letenni a kézből. ("Már megint milyen unalmasak a lapok" - mond a művésznő, aki valóban úgy hevert sezlonján, tarka papucsaiban, hódító pongyolájában, mint ezt a korabeli regények előírták.)

Az ünnepelt színművésznők ugyancsak a "számozatlanokat" vették igénybe, mert hiszen a divattal kellett tartani.

Az igen óvatosan hajtó Béla számozatlan kocsijával például Meszlényi Adrienne Nemzeti Színház-beli művésznő háza előtt várakozott a Rákóczi úton. Igaz, hogy közben kisebb utakra, vizitekre, lóversenytérre elvitte Szemere Miklóst (a gazdáját) is. De leginkább mégis a művésznő szolgálatára szeretett lenni. A művésznő beült a kipödrött Béla hintójába, végigvitette magát a Stefánia úton, a magasra nőtt lovak meglehetős jól mentek, a Víztoronynál megfordultak, és új iramban vették a Stefánia utat, mintha valahol, valamerre a legsürgősebb dolguk volna. Pedig csak úgynevezett sétakocsizást rendeztek a művésznővel, aki szőkén, bágyadtan - a színházi előadásoktól -, de szívélyesen nézdelt át a szomszédos kocsikba, amelyek fogatával versenyt futottak.

No de itt volt Pálmay Ilka is, akinek kedvéért gróf Cziráky Jancsi kocsis lett... A korabeli művésznők közül talán Pálmay volt az, aki legjobban tudta a módját, hogyan kell különböző kocsikban ülni.

Jóformán egész életét kocsin töltötte, fiatal korát a vándorszínészek szekerén, világhírű művésznő korát Londonban, rendszerint azokon a nagy vadászkocsikon, amilyeneken Londonban az idő tájt divat volt trombitaszóval hajtani, ahol nagyobb társaság foglalhatott helyet a díva körül. Pesten a művésznő Cziráky Jancsi gróf kocsiján járt. Az ifjú gróf néha fiákeresnek öltözött, ha a "számozatlant" kellett hajtani, máskor vidéki úrfit játszott, ha négy lóval és homokfutóval állt meg a népszínházi színészbejáró előtt; de jött egylovas giggel, amilyenen a huszártisztek jártak az időben, talyigával és omnibusszal, mert az volt a célja, hogy mindennap más és más meglepetésben részesítse a primadonnát. Pálmay mindenféle közlekedési eszközhöz egyénien tudott öltözködni (még a léghajóhoz is, amelybe elsőnek szállott be a pesti hölgyek közül), tudott helyet foglalni a batárban, mint Kinsky grófnéhoz illett, de felugrott a bakra is, mint Serpolette. Tőle lehetett megtanulni, hogyan kell a kocsissal bánni, hogy az mindig jókedvűen hajtson.

Schmetterling-Pávaszem Cornél "számozatlanján" nem művésznőket vagy előkelő dámákat (mint például Freystä dtler Flóra bárónő, aki a fiáker rajongói közé tartozott) fuvarozott, hanem aktatáskát. Abban az időben csak a minisztereknek voltak táskáik, amelyeket a titkárok cipeltek utánuk. Pávaszem ".számozatlanon" vitte az irattáskát. Maga mellé ültette, kényeztette, néha felnyitotta, hogy kivegyen belőle valamely fontos ügyiratot, amelyet kocsijában is tanulmányozott.

Ennek a kocsin hordott irattáskának a régi Pesten legalábbis annyi bámulója volt, mint egy művésznőnek, ha a városon végighajtatott. Mi lehet a táskában, amelymez kétfogatú kocsi kell? Mily nagyszerű iratok lehetnek azok, amelyeket Schmetterling-Pávaszem még útközben is tanulmányoz?

IV. A "SZÁMOZATLAN" VÉGE

A "számozatlan"-ban pedig egy bankalapítási terv készült, mint körülbelül minden kávéházban ez idő tájt Pesten.

Lehetőleg minden házban bankot akartak nyitni, hogy legyen helye a lakosságnak, hová a pénzét betehesse.

Pávaszem-Schmetterling Cornél azonban más szempontból akarta megalapítani bankját. Ő pénzt akart adni a lakosságnak, olcsó hitelt, könnyű kamatot... Terve szerint minden embert megilletett a fővárosban az a körülmény, hogy pénz csörögjön az erszényében, amelyet Schmetterling szétoszt.

Midőn a "számozatlan" terve kipattant (mert hiszen az emberek előbb-utóbb mindent megtudnak), Schmetterlinget, a kocsit, a lovakat megéljenezték az utcán, akár az Andrássy úton, akár a Nagykörúton. Népszerűség kísérte minden megjelenését. Megsimogatták a lovait, a kocsisnak pohár bort nyújtottak fel a bakra, mindig akadtak, akik a táskát vitték volna Schmetterling-Pávaszem után. De ő nem adta ki a kezéből...

Később a rendőrségnek kellett tőle elvenni, miután több alapos feljelentés érkezett a bankalapító úriember ellen. Táska nélkül nem is ült többé "számozatlan"-ba. Különben is ez a régi közlekedési eszköz teljesen kiment a divatból.

(1932)


MEGVÁLTOZOTT SZÍVEK

Levél a szerkesztőhöz

- Ültél már a szívfényképész előtt?

Mezítláb és ing nélkül, mint egy mai magyar emberhez illik, akinek nincs már ősi atillája, se Ferenc József-kabátja, de már csizmája sincs, amelynek ugyancsak rá kellett kerülni a fotográfiára, mert hiszen nem azért varrattuk, hogy eldugjuk.

- Ültél már szívfényképész előtt, aki a tudomány mai állása szerint készült (londoni) masinájával a legrejtettebb dologról, a valóságos szívről, annak munkálkodásáról készíti el a fotográfiát, mert már nem lehet hinni másként az embereknek?

Nem elegendők többé a pontos fényképhez azok a meghatott arcok, amelyek egy fotográfiáról meghódítottak női szíveket. De nem fejeznek ki többé hűséges megbízhatóságot azok a komoly, férfias arcok se, amelyek éppen elegendők voltak, hogy az életben boldogulhassunk. Magyarországon, ebben a hitét és illúzióját vesztett országban most már a szív fotográfiájára van szükség, hogy hitele lehessen valakinek.

És a szívfényképészek dolgoznak is szorgalmasan, "Elektrokardio-graphológiának" hívják az új fényképezést. Most már annyira vitték, hogy pontosan meg lehet állapítani a fölvételből a szív szokásos munkálkodását, becsületes szorgalmát, de megbízhatatlan kalimpálásait, úgynevezett kilengéseit is.

A szív, amely eddig a legnagyobb titkunk volt, éppen úgy árulkodónk lett az újmódi, orvosi köpenyegben dolgozó fotográfus előtt, mint városszerte kidobolt szegénységünk, végrehajtó szekerére rakott ágyunk, nem titkolható fizetésképtelenségünk.

- Csak ez kellett még! - mondjuk magunkban, amikor a fényképész gépe elől fölkelünk. - Hogyan hivatkozhatunk a kellő helyeken szívünk tisztaságára, megbízhatóságára?

- Nagyon elromlottak a szívek Magyarországon - feleli a fényképész. - Éppen azért volt szükség az új találmányra.


...A piros folyadék fölszaladt, főtt, buzgott, hullámzott az üveggömböcskében, ha egy meleg tenyér megfogta az üveggömböcske párját: ilyen szerkezettel járták hajdanán a házalók a pesti vendéglőkerteket, ahol szerelmesek szoktak üldögélni. "Meleg a szív, meleg a szerelem" - mondták a házalók. Nem is igen lehetett panaszkodni a szívek hidegségére. A szívmérő igazat beszélt.

...Tetőtől talpig a szív embere - mondtuk Jancsi bácsira, akit a végén ugyan becsuktak, de akkor is a jó szíve miatt. - "Nem bírja már a szívem az érzelmeket!" - mond a széptevő hölgyének, bár talán már szökést tervezett. - "A hazafias bánat ölte meg szívét" - írtuk régi szép magyar emberek fejfájára, akik még megéltek abból, hogy hazájukat szerették. - "A tizenkilencedik század a szív százada volt! Szabadság és szerelem dobogtatta a szíveket" - olvastuk a történelmi könyvekben.

De még sok-sok egyéb száz esztendő és benne élő emberiség igazodott mindig a szív hangjaihoz: nem tehettünk egy lépést sem szív és érzelem nélkül. Szívünkre szorított kézzel jöttünk a világra, így esküdtünk, így éltünk és haltunk.

- Szívem! - volt utolsó és első szavunk. Az életünk.

És most itt áll előttünk a leleplezett szívünk, akit a legmodernebb tudomány, a szívfényképezés módszerével előhívnak (egyelőre a hozzáértő tudós urak) a romantika, az illúzió, a költészet és az eddigi világfölfogás bűvköréből; mintha egy földi istenséget, egy vérünkké válott vallást, egy húsunkká lett hitünket, egy örök emberi imádságot döntenének föl bennünk, amikor fényképen (filmen) megmutatják minden kezük alá került szívről, hogy az mit tud. Tud-e szép szökőkutakat vetni a magasba, tudja-e a völgyeket, ahonnan megint az egyenes útra kell térnie?

