Romon

 

Nem, nem siránkozom feletted, óh rom!
Nem állt melletted fényes szellem őrt,
Míg életed a szépet nem lehelte
És nem volt nagyszerűn, hogy porba dőlt.

A korszellem hágott merev nyakadra,
Erős léptére roskadt szét falad:
A népszabadság, a közművelődés
Világot rázó léptei alatt.

Ott álltál hosszú századon keresztül,
Mint éji rém, erősen, zordonan
Ameddig tornyod árnya ért a völgybe,
Nyomor tenyészett rabság lánciban.

Te eldűlél és a völgy felvirúla,
Mosolygó szellem ott fészket rakott,
Ipar s boldogság most a fénybűl élnek,
Mit irigy tornyod egykor elfogott.

S téged, te ronda vár, azért hagyott meg
Csak a szabadság áldó Istene,
Hogy lássuk, mily bizton terjed hatalma,
S hűven védjük, mit már adott keze.


Őszi séta

 

Ősz volt és effelett
Vasárnap délután.
Ki a szabadba vont
Kettős sejtés talán,
A nyugvás ünnepét
Méltón hogy ott ülöm,
Hol Isten ünnepel
A hangzatos mezőn
S hogy lelkemet a csók
Varázsa tölti meg,
Mellyel minden mi élt,
Mosolygva halni megy,
Mint hogyha mondaná:
Élvezni most siess,
E fényes pillanat
Után fed síri mez.
De ah, mért is teszek
Az őszhöz sírt, halált,
Hervadt virága bár,
S zengő dala elállt!
Szerény lány a tavasz,
Kit lángszivünk ölelt,
Ébredt, s ím oldalán
Telt bájú nőre lelt
Az őszben, és ölén
Felejti szívesen
Költői álmait,
Oly édes a jelen,
Mert hol csak vágy epedt,
Hol csak virág nyilott,
Mint játszi gyermekek,
Gyümölcsök függnek ott.
Az őszi alkonyat
Arany sugáriban
Tündöklött a liget
Sárgán és pirosan.
A szőlős hegytetőn
Pajkos dal zengedez,
Nehéz hétköznapok
Kedves visszhangja ez.
Sok csíntalan fiút
S lányt láttak mint komát,
Tőlük lesé el a
Bor lángját, mámorát.
A röppentyű meg ott,
Mely az égen szalad,
Eltévedt szemsugár,
Féket tört gondolat. -
A szőlős kert alatt
Kis pásztortűz lobog,
Kövér juhnyáj között
Vidám kolomp konog.
Tilinkó sír - odább
Telt csűrök állanak,
Hangmértes csépeik
Most szintén nyugszanak.
Csak néha kurjogat
Itt-ott egy szérű őr,
S nyugodtan a kazal
Vetett aljába dől.
Lement már a nap is,
Harangszó jött elém,
S e közben újra a
Kertekhez érkezém.
A harmat lassudan
Ép a mezőkre szállt,
Midőn előttem a
Falu vén hársa állt.
Velem volt a pap is,
Az áldott jó öreg,
Testével szellemét
A kor nem törte meg.
S ki túl fél századon
Csak szenvedést tanult,
Mint mondá eddig is
Még élni meg nem unt.
Örült, ha másokat
Vigadni láthatott
S im a vén hárs előtt
Most is megállított,
Köszvényes lábait
Hogy megpihenteti,
De hát bíz ő csak a
Szemét legelteti.
Legény és szép leány
Volt ott egész sereg,
Kik trufa s dal között
Játszottak egeret.
Jaj a lánynak, kit a
Legényhad elfogott,
Jó, hogy nem hal bele,
Oly sok csókot kapott;
Bizonnyal, azt hiszem
Csupán az menti meg,
Hogy híven visszaád
Mindent, mindenkinek.
Jóízűn ezt tovább
Papom sem nézheti,
Egyszer tekintetét
Csak elfelejtheti,
S egy arra surranó
Pajkos lánygyermeket
Felfog, de óh jaj, ez
Menten csókol kezet.
Hallgatva felsohajt
Az áldott jó öreg,
Elballag, tűzhelye,
Szobája oly hideg.
Búsan tekint körűl,
Tükrét törülgeti,
Tágúl a régi por
De óh, nem évei.
Méláz és ujja ír
Vén könyveknek porán,
Eszmél s leánynevet
Talál a - biblián.


