71
Rodostó, 13. martii 1726.

A kéd nádmézes téntával írott levelét tegnap vettem. A minap is vettem volt kettőt egyszersmind, úgy tetszik, hogyha csak nem álmodtam, hogy választ is adtam reájok. De abban bizonyos lehet kéd, hogy ha nem írtam, kéd sem vehette a választ. De oh, mely könnyen megbocsátjuk mi egymás vétkit. Mindazonáltal azzal el ne higyje kéd magát. A rossz példát nem kell követni, se bosszút nem kell állani. Vagyis talám büntetésül kíván kéd tőllem olyan dolgot, amely húsz esztendőben egyszer sem jut eszemben. Mert ugyanis, hogy jutott kédnek esziben, hogy tőllem azt kérdje, hogy kik voltanak a templaristák, és miért vesztették el őket? Jobban szeretem fél óráig Zsuzsival nevetni, mint arról tíz óráig írni. Mindazonáltal, ki ne engedelmeskednék kédnek, ha szinte írni nem tudnék is, megírnám én. Édes néném, csak azt írom meg felőllök, amit hallottam és olvastam. Ugy-é, hogy többet nem kíván kéd?

A máltai vitézeknek és a templaristáknak rendi Jeruzsálemben vettenek eredetet. A máltai vitézek régiebbek. Egy Gerardus nevű francia 1112. esztendőben Jeruzsálemben a jövevények és a szarándokok számokra egy nagy ispotályt építtete, amelyet nevezé Keresztelő Szent János ispotályának, és oda béfogadá mindazokot, akik jó akaratjokból a betegekhez és a szarándokokhoz való gondviselésre szánák magokot. De azok csaknem mind hadi emberek lévén, Gerardus úgy rendelé, hogy annak egy része az ispotályban maradván, a másika a saracénusok ellen hadakozzék, és regulát szabván nékik, az engedelmességre és a házasságon kívül való életre kötelezzék magokot, és hogy holtig hadakoznának a hitetlenek ellen. Ez a rend vagy szerzet csakhamar megszaporodék, és nevezék őket jeruzsálemi Szent János ispotálya vitézinek. Ezeknek fekete köntöst kelletett viselni, és a köntösökön nyolcszegletű fejér kereszt volt varrva. A saracenusok elvévén a Szentföldet a keresztényektől, ezeknek is ki kelleték menni, és Rodus szigetében megtelepedének. De idővel egy hatalmas török császár nem szenvedhetvén olyan vitéz szomszédokot, a szigetet megszállá, és nagy nehezen megvévé. És a vitézeknek, akik megmaradának életben, megengedé, hogy kimehessenek a szigetből; akik is elhagyván a szigetet, Málta szigetében megtelepedének, és máltaiaknak nevezék.

A templaristák szerzete Jeruzsálemben kezdődék 1118. esztendőben. Nyolc vagy kilenc francia nemesember egy társaságban lévén, a jeruzsálemi pátriárcha előtt fogadást tevének az engedelmességre, a házasság nélkül való életre, és hogy minden jószágokot, életeket, a Szentföldre menő szarándokok oltalmára és szolgálatjára fordítják. Ezek tehát egyszersmind hadi szerzetesek lének. Azután megszaporodván, Baudouinus jeruzsálemi király nékik a templom mellett lakóhelyt adott, és azért templaristáknak nevezék. Második Honorius pápa ezeknek regulát csináltata Szent Bernárddal, és akkoron fejér köntöst kelleték viselni; és harmadik Eugenius pápa 1146. esztendőben veres keresztet parancsolá, hogy viseljenek. Ezeknek mindennap misét kelletett hallgatni, csak háromszor egy hétben volt szabad húst enniek, több lovat háromnál nem tarthattak. A vadászat nékik meg volt tiltva, még a madarászat is. A köntösök a világiak köntösöktől csak éppen a színben különbözött. A templaristák sok szép nevezetes hadi dolgokot vittek végben. A jeruzsálemi királyok alatt igen elhíresedének, és a nagy hírrel igen sok jószágokot és kincseket gyűjtének Európának minden résziben. De a Szentföld elvesztése után a henyélés és a sok jószág megrontá őket, és a mindenféle mértékletlenségben elmerülének, főképpen a részegségben. Azért is mondják példabeszédben a franciák, hogy úgy iszik, mint egy templarista.

Az egész szerzetnek pedig veszedelmét két templarista okozá, akik a szerzetből kiűzettetvén, a francia király előtt hamisan vagy igazán (mert azt még nem tudhatni valóságoson) bévádolák az egész szerzetet. A vádolás pedig ebből állott, hogy minden vitéznek, akit a szerzetben bévesznek, ellene kell mondani a Krisztusnak, és a keresztre kell pökni, és ha az asszonyoktól megtartóztatják is magokot, de más utálatos közösülés közöttök megvagyon. A király másként is haragudván a szerzetre, a pápának ezeket tudtára adá, de látván, hogy a pápa csak halogatja a dolgot, parancsolatot ada ki titkon, hogy bizonyos napon az országban lévő templaristákot megfogják. A pápa azért igen megneheztele a királyra, mindazonáltal maga eleiben hívatván vagy hetven templaristát, csudálkozással hallá, hogy mivel vádolnák magokot. A pápa azonnal parancsolatot külde minden országokban lévő püspököknek, hogy vizsgálnák meg jól a dolgot, akik is megvizsgálván, mindenütt egyenlő vétkeseknek találtatának. A pápa éppen akkoron gyűlést tartván Franciaországban Bécsben, az egész atyák azt ítélék, hogy az egész szerzetet el kell szélyeszteni, és jószágokot el kell venni. Erre mindenütt a királyok reá állának, és mindenütt csaknem egy nap az egész szerzettől a jószágot elvévék, és csaknem mind megöletének. És így az a gazdag és nagy rendekből álló szerzet csaknem egy nap mind eltörölteték. Erről egynehányféle könyvet olvastam. Némelyek azt tartják, hogy igazságoson bántak vélek, némelyek pediglen, hogy nem kellett volna oly kegyetlenül bánni vélek, és a sok ártatlant nem kellett volna a vétkesekkel esszeelegyíteni, és hogy a sok jószágokért voltanak annyi ellenségi. Elég a', hogy jól vagy rosszul, de a hírek csak a könyvekben maradott meg. Még Magyarországban látni olyan romlott templomokot, amelyek övék voltak. De azt nem tudom, hogy a magyarok miért nevezik veres barátoknak, mert se a köntösökről nem nevezhetik, se barátok nem voltanak, hanem hadiszerzet volt. De ők lássák, azon nem törődöm, akárminek nevezzék. Elég a', hogy én engedelmeskedtem, és megírtam rövideden az ő históriájokot a parancsolat szerént, ennél többet ne kívánjon kéd tőllem. De azt szeretném tudni, ha volt-é lakások Erdélyben? Én azt gondolom, hogy nem volt. Már többet nem írok, mert meguntam. Hanem még azt megírom, hogy itt ma alkalmas földindulás volt, ha tót volnék, úgy mondanám, hogy a föld megrázta magának. Édes néném, jó étszakát, és az ének szerént, ha szeretsz, szeretlek én is.

72
Rodostó, 12. aprilis 1726.

Édes néném, nincsen mit írnom, és ha írok, csak azért írok, hogy megmutassam kédnek, hogy megírnám, ha volna mit, és hogy vegye el kéd a rest nevet róllam. Tegnap vettem a kéd levelét, amely tele köszönettel és dicsérettel; jó hogy nem szemben dicsér kéd, mert elájulnék szégyenletemben. Nem gondoltam volna, hogy olyan köszönetet vegyek a veres barátokért, de a' nem árt, mert másszor bátrabban írok, és egy kis bátorság megélesíti az elmét.

A régi rómaiaknál nemhogy gyalázattal illették volna az olyan gyenerálist, aki a harcot elvesztette, hanem még dicséretekkel vigasztalták, és alkalmatosságot adtak nékie, hogy bosszút állhasson az ellenségen. Mert a' nem lehet, hogy az ember mindenkor győzedelmes legyen, mindenkor okosan beszéljen; a fogyatkozásban részinek kell lenni minden embernek. Micsoda nagy fogyatkozásokot nem látunk a legnagyobb császárokban. A Nagy Theodosius császár egy csekély dologért két vagy háromezer embert ölete meg Thessálonikában. Való, hogy aztot megbánta azután, de a megholtak azzal fel nem támadának. A' való, hogy gyönyörűség ennek a nagy császárnak azon cselekedetiért való magamegalázását látni. Mert a templomban akarván menni az isteni szolgálatra, Szent Ambrus, a mediolánumi érsek, a templom ajtajában megtartóztatá, és bé nem bocsátá, mondván: még az ártatlan vérrel a kezeid véresek, mégis a szent áldozatra akarsz menni. Ha Dávid királyt követted vétkiben, kövessed penitencia tartásában is. A császár magában szállván, a templom grádicsára leborula, és kéré az érseket, hogy adna néki penitenciát, aki is hat holnapig kitiltá a templomból. E' szép példa mind egy érseknek, mind egy császárnak.

A Nagy Constantinus császár nem öleté-é meg a fiát azért, hogy ártatlanul azzal vádoltaték, hogy a mostohaanyját szereti, és csak akkor tudá meg ártatlanságát, amikor már meg nem orvosolhatá cselekedetit. És ebben nem akará Seleucus király követni, talám más atyák sem követnék. Mert ennek az öreg királynak igen szép felesége lévén, aztot igen szerette. Az előbbeni feleségitől volt egy fia, akit halálban szeretett. A fia szerelemben esvén a mostohaanyjával, és maga is általlátván szeretetinek helytelenségit és nagy akadályjait, aztot magában sokáig mintegy eltemetve tartotta. De idővel a szeretet meggyőzvén, nagy betegségben esék. A doktorok okát nyavalyájának ki nem tanulhaták, hanem egy a többi közül sok vizsgálása után észrevévé, hogy a szerelem okozná betegségit. De nem tudhatván, hogy kit szeretne, igen kezdék vizsgálódni, és az ifiú fejedelemtől kérdezkedni, de e' csak magában tartá a titkot, és a betegsége nagyobbodék. A doktor pediglen vizsgálni kezdé az ifiat, amidőn valamely asszonyok és leányok mentenek látogatására, de semmit észre nem vehete. Már nem volt több hátra, hanem a királynéról kezde gyanakodni, amelyről ingyen sem gondolkodott. A szokás szerént a király látogatására mégyen a fiának a királynéval, a doktor is jelen vagyon és minden mesterségit arra fordítja, hogy valamit kitanulhasson. Amint is hogy mihent a királyné bément a házban, a beteg hol hidegben, hol forróságban kezdett lenni, hol elsárgódott, hol elfejéredett. A doktor azt látván, csak elhiteté magával, hogy az ifiú a királynét szereti. De hogy jobban kitanulhassa, és bizonyosabb lehessen benne, elvárja, hogy a királyné háromszor vagy négyszer elmenjen látogatására és mindenkor hasonló változásokot tapasztalván az ifiúban, akkor az ifiúnak megmondja, hogy tudja okát betegséginek, és tovább ne titkolja, hogy a királynét szereti. Az ifiú meghallván a dolgot, a doktor magára vállalja, hogy szolgálni fog, amennyiben tőlle lehet. Az ifiú reá áll, noha semmit nem remélvén. A doktor a királyhoz megyen, és megmondja, hogy a fiától csak vegyen örökös búcsút, mert a fiát a szerelem csakhamar megöli, és olyat szeret, amely szeretetet a király sem orvosolhatja meg. A király azon elbúsulván, mondja a doktornak: eredj, mondd meg a fiamnak, akárkit szeressen, odaadom néki, csak az életét megtartsa. A doktor arra mondá: hátha a királynét találná szeretni. A király igen szeretvén a fiát, felelé: ha a királynét szereti is, odaadom, csak éljen. A doktor futvást megyen az ifiúhoz, és megmondja néki. Az ifiú azon betegen örömiben felkél, és az apja lábaihoz borul. A királynét hívatják, és megmondja néki a király, hogy miért beteg a fia, és hogy maga is azon kéri, hogy mentse meg életét a mostohafiának, és hogy megengedi, hogy hozzája menjen. A királyné nem sokáig mentegetvén magát, másnap a király a fiának adja mind a feleségit, mind az országát. Ez igen ritka példa. Most a keresztények a' való, nem követhetnék, de ha meg lehetne is, ritka apa követné. Példa a spanyol király, második Philep, aki megkéreti a lányt a fiának, és amikor odaviszik, maga veszi el. Édes néném, jó egészséget kívánok, a' vagyok, aki voltam, és a' leszek, aki vagyok.

