Szélhárfa

 

Szélhárfa a költő keble, ha
Némán, magába zárva áll,
Sok szép daleszme szunnyadozva,
Mint a virág bimbója vár.

S ha illatos szél lenge csókja
Hoz rája rózsalevelet,
Megcsendűl ím a hárfa hangja
És zeng édes lágy éneket.

Ha jő az ősz fagyos szelével
És sárga lombot hord legott,
Gyászos rokonság érzetében
A hárfa húr is felzokog.

De hogy ha Istennek haragja
Viharzik a szent hon felett,
Mi hárfa volt, most vész harangja
És felsikolt és megreped.


A könnyek

 

Három cseppet külde Isten
Égből a szegény világra.
Ez legyen szivünknek, úgymond,
Minden kínja, boldogsága.
És az első csepp lehullott
Lánykeblén virágfüzérre
S lett belőle tünde harmat,
Lett belőle lány könyűje.
Éltető az s felderítő,
Enyhe hervadó virágnak,
Édes, kínos gyöngye ez szűnk
Vágy- s reménydús korszakának.
S hogyha lánykönny hull az arcra,
Szebben fejlenek virági;
Hogyha lány sír, bánatából
Is menyország mosolyog ki. -
És a másik csepp lehullott
Edzett férfinak keblére,
Szirtet ért ott és lepattant
Eltarolt mezőre esve.
S férfikönnyé lett legottan,
Lett legottan jégviharrá,
Mely csak akkor oszlik el, ha
A mezőket verte tarrá.
Férfikönnyé, mely a keblet
Meghasítja, hogyha csordúl,
S visszafoly a szívbe, ott hogy
Elrejtőzzék drága titkúl. -
S ím lehull a végső csepp is
Bujdosó hazafi fejére;
Száraz ágnak nem kell harmat
És tovább hull a tengerbe.
Ottan nyugszik a fenéken,
Híven óvja őt a tenger,
Híven óvja honfi keble,
Egynek tartván életével.
Csak ha fergeteg a tengert
S vész a szent hont felkeverte,
Akkor jő fel napvilágra
Honfiszív és tenger gyöngye.


A hódító

 

Ül a király magas fejdelmi széken,
Harag lobog fel vad lángként szemében,
A szomszéd ország most haragja tárgya,
Miért virágzóbb mint saját határa.
"Hát tűrjem-é - mond - nem, nem Istenemre!
Hogy árnyat vessen agg fejem diszére."
Kezével inte, arca elborongott
S körülhordozták országán a kardot.
Sok hősi nép gyülöngött táborába,
Míg harci kürtök buzdíták csatára.
És sok vitéznek csordul drága vére,
Míg a király várából nézve nézte. -
Lent a mezőkön eltiport vetések,
Kalász helyett most csontokat teremtek,
De semmi - a király győzelmet ére,
Örök dicsőség győzelmes fejére.
"Fel most barátim ünnepelni vígan!
- Mond a király kedvének mámorában -
Előttem bús ne légyen márma senki,
Vagy aki az, váramban elfelejti."
S a vad öröm zaját a szél lehordja
A vár alatt terűlő pusztaságra,
Hol árvák, özvegyek mély gödröt ásnak
Az elhullt bajnokok nyugodalmának.
És oszlop jő a mély sírnak fölébe,
Győzelmi jel az agg király nevére,
S míg homlokára új korona szálla,
Mint a vitézség érdemlett jutalma,
Lent addig a sebzett hősök magoknak,
Feldúlt falvakban, mankókat faragnak,


A koldús és gyermeke

 

Kereszt alatt az útfelen
Vén koldús kéreget,
Mellette szőke kis leány
Nyújt esdeklő kezet.

Reggeltől a kisded család
Vigaszt hiába vár,
Míg fergetegnek szárnyain
Az alkonyat leszáll.

Az ősznek megritkult haját
Hideg szél lengeti,
A fagylaló esőt sovány
Arcába kergeti.

Dörögve mint órjás ököl
Eget földet megráz
És a villám lángostorúl
A felhők közt cikáz.

S míg fénye dicskört von legott
A kőkereszt fölé
Ez mint az égnek kegyjele
Tün a kis lány elé.

Ő már nem érzi a vihart,
Ő mosolyog, örűl,
Míg ájtatos sohajjal a
Kereszt lábára dűl.