Nincs hazugság, nincs ámítás, de még csak félreértés se ezeken az új szívfényképeken. Megmutatnak mindent a hozzáértő előtt, szabálytalan ugrándozásaikban és szabályos menetükben egyaránt színt vallanak.

Néha azt hihetni róluk, mintha a szívrendőrség műterméből kerültek volna elő. Máskor úgy látjuk ezeket a fényképeket, mint egy szenvedő ország történetét, ahol mindenkinek beteg némileg a szíve.

- Éppen a megváltozott szívek miatt jöttünk az új találmánnyal - mondja a fényképész, amikor vállunkra segíti a huszármentét, amelyben fotografíroztatni akartuk magunkat.

(1932)


ASSZONY, AKI SZŐLŐFÜRT LETT

Levél Tokaj képviselőjéhez

Vajon a hegyaljai szüretnapok ezernyi gondjai közül nem feledtük a "taposó asszonyt", akit megint csak elő kell vennünk, talán éppen azért is, mert a modern női foglalkozások között ritkán találkozunk a taposó foglalkozással? És azért se feledkezzünk meg a taposó asszonyról, mert az édes hegyaljai fürt éppen úgy odaillik az asszonyok lábához, mint akár az annyiszor fölajánlott férfiszív.


Ugyan mindenkor van keletje a gömbölyű, görögdinnye bélű menyecskének, lánynak - szüretkor azonban szinte megbecsülhetetlen értéket jelent az a fiatalasszonyka, akinek súlya nem messzire esik a mázsától.

Hetven, nyolcvan, sőt kilencven kilósnak kell lenni annak a menyecskének, akire szőlőfürtöknek megtaposását nyugodt lélekkel rábízhatjuk. Mert nemcsak egy esztendőnk bora, kedve, jóléte függ a menyecske taposásától, mozgékonyságától, hanem sok messzi esztendőnk hangulata is, amikor a borunkat már érdemes üvegbe szűrni, az üveget évszámmal ellátni és kivételes napokon elővenni a sárga homokból.

Nincsen olyan száraz szív, akinek a régi bor kóstolgatásánál eszébe ne ötlene egyszerre a menyecske képe is, aki valaha a hegyoldalban együtt jelent meg a napsugárral az őszi ködön át, és szemérmes lábával taposta szőlőnket... Ejnye, mi is volt a neve a szentemnek? - kérdjük magunkban a pókhálós palack színeiben gyönyörködve. Kati volt a neve. És nem is olyan sok esztendőnek kellett elmúlni, tíznek, húsznak, huszonötnek, hogy elhitessük magunkkal, hogy ő volt a legszebb menyecske, aki valaha szőlőt taposott.

Vigyázzunk tehát ebben az esztendőben is, hogy kivel tapostatjuk termésünket, ha adunk valamit arra, hogy borunk ókorában is kedves emlékekkel kedveskedjen, márványfehér női lábak, kagyló rózsaszínéből való női térdek, álombéli lábszárak emlékeivel, amelyek frissen jönnek elő a múlt időkből, amikor majd megint köd üli meg a fák koronáját, megint szüreti nóta hangzik, megint kedvünk kerekednék ringó-rengő női derékot szemlélni a taposókádban.


Asszony nélkül nem sokat ér a legszebb szüret se.

Az asszonynak ott kell lenni valahol a szüretnél, mert ízét ő adja a szüretnek, akár a szőlőfürtök megszedésénél, amikor bibliai mozdulattal kuporodnak le a vén tőke mellé, hogy fürteit gyöngéden megszedjék a roskadozó öregnek; akár a régi diófa levelei közül előkanyargó jószagú füstnél, a szilvafával és venyigével élesztett tűznél, ahol a gulyás és a pörkölt rotyog, hogy a forró lacipecsenye pirosodásáról ne is beszéljünk; de főleg a taposókádnál, ahol egy-egy menyecske száz esztendőre szóló időre adhatja meg a bornak a minőségét...

Az asszonyok vétetik észre a ködre bámuló, elrévülő férfiakkal, hogy a szüretnek, az ősznek mennyi színei, csodálatosságai és nótái vannak. Nincs annál kedvesebb asszonyhang, amely a szüreten szólal meg! Ők még a gyermekek, a gondba merült férfiak mellett, napjainkban is, mert kacagni, nevetni, az élet apró örömeinek örvendezni valóban ők tudnak a búba esett szőlősgazda mellett. A dörmögőhangú országban az asszonyhang még mindig vidáman csilingel.

Megszólalt már a cinke, megérett a fürt, jöhetnek a taposó asszonyok, hogy emlékezetessé tegyék az 1932-iki esztendő borait. Lehet, hogy száz esztendő múlva előveszi egy kéz a pince sarkából az ott alvó 1932-iki palackot.

- A történelem szerint rossz világ volt akkor, de az asszonyok akkor is értettek a szőlőtaposáshoz - mondja majd egy hang az idei termés fölött.

Már csak a száz esztendő múlva jövő ívó kedvéért se feledkezzél meg, Képviselő Barátom, a Tokaj-hegyaljai szüreten a taposó asszonyról.

(1932)


BESZÉD A LÁTHATATLAN EMBERHEZ

A rádióban

Aki a rádiónál ül: énekel, szaval, szónokol vagy fölolvas: úgy ül ott, mintha az Északi-sarkon ülne, egymagában, körülötte egy vaksötét világban, jeges emberrengetegben, amelyből egyetlen szó sem hallatszik el hozzá.

Egymagában danol, deklamál, mesét mond vagy tréfálkozik, bukfencet vet vagy sírdogál; más szóval: az Északi-sarkon ül egy ember, egy szódombon, és onnan beszél az egész világhoz.

Bármit mond: választ nem kaphat a szavaira.

Dalolhat a legőrjítőbb szerelemről, amelyet versében érez, mint akár a világ legjobb költője, Petőfi Sándor. Agitálhat, mint Kossuth Lajos a ceglédi piacon. Rettenthetetlenül mesélhet, mint Shakespeare. És intézkedik, mint a régi spanyol király, akinek birtokai a napfölkeltétől a nap lenyugvásáig terjednek. - Választ sehonnan se kap, mintha jéggé, köddé, kővé vagy levegővé válottak volna körülötte az emberek, akik hallgatják szavát, de elnémultak.

Mintha a legtávolibb csillagok lakóihoz beszélne, aki a rádiókészülék elé ül, és elméje, érzése és hangja érzeteivel akarná meghódítani a láthatatlan embereket. (Mert hiszen minden előadásnak ez a célja.)

A rádiónál ülni és fölolvasni egy villamoslámpának a magános szobában (mint egy mécsvilágnak a régi költők), gondolkozóba ejti azt az embert, aki először próbálja.

Körülbelül azt gondolja magában, amikor meghallja a saját hangját a némaságban, hogy most érkezett el élete legkritikusabb percéhez. Száz- és százezer hallgató előtt vizsgázik, hogy ismeri a betűket, nincs haragban a betűvel, nem füttyent, amikor az ef betűt kell kimondani, és tudja, hogy a vesszőnél, pontosvesszőnél és pontnál miféle szünetet kell tartani.

Egymagában ül egy szobában, a tenyérnyi fényt vető lámpással - himbálódzhatna a széken, fütyörészhetne, dörmöghetne, föl-fölsóhajthatna, mint a mai emberek szokták, ha egyedül vannak. Tán még magánbeszélgetést is folytathatna, mint mostanában mind gyakrabban látjuk az utcai járókelők magaviseletében. A magános szoba mindezekre a tennivalókra alkalmas volna...

De nem lehet megmoccanni sem, mert százezer láthatatlan ember hallgatódzik valamerre a sötétségben. (A többi letette a fülkagylót, miután nem kedvenc dalosa szólalt meg.)

Ott ülnek az emberek a magános, párnás ajtóval, jól elzárt ablakkal ellátott szoba sötétjében, mindenfelé, elöl és hátul, jobbra és balra, beláthatatlan távolságokra és a szomszéd szobában.

Mintha egy csillagtestről szónokolna az ember a ködbe borult világnak, amely alatta és fölötte terül, és a hangja nagy messzeségre elhallatszik, oda is, ahol már azt hinné, hogy nem is laknak emberek.

Talán Jézus Krisztus kezdte így szavait, amikor még senki se értette, amikor a láthatatlan embereknek beszélt.

(1932)


RÉGI MAGYARORSZÁG CSEMEGÉJE

Még én is hallottam a szíves meghívást:

- Snepfet eszünk holnap, legyen szerencsénk vacsorára!

- Ki lőtte a snepfeket?

- Ki más, mint Szent Mihály? (Vagy Szent József, ahogy a családban az apát nevezték, akinek kötelessége volt minden jóval, így tavaszi szalonkával ellátni familiáris és baráti körét.)

Holott Mihály (egykor Miska) vagy József (egykor Jóska) már öreg úriember volt a régi Magyarországon is, nem könnyen állt a nedves, még hóleves márciusi erdővágásban, amely felett a vándorló szalonkák, dél felől jövet, egy másodpercnyi idő alatt elvonultak, mindig a vizesebb, mocsarasabb területet keresvén, ahol majd tanyát vernek. Se Mihálynak, se Józsefnek nem tett valami nagy egészségi szolgálatot a nedves tavaszi estében vagy hajnalban való vadászles, de mit is gondolkozott volna ezen az ember, amikor "nóbel passzió"-ról, úri kedvtelésről és a régi urasági életünkhöz hozzátartozó szalonkalesről volt szó március közepe, tavasz jöttének tájékán? A fiatalok elmentek tavaszi sétákra fehéredő fák közé (később a háborúba), míg a meglettebb úriembereik snepfvadászattal ünnepelték a tavaszt.


Napjainkban mind kevesebbet hallunk a tavaszi szalonkáról (amely nem is túlságosan ízletes, még ha a belével együtt tálalják is, ami az ínyencek öröme). A konyhai művészetek napjai, így a szakácskönyv kitűnő szerkesztői ugyan tartják magukat a hagyományokhoz, amikor az "Oculi" körüli napokban nem mulasztják el figyelmeztetni közönségüket az ilyenkor szokásos szalonka élvezetéről, de mindig többen és többen járnak közöttünk olyan emberek, akik még sohasem ettek szalonkát, és még csak nem is kívánkoznak annak megízleléséhez. Legyintenek, ha a régi világbeli szalonkaevés szóba kerül. "Kenyér legyen, ne szalonka, mert a szalonkával még senki se lakott jól" - mondják, és a másik oldalukra fordulnak a Mihályok és Józsefek, mert már ők se Miskák, se Jóskák, mióta az élet oly rettenetesen elkomolyodott felettünk.

Bár, mondom, nem divat a szalonkáról beszélni, meg kell emlékezni a sarat kedvelő, hosszúcsőrű vadmadárról még napjainkban is, mert a szép múlt időnek (a háború előtti Magyarországnak) némi glóriája jelenik meg annak homlokán, aki elmondhatja:

- Én még ettem szalonkát. Én még lőttem szalonkát.

A snepf itt repül most is az erdővágások felett a maga tavaszi vándorútjában, mint ama beláthatatlan idők óta mindig, mióta madarak vannak a világon és Magyarországon... S máris hagyomány, legenda, mese lett volna belőle, amelyről csak az öregeknek szabad beszélni?

A régi vadászati naptárak ugyan engedélyezik márciusban a siketfajd és nyírfajd lövését is, de vajon hallani napjainkban a siketfajd vagy a nyírfajd pecsenyéről? Legfeljebb az állatkertet látogató gyerekek beszélnek e különös madarakról.


A kor történelmének pulzustartói már régen megállapították, hogy valamely egészen új korszak, mint akár a vízözön utáni: következik a huszadik században az emberiségre.

A megálmodhatatlanul következő események az emberiség pulzustartóinak adnak igazat. Vajúdás, nyögés, betegség az egész világ.

De most felmerül a kérdés, hogy felgyógyulván a világ a bajokból: merre fordítja a szekere rúdját.

Lehetséges, hogy valamely egészen új rendszert talál ki a dolgok rendbejövetele után, de sokkal valószínűbb, hogy ott folytatja a dolgokat, ahol 1914-ben abbahagyta. A béke, szabadság és emberi jólét ápolását. Igaz, hogy akkorára elmúlik az a nemzedék, amely még a békét látta és élvezte, de talán akkor is akadnak majd tudósok, akik március közepén felkiáltanak:

- Hopp, itt van a szalonka vándorlásának ideje. Illik, hogy szalonkát együnk.

S az új, jövendőbeli Miskák és Jóskák megint csak elindulnak az erdővágásokra, felhúzzák a vízálló vadászcsizmákat, megállnak leshelyükön, és ma még százfelé, a gondok rengetegébe tévelygő gondolatukat egyetlen dologra irányíthatják: vajon húz-e a szalonka az erdő felett?

A szalonka húz, és a régi barátságos meghívás megint elhangzik:

- Legyen szerencsénk holnap vacsorára. Snepfet eszünk.

(1933)




Hátra Kezdőlap