73
Rodostó, 24. maji 1726.

Tegnaptól fogvást táborban szállottunk, és sátorok alatt lakunk, a szokott helyre, a város széllyire. Az ellenségtől nem gondolom, hogy sokat kellene tartanunk, mivel vagyon vagy háromszáz mélyföld közöttünk, azért csendesen alhatunk, és csak a fülbenmászótól, a szúnyogtól tarthatunk. Édes néném, szeretném tudni, hogy mint vagyon a kéd egészsége, a kéd karja és ujjai, mert egy holnaptól fogvást egy levelet írni, a' nagy fáradság, és igen bánom, hogy annyira fárassza kéd magát érettem, és annyira erőlteti. Mindazonáltal nem kellene azt az úri asszonyt követni, aki sohasem olvasott könyvet azért, hogy mikor a levelet kell fordítani, a' szelet hajt, és hogy az a szél náthát ne okozzon néki. Eztet bé lehet venni egy kényességnek, de a kéd tiszteletes kényessége, megbocsásson, és mindenkor ne tartson, mert az atyafiságot félretévén, a bosszúálláshoz fogok, és akkor mindenikünk fog suhajtani. Édes néném, mi itt csak tengődünk, lengédünk, mint szegény bujdosók, töltjük az időt, amint lehet. Az urunknak a' mégis mulatság, hogy a mezőn lakunk, mert az unadalom itt igen bő, és a szegény urunk itt csak egynehányunkkal maradott. Az özvegy Zsuzsihoz gyakorta megyek, Lengyelország felé készül, ha itt nem marad, nem énrajtam múlik el. Egy urat üsmértem, aki egy idős leányt vévén el, azt szokta volt mondani, hogy aki idős leánnyal hál, az olyan jó cselekedet, mint a szegényeknek való alamizsnálkodás. De ha itt nem marad is, azzal a barátság fel nem bomlik, és a hűség megmarad, ha lehet. Azt mondom, ha lehet, mert akármely nagy tűz elaluszik, ha annak eledelt nem adnak. De azt nem tartom, amit Forgács, hogy a hűség csak a kutyához illik. A' nem újság, ha azt mondom, hogy a házasság az Istenen áll, és ha csak reánk hagyja, a' nem jó, és a rossz házasságoknak az oka az, hogy ő lakadalmon jelen nem volt. Azzal fenyegetem Zsuzsit, hogy ha elmégyen, úgy nem keresztelünk.

Igaz néném, micsoda csúfos házasságról olvastam a minap; csak leírom, ha szinte tudja is kéd, mert egyéb dolgom nincsen. Ez igaz, Olaszországban történt. Egy úri özvegyasszonynak egy fia lévén, aztot igen szerette. Az asszonynak volt egy szolgálója, akit az ifiú megszeretvén, sokáig kénszerítette az engedelemre. Végtire a leány megjelenti az asszonyának a dolgot, aki is jó erkölcsiért megdicséri, és mondja a leánynak: eredj, mondd meg a fiamnak, hogy már engedelmeskedel kérésének, hanem jöjjön hozzád az étszaka. A leány megmondja az ifiúnak, aki is azon megörüle. Vacsora után az asszony mondja a leánynak: te az ágyamban feküdjél, én pediglen a te helyedre fekszem; a fiam majd eljő, azt gondolja, hogy te vagy, akkor jól elverem. Ez így el lévén rendelve, az asszony a szolgáló ágyában feküvén, addig várja a fiát, hogy el talál alunni. Az ifiú odamegyen, és azt nem vizsgálja ha alusznak-é vagy sem, hanem él az alkalmatossággal. Az asszony azonban felébred, de hogy zenebonát ne csináljon, és hogy a fiát is kétségben ne ejtse, magát megtartóztatja, és békességes tűréssel elvárja a dolognak végit. A' meglévén, az ifiú kimegyen, az asszony is szomorúan a maga ágyára megyen, és semmit nem szól a szolgálónak. Másnap az asszony minden tehetségivel azon lesz, hogy a fia ne szólhasson a szolgálóval, és azonnal készíteni kezdi a fiát, hogy idegen országra küldje. A' csakhamar meglévén, elindítja, és sokat szomorkodék a fia után, de még inkább szomorkodék azon, amidőn észrevévé, hogy terhben esett. De módja lévén abban, hogy azt eltitkolhassa, és a gyermekszülésnek is órája eljövén, egy gazdag parasztembernek adá a kisleánykát, hogy felnevelje. A leány már tizenhárom esztendőt meghaladván, az anyja mintegy el is feledkezett volt rólla. Az ifiú pediglen azon időben idegen országokról visszátérvén, azon faluban megszáll, ahol a leányt nevelték. Akit is meglátván, halálos szerelemben esik, és mindjárt kérni kezdi a leányt. A parasztember látván, hogy egy úr kéri, odaadja, annál is inkább, hogy régtől fogvást a leányt csak reája hadták. Az ifiú hazaviszi a feleségit, az anyja haragszik, hogy a híre nélkül egy közönséges leányt vett el. De kevés nap múlva a békesség meglesz. Az asszony látván, hogy a fia házas, a leányát szolgáló képiben haza akarta hozatni, de micsoda álmékodásban esék, amidőn megtudá, hogy a leányát a fia vette volna el. Az asszony másokkal közölvén ezt a dogot, mindenik példa nélkül való dolognak találá, és a házasságot meghagyák. Az az ifiú, édes néném, egy személyben hármat vett el: a leányát, a hugát és a feleségit. E' valójában megtörtént, de ha megtörtént is, mi szükség volt megírni. Mindazonáltal kell valamivel tölteni az időt, én hogy írjak, kéd meg, hogy olvassa, mert a dolog nélkül való létel igen nagy dolog.

A szófiai érsek, aki hozzánk szaladott volt már egynehány naptól fogvást, egynehány nap múlva innét elmégyen Raguzában, mert noha eleget munkálodtak azon, hogy visszámehessen, de végben nem vihették, és ezeknek a szőllőmíveseknek csak hazájokban kell visszátérni, és el kell hadniok az úr szőllejét. Én is elvégezem levelemet, de elsőben meg kell tudnom, hogy ha jó egészségben vagyon-é kéd, engemet szeretnek-é, énnekem írnak-é.

74
Rodostó, 16. junii 1726.

Szánj édes néném, szánj, mivel írni akarok, és nem tudom, mit. De micsoda hírt tudnék innét a sátor alól írni? Soha semmi idegent nem látunk, semmi hírt nem hallunk, egyik nap olyan, mint a másik. Hanem hogy egyik melegebb vagy szellősebb, mint a másik, mert itt az esőtől nem igen kell félni nyárban. Elég a', hogy végtire talám ellene mondunk a házaknak, és csak a sátorok alatt lakunk. Perzsia széllyin vagyon olyan nemzet, aki a pusztában sátorok alatt lakik, valamint nálunk a cigányok. Azok pedig mind tolvajok, és ezeket kürdöknek nevezik. Egyiptum széllyin is a szerecsenek mind sátorok alatt laknak minden pereputyostól. De minthogy ezeknek minden gazdagságok csak a szép lovakból áll, a pénzt a más ember erszényiből veszik ki, és mind magok, feleségek, gyermekek mezítelenek volnának, hogyha csak a más ember köntösével nem fedeznék magokot. Azért, amidőn valami útonjárót jó köntösben látnak, szépen elkérik tőlle, mondván: add ide azt a mentét, mert apádnak szüksége vagyon reá; azon magát érti. Vagy pediglen, ha valami jó portékát talál másnál, arra is azt mondja: az anyádnak arra szüksége vagyon, azért add ide; azon a feleségit érti. És így kételen meg kell a szegény útonjárónak az üsméretlen apját és kelletlen anyját ruházni. De mi, édes néném, nem követjük ezeket, ha sátorok alatt lakunk is, hanem inkább a pátriarchákot, akik megmutatták vászonpalotájokkal, hogy az ember ezen a világon csak szarándok, idegen és útonjáró. Való, hogy azok a szent szarándokok gazdagon bujdostanak, mi pedig szegényen maradunk egy helyben. És annyiban jól vagyok, hogy étszaka nem kell felkelnem, hogy enni adjak a marháknak.

Édes néném, ha volna egy pásztorném, úgy tetszik, hogy szeretném az olyan pásztori életet. Mert azok a szent juhászok csendes életet éltek. A rettentő nagy pusztaság, mezőség övék volt, ott verték fel sátorokot, ahol akarták, és ott addig maradtak, amég marhájoknak eledelek volt. A' való, hogy ital dolgából kényes életet nem éltek, mert abban az országban az eső ritka lévén, a víz is szűk, azért is emlékezik az írás annyiszor a kutakról. Azzal nem volt bajok, hogy palotákat építsenek, azokot gazdagon felékesítsék. Az unadalmas sok perlekedéstől mentek voltak, a sok udvarbíró, számtartó, kolcsár nekik nem alkalmatlankodtak. Azon nem gondolkodtak, hogy a telet ilyen jószágban kell tölteni, nyárban vagy ősszel ilyenben kell menni; a sok hintó, társzekér nem kívántatott. A sok kies mezőben válogathattak, és mindennap újabb-újabb helyre építhették vászonvárosokot. A helyhez úgy kötelesek nem voltanak, mint mi. Gyermekségektől fogvást a közönséges eledelt megszokták volt. Közönséges ruhával fedezték magokot, kivált a férfiak, mert az asszonyok akkor is csak asszonyok voltanak, valamint mostanában; azaz, hogy a cifraságot akkor is szerették, aranyperecet, fülbenvalót küldöttenek nekik jegyben. Most megnevetnők, hogyha látnánk olyan pásztornékot, akik aranyfülbenvalót viselnének. Mostani időben aztot nem jovallanám. Egyszóval, mennyi sokféle baj nélkül éltenek, amely közöttünk közönséges, és amelyet már bajnak sem tartunk, mert hozzászoktunk. A' való, hogy ezeknek a pásztoroknak életek szent és ártatlan volt, és az Isten nem akarta, hogy városokban lakván, a több nemzetekkel esszeelegyedjenek. De énnekem úgy tetszik, hogy az olyan élet igen vándorló és henyénlő élet. Példa azok, akik mostanában is sátorok alatt laknak, akik a más ember kenyerét eszik, és a más ruhájával fedezik magokot. Az ilyen nemzet mi hasznára vagyon a többi emberi nemzeteknek; az olyan élet csak tunyaság és tudatlanság, való, gond nélkül való élet, de üres, és a lakóhelye puszta. Micsoda gyönyörűség pedig egy gazdaembernek a maga ültetett gyümölcsfáit és szőllőit gyümölcsösön látni, és fáradságit a természettől megjutalmaztatni.

Mindezekből észreveheti kéd, hogy a sátoros életen nem kapok. Így mégis mind meglehet, amint vagyunk, mert a városból ide halljuk a kakasszót. De ez is unadalmas lészen ha sokáig fog tartani, mert verőfényen süttetni valakinek magát szükség nélkül, nem tarthatom gyönyörűségnek. Az egész Európa most békességben vagyon, és házokban lakik, csak mi sátorok alatt. Hátha valamely ország bennünket akarna követni? Ítélje el kéd, mint átkoznának minket a kőmívesek és az ácsok. De attól nem kell félni, mert nehezen válnék meg ki-ki a szőllőhegyétől. Kenyeret szintén olyan jót lehetne enni, mint a városokon, abban nem volna fogyatkozás. Tudja-é kéd, hogy mit csinálnak a szerecsen asszonyok? Ott kemencét nem lehet a földben csinálni, mert mind föveny, se pogácsát nem lehet sütni, fa nincsen; hanem nagy fazakakot tartanak, abban kóróból tüzet csinálnak, és kívül tésztával vékonyon béborítják, és így sütnek magoknak pogácsát. Vajon amelyet nálunk kolduslábnak hínak, nem lehetne-é így megsütni? De megbocsásson kéd, ha többet nem írhatok, mert a nap is melegen süt. Azért nagy alázatoson elvégezvén levelemet, maradok, aki tegnap voltam.

75
Rodostó, 28. julii 1726.

Semmi panaszom nem lehet, mert a kéd levelei jőnek s mennek a kezemhez, de némelyek olyan kurták, hogy alig kezdem olvasni, csak a végire jutok. Olyan leveleket veszek, hogy azt akarnám, csak két szóból állana, mert unadalmas. De a kéd levelei jóízűek, csaknem megehetném a papirost is. Tudja kéd, mitől vagyon az? Attól, hogy szeretjük egymást, és a kedves embernek a levele kedves. De még attól is vagyon, hogy kéd jól tudja a maga gondolatit leírni, és a csekély dolgot is úgy fel tudja öltöztetni, hogy nagynak látszik és tetszik. Mások pedig a nagy vagy hasznos dolgot ízetlenné teszik, és kelletlen kell olvasni. Azt megvallom, édes néném, hogy ha olyan természetű volnál, mint sokan vannak, nem sok papirosat vennék a levélírásra. Mert azt nem szenvedhetem, hogy mikor látom némely asszonyokot úgy írni az uroknak vagy atyjafioknak, mintha valamely ítélőmesternek vagy püspöknek írnának. Ha egyébképpen nyájasok is, de a levélben reá akarják magokot tartani, mintha a nyájas és tréfás levélhez nem kívántatnék az ész. Szeretném az olyanoknak megmutatni a kéd leveleit. Megtanulhatnák azokból, hogy miben áll a nyájassággal és ésszel írott levél. Az én leveleimről nem is szóllok, mert már kéd azokhoz szokott, csak jóknak találja kéd. Én sem kívánok egyebet.

Mi az utolsó levelemtől fogvást bémentünk volt a városban, mert a rút idők béhajtottak, és a vászonházainkot meglyuggatták. De tegnap ismét más ellenség hajta ide bennünket táborban, aki előtt a Dárius hada is elszaladott volna. Jaj! édes néném, micsoda rút nyavalya az a pestis: ma jól lenni, holnap meghalni, éppen nem vigasságra való állapot. Nem tudom, ki hozta közinkben azt a nyavalyát, de bár ott maradott volna, ahonnét jött. Mert más sok nyavalyák vannak olyanok, amelyek idővel hatnak el más országokra. Példának okáért azt tartják, hogy a himlőt saracénusok hozták Európában. Azt a nyavalyát Ámérikában a vademberek csak azoltától fogvást üsmerik, amiolta az európaiak hozzájok járnak, a' pedig nem régi dolog. Hát édes néném, az az ízetlen nyavalya, amelyet mi francia nyavalyának hívunk, és amelyet, hálá a mi egészséges erdélyieinknek, nem üsmerünk, aztot más messze való tartományokban nem üsmérik. Spanyolországban pedig oly közönséges az a nyavalya, hogy egy úri asszony semminek tartja mindennek megmondani, hogy rajta vagyon az a nyavalya, mint nálunk azt mondani, hogy fáj a feje. De mi szükség nyavalyáról beszélleni, másról beszéljünk.

De amit akarok mondani, énnekem az sem örvendetes dolog, mert a kis özvegy Zsuzsi csak készül, és valamennyi portékáját látom, hogy a ládában tészi, mintha annyi kést verne a szívemben. Tudom, hogy kéd azon nem törődik, a kéd kegyetlen szokása szerént, de legalább egy kevéssé szánjon kéd, ha nem bánja is. Én eleget vagyok azon, hogy megmarasszam, gondolom, hogy talám a szíve is azt tanácsolja néki, de az elméjit nem nyerhetem meg. Mert a szeme hozzászokott tele ládákot látni, az urának pedig erszényje sokkal kövérebb volt, mint az enyim. Ő ha engemet cirokál is, de jövendőre néz. Ha ezer aranyat, amelyet hadtak néki, félti, hogy idő előtt el ne keljen, tudja, hogy én ahhoz semmit sem tehetek. Látja, hogy minden szerencsém, jószágom jégre vagyon építve, azért nem a szívtől, hanem az elmétől kér tanácsot. Mit szólhatok ez ellen? Mert a' bizonyos, hogy az okosság jobb tanácsot ád nékünk, mint a szívünk, mert a szív csak a jelenvalót suhajtja, az okosság pedig a jövendőről is gondolkodik. A mi mostani állapotunkban pedig arról igen kell gondolkodnunk, és nekünk bujdosóknak inkább, mint másoknak, kik jószágokban fülelnek, amelyeket csak a halál veszi el tőllök. És így semmit nem szólhatok a Zsuzsi szándéka ellen, mert amint a francia példabeszéd mondja: kinek-kinek kell tudni, hogy mi fő a fazakában. Az én fazakamban pedig semmi hazamenetelre való reménségem nem fő, miért kívánnám én azt, hogy valaki a maga szerencsétlenségin kívül az enyimet is viselje. Még eddig ezt a mondást nem ízelítettem meg, hogy végy el engem, te szegény, ketten leszünk szegények. Akiknek tetszik, kövessék, nem bánom, de mások se bánják, ha nem követem. Édes néném, engedd meg, hadd végezzem el ezt a levelet, mert olyan meleg vagyon, hogy attól félek, a nap ma fel ne gyújtsa a sátoromot. A házban pedig hűvösebb lévén, énnekem hosszabb választ írhatunk. Édes, néném, vigyázzunk arra a drága egészségre.

76
Rodostó, 17. septembris 1726.

Édes néném, megbocsáss, hogy már tíz esztendőtől fogvást nem írtam, vagy nem írhattam, vagyis csak azért, hogy nem írtam, mert írhattam volna. Mondd meg, édes néném, hogy miért nem írtam, mert én nem tudom. Alkalmatosságom elég volt, a dolog meg nem gátolhatott, hanem a sok heverés és dohányzás. De hogy meggyónjam és valljam igazán, nem más mulattatta el velem, hanem a halogatás. A halogatást pedig a restség okozza. Mert mikor az ember csak holnapra halogatja a dolgot, a' nem jó. A holnap eljő, de a végbenvitel azzal el nem jő. Mennyi kárt vall az ember a halogatásért, és mennyi hátramaradás a dologban. Én is csak azt mondottam, holnap írok, holnap írok, azonban nem írtam, és az idő csak folyt. Mit nyertem benne? Azt, hogy irtóztató pirongató levelet kelletett vennem a restségem megjutalmaztatására. De minthogy megérdemlem, hallgatással is veszem, mert mikor megüsméri az ember magában a vétket, a büntetést könnyebben szenvedi. A' való, hogy az elmúlt holnapnak minden résziben és ráncában csak a restség nem engedte, hogy írjak. De ha menteni lehetne a kéd ítélőszéke előtt magamot, azzal menteném, hogy nagy melegek jártak. E' nem elég mentség-é? Mint egy igen kövér pap azon kérte a királyát, hogy ne mondasson véle nyárban misét, mert sokat izzad, és elrontja a misemondó ruhákot.

De édes kemény ítélőbíróném, erre a mostani holnapra jobb vagyis inkább hidegebb mentségem vagyon, mert az elein és kezdetin a holnapnak azt gondoltam, hogy hideg étek lesz belőllem; de csak háromszor vagy négyszer jött reám, az is harmadnapban egyszer. De itt ilyen nagy melegekben is minden ember reszket a hideg miatt, mert itt mindent a hideg lel. Leginkább az urunkon búsulunk, akin harmadnapi hideg vagyon. Éntőllem ma búcsúzott el. Ugyan ezekre való nézve is kelletett tegnaptól fogvást a vászonházakot elhadni és a városban költözni. A sok cseléd között sokszor alig vagyon egy, aki a fejdelemnek szolgálhasson. A jó tűz mellett a szakácsok reszketve főznek. De Istennek hálá, nem veszedelmes hideglelések és nem tartósok. A mi szegény urunkon nem annyira a hideg már, mint a nagy erőtlenség vagyon, és reméljük, hogy Isten meggyógyítja. Mindazonáltal ő keresztényebb módon gondolkodik, mint mi, mert készületiből kilátszik, hogy örömest mégyen, ha Isten kiszólítja e világból. Arra való nézve meg is csinálta a testámentumát, de az Isten éltesse. Nénékám, tudod-é mivel gyógyítottam én meg magamot? Egy erdélyi drága orvossággal. Minden nevetett véle, főképpen a fejdelem, mikor megmondottam. Az a drága orvosság pedig a káposztaleves, ha e' használ, miért kell az indiai drága orvosságok után járni.

De már most nagyobb hidegleléstől félek, amely nagyobb lesz az elsőnél, és amelyet egy hordó káposztalév sem gyógyíthatja meg, mert három vagy négy nap után Zsuzsi Lengyelország felé indul. Meglátom-é valaha vagy sem, Isten tudja. Ugyan szép állapot, mikor az ember bújában meg nem hal, mert másként négy nap múlva el kellene engemet temetni. Azt Zsuzsi sem akarná. Hát osztán ki írna neki? Hát ő kinek ír azután?

Az ilyen kérdésről jut eszemben egy vezér, aki is midőn annyira megszorította volt azt a híres muszka cárt 1711. a Prut mellett, hogy egészen oda lett volna táborostól, a sveciai király azt meghallván, a vezérhez megyen, és mondja néki: ihon kezedben vagyon a cár feleségestől és egész táborával, vagy mind levágathatod, vagy rabul viheted Constancinápolyban. A vezér erre feleli: ha a cárt rabul fogatom, hát osztán ki visel gondot az országára? A sveciai király erre a feleletire esszeszidja a vezért, s kimegyen a sátorából. Elég az, édes nénékám, hogy szívesen bánom tőlle való megválásomot. Ha akarná, itt maradhatna, vagyis inkább az Isten nem akarja, hogy ő akarja. Mindennek a rendelés szerént kell végbenmenni, és ahhoz kell magunkot alkalmaztatni.

Azt írod, édes nénékám, hogy micsoda ember az a francia, aki nem régen jött hozzánk, mert igen hazug. A' colonelus volt a muszka cárnál, de ott kiadtak rajta, mert senkivel meg nem alkudhatott. Mindennel azt akarja elhitetni, hogy mindent tud, és mindent látott; ha huszat szól, a tizenkilenc szava hazugság. Már itt némellyel elhitette, hogy ő tud aranyat csinálni. Gondolom, amint látom, hogy talám megakad itt közöttünk, mert az olyan sokbeszédű, síknyelvű sohonnain itt igen kapnak. Annak a neve Viguru. Édes néném, jó étszakát! Bona sera!

77
Rodostó, 4-dik decembris 1726.

Polatéti! Nénékám, két esztendő múlva, mert már két holnapja, hogy innét eltűntem volt. Nem lehet örökké csak egy helyben ülni, az egészségnek használ a járás, és a restség mellől el kell némelykor szökni. Meg is csalod magadot, ha azt gondolod, hogy nagy mulatságom volt a faluban, ahol voltam szüreten. Legnagyobb gyönyörűségem a' volt, hogy itt addig nem voltam, és ott baj nélkül töltöttem két holnapot. Egy holnapig néztem mint szűrnek, egy holnapig pedig eleget jártam, mert itt az ősz legszebb része az esztendőnek, a szüret pedig legszomorúabb része itt a mulatságnak. Nem úgy mint nálunk, hogy a sok szedőt, szedőnét látja az ember. Az úri asszonyok, leányok oda kimennek, ebédelnek, és mulatják magokot. A bort édesebbé teszik jelen való létekkel és szedésekkel. Itt pediglen a szőllősgazda megfogad két vagy három embert, azok szedik, és puttonokban a szőllőt hazahordják, és ki-ki a maga házánál szűr, igen nagy csendességgel. Minthogy a szőllőről vagyon a szó, Constancinápoly körül láthatott kéd olyan vastag szőllőfát, mint egy szilvafa, a szőllőszemek is rajta vannak olyan nagyok, mint egy szilvaszem. De a nagyságát nem csudáltam úgy, mint azt, hogy némely ágain érett szőllő vagyon, némelyeken a szőllőszem még nem nagyobb az egresnél, más ágakon akkor kezd virágozni. E' szép dolog, hogy egy szőllőfán ilyen háromféle jövést láthatni, és ez mind így vagyon tavasztól fogvást télig. Erről talám már írtam volt kednek, de nem jut eszemben. De arról nem írtam, hogy egy görög püspök házánál láttam olyan nagy rosmarintfát, mint egy közönséges fűzfa. Mindezek fel nem találtatnak Zágonban, de el lehetünk nálok nélkül. Itt sincsen szilvafa, se fenyőfa. Egynehány rendbéli leveleidet találtam itt, édes néném, amelyekben egy kis kegyetlen bosszontások vannak, de könnyű annak tréfálódni, akinek szíve helyén vagyon.

Nincsen kegyetlenebb dolog megválásnál,
titkos barátjától való távozásnál,
de csak az időhöz kell magunkot szabni,
és suhajtásunkot a szívünkben zárni.

Azt szokták mondani, hogy a megorvosolhatatlan dolognak nincsen jobb orvossága az elfelejtésnél. Nehéz, de az idő ád arra valami kis segítséget, azután az okosság is ád erőt a tűrésre. Nem próbáltam, de hiszi-é kéd azt, hogy a szeretet is megavasodik, valamint a szalonna. A távul való létel avassá tészi. Mindazonáltal nincsen szebb dolog az állhatatos barátságnál.

Franciaországban egy úri ifiú jegyben lévén egy kisasszonnyal, nem tudom hogy, az ifiat a tengeri tolvajok elfogják, és Afrikában eladják. És egynehány esztendőkig semmit nem hallhattak felőle. Addig a leányt sokan kérték, de a mátkáját szeretvén, hűségit meg akarta hozzája tartani. Sok idő múlva valamely rabok arról a földről megszabadulván, hírét vitték a legénynek, hogy ilyen helyen, ilyen nevű török úrnak a rabja. A leány azt megtudván, egy leánybarátjával esszebeszél, férfiú köntösben öltöznek, és a leány annyi pénzt viszen el a háztól, amennyivel gondolja, hogy kiválthatja. Tengerre ülvén, Afrikában érkezik, felkeresi a mátkáját, aki is csak elcsudálkozik a dolgon. Azután a törökkel beszélnek a váltság felől, de a pénz nem volt elég, amelyet a leány vitt volt, tanácsot tartanak hárman, hogy mit csináljanak: vagy a leánynak, vagy a férfiúnak visszá kelletett menni több pénzért. A férfiú azt tanácsolta, hogy nincs más mód benne, hanem hogy a leány menjen visszá a pénzzel, és talám valamely atyafiak kiszabadítják. A leány arra reá nem állott, mondván: ha én visszámegyek, soha semmit nem cselekedhetem éretted, és a szülőim úgy fognak reám vigyázni, hogy soha többé visszá nem jöhetek; hanem mi a társammal itt maradunk rabságban helyetted, és te menj el, szerezz annyi pénzt, amennyi kívántatik a többihez. A férfiú erre teljességgel nem akart reá állani, mondván, hogy azt nem cselekedheti, hogy rabságban hagyja. A legnagyobb oka a', hogy ha a török meg találja sejdíteni, hogy nem férfiak, hat annyi pénzen sem fogja kiadni, és rabságban marad. A leány erre felelé: csak eredj, cselekedjél úgy, amint elvégeztük, mert ha szinte úgy lenne is, amint mondod, hogy a gazdád reánk üsmérne, az apámnak vagyon annyi, hogy kiválthat. Az ifiú a végezés szerént a gazdájának mindeneket megmonda, és a két leányt helyében hagyá. Franciaországban érkezvén, ott csakhamar megszerzé a pénzt, és a gazdájához visszátére, aki is amég ő odajárt, megtudta, hogy nem férfiú-, hanem leányrabokot hagyott helyében, mert a leány nem tehetvén másként, mindeneket megvallott volt a töröknek. Aki is szépnek találván mátkájához való hűségit, elbocsáttá őket, és mind a hárman szerencsésen visszáérkezének hazájokban és házokhoz, és a lakadalom csakhamar meglett azután. Talám, édes néném, a föld alatt lakó emberek is lakadalmaztak és táncoltak, mert tegnapelőtt nagy földmozgást érzettünk alattunk, azt gondoltuk, hogy valamely szekérre tették az egész várost, és úgy visznek valahová. Mind ennyi földindulások között is kéd szolgája, édes néném.

78
Rodostó, 8. januarii 1727.

Édes néném, azt igen bánom, hogy megelődzött kéd az újesztendőbéli atyafiságos és szíves köszöntésivel és üdvözlésivel, holott nekem kelletett volna azt a kötelességet végbenvinni elsőben. És azzal ne dicsekedjünk, hogy a megelődzés bizonyos jele a kéd felőllem gyakortább való gondolkodásának és az én lágy szeretetemnek, mert azt holtig meg nem engedem kédnek. És ha mértékben tennők a szeretetet, az igaz, hogy a mérték felőlem többet nyomna száz fontnál. Mindazonáltal kéd is jó, én is jó. Énnekem a tengeri halak a bizonyságim, hogy elébb nem írhattam, mert olyan nagy szelek jártak a tengeren, hogy csak nekik lehetett a tengeren járni és nem az embereknek. Oda is adtam volna nekik a levelemet, de kéd nagy hegyen lakik, ők pedig nem szeretik a hegyre felmászni. Ami pedig a kéd köszönetit illeti, én azokot mind visszákívánom duplán, és még azokon kívül új erőt a sok levélírásra. Éppen tegnapelőtt szedtem rendben a szokás szerént a kéd leveleit, amelyeket rendben veszem minden esztendőnek a kezdetin. Az enyimeket pedig, ha a tanácsomot béveszik, meg kell égetni, vagy akármely szükségre fordítsa kéd, nem bánom.

Édes néném, vettél-é sok ajándékot az esztendő első napján? Nem tudom a franciák honnét vették azt a szokást, gondolom, hogy a régi rómaiaktól, mert ők meg szokták volt egymást ajándékozni az esztendő kezdetin, és az a martiusnak első napján volt; pogány szokásban jó szokás, főképpen annak aki veszen. A keresztényeknél sok pogány szokás maradott meg, de sőt még az anyaszentegyházban is látunk olyanokot, amelyeket a régi pápák és püspökök meghadták. Ilyen, lámpásokot és gyertyákot gyújtani a templomokban, a' bizonyos, hogy azt szükségből kezdették, mert a pincékben és rejtett helyeken kelletett tenni az áldozatot a régi keresztényeknek. Azután azt ceremoniából megtartották, mivel a régi királyok előtt gyertyákot gyújtottak, és mikor valahová ment a régi római polgármester, égő fáklyákot és tüzet vittek előtte; a királyok és gazdagok holttestek mellett pedig lámpások égtenek. Még most is találnak olyan régi boltokra, ahol égő lámpás vagyon a koporsó mellett; hogy tarthatott annyi száz esztendőkig az olyan lámpás, annak okát már most nem tudják, de azt minden tudja, hogy találtak olyan égő lámpásra, de mihent az áer éri, elaluszik. A fársángot, amelyet mi olyan nagy áitatossággal megtartunk, a pogányoktól vettük. Hát mi honnét vettük a vízbenvető hétfüt, mondja meg kéd nekem. Hát bizonyos vármegyében Franciában micsoda szokás volt, mikor valamely úrnak egy nemesember a földit bírta, akit vasallusnak nevezték, akkor ha az olyan nemesember megházasodott, legelsőben a földesúr fekütt a menyasszony mellé, de köntösösön és csizmáson, és csak egyik lábát volt szabad feltenni az ágyra és csak egy kevés ideig. Most már elhadták azt a szokást, hanem a földesúrnak sódort adnak. Hát még micsoda szokás vagyon ott, ha egy nemesember a másnak földére megyen vadászni? Amennyi foglyot vagy nyulat lő, azt a földesúr házához kell vinni, aztot meg kell készíttetni úgy, mint a kötésben vagyon feltéve, ha szinte a gazda otthon nem volna is, másként elvesztené jószágát. Üsmértem olyan nemesembert, akinek ilyenért pere volt egynehány esztendeig. Jaj! édes néném, talám valaha írtam már az ilyenről, de nem jut eszemben. De azt tudom, még meg nem írtam, hogy tegnap egy kis hideglelés volt az urunkon. Eluntam a sok szokásról írni. Az én szokásom pedig a', hogy tíz órakor lefekszem, másnap hatodfél óráig a szememet ki nem nyittom. Már tíz az óra, mert későn fogtam az íráshoz, és a jó szokást el nem kell hadni. Azért maradok az asszonynak köteles, alázatos szolgája. Az újesztendőben írott első levelet pompával kell végezni.

79
Rodostó, 15. martii 1727.

Nénékám, a leveleidet igen kedvesen és édesen vettem, és csak kéd tud nádmézes téntával írni, de más nem. Nem is illenék mindennek követni nénékámot, mert csak a kisujjunkban több ész vagyon, mint másoknak egész csontjaiban. Itt mi csak csendességben élünk, töltjük, húzzuk, vonjuk az időt, minden mulatság előttünk fut. De ugyanis miért keresné a mulatság a bujdosókot, mivel másokot is talál. Minékünk csak suhajtás. Annyit is suhajtottam már, hogy úgy tetszik, másféle áert nem veszek bé, csak mindenkor a magam suhajtásit. Istennek így tetszik, úgy legyen. Azt írod, néném, hogy feleljek meg holmi kérdésidre, és hogy időtöltésért többeket is fogsz tenni. Micsoda bajomra vagy nekem. Ha Constancinápoly puszta volna, semmit nem szóllanék, de mindennap eszes, értelmes emberekkel vagyunk, mégis nekem tenni olyan kérdéseket. Az ilyenért ne haragudjam? De nem merek, inkább engedelmeskedem, és ha rosszul is, megfejtem kérdésidet. Azok a mély kérdések pedig ha eszemben jutnak ezek: ha mindenkor elsőbb való volt-é a római pápa a constancinápolyi pátriárchánál? Mikor kezdődött a nagyböjt, három misét mondani karácson étszakáján, és hogy mioltától fogvást hallanak orgonaszót a templomokban? Azt nem csudálom annyira, hogy nekem teszed ezeket a kérdéseket, mert a' csak arra való, hogy engemet bosszontsunk. De azt csudálom, hogy honnét vetted ezeket a kérdéseket.

Elég a', hogy az elsőre ez a feleletem csak rövideden, hogy az én ítéletem szerént az alexándriai pátriárcha régibb a constancinápolyi pátriárchánál, és őnéki kelletett a több pátriárcháknak tudtokra adni, hogy mikor kezdődik a nagyböjt, és mikor kell illeni a húsvétot. Eztet pediglen Vízkereszt napja után meg kelletett nekik írni, hogy a napkeleti tartományokban a püspökök egyszersmind kezdessék a böjtöt, és egyaránt tartsák a húsvétot. Akkor nem volt annyi kalendárium, mint most. De idővel a császárok, kivált a görögök, csak Constancinápolyban lakván, a pátriárchájokot nagyobb-nagyobb méltóságra emelték, úgyannyira, hogy azt tették alexándriai pátriárchának, akit a constancinápolyi patriárcha akart. De mindazokban a felmagasztaltatásokban is a constancinápolyi pátriárcháknak sok ideig eszekben sem volt, hogy magokot hasonlóknak tartsák a római pápákhoz, amint ezt látjuk egynehány conciliumokban, hogy a pápa követji mindenkor az első helyen ültenek. Hanem idővel a constancinápolyi pátriárchák nagy gazdagságok miatt annyira felfuvalkodának, és olyan hatalmasakká lének, hogy magokot nem a pápák után valóknak, hanem hozzájok hasonlóknak kezdék tartani, és végtire a kincs és a hatalom annyira felemelé őket, hogy egyik a többi között olyan színű papucsot kezde viselni, amelyet csak a császároknak volt szabad. Ez ellen a császár nem mére szóllani, mert másnap kiugrott volna a székiből, ha szóllott volna, hanem csak a római pápa méré arról meginteni. De a kevély patriarcha az intésnek nem engede, és jobban szereté a pápával esszeveszni, és meghasonlani a napnyugoti anyaszentegyháztól, mintsem a császári papucsot letenni. Ugyan ez a Caeruléus is kezdé az elszakadást, és az utánavalói őtet követék. Egynehányszor akarának visszátérni az unióra, de végben nem vitték, mert nem igazán kívánták. Mikor a görög császároknak szükségek volt a pápára, akkor mindeneket fogadtak, főképpen mikor a törökök kezdének közelíteni Constancinápolyhoz. Akkor maga is a császár a pápához ment a pátriarchájával, és ott mindeneket ígérének, de visszátérvén, és látván, hogy a pápától annyi segítséget nem vehet, amint gondolta volt, a pátriárchájával is meg nem tartatá ígéretit. A' bizonyos, édes néném, hogy a római püspök mind a napkeleti, mind a napnyugoti anyaszentegyházban első volt mindenkor. E' leginkább a conciliumokból tetszik ki, amidőn a pátriárchák együtt voltanak három- vagy négyszáz püspökökkel.

A második kérdésed az, hogy mikor kezdődött a nagyböjt? Közönségesen mi azt tartjuk, hogy a nagyböjt apostoli szerzés. De ha szinte százharmincadikban rendeltetett volna is, amint ezt így sokan tartják, úgy is olyan tanítványok rendelték, akik üsmérhették az apostolokot. A harmadik kérdés, hogy mikor kezdődött a szokás, három misét mondani karácson étszakáján? A' bizonyos, hogy a misemondásnak száma eleinte nem volt csak egyre határozva, mint mostanában. Olvassuk olyan szent pápákról, püspökökről, hogy a sok misemondásban úgy elfáradtak sokszor, hogy másoknak kelletett őket segíteni. A görögöknél napjában csak egy mise szokott lenni, az is innepnapokon, ha tíz püspök volna is együtt, de mind a tíz egyszersmind mond egy misét: egy celebrál, a többi mind utána mondja. Némelyek, akik azon nem tőrödnek, hogy könyvekből keressék annak okát, miért mondanak 3 három misét azon az étszakán, azt tartják nagy áitatossággal, hogy a papoknak 365 misét kell mondani esztendő által. Nagypénteken és nagyszombaton nem mindenik mondhatván, így két mise marad hátra, hanem karácson étszakáján töltik ki a számot. E' jó ok-é vagy sem, nem nekem kell elvégeznem, hanem csak azt felelem a kéd kérdésire, hogy közönségesen azt tartják, hogy azt a szokást száznegyvenedik esztendőben vették bé; ez elég régi szokás. A negyedik kérdés, hogy mikor hallottak orgonaszót a templomokban. Erre az a felelet, hogy egy görög császár küldött ajándékban egy francia királynak egy orgonát; a' volt első Európában. Mely tájban volt az, arra nem emlékezem, hanem azt írják, hogy hatszázötvennyolcban kezdettek orgonaszókot hallani a templomokban. A görög császár hogy küldhetett orgonát, nem tudom, mivel az ő templomokban semmiféle muzsika nincsen. No, édes néném, vagyon-é még több, már most, hogy beléízeledtem, azt akarnám, hogy volna vagy két fontni kérdés. Mindazonáltal a kérdéseknek szakasszuk végit, és újra ne kezdjük, hanem az egészségedre vigyázz, mert a sok kérdés annak megárthatna, és azon légy, édes nénékám, hogy Kelemen ne kelletlen, hanem kellemetes legyen nálad. Isten hozzád, mind holtig.

80
Rodostó, 7. maji 1727.

Nénékám, a mézespogácsánál édesebb leveleidet vettem szívbéli zokogással. Éppen nem volt szükséges megköszönni a kérdésekre való feleletimet, mert amit kéd jó szívvel veszen tőllem, a' nekem köszönet gyanánt esik. De a köszönet csak arra való, látom, hogy ismét megfeleljek kérdésidre, amelyet jó és ép szívvel megcselekszem, de úgy, amennyiben a rongyos elmém megengedi. Mert ha rongyosleves vagyon, miért ne volna rongyos elme; elég vagyon. Tudom, édes nénékám, hogy a szokás szerént ezt a holnapot a kanális partján töltjük el. Bár én is ott lehetnék, mert nem lehet annál szebb lakóhely, nincsen is Európában annak mása. Aki azt nem látta csak gondoljon el egy széllyes és hosszú tót, vagyon öt mélyföld a hossza, annak egyik vége a Fekete-tengerben megyen, a másika a Fejér-tengerben. De annak kétfelől a partján micsoda szép városokot lehetne építeni. Most is vannak, de ha másféle nemzet lakná, mind másformában volnának. Mint szerettem nézni, hogy a nagy roppant hajók az ablakom előtt mentenek el, és a sok szép kis hajócskák. Itt pedig csak a fekete ijesztő örményasszonyokot látom. Minékünk pedig mindegy a mulatságra való nézve, akár május, akár december: mi csak itthon ülünk, s télben, nyárban egy szokást tartunk. Nem üsmerek olyan klastromot, amelyben a rendet úgy megtartsák, mint nálunk. A' való, hogy ha valamelyikünk baráttá lenne, nem kellene esztendőt tölteni a noviciatusságban, mert itt mindent órára és minutára cselekesznek. Egy kis kutyám vagyon, az is már úgy tudja a rendet, valamint én. Mikor dobolnak, és misére megyek, reám sem néz, de mihent ebédre dobolnak, azonnal felugrik, s hozzám jő. A' bizonyos, én arra reá vigyáztam, hogy ez a kutya úgy tudja a rendet; csak arra vigyáz, mikor kimegyek a házból, hogy merre megyek, ha a fejdelemhez vagy a templomban megyek, meg sem mozdul, ha hínám is, már tudja, hogy arra a két helyre nincsen szabadsága. Nincsen értelmesebb oktalan állat a kutyánál; az elefántot mondják, de még nem láttam őnagyságát, de olyan kutyát láttam, aki a kártyát üsmérte, és az abécét úgy tudta, mint egy kis deákgyermek.

Jaj! édes nénékám, elfelejtettem volt, hogy nekem úrdolgára kell még mennem, és a kéd kérdésire meg kell rongyoson is felelni. Azt kérded, édes néném, hogy kik voltak a keresztes vitézek? Másodszor, hogy ha régi szokás-é a harangozás a templomokban, mert ott harangszót nem hallasz, és törököt sem látsz hintóban, és hogy miért nem esznek szentelt kenyeret a templomban nálunk, mint Franciában, és ha a' régi szokás-é. Az első kérdésre csak úgy felelek, amint olvastam. A Szentföldet a tizedik saeculum előtt sokkal a saracénusok bírták, vagy némelykor a mámertusok, ezek mindenik a Mahumet vallását követték. A saracénusoknak Damascus városában lakott a fejek, és aztot Cálifnak nevezték. A mámertusok Egyiptumot bírták, de akárki bírta a Szentföldet, de oda a keresztények minden esztendőben elmentenek, noha nagy félelemmel. A máltai szerzet és a templaristák Jeruzsálem városa és a szarándokok oltalmokra álíttatván fel a tizenegyedik saeculumban. Ez a két szerzet csak egy ebédre is kevés lett volna a feljebb megmondott kétféle ellenségnek, ha ez a két szerzet nem vett volna némelykor valamely kevés segítséget, de az igen kevés volt, és nem tartott sokáig. Ebben az időben támada Franciában egy olyan barát, aki a pápa engedelméből kezdé a városokon, falukon predikállani a Szentföldre való menetelt. Onnét Németországban ment, és a predikációja oly hathatós lett, hogy azt gondolták, ezek az országok csak az asszonyokra maradnak, a férfiak mind elmennek, aminthogy a fejdelmek, a főrendek közül igen sokan vevék fel a keresztet, mert azoknak, akik el akartak menni, nem tudom melyik vállokra, de posztóból és keresztet kelletett felvarratni. A köznép közül pedig számtalan keresztezé fel magát. Azt nem kell csudálni, mert ez új dolog lévén, az ember mindenkor kap az újságon; azonkívül a sok lelki ígéret felindította őket, még a testi haszon is felvétethette vélek a keresztet. Mert egy keresztesnek nagy privilegyiuma volt, mert mihent felvette a keresztet, már azt nem lehetett törvényben citálni mindaddig, még visszá nem jött, és le nem tette a keresztet. Az adósságát is addig meg nem fizette, akkor is még bizonyos idő után. Feleségit, cselédit még odajárt, senki semminémű okért nem mérte háborgatni. Nem kell hát csudálni, ha mindenkor feles volt a keresztes had. És ezek valának, kik legelőbbször keresztes hadnak neveztetének. Ezeknek fejek micsoda király vagy fejdelem volt, nem jut eszemben.

Elég az, hogy az a sok nép nagy bajjal és veszedelemmel a tengeren a Szentföldre érkezvén, arra sok idő kívántatott, még az ellenség megütközhetett. Az ételnémű szükséget pedig csakhamar feltalálta. Azonban a betegség, az éhség felit is a hadnak lekaszálta, és ott nem tölthetvén sok időt, minden haszonvitel nélkül visszá kelletett térni. Az ilyen keresztes hadgyűjtés és a Szentföldre való menetel egynehány ízben volt, és mindenkor szerencsétlenül. De még végtire az asszonyok is felkeresztezék magokot, ki jó szándékból, ki pedig szeretejekkel akarának együtt részt venni a lelki és testi jóban, úgyannyira, hogy számtalan sok asszony vala a keresztes táborokon. És akik erről írnak, nyilván felteszik, hogy a keresztes hadnál elfajultabb had nem lehetett mindenben, és nem kell csudálni, ha a Isten egyszer sem áldotta meg a keresztes hadat; és ha másfélszáz vagy kétszáz esztendő alatt legkisebb hasznot nem vittenek végben, addig hány százezer ember hala meg a Szentföldön. Legfelesebb keresztes had András királlyal ment a Szentföldre, mivel ő volt a fejek a francia és a német keresztes hadaknak is. Mindezeknek a görög birodalmon kelletett általmenni, a görög császárok pedig annyi vendéget nem szeretvén, azon igyekeztek, hogy fele se lássa meg Jeruzsálemet, amint leggyakrabban úgy is történt. És arra való nézve sok lisztet küldvén a táborra kételenségből, görögi hamisságból, a lisztet megelegyítették oltatlan mésszel, és amég a táboron azt észrevették, addig sokezer megholt. Csak fele érkezvén az elindult hadnak a Szentföldre; annak felét a betegség és az ellenség elfogyasztotta. Amely kevés rész azután megmaradott, annak visszá kelletett térni, és abból is kevés látta meg hazáját és még kevesebb házát. De mind ennyi szerencsétlenség és veszedelem után is a fiak elfelejtvén az apjok veszedelmeket, amidőn hadat gyűjtöttek, csak elég találkozott, aki elment. Úgy tetszik, hogy legutolszor Szent Lajos francia királlyal ment sok had Szentföldre, mert utána meg kezdett hűlni mindenekben a szarándoki buzgóság. Ezt a jó királyt is megverték, és magát rabul fogták Alexandriánál; két testvéröccsit elvesztette, de a király mind magát, mind a véle rabságban esetteket csakhamar kiváltotta. A pápák és a királyok végtire látván, hogy kevés haszna volna a keresztes hadnak, a hadgyűjtést elhagyák, és egész Európában elfelejték. Édes néném, ha rövideden írtam is, de úgy tetszik, megláthatja kéd, hogy kik és mikor voltak a keresztesek. Rövidebben is leírhattam volna, csak azt írtam volna, voltak és nincsenek, de így igen röviden lett volna. Hosszabban sem lehetett, mert levelet írok, és nem históriát.

Csakhamar megfelelek a több kérdésidre is, mert dobolnak ebédre, és ebéd után a hajó megindul a levéllel. Harangszót hallani a templomokban régi dolog, mert még az ötödik saeculumnak az elein kezdették a harangszót hallani. A hintó pedig igen ritka a kéd városában, azt nem kell csudálni, mert ritka madár a török a hintóban; ő azt nem szereti, neki ló kell. Olyan kocsit pedig, mint egy kalicka, eleget lát kéd, amelyben az asszonyok ülnek. Még más nemzeteknél is nem régen szaporodott annyira el a hintó. Egy francia király, Clovis, mikor elvette a feleségit, Szent Batildot, négyökrű szekéren vitette haza, és csak húszezer forintot adtak véle. Henricus quartus, más francia király, e' nem régi dolog, mégis azzal mentette egy úrnak magát, azért nem mehet hozzája, hogy a felesége elvitte a hintóját. Édes néném, miért nem esznek nálunk szentelt kenyeret a templomban, mint Franciában? Azért, hogy nálunk nem szokás. Ők is nevetik azt, hogy nálunk bárányt szentelnek a templomban. A kenyérszentelés pedig régi, mert még a negyedik saeculumban kezdődött. Én pediglen a tizennyolcadikban elvégezvén ebéd előtt ezt a levelet, mindjárt iszom a kéd egészségiért, amelyre vigyázz, édes néném, és ne egyél sok cseresznyét. Polatéti!

81
Rodostó, 14. junii 1727.

Nénékám, mi itt tegnap kereszteltünk egy asinus zsidót. Vagyon már harmadnapja, egy zsidó hozzánk jött nagy titkon, és kérette a fejdelmet, hogy őtet kereszteltesse meg, mert kereszténnyé akar lenni. Vagy két nap a papok mindenkor véle voltak, és készítették a keresztségre. Tegnap megkeresztelték, a fejdelem volt a keresztapja, aki is ugyan könyvezett örömében. A zsidó pedig jól tudta magát viselni, és a keresztelés az egész ceremoniával ment végben. Tegnap a fejdelemnek izeni, hogy ő már keresztény lévén, a több atyafiai között nem lakhatik, se nem kereskedhetik, azért kéreti a fejdelmet, hogy segítse meg egynehány pénzzel. A fejdelem jó szívvel küld néki száz tallért. Ma reggel keresik a zsidót, hát nincsen; mindenütt tudakozódnak felőlle, és mondják, hogy több zsidókkal hajóra ült, és Constancinápolyban ment. Így csala meg minket az asinus zsidója, vagyis inkább magát. Itt pedig vannak olyanok, akik hogy megtudták a dolgot, mondották, hogy mint Smirnán, mint pedig másutt is követett el hasonló dolgot, s egynehányszor megkereszteltette volt már magát. Olyan jól is tudta ő magát viselni, hogy semmit nem kelletett neki mondani, hogy mit csináljon, mi azt csudáltuk. Hát az asinus, ő azt többször is próbálta volt. Csak azt akarám kédnek megírni, hogy a zsidónak nem kell hinni. Azt pedig bízvást elhiheted édes néném, hogy szeretlek. Amen.

82
Rodostó, 17. junii 1727.

Továbbra nem halaszthatom, mert bánnám, ha mástól tudnád meg, édes néném, hogy a fejdelem második fia elosontván Bécsből, Franciában ment, és onnét tegnapelőtt ide érkezett. El lehet ítélni, hogy egy olyan atya, mint a mi urunk, huszonhat esztendős fiát, akit soha ennek előtte nem látott volt, hogy micsoda örömmel fogadta. Másnak nem lehet azt megfogni, hogy micsoda szeretetet éreznek az atyák a fiokhoz, azért atyának kell lenni. Azt pedig vettem észre, hogy a fiú nem azzal a szívbéli indulatú örömmel köszöntötte az atyát, mint az atya a fiát. Talám természet szerént, nem érzik a fiak azt a nagy szeretetet, mint az atyák, vagy pediglen a fiakban is némelyekben a szeretet bővebb, mint másokban. A' szép példa a Cresus király fiában, aki is néma lévén, és látván, hogy az ellenség hátul le akarja vágni, olyan nagy erőszakot tett magában, hogy a szava megnyílt, és kiálthatta a királynak, hogy vigyázzon magára. A mi hercegünk felől elmondhatjuk, hogy szép ifiú, eszes és értelmes, de természet szerént, mert a tudomány azokot fel nem ékesítette, se a jó neveltetés fel nem cifrázta. Valamint egy szép leány, akinek paraszt neveltetése lévén, annak se szójában, se magaviselésiben kellemetesség nem lehet, és a szépség nem lesz annyira becses. A szép gyenge munka tészi az aranyat is becsesebbé. Akármely szép legyen az elme, de aztot fel kell ékesíteni a jó neveltetéssel és tanulással. A pallérozatlan gyémánt szintén olyan, mint az olyan kő, amelyet békasónak hínak. A mi hercegünknek semmi neveltetése nem volt, és azon igyekeztek, hogy semmit ne tanuljon; azt véghez is vitték, és azt csudálom, hogy írni tud, ha rosszul is. Az atyja, aki általlát mindjárt mindeneket, keservesen tapasztalja mindezeket, de mit tehet rólla, már a nádszál kezd vastagodni, és nehezebben hajol. A bátyja még Bécsben sétál; elég sok jót mondanak felőlle, meglássuk még valaha, erről is eleget mondottak. Amint észrevettem természetit, csendes és nem haragos, de a fiat nem üsmérhetni addig meg, még az apja szárnya alatt vagyon, hanem mikor onnét kirepül. Nem tudom, hogy fog szokni a mi baráti életünkhöz, mert itt a néki való mulatságtól kopik az álla. Azt tudom, az apja kedvit keresi, vadászni elküldi, maga is kimegyen véle, noha már esztendőtől fogvást ritkán jár, de azelőtt minden héten kétszer. Azért itt vadászhat, amennyi neki kell, csak egyebet felejtsen el. Én azt gondolom pedig, hogy ugyan azt az egyebet jobban szeretné a vadászatnál, de itt csak a baráttáncot kell járni, más nótát nem fúnak. Én pedig úgy tudom már azt a táncot, hogy bízvást lehetnék táncmester. Egészséggel, édes néném! A vendég még igen új, hogy többet írjak felőlle.

83
Rodostó, 19. julii 1727.

Nénékám, az évangyeliumbeli Siméonnak ma adott a fejdelem audenciát, de ha szinte maga nem volt is, legalább az öccse. Mivel ma egy tiszteletes örmény patriarcha volt a fejdelemnél, akivel a fejdelem elvégezvén a beszélgetést, és látván, hogy az emberkort elérte volna, kérdé, hogy hány esztendős lehetne. A patriarcha felelé, hogy csak százhét; de azonban még erős és jó egészséges. Édes néném, mi szép dolog sokáig élni, főként egészségesen, mert betegesen nem kívánhatni. Ha az emberek közönségesen a szüleapjokkal élhetnének, mi szép dolog volna a'. A szüleanya közönségesebb az asszonyok között, mert hamarébb lehetnek házasok. Ha tizenhárom esztendős korában a leány férhez megyen, amint a' nem ritka, tizennégyben egy leánya lehet; tizenhárom esztendő múlva férnek adja, annak tizennégyben egy leánya lesz. Mind így számlálva, egy asszonyt negyvenkét esztendős korában szüleanyának nevezhetik. Nem gondolom, hogy kéd helybenhagyja mindezeket, de nem tehetek rólla. Azt magad is reá hagyod, hogy keveset él az ember. Vannak olyan állatok, akik tovább élnek, úgy mint a sas, a holló, a szarvas és más több állatok is, noha nem tudjuk. Azt olvastam a minap, hogy Raul, burgundiai király, gyakorta felült százesztendős lovára. De a' csuda, hogy főként a munkásemberek annyit élnek, mert az bizonyos, hogy az állatok között legtöbbet szenved és dolgozik az ember. Mégis mennyi öreg munkásembereket látunk.

Tudom, hogy nem hagyjuk a porban esni, mikor valamit olyat írok, mert azt írod, hogy a herceg nem olyan mint... , és hogy azt az egyebet öcsémuram szereti jobban a vadászatnál. Én erre azt felelem, hogy öcsémuramot üsmérjük, azért beszéllünk úgy, de ha az herceget is üsmérnők, másképpen beszélnénk. De édes néném, máris meguntuk mi az itt való lakást, és szokatlan dolog előttünk mindennap misére menni, és böjti napokon húst nem enni, és reggeltől fogva estig csak a könyvet simogatni. Elmegyünk ugyan vadászni, de csak azért, hogy otthon ne legyünk, és fél óráig ha keresünk valamit, a többi unadalom. Volnának csak itt valamely bóbitás foglyok vagy verdigályos nyulak, oh! úgy derék vadászok volnánk, akár ne is ennénk estig. Itt tilalmas dolog az asszonyokra nézni, az olyan gyümölcs közöttünk, amelyet sohasem viszik az asztalhoz. Még végtire olyan szokás lesz közöttünk, valamint a Monté Átos hegyén lakó görög barátoknál, ahová nemhogy szabad volna menni az asszonyoknak, de sőt még semminémű nőstényállatot nem szabad tartani, még csak tyúkot is. Ott bé nem bocsátanák még Évát is, a mi nagyanyánkot. Itt ugyan még olyan szoros rendre nem jutottunk, de nem sok héja. A' való pedig, hogy senki Origyénest nem fogja követni közüllünk. Kérdje meg kéd másoktól, ki volt az az Origyénes, én meg nem mondom. Azonkívül is eleget pirongatsz, jó néném, de már én ahhoz úgy hozzászoktam, valamint a muszkaasszonyok a veréshez, akik azon panaszolkodnak, hogy az urok nem szereti, ha egy kevés ideig veretlen hagyják őket. Minden országban más szokás. A mi székely asszonyaink eztet bé nem veszik, és másféle jelit kívánják a szeretetnek. Én pediglen főleg azt kívánom, hogy az egészségre vigyázz, és híreket írj. Maradok édes nénémnek holtig és nem tovább való szolgája.

84
Rodostó, 20-dik augusti 1727.

Ma nénékám visszáérkeztünk a nagy vizes vendégségből, mert azt jó megtudni, hogy öt mélyföldnire vagyon innét egy orvosságos forrás, a mi hercegünk pedig mindenkor beteges lévén az unadalom miatt, mert én egyéb nyavalyáját nem látom, az apja oda kivitte, hogy abból a forrásból igyék, és meggyógyuljon. Mint a szomjú szarvas a hideg forrásra, de amint észrevettem, inkább szomjúhozza a meleg forrást, de az apja hírével nem fog olyan orvossággal élni. Elég a', hogy minekelőtte abból a vízből isznak, a sárban meg kell feredni. Talám írtam már valaha kédnek arról, ha hasznos? A' való, hogy a természet igen közönséges orvosságot adott, gondolom, hogy a jeruzsálemi piscina tisztább volt, még akkor is, mikor az angyal felzavarta, mert a' nem egyéb valóságos sárnál. Énnekem is bé kelletett mennem a herceggel, nem tudom belől, de azt tudom, hogy úgy jöttünk ki, mint az olyan állatok, kik makkot esznek. Kell lenni valami hasznának, mivel a föld népe három- vagy négynapi járóföldről jő ide. Ott a sok asszony, leány, kik felkendőzik sárral magokot, és akik olyanok, mint az ijesztők sároson, de nem másként. Elég a', hogy ott meg lehet látni húsz sárosit és annyi sárosinét egyszersmind. Abból a fekete apotikából a vízre kell menni; mi ott voltunk, jól megitattuk a hercegünket. De azt nem poháronként kell innya, hanem sellegenként, úgyannyira, hogy aki harmadnapig vagy negyven ejtel vizet a hasában tölthet, annak már nincsen szüksége Hipocrátes orvosságira. A' való, hogy a mi hercegünk annyit nem ivutt, de az olyan orvosságra nincsen szüksége, és a nyavalyáját a baráttánccal kell orvosolni. Nincsen is jobb orvosság annál, mert a' mind a testnek, mind a léleknek használ; se szebb tánc annál nincsen. Némely histórikusok ugyan azt mondják, hogy a menyasszony tánca vígabb. Kéd tudja jobban, mint én.

Azt írod hírűl, nénékám, hogy a francia királynénak még eddig nem volt gyermeke, hanem most lett két leánya egyszersmind. A kezdet elég bővséges, de inkább akarták volna, ha fiún kezdette volna. De az a jó áitatos királyné a fiúra is kiszerzi az engedelmet. Úgyis a királyok leányinál nincsen boldogtalanabb, ha hat közül egyet eladnak, a többinek valamely klastromban kell megkóródzani. De a' rendes, hogy amely klastromban szokták a királyi leányokot tenni, ahhoz a klastromhoz nem messze két nagy klastroma vagyon a barátoknak, és mindenik klastromban a fejdelemasszony parancsol; ő visel reájok gondot, őtőlle függenek egészen. Aki ezeket a klastromokat fundálta, a' kedvezett az asszonyoknak. De mit mondjak, mert azt tartják sokan, hogy amikor asszony uralkodik valamely országban, az az ország abban az időben mindenkor szerencsés. Micsoda okát adják ennek? Azt az okát, hogy rendszerént az asszonyok a férfiak tanácsokot követik, a királyok, fejdelmek pedig az asszonyokét. Azt látjuk, hogy az Isten megengedte azt, hogy a népit asszony igazgassa, a hadakozásra ő adott parancsolatot, törvényt ő tett a nép között. Egy fejdelemnek ez a két dolog a legnagyobb hivatalja. Nézzük Ángliában: mindenkor jól igazgattak a királynék. Erzsébet királyné igen nagy királynéjok volt; még nagyobb lett volna, ha két dologgal meg nem homályosította volna uralkodását. Ha a nénjit vagy öccseasszonyát olyan ártatlanul meg nem ölette volna, akinek a legnagyobb vétke a szépsége volt, a királyné azért gyűlölte. Ez az Erzsébet adott talám tíz fejdelemnek szót, hogy hozzájok megyen; soha egyhez sem ment, ugyan óleányul holt meg. De ami nevetésre való, még a pápának is izent, hogy hozzája megyen, ha elveszi. A második dolog pedig a', hogy igen a vallás dolgában ártotta magát, és magát főnek tette, és minthogy a pompát és a ceremoniát igen szerette, azért a papi öltözeteket megtartatta. Azért is szokta volt mondani, hogy a kalvénista vallás igen mezítelen vallás. Minden időbéli példákból látjuk, hogy az asszonyok alkalmatosok az ország igazgatására, de a füstölő éppen nem a kezekben való.

Azt a kérdést teszi kéd tőllem, hogy hol kezdették megvakarni a lovakot? Azt édes néném, Rómában kezdették. Én azt kérdem, hogy mikor akasztották fel a legelső asszonyt Párizsban? De hogy akasztáson ne végezzem a levelemet, azt írom hírűl, hogy mi ismét felszedjük a sátorfát egynehány nap múlva, és innét három mélyföldnire táborban szállunk. A' pedig mind arra való, hogy a hercegünk mulassa magát, de neki másféle mulatság kellene. Bizony nekem is. Jó egészséget, édes néném. Nem tudom, mikor írhatok, se azt nem tudom, mikor vehetem a kéd levelét. E' mind sok nem tudom, de azt tudom, hogy senki úgy nem szereti kédet, mint ego.

85
Rodostó, 8. novembris 1727.

Polatéti! édes néném. Azt igen szükséges kédnek tudni, hogy a kéd kedvesen írt levelét igen kedvesen vettem. Egy kevessé a levél igen kurta volt, de mit tehetünk rólla. A' való, hogy én ahhoz nem szokhatom, de az olyant némelykor láttatlanná kell tenni, és megbocsátani a vétket és reménleni, hogy olyan szokásban nem mégyen. Mi egynehány naptól fogvást a táborból visszájöttünk, ahol is sok veres foglyoknak kellete meghalni, a portázó nyulakot pedig mind rabul ejtettük. De minthogy az ellenség már kvártélyban kezd szállani, azért mi is bészállottunk a magunkéban. De ha igazat kell mondani, nem egyéb volt az oka, hanem az eső hajtott bé bennünket, akinek is már egynehányszor megköszöntem jó akaratját, mert az ő vizes ereje nélkül talám az egész telet sátor alatt töltöttük volna.

Aztot meg kell vallani, édes néném, ha suhajtással is, hogy a mi életünk, úgy minden kereszténynek is az élete csak szarándokság, de a miénk duplán. Mert ha annak, aki jószágában lakik, úgy kell magát tekinteni, mint szarándoknak e földön, és mint örökös hazáján kívül valónak, hát mi, akiknek egy lábni földünk nincsen, se megmaradandó helyünk, csak a sok vándorlásban töltjük azt a drága időnket, amelyet most a hejábanvalóságra tékozolunk el. Az eltöltött idő pedig soha visszá nem jő, és csak haszontalan és ízetlen suhajtásokot hágy maga után, amelyet mi mindennap kóstolunk és próbálunk, mint szomorú példák. De mégis szerencsések volnánk, hogy ha másoknak például lehetnénk, de nem leszünk. Mert hány ezer ember veszett és vész mindennap a tengeren, afelől elegen mennek a tengerre. Hát minékünk nem volt-é példa előttünk? Volt, de tanoltunk-é rajta? Mások is csak úgy cselekesznek: megtanulják, de el nem kerülik. De mi lehet ennek az oka? Nem egyéb, hanem a nyughatatlanság és a nagyravágyódás. Felinek sincsen esziben az ország jova, de mindenik tele torokkal kiáltja a szabadságot. Mert nagyobb része csak az újság és a változás után fut, a jövendőt meg nem gondolja, se a jelenvaló jóval nem tud élni, se meg nem tudja becsülni, hanem a jövendőbéli bizontalan jó után suhajt, amelyet vagy lehetetlen elérni, vagy pediglen az a jó azért tetszik jónak, hogy nincsen hatalmunkban, és hogy csak a nyughatatlan elmétől származik. Ettől vagyon, hogy soha az ember nem lehet boldoggá, mert soha sem becsüli a maga állapotját, se azt, amit bír, hanem aztot amit nem bírhat; a bizontalanért a bizonyost semminek tartja, és a nyughatatlan nagyravágyódó elme mindenkor arra ingerli, hogy jobban volna ott, ahol nincsen. És így soha a jelenvaló bizonyos sorsával, amelyben az Isten tette, meg nem elégszik, hanem a bizonytalanra vágy, és a jelenvalóval nem élni tud, hanem visszáélni. Nem kellene soha egy jó hazafiának zűrzavart csinálni, se kívánni semmiféle szín alatt. Az Isten adja a fejdelmeket, mind a jót, mind a rosszat egyaránt kell az ő kezeiből venni. A jó áldás, a rossz büntetés. Ő tudja egyedül, meddig kell tartani a nyomorúságnak, és mikor kell annak végit szakasztani; hogy meddig tartson a rossz idő, és mikor legyen jó idő. Egy szántóvető ember azt fogadta volt az isteneknek, hogy több ajándékot fog nekik adni, csak ők is hallgassák meg kérésit, és akkor adjanak esőt vagy tiszta időt, amikor ő kívánja, és az ő kívánsága szerént járjon az idő az ő földén. Az istenek az ő kívánságát neki megengedték, amikor esőt kért a búzájára, eső lett, amidőn jó időt, jó idő lett. De úgy történt, hogy aratáskor sokkal kevesebb gabonája volt, mint másoknak. Azért panaszolkodni kezdett, de az istenek azt felelték neki, hogy maga a vétkes, mert nem hadta a természetre dolgát, valamint mások, és miért kívánt bölcsebb lenni az isteneknél, akik is tudják mind az esőnek, mind a jó időnek idejét. A vallás arra tanyít minket, hogy az Isten vezérli az országokot: ő emeli fel egyikét, és ő veti rabság alá a másikot, ő keneti fel mind a jó, mind a rossz fejdelmeket; ilyen példával tele a Szentírás. Nem szabad tehát egy embernek, nem is lehet abban változást tenni.

Édes néném, gyakorta írok predikációt, nincsen egyéb dolgom, le kell írnom a már haszontalan gondolatimot, mivel mi olyanok vagyunk, mint a vízben esett ember, akinek mindaddig kell vergődni, és minden ághoz kapni, még ki nem szabadul, vagy el nem vész, mert arról gondolkodni, hogy esett oda, a' bolondság volna. A' való, hogy még eddig minden ág a kezünkben szakadott, mert nem az Isten segítségihez kaptunk. De azt is elmondhatni talám, hogy az Isten egynehány ember kedviért az ő közönségesen való rendelésit meg nem változtatja, csak ússzunk hát, édes néném, amég lehet. Csak azt bánom, hogy a virágból most minden órán kóró leszen, és a kórót nem szokták a fűző mellé tenni. De én, aki egész életemben bujdostam, és végtire 16 esztendős koromban a házamot elhadtam, a' bizonyos, hogy a szabadságkeresés az elmémben akkor nem volt, és ha eddig tart bujdosásom, az igaz, hogy az uramhoz való vak szeretetem okozta. Így mondhatni természet szerént, de keresztényi módon szólván, Isten rendelése, és meg kell csókolni a vesszőt, amellyel ostoroz. Többet már nem tudok írni, itt semmi újság nincsen, hanem csak a nagy unadalmas óság, főképpen télben. Mindazonáltal arra kérem kédet, vigyázzon kéd az egészségére, én pedig maradok, aki ma reggel voltam.

P.S. A legelső asszonyt Franciaországban 1449-ben akasztották fel, de ha ugyancsak az akasztáson kell végeznem írásomot, egy kis históriát írok le. Párizsban egy embert akasztani vitték. Mikor fel akarták akasztani, csak ott közel talált elmenni egy herceg, aki is a királyhoz ment volna, és az a herceg igen-igen tréfás úr volt. Az akasztani való ember kérdi, micsoda úr megyen ott? Megmondják neki a nevét. Arra mondja, hogy hadd híjják, mert nagy dolgot mondana neki. A herceget odahíják, és nagy titkon mondja az úrnak: látod-é mindezeket, akik itt állnak, úgy megijesztettek ezek engem, hogy a nadrágban kelletett bocsátanom féltemben. A herceg nevethetett volna, de eltitkolván, mondá a tiszteknek: ez az ember nekem nagy titkot mondott, hanem mindjárt megjelentem a királynak, addig legyen kegyelmetek várakozásban. A király már tudta, hogy vagyon néki mindenkor valami nevetésre való históriája, kérdi tőlle, mihent meglátja, no mi újságod vagyon? A herceg elébeszéli egészen a királynak a dolgot. A király azt igen nevetvén, gráciát ád néki, és a herceg azt megizeni a tiszteknek.

86
Rodostó, 12. januarii 1728.

Édes nénékámnak kívánok szívesen egy csinos és takarékos újesztendőt, és abban férfiúi állhatatos, hű és állandó egészséget. E' kettőnk között elég kívánság, hagyjuk másokra a litániacsinálást, amely mind haszontalan, mind pedig a mértéken felyül való. Nem a leghosszabb kívánság leghasznosabb, hanem a rövid és szíves kívánat. Nénékám, hát ne haragudjam? Mindennap papokkal, barátokkal vagyon kéd, akik megfelelhetnének a kérdésire, de nem, hanem jobb, ha én tőllem kérdi meg. Felülök hát az ítélőszékemben, és onnét felelek kédnek.

Azt kérded, édes néném, hogy miért térdepelnek le az anglusok, mikor az úrvacsoráját osztogatják. Erre azt felelem, hogy ők ezt a szokást így vették volt az atyjoktól, akik is pápisták voltanak, mivel őnálok tartott ezer esztendeig virágjában a pápista vallás. És Henricus octavus, aki haragjában bévivé az országban a kalvénista vallást, eleget írt volt ellenek, de a harag és a szeretet megfordíttatá véle a palástot. 1552. kiűzé a papokot és a püspökököt az országból, a barátokot elszélyeszté, a klastromokot felnyittatá és pusztán hagyatá, és amely apácák a szüzességet megunták volt, azokot férhez adá, a papi jószágokot az urak közt elosztá, a püspökségeket meghagyván, kálvénista püspököt tén. Hogy pedig a közönséges nép fel ne támadjon, és észre ne vegye a vallásának teljességgel való megváltoztatását, a templombéli papi ruhákot szokásban meghagyák, úgy a külső ceremoniákot is, a templomban a képeket és más egyéb állapotokot, úgy mint az oltárokot és a bérmálást ugyanazon imádságokkal és ceremoniával, valamint szokás az anyaszentegyházban, és valamint a nálok lévő sok szent püspökök szoktak volt cselekedni. Mindezekre pedig a vak szeretet vivé a királyt, aki is megszeretvén egy úrnak leányát, Bulena Annát, azért örömest megvált volna a királynétól, de csak oly könnyen nem lehetne, mert még akkor az anyaszentegyházzal tartott. Hanem a pápától kelletett arra szabadságot nyerni, a pápa pedig arra helyes okot nem látván, halogatta az elválasztást. A királyt pedig mind a szeretet, mind Anna igen sürgeték az elválásra. A leánynak pedig az apja már titkon megváltoztatta vala vallását, úgy a leány is. Ez így lévén, mind az apa, mind a leánya foganatoson kezdének predikálani a királynak és jovallani, hogy álljon bosszút a pápán, mivel nem akar szabadságot adni; azért megváltoztatván a vallást, vigye bé a kálvenista vallást, és tegye magát fejének a bévett vallásnak. A leány prédikátornak ilyen gyakorta való predikációjára a király enged, és a leányt elveszi, a királynét magától elküldi, és a kalvénista vallást béviszi. A pápa ezeket a változásokot meghallván, hogy a nagy rosszat elkerülhesse, adott volna szabadságot, de már késő volt, mert a régit kiűzvén, az új vallás uralkodott az országban. Édes néném, csak rövideden így lett Angliában a vallásnak megváltoztatása, és így tartottak meg holmit a régi szokásokban. De az isteni rendelés nem hadta büntetlen, aki oka volt az ilyen változásnak, mert idővel Annát bizonyos állapotért a király megölette, és minthogy asszonyért kezdé az elszakadást, ugyan asszonyok által is lett büntetése. Mivel Anna után még két vagy három asszonyt vett el, de egymás után mindenikét megöleté.

Az ilyen nagy példa után lehetne, nénékám, írni az asszonyokhoz való szeretetről, hogy a' micsoda nagy veszedelmeket okoz. De a héjával, egy auctornak, tanácsát kevesen veszik bé - aki is azt írja, hogy az asszonyokot csak a boldogságban lesz szabad szeretni -, mivel azokot a szép oldalcsontokot minden időben szerették, szeretjük és szeretni is fogják. És ebben a példa igen keveset használ. Sokan írják, hogy a legelső gyilkosság a két egytestvér-atyafi között asszonyért esett. Micsoda hadakozások nem voltanak, micsoda birodalmak nem fordultanak fel fenékkel egy asszonyért?! Egy francia királynak a' való, hogy a példáját nem kellene követni, aki is egy dániai királynak a leányát elvévén feleségül, amikor elérkezett, úgy megszerette a leányt, hogy enni sem akart addig, amég meg nem eskütt véle. De mihent az esküvés megvolt, abban az órában úgy megutálta, hogy soha véle nem lakhatott. Talám még egy más királynak sem sokan követik példáját, aki szeretvén az asszonyokot, azon is igyekezett, hogy tíz parancsolatot megtartsa. A többi között egy asszonyt szeretvén, hogy mind a parancsolatot megtarthassa, mind a szeretetnek kedvezhessen, valamikor az asszonnyal akart fekünni, az urát is az ágyban hálátta. E' nevetséges példa, noha azt tartják, hogy a szeretetben egy harmadik mindenkor alkalmatlan. Látod-é, néném, ha a pásztor ott nem lett volna, a farkas megette volna a bárányt. Azt elmondhatni, hogy a szeretet nem rossz, csak arra a végre igyekezzék, amerre az Isten rendelte. Azért, hogy a részegesek mennyországban nem mennek, a szőllőtőköt ki nem kell ásni. Minden jó, édes néném, mind az asszony, a férfiú, bor, ezüst, arany, csak arra a végre éljünk ezekkel, amelyre teremtettek. Az Isten semmi rosszat nem teremtett, de mi visszáélvén az ő teremtésével, rosszra fordítjuk, és rosszunkra válik; a bor betegeseknek, a bort kell-é okozni vagy a szőllőmunkást? Egyikét sem, hanem csak magokot. Ihon édes néném, vége vagyon már a predikációnak, feküdjünk le, és kivánok jó étszakát, és amellé kevés bolhát, édes kedves álomlátást és holnapra felviradást. Amen.

87
Rodostó, 19. februarii 1728.

Édes néném, egy keveset nevettünk a kéd panaszolkodó levelén, mert kédnek a panasza is kedves. Azt írod, édes néném, hogy a constancinápolyi szél hamarébb megfejéríti a hajat, mint az erdélyi. A' bizonyos, hogy ott természet szerént csak az idő fejéríti meg, de itt mind az idő, mind a sok suhajtásnak szele. Egy nagy király azt szokta volt mondani, hogy a szakállát a nyomorúságnak szele fejérítette volt meg. A' bizonyos, hogy öt vagy hat esztendő a hajat úgy meg nem fejérítti, mint csak egy holnapi bú vagy gond. Valamint történt egy ifiúval, akit hogy halálra ítélték, a haláltól való félelem és rettegés egy étszaka olyan változást tett az ifiúban, hogy másnap, mikor a halálra akarták vinni, minden elcsudálkozott rajta, hogy egy öreg ember lett belőlle, úgy megfejéredett volt az egész haja. Ugyanazért grátiát is adtanak néki. A bujdosásnak hosszú voltáról panaszolkodni haszontalan, és nem jó, mert azzal meg nem rövidítjük, hanem még nehezebbé és hosszabbá tésszük. A nyughatatlansággal való szenvedés sokkal súlyosabb, és a panaszolkodással való szenvedést az Isten meghosszabítja, mert olyankor mintegy rugodozunk akaratja ellen. Ha elhitetnők magunkkal, hogy a bujdosást az Isten jovunkra adta, könnyen szenvednők, a' pedig nincsen másképpen, mert az Isten mindenben csak a mi jovunkot tekinti. De az ő bölcs ítélete másképpen tekinti a mi jovunkot, mint mi magunk, mert mi csak azt tartjuk jónak, amivel kívánságunkot bétölthetjük. A vallásunk szerént azt kell tartanunk, hogy bujdosásunk mind hasznos, mind szükséges. De azon kívül is, ha az Isten valakit hazavinne közülünk, jobban megtudná becsülni hazáját és örökit. Nám a tékozló fiú, amég a háza rakva volt kaláccsal, bélessel, addig esziben sem jutott a fekete kenyér, de mihent a makkra szorult, akkor elfelejtvén a kalácsot, csak a fekete kenyeret suhajtá. Ne panaszolkodjunk hát a bujdosásról, vegyünk mindent jó szívvel az Isten keziből, és úgy a bujdosásunk igen könnyebb leszen. Vagyok és leszek, ami voltam.

88
Rodostó, 24. martti 1728.

Kedves néném, tegnap egy kevés sírás, könyveknek forrási voltanak itt nálunk. A' pedig azért volt, hogy György herceg tegnap elmene innét egy francia hajón Franciaország felé. Legnagyobb fogyatkozást azt találom benne, hogy magyarul nem tud. De a' nem az ő vétke, németek nevelték, akik csak a miatyánkot sem engedték volna, hogy magyarul megtanulja. Vagyon ugyan egy kis anyai természet benne, de idővel talám elhagyja. De másként jószívű, és ahová megyen, az az ország még nagy hasznára lehet, mert jó iskola. A szegény urunk, aki is igen szereti a gyermekeit, nehezen válék meg tőlle, de ebben az országban mit lehet tanulni, azt tudjuk. Sohult pedig úgy el nem unja az ember magát, mint itt, mert semmi üsmeretséget nem vehet, senkihez nem mehet, és hacsak valamiben nem szereti magát foglalni, mindenkor a nagy unadalomban forog. Hogy pediglen minden úgy töltse az időt, mint a mi urunk, arra az Isten ajándéka kévántatik. Mert ebédig az olvasásban és az írásban tölté az időt, ebéd után pedig, aki látná, azt mondhatná, hogy valamely mesterember, vagy fúr, vagy farag, vagy az esztergában dolgozik, és az ő gyönyörű szakálla sokszor tele forgáccsal, hogy maga is neveti magát, és úgy izzad, mintha munkája után kellene enni kenyerét. Őtet minden csudálja, ő pedig neveti az olyat, aki azon panaszolkodik, hogy elunja magát. Ritka, édes néném, aki így tudja az az időhöz alkalmaztatni magát, mind pedig, hogy úgy mondjam, az időt magához alkalmaztatni. A fia azt úgy végben nem vihetvén, jól tette, hogy elment. Kívánjunk neki szerencsés utat, és hogy hazáját még láthassa meg. Hát mi? Mi is. Azért éljünk egészségben, még Istennek tetszik.

89
Rodostó, 3. octobris 1728.

Kedves néném, hogy e világon lévő szarándokságunkot el ne felejtsük, az elmúlt holnapnak 9-dik napján táborozni mentünk volt csak három mélyföldnire, egy kis török falu mellé. Nincsen e világon semmi szomorúabb, mint amely várost vagy falut csak török lakja, mert olyan helyt sem embert, se asszont nem láthatni az utcákon, még gyermekeket sem. Azt tudná az ember, hogy mind kiholtak a faluból, mert itt ki-ki csak a maga házánál ül, kivált az asszonyok, nem úgy mint nálunk. Elég a', hogy ott úgy töltöttük az időt, amint lehetett, de az urunknak a lábai hogy dagadozni kezdének, tegnap visszájövénk az édes keserű laktunk helyére. Azt tudom, nem fog kéd panaszolkodni a hosszú levélre. Édes néném, az egészségedre vigyázz.

90
Rodostó, 18. aprilis 1729.

Azt már nem kell csudálni, ha azt mondom, hogy igen kedvesen vettem a kéd levelét, hanem a' volna csuda, ha kedvesen nem venném. De hogy vagyon a', hogy mi még egyszer sem haragudtunk meg egymásra? Mert azt mondják, hogy a barátságban egy kis veszekedés olyan jó, mint az étekben a bors. Mindazonáltal, édes néném, hagyjuk el az olyan borsolást, és éljünk egyezségben, mert én a csendes barátságot szeretem, a macskákhoz illik a morgolódó barátság. Az égi jelekből nem tud-é kéd valamit jövendölni? Mert hetedik napján a holnapnak itt mi délután egy órakor egy csillagot láttunk, 3 óráig jól látták. Azt nem mondhatjuk, hogy talám a mi csillagunk jött már fel egyszer, mert a csillagok is elfelejtkeztek már miróllunk. Hogy kédnek a kisujja ne fájjon, azt igen szükséges megtudni, hogy az idevaló görög érsek nagy pompával jött az urunk látogatására négy alatta való püspökkel. De ha gyalog járnak is, azt ne gondolja kéd, hogy a szegénységtől vagyon, mert a mi érsekünk kettőt is tarthatna, a püspökök is, de a török birodalma alatt hintón nem járhatnak. Sőt még úgy kell magokot viselni, mintha szegények volnának, mivel azonkívül is gyakran megvonják őket mind a török, mind a görög pátriarcha. Mert ez azt tészi érseknek, aki neki legtöbbet fizet; az érsekek pedig olyan püspököket választnak magoknak, akik legtöbbet adnak. A püspökök pedig, hogy az érseknek megfizethessenek, olyan papokot tesznek a falukban, akik legtöbbet ígérnek. Ítélje el már kéd, hogy a püspökök és a papok micsoda sokféle úton-módon húzzák ki a pénzt a szegényember erszényiből. Itt a sok innep, a sok böjt mind hasznos a plébánusnak, hát ezenkívül esztendő által a sok haszonhajtó bévett szokások. Vasárnap valamely rongyos öltözetben a misét elmondja, amint lehet tőlle, de hogy predikáljon, azt nem lehet az ő tudatlanságától kívánni. De miből tanulna valami kis predikációt csinálni, és mikor? Mivel egynehány plébánusnak voltam házánál, egy könyvet nem láttam nálok, hanem valamely szakadozott misemondó könyvet tartanak, és abból áll minden könyvök. De mikor tanulhatna valamit, mivel egész héten mezei munkát kell neki dolgozni, hogy a papádiáját táplálhassa egynehány gyermekeivel, és cifrán jártathassa. Egyszóval, itt a pásztorok nemcsak őrzik a juhokot, hanem megárendálják őket, és ha meg nem nyúzzák is, de jól megnyírik. Erről éppen egy rendes históriát olvastam, nevesse meg kéd is.

A rabinusok ilyen nevetséges okát írják a Koré Aaron ellen való feltámadásának, hogy egy szegény özvegyasszonynak csak juha lévén, aztot megnyírván, Aaron elvette tőlle a gyapját, mondván, hogy őtet illeti a törvény szerént, dabunt sacerdoti lanarum partem, ex ovium tonsione, deut. 18, 4. Az asszony Koréhoz folyamodék, és kéré, hogy szóllana Aaronnak, adná visszá a gyapját. De semmit nem nyerhete. Koré, hogy megvigasztalja, 4 ezüstpénzt ada neki, hogy venne azon annyi gyapjút, amennyit lenyírt a juhról. Idővel azután a juh megbárányozván, Aaron azt is vevé, mondván, hogy a törvény parancsolja, az Úrnak kell szentelni minden elsőszülöttet, kiválaszd az Úrnak mind, ami az anyaméhet megnyitja, és ami első fajzás a te barmaidban, exod. 19, 2. 12. A szegény özvegyasszony látván, hogy semmi hasznát nem veheti az egy juhocskájának, és hogy csak a papok hasznokra tartja, elvégzé magában, hogy megöleti a juhát. De Aaron azt megtudván, odamene, és kérni kezdé tőlle azt a részt a juhból, mellyel néki tartoznak törvény szerént, aki is azt hagyja, ez legyen a papok igazsága a néptől, akár ökröt, akár juhot öljenek, adják a papnak a lapockáját és a gyomrát, deut. 18, 3. A szegény asszony ezen igen elkeseredvén, haragjában mondá, hogy az én juhom husa anathéma legyen az Úr előtt. Aaron erre a szóra az egész juhot elvévé, mondván, hogy minden anathéma az Izraelben a papokot illeti. Csak a szegény asszony vesztett mindenképpen. Édes néném, jó étszakát!