De a vén koldús felkacag,
Ő csak villámot lát,
Az éjnek érzi csak szelét
És érzi nyomorát.


Élet és halál

 

Végsőt lehelt a várnak embere,
Kinos fohász volt véglehellete;
Előtte nyilott száz terv, száz remény,
Megtörve most az Úrnak végzetén.
Mellette a kis ház megnépesült,
Egy pór kebelre első nap derült;
Nap és élet, más semmi, semmi sem,
Mint szenvedés és dőre küzdelem.
S szintén fohász volt első létjele:
Ott búcsúszó, itt harcnak kezdete.
S a két fohász amint így elvegyült,
Isten trónjához hírnökül repült,
A föld folyását rajzolván le ott
S szó nélkül mindent, ami küzd, mozog.
Eközben esni kezd szép csendesen,
Az ég a holtnál sírva van jelen,
S keresztvizet a gyermekfőre hoz,
A nap kisüt s viz, könny leszáradoz.
A gyermek serdűl, a sír felvirúl,
Virágja lesz gyermek játékaúl;
Első játéka már halotti jel,
Mellyel talán a sors jegyezte el. -
Ifjúvá fejlett a gyermek legott
S a vár lányával hogy találkozott,
Mindkettőben volt ifiúi szív,
Melynek lángjával a sors átka vív,
Sohajt mindkettő és a két sohaj
Istenhez száll egy felhő szárnyival,
Mert a világról rég száműzetett,
Talán az égben lel még menhelyet,
A vár leánya asszonnyá leve,
S ismét sohajtól rendül meg szive,
A pót kétségbe esve sírba dűl
S haldokló ajkán is még sohaj űl;
Ott kezdete egy sziv küzdelminek,
Itt fájó harcot csendesíte meg.
Majd a pór sírján is virág fakad,
A várgyermek meg azzal játszogat,
És mindezen a sors ércszála megy:
Rabért - rab, bölcső és koporsó egy.


Szerény leány

 

Hallá anyjától sokat
A kis lány beszélni már,
A férfi, hogy mily gonosz,
Csábitó és csapodár.

Ámde mégsem gondolá,
Hogy nézése is megárt;
Hej, de most tapasztalá
Templomban hogy oda járt.

Bújt szegényke eleget
Más leánytársak mögé,
S a jó lányok szívesen
Álltak kis társuk elé.

Jaj, de mind haszontalan,
Mert csatos könyve felett
Hogyha olykor keresé
Nézésével az eget,

Annyi szem nézett rá
Útközben, hogy elakadt
És csak Isten őrizé
Sírva ott hogy nem fakadt.

Hej kis lány, ha megszeppensz
Már a szemtől oly szertelen,
Mit téssz majd, ha véletlen
Szűdben ellenség terem? -


Életünk korai

 

Sír, sír a gyermek, játékért eseng,
Egy lepkeszárny vágyát betöltené.
"Majd hogyha megnősz és kedved telik,
Vehetsz magadnak tarka lepkeszárnyt,
- Mondják - de addig várj, gyermek s tanúlj!"
És vár a gyermek, vár, amig kinő
Az iskolából, s hogy vehetne már
Játékot, lepkeszárnyat: nem mosolyg
Ez rája többé, mint előbb tevé.
Lelkében az üdv és pokol lakik,
A serdülő, a tiszta szerelem,
Szeszélyesen repül az ég felé,
Túlszárnyal rajta és túl a napon
Alkot magának tündér életet.
S nem kedves már előtte más gyönyör,
Mint melyért küzdött, melyért véreze.
De a szülőknek féltő gondjai,
A külvilág részvéte és ezer
Érdeknek ónja rácsimpaszkodik.
"Várj, - szóllanak - míg férfivá leszesz,
A férfi majd okosabban szeret."
Szeretni s okosan, mi gúny, mi gúny!
Csak az szerethet, aki tiszta még,
Mint a sugár, mely mindenen aranyt lel,
Kit még a dőre emberbölcseség
Mindent gyülölni s félni nem tanít. -
Az ifjú hallgat, bú sorvasztja el;
Kiolták napját, hogy ne égessen
És napja nélkűl élte megfagyott.
És férfivá lesz, pillantása gyász,
Nem nő fejére már virágfüzér,
Fel nem vidítják őt madárdalok.
Egy van csak, ami lelkesíti még:
A népszabadság. Szíve, mely saját
Keblében hogy verjen már nincs miért,
Dobogni a közzel tanulni kezd.
És elébe lép az állam zordonan
Kiáltva rá: "A föld rég osztva van,
Ábrándképednek nem maradt helye!
A síron túl van boldogabb haza,
Ki itt elégedetlen, menjen át,
De itten pártos és bünhődni fog!"
S a férfit a bú aggá érleli,
Fejét a földre szegzi, mintha ott
Keresné, hogy majd álma teljesűl.
Kinyil a sír, fáradtan dűl belé;
De az igért reményvilág felett,
Ki tudja, mit rejt ismét a kereszt.


A gyermekgyilkos

 

Zúg a téli éj hideg szele,
Míg előtte száraz lomb szalad,
Itt-ott baljóslásu csillagok,
Mint aludt vércseppek állanak.
A mocsáros parton fűzfaerdő
Nyujtja égnek száraz ágait,
Mint könyörgő esdő karjait
És az ágak oly tompán csörögnek,
Mint a csontváz karjai. Felettek
A gyöngébb ágacskák megzokognak,
Mint didergő árva gyermekek,
Rájok éles zuz pereg - -
Rémes éj - oh rémes éj! -
És ki az ki ottan tántorog
Pongyolában haloványan?
Elszórt barna hajzat leng utána,
Mint gyászos palást vagy rémkiséret.
Üldözik tán kósza szellemek,
Avégett tekint szét oly ijedve,
Forgó szemmel jobbra, balra
És takarja el fülét, hogy
Rémes daljukat ne hallja?! - -
Im karján csecsemőt visz, a csecsemő sír
S elhal a sírás éji viharban;
Roskad a nő, vérzik a lába
A kavics élén. - -
"Óh hideg, úgy-e, az éj gyermekem!
Majd melegebb nyoszolyát vet anyád,
Hogy ne nevessen bélyegedért,
Melyet már születés nyoma rád,
Az erényes ember." - -
Most megáll és ás, ás görnyedezve
Izgatástól reszkető karokkal;
Nő a kis gödör, felreppen a por
Felhőként az éji viharral.
S hogy kinéz a hold hegyek mögűl,
A nő felsikoltva összedűl
S kérdi újra hogy felvánszorog:
Nincsen-é kilesve a titok?
Majd gödörbe fekteti fiát,
Csókot nyom sirója homlokára,
És a könyű, melyet ejt reája,
Mint gyémántcsepp megfagy hirtelen.
"Hah! - kiált a nő - ki szól velem,
Vagy te dobbantál meg csak, szivem?
Nincs körűlem áruló tanu;
Néma fák, vad bokrok és kövek,
Úgy mint az erényes emberek,
Kárörömmel el nem vesztenek.
Óh ne zokogj, ne zokogj gyerekem!
Hisz te a célra jutottál,
Melyhez a hosszú életen át,
Kín s nyomorúság közt jut az ember.
Nem juta néked ugyis örökűl
Földi szerencse és becsület,
Szolga levél, hogy rád süte a nap
És a nyomor, bűn jegyesed."
S gyermekére hantot hány legott,
Halkabb lesz a sírás, mígnem elhal,
A nő felkacag vad borzalommal,
És a kín szobrává változott. -
"Elhallgattál hát, kicsinyem,
Óh te megáldnál, jól tudom, engem,
Mert hogy a szégyent s annyi keservet
Véled e kisded hantba temettem!
Jó neked ott lent, ottan is érzed
Ami reád még jó jöhetett:
A napnak melegét, levegőjét
A szabad égnek.
Vad bokor áll őrt majd porodon,
S míg lent édesen álmodozol,
Meg sem is érzed, hogyha megtapod
A hideg tél és erényes ember.
Őket átkozd, az erényeseket
Kik kigyófajzatként sima nyelvvel
Csábítják a gyönge nőt el,
S hogyha enged a szerelemnek,
Mit szivébe Isten önte,
Kéjhölgy - s ronda fattyu gyermek
Hő szerelme bús gyümölcse.
S ajtaján ha kérnek enyhet,
Gúnymosolygó büszke arccal
Alamizsnát vetnek eléjök.
Isten, Isten verd meg őket! - -
Néked jó itt lent gyermekem -
Óh de én, de én, ki szégyenemmel
Az anyaszívet nem temetém el,
Mit tegyek én?
Fel! biró elébe tört kebellel,
Öljenek el az erényesek! - -
Hadd nyugodjam. gyermekemnél én is,
S ők reszkessenek!" - - -


Leány panasza

 

A költőnek boldogsága
Hogy szerelmét eldanolja,
S a könny mely hull énekére
Harmat szívének sebére.
De a lánynak, de a lánynak
Szenvedni kell csak magának,
Lopva törli a könnyét le,
Hogy kínzója meg ne sejtse;
Gúnyának lenne csak tárgya
S más boldogabb hiúsága.
Virágot hát a fejemre,
Óh mosolygás, jöszte, jöszte!
Fedd rózsával a keservet,
Míg találok csendet, enyhet
Éjjelén a sírfenéknek -
S majd ha visznek a legények,
Mondják: "Víg lány volt, kár érte."
Nem tudják, hogy megtört keble.


Katona dala

 

Indulóra pörg a dob, szól
A harsona.
El hát innen más vidékre,
Fel katona!
Úgy tekintsék itt a lányok,
Hogy mindnyájan
Egytől-egyig elhullottunk
A csatában.
Nékik is jobb, nincs költségük
Fátyolokra,
Nekünk is jobb, mert miénk még
Ez az óra.
A jövőben a halál már
Ránk köszönthet,
El ne sírjuk hát hiába
Ezt a percet.
Hisz azért van minden tájnak
Tán virága
Hogy bárhol pihen a bajnok
Ott találja.
S hol számára a dicsőség
Majd ágyat vet,
Ottan is virágszál álljon
Ágya mellett.


Leány és nő

 

Táncteremben hosszú sorban lányok ülnek,
Bájmosolygás játszik arcán mindeniknek;
Mind megannyi angyal, tiszta liljomszállal,
Hogy lábukhoz esnél ájtatos imával.
Meg sem foghatná az ember, hogy mint támad
Az az elterjedt faj, az asszonyi állat,
Melynek arcán nincsen költészet zománca
S elhalványult lelke nem angyalok társa;
Hogyha nem tudnók, mint lett angyalból ördög,
Hogyha nem látnók, mint lesznek lányokból nők.
Szerelem az éden, lánnyal élünk benne,
Két fának tilos csak csábító gyümölcse. .
Egyik átkos fája a mindentudásnak,
Másik büszke fája halhatatlanságnak;*
Házasság a kigyó s e gyümölcsökből hoz,
Elborúl az éden, únalom árnyékoz,
S az öröktartásnak rémes ijedelme
Űz ki a kertből, nem bírván ember keble.
S hogy vesztett üdvünkhöz út se vezessen már,
Társalmi erényünk a Cherub lángkarddal.

* Genezis III. 22.


A rab utolsó útja

 

Mi bámuló, mi zajgó sokaság,
Mely ott az utcán jár oly gondtalan,
Mi kedves látvány bilincselte le,
Mi nagyság az, mely itt csodálva van?

Középen halad kisded taliga,
A taligában halvány férfi ül.
Rongyok fedik, békó van karjain
S részvétért hasztalan tekint körül.

De nem; hisz oldalánál ül a pap,
Előtte ül meg a zordon bakó,
Hit és törvény, ily kettes kíséret
Nyomor között is vígaszt adható.

De vígaszos eszméket szül-e most
A rab fejében a kis taligán?
Mig ez lassan zökög, a békó cseng,
Olvassuk meg redőzött homlokán:

"Isten, vagy sors, ki földünkre vetél,
Adtál-e életemhez is jogot?
Vagy ellöktél, mint száraz galyt a fa,
Melyet a vihar hány, forgószél kapkod?

Ellöktél, örökösen küzdeni
A társasággal hitvány létemért,
Vagy miért adád örökös átokúl
Az önmegtartás ösztönét, - miért?

Mért nem nézett halványabban felém
A nap s virágos nyárnak édene?
Mért vágytam élni én is, mint a dús,
Hogy vétkezzem s pokolra szálljak le? -

Óh hit nemtője! kit sok balga szív
Oly fennen hirdet, hozzám mint jövél?
Első léptemnél rémnek láttalak
Míg másnak benned őrző csillag kél.

Vérző keblemre nem hintettél írt,
Nem volt arcádon szende nyugalom,
Hej, a szegényre a hit is ha néz,
Néz aszott arccal vérben, zordonon.

Lemondást hirdetsz, mondod, aki a
Másét kivánja, mély pokolra száll,
Körülnézék, éltem volt csak enyém,
Mint a vadé, ki dús zsákmány közt jár.

A dúsra a hit is mint kéjleány
Mosolygóbb arccal néz, s ha mondja is,
Ne kérdd másét, még ez nem nagy dolog,
Annál kit bőség vágy felé sem visz.

A hittel jött a törvény szelleme,
A törvény, melyet a boldog csinál,
Mely mint hajó védi ki benne ül,
De a fuldokló védjeül nem áll.

Gúnyol ki mondja: óv a társaság,
Nem egymásért lép az ember belé,
De egymás ellen. - Óh, áldásait
Szivem már sokszor, sokszor érezé.

Vagy mit nyerék már tőle? Óh miben
Segített? s bűn-e hát, hogy ég adott
Létem becsültem többre, mint ezen
Rabok nyakára épült templomot?

Elítélének az erényesek,
Gyalázat s bűnnel nékem veszni kell.
S mi az erény? e gyáva dőre gőg
Mely tapsokat és tetszést követel:

Szép csillogó ruha, mely színpadon
Hol nincs baj, jó a bölcset játszani,
De, óh ki éhezett közöttetek?
Hányan tudják mi az, lemondani!

Nem lopni annál még nem nagy erény,
Ki a bőségnek lágy párnáin él,
De mondjatok le, s ím ki van, ki van
Közöttetek, ki e szótól nem fél?

Ki van közöttetek, ki keblet tár,
Ha a próbának vészes napja jő,
Halvány erényetek csak kényelem
És gyávaságnak posványában nő.

Óh, hisz sokkal, sokkal kényelmesb ám
Nem tenni bűnt annak, kit végzete
Szelíden visz keresztűl életén.
Engem rémként korbáccsal kergete."

Eközben a taliga elhaladt,
A bámuló nép munkájára tér,
Feledve már a bűnös és bakó,
Még fel sem száradt a kiontott vér.

S midőn üresen jő a taliga
S üres bilincs csörög már rajta csak,
Ki gondol arra, hogy együtt vele
A rab hibái is lehulltanak.

Hogy nem fog lopni, mert nem éhezik
S a gazdag is, ha majd hozzá leszáll,
Egyenlő lett azzal, ki ellen itt
Hiú erénnyel vértörvényt csinál.


Fény- és árnyképek

 

(A török világból)

I

Fehér galamb száll végig az égen,
Gyászos nőtől jött búcsúgondolat,
Távol bús várnak ül le tetején;
De a búcsú a vártömlöcbe hat.

Ott ül magában némán a fogoly,
Sötét bár, mégis büszke homloka,
Mint cser, mely a villámtól megreped,
De meghajolni nem tanul soha.

Valának véle több rabtársak is,
Egyenként jöttek értök s elvivék;
Olyankor kint a fegyver csattogott,
S be állt megint a néma csendesség.

"Ismét szabaddá lőn ma egyikünk".
Mond a rab s a falra keresztet vág,
Nő a keresztek száma s folyton fogy
A börtön mélyében a társaság.

"Melyikre jő a sor?" így beszélnek,
Mig egy marad és búsan felsohajt:
"Ha elmegyek, nem lesz bajtárs, aki
E falra itt keresztet véssen majd." -

Nehány kavics most minden birtoka
És társasága, mellyel még mulat,
Elszórja őket, és mint kincs után
Utánuk minden szegletben kutat.

Majd zeng édes dalt, mint a rab madár
S a vártetőn rá a galamb felel,
Majd zeng, mint a vihar, hős csatadalt,
De visszhangot ki tudja merre lel. - -

*

A várban fent zajos tivornya van
Győzelmi mámor lelkesít fel ott.
Habzó pohárral vigan éltetik
Szerencséjét s a bajnok zsarnokot.

A féketlen kedv már nem tud határt
S ím tompán rémesen a föld alúl,
Baljóslatú dal zeng, s szavára az
Egész kör dermed, elhalaványúl.

Kihull kezökből a habzó pohár,
Szorult kebellel minden összenéz,
Mint hogyha távol dörgés hirdeti,
Hogy közelg már a földrázó vész.

Biró s elitélt szerepet cserél,
Ez reszket, míg amaz emelten jár.
A szent ügy legszebb győzedelme ez,
Mely csillagként sötét egünkön áll.

II

A mecsetben milyen pompa?
Fegyveres nép áll az ajtón,
Az imám zeng, zúg az ének,
Ah de tompán, ah de fájón.

Hálaünnepet rendelt a
Basa, hogy győzelmet ére,
S gúnyúl az egeknek áldoz
Bár poklot illetne bére.

S énekelni kell a népnek
Melyt békóba vert hatalma;
Hálát adni szent oltárhoz
Fegyveres néppel hajtatta.

És azért a hálaének
Olyan tompa, olyan fájó
És az égnek ajtajáról
Visszapattan az imámszó.

A kőemlék, melyet épít,
Lassan földdé porladoz szét,
Mint a zsarnokság és minden,
Ami Istenünk ellen vét.

*

Temetőben nagy sír mellett
Kis kereszt fából faragva,
Számtalan népség körűle
Síri dalt zeng térden állva.

Hős elestek nyugszanak lent,
Kik jogért, hazáért vívtak,
Sírjokon testvér szemekből
Őszinte könyek fakadnak.

Lopva jöttek csendes estve,
Zsarnokuk hogy meg ne tudja;
Ámde Isten jól figyelmez
Szívük suttogó dalára.

S midőn jő fegyveres had
S a sírókat elzavarja,
Jő helyettük a tavasz, mely
A sírt rózsákkal takarja.

S nyilnak zöld veres fehéren
Mindörökké, míg tavasz kel,
Mint fel kell virulni mindnek
Miben Isten örömet lel.

III

Mily zaj kél a csendes éjszakában?
Fegyveres nép, menekvő csapat,
Dob pereg két viskó ajtajában,
Láncon hurcolnak ifiakat.

Hidraként fejet emelt-e újra
A legyőzött polgárháború
És őrült elragadtatásának
Színhelyévé lőn-e e falú?

Zászló leng-e ismét kint az utcán,
Mely körül tolong az ifjúság,
Kard után éhes szemekkel nézve
És utánad, dőre szabadság.

Oltár áll-e ismét a zászlónál,
Melyhez nő s agg búcsúképen jár,
Pazaran szórván reá fillérét,
Melytől áldást a hazára vár?

Nem, nem, mind nincs itt e rendetlenség,
A basa bölcs működése ez,
Az fut csak, ki áldását nem érti,
Vándor utazó nyugodt lehetsz.

Az adót szedik csak szolganépek,
Ottan a dob ím azért pereg,
És az ifjú láncban csak azért van,
Mert ujoncoz a török sereg.

*

Óh de Isten, kit nem veszteget meg
Álfény, s nem riaszt meg emberkar,
Mondd, előtted vajjon melyik kedvesb
Ez új rend, vagy a régi zavar? -


Az élő halott

 

Elbotolt világrázó csatában
S harcterére dűlt az óriás,
Mint villám, mely legnagyobb fényében
Hangtalan sírt önmagának ás.

S bár mindent tud, ami van körében,
Mindent érez, mindent hall és lát,
Lelke megfeszített erejével
Fel nem bírja vészthozó karát.

Nyugszik mint holt, s ronda odujából
Törpe mérges fajzat búv elő,
Sárt dobál arcára s fegyverezve
Légyfullánkkal, majomgúnnyal jő.

Majd bátrabb lesz, felmász kebelére
És ottan tart undok lakomát,
Gyáva kérkedéssel feldícsérve,
Mint gyözelmeset, hitvány magát.

Óh mi kín, mi kín az óriásnak
Látni, tudni mindezt körüle,
S egy rázkódással le nem dobhatni,
Nem sujthatni egyet közibe.

Ah, de lelke minden erejével
Fel nem bírja vészthozó karát;
Ég dördülj meg, hogy feleszmélhesse,
Több nem kell, hogy megmentse magát.


Bokrétát a kalpagomhoz

 

Bokrétát a kalpagomhoz,
Fürge lánykát az ölembe,
Édes bús dalt ajakamra,
Habzó poharat előmbe.

Mig csokor van kalpagomnál,
Van lány is, ki azt kötötte,
És előbb mint az lehervad,
Meg van már ez is ölelve.

Mert a lányka hevenyében
Megcsókolva kétszer édes,
Két édesebb a csók, érte
A csókolt ha kissé zsémbes.

S míg hamis lány űl ölemben,
Addig édes bús dal is van,
S bút elölni, kéjt nevelni
Jó ha bor van a pohárban.

Még az sem lehet jó ember,
Aki sohse tett bolondot,
Hogyha hóbort nincs a szívben,
Szeretet erénye sincs ott.

Aki mással nem nevetgél,
Mással biztosan nem is sír,
Embert gyűlöl, mert hogy érzi
Tisztább érzéssel ő sem bir.

Pedig higgyétek, barátim,
Az ember nem rossz, de gyenge,
Sírjunk-é hát s káromkodjunk
Vagy mosolygjunk csak felette?

El veled, te ronda bankó,
Nálam nem penészedel meg,
Örök ifjusága van a
Dalnak, bornak, vídám kedvnek.

Hogyha még akad bohó, ki
Érted ezeket eladja,
Hadd vigyen hitvány papíros,
A bölcs élvez és kacagja.

Minden édesen lefolyt perc
Egy-egy csillag lesz a sírban,
S addig is mint tündér ének
Elkísér az élet útján.

S észre sem vesszük, ha aggság
Lép elénk, nyugton mosolygunk,
Nem nyom a bűn, hogy élvezni
Valaha elmulasztottunk.

S bár elhangzott a dal, a lány
A virággal rég lehervadt,
Gondűző borocska mellett
Emlékök még egyszer áthat.


Életbölcseség

 

Az ifjú lélek ha világba lép,
Mint nap, fényárban lát mindent körében,
Míg végre eszmél s látja, hogy mocsár,
Miről lopott sugár reng gazdag ékben.
Boldog, ha megbékélve a világgal,
Tovább ragyog s nem gondol a mocsárral.

Az ifjú lélek ha világba lép,
Azt tartja, Isten mása minden ember,
Míg végre eszmél, s látván, hogy nem az,
Ördögnek nézi csalt kebel dühével.
Boldog, ki megbékélve a világgal
Sem ördögöt, sem angyalt nem keres már.

Az ifjú lélek ha világba lép,
Csillagnak tartja a lány szerelmét,
Őrjöngve küzd, kételkedik, remél,
Míg eszmél s porban látja istenségét.
Boldog, ki megbékélve a világgal,
Csillag helyett beéri jó parázzsal.

Ki is gondol, függvén a hókebel
Kéjhalmain, hogy csontváz van alattok?
Csontvázzá lesz minden gyönyör, ha azt
Hideg kebellel végig boncolátok.
Boldog, ki megbékélve végzetével,
Élvezni tud a perc költészetével.


Vigadjunk

 

Hadd nézze halvány arccal a világot
Kinek tetszik mondván: mi rossz, ravasz!
Szánjátok őt, de meg ne hallgassátok,
Barátim, mert valódi vétek az.
Míg van tavasz, ifjúság, szerelem,
Örüljetek, szeressetek velem!

Ha mondják, nincs költészet már a földön,
S érzésink ellen száz veszélyt fordít
A kalmár számítás, kedves barátim,
Minket tán ez csak el nem tántorít?
Míg van tavasz, ifjúság, szerelem,
Örülhettek, szerethettek velem!

De sebesen jő a halál - siessünk,
Hogy üresen leljen minden kehelyt,
Mit ér, ha meg nem gyújtva tán tovább tart
A fáklya - de poros zugban hevert.
Míg tart tavasz, ifjúság, szerelem,
Siessetek örülni hát velem!

Hisz majd jövend más nemzedék helyünkre,
Ha már végkép élvezni nem tudunk.
Derék fiúk lépendnek nyomdokunkba,
Kikben örömmel megujulhatunk.
Közöttük él lelkünk s oly végtelen,
Mint a tavasz, ifjúság, szerelem.