Nyári estén

 

A fáradalmas nap s a csendes éj
Csatában állnak kék bérceknek ormán.
Kiomló vérök a gyors fellegek
Ezüstös szárnya szélein ragyogván.

Mint hogyha ember kétkedőleg áll,
Remény, lemondás lesz-e harci bére,
És szíve vérzik, míg a csendes éj
Szét nem teríti szárnyait fölébe;

És a heves nap nyomdokába jő
Szelíd emlékek rezgő holdsugára,
Vérző sebünket bémerítve a
Mosolygó búnak enyhe harmatába.

A bérc lábánál messze rét terűl,
Kaszák pengése elhangzott felette;
Csak a patakcsa suttog halk zenét,
Ha tükörébe kis virág hajlik be.

S tovább siet, mert messze, messze még
A tenger, melynek keblén béke várja;
Mellette a pór lassan lépeget,
Miért sietne, kis falvát ha látja.

Eléje jő már enyhe szelleten
Az estharangnak reszkető beszéde,
S levont süveggel mén a pór odább,
Úgy érzi, mintha szentegyházba lépne.

És a beszédet kezdi érteni, -
Lágy szellö suhan forró homlokán el,
Felszárogatja azt, majd harmatot
Hullat, majd ismét illatot ragad fel.

Kigyulnak e közt itt-ott kis tüzek,
Sir a furulya és kurjong a pásztor,
A nyáj kolompol, tüsszög és legel,
A visszhang ébred ostorpattogástól.

Száll zsongva a sok esteli bogár
A tűz felé és egyre-egyre koppan -
A denevér cincogva surran el
Mint sejtés félig körrajzolt alakban.

Majd a brekeke ébredez körűl,
Mindent betölt és egy rezgésbe olvad,
Elkábít, mintha a föld szelleme
Felköltött volna minden kis fűszálat.

S e szívverést csak egy hang zengi át,
Az életzajból egy dal zeng csupán ki,
A csattogányé utca-hosszan ím,
S a dalt az ifju nép dallal kiséri.

És mintha a szent béke, mit lehel,
Egész világon széjjeláradozna
A föld és ég, e régen elszakadt
Két testvér is, dűl egymásnak karjába.

Az ég földünknek gyászát ölti fel
S ezen csillagként égnek fénybogárkák,
A méla hold a frígy apostola,
S ezüst sugári azt összébb csatolják.

A pór előtt áll most már a falu,
Előtte mennek bőgő marhanyájak,
Meg-meg ritkulva egy honos kapun,
Mig körmeik porfelhőket kaparnak.

S a porfelhőben fel-feltünedez
Egy-egy háztűz vidám fellobbanása;
A tűz fellobbant, mert bogárszemü
Menyecske rőzsét most rakott reája,

Melléje téve szépen, rendesen
Mázos bögrékben a szűk estebédet,
S kis gyermekével karján a söpört
Udvarra megy, hogy várja ott a férjet.

A font kapun most tért be a tehén,
Vidáman menve a nagyobb leányhoz,
Jól tudja már, hogy simogatja majd
S kicsiny kezében néki sós kenyért hoz.

Mig a pajzánabb, a vadabb fiu
Dobogva jő a tüsszögő lovakkal,
És a csikorgó gémnek vályuján
Meg-megkinálja most huzott itallal.

Szent egyszerűség, boldog kis világ
Hol együtt él még Isten, ember, állat -
Csak lépj be - akit ilyen rév fogad,
Ah, annak lelke nem, csak teste fárad.

A kis menyecske csókkal jő elé,
Mögötte szűköl a házacska őre,
Az örvös eb, és úgy tolakodik
A zajgó kis család vidám körébe.

Majd a kis lakba nyit be a család,
Az estebéd már párologva várja,
A gazda osztja ki a kenyeret,
A házi asszony áldást ad reája.

Mesét hallgatnak aztán a fiúk,
S ki mit tapasztalt az nap, elbeszéli;
Odább vetetten áll a tornyos ágy,
Melyben még élnek tündérhon regéi.

Felette testvér fejdelmek gyanánt,
Az álom és a szerelem honolnak;
Testvéreül csókolják a nyomort
A dús szerencse választott fiának.


Egy lovaglás

 

Hárman lovagolánk ki,
Három jó barát,
Zengő tavasz vidéken,
Zöld mezőkön át.

Az egyiknek fejében
Nagyravágy lakott;
Azt nézte csak s követte
Mint lángoszlopot.

A másiknak szivében
Ült könnyelműség;
Mindenben élvezet volt
Ő neki a vég.

Én a kedves leányhoz
Vágyódtam csupán,
Ha meglát mint örül majd,
Úgy elgondolám.

És bár minden kebelben
Más érzés lakott,
Fel-fel rivalgó dalban
Mind találkozott.

Oly szépnek látsza az út,
Mint tündéri kert,
És kis madár ha zenge,
Szívünknek felelt.

Az egyik azt hivé, hogy
Néki tiszteleg,
Én meg, hogy üdvözölve
Kedvesen cseveg.

Amig másik barátom
Mit sem gondola
És keblét átrezegte
A madár dala.

De értünk rengetegbe,
Orditott a szirt
És mintha néki fájna,
A zápor lesírt.

Elnémult énekünk, nem
Vert már össze szűnk,
Magába elzárkozva
Ment mindenikünk.

Az egyik szinte őrjöng,
Célja messze van,
S kétkedni kezd szerencse
Csillagaiban.

A másik meg vacogva
Szidja a napot,
Mosolygva, hogy kicsalt és
Aztán meg elhagyott.

Csak én megyek nyugodtan -
Mert nem kétkedem,
Egy angyal szent imája
Jár itt is velem.

Az ily imát hallgatják
A magas egek - - -
És őtet a nagy Isten
Bennem áldja meg.


Egy látogatás

 

Csak egy pillantást még a boldogságba,
Óh hogy kiván, hogy sovárog szivem,
S ha önmagában többé nem találja,
Még jól esik, ha azt másban lelem!

Mint a szülő a gyermek örömében
Megifiúlva örömet talál,
Csak egyszer lássalak még életemben
Én is, ki egykor mindenem valál.

Talán egy hangod, mint visszhang a multból,
Egy elnémult húrt szűmben felverend,
Talán egy eltévedt szép szemsugártól
A mult reám halvány árnyat vetend.

Fel, fel! - Sima deszkás palánkhoz értem,
Szerény akácok állták azt körűl;
Elgondolám még egyszer szép beszédben,
Hogy mondom el - szivem mért fél, örűl.

Elgondolám, hogyan fogom találni,
Betoppanásom majd hogy hatja meg;
Bú lészen-e arcán vagy kedv sugári -
S ime szivem szorul - térdem remeg.

A tágas udvar jólétet lehellett
Ott gabna-kazlak, itt baboglya állt,
Magas kútágas nyujtózott középett
Gyümölcsös kertből a kis ház kivált.

Fa-tornácán arany csövek füzéri,
Baromfi had zsibajgott ajtaján,
Mosolygó arccal ő állott közötte,
És kis keze tartott rendet csupán.

Meglátott végre és előmbe lépe,
Arcán mosolya meg sem változott,
Erősen fogta a kezem kezébe,
Míg én karom sem birva álltam ott.

Parancsolá egy ácsorgó suhancnak,
A férjet felkeresni s bémenénk;
Hallgattam, nem hivén alkalmatosnak
Elmondni, mit oly szépen rendezék.

"Ön most is oly szép, szóltam végre mégis,
Mint az iker-galy, mely ablakban áll,
S amíg társára a tél hólepelt visz,
Az benne már rokonra sem talál."

"Hagyjuk barátom a gyermekbeszédet,
A mámor elmult, s így kell jőnie -
Örvénybe űzné, megtörné a szívet,
S szerelmünk egykor boldogíta-e?

Nem, nem, gyötörtük egymást bár szeretve,
Ön a könnyet csókkal leégeté,
Férjem letörli csak, de ah, helyette
A béke földjét tárta szűm elé.

Teremtve járok és rendezve benne,
Áldás gyanánt kiséri léptemet
A megelégedésnek őszi fénye,
A szenvedély viharjai helyett."

Most lépe a szobába házi gazdám -
"Nézd, monda a nő, régi kedvesem!" -
Ah, e nyiltság szivemnek drága titkán
Mint árulás oly szörnyen fájt nekem.

A férj nyugodt maradt, még szivesebb lett,
Tréfát vegyített üdvözlésibe;
Óh jaj, még csak nem is félti a hölgyet,
Kiért e szív oly annyit szenvede,

Pedig tudám, szeret - s mégis gyötörtem,
Lepergő könnye fájó kéjt adott,
Ő csak becsűli - s hol poklot kerestem
Én, ő csendes tanyát bir lelni ott.

Piros pofájú gyermekek robogtak
Be ekkor éles szóváltás között,
Kicsinyke képet rángattak, koboztak:
"Anyám, anyám, itélj e kép fölött!"

Én rajzolám azt egykor - ismerém jól,
Helyette a lány egy rózsát adott,
A hervadt rózsa most is szívemen volt,
S a képért pajkos gyermek birkozott.

A nő itélte legkisebb fiának
S megcsendesülve állták mind körűl,
Mig ezt simítva, csókot adva annak,
Emelkedett ki a csoport közűl,

Mint dús gyümölcsfa. - Elszorulva néztem
E bűvös képet - búsan csendesen,
A gyermekarc - a nő - mosolyga fényben,
És mégis oly rosszúl esett nekem.

A férfi vonásival láttam vonásit
Eggyé olvadva, - óh jaj, mennyi vád!
Hogy mindazt, amit szívem óhajtott, hítt,
Egy boldogabb embernek adta át.

Magamra néztem aztán s szűm virágit
Látván hogyan maradtak üresen,
Érzém, nem az enyém már e világ itt,
S elsompolyogtam - árva idegen.


Egy nyíri temetőn

 

Kopár homok ameddig lát szemed,
Domb domb után mint órjás sírmezőben,
Poshadt mocsár lent, fent fehér mezében,
Mint kósza lélek, egy-egy nyír mered.

Mély hallgatás - mint földalatti hang
Hallik csak a bölömbika nyögése,
Bíbic-sirás - varangyok ümmögése,
Míg széltől űzve nyargal a katang.

A dombhajláson néma temető,
Nincsen keritve, árnyas fák nem állnak
Őrűl a porladók nyugodalmának,
Csak árvalány-haj, ami benne nő.

Sötétlő fejfák állnak föld felé
Hajolva, hosszú, egyhangú sorokban,
Mint sors betűi, melyekkel nyugodtan
Mulandóságunkat följegyezé;

Nem hirdetvén reményt, sem földi hírt,
Csak kérlelhetlen számokban mutatva:
Hány élet folyt a mindenség dalába,
Mely mint kitépett hang magába sirt.

S a délibáb, ez édes csalfa kép,
Ha néha báját még itt is kitárja,
S tündéri éltet költ a sírtanyára,
Mint dús szivünk, ha a világba lép;

Egy förgeteg jő s széjjeltépve hull
Foszlányokká a képzelet világa,
A kék eget fövényfelleg takarja,
Más nem marad, mint a fejfák alul.

Méltóbb tanyát nem lelhet a halál,
Itt ég föld gyászol összeolvadottan,
Természet s ember csillámló zajában
Ellentétet vérző szűnk nem talál.


Zsibvásáron

 

Megfáradt kedéllyel életúntan
A nyomor fog megbékítni engem,
Gondolom, ha látom, mint törekszik,
Fárad és küzd még az is, hogy éljen.

Zsibvásárra értem; szerte-széjjel
Korhadt házi bútorok hevertek.
Válogattak köztük, felrugák ezt,
Ócsárolták azt, avagy nevettek.

Ottan mérnek egy vas sírkeresztet,
Fontra adják, míg hajdan ki tudja
Hogy nehezkedett egy árva szívre
A kicsiny kereszt világnyi súlya.

Itt imádságos könyv vár sorára,
A sajtárus nézi fütyörészve;
Hajdan egy megtört szív jó barátja,
Aki vigasztalta, vele érze.

Sárga lombot lök belőle sárba
Szebb napokból megszentelt ereklyét,
S hogy súlyával meg ne rövidítse,
Gondtalan lábbal tapodja azt szét.

Nyoszolyát vesz ottan a kerítő,
Szent tanyáját szerelemnek egykor,
Üreset most, mint a téli fészek;
Dalja tudja Isten hol barangol.

Trágár élccel hordja el magával
Egy korcsmáros bájos hölgynek arcát;
Majd ivószobára fog lenézni,
Melyet hódolat melengetett át.

A lámpát meg egy tolvaj vevé meg,
Melynél a bölcs éjeket virasztott,
S míg az éjnek titkait kutatta,
Élvezetlen hagyta a világot.

Óh szentségtörő, gyalázatos faj
Sírokon vásárt nem félsz ütni?
Nem lép-é elődbe a kisértet
Melynek csendjét vad zajod elűzi?

Minden vágyad pár fillért keresni,
S egy világnak romját árúsítod.
Mért nincs megváltónk korbácsa nálam,
Hogy szétverném ronda társaságod.

Vagy nem néz-e már e dőre földre,
Aki nyúgodott a vas keresztnél?
S a könyv asszonyának szent imája
Nyom nélkül veszett-e el, mint a szél?

Tán az ágyat, e tündérvilágot,
Eladák mivel megéhezének;
Vagy megráncosodtak s arcaiknak
Rózsájával elhervadt szerelmek?

Hát a bölcsnek észlámpája is csak
Úgy aludt ki, mint kicsinyke mécse?
A száraz lomb bájos nőnek arcán
Önmagát már régesrég túlélte? - -

Más világ lép fel, ha mi leléptünk,
Ami nekünk szent volt, gúny tárgya
Veszne bár emlékünk is magunkkal
S mit szerettünk, szűnk egész világa!


Télen

 

Üdvözölve légy, mely itt terülsz előttem,
Szép fehér világ a távol vándorától
Nagyszerű fehér könyv, melybe gondolatját
Isten írja, menten emberek mocskától.

Elveszett a mesgye, melyet kapzsiság vont,
Mit kicsinyes tervvel emberkéz irányza;
Hol az Isten ír a télben és halálban,
Ott beáll a végzet szent egyformasága.

Csak az alkonyat von még bibor palástot
Nyom nélkül sikamló szánomnak körébe,
Nincs egyéb nesz, mint az ostorpattogás és
Tüsszögő lovamnak kisded csengetyűje.

Szól a csengetyűcske félbe nem szakasztva
Vidám dalt tanuló visszhangok szavától,
Sir árván magában, mint halál harangja,
Mely szegények sírján búcsuzó gyanánt szól.

És előttem a nap vérszinű golyója
Oly borongó arccal ég, mint síri lámpa,
Azt hinné az ember halvány fátyolában,
Hogy tán elfogyott már minden hő sugára.

S íme a végső jel is le is tűne lassan,
Mely a föld és ég közt állott még határúl,
És egész világ egy órjás jég-golyó lett,
Mely tán egy Titánnak épült sirlakáúl.

Árván elhagyottnak, idegennek érzi
Itt magát a szikra embernek szivében,
Mint egyetlen gyöngye éltető melegnek
A sötét enyészet jegült tengerében.

Sűrűn kezd havazni, elborít mint hogyha
Jőne a halál, hogy végkép eltemessen -
Barna varju károg még csak a ködárban
És követ - talán hogy a sirhoz kisérjen.

S mintha a sírlakra hantokat hánynának,
Mind sötétebbé lesz a télnek határa:
Az utat csak olykor egy bokrocska jegyzi,
Szép fehér ruhában, mellékében állva.

S míg mellette a szán gyorsan elsikamlik,
Súgár ágakat nyujt a bokor feléje;
Gyönge fagyvirágot hullat arcaimra,
Mintha hogy maradjak, esdekelve kérne.

S messze elszalad bár szánom a bokortól,
A bokor még mindég integet utána,
Mintha fájna néki, hogy magára hagytam
S mintha mégis boldog utazást kivánna.

Most fenyőerdőbe visz magányos útam,
Zölden állnak a fák, bár hó űl felettek,
Mint mosolygó arcú ifju vándorok, kik
A fagyos haláltól útközt meglepettek.

Itt-ott félig égett, barna törzsök állnak,
Mint órjási rémek elnyujtott karokkal,
Beljebb mind sötétebb - s a sűrű homályát
Lelkem népesíti szörnyű alakokkal.

A fenyőágak közt búsan jajgat a szél,
És a vad macskának átható sirása.
Hah, de hát e fénypont, mely szemembe ötlött,
Mit jelent? Azt hinném nyáron, fénybogárka.

S a kicsinyke szikra mindinkább kiválik
A sötétből, mintha szinte nőve nőne,
S íme a vadonban egy egész világot
Látok, hogy melegszik és virul körötte.

Ebnek ugatása jő előmbe onnan,
Mint honosb világból jól ismert, üdvözlet,
Majd fehér füstoszlop a magas kéményből
Int, hogy arra tartsak s a vándor pihenhet.

A kisded vadászlak ajtajában állok,
Bent a kandallónál a család melegszik,
Rég történtekről szól a jó házi gazda,
Térdein figyelve kis fiúcska fekszik.

Fonva ülnek a nők, míg nagyobb fiúcskák
A tüzet élesztik fürgén sürgölődve,
Most pillantják csak meg a bejött vendéget,
S üdvözölve jőnek nyájasan elébe.

A tűznél a legjobb helyre kényszerítik
És kérdésre kérdést tesznek a világról,
Melynek vad beszéde nem hat el idáig
Melynek bus visszhangja lelkeikben nem szól.

Óh, csak egy nem kérdez, nem zajong körűlem,
A serdülő lányka hátra áll szerényen,
Hinnéd, hogy szobor, ha keble nem ,dobogna,
S élet nem beszélne lángoló szemében.

A kandalló végre lassanként kialszik,
S a kiváncsiságnak kérdése kifárad,
Elmenének tőlem mindnyájan nyugodni,
Csak lelkem nyugalmat még itt sem találhat.

Ott ülök magamban, ablakomra a szél
Jő kocogni, mintha irígyelne engem,
S mondaná, hogy holnap újra a vadonba
Űz a sors, hogy itt csak vendégként melegszem.

S én a hajadonra gondolok s utamra,
Melynek pusztaságán e csendes lak vára;
S gondolok éltemre, melynek pusztaságán
Érek-e még ilyen csendes jó tanyára?

S íme ujra szürkül már a téli hajnal,
Én nehéz kebellel végbucsúkat intek;
Mint rég ismerősök a faház lakói
Jó szivű áldással szánomig kísérnek.

S amidőn lovamnak kisded csengetyűje,
Mint halál harangja, úgy konog előttem:
Visszanézve látom a leánynak arcát
Állni ablakánál égve, elmerülten. -

Óh leányka, látom-e még egyszer arcod? -
Éltem vad út, mely ritkán visz virághoz.
Hej, de a virágnak megmaradt emléke
Éltem vadonára még soká varázst hoz.


Egy régi házra

 

Ősi ház! négy század krónikája
Van felirva barna faladon,
Fájó érzelem, áhitatos bú
Fogja el lelkem, ha olvasom - - -

Látom udvarodban a sorompót
S benne vívni vértes hősöket,
Játszanak csak, ámde játékoktúl
Elpuhult korunk ma elijed.

Pártás szűzek nézik ablakukból,
Mosolyukban osztva harci bért;
És sovárgja azt a bajnok, aki
Nem könyörge még az életért.

Bent fegyverrel ékített teremben
Tölgyasztalnál vidám társaság,
Órjás serleg bujdosik közöttük
Hegedősök ajkán hős danák.

Házias nők sürgenek körűlök
Osztva lángbort, lángoló kegyet,
És pajzánan próbálják emelni
A fegyvert, melyet hivök letett.

S ím az őrtoronynak kürtje harsan,
Dobogó hid csörren hirtelen,
Felriad mind, fegyvert fog legottan
És a kastély bástyáján terem.

Zúg az ostrom, a hősök csatáznak,
Nők ápolják, hogyha kap sebet,
És sok ifjú a vérző baráttól
Irígyel ily ápoló kezet.

Még a holt sincs veszve mindörökre,
Elfeledve könyrületlenűl,
Éjjelenkint, amint éle, érze
Lelke jár a kastélyban körűl. - -

Sirba szállt e kornak nemzedéke,
Csak te élted azt túl, ősi ház!
Köveid dacoltak az idővel
Óh, de rád terűle szörnyü gyász.

Védő szellemed rég elriasztá
Kisszerű hitetlenség zaja;
A korcsult utód kis szellemének
Meg nem nyílik a sír ajtaja.

Vész, gyönyör, mint ikrek nem fogannak
Többé egy anyának méhiben,
Mindakettő halovány alak lett
S a középszerűségben terem.

Megriaszt, mi túl eszünk határán,
Féket törve új uton megyen,
S mert pokolról nincsen már fogalmunk,
A szív már a mennyben sem hiszen.

Gyári munka csörtetése hallik,
Hol hajdanta fegyver csattogott.
Szörnyű harcok büszke bajnokának
Unokája rőföt forgat ott.

S mig nagyapja egy szép pillantásért
Önté vérét, dúlta a csatát,
Nyúlat űz harcvágya, hogyha ébred,
Számolván a bőr mi hasznot ád.

Hogyha vígad, vesz messzely borocskát,
S egy szegletben költi el maga,
Melyet őse forgatott, előtte
Most mesés a bujdosó kupa.

Elhamvadt a nőnek dicssugára
S a pártával régen sírba szállt,
Eszközzé silányodott szerelme,
Árú lett, mi istenségül állt.

A költészet bájtündére gyorsan
Fut földünkről feltarthatatlanúl,
Számok jőnek mindenütt nyomában
Kisszerű létünknek átkaúl.