Hatodik könyv

Az álkirály napja

1

Mielőtt az új könyvet elkezdem, dicsérettel kell megemlékeznem arról az elröppent időről, mely alatt sok-sok országot utaztam be szabadon, és sok bölcsességet tanultam, hiszen az az idő aligha tér már vissza. Olyan világban jártam-keltem, mely már negyven éve nem látott háborút. A királyok őrei a karavánutakat és kereskedőket, a fáraó és a királyok hadihajói pedig a folyókat és tengereket védték a rablók ellen. Nyitva állt minden határ, és a kereskedőket és utazókat, akik aranyat vittek magukkal, minden város szívesen fogadta. Az emberek nem szidalmazták egymást, hanem meghajoltak, és kezüket térdükhöz kapva üdvözölték a másikat, és tanultak egymás szokásaiból. Sok művelt ember akadt, aki több nyelven is beszélt, és kétféle írást ismert. A földeket rendesen öntözték, és azok bőséges termést hoztak, s a vörös föld országaiban a Nílus helyett az égi Nílus öntözte meg a szántókat. A marhacsordák nyugodtan legelésztek a réteken, s a pásztorok nem hordtak lándzsát, hanem sípjaikat fújták és vidám dalokat énekeltek. Virultak a szőlődombok, gyümölcstől roskadoztak a fák, a papok kövérek voltak, és fénylettek a sok olajtól meg kenőcstől, s a templomok udvaraiból minden országban számtalan áldozat füstje szállt az ég felé. Jól érezték magukat az istenek is, kegyesek voltak az emberekhez, és a bőséges áldozatoktól egyre jobban híztak. A gazdagok még gazdagabbak, a hatalmasok még hatalmasabbak, és a szegények még szegényebbek lettek - ahogyan az istenek rendelték -, így hát minden ember elégedett volt, és senki sem zúgolódott. Így látom magam előtt azt az elröppent időt, amely bizonyára soha nem tér már vissza, amidőn férfierőm még ifjú volt, és a hosszú úton nem fáradtak el tagjaim, szemem kíváncsi volt és epedve vágyott újat látni, szívem tudásra vágyott, és habzsolta a tudást.

Most, hogy dicsérettel idéztem fel azt a boldog időt, midőn a nap is fényesebben sütött, s a szellő is lágyabban simogatott, mint a mai rossz napokban, utazásaimról fogok mesélni, és mindarról, amit szemem látott és a fülem hallott.

De először még azt kell elmondanom, hogy mi történt, amikor Szimirrába visszatértem.

Amint odaértem házamhoz, elém szaladt Kaptah, nagy hangon kiáltozott, és sírt örömében, lábamhoz borulva így szólt:

- Áldott legyen a nap, mely gazdámat visszahozta! Hát visszajöttél mégis, pedig már azt hittem, hogy meghaltál a háborúban. Biztosra vettem, hogy lándzsával agyonszúrtak, mert nem törődtél figyelmeztetésemmel, hanem elmentél, hogy megkóstold a háborút. De a bogarunk valóban hatalmas isten, és megvédett téged. Ezért jó nap van ma. Szívem tele van örömmel, mert újra látlak, és az öröm könnyeket fakaszt a szememből, bár azt hittem, hogy én fogom örökölni vagyonodat és az összes aranyat, amit a kereskedőházba vittél. Nem siratom elveszett gazdagságomat, mert nélküled olyan vagyok, mint a bárány, amely elbolyongott az anyjától. Nélküled csak keservesen bégetnék, és életem napjai sötétségben telnének. És míg távol voltál, akkor sem loptam tőled többet, mint máskor, hanem vigyáztam házadra, holmidra, és minden javadra, és ezért most gazdagabb vagy, mint voltál.

Megmosta lábamat, vizet öntött a kezemre, mindenféleképpen gondoskodott rólam, és szakadatlanul siránkozott, míg hallgatásra nem intettem, és azt mondtam neki:

- Készíts el minden szükségeset, mert hosszú útra indulunk, amely talán több évig is eltart, és teli van fáradsággal, mert Mitanni országába, Babilóniába és a tengeri szigetekre fogunk utazni.

Rögtön elhallgatott, arca elvesztette fényét, és szürkére vált a félelemtől. Aztán így kiáltott:

- A szent bogárra mondom, uramnak elment az esze, és legjobb lesz, ha összekötözöm, és karjára meg térdére piócákat rakok. Hiszen Szimirrában jó dolgunk van, kenyerünket mézben áztathatjuk, s a kereskedők meg az elöljárók tisztelnek bennünket. Aztán meg Istár templomának szüzei a hajósoktól számtalan új dolgot tanultak, melyek a férfiaknak nagyon tetszenek, s melyektől úgy fickándoznak, mint a halak a szárazon. Ezért a legjobb lesz, ha sürgősen elmégy a templomba áldozatot bemutatni, hogy elfelejtsd ezeket a bolond beszédeket.

- Utamat többé nem magam szabom meg - szóltam. - Hogy miért, azt nem akarom neked elmondani, mert rabszolga és ostoba vagy. De legyen, amint akarod, maradj te itt, őrizd házamat és vagyonomat, míg távol vagyok, és töltsed kedvedet legjobb tudásod szerint a templom nőivel, akiket nem kívánok szüzeknek nevezni. Ha nem akarsz velem jönni, egyedül indulok útnak, és igazán nem kényszerítelek, mert a hosszú úton biztosan több bajom lenne miattad, mint hasznom.

Ekkor Kaptah újra jajgatni kezdett.

- Bárcsak sohase láttam volna meg ezt a világot! Bárcsak sohase híztam volna kövérre, és sohase láttam volna jó napokat, mert minél jobb dolgunk van, annál nehezebben mondunk le róla. Ha egy vagy két hónapra utaznál el, mint máskor, nem szólnék semmit, hanem nyugodtan itt maradnék Szimirrában. De ha évekig tart az utad, az is lehet, hogy soha nem térsz vissza, és én többé nem látlak téged. Ezért el kell hogy kísérjelek utadon szent szkarabeuszunkkal együtt, mert most minden jó szerencsédre szükséged lesz, és a bogár nélkül szakadékba esnél, és a rablók agyonszúrnának lándzsájukkal. Ám mégis jobb lenne, ha Szimirrában maradnánk, a házunkban.

Kaptah évről évre arcátlanabbul viselkedett, és már "a mi házunkról", a "mi bogarunkról" beszélt, és ha kifizetett valamit, azt mondta: "a mi aranyunk". Nagyon megelégeltem már, és siránkozását is untam, ezért elővettem a botomat, és megcsapkodtam kövér fenekét, hogy legyen igazi oka a jajgatásra. Aztán így szóltam:

- Szívem azt mondja, hogy arcátlanságod miatt egyszer még a városfalon fogod végezni, fejjel lefelé. Döntsd el hát végre, velem jössz-e, vagy itt maradsz, de mindenekelőtt hagyj fel örökös siránkozásoddal, amely sérti a fülemet, midőn hosszú útra készülődöm.

Ekkor Kaptah végre megnyugodott, kibékült sorsával, és felkészültünk az utazásra. Mivel megesküdött, hogy többé nem teszi hajóra a lábát, egy Észak-Szíria felé tartó karavánhoz csatlakoztunk, mert meg akartam nézni Libanon cédruserdeit, hiszen ezek fáiból építették a palotákat, és ezekből készült Ámon szent csónakja is. Az útról nem tudok sokat mesélni, mert egyhangú volt, és rablók sem támadtak meg. Szállásaink jól el voltak látva mindennel, sokat ettünk, ittunk, és akadt olyan pihenőhely is, ahol betegek jöttek hozzám, és én meggyógyítottam őket. Hordszéken vitettem magamat, s bár Kaptah nem volt elragadtatva a szamaraktól, nem vehettem fel hordszékembe, mert elveszítettem volna tekintélyemet a többi utazó előtt. Ezért szüntelenül jajgatott, és azt kívánta, bárcsak meghalna. Emlékeztettem arra, hogy hajón gyorsabb és kényelmesebb lett volna utunk, de ez se nagyon vigasztalta meg. A száraz szél kimarta arcomat, ezért állandóan kenőcsökkel kellett zsíroznom, torkom tele lett porral, és a sivatagi bolhák is kínoztak, de ezeket a bajokat mégis elfeledtem, és szemem gyönyörködött az idegen vidékek látásában.

Láttam cédrusokat, és egyéb fákat is, amelyek oly hatalmasak voltak, hogy egyetlen egyiptomi sem hinné el. Mégis el kell mondanom, hogy ezek az erdők csodálatos illattal illatoztak, és patakocskáik vize oly csillogó volt, hogy azt gondoltam, ebben a gyönyörű országban senki sem lehet egészen boldogtalan. Így gondolkoztam, míg meg nem láttam azokat a rabszolgákat, akiknek az volt a feladatuk, hogy a fákat kidöntsék, legallyazzák, és a hegyekről lehordják a tengerpartra. Nagyon nyomorultul éltek. Karjuk és lábuk teli volt a fakéreg és a szerszámok ütötte gennyes sebekkel, hátukon legyek mászkáltak vidáman a korbácsnyomokban. Midőn megláttam őket, megváltozott a véleményem.

Végül Kádes városába érkeztünk, melynek erődítménye és nagy egyiptomi helyőrsége volt. De az erőd falain nem álltak őrök, az árkokat benőtte a gaz, a tisztek meg katonák családostul a városban laktak, és csak akkor jutott eszükbe katona mivoltuk, amikor gabonát, hagymát meg sört osztottak a fáraó raktárából. Egy ideig itt maradtunk, hogy Kaptah alfelén begyógyuljanak a szamaragolás okozta sebek. Sok beteget gyógyítottam meg, mert Kádes egyiptomi orvosai használhatatlanok voltak, nevüket már régen törölték az Élet Könyvéből, ha ugyan valaha is beírták. Ezért a betegek, ha volt aranyuk, Mitanni országába vitették magukat, és olyan orvosokhoz folyamodtak, akik tudásukat Babilonjában szerezték. Láttam a városban emlékműveket is. Ezeket a nagy fáraók emeltették, és én elolvastam felirataikat, melyekben győzelmekről és elefántvadászatokról számoltak be. Itt vésettem magamnak pecsétet értékes kőből, hogy tiszteljenek ezekben az idegen országokban, mert errefelé a pecsétek is másfajták voltak, mint Egyiptom földjén.

De Kádes örömtelen, szomorú és gonosz város volt, szinte egészen kiégette a nap, úgyhogy még Kaptah is minél hamarabb útra akart kelni, pedig nagyon félt a szamarától.

Folytattuk utunkat, és átkelve a határon, Naharaniba érkeztünk. Senki sem bántott bennünket, és eljutottunk egy folyóhoz, amely nem lefelé folyt, mint a Nílus, hanem felfelé. Azt mondták nekünk, hogy Mitanni országában vagyunk, és mi befizettük az utazókra rótt adót a király kincstárába. De mivel egyiptomiak voltunk, az emberek tisztelettudón bántak velünk, odajöttek hozzánk az utcán, és így szóltak: "Üdvözlet nektek! Örvendezünk, hogy egyiptomiakat látunk, mert már régóta nem láttuk őket. Szívünk teli van nyugtalansággal, mert fáraótok nem küld országunkba se katonát, se fegyvert, se aranyat, és azt beszélik, hogy királyunknak új istent kínált, akiről mi nem tudunk semmit, bár a ninivei Istárt, meg egész sereg más hatalmas istent is szolgálunk, akik mindeddig megvédelmeztek bennünket." Meghívtak házaikba, ételt, italt adtak nekem, Kaptahot is itatták, mert egyiptomi volt, ha csak a szolgám is, úgyhogy kijelentette:

- Ez jó ország, uram. Maradjunk itt, hogy mesterségedet gyakoroljad, mert ezek tudatlan és jóhiszemű emberek, akiket könnyen be lehet csapni.

Mitanni királya és udvari népe a forróság idejére északra, a hegyekbe költözött, de nem volt kedvem utánuk menni; türelmetlen voltam, és meg akartam látni Babilónia csodáit, amelyekről oly sokat hallottam már. De eleget téve Horemheb parancsának, beszéltem az előkelőkkel meg az alacsony rendűekkel egyaránt, s mindegyikük ugyanazt mondta, én pedig megértettem, hogy a szívük valóban teli van nyugtalansággal. Mert Mitanni országa egykor hatalmas volt, de most csak a levegőben lógott, és keleten Babilónia, északon mindenféle barbár népek, nyugaton pedig a hettiták vették körül, akiknek birodalmát Hattinak hívták. Minél többet hallottam a félelmetes hettitákról, annál jobban megértettem, hogy Hatti országába is el kell utaznom. Ám először Babilóniát akartam bejárni.

Mitanni lakói kistermetűek voltak, az asszonyok szépek és kecsesek, a gyerekek akár a babák. Lehet, hogy egykor erős nép volt Mitanni népe, mert saját szavaik szerint egy időben északon, délen, keleten és nyugaton minden népet uralmuk alá hajtottak, de ugyanezt állította magáról a többi nép is. Bár azt állították, hogy egykor még Babilóniát is legyőzték és kifosztották, nem hittem el, mert ha valóban így volt, akkor csak a fáraók segítségével tehették. Mitanni a nagy fáraók korától fogva Egyiptomtól függött, és uralkodóinak leányai már két emberöltő óta a fáraó aranyházában éltek a fáraó feleségeként. Hallván a mitanniak beszédét és panaszait, megértettem, hogy Babilónia hatalmával és a barbár népekkel szemben országuk csupán ütközőként szolgál Egyiptom és Szíria védelmére, és Szíria pajzsaként saját testével kell felfognia azokat a lándzsákat, melyek Egyiptom földjét fenyegették. Ám a mitanniak ezt nem látták, ellenkezőleg, igen büszkék voltak országukra és erejére.

Én azonban észrevettem, hogy országuk fáradt, és haldokló ország, templomaik és szép házaik felett a halál árnyéka lebeg. Ők ezt nem látták, nem értették, és csupán az ennivalóval törődtek, melyet különféle érdekes módon készítettek el, s idejüket azzal töltötték, hogy új ruhákat, kunkori orrú lábravalókat és magas süvegeket próbáltak magukra, meg az ékszereikkel foglalkoztak. Karjuk éppolyan vékony volt, mint az egyiptomiaké, asszonyaik bőre pedig annyira finom, hogy látni lehetett, mint áramlik kék ereikben a vér. Az asszonyok kedvesen beszéltek, bájosan viselkedtek, és miként a férfiak is, gyerekkoruk óta tanulták a szép járás művészetet. Ebben az országban kellemes volt élni, fülemet még az örömházakban sem sértette lárma és kiáltozás, mert minden csendben és finoman történt. Szinte nagynak és esetlennek éreztem magamat, midőn velük beszélgettem, vagy boroztam. De ahogy elnézegettem őket, elszorult a szívem, mert én már belekóstoltam a háborúba, és ha igaz volt mindaz, amit Hattiról beszéltek, országukra pusztulás várt.

Orvostudományuk magas fokon állt, orvosaik ügyes emberek voltak, jól értették a mesterségüket, és sok olyat tudtak, amit én nem tudtam. Kaptam tőlük például olyan orvosságot, amely kevesebb vesződséggel és kisebb fájdalommal űzte ki a férgeket, mint bármi más gyógyszer, amit ismertem. Ahhoz is értettek, hogy a vakoknak tűvel visszaadják a látását, és én megtanultam tőlük a tű ügyesebb használatát. De a koponyalékelést egyáltalán nem ismerték, és nem is hitték el, amit róla mondtam; kijelentették, hogy a fejbajosokat csak az istenek tudják meggyógyítani, de többé már nem lesznek olyanok, mint régen, ezért jobb, ha meghalnak.

Mitanni lakói mégis kíváncsiak voltak, eljöttek hozzám, és elhozták betegeiket, mert minden vonzotta őket, ami idegen. Ahogyan idegen ruhákat öltöttek magukra, idegen ételeket ettek, hegyi borokat ittak, és idegen ékszerekért rajongtak, ugyanúgy idegen orvossal akarták magukat gyógyíttatni. Asszonyok is jöttek hozzám, rám mosolyogtak, elmondták bajaikat, és elpanaszolták, hogy férjük hideg, tunya és fáradt. Jól tudtam, mit akarnak, de nem nyúltam hozzájuk, hogy velük kedvemet töltsem, mert nem akartam megsérteni az idegen ország törvényeit. Ehelyett olyan orvosságokat adtam nekik, melyeket titokban belekeverhettek férjük borába. Szimirra orvosaitól olyan szereket kaptam, amelyek még a haldoklót is ráveszik, hogy asszonnyal töltse kedvét, mert ebben a szíriai orvosok voltak a legügyesebbek az egész világon, és szereik is erősebbnek bizonyultak, mint az egyiptomiak. Azt, hogy az asszonyok férjüknek adták-e be a gyógyszereket, vagy idegen férfiaknak, nem tudom, bár úgy vélem, férjük rovására inkább az idegeneket kedvelték, mert nagyon szabadok voltak a szokásaik. Gyerekük kevés volt, és én ebből is azt láttam, hogy Mitanni földjére a halál veti árnyékát.

El kell még mondanom, hogy Mitanni lakói már országuk határait sem ismerték, mert a határkövek szakadatlanul vándoroltak egyik helyről a másikra. A hettiták elvitték a köveket hadiszekereiken, aztán ott állították fel őket, ahol éppen akarták. Ha a mitanniak ellenkeztek, a hettiták csak nevettek rajtuk, és azt mondták: vigyék vissza a köveiket, ha annyira kell nekik. De nekik nem sok kedvük volt hozzá, mert ha igaz, amit a hettitákról beszéltek, a föld kerekén még soha nem élt ilyen kegyetlen és rettenetes nép. Mint mesélték, a hettiták legnagyobb öröme az volt, ha felkoncolt emberek üvöltését hallhatták, és nézhették, hogyan ömlik a vér a tátongó sebekből. A határvidéken lakó mitanniaknak, akik panaszkodtak, hogy marháik összetapossák a földet és a vetést lelegelik, levágták a kezét, aztán gúnyolódva nógatták őket, hogy emeljék fel a határköveket, és vigyék vissza a helyükre. Soknak lábát is levágták, aztán biztatták, hogy fusson királyához panaszkodni, soknak meg felmetszették a fejbőrét és szemére húzták, hogy ne lássa, hogyan viszik el a határköveket. Azt is beszélték, hogy a hettiták gúnyolják Egyiptom isteneit, ezzel Egyiptomot mélyen megsértik, és már ez elegendő ok arra, hogy a fáraó aranyat, lándzsát és zsoldos seregeket küldjön Mitanni földjére, hogy háborút indíthassanak ellenük. Igaz, nem szerették a háborút, és remélték, hogy a hettiták visszavonulnak, ha látják, hogy a fáraó Mitanni segítségére siet. Nem tudom megismételni és elsorolni mindazt a szörnyűséget, azokat a kegyetlenségeket és szégyenletes dolgokat, amelyeket a hettiták elkövettek. De azt mondták, hogy rosszabbak a sáskánál is, mert a sáskák pusztítása után újra kivirul a föld, de ahol a hettiták hadiszekerei végigrontanak, ott fű nem terem többé.

Nem akartam tovább Mitanni országában maradni, mert úgy véltem, hogy már mindent tudok, amit akartam, de orvosi becsületemet sértette orvosainak kétkedése, hiszen nem hitték el, amit a koponyalékelésről beszéltem. Egy napon előkelő férfi érkezett szállásomra. Elpanaszolta, hogy fülében szakadatlanul a tenger zúgását hallja, gyakran összeesik, elveszti eszméletét, és oly szörnyű fájdalmakat érez a fejében, hogy nem akar élni többé, ha senki sem tudja meggyógyítani. Mitanni orvosai nem akarták kezelni őt, ezért meg akart halni, mert kín volt számára az élet.

- Ha megengeded, hogy felnyissam koponyádat, lehet, hogy meggyógyulsz, de valószínűbb, hogy meghalsz, mert koponyalékelés után száz ember közül csupán egy gyógyul meg - mondtam.

- Bolond volnék, ha nem fogadnám el javaslatodat, hiszen van egy lehetőségem arra, hogy élve maradok, de ha magam szabadítom meg fejemet a fájdalmaktól, elesem, és nem kelek fel többé. Igaz, nem hiszem, hogy meg tudsz gyógyítani, de ha te nyitod fel a koponyámat, akkor nem vétkezem az istenek ellen, miként vétkeznék, ha napjaimnak magam vetnék véget. Ha várakozásom ellenére mégis meggyógyítasz, örömmel neked adom vagyonom felét, és az nem kevés. Ha pedig meghalok, akkor sem fogsz csalódni bennem, mert gazdagon megajándékozlak - válaszolta.

Gondosan megvizsgáltam, közben végigtapogattam a fejét, de érintésem nem okozott fájdalmat, s fejének egyik pontja sem különbözött a többitől. Akkor Kaptah így szólt:

- Kopogtasd meg a kalapáccsal. Úgysincs vesztenivalód.

Meg is ütögettem a kalapáccsal a fejét mindenfelé, de nem jajdult fel. Végül hirtelen felkiáltott, lerogyott a földre, és elveszítette eszméletét. Úgy véltem, talán megtaláltam azt a helyet, ahol legjobb lesz felnyitni a koponyáját. Összehívtam az orvosokat, akik nem hittek nekem, és így szóltam hozzájuk:

- Akár hiszitek, akár nem, én felnyitom e férfi koponyáját, bár nagyon valószínű, hogy belehal.

Ám az orvosok csak csúfondárosan nevettek.

- Ezt valóban látni szeretnénk! - mondták.

Ámon templomából tüzet szereztem, megtisztítottam magamat, megtisztítottam betegemet, és mindent a szobában. Amikor a déli napfény a legragyogóbb volt, megkezdtem a munkát. Felnyitottam a fejbőrt, és az erős vérzést tüzes vassal csillapítottam, bár sajnáltam, hogy fájdalmat okozok neki. De a férfi azt mondta, hogy ez a fájdalom semmi ahhoz képest, amit mindennap érez. Bőven itattam vele bort, melybe bódító gyógyszereket kevertem, mire szeme olyan lett, mint a kimúlt hal szeme, és nagyon vidáman érezte magát. Aztán oly óvatosan, ahogy csak a nálam levő műszerekkel lehetséges volt, felnyitottam a koponyáját. Nem veszítette el eszméletét, hanem mélyeket lélegzett, és azt mondta, hogy egészen megkönnyebbült, amikor a kivésett csontdarabot leemeltem. Szívem örvendezett, mert - mint Ptahor tanította - a gonosz, vagy a betegség ördöge éppen oda rakta le tojását, amely csúnya és vöröses volt, s akkora, mint egy fecsketojás. Legjobb tudásom szerint eltávolítottam, és mindent elégettem, ami az agyhoz kötötte. Aztán megmutattam az orvosoknak, és már nem nevettek. A nyílást ezüstlapocskával befedtem, és a fejbőrt újra összevarrtam. A beteg egész idő alatt eszméleten volt, sőt, midőn munkámat befejeztem, felkelt és járni kezdett, s nagyon hálálkodott nekem, amiért nem hallott már zúgást a fülében, és fájdalmai is megszűntek.

Ez a tettem nagy hírt szerzett nevemnek egész Mitanniában, és hírem egészen Babilóniáig eljutott. De a férfi inni kezdett és addig vidította szívét, míg tüzes nem lett a teste. Nemsokára félrebeszélt, a harmadik napon önkívületében kiugrott az ágyból, a falakról lezuhant, kitörte a nyakát, és meghalt. Ám az emberek azt mondták, hogy ez nem az én hibám, és dicsérték tudásomat.

Kaptah meg én evezősbárkát béreltünk, és elindultunk a folyón lefelé, Babilóniába.

2

Azt a földet, melyen Babilon városa uralkodik, sokféle névvel illetik. Egyesek Káldeának, mások az ott lakó kassukról Kassuországnak hívják. De én Babilóniának nevezem, hogy mindenki tudja, melyik országról van szó. Babilónia virágzó ország, földjét mindenfelé öntözőcsatornák szántják keresztül, és a föld sík, ameddig csak a szem ellát. Minden másképpen van itt, mint Egyiptomban. Az egyiptomi nők, ha gabonát őrölnek, letérdelnek a földre, és kerek köveket forgatnak. Babilóniában ülnek a nők, és két követ egymáshoz dörzsölnek, ami sokkal nehezebb munka.

Fa sem nő itt, oly kevés van, hogy bűnnek tartják emberrel és istennel szemben, ha valaki egyet kivág, és a törvény büntetést szab érte. Aki viszont fákat ültet, az elnyeri az isten kegyét. Babilóniában az emberek kövérebbek és zsírosabbak, mint bárhol másutt, és sokat nevetnek, ahogyan a kövér emberek teszik. Nehéz, lisztes ételeket esznek, és én láttam náluk egy madarat, amelyet tyúknak neveznek, s amely nem tudott repülni, hanem az emberekkel lakott, és mindennap egy tojást tojt nekik ajándékba. Ez a tojás csaknem akkora volt, mint a krokodilé, bár tudom, hogy senki sem hinné el, ha hallana róla. Engem is megkínáltak a ritka csemegének tartott tojással, de nem mertem hozzányúlni, mert a biztonság a legjobb, és beértem azokkal az ételekkel, amelyeket ismertem, vagy legalább tudtam, miképpen készülnek.

Azt állították, hogy a világ minden városa között Babilon a legrégibb és a legnagyobb, de én nem hittem nekik, mert tudtam, hogy Théba a legrégibb és a legnagyobb város. Thébához hasonló nem volt a világon, bár elismerem, hogy Babilon is ámulatba ejtett nagyságával és gazdagságával, mert falai hegymagasságúak és félelmetesek voltak, és tornya, melyet isteneik tiszteletére építettek, az égbe nyúlt. Házait négy- meg ötemeletesre építették, ily módon az emberek egymás felett és egymás alatt éltek, és sehol másutt, de még Thébában sem láttam olyan gazdag és fényes boltokat, mint itt, és olyan sok árut, mint a babiloni templomok kereskedőházaiban.

Istenüket Marduknak hívták. Istár tiszteletére pedig olyan kaput építettek, amely nagyobb volt a thébai Ámon-templom oszlopainál is. Ezt a díszkaput színes, fénylő mázzal bevont kövekkel borították, melyeknek rajzai vakítóan csillogtak a napfényben. Innen széles út vezetett Marduk Tornyához. A Torony több emeletből állt, s a tetejére út vitt, amely olyan lassan emelkedett és olyan széles volt, hogy egymás mellett néhány kocsi kényelmesen végighajthatott rajta. A Torony tetején csillagjósok laktak, akik az égbolt minden csillagát ismerték, megmondták a kedvező és a baljóslatú napokat, s az emberek ennek megfelelően intézhették életük irányítását. Beszélték, hogy a csillagjósok az ember sorsát is meg tudják jövendölni, ha az illető megmondja születésének napját és óráját. Ily módon - bár szívesen tettem volna - nem próbálhattam ki művészetüket, hiszen születésem pontos idejét nem ismertem.

Annyi aranyam volt, amennyit csak ki akartam venni agyagtábláimért a templom kincstárából, ezért Istár kapuja közelében béreltem szállást egy nagy vendégfogadóban. Ez a ház több emeletes volt, és a tetején gyümölcsfák és mirtuszbokrok nőttek, apró csermelyek folydogáltak, tavacskáiban halak fickándoztak. Birtokukról a városba érkező előkelő urak laktak itt, akiknek nem volt saját házuk Babilonban, meg idegen birodalmak követei, s a szobák tele voltak vastag szőnyegekkel, a fekvőhelyeket finom prémek borították, a falakat pedig apró, mázos cserepekből kirakott színes, vidám, pajkos képek díszítették. Ezt a házat úgy hívták, hogy "Istár nyaralója", és miként minden más jelentős épület Babilonban, ez is az isten tornyának birtokában volt. Ha szobáinak minden lakóját és a szolgaszemélyzetet is beleszámítjuk, azt hiszem, annyi ember élt benne, mint egy egész thébai városrészben, bár ezt csak az hiszi el, aki már lakott ott.

Sehol a világon nem volt olyan sokféle népség, mint Babilóniában, sehol másutt nem hallatszott egyszerre oly sokféle nyelv, mint itt az utcákon. Babilon lakói maguk is mondták, hogy minden út az ő városukba vezet, és hogy Babilon a világ közepe. Azt bizonygatták, hogy Babilónia nincs a világ szélén - miként Egyiptomban hiszik -, hanem tőlük keletre a hegyek mögött még hatalmas birodalmak vannak, melyeknek fegyveres karavánjai időnként csodálatos árukat, finom kelméket, és drága, törékeny edényeket szállítanak hozzájuk. El kell mondanom, hogy láttam Babilonban olyan embereket, akiknek sárga bőrük, és ferde szemük volt, arcukat egy cseppet sem festették; kereskedelemmel foglalkoztak, s olyan kelméket árultak, melyek vékonyak voltak, akár a királyi gyolcs, de még annál is finomabbak, és ezerféle színben csillogott mindegyik, mint a tiszta olaj.

Babilon lakói elsősorban kereskedelemből éltek, és semmit sem tiszteltek jobban, mint a kereskedelmet, hiszen még isteneik is kereskedtek egymással. Nem szerették a háborút, és katonákat csak azért tartottak, falakat csak azért emeltek városuk köré, hogy üzleteiket megvédelmezzék. Azt akarták, hogy minden országba megnyissák az utakat, és mindenütt szabadon kereskedhessenek, mert tudták, hogy ők a legjobb kereskedők, és több hasznuk van a kereskedelemből, mint a háborúból.

Babilónia királya pelyhes arcú fiú volt, akinek hamis szakállt kellett állára kötnie, midőn trónjára ült. Úgy hívták, hogy Burraburias. Szerette a játékszereket és az érdekes históriákat. Hírem Mitanniból már ide is eljutott, s mivel Istár nyaralójában laktam, jártam a templomban, és beszéltem a Torony papjaival és orvosaival is, egy napon a király maga elé hívatott. Kaptah, szokása szerint izgatott lett:

- Ne menj el, hanem szökjünk meg innen minél gyorsabban, mert a királyoktól nem származik semmi jó - mondta.

- Hát elfelejtetted, te féleszű, hogy velünk van a bogár? - szóltam.

De Kaptah így válaszolt:

- A bogár az csak bogár, és nem feledkeztem meg róla, de a biztonság mindig a legjobb, jobb, mint a bizonytalanság, és a szkarabeusz türelmét sem szabad túlságosan próbára tennünk. Ha mégis erős az elhatározásod, hogy elmégy, nem állhatok utadba, és elkísérlek, hogy legalább együtt pusztuljunk el. De ha elmegyünk, meg kell őriznünk méltóságunkat, és királyi hordszéket kell kérned. S a mai napon akkor se menjünk, mert ma az ország hagyományai szerint rossz nap van, a kereskedők bezárták boltjaikat, az emberek házaikban pihennek és nem dolgoznak, mert minden munka balszerencsésen végződnék, hiszen ma van a hét utolsó napja.

Elgondolkoztam Kaptah szavain, és rájöttem, hogy igaza van, mert bár az egyiptominak minden nap egyforma, kivéve azt, amely a csillagok állása szerint rossz, meglehet, hogy ebben az országban minden hetedik nap valóban balszerencsés az egyiptominak is. Leghelyesebb volt tehát a biztonságot választani a bizonytalanság helyett. Ezért így szóltam a király szolgájának:

- Nyilván azt hiszed, bolond vagyok és idegen, hogy ilyen napon hívsz a királyod elé. Holnap elmegyek, ha királyod hordszéket küld értem, mert nem vagyok akármilyen utolsó ember, és nem akarok szamárganajos lábbal megjelenni előtte.

- Félek, te piszkos egyiptomi, hogy szavaidért lándzsahegyek fogják böködni a hátsó feledet, és úgy visznek a király elé - válaszolt a szolga. De mégis elment, és bizonyosan tisztelt szavaimért, mert másnap megérkezett hozzám a királyi hordszék, hogy elvigyen Istár nyaralójából.

Ám a hordszék közönséges hordszék volt, amilyenen a kereskedőket és más alantas népséget szoktak a palotába vinni, hogy bemutassák ékszereiket, tollaikat és majmaikat. Ezért Kaptah haragosan ráförmedt a teherhordókra és a fullajtárra:

- Széthre és minden gonoszra! Csapkodjon meg titeket Marduk skorpiókorbácsával, és tűnjetek el azonnal, mert az uram nem fog ilyen tákolmányba beleülni!

A teherhordók megütődtek Kaptah beszédén, a fullajtár pedig botjával fenyegette; egész sereg ember csődült a ház elé, nevettek és így kiáltoztak: "Igazán szeretnénk látni az uradat, akinek a király hordszéke is túl alantas." De Kaptah a vendégfogadó hordszékét vette bérbe, melynek hordásához negyven erős rabszolga kellett. Ezt a gyaloghintót a nagy birodalmak követei használták ügyes-bajos dolgaikban, s ezen hordozták az időnként Babilonba érkező idegen isteneket is. Midőn szobámból lejöttem, az emberek egyszerre abbahagyták a nevetést. Olyan ruha volt rajtam, melybe ezüsttel és arannyal különféle képeket hímeztek orvosi mesterségemről, galléromon arany és drágakő csillogott a napfényben. A vendégfogadó rabszolgái elefántcsontberakással ékesített ébenfa és cédrusládikókat hoztak utánam; ezekben voltak a gyógyszerek és a műszereim. Bizony, az emberek most már nem nevettek, hanem mélyen meghajoltak előttem, és azt mondogatták: "Ez az ember bizonyára olyan bölcs, mint a kisebbfajta istenek. Kövessük őt a palotába!"

A palota bejáratánál a katonák lándzsával kergették vissza a tömeget, s felemelték pajzsukat, hogy a kaput megvédjék; a pajzsok aranyból és ezüstből való falat alkottak. Az utat, melyen a hordszéken a palota udvarára vittek, szárnyas oroszlánok őrizték. Ott egy öreg férfi jött szembe velem, a tanult emberek szokása szerint simára volt borotválva az álla. Fülében aranykarikák csilingeltek, arca az elégedetlenségtől hosszúra nyúlt. Dühösen nézett rám, és így szólt:

- Elöntött az epe, hogy ilyen lármával és hiú zsivajjal érkezel, mert a négy világrész ura már megkérdezte, hogy ki az a férfi, aki nem akkor jön, amikor a király akarja, hanem amikor neki tetszik, s ilyen gonosz lármát és dobogást csap?

- Öreg ember! - válaszoltam - beszéded olyan a fülemben, mint a légyzümmögés, de mégis megkérdezem, ki vagy, hogy így mersz velem beszélni.

- Én a négy világrész urának személyi és legelső orvosa vagyok, de miféle csavargó vagy te, aki furfangokkal akarsz aranyat, ezüstöt kicsalni a királytól? Tudd meg, ha kegyességében pecséttel hitelesített ezüstöt, vagy aranyat adna, a fele engem illet.

- Az epéd nem érdekel - mondtam -, és azt hiszem, jobb lenne, ha szolgámhoz fordulnál, mert az ő dolga, hogy elzavarja utamból a zsarolókat és élősködőket. Mégis, a barátod akarok lenni, mert öreg vagy már, és más szóból úgysem értesz. Ezért hát neked adom csuklómról ezeket az arany karpereceket, hogy lássad, az arany és ezüst csak olyan nekem, akár a por, melyen lábam tapos, s hogy nem aranyért jöttem ide, hanem tudást gyűjtök.

Odaadtam neki a karpereceket, mire mélységesen megdöbbent, és meg sem tudott többé szólalni. Ezért megengedte, hogy Kaptah is velem jöjjön, és bevezetett a királyhoz. Burraburias puha párnákon ült egy szellős szobában, melynek falai szinte tüzeltek a mázzal bevont téglák tarka színeitől. Elkényeztetett fiú volt, kezét arcára szorította, mellette oroszlán feküdt, amely fojtott hangon morogni kezdett, midőn bennünket meglátott. Az öreg férfi leborult a földre, s szájával végigtörölte a földet a király előtt. Kaptah ugyanúgy cselekedett, de amikor meghallotta az oroszlán morgását, ijedtében négykézláb felugrott a levegőbe, akár egy béka, és nagyot ordított. A király ezt látván, hahotázni kezdett, hátravetette magát a párnákon, és csak úgy hempergett a nevetéstől. De Kaptah megdühödött, és így szólt:

- Vigyétek el innen ezt az ördög barmát, mielőtt még megharapna, mert ijesztőbb szörnyeteget még nem láttam életemben! - Aztán felült és kezét védekezőn maga elé tartotta, s az oroszlán is felült, és nagyot ásított.

A király úgy nevetett, hogy még a könnyek is potyogtak szeméből, de aztán eszébe jutottak fájdalmai, felnyögött, és tenyerét ismét arcára nyomta. Arca olyan dagadt volt, hogy egyik szeméből csak a fele látszott. Összeráncolta homlokát, az öreg férfi pedig feléje fordult, és sietve így szólt:

- Íme, itt van az egyiptomi, aki nem jött el, midőn parancsoltad. Csak egy szavadba kerül, és odaadom a katonáknak, hogy lándzsát döfjenek a májába.

De Burraburias belerúgott.

- Nincs most idő felesleges beszédre - kiáltotta. - Gyógyítson meg minél gyorsabban, mert kínjaim borzalmasak, és félek, hogy meghalok, mert sok-sok éjszakán át nem aludtam, és enni sem bírok mást, csak meleg levest.

Akkor az öreg férfi óbégatva a földhöz verte a fejét.

- Négy világrész ura! Mindent megtettünk már, hogy meggyógyítsunk. A templomban állkapcsokat és fogakat áldoztunk, hogy kiűzzük a szájadba bújt ördögöt, dobokat püföltünk, harsonákat fújtunk, és piros ruhában táncoltunk előtted. Mást már nem tudunk tenni, hiszen nem engeded illetnünk szentséges álladat, hogy meggyógyítsunk. Nem hiszem, hogy ez a piszkos idegen többet tehetne, mint amire mi vagyunk képesek.

Én azonban azt mondtam a királynak:

- Szinuhe vagyok, az egyiptomi, Ő, aki magányos. Nem szükséges, hogy megvizsgáljalak, máris látom, hogy a zápfogadtól dagadt meg az arcod, mert nem engedted idejében kitisztítani, vagy kihúzni, mint orvosaid bizonyára tanácsolták. Ez a betegség gyermekek és gyávák betegsége, de igazán nem illik a négy világrész urához, akitől reszketnek a népek, s aki előtt még az oroszlán is meghajtja a fejét. De tudom, hogy nagyon kínlódsz, és segíteni akarok rajtad.

A király, arcát tapogatva, így válaszolt:

- Beszéded vakmerő, és ha egészséges volnék, tudom, kitépetném a szádból szemtelen nyelvedet, és feldaraboltatnám a májadat. De erre most nincs idő, ezért csak gyógyíts meg minél gyorsabban, és gazdagon meg foglak ajándékozni. Ám ha fájdalmat okozol, azon nyomban megöletlek.

- Legyen úgy, ahogy mondottad - folytattam. - Van nekem egy őrzőm, egy kicsi, de igen erős isten. Őmiatta nem jöttem el tegnap, hiszen hiába jöttem volna. Most már azonban vizsgálat nélkül is úgy vélem, a daganatod megérett arra, hogy felvágjam. Meg is teszem, ha akarod, ám tudd meg, hogy a fájdalomtól még a királyt sem tudják megóvni az istenek. De biztosítalak, utána annyira megkönnyebbülsz, hogy kínod többé eszedbe sem fog jutni, és azt is megígérem, hogy olyan könnyű kézzel csinálom meg, ahogyan csak emberi tudással lehetséges.

A király egy pillanatig habozott, kezét arcára szorította, és összehúzott szemmel nézett rám. Ha nincsen arcán a daganat, biztosan szép lett volna, s bár végtelenül önérzetes volt, úgy éreztem, hogy megkedveltem őt. Amikor észrevette, hogy figyelem, ingerülten szólt rám:

- Tedd már gyorsan, amit tenned kell!

Az öreg férfi jajgatni kezdett, és a földhöz verdeste homlokát, de nem törődtem vele, hanem megparancsoltam, hogy melegítsenek bort. A borba bódítószert kevertem, aztán megitattam a királlyal. Burraburias nemsokára felvidult tőle.

- Fájdalmam csillapodik, már nem kell késeddel és fogóddal idejönnöd - jelentette ki.

De az én akaratom erősebb volt, mint az övé, rábírtam hogy kinyissa száját, fejét a hónom alá szorítottam, és felvágtam a daganatot. A kést abban a tűzben tisztítottam meg, melyet Kaptah hozott magával. Nem Ámon szent tüze volt, mert azt gondatlanságában még a hajón ki hagyta aludni. Az új tüzet tűzcsiholóval gyújtotta Kaptah a szobámban, hiszen bolond feje azt hitte, hogy a szkarabeusz is éppolyan erős, mint Ámon.

A király, midőn a kés hozzáért, rettenetesen feljajdult. Az oroszlán pedig felállt, elbődült, s miközben szeme zöld fényben izzott, farkával csapkodni kezdte az oldalát. Burraburiasnak éppen elég baja volt azzal, hogy kiköpje a sok gennyet, ami a szájából folyt. Sokkal jobban érezte már magát, én pedig arcát gyöngéden nyomogatva segítettem neki. Egyre köpte a gennyet, sírt örömében, s azt mondta:

- Szinuhe, te egyiptomi! Bár fájdalmat okoztál nekem, mégis áldott ember vagy. - Aztán tovább köpködött.

De ekkor megszólalt az öreg férfi:

- Ezt éppolyan jól megcsináltam volna én is, sőt még jobban, mint ő, ha megengeded, hogy illessem szentséges álladat. A fogorvosod pedig mindenkinél jobban megcsinálta volna.

Nagyon elképedt, amikor így szóltam:

- Ez az öreg ember igazat beszél, mert ő éppolyan jól meg tudta volna tenni, mint én, és legjobban a fogorvosod csinálta volna. De az ő akaratuk nem olyan erős, mint az enyém, s ezért nem tudtak megszabadítani bajodtól. Mert az orvosnak merni kell fájdalmat okozni még a királynak is, ha elkerülhetetlen, és nem szabad magát féltenie. Ezek féltek, de én nem féltem, mert nekem minden egyre megy, és ha akarod, a katonáiddal nyugodtan feldaraboltathatod a májamat, hiszen már megszabadítottalak fájdalmadtól.

Burraburias újra köpött, és arcát nyomogatta, melyből már kiállt a fájás.

- Még sohasem láttam olyan embert, aki így beszélt volna, mint te, Szinuhe - mondta. - Ha ez igaz, nem érdemes feldaraboltatnom a májadat - még ha nem is bánnád -, mert mi hasznom lenne belőle. Valóban nagy megkönnyebbülést szereztél nekem, és ezért megbocsátom arcátlanságodat. Szolgádnak is megbocsátok, pedig látta fejemet a hónod alatt, és hallotta jajgatásomat is. De őneki azért bocsátok meg, mert bolondos ugrásával megnevettetett. Csináld csak még egyszer!

De Kaptah sértődötten válaszolta:

- Nem rangomhoz illő.

Burraburias elmosolyodott, és így szólt:

- No majd meglátjuk!

Odahívta az oroszlánt. Az állat felkelt, nagyot nyújtózott, hogy még a csontjai is ropogtak, és okos szemével gazdájára nézett. A király Kaptahra mutatott, mire az oroszlán lomha léptekkel, farkát csóválva megindult szolgám felé. Kaptah hátrálni kezdett, és úgy meredt rá, mint akit megbűvöltek. Az oroszlán hirtelen kitátotta száját, és elbődült. Ekkor Kaptah megfordult, megragadta az ajtófüggönyt, felmászott rajta az ajtófélfa tetejére, és ott jajgatott, mert az oroszlán megpróbálta mancsával lehúzni. A király még jobban nevetett, mint az előbb.

- Ennél bolondabbat még nem láttam soha - mondta.

Kaptah az ajtófélfa tetején reszketett, az oroszlán pedig leült a földre, és a szája szélét nyalogatta. A király ekkor enni, inni kért.

- Éhes vagyok - mondta.

Az öreg ember sírva fakadt örömében, hogy a király meggyógyult. Burraburias elé vésett képekkel cifrázott ezüsttálakon hozták a töméntelen sok ételt, aranyserlegekben bort, és ő azt mondta:

- Egyél velem, Szinuhe, bár ez nem illő méltóságomhoz, de ma elfelejtem királyi rangomat, hiszen hónod alatt tartottad fejemet, és ujjaddal beletúrtál a szájamba.

Ily módon a királlyal ettem és ittam, és így beszéltem:

- A bajod most elmúlt, de bármikor kiújulhat, ha nem engeded kihúzatni azt a fogat, amelytől származik. Ezért meg kell engedned fogorvosodnak, hogy kihúzza, mihelyt lelohadt arcodon a daganat, mert bátran meg lehet tenni, anélkül, hogy egészségednek kárt okozna.

Burraburias elkomorodott:

- Gonoszul beszélsz, és elrontod kedvemet, ostoba idegen. - De aztán rövid ideig tűnődve, így szólt: - Meglehet, igazad van, mert bajom valóban minden őszön és tavaszon kiújul, midőn lábam az esőtől nedves lesz, és olyan fájdalmakat okoz, hogy legszívesebben meghalnék. De ha így kell tenni, neked kell kihúznod a fogamat, mert a fogorvosomat többé látni sem akarom, olyan sok felesleges kínt okozott már nekem.

- Nem akarom kihúzni a fogadat - mondtam határozottan. - Ez a fogorvosod dolga, mert ehhez országodban ő ért a legjobban - nyilván nálam is jobban érti a dolgát -, és nem szeretném haragját magamra zúdítani. De ha akarod, odaállok melléd, megfogom a kezedet, és bátorítalak majd közben. A fájdalmadat is csillapítani fogom, ahogy sok országban és sok nép között járva megtanultam. Történjék ez mához két hétre, mert jobb, ha előre meghatározzuk a napot, nehogy meggondold magad.

A király elkedvetlenedett:

- És ha nem így teszek?

- Királyi szavadat kell adnod, hogy így cselekszel, mert azt még a négy világrész ura sem szegheti meg - válaszoltam.

- Ha így teszel, el foglak szórakoztatni, a vizet szemed láttára vérré változtatom, és meg is tanítalak erre, hogy alattvalóidat bámulatba ejthesd. De meg kell ígérned, hogy ezt a titkot nem mondod el senki másnak, mert ez Ámon papjainak szent titka. Magam se tudnám, ha nem lennék első fokon felszentelt pap, és nem is mernélek megtanítani rá, ha nem volnál király.

Alighogy ezt elmondtam, az ajtófélfa tetején ülő Kaptah kétségbeesetten felkiáltott:

- Vigyétek el innét ezt az ördög barmát, különben lemászom és megölöm, mert a karom már elzsibbadt, és a hátsó felem is fáj, ezen a kényelmetlen helyen, mely egyáltalán nem rangomhoz illő. Komolyan lemászom innét, és megölöm, ha nem viszitek el azonnal!

Fenyegetődzését hallván, Burraburias még jobban nevetett, de aztán komoly arcot vágott.

- Valóban kár lenne, ha oroszlánomat megölnéd, mert kölyökkora óta itt nőtt fel a szemem előtt, és a barátom lett. Inkább elhívom onnan, nehogy gyilkosságot kövess el a palotámban. - Odahívta magához az oroszlánt, Kaptah pedig lemászott a függönyön, zsibbadt lábát dörzsölgette, és olyan dühösen nézte az oroszlánt, hogy a király a térdét csapkodta nevettében. - Ennél bolondosabb figurát még életemben nem láttam - mondta. - Add el nekem, és gazdaggá teszlek!

Én nem akartam eladni Kaptahot, s ő sem makacskodott. Midőn az álom már követelte a magáét, s a király feje előrebillent, szeme le-lecsukódott, barátok módjára váltunk el egymástól. Fájdalmai miatt Burraburias bizony már régóta nem tudott aludni éjszakánként. Orvosa, az öreg férfi kikísért, és így szólt:

- Viselkedésedből és szavaidból látom, hogy nem vagy csavargó, hanem tanult ember, aki érti a mesterségét. Mégis csodálom azt a merészséget, mellyel a négy világrész urának színe előtt beszéltél, mert ha saját orvosai közül így merészelt volna szólni valamelyik, már régen atyái társaságában pihenne egy agyagurna fenekén.

- Legjobb, ha mindent megbeszélünk, ami két hét múlva történni fog - mondtam -, mert az gonosz nap lesz, és legokosabb, ha előtte áldozatot mutatunk be minden istennek.

Beszédem nagyon tetszett az öregnek, mert jámbor ember volt, és megegyeztünk, hogy az áldozatok bemutatására találkozni fogunk a templomban, aztán összehívjuk az orvosokat, hogy a király fogairól tanácskozzunk. De mielőtt elindultunk volna a palotából, megvendégelte a teherhordóimat, akik az udvaron ettek, ittak, és buzgón dicsérték nevemet. Hangos énekszóval vittek vissza a vendégfogadóba, és nagy tömeg jött utánam az utcákon. Ettől a naptól fogva híres orvos voltam Babilonban. De Kaptah nagyon mogorván szamaragolt utánam a fehér csacsin, és nem beszélt hozzám, mert megsértették méltóságában.

3

Két hét múlva Marduk Tornyában találkoztam a király orvosaival. Együtt áldoztunk juhot az isteneknek, és a máját megnézettük a papokkal, hogy jósoljanak nekünk, mert Babilonban a papok az áldozat májából jövendölnek, és sok mindent meglátnak belőle, amihez mások nem értenek. Azt jósolták, hogy a király nagyon megharagszik majd ránk, de egyikünk sem veszti el életét, és egyikünk sem szerez maradandó sebeket, bár karmoktól és lándzsáktól óvakodnunk kell. A csillagjósokat is megkértük, olvassák ki az Ég könyvéből, hogy szerencsés napot választottunk-e. Azt mondták, hogy jó napot választottunk, bár választhattunk volna jobbat is. Azután a papokkal olajat öntettünk vízbe, hogy feltűnjék a jövendő, de ők kijelentették, hogy nem láttak az olajból semmi említésre méltót, legalábbis semmi rossz előjelet. Amint kiléptünk a templom kapuján, egy keselyű repült el felettünk. Karmai közt egy emberfejet tartott, melyet a falakról ragadt el. Ezt a papok kedvező jelnek tekintették, bár szerintem minden másnak lehetett nevezni, csak éppen kedvezőnek nem.

Megfogadva a papok tanácsát, elküldtük a király testőreit, és az oroszlánnak sem hagytuk, hogy kövesse őt, hanem kizártuk az ajtón kívülre, hiszen Burraburias ránk uszította volna haragjában, s akkor széttép bennünket, amire az orvosok szerint már volt példa. De a király bátran jött elő, előzőleg bort ivott, hogy, mint Babilonjában mondják, máját felvidítsa. Amint azonban meglátta a fogorvos székét és felismerte, elsápadt, és azt mondta, hogy fontos ügyei vannak, melyekről borivás közben elfeledkezett.

El akart menni, de midőn az orvosok hasra vágódtak előtte, és szájukkal a földet érintették, megfogtam a karját, lelket öntöttem belé, és azt mondtam, hogy ha bátor marad, mindennek gyorsan vége lesz.

Az orvosoknak megparancsoltam, hogy tisztítsák meg magukat, magam pedig a szkarabeusz tüzével a fogorvos szerszámait tisztítottam meg. Azután zsibbasztó kenőcsöt dörzsöltem a király fogínyébe, míg rám nem szólt, hogy hagyjam abba, mert arca olyan, akár a fa, és nyelve sem forog már. Akkor beültettük őt a székbe, fejét a támlához kötöztük, és éket szorítottunk a két állkapcsa közé, ily módon száját nem tudta becsukni. Megfogtam a kezét, bátorítottam, a fogorvos pedig fennhangon kiáltva Babilónia összes isteneinek segítségéért, fogóját a szájába dugta, és oly ügyesen rántotta ki a fogát, ahogyan még soha életemben senkitől sem láttam. Burraburias az ék ellenére rettenetes jajgatásba fogott, és az oroszlán felüvöltött az ajtó másik oldalán, sőt nekiugrott, hogy csak úgy dongott, és karmaival kaparni kezdte.

Félelmetes pillanat volt ez, mert midőn eloldoztuk a király fejét, és kivettük szájából az éket, vért köpött a tálba, jajgatott és kiabált, s könnyek csurogtak végig az arcán. Amikor a vért kiköpte, sírva kiabált testőreinek, hogy öljenek meg mindnyájunkat, oroszlánját hívta, felrúgta a szent tüzet, és botjával verni kezdte az orvosokat. Akkor elvettem tőle a botot, és megparancsoltam, hogy öblögesse ki a száját. Megtette, amit mondtam, miközben az orvosok, minden ízükben reszketve, lábánál feküdtek. A fogorvos már azt hitte, hogy eljött a vég. De Burraburias megnyugodott. Fanyalogva bár, de ivott egy kevéske bort, és kérte, hogy szórakoztassam, ahogy megígértem.

Átmentünk a szórakozóterembe, mert az a helyiség, ahol a foghúzás történt, többé nem tetszett neki. Ezért örök időkre bezáratta és átkozott szobának nevezte el. A szórakozóteremben egy edénybe vizet öntöttem, aztán a vizet megkóstoltattam a királlyal, és az orvosokkal is, mindegyik meggyőződhetett tehát róla, hogy közönséges víz. Aztán lassan egy másik edénybe öntöttem át, és amint a másik edénybe csurgott, vérré változott. A király és orvosai felkiáltottak bámulatukban, és elfogta őket a félelem.

Akkor Burraburias gazdagon megajándékozta orvosait, és fogorvosából is vagyonos embert csinált, majd elbocsátotta őket. Engem viszont ott marasztalt, én pedig megtanítottam, miképpen kell a vizet vérré változtatni, és adtam neki abból az anyagból, melyet a vízbe kevernek, mielőtt a csoda megtörténik. Ez a mesterség nagyon egyszerű, mint mindenki tudja, aki ismeri. De minden tudomány egyszerű, és a király nagyon csodálkozott, és dicsért engem. Nem is nyugodott addig, míg udvarának előkelőit össze nem hívta palotájának kertjébe, s míg a falak tövéből nem csődítette oda a népet is. Akkor aztán a medence vizét mindenki szeme láttára átváltoztatta vérré. Előkelők és szegények egyaránt felkiáltottak félelmükben, és arcra borultak előtte, ami a királynak nagyon kedvére volt.

A fogáról már régen elfeledkezett, és így szólt:

- Szinuhe, te egyiptomi! Megszabadítottál gonosz bajomtól, és felvidítottad a májamat. Ezért kérj tőlem, amit csak akarsz! Nevezzél meg bármilyen ajándékot, amit szeretnél, és odaadom neked, mert én is fel akarom vidítani a te májadat.

Akkor én így válaszoltam:

- Burraburias király, négy világrész ura! Mint orvos, fejedet a hónom alatt tartottam, s kezedet fogtam, míg gonoszul jajgattál. Nem illő, hogy nekem, idegennek ilyen emlékeim maradjanak Babilónia királyáról, midőn hazámba visszatérek. Ezért jobb, ha mint embert, elrémítesz hatalmad megmutatásával, és felkötöd szakálladat, oroszlánfarokkal övezed derekadat, és seregedet felvonultatod színed elé, hogy érezzem erődet, alázattal tudjak leborulni előtted, s szájammal feltörülhessem a földet lábad előtt. Ez az egyetlen kérésem.

Tetszett neki a dolog, mert azt mondta:

- Bizony még senki sem beszélt velem így, mint te, Szinuhe. Ezért teljesítem a kérésedet, bár számomra unalmas lesz, mert egész nap az aranytrónon kell ülnöm, a szemem elfárad, és ásítozni kezdek. De legyen, ahogyan mondottad! - Az ország minden részébe parancsot küldött a sereg összegyűjtésére, és meghatározta a napot, melyen el kell vonulnia színe előtt.

A felvonulást Istár kapujánál rendezték meg. A király aranytrónján ült, lábánál feküdt az oroszlán, és körülötte álltak teljes fegyverzetben az előkelők. Olyan volt, mintha aranyból, ezüstből és bíborból való felhő vette volna körül. Lent, a széles úton, sebesen vonult a sereg. A lándzsások és íjászok hatvanas sorokban, a hadiszekerek hatos sorokban haladtak, és egy teljes napig tartott, amíg mind elvonultak a király előtt. A hadiszekerek kerekei úgy dübörögtek, akár a mennydörgés, és a futó lábak csattogása, meg a fegyvercsörgés olyan volt, mint a tenger háborgása vihar idején. Mindezt látván, elszédültem, és reszketni kezdett a lábam.

De Kaptahnak azt mondtam:

- Nem elég, ha így szólunk: Babilónia harcosai annyian vannak, mint amennyi homokszem van a tengerben, vagy csillag az égen. Nekünk meg kell számolnunk őket!

Kaptah azonban morgolódott:

- Uram, az lehetetlen, mert olyan sok szám nincs is a világon!

Én mégis megszámoltam őket, ahogyan csak tudtam, és hatvanszor hatvanszor hatvan gyalogost, és hatvanszor hatvan hadiszekeret számoltam össze. A hatvan szent szám Babilóniában, és szent szám az öt, a hét, és a tizenkettő is, de hogy miért van így, azt nem tudom, bár a papok megmagyarázták. Úgy látszik, nem értettem meg a magyarázatukat.

Láttam, hogy a király testőreinek pajzsait és fegyvereit arany és ezüst borította, arcuk olajtól fénylett, s amint a király előtt fegyveresen végigfutottak, kövérségükben fújtak, szuszogtak, akár egy ökörcsorda. De ők nem voltak sokan. Az ország különböző részeiből érkezett katonák napégettek, szurtosak voltak, és vizeletbűzt árasztottak maguk körül. Sokuknak még lándzsája sem volt, oly váratlanul érte őket a király parancsa. Szemük tájékát összecsipkedték a legyek, és én arra gondoltam, hogy a katonák minden országban hasonlítanak egymáshoz. Azt is megfigyeltem, hogy sok hadiszekér már kivénhedt, nyikorgó alkotmány, nem egynek menet közben kiesett a kereke, és a hozzájuk erősített kaszákat már zöld rozsda lepte be.

Este a király maga elé hívott, és mosolyogva kérdezte:

- Hát láttad-e a hatalmamat, Szinuhe?

Leborultam eléje, szájammal feltöröltem a padozatot lába előtt, és azt mondtam:

- Valóban nincsen nálad hatalmasabb király, és nemhiába neveznek a négy világtáj urának. Szemem elfáradt és káprázni kezdett, tagjaim elgyengültek a félelemtől, mert katonáid oly számosak, akár a tenger homokja, vagy az ég csillagai.

Burraburias elégedetten mosolygott.

- Megkaptad, amit kértél, Szinuhe. Igyunk hát, vidítsuk fel májunkat e fárasztó nap után, mert sok kérdeznivalóm van tőled.

Ittam a királlyal, és ő sok dolgot kérdezett tőlem, ahogyan gyermekek és ifjak kérdeznek, akik még nem ismerik a világot. De a válaszaim tetszettek neki, és végül azt mondta:

- A bor felfrissített és felvidította májamat, és amit a fáraó leányáról és annak szépségéről beszéltél, egészen feltüzelt. Ezért, úgy hiszem, visszavonulok az ágyasházamba. De jöjj velem te is, hiszen orvos lévén, megteheted. Annyi asszonyom van, hogy még sok is, és nem haragszom meg, ha kiválasztasz egyet közülük, és kedvedet töltöd vele. Csak arra vigyázz, hogy ne csinálj neki gyereket, mert az rengeteg bonyodalmat okozna. Arra is kíváncsi vagyok, hogy miképpen fekszik asszonnyal egy egyiptomi, hiszen minden népnek megvan a maga szokása. Nem is hinnél nekem, ha elmondanám, hogy miféle szokásaik vannak az én messziről hozott asszonyaimnak. Bizony, nagyon csodálkoznál.

Tiltakozásomra ügyet sem vetve, bevitt az ágyasházba. A falakon képeket mutatott, melyeket művészei készítettek égetett téglából, s melyeken férfiak és nők töltötték kedvüket egymással különféle módon. Néhány feleségét is megmutatta. Ezek finom ruhákat, ékszereket és drágaköveket hordtak, és akadtak közöttük érett nők, meg fiatal lányok az összes ismert országból, sőt barbár nők is, akiket a kereskedők hoztak magukkal. Színük és formájuk számtalan volt, és számtalan sok nyelven fecsegtek egymással, akár a majmok. Hasukat lemeztelenítve táncoltak a király előtt, és sokféle módon szórakoztatták, mert mindegyik versengett Burraburias kegyéért. A király folyvást erőszakoskodott, hogy válasszak közülük, míg végül azt mondtam:

- Megfogadtam az isteneknek, ha gyógyítandó betegem van, mindig tartózkodni fogok az asszonyoktól. Másnapra egy előkelő embernek, akinek heredaganata van, megígértem, hogy késsel meggyógyítom, ezért nem érintkezhetem nőkkel, jobb elmennem, nehogy gyógyító tudományomat szégyen érje. - A király hitt nekem, és elengedett, de az asszonyok nagyon haragudtak, és nemtetszésüknek élénk taglejtésekkel és nagy hangon adtak kifejezést. A király heréltjein kívül az ágyasházban még soha nem láttak férfit, s különösen olyat nem, aki férfierejének teljében lett volna, a király pedig fiatal, gyenge testű és még pelyhes állú volt.

De mielőtt elmentem, Burraburias magában nevetgélve így szólt:

- Megáradtak a folyók, megjött a tavasz. Ezért a papok a mától számított tizenharmadik napot megtették a tavaszünnep és az álkirály napjává. Erre a napra tartogatok számodra egy meglepetést. Remélem, nagyon elszórakoztat majd téged, és remélem, sokat fogok én is szórakozni rajta, de hogy mi az, nem akarom előre megmondani, nehogy elrontsad a mulatságomat.

Rosszat sejtve búcsúztam el a királytól, mert féltem, hogy ami mulatság őneki, az egyáltalán nem mulatság nekem. Ebben ez egyszer Kaptah is hasonló véleményen volt.

4

A király orvosai nem is tudták, hogy miképpen bizonyítsák jóindulatukat irányomban, hiszen nekem köszönhették, hogy nem csapott le rájuk Burraburias haragja. Ehelyett gazdag ajándékokat kaptak, és én megvédtem őket a király előtt, dicsértem tudásukat. Azért cselekedtem így, mert saját mesterségében mindegyik ügyes orvos volt, tudásukból sokat meríthettem, és nem is titkoltak el előttem semmit. A legfontosabb, amit tőlük tanultam, az volt, hogyan folyatnak tejet a mák magházából, és hogyan főznek belőle olyan orvosságot, amely az adagolástól függően mély álmot, eszméletlenséget vagy halált okoz. Ezt a szert Babilóniában sokan fogyasztották, borral, meg anélkül, és azt mondták, hogy nagy élvezetet ad annak, aki használja.

Nekem, aki Egyiptom bölcsességét egyesítettem Babilónia tudásával, reszketett szívem az örömtől, mert éreztem saját tudásomat, és azt hittem, hogy minden ismeret, amelyet az ember évezredek alatt a négy világrészben összegyűjtött, most a sajátommá vált. Ha erre gondoltam, növekedni éreztem az erőmet, önteltség fogott el, és azt képzeltem, hogy számomra nincs többé lehetetlen. Hiszen minden tudásom és tapasztalatom ellenére oly fiatal voltam még!

De mielőtt elmesélném, mi történt a tavaszünnepen és az álkirály napján, meg kell emlékeznem egy különös dologról, amely születésemmel volt kapcsolatban. Mert midőn a papok juhok májából és vízbe öntött olajból jósoltak nekem, így szóltak: "Születésedet félelmetes titok borítja, melyet nem tudunk felderíteni, és ebből következik, hogy valójában nem is egyiptomi vagy, mint gondolod, hanem idegen az egész világon." Akkor elmondtam nekik, hogy én nem úgy születtem, mint más emberek, hanem nádcsónakban érkeztem a folyón egy éjszaka, és anyám a nádasban talált rám. A papok pedig egymásra néztek, mélyen meghajoltak előttem, és azt mondták: "Gondoltuk." És elmesélték, hogy nagy királyuk, Szargon, aki mind a négy világtájat hatalma alá hajtotta, akinek hatalma az északi tengertől a déli tengerig terjedt, s aki a tenger szigetei felett is uralkodott, újszülöttként szintén a folyón érkezett egy szurkozott nádcsónakban. Születéséről senki nem tudott semmit, míg nagy tettei be nem bizonyították, hogy az istenektől származott.

Ezt hallván, szívem elszorult, de nevetni próbáltam, és azt kérdeztem: "Csak nem azt hiszitek talán, hogy én, az orvos, istenektől származom?" Ám ők nem nevettek, hanem komolyan kijelentették: "Nem tudjuk, de a biztonság a legjobb, ezért meghajtjuk fejünket előtted." És újra meghajoltak előttem, mígnem megelégelve hajlongásukat, így szóltam: "Hagyjuk a tréfát, és folytassuk dolgunkat!" Visszamentünk az agyagmintához, és ők újra magyarázni kezdték a juhmáj erezetét, de lopva tiszteletteljes pillantásokat vetettek rám, és összesúgtak egymás között.

Ettől fogva születésem titka gyötörni kezdett, és szívem nehéz lett, mint az ólom, ha arra gondoltam, hogy mind a négy világrészben idegen vagyok. Erős vágy fogott el, hogy a csillagjósokat megkérdezzem születésemről, de mert nem ismertem világrajövetelem pontos idejét, nem kérdezhettem tőlük semmit, és ők sem adhattak útbaigazítást. A papok kérésére mégis előkeresték agyagtábláikat, melyek arról az évről és azokról a napokról beszéltek, midőn a folyón megérkeztem Théba városába. Születésemre a papok is nagyon kíváncsiak voltak. De a csillagjósok csak annyit tudtak, hogy ha a napnak ebben, vagy abban a pillanatában születtem volna, királyi vér csörgedezne ereimben, és sok-sok nép felett uralkodnék. Ez sem könnyített szívemen, mert amennyiben a múlton akartam elmélkedni, éppen elég volt, ha arra a gonoszságra és szégyenre gondoltam, melyet Théba városában hagytam hátra. Ám eszembe ötlött, hogy talán a csillagok átkoztak meg már a születésem napján, és küldtek nádcsónakban a világra, hogy idő előtti halálba hajszoljam Szenmutot és Kipát, s hogy elraboljam tőlük öreg napjaik boldogságát, és még a sírjukat is. Akkor remegés fogott el, mert arra gondoltam, hogy ha a csillagok egyszer megátkoztak, sorsomat úgysem tudom elkerülni, és a jövőben is csak romlást és szenvedést hozok mindazokra, akik szeretnek. Szívemet a jövendő terhe nyomta, rettegtem tőle, és tudtam, hogy mindennek, ami velem történt, egyetlen célja volt. Az, hogy szívemet elfordítsam embertársaimtól, és magányosan éljek, mert úgy nem hozhatok romlást senkire.

5

De még el kell mondanom, mi történt az álkirály napján. Amikor a gabona zöldellni kezdett, és a szigorúan hideg éjjelek langyosra váltak, a papok kivonultak a város falain túlra, előásták sírjából az istent, és hangos szóval hirdették, hogy feltámadt. Babilon városa pedig kavargó, zajos ünnepség színhelyévé változott, az utcákon mindenütt ünneplő ruhás tömegek hömpölyögtek, a söpredék kifosztotta a kereskedéseket, és nagyobb lármát csapott, mint a hadsereg katonái, mielőtt a nagy felvonulásról visszatértek volna otthonukba. Nők és fiatal lányok mentek Istár templomába, hogy kelengyéjükre ezüstöt gyűjtsenek: bárki kedvét tölthette velük, ez nem volt szégyen. Mindenki annyit szórakozott és annyiszor töltötte kedvét, amennyi ereje és vágya volt hozzá. Az ünnepség utolsó része az álkirály napja volt.

Már sok különös szokást ismertem meg Babilóniában, mégis megdöbbentem, amikor a király testőrei pirkadat előtt részegen benyomultak Istár nyaralójába, erőszakkal felnyitották az ajtókat, és a szembejövőket lándzsanyéllel ütlegelve, teli torokból ordítozták: "Merre bujkál a királyunk? Adjátok elő hamar a királyunkat, mert megvirrad nemsokára, és igazságot kell osztania a népnek!"

Rémületes nagy volt a lárma, lámpákat gyújtottak, és a vendégfogadó szolgái ijedten rohangáltak a folyosókon. Kaptah azt hitte, hogy lázadás tört ki a városban, és az ágyam alá bújt. Én meg ruhátlanul, gyapjútakarómba burkolózva, ahogyan ágyamból kikeltem, odaléptem a katonák elé.

- Mit akartok? - kérdeztem. - Jó lesz óvakodnotok haragomtól, mert én Szinuhe vagyok, az egyiptomi, és bizonyára ismeritek a nevemet.

Mire a katonák így kiáltottak:

- Ha te vagy Szinuhe, hát éppen téged keresünk! - Letépték rólam a takarót, úgyhogy meztelenül álltam előttük, s ők csodálkozva mutogattak rám, mert még sohasem láttak körülmetélt embert. - Engedhetjük-e szabadon járkálni? - mondták egymásnak. - Hiszen ez a férfi veszélyes az asszonyainkra, mert az asszonyok mindent nagyon szeretnek, ami új és különös. - Aztán hozzátették: - Ennél furcsábbat valóban nem láttunk ama göndör hajú, fekete férfi óta, aki a meleg tenger szigetéről érkezett, és csontpálcikát meg csörgőt fűzött át a szerszámján, hogy az asszonyok kedvében járjon.

De miután eleget gúnyolódtak, felhagytak bosszantásommal, és azt mondták:

- Ne vedd el az időnket, hanem add elő szolgádat, mert el kell vinnünk a palotába! Ma van az álkirály napja, és királyunk akarata, hogy a palotába vezessük őt. - Amint ezt Kaptah meghallotta, minden tagja reszketni kezdett, de annyira, hogy megbillent az ágy is, és a katonák felfedezték. Aztán nagy örömujjongás közepette előrángatták, és mélyen meghajoltak előtte. - Nagy örömnap van ma, mert végre megtaláltuk királyunkat, aki elrejtőzött és eltűnt szemünk elől - mondogatták. - Látásán örvendezik szemünk, és reméljük, hogy hűségünkért gazdagon meg fog ajándékozni.

Újra mélyen meghajoltak előtte, akik pedig mögötte álltak, megrugdalták a hátsó felét, hogy indulásra bírják. Ekkor Kaptah így szólt hozzám:

- Ez a város és vele együtt az egész ország romlott, bolond, és tele van gonoszsággal, és úgy látszik, már a szkarabeusz sem véd meg többé, hisz ilyen sorsra jutottam. Azt se tudom, hogy a fejemen vagy a lábamon állok-e, vagy talán mélyen alszom abban az ágyban, és álmodom, s mindez álom csupán. De akárhogyan is, követnem kell őket, mert erős emberek. Te csak mentsd meg az életedet, uram, ha tudod, és vidd el a falakról a testem, ha fejjel lefelé kiakasztanak majd, és balzsamozd be a biztonság kedvéért, ne engedd, hogy bedobjanak a folyóba.

A katonák csak úgy vonaglottak a nevetéstől, térdükre estek, és egymás hátát ütögették, mert féltek, hogy megfulladnak. - Mardukra! - kiáltották. - Ennél jobb királyt nem is találhattunk volna, hiszen már csoda az is, hogy nem csomózódik össze a nyelve a sok beszédben. - Közben már pirkadni kezdett, és nógatásul lándzsájuk nyelével megcsapkodták Kaptahot, aztán magukkal vitték. Sietve felöltözködtem, és utánuk indultam a palotába. Nem állt utamba senki. A külső udvarok és a palota külső szobái tele voltak zajgó néppel. Biztosra vettem, hogy lázadás tört ki a városban, és hogy nemsokára vér folyik majd az utcákon, amint vidékről megérkeznek a csapatok.

De amikor a katonák nyomában bejutottam a nagy trónterembe, láttam, hogy Burraburias ott ül oroszlántalpakon nyugvó aranytrónján, testét királyi ruha borítja, és kezében ott vannak a hatalom jelvényei. Körülötte Marduk főpapjai, a királyi tanácsadók és az ország előkelői. Ám a katonák, rájuk ügyet sem vetve, lándzsával csináltak utat maguknak, odavonszolták Kaptahot, és a trón előtt várakozón megálltak. Hirtelen nagy csend lett, senki nem beszélt. Ekkor megszólalt Kaptah:

- Vigyétek el innen azt az ördög barmát, mert különben abbahagyom ezt a játékot, és elmegyek!

Abban a pillanatban a keletre néző ablakok rácsán keresztül betört a fény a szobába. Felkelt a nap. A papok, az előkelők, a királyi tanácsadók és a katonák egyszerre kiáltották:

- Igaza van! Vigyétek el azt az állatot, mert elegünk van a pelyhes arcú fiú uralmából. E férfi viszont bölcs, ezért királlyá tesszük, hogy parancsolhasson nekünk.

Nem hittem a szememnek, midőn láttam, hogy egymást taszigálva, nevetgélve, és veszekedve nekiesnek a királynak. Kitépték kezéből a hatalom jelvényeit, lerángatták testéről a királyi ruhát, és Burraburias csakhamar éppolyan meztelen lett, mint én, amikor a katonák felzavartak álmomból. Karját csipkedték, combjának izmait tapogatták, és így gúnyolódtak:

- Látszik rajta, hogy nemrég választották el anyjától, szája még nedves az anyatejtől. Itt az ideje, hogy az ágyasház asszonyainak jusson valami élvezet, és reméljük, hogy ez az öreg fickó, ez az egyiptomi Kaptah, az asszony nyergében is tud lovagolni.

Burraburias egy szóval sem ellenkezett, csak nevetett a többiekkel. Oroszlánja egészen megzavarodott, és a hatalmas tömegtől megriadtan, farkát lába közé húzva, félrevonult.

De ezután már magam sem tudtam, vajon a fejemen, vagy a lábamon állok, mert odarohantak Kaptahhoz, ráhúzták a királyi öltözéket, kezébe nyomták a hatalom jelvényeit, és erőszakkal ráültették a trónra. Azután leborultak előtte, és szájukkal törülték a földet. Első volt közöttük az anyaszült meztelen Burraburias, és így kiáltott fel:

- Jól van ez így! Ő legyen a mi királyunk, mert jobb királyt nem is tudtunk volna választani.

Mind felemelkedtek, kikiáltották Kaptahot királyuknak, közben hasukat fogták, és rángatóztak a nevetéstől.

Kaptah egy pillanatig kétkedve eltűnődött. Végül azt mondta:

- Ha valóban király vagyok, érdemes inni egyet ennek örömére. Hozzatok hát, szolgák, bort, ha van itt efféle, mert különben botom fog táncolni hátatokon és kiakasztatlak benneteket a falakra, ha már egyszer király vagyok. Sok bort hozzatok, mert ezek az urak és a barátaim, akik királyt csináltak belőlem, velem fognak inni, én pedig a mai napon nyakig akarok úszni a borban.

Szavai nagy örömet keltettek. A zsibongó tömeg magával sodorta őt egy nagy terembe, ahol rengeteg finom étel és bor volt az asztalokon. Ki-ki abból vett, ami eléje került, Burraburias pedig, szolgaruhába öltözve, ostoba szolga módjára szaladgált, feldöntötte a serlegeket és leöntötte mártással a vendégek ruháját. Rengetegen szidták, és lerágott csontokat hajigáltak utána. A palota külső udvarán is enni-innivalót adtak a népnek. Egész ökröket és birkákat sütöttek, sört és bort ihattak nagy agyagedényekből, megtölthették hasukat tejszínnel és édes datolyával ízesített kásával. Mire a nap delelőre ért, a palotában olyan szörnyű dobogás, lárma, kiáltozás, nevetés és zúgás uralkodott, amilyet sohasem tudtam volna elképzelni.

Mihelyt alkalom nyílt rá, odamentem Kaptahhoz, és halkan, hogy mások ne hallják, azt mondtam:

- Kaptah, kövess! Elrejtőzünk és megszökünk innen, mert nem lesz ennek jó vége.

De Kaptah már jócskán ivott a borból, hasa is teli volt finom ételekkel, ezért így válaszolt:

- Beszéded olyan a fülemben, mint a légyzümmögés, mert bolondabbat még sohasem hallottam. Most menjek el innen, amikor ez a kedves nép királyt csinált belőlem, és mindenki meghajol színem előtt?

Megtörölte zsíros száját, hozzám vágott egy lerágott szamárcsontot, és így kiáltott:

- Vigyétek el innen ezt a koszos egyiptomit, mielőtt feldühödöm, és megtáncoltatom botomat a hátán!

Akkor üvöltve rám vetette magát egy oroszlánnak öltözött ember, beleharapott a lábamba, feldöntött, és körmével végighasította arcomat. Rosszul járhattam volna, de abban a pillanatban megfújták a kürtöket, és kihirdették - eljött az ideje, hogy a király igazságot osszon a népnek. Így hát megfeledkeztek rólam.

Kaptah kissé meghökkent, amikor az igazság házába vitték, és kijelentette, hogy a bíráskodást szívesen rábízza az ország bíráira, akik becsületes emberek, s akikben megbízik. Ám a nép hevesen ellenkezett, és azt ordította: "Mi a király bölcsességét akarjuk látni, hogy meggyőződhessünk róla, igazságos-e, és ismeri-e a törvényeket." Ekképpen Kaptahot felültették az igazság trónjára, eléje fektették az igazságszolgáltatás jelvényeit, a korbácsot és a rabláncot, a népet pedig felszólították, hogy ki-ki lépjen elő, és mondja el panaszát a királynak. Elsőnek egy férfi rohant Kaptah elé, látszott, hogy megszaggatta a ruháját, és hamut szórt a fejére. Arcával feltörölte a földet Kaptah lába előtt, és sírva kiáltotta:

- Senki sincs oly bölcs, mint királyunk, a négy világrész ura. Ezért tőle kérek igazságot. Van egy feleségem, akit négy éve vettem. Gyerekünk nincsen, de most a feleségem teherbe esett. Tegnap megtudtam, hogy megcsal egy katonával, sőt rajta is kaptam őket, de a katona nagy volt és erős, nem bírtam vele. Most májam bánattal és kétségekkel van tele, mert hogyan is tudhatnám meg, hogy a születendő gyerek az én gyerekem-e, vagy a katonáé. Ezért kérek igazságot a királytól, és biztosan akarom tudni, kié a gyerek, hogy tudjam magamat mihez tartani.

Kaptah hallgatott, és nyugtalanul tekingetett körül, de végre határozottan így szólt:

- Fogjatok botot, és verjétek el ezt a férfit úgy, hogy megemlegesse a mai napot!

A törvény szolgái megfogták a férfit, és úgy elverték, hogy jajgatott, ordított fájdalmában, és a néphez fordult:

- Hát igazság ez? - kérdezte. A nép is zúgni kezdett, és magyarázatot kért. Kaptah azt mondta:

- Ez a férfi már azért is megérdemelte a verést, mert ilyen semmiséggel zavart engem. De még inkább megérdemelte azért, mert ostoba! Ki hallott olyat, hogy panaszra jön az, kinek bevetetlen földjét jóságból más beveti, és otthagyja neki a termést? Nem a nő bűne, ha máshoz húzott, hanem a férfié, mert nem adta meg neki, amit kívánt tőle, és ezért bizony megérdemelte a botot.

Ennek hallatára a nép nagy kiáltozásban és nevetésben tört ki, és dicsérte a király bölcsességét.

Most drága ruhákba öltözött kövér kereskedő lépett a király elé. - Három nappal ezelőtt Istár kapujához mentem - kezdte. - Ott jöttek össze a tavaszünnep éjszakáján a város szegény leányai, hogy amint írva vagyon, feláldozzák szüzességüket az istennőnek, és hozományra valót gyűjtsenek maguknak. Volt köztük egy leány, aki nagyon megtetszett nekem. Egy ideig alkudoztam vele, aztán egész csomó ezüstöt adtam neki, és megegyeztünk a dologban. De amikor annak akartam nekilátni, ami végett jöttem, hirtelen olyan hasfájás fogott el, hogy el kellett sietnem megkönnyebbülni. Mire visszatértem, a leány már megegyezett egy másik férfival. Tőle is kapott ezüstöt, és vele tette meg azt, ami végett Istár kapujához eljött. Igaz, hogy később nekem is felkínálta magát, de én visszautasítottam, mert már nem volt szűz, és visszakértem az ezüstömet, de nem adta vissza. Ezért kérek igazságot a királytól. Mert nemde, nagy igazságtalanság történt velem, midőn elveszítettem ezüstjeimet anélkül, hogy bármit is kaptam volna cserébe? Hiszen ha veszek egy korsót, a korsó enyém, amíg én magam össze nem töröm, de az eladónak nincs joga ahhoz, hogy összetörje, és a cserepeit kínálja nekem.

Erre már Kaptah nagyon megdühödött, felugrott az igazság trónjára, és a korbáccsal a levegőbe suhintva, így kiáltott:

- Szavamra mondom, még sehol se láttam ilyen ostobaságot, mint ebben a városban, és nem tudok mást gondolni, mint azt, hogy ez a vén bakkecske gúnyt űz belőlem! Mert a leány nagyon jól tette, hogy mást keresett magának, hiszen ez a bolond nem vette el, ami végett odament. És szép volt, hogy kárpótlást ajánlott neki, de ez meg sem érdemelte. Meg kellett volna köszönnie, hogy a leány és az a másik férfi - hogy ő szórakozhasson - együttes erővel eltávolították az akadályt, ami ilyen dolgokban csak gondot és vesződséget okoz. És még ide merészel jönni elém, panaszkodik, és korsókról fecseg! Ha azt képzeli, hogy a fiatal lányok olyanok, mint a korsók, arra ítélem, hogy mától fogva csak korsókkal töltheti kedvét, de lányokhoz többé nem érhet.

Kimondván ítéletét, Kaptah megunta a bíráskodást, és nagyot nyújtózott a trónon.

- Ettem és ittam, s véleményem szerint már eleget dolgoztam is ma - jelentette ki. - Igazságot osztottam, és eleget törtem a fejemet. Folytassák hát dolgomat a bírák, ha még akad panaszos, mert az előbbiek eszembe juttatták, hogy király lévén, én vagyok az úr az ágyasházban is, ahol tudomásom szerint négyszáz asszony vár reám. El kell mennem, hogy megszemléljem őket, és nem lepne meg, ha közben összetörnék néhány korsócskát, mert az uralkodás és a bor olyan különös erőt adtak, hogy erősnek érzem magam, mint egy oroszlán.

Erre a nép olyan rivalgásba kezdett, hogy nem akart vége szakadni. Kaptahot visszakísérték a palotába, aztán az ágyasház előtt és a külső udvaron várakoztak rá. De Burraburias már nem nevetett. Idegesen topogva dörzsölgette a kezét. Amikor megpillantott, odasietett hozzám és megszólított:

- Szinuhe! Barátom vagy, és orvos lévén, bemehetsz az ágyasházba. Menj utána, és ügyelj rá, nehogy olyat tegyen, amit nagyon is megbánna később, mert ha hozzányúl asszonyaimhoz, bizony elevenen megnyúzatom, és a bőrét kiakasztatom száradni a falakra, de ha rendesen viselkedik, könnyű halált adok neki.

- Burraburias, én valóban a barátod vagyok, és jót akarok neked, de mondd már meg, mit jelent mindez, mert májam szomorú, midőn téged szolgasorban látlak, és mindenki csúfot űz belőled.

- Ma van az álkirály napja - válaszolta türelmetlenül -, és mindenki tudja ezt, de menj már utána, nehogy valami baj történjék!

Bár türelmetlenül rángatta karomat, nem engedelmeskedtem, hanem így szóltam:

- Nem ismerem országod szokásait, ezért meg kell magyaráznod, hogy mindez mit jelent.

Burraburias ekkor elmondta:

- Minden évben, az álkirály napján, kiválasztják Babilonban a legostobább és legnevetségesebb embert. Ennek az embernek egy napon át, napkeltétől napnyugtáig teljes királyi hatalom van a kezében, és maga a király is köteles szolgálni őt. Kaptahnál nevetségesebb királyt még sohasem láttam, ezért magam választottam ki. Ő persze nem tudja, hogy mi történik vele, és éppen ez a legnevetségesebb.

- Hát mi történik vele? - kérdeztem.

- Amikor a nap lenyugszik, éppolyan gyorsan megölik őt, mint ahogyan reggel megkoronázták - felelte Burraburias. - Megölethetem kegyetlenül is, ha akarom, de az álkirályokkal legtöbbször bort itatnak, melybe enyhe méreg van keverve. Ettől elalszanak, és maguk sem tudnak a halálukról. Mert aki király módján uralkodott egy teljes napon át, nem maradhat életben. De siess már szolgád után, nehogy valami ostobaságot tegyen, amit majd este megbán.

Mégsem kellett Kaptahot megkeresnem, mert nagy haraggal maga rohant ki az ágyasházból, kezét egyetlen szemére szorította, orrából vér csöpögött.

- Nézzétek, mit csináltak velem - jajveszékelt. - Vénasszonyokat és kövér néger nőket kínáltak, de amikor a fiatal gödölyét akartam megkóstolni, tigrissé változott, egyetlen látó szememet kékre verte, és orrba vágott a papucsával.

Burraburias úgy nevetett, hogy mindkét kezével belém kellett kapaszkodnia, hogy el ne dűljön. De Kaptah tovább jajgatott.

- Ki sem merem nyitni annak a háznak az ajtaját - panaszolta -, mert az a fiatal nő úgy tombol, mint egy vadállat. Nem tudok mást kitalálni, csak azt, hogy menj be hozzá te, Szinuhe, és lékeld meg a koponyáját, amilyen ügyesen csak tudod, és akkor a gonosz szellem eltávozik belőle. Biztos, hogy gonosz szellem bújt belé, mert másképp hogyan merészelte volna királyát megbántani, és papucsával orrba vágni, hogy vér folyjék belőlem, mint egy ledöfött ökörből.

Burraburias előretaszigált engem.

- Menj, Szinuhe, nézd meg, mi történt, mert ismered már a házat - mondta. - Én ma nem léphetek be oda, ezért neked kell elmondanod, hogy mi baj van. Gondolom, kiről van szó, mert tegnap a tengeri szigetekről hoztak egy lányt, akitől sok örömet várok, bár először el kellene máktejjel bódítani.

Addig makacskodott, míg bementem. Az ágyasházban nagy volt a felfordulás. A király heréltjei szabad utat engedtek, mert tudták már, hogy orvos vagyok. Díszes ruhákba öltözött, ékszerekkel teliaggatott öregasszonyok vettek körül, akik a mai nap tiszteletére még ráncos arcukat is kifestették. - Hová szökött a mi drágaságunk, a mi galambocskánk, a mi kis bakunk, akit már várunk reggel óta? - kérdezték egyszerre.

De a heréltek gondterhelten mondták: - Ne törődj ezekkel a némberekkel, mert csak azért kerültek ide, hogy az álkirály szórakozhasson velük. Amíg vártak rá, tele is itták magukat borral. De nagyon kell már nekünk egy orvos, mert az a lány, akit tegnap hoztak, megbolondult. Erősebb, mint mi, fájósakat rúg belénk, és nem tudjuk, hogy mi lesz, mert valahonnan egy kést kerített, és úgy dühöng, mint egy fenevad.

Kivezettek az ágyasház udvarára, amely a napsütésben izzott a mázos téglák színeitől. Az udvar közepén kerek medence volt, a medence közepén pedig víziállatok szobrai, melyeknek torkából vízsugár lövellt. Ezekre mászott fel a dühöngő leány. A heréltek, amint igyekeztek lerángatni onnan, széttépték ruháját, ő maga vizes volt, mert már úszott a medencében, és körülötte sok-sok vízsugár fröcskölt. Egyik kezével - hogy le ne csússzék - egy vizet fröcskölő delfin fejébe kapaszkodott, másik kezében fénylő kést tartott. Emelt fővel énekelt, szeme zölden égett, akár a macskaszem, arca piros volt az izgalomtól. Dühösen kiáltottam rá:

- Hagyd abba a vonítást, te nőstény macska! Dobd el a kést, és gyere ide, hogy beszélhessek veled, és meggyógyíthassalak, mert bizonyára bolond vagy.

A lány abbahagyta az éneklést, és még jobban törve a babiloni nyelvet, mint én, így válaszolt:

- Ugorj a medencébe, te pávián, és ússzál hozzám, hadd folyassam ki a vért a májadból, mert nagyon dühös vagyok.

- Nem akarok rosszat tenni neked! - kiáltottam.

- Sok férfi mondta már ezt, és mégis rosszat akart. Bár kedvemre volna, nem szabad férfit érintenem, mert engem az isten táncosnőjének szenteltek fel.

- Táncolj, csak táncolj, bolond leány - mondtam neki. - Az már nem érdekel, de a kést le kell tenned, mert kárt tehetsz vele magadban is. Az pedig baj volna, mert a heréltektől hallottam, hogy a rabszolgapiacon egész csomó aranyat fizettek érted a király nevében.

- Én nem vagyok rabszolga! Engem gyalázatosan elraboltak. Magad is láthatnád, ha volna szemed. De nem beszélsz valami tisztességes nyelven, amit ezek a heréltek nem értenek? Látom, ott sompolyognak az oszlopok mögött, és fülüket hegyezik, hogy meghallják, mit beszélünk.

- Egyiptomi vagyok - feleltem anyanyelvemen - és a nevem Szinuhe, Ő, aki magányos. Orvos a mesterségem, ezért nem kell félned.

Akkor a leány a vízbe ugrott, a késsel kezében, csapkodva odaúszott hozzám, és leborult elém.

- Tudom, hogy az egyiptomi férfiak gyengék, és nem csinálnak rosszat a nőnek, ha az maga nem akarja - kezdte. - Ezért megbízom benned, és remélem, azt is megbocsátod, hogy nem teszem le a kést, mert alighanem még ma fel kell fakasztanom ütőeremet, hogy ne gyalázhassák meg bennem az istent. De ha istenfélő vagy, és jót akarsz nekem, szabadíts ki innen, és vigyél el ebből az országból, ha nem is tudlak érdemed szerint megjutalmazni, mert nem szabad férfit érintenem soha.

- Igazán nem vágyom arra, hogy hozzád nyúljak - válaszoltam. - Efelől nyugodt lehetsz. De a szökésben nem fogok neked segíteni, mert vétenék vele a király ellen, aki a barátom, s aki egész csomó aranyat fizetett érted. Azt is megmondhatom, hogy az a dagadt bőrzsák, aki az imént itt járt, csak álkirály volt, és az uralma csak estig tart. Az igazi király holnap jön hozzád. Még szakálltalan, tetszetős külsejű ifjú, és sok gyönyörűséget remél tőled, ha majd megszelídít. Nem hiszem, hogy az istened hatalma elér idáig, és semmit se vesztenél, ha alávetnéd magadat sorsodnak. Legjobb lesz, ha abbahagyod ezt a bolondozást, ledobod a kést, felöltözöl és kiszépíted magadat, mert csapzott hajjal igazán nem vagy szép, és a szemedről meg ajkadról egészen a füledig mázoltad a festéket.

Ez hatott rá, mert végigsimította haját, ujja hegyét nyállal megnedvesítette, és letörölte ajkát és szemöldökét. Azután rám mosolygott. Arca kicsi volt és szép. Bájosan mondta:

- Minea a nevem, így hívhatsz, ha majd elviszel innen, és megszökünk ebből a gonosz országból.

Merészségén megdöbbenve felemeltem a kezemet, és sietve otthagytam, de arca annyira rabul ejtett, hogy mindjárt vissza is tértem hozzá.

- Minea, elmegyek, hogy beszéljek érdekedben a királlyal, de többet nem tehetek. Közben öltözz fel, és nyugodj meg. Ha akarod, adok neked olyan gyógyszert, amely megnyugtat, és ha beveszed, többé nem törődsz azzal, hogy mi történik veled.

- Tedd, ha mered - mondta Minea. - De mert gondomat megosztod velem, odaadom ezt a kést, mely mostanáig megvédelmezett. Tudom, hogy ha odaadom, te megvédsz engem, és nem fogsz becsapni, hanem elviszel ebből az országból, és elmenekülsz velem. - Rám mosolygott, és kezembe nyomta a kést, hiába kiabáltam:

- Nem kell a késed, bolond leány! - Hiába erőszakoltam, nem vette vissza, csak mosolygott rám vizes hajfürtjei alól. Akkor zavartan ott hagytam, kezemben a késsel. Rájöttem, hogy okosabb nálam, mert midőn a kést nekem adta, sorsát hozzákötötte az én sorsomhoz. Többé nem térhettem ki előle.

Amikor visszatértem az ágyasházból, Burraburias sietett hozzám - igen kíváncsi volt -, és megkérdezte, mi történt.

- Heréltjeid rossz vásárt csináltak - mondtam neki -, mert az a lány, akit vettek neked, őrjöng és nem akar férfit érinteni, mert istene megtiltotta. Azért jobb lesz békében hagynod, míg észhez nem tér.

De Burraburias vidáman nevetett.

- Valóban sok örömöm lesz belőle, mert jól ismerem az efféle lányokat. Legjobban bottal lehet megszelídíteni őket. Én még fiatal vagyok, még a szakállam se nőtt ki. Ezért, amikor kedvemet töltöm a nőkkel, legtöbbször elfáradok, és nagyobb örömöt szerez nekem, ha szememet legeltethetem rajtuk, és hallgathatom jajgatásukat, midőn a heréltek vékony botokkal csapkodják őket. Ez a makacskodó lány nagyon kedvemre való. Meg is veretem heréltjeimmel a szemem láttára, és ígérem, hogy már az első éjszaka úgy feldagad a bőre, hogy nem tud a hátára feküdni. Akkor pedig még nagyobb lesz az örömöm. - Ezzel otthagyott. Kezét dörzsölte, és úgy vihogott, akár egy lány. Midőn utána néztem, tudtam már, hogy többé nem lehet a barátom. Már nem akartam a javát. Kezemben volt Minea kése.

6

Ezután nem tudtam többé örülni semminek. Nevetni sem tudtam, pedig a palota és a külső udvarok teli voltak zsibongó néppel, az emberek bort és sört ittak, és megvadultan tomboltak mindenféle ostoba tréfán, amit Kaptah eszelt ki megállás nélkül. Ő is elfelejtette már az ágyasházban elszenvedett kudarcát, kékre vert szemét friss húsdarabbal borogatták, így hát nem okozott már fájdalmat neki, bár kék és foltos volt továbbra is. De azt, hogy engem mi gyötört, képtelen vagyok megmondani, mert magam sem tudom.

Eszembe jutott, hogy Babilonban még sok a tanulnivalóm, hiszen a juhmájból való jósolás tanulása félbemaradt, és még olajat sem tudok a vízbe önteni, ahogyan a papok csinálják. Burraburias is sokkal tartozott nekem a gyógyításért, és barátságomért, és tudtam, hogy gazdagon megajándékozna, ha megmaradnék barátjának. De minél többet gondolkoztam, annál jobban gyötört Minea emléke, pedig a lány arcátlanul viselkedett velem. Kaptah is eszembe jutott, akinek a király ostoba szeszélye miatt még este meg kell halnia, mert bár az én szolgám volt, Burraburias engedélyem nélkül álkirályt csinált belőle.

Akkor megkeményítettem a szívemet. Úgy gondolkoztam, hogy ha Burraburias bűnt követett el ellenem, én is helyesen teszem, ha bűnt követek el őellene, bár szívem azt súgta, hogy ily módon a barátság minden törvénye ellen vétkezem. De idegen voltam és magányos, és az illem nem kötötte meg kezemet. Ezért, midőn leszállt az est, elmentem a folyópartra, béreltem egy tízevezős csónakot, az evezősökhöz pedig így szóltam:

- Ma az álkirály napja van, és tudom, hogy részegek vagytok az örömtől meg a sörtől, nem szívesen indultok útnak. De kétszeres fizetséget kaptok tőlem, mert gazdag nagybátyám meghalt, és a testét el kell vinnem oda, ahol apái nyugosznak. Oda kell érnem sürgősen, még mielőtt a gyerekei meg a testvéreim civódni kezdenek az örökségen, és engem kisemmiznek. Gazdagon megjutalmazlak benneteket, ha gyorsabban célhoz érünk, bár az út hosszú. Őseink egykori birtokunkon, Mitanni határa közelében vannak eltemetve.

Az evezősök morogni kezdtek, de két korsó sört vásároltam nekik, és azt mondtam, hogy naplementéig ihatnak, ám ha beáll a sötétség, legyenek készen az indulásra. Hevesen vitatkoztak.

- Sötétben egyáltalán nem indulunk el, mert az éjszaka tele van mindenféle nagyobb és kisebb ördöggel, és gonosz szellemekkel, amelyek ijesztő hangon sivítanak és talán a csónakunkat is felfordítják, s megölnek bennünket - mondták.

Én azonban így válaszoltam:

- Áldozatot mutatok be a templomban, hogy ne történjék velünk az úton semmi rossz. A sok ezüst, amit kaptok tőlem, szépen csörög majd, és nem halljátok tőle a gonosz szellemek üvöltését.

El is mentem Marduk Tornyához, és az udvarban juhot áldoztam az istennek. Kevesen voltak ott, mert az álkirály ünnepére mindenki a palota köré gyűlt. Megnéztem a juh máját, de gondolataim annyira összezavarodtak, hogy semmi figyelemre méltót nem mondott nekem. Azt láttam csak, hogy feketébb a szokásosnál, és éreztem, hogy nagyon bűzös. Balsejtelem töltötte el szívemet. De az állat vérét kifolyattam egy bőrtömlőbe, és hónom alá fogva, a palotába vittem. Midőn a király ágyasházába léptem, egy fecske repült el felettem. Szívem átmelegedett, felbátorodott, mert hazám madara volt, és arra gondoltam, hogy jót jelent.

Az ágyasházban így szóltam a heréltekhez:

- Hagyjatok magamra ezzel a bolond leánnyal, hogy kiűzhessem belőle az ördögöt!

Engedelmeskedtek, és bevezettek egy kis szobába, ahol megmagyaráztam Mineának, hogy mit kell tennie, és ott hagytam neki a kését, meg a vérrel teli bőrtömlőt. Minea megígérte, hogy megfogadja tanácsaimat, így hát ott hagytam, becsuktam az ajtót, és figyelmeztettem a herélteket, hogy egyikük se zavarja, mert olyan orvosságot adtam neki, amely kiűzi belőle az ördögöt, és a kiszabadult ördög kárt tehet abban, aki parancsom nélkül ki merészelné nyitni az ajtót. Nem kellett többet mondanom, a heréltek hittek nekem.

Lemenőben volt a nap, a palota minden szobáját vörös fénnyel világította meg, amely olyan volt, mint a vér. Kaptah egyre evett és ivott, Burraburias pedig nevetgélve szolgálta ki, s közben vihogott, akár egy lány. A földön bortócsákban előkelő és alantas férfiak hevertek álomba merülten. Akkor azt mondtam Burraburiasnak:

- Meg akarok bizonyosodni afelől, hogy Kaptah fájdalom nélkül fog meghalni, mert mint úr a szolgájáért, felelős vagyok érte.

- Siess hát - válaszolta Burraburias -, mert a vénember már keveri a borba a mérget, s a szolgád, mint az illendőség megkívánja, napnyugtakor meghal.

Ráakadtam a vénemberre, a király orvosára, és ő elhitte, hogy a király küldött.

Dúdolt, és motyogott magában, aztán kijelentette:

- Jobb is lesz, ha te kevered a mérget, mert kezem reszket a bortól, és a szemem is nedves, nem látok semmit. Sokat nevettem annak a balga szolgádnak a csínytevésein.

Kiöntöttem, amit összekotyvasztott, és máktejet kevertem a borba, de vigyáztam, hogy meg ne ölje majd Kaptahot. A borral teli serleget odavittem hozzá, és így szóltam:

- Kaptah! Lehet, hogy soha többé nem találkozunk, mert már egészen fejedbe szállt a dicsőség, és holnap már bizonyára nem ismersz meg engem. Ürítsd hát ki ezt a serleget, hogy midőn visszatérek Egyiptomba, elmondhassam, hogy a négy világrész urának voltam a barátja. Gondolj arra, hogy mindig a legjobbat akarom neked, bármi legyen is a sorsod, és gondolj a szent bogarunkra!

- Ennek az egyiptominak beszéde annyi lenne csak fülemben, mint a légyzümmögés, ha nem zúgna benne a bor, és nem nyomná el azt, amit mond - válaszolt Kaptah. - De amint azt mindenki tudja, a bort sohasem vetettem meg. Amennyire erőmtől telt, a mai napon igyekeztem ezt alattvalóimnak is bebizonyítani, akiket nagyon megszerettem. Ezért kiiszom a serleget, bár tudom jól, hogy holnap szegény fejemet vad szamarak fogják rugdosni. - Kiitta a bort, de ugyanabban a pillanatban lebukott a nap is, fáklyákat hoztak, meggyújtották a lámpákat, mindenki felállt, és elhallgatott. A palotában teljes csend honolt. Akkor Kaptah levette fejéről a királyi koronát, és azt mondta:

- Ez az átkozott korona nyomja a fejemet, és megelégeltem már. Lábam elzsibbadt, szempillám nehéz, mint az ólom, legjobb lesz, ha elmegyek aludni. - Magára rántotta a nehéz asztalterítőt, végigdőlt a földön, és elaludt. A terítővel együtt ráborultak a korsók meg a serlegek is. Nyakig úszott a borban, ahogy reggel megígérte. A király szolgái pedig levetkőztették, és a bortól nedves ruhákat ráhúzták Burraburiasra, fejére rakták a koronát, kezébe adták a hatalom jelvényeit, és a trónjára ültették.

- Fárasztó nap volt ez - mondta Burraburias. - Verjétek ki a részegeket, takarítsátok ki a termet, kergessétek ki a népet az udvarból, és zárjátok urnába örök időkre ezt a bolondot, mert ha már meghalt, nincsen szükségem rá!

Kaptahot hátára fordították, a király orvosa bortól remegő ujjaival, elhomályosult szemével megnézte, és megerősítette, amit a király mondott:

- Ez a férfi valóban halott, akár egy ganajtúró.

Akkor a szolgák behoztak egy nagy agyagkorsót. A babiloniak ilyen urnákba zárják halottaikat. Kaptahot belerakták, aztán a korsó száját agyaggal betömték. A király megparancsolta, hogy vigyék le a palota pincéjébe a többi álkirály mellé, mint a szokás kívánja, de én így szóltam:

- Ez a férfi egyiptomi, és körülmetélt, mint én. Ezért be kell balzsamoznom a testét egyiptomi módra, és el kell készítenem számára mindazt, amire a holtak birodalmában szüksége lesz, hogy ehessék, ihassék, és dolog nélkül élhessen. Mindez harminc vagy hetven napig tart, attól függően, hogy milyen rangja volt életében az elhunytnak. Erre a Kaptahra, azt hiszem, harminc nap is elég lesz, mert csak a szolgám volt. Ha elkészültem, visszahozom őt, és eltemetem a palotád alatt elődei közé, a többi álkirály sírboltjába.

Burraburias kíváncsian hallgatott.

- Legyen akaratod szerint - mondta -, bár azt hiszem, felesleges fáradoznod, mert a halott ember fekve marad, de a lelke nyugtalanul bolyong mindenfelé, és utcai hulladékot eszik, hacsak a hozzátartozói nem tartják a házukban, mert akkor a ház ennivalójából vesz magának. Mindenkinek ez a sorsa, csak nekem nem, mert én király vagyok, halálom után az istenek maguk közé vesznek és nem kell nyugtalankodnom kásám és söröm miatt, mint a többieknek. De tedd vele azt, amit akarsz, mert a hazád szokása, és én nem akarok beleavatkozni, hiszen azokhoz az istenekhez is imádkozom, akiket nem ismerek, és engesztelem őket olyan bűnökért, amelyekről nem tudom, hogy elkövettem-e, mert a biztonság a legjobb. A Kaptah testét rejtő korsót a palota falához rendelt hordszékbe vitettem, de mielőtt elindultam volna, azt mondtam Burraburiasnak:

- Harminc napig most nem látsz engem, mert amíg a szolgámat bebalzsamozom, nem mutatkozhatom más emberek előtt, nehogy rájuk szabadítsam a holttest körül rajzó ördögöket.

Burraburias nevetve válaszolt:

- Legyen, amint mondottad, de ha mégis meglátnálak, szolgáimnak megparancsolom, hogy bottal űzzenek ki, nehogy ördögöket hozzál a palotámba.

A gyaloghintóban felszúrtam az agyagpecsétet, amely még puha volt, hogy Kaptah levegőhöz jusson. Aztán titokban visszalopóztam a palotába, és az ágyasházba mentem. A heréltek nagyon megörültek, amikor megláttak, mert minden pillanatban attól féltek, hogy megjön a király.

De kinyitván annak a szobának ajtaját, amelybe Mineát bezártam, azonnal visszaléptem, hajamat kezdtem tépni, és panaszosan így kiáltottam:

- Jöjjetek ide, és nézzétek, mi történt! Ott fekszik a lány mozdulatlanul, mellette a földön a véres kés, és még a haja is véres. - Akkor a heréltek odaszaladtak, és a vért látván, rettenetesen megrémültek, mert féltek a vértől, és meg sem merték érinteni. Nagy jajgatásba és sírásba fogtak, mert rettegtek a király haragjától. De én azt mondtam nekik:

- Egyformán benne vagyunk a bajban, ti is meg én - szóltam. - Kerítsetek gyorsan egy szőnyeget, hogy belevarrhassam a testét, és mossátok fel a követ, hogy senki ne tudhassa meg, mi történt. A király sok gyönyörűséget várt ettől a lánytól, bár még nem is látta, és haragja szörnyű lenne, ha megtudná, hogy ügyetlenségünk miatt halt meg, ahogy istene követelte. Menjetek hát gyorsan és szerezzetek helyette egy másik lányt. Legjobb, ha olyat szereztek, aki távoli országból való, és nem érti a nyelveteket.

Akkor a heréltek odahoztak egy szőnyeget, amelybe belecsavartam Mineát, és segítettek kivinni a sötét udvarokon keresztül a hordszékbe, amelyben már ott volt Kaptah. Így menekültem el Babilonból az éj leple alatt, sok aranyat és ezüstöt elveszítve, pedig meggazdagodhattam volna, és még sok tudást szerezhettem volna magamnak. De a teherhordók morogni kezdtek, és így beszéltek:

- Ki ez a férfi, aki fáklya nélkül indít minket útra az éj sötétjében, és halottaskorsót, meg királyi szőnyeget cipeltet velünk, hogy a nyakunk is belegörnyed, akár az ökör nyaka az iga alatt, s a tartórudak sebesre dörzsölik a vállunkat? Májunk fekete a félelemtől, hiszen az éj sötétjében holttesteket cipelünk, és a szőnyegből vér csurog a nyakunkba. Bizony, gazdagon meg kell fizetnie mindezt.

Amikor a folyópartra értünk, a korsót velük emeltettem be a csónakba, de a szőnyeget magam vittem, és elrejtettem az ülések alá.

- Ti rabszolgák és kutyafiak! - fordultam hozzájuk. - Ha valaki kérdez benneteket, ma éjjel nem láttatok, nem hallottatok semmit! Hogy így legyen, mindegyiktek egy ezüstöt kap tőlem.

A teherhordók ugrálni kezdtek örömükben, és így kiáltottak:

- Bizony, előkelő urat szolgáltunk, de a fülünk süket, és szemünk vak, s nem láttunk, nem hallottunk semmit ezen az éjszakán.

Ezzel el is bocsátottam őket, bár tudtam, hogy a teherhordók örök szokása szerint leisszák magukat, és részeg fejjel mindent kifecsegnek, amit láttak. Ezt nem bírtam megakadályozni, hiszen nyolc erős férfi volt egy ellen, nem ölhettem meg, és nem dobhattam a folyóba mindegyiket, bár legszívesebben ezt tettem volna.

Midőn elmentek, felébresztettem az evezősöket. Feljött a hold, és az evezősök ásítozva bemerítették a lapátokat a vízbe, és sorsukat átkozva - mert fejük zúgott a sok sörtől - eleveztek velem a városból. Így menekültem el Babilonból, de hogy miért tettem mindezt, képtelen vagyok megmondani, mert nem tudom. Talán már születésem napja előtt így volt megírva a csillagokban. Sorsomat nem kerülhettem el.


Hetedik könyv

Minea

1

Kijutottunk a városból anélkül, hogy megállítottak volna az őrök, mert a folyót éjszakára szabadon hagyták. Bemásztam a bárka belsejébe, hogy fáradt fejemet nyugovóra hajtsam. Mégsem tudtam elaludni, mert Minea előbújt a szőnyegből, és kezével vizet merítve, mosni kezdte magáról a vért. A tenyeréből lecsurgó vízen csillogott a hold fénye. Minea rám nézett, és mosolygás nélkül, szemrehányóan mondta:

- A te tanácsodra teljesen bemocskoltam magamat, bűzlöm a vértől, és bizonyára nem is leszek tiszta soha. Mindez a te bűnöd. És amikor a szőnyegben vittél, sokkal erősebben magadhoz szorítottál, mint kellett volna, alig kaptam levegőt.

De én megelégeltem szavait, mert nagyon fáradt voltam. Ásítozva feleltem:

- Elhallgass, átkozott leány, mert ha arra gondolok, hogy mire késztettél, sajog a szívem, és legszívesebben bedobnálak a folyóba, melynek vizében, kívánságod szerint, biztosan megtisztulnál. Nélküled most is ott ülnék Babilonban a király jobbja mellett, és Marduk Tornyának papjai mindenféle bölcsességre tanítanának, nem titkolnának semmit se előlem, s én lennék a világ legbölcsebb orvosa. Miattad veszítettem el az orvosi tudásommal kiérdemelt ajándékokat is. Alig van már aranyam, és agyagtábláimat se merem elővenni, hogy a templomok kincstárából kérjek. Mindez miattad történt, és én átkozom a napot, amelyen megláttalak, minden évben úgy fogok róla megemlékezni, hogy zsákba öltözöm, és hamuval hintem be a fejemet.

Minea a holdfényes folyóban úsztatta kezét, és a víz, amint kezétől megnyílt, olyan volt, mint a tiszta ezüst. - Ha így van, talán legjobb, ha beugrom a folyóba, ahogy szeretnéd - mondta halkan, de nem nézett rám. - Akkor megszabadulsz tőlem.

Felemelkedett, hogy a folyóba ugorjon, de én jó erősen megfogtam. - Hagyd abba a bolondságaidat, mert ha beugrasz a vízbe, minden, amit tettem, hiábavaló, és minden esztelenségnek legnagyobbika lenne. És az istenek kedvéért, hagyj már végre aludnom, ne zavarj a hóbortjaiddal, mert nagyon fáradt vagyok.

Bebújtam a szőnyeg alá, és a fejemre húztam, mert bár kitavaszodott, és a gólyák lármáztak a nádasban, az éjszaka hideg volt. De Minea is mellém bújt a szőnyeg alá, és gyengéden így szólt:

- Ha már semmi mást nem tehetek érted, talán megengeded, hogy testemmel melegítselek, mert hideg az éj.

Már nem volt erőm az ellenkezésre. Elaludtam, és ő testével melegített engem, s álmom jó volt, mert Minea fiatal teste úgy simult oldalamhoz, mint egy kis kályha.

Reggel, mire felébredtem, már messzire jutottunk a folyón, de az evezősök zúgolódni kezdtek: - Vállunk érzéketlen, akár a fa, és hátunk is fáj. Evezéssel akarsz megölni bennünket? Hisz nem házat oltani megyünk!

De én megkeményítettem szívemet, és így fenyegetőztem:

- Aki abbahagyja az evezést, botomat fogja megkóstolni! Majd megpihenünk, ha eljön a dél. Akkor ehettek, ihattok, és mindegyikőtök kap egy korty datolyabort is, amitől felfrissültök, és olyan könnyűnek fogjátok érezni magatokat, mint a madár. De ha lázadozni merészeltek, minden ördögöt rátok szabadítok, mert tudjátok meg, hogy pap és varázsló vagyok, és számtalan ördögöt ismerek, akik örömmel esznek emberhúst. - Azért beszéltem így, hogy megfélemlítsem őket, ám a nap fényesen ragyogott, és az evezősök nem hittek szavaimnak. - Ő csak egymaga van, mi meg tízen vagyunk! - kiáltották. Amelyik legközelebb állt hozzám, fejbe akart csapni az evezőlapáttal.

De ekkor a csónak orrában megzörrent a korsó. Kaptah belülről kopogtatni kezdett, felordított és rekedt hangon átkozódott. Az evezősök arca elszürkült a rémülettől, egymás után ugráltak a vízbe, és úszva menekültek, aztán a víz mindegyiket elsodorta szemem elől. A csónak is elfordult, megbillent és sodródni kezdett, de sikerült a parthoz irányítanom, és a vízbe dobtam a kőnehezéket. Minea kijött a csónaktető alól, haját fésülgetve. Már nem féltem semmitől, mert Minea szép volt, ragyogott a nap, és a nádasban vidáman zajongtak a gólyák.

Odaléptem a halottaskorsóhoz, letörtem szájáról az agyagpecsétet, és nagy hangon kiáltottam:

- Kelj fel fektedből!

Kaptah felemelte a korsóban összekócolódott fejét, és ámulva nézett körül. Talán sohasem láttam döbbentebb arcot, mint az övé volt abban a pillanatban.

- Miféle tréfa ez? - kérdezte siránkozva. - Hol vagyok én, és hol van királyi koronám, hová dugták hatalmam jelvényeit, miért kell anyaszült meztelenül lennem, és vacognom a hidegtől? Fejem tele van darazsakkal, tagjaim nehezek, akár az ólom, mintha mérges kígyó mart volna meg. Vigyázz a tréfáiddal Szinuhe, mert királyokkal nem lehet játszani!

Azt akartam, hogy bűnhődjék előző napi arcátlanságáért, és mintha nem tudnék semmit, azt mondtam neki:

- Nem értem, miről beszélsz, Kaptah. Bizonyára a bortól vagy még mindig zavaros. Talán emlékszel rá, hogy amikor tegnap Babilonból elindultunk, túl sok bort ittál, és olyan lármát csaptál a csónakban, hogy az evezősök kénytelenek voltak bezárni téged ebbe a korsóba, nehogy kárt tegyél bennük. Valami királyról meg bírákról beszéltél, és összevissza fecsegtél mindenfélét.

Kaptah behunyta szemét, és sokáig gondolkozott.

- Uram, soha többé, míg élek, nem akarok bort inni - mondta -, mert a bor és az álom rettenetes kalandokba sodortak, olyan szörnyű dolgokba, hogy nem is tudom neked elmesélni. Annyit elmondhatok, hogy a szent bogár kegyességéből királynak képzeltem magamat, a királyi trónról igazságot osztottam, sőt még a király ágyasházában is jártam, és jól elszórakoztam egy szép leányzóval. Még sok más is történt velem, de nem tudok tovább gondolkodni, mert nagyon fáj a fejem, és kegyes lennél, uram, ha adnál olyan orvosságot, amit ott, abban az átkozott Babilonban használnak másnap a borisszák.

Alighogy befejezte, megpillantotta Mineát, hirtelen visszahúzta fejét a korsóba, és nyöszörögve így szólt:

- Uram, biztosan valami bajom van, vagy még most is álmot látok, mert ott a csónak végében, úgy hiszem, azt a lányt látom, akivel álmomban a király ágyasházában találkoztam. A szkarabeusz óvjon meg, mert félek, megőrülök! - Megtapogatta kékre vert szemét, dagadt orrát, és nagy hangon jajgatni kezdett. De akkor Minea odalépett a korsóhoz, hajánál fogva előráncigálta, és nagy mérgesen rákiáltott:

- Nézz rám! Én vagyok az a leányzó, akivel a múlt éjjel szórakoztál?

Kaptah rémülten meredt rá, és lehunyta szemét.

- Irgalmazzanak nekem Egyiptom istenei, és bocsássák meg, hogy idegen isteneknek szolgáltam, és áldoztam! Te vagy az, de bocsásd meg nekem, mert csak álom volt.

Minea lehúzta a papucsot lábáról, és jobbról, balról akkorát vágott vele Kaptah arcára, hogy csak úgy csattant.

- Nesze, büntetésül illetlen álmodért, hogy tudd meg, most nem álmodol! - mondta neki.

Én pedig kisegítettem a korsóból, és gyomortisztító orvosságot adtam neki. Aztán kötelet hurkoltam a dereka köré, és bár ordítozott, bedobtam a vízbe, és úszni hagytam, hogy a máktej és a bor mámorából észhez térjen. De amikor kiemeltem a vízből, megsajnáltam.

- Legyen ez tanulság számodra, Kaptah, mert arcátlan voltál hozzám, a te uradhoz. De tudd meg, hogy ami veled történt, az mind valóság, és nélkülem most holtan feküdnél a korsóban, az álkirályok sírjában. - Ezután elmeséltem neki mindent, és többször is el kellett ismételnem, míg megértette, és elhitte.

Hajába túrt, hosszan tűnődött, végül kijelentette:

- Ha jól értettem szavaidat, minden igaz, ami velem történt, és nem álmot láttam, nem a bor zavart meg. Ha így van, áldom ezt a napot, mert akkor nyugodtan ihatok bort fejem gyógyítására, hiszen már azt hittem, hogy soha életemben nem nyúlhatok boroskorsóhoz. - Azzal bemászott a csónaktető alá, feltört egy korsót, és inni kezdett. Közben Egyiptom és Babilónia összes isteneit fennhangon dicsérte, és azokat az isteneket is dicsőítette, akiknek nem ismerte a nevét.

Én Mineával a folyóban úszkáltam. A napsütésben megszárítottuk ruháinkat, ettünk, bort ittunk, és Minea áldozatot mutatott be istenének, és eltáncolta nekem a csónakban istenének táncait. Amint néztem őt, keblem elszorult, lélegzésem elnehezült. Ezért így szóltam: - Életemben még csak egyetlen nőt neveztem húgomnak, de öle olyan volt, mint tüzes kemence, teste pedig mint a száraz sivatag, és nem adott felüdülést. Könyörgök hát, Minea, szabadíts meg a varázslattól, mellyel tagjaid megigéztek, és ne fordítsd felém szemedet, mely úgy csillog, mint a holdfény a folyó tükrén, mert különben húgomnak nevezlek, és te is gyalázatba, és halálba kergetsz, mint ahogy az a gonosz nő tette.

Minea kíváncsian nézett rám.

- Bizonyára különös nővel barátkoztál - mondta -, hogy ilyeneket beszélsz, de meglehet, hogy a te hazádban ilyenek a nők. Éntőlem azonban nem kell félned, mert igazán nem akarlak elcsábítani. Istenem megtiltotta, hogy férfihoz érjek, és ha megteszem, meg kell halnom.

Két keze közé fogta fejemet, térdére vonta, aztán megsimogatta arcomat, hajamat és így szólt:

- Bizony, nagyon ostoba a fejed, ha ilyen rosszakat mondasz a nőkről, mert bár akadnak köztük olyanok, akik minden kutat megmérgeznek, bizonyára vannak olyanok is, kik a sivatagban előtörő forráshoz, vagy a kiégett mezőre leszálló harmathoz hasonlók. Igaz, hogy homlokod kemény, és értetlen, s a hajad fekete és kócos, mégis szívesen tartom kezemben a fejedet, mert szemedben, karjaidban olyasvalami van, ami édesen hívogat feléd. Ezért nagyon szomorkodom, hogy nem ajándékozhatlak meg azzal, amit szeretnél, és nemcsak téged, de magamat is sajnálom, ha ugyan e szemérmetlen vallomás örömet szerez neked.

A víz zöld és arany hullámokban csapódott csónakunkhoz. Megfogtam Minea kezét. Szép és erős volt. Úgy kapaszkodtam bele, akár egy fuldokló. És szemébe néztem, amely csillogott, mint holdfény a folyó tükrén, s meleg volt, mint a simogatás.

- Minea! - szóltam. - Húgom! A világon sok isten van mindenütt. Minden országnak megvannak a saját istenei, számuk végtelen, és nekem már mindegyikből elegem van, mert azt hiszem, az emberek csupán félelmükben teremtették meg őket. Hagyd ott az istenedet, mert amit ő kíván, az kegyetlen és haszontalan, és mindennél kegyetlenebb éppen most! Én elviszlek oda, ahová istened hatalma nem ér el, még akkor is, ha a világ végére kellene utaznunk, még akkor is, ha a barbárok országában füvet és száraz halat kellene ennünk, és ha életünk végéig nádasban kellene eltöltenünk az éjt, mert valahol biztosan ott van a határ, melyen túl nem ér istened hatalma.

De Minea erősen megszorította kezemet, szemét elfordította.

- Istenem az ő hatalmának határait szívembe véste, bárhová megyek, hatalma elér, és meg kell halnom, ha férfihoz érek. Most, amint téged nézlek, elhiszem, hogy istenem talán kegyetlen és haszontalan isten, mert ezt követeli, de nem tehetek semmit ellene, és meglehet, hogy holnapra már minden másképp lesz, megunsz, és elfelejtesz engem, mert a férfiak olyanok.

- Senki sem tudja, mit hoz a holnap - mondtam türelmetlenül, és minden lángra gyúlt bennem, mintha testem nádszál volna, melyet évről évre perzsel a nap, aztán egyetlen szikra fellobbantja. - Minden szavad csak üres kifogás, és a nők szokása szerint csak kínozni akarsz, hogy gyönyörködhess szenvedéseimben.

Ekkor elhúzta kezét, és rosszallóan nézett rám.

- Igazán nem vagyok tanulatlan lány - kezdte -, anyanyelvemen kívül Babilónia nyelvét és a te nyelvedet is beszélem, és nevemet háromféle írásjellel egyformán jól le tudom írni agyagtáblára és papiruszra is. Jártam sok nagy városban, jártam Egyiptomban, istenemmel sok ember előtt táncoltam, akik csodálták ügyességemet. Aztán hajótörést szenvedtem, és a kereskedők elraboltak. Tudom jól, hogy a férfiak és nők minden országban egyformák, még akkor is, ha más a bőrük színe, más nyelvet beszélnek, és más isteneket szolgálnak. Mindezt jól tudom, de engem gyermekkorom óta az isten istállóiban neveltek, beavattak titkos szertartásaiba, és nincsen a világon olyan hatalom, vagy varázslat, amely elválaszthatna tőle. Ha magad is táncoltál volna bikák előtt, ha magad is ugrottál volna valaha hegyes szarvuk közé, ha magad is megrugdostad volna játékból tajtékzó szájukat, már értenél valamit abból, amiről beszélek. De azt hiszem, még sohasem láttál bikák előtt táncoló leányokat és ifjakat.

- Hallottam már ilyesmiről - válaszoltam. - Azt is tudom, hogy Alsó-Egyiptomban űznek ilyen játékokat, de azt hittem, csupán a nép szórakoztatására csinálják. Igaz, gondolhattam volna, hogy miként minden másban, ebben is benne van az isten keze. Ha így van, szolgáljuk hát Egyiptomban is a bikát, mely az isten jeleit viseli magán, és egy emberöltő alatt csak egyszer születik. De ha azt akarod velem megértetni, hogy szüzességedet is meg kell őrizned a bikának, akkor már soha nem hallott ostobaságot beszélsz, bár jól tudom, hogy Szíriában a földanya titkos szertartásain szűz leányokat áldoznak a bakkecskéknek.

Ekkor Minea jobbról-balról arcomba csapott úgy, hogy keze nyomán felsajgott az arcom. Szeme szikrázott, akár a vadmacska szeme a sötétben. Dühtől remegve kiáltott rám:

- No, ha ilyeneket mondasz, már tudom, hogy a férfiak meg a bakkecskék között semmi különbség nincsen! Neked csak testi dolgokon jár az eszed, és egy nőstény kecske éppúgy ki tudja elégíteni vágyadat, mint egy nő.

Beszéde gonosz volt, ütése égette arcomat; lehűltem és elhúzódtam tőle a csónak végébe. Hogy valamivel az időt töltsem, kinyitottam orvosi ládikámat, műszereimet kezdtem tisztogatni, és orvosságokat méregettem. Ő a csónak orrában ült, és sarkával dühösen rugdosta a csónak fenekét. Kis idő múlva azonban haragjában ledobálta magáról a ruháit, bekente testét olajjal és olyan féktelen táncba és ugrándozásba kezdett, hogy a csónak ide-oda billegett. Nem álltam meg, hogy titokban oda ne pillantsak, mert hihetetlenül ügyes volt. Kezére támaszkodva, könnyedén hátradobta magát, testét íjként megfeszítve, ebből a helyzetből felemelkedett, és kezére állt. Olajtól csillogó bőre alatt minden izma remegett, nehezen, kapkodva szívta a levegőt, hajtincsei repdestek feje körül. Amikor kitáncolta magát, ruhájába burkolózott, és még a fejét is betakarta. Hallottam, hogy sír. Akkor elfeledkeztem orvosságaimról, meg a műszereimről, odasiettem hozzá, gyengéden megérintettem a vállát és megkérdeztem:

- Beteg vagy talán? - Nem válaszolt, hanem félrelökte a kezemet, és még nagyobb sírásba fogott.

Leültem melléje, és bánatos szívvel mondtam neki:

- Minea, húgom, ne sírj, és főleg miattam ne sírj, mert nem akarok hozzád nyúlni soha, még akkor sem, ha magad kérnéd. Meg akarlak óvni minden szenvedéstől és bánattól, és azt akarom, hogy mindig olyan maradj, mint most.

Minea felemelte fejét, szeméből kitörölte könnyeit.

- Cseppet sem félek szenvedéstől és bánattól, mint te gondolod, ostoba! - támadt rám. - És nem miattad sírok, hanem saját sorsomat siratom, amely elszakított istenemtől, és elgyengített, mint egy vizes rongyot, úgyhogy egy botor férfi pillantása ellágyítja térdemet, mintha csak puha tészta volna. - Miközben beszélt, nem nézett rám, hanem makacsul elfordította fejét, és folytak a könnyei.

Megragadtam a kezét, és most nem húzta vissza, hanem felém fordult és így szólt:

- Szinuhe, bizonyára úgy gondolod, hogy hálátlanul és bosszantóan viselkedem, de nem tehetek róla, mert már nem ismerem magamat. Ha lehetne, szívesen mesélnék neked istenemről, hogy jobban megérts, de avatatlanoknak nem szabad beszélni róla. Csak annyit mondhatok, hogy ő a tenger istene, és hegy mélyén, egy sötét házban lakik, s aki oda belép, soha többé nem tér már vissza, hanem együtt él vele örökké. De egyesek azt beszélik, hogy az isten bikához hasonló, bár a tengerben él, és bennünket, kiket az ő szolgálatára szenteltek fel, ezért nevelnek arra, hogy bikák előtt táncoljunk. Azt is mondják, hogy ember formájú, csak bikafeje van, de jóllehet sok országot és várost bejártam már, úgy gondolom, ez csak mese. Annyit tudok csupán, hogy a felszenteltek soraiból sorshúzással minden évben kiválasztanak tizenkettőt, akik közül minden holdtöltekor egy beléphet az ő házába. Számukra ennél nagyobb öröm nem létezik. Engem is kijelölt a sors, de mielőtt sorra kerülhettem volna, hajómat szerencsétlenség érte, kereskedők elraboltak, és Babilon rabszolgapiacán eladtak. Egész ifjúságom idején az isten csodálatos termeiről, ágyáról, és az örök életről álmodoztam. Midőn a felszentelt ifjú vagy leány egy hónapot már eltöltött nála, visszatérhet, ha akar, de még soha nem akadt olyan, aki visszatért volna. Azt hiszem, a földi élet semmit sem nyújthat annak, aki már egyszer az istennel találkozott.

Amíg Minea beszélt, mintha árnyék telepedett volna a napra, minden halottszürkére változott előttem, és remegni kezdtem, mert tudtam, hogy Minea nem lehet az enyém. Meséje éppen olyan volt, amilyeneket mindenütt elterjesztenek a papok, de ő hitt benne, és ez választotta el mindörökre tőlem. Nem akartam már megrendíteni hitében, és nem akartam elkeseríteni. Kezét kezemben melengettem, és csak ennyit mondtam:

- Megértem, hogy visszakívánkozol istenedhez. Ezért a tengeren visszaviszlek Krétába, mert most már tudom, hogy onnan kerültél ide. Sejtettem már akkor is, amikor a bikákról beszéltél, de most, hogy a sötét házban lakó istent emlegeted, biztosan tudom, mert a kereskedők és hajósok meséltek róla Szimirrában. Mostanáig nem hittem, amit mondtak. Igaz, úgy beszélték, hogy a papok ölik meg azokat, akik el akarják hagyni az isten házát, hogy senki ne tudhassa meg, milyen a tenger istene. De ez természetesen csak a tengerészek meg az alacsony rendűek fecsegése, és te mindent jobban tudsz, hiszen felszentelt vagy.

- Vissza kell térnem, jól tudod - mondta kérően. - Nem találnék nyugtot sehol a föld kerekén, ha nem térnék vissza, mert gyermekkorom óta az isten istállóiban nevelkedtem. Mégis örvendek minden napnak, amelyet veled tölthetek, Szinuhe, és örvendek minden pillanatnak, melyben még láthatlak. Nem azért, mert megmentettél a bajtól, hanem azért, mert még senki sem volt hozzám olyan, mit te. Már nem epekedem az isten háza után, mint régen, hanem bánatos szívvel indulok oda. Ha engedik, visszatérek onnan tehozzád, midőn a szolgálat letelt, bár nem tudok hinni benne, hiszen még senki sem tért vissza soha. De időnk rövid, és mint mondottad, senki nem tudja, mit hoz a holnap. Örüljünk hát, Szinuhe minden napnak, örüljünk a vadkacsáknak, amelyek itt röpködnek felettünk csattogó szárnyakkal, örüljünk a folyónak és a nádasnak, az ételnek és a bornak, és ne gondoljunk arra, hogy mit hoz a jövő. Így a legjobb.

Ha más ember lettem volna, megszöktetem, erőszakkal magammal viszem hazámba, és vele töltöm el életem napjait. Ám tudtam, hogy igazat beszél, és ha megcsalná istenét, nem volna többé egyetlen nyugodt pillanata sem, hiszen érte élt és neki nevelkedett. Tudtam, hogy eljönne a nap, melyen megátkozna, és örökre elhagyna engem. Mert hatalmas az istenek ereje, ha az ember hisz bennük, de azokat, akik nem hisznek, az istenek hatalma nem éri el. Tudom, hogy talán valóban meghalt volna, ha hozzá nyúlok, mert az Élet Házában magam is láttam olyan embereket, akik lassan elsorvadtak, és meghaltak minden kézzelfogható baj és betegség nélkül, csupán azért, mert vétkeztek valamelyik isten ellen, akiben hittek.

Mindez bizonyára már születésem napja előtt meg volt írva a csillagokban, s én nem változtathattam rajta. Ettünk és ittunk hát a csónakban, a nádas rejtekén és a jövővel nem gondoltunk. Minea lehajtotta fejét, hajával legyezgette arcomat, és mosolyogva nézett rám. Ivott, azután bortól illatos ajkát ajkamhoz érintette, és a fájdalom, melyet szívemnek okozott, édes volt, talán édesebb, mintha hozzányúltam volna, bár akkor nem gondoltam erre.

2

Midőn leszállt az est, Kaptah felébredt, kimászott a szőnyeg alól, kitörölte szemét, és ásítozva megszólalt:

- A szkarabeuszra és Ámonra mondom, akit szintén nem szabad elfelejteni, már nem olyan a fejem, mint a kovácsműhelyben az üllő! Újra rendben érzem magamat a világgal, csak valamit ehetnék, mert a gyomromban mintha néhány kiéhezett oroszlán tombolna. - Kérdezés nélkül nekilátott az ennivalónknak, ropogtatni kezdte az agyagban sütött madarakat, a csontokat pedig a vízbe köpködte.

Amint néztem, újra eszembe jutott nyomorúságos helyzetünk, és feldühödtem.

- Te részeg denevér - mondtam neki. - Neked bátorítani kellett volna bennünket okos tanácsokkal, és segítened, hogy kijussunk a bajból, nehogy hamarosan fejjel lefelé lógjunk a falakon mindhárman. Ahelyett elmentél, és olyan részegre ittad magad, hogy a földön fetrengtél, mint egy disznó a sárban. Most aztán mondd meg gyorsan, mit tegyünk, mert a király katonái már biztosan nyomunkban vannak, hogy megöljenek!

Kaptah megvakarta a fejét.

- Bizony ez a csónak túl nagy ahhoz, hogy hárman felfelé evezhessünk vele. Őszintén szólva, az evezőlapátokat sem kedvelem, mert hólyagot növesztenek a tenyeremre. Ezért partra kell szállnunk, és lopnunk kell valahonnan két szamarat, hogy a holminkat rájuk rakhassuk. Hogy ne legyünk feltűnőek, legjobb, ha rongyos ruhákba öltözünk, és mindenért alkudozunk a fogadókban és falvakban, te pedig elhallgatod orvos voltodat, s valami más foglalkozást választasz helyette. Legyünk mutatványosok, akik esténként elszórakoztatják a parasztokat a falvak szérűjén, hiszen az ilyeneket senki sem üldözi, és még a rablók sem tartják őket érdemesnek a kifosztásra. Te olajból jósolsz a dőréknek, ahogy megtanultad, én vidám történeteket mesélek nekik, hiszen te is tudod, hogy vég nélkül képes vagyok ilyeneket mesélni, a lány meg táncol. De evezősöket is bérelhetünk, és ugyanezen a csónakon elutazhatunk a határig, mert végső soron minden a szent bogártól függ, és ő a folyón éppúgy megvédelmezhet bennünket, akár a karavánúton. Ám a biztonság mégis a legjobb, és nem lenne szép tőlünk, ha elrabolnánk a csónakot azoktól a szegény evezősöktől, akik biztosan itt sompolyognak körülöttünk a nádasban, és csak a sötétedést várják, hogy megölhessenek. Ezért legokosabb, ha azonnal indulunk.

Az este már a nyakunkon volt, és sietnünk kellett, mert Kaptah jogosan gondolta, hogy az evezősök, félelmüket legyőzve, megkísérelhetik visszaszerezni a csónakot, és akkor tíz erős férfi támad hármunk ellen. Bekentük magunkat az evezősök olajával, aztán besároztuk arcunkat és ruháinkat. Ami aranyam és ezüstöm még volt, elosztottuk egymás között, és ruhánkba meg övünkbe rejtettük. Orvosi ládikámat, melytől nem akartam megválni, belekötöttem a szőnyegbe, és Kaptah minden tiltakozása ellenére a hátára raktam. Kigázoltunk a partra, a csónakot pedig visszalöktük a nádas felé. Benne maradt az élelem, meg néhány boroskorsó, és Kaptah úgy gondolta, hogy az evezősök beérik azzal, majd részegre isszák magukat, és nem jut eszükbe, hogy bennünket üldözzenek. Ha pedig kijózanodva bíró elé mennének, hogy feladjanak, mind a tízen másképp mesélnék el a dolgot, és úgy összezavarnák, hogy a törvényszolgák bottal kergetnék el őket. Ebben reménykedtem én is.

Így indultunk el, és nemsokára megművelt földekre érkeztünk, rátaláltunk a karavánútra, és egész éjjel azon mentünk, bár Kaptah zúgolódott, és születésének napját átkozta, mert a csomag egészen ferdére nyomta a nyakát. Reggelre egy faluba érkeztünk, melynek lakói kedvesen fogadtak, és nagy tisztelettel vettek körül bennünket, mert a gonosz szellemekkel nem törődve, éjnek idején neki mertünk vágni az útnak. Tejben főzött kásával kínáltak, eladtak nekünk két szamarat, és távozásunk előtt nagy örömünnepet tartottak. Egyszerű emberek voltak, hónapokig nem láttak pecséttel hitelesített ezüstöt, adójukat gabonában és marhában fizették, és sárkunyhóikban együtt laktak állataikkal.

Így vándoroltunk napról napra Babilónia útjain. Találkoztunk kereskedőkkel, az előkelők hordszékei elől pedig az út szélére húzódtunk, és meghajoltunk előttük. A nap lesütötte bőrünket, ruháink elrongyolódtak, és megszoktuk a falvak népének szórakoztatását. Olajat öntöttem vízbe, és örömteli napokat, gazdag termést, fiúgyermeket, és gazdag házasságokat jósoltam nekik, mert sajnáltam őket szegénységük miatt, és nem akartam semmi rosszat jövendölni. Ők pedig hittek nekem, és nagyon boldogok voltak. De ha igazat jövendöltem volna, akkor gonosz adószedőket, botütést, csalfa bírákat, éhínséget, szűk esztendőkben sáskákat, lázbetegséget, áradás idején legyeket, nyarakra tüzes szárazságot, és mindent elrothasztó esőket, sok vesződséges munka után halált kellett volna jövendölnöm, mert ez volt az igazi sorsuk. Kaptah varázslókról, királylányokról és idegen birodalmakról mesélt nekik, ahol az emberek a fejüket a hónuk alatt hordják, és minden évben egyszer farkassá változnak. Elhitték Kaptah meséit, nagy tisztelettel bántak vele, és kövérre hízlalták. Minea is táncolt előttük a szérűn, mert mindennap táncolnia kellett, hogy tudását megőrizze istene számára, és ők csodálták ügyességét.

- Ilyet még soha nem láttunk életünkben - mondogatták egymás között.

Ez a vándorút nagyon hasznos volt számomra, mert megtanultam, hogy miként lényegében egyformák és egyformán gondolkodnak minden országban és minden nagy városban a gazdagok és előkelők, éppen úgy a szegények is egyformák, és ők is egyformán gondolkodnak mindenütt, bár mások a szokásaik és isteneiknek is más nevük van. Megtanultam, hogy a szegények adakozóbbak, mint a gazdagok, mert szegénynek gondolván bennünket, kásával és szárított hallal ajándékoztak meg, csupán jószívűségből, anélkül, hogy bármit is kívántak volna érte. Ám a gazdagok bottal verték el őket házaiktól, és megvetették mindegyiket. Megtanultam, hogy a szegények is ismerik az örömet és a bánatot, a vágyat és a halált, és a szegény ember gyermeke, midőn meglátja a világot, éppolyan, mint a gazdag ember gyermeke. Szívem megesett rajtuk, sajnáltam egyszerűségüket, és nem tudtam továbbmenni anélkül, hogy a betegeket meg ne gyógyítsam, fel ne szúrjam keléseiket, és ki ne tisztítsam szemüket, hiszen segítségem nélkül nemsokára megvakultak volna. Semmi ajándékot nem kértem tőlük, mindezt saját jószántamból cselekedtem.

Végül a határvidékre érkeztünk, melyet az ellenség teljesen felperzselt, de a pásztorok, azt gondolván, hogy szegények vagyunk, megmutatták az utat, és ily módon eljutottunk Mitanni és Naharani földjére, anélkül, hogy megfizettük volna az adót, és kikerültük mindkét király katonáit is. Midőn egy olyan nagy városba jutottunk, ahol az emberek már nem ismerték egymást, elmentünk a kereskedésekbe, új ruhákat vásároltunk magunknak, megmosakodtunk, rangunkhoz illően felöltöztünk, és az előkelők vendégfogadójában szálltunk meg. Aranyam fogytán volt, ezért egy időre itt maradtam, hogy orvosi mesterségemet űzzem. Sokan jöttek hozzám, és számos beteget meggyógyítottam, mert Mitanni lakói még mindig nagyon kíváncsi emberek voltak és szerettek mindent, ami idegen. Minea szépsége is nagy érdeklődést keltett, és sokan ajánlották, hogy megveszik tőlem. Kaptah kipihente fáradalmait, meghízott, és számtalan nővel akadt össze, akik történetein derülve, kegyesek voltak hozzá. Midőn az örömházakban megmámorosodott a bortól, elmesélte, hogyan volt egy napig Babilónia királya, és az emberek hangosan nevettek, térdüket csapkodták, és így szóltak: "Ilyen hazudozót még nem láttunk életünkben. A nyelve hosszú és sebes, akár a folyó."

Így telt-múlt az idő, s Minea tekintete mind szomorúbb lett, szemében nyugtalanság fénye gyulladt, éjjelenként virrasztott, és sírdogált magában. Végül azt mondtam neki:

- Tudom, hogy hazádba vágyódol már, és istened után epekedsz, s hosszú út áll előttünk. Nekem mégis előbb Hatti földjére kell utaznom, ahol a hettiták élnek. Olyan okok késztetnek erre, amelyekről nem beszélhetek neked. Kereskedőktől, s utazóktól, és vendégfogadókban is kérdezősködtem, és sok útbaigazítást kaptam, amelyek ugyan ellentmondóak, mégis úgy vélem, hogy az ő országukból elhajózhatunk Krétába. De ebben nem vagyok biztos, ezért ha akarod, egyenesen Szíriába viszlek a tengerpartra, ahonnan minden héten indulnak hajók hazádba. Ám hallottam, hogy nemsokára küldöttség indul innen, hogy elvigye Mitanni királyának évi ajándékát a hettiták királyához. Velük biztonságban utazhatunk, sok mindent láthatunk és tapasztalhatunk, amit régebben nem láttunk és nem ismertünk. Ilyen lehetőségem csak egy év múlva lesz ismét. Mégsem akarok magam dönteni efelől, hanem dönts te, kívánságod szerint.

Szívemben tudtam, hogy becsapom őt, hiszen csak azért akartam Hattiba utazni, hogy tovább lehessek mellette, mielőtt kénytelen leszek tőle istene kedvéért megválni. De Minea így válaszolt:

- Ki vagyok én, hogy megváltoztassam terveidet? Szívesen követlek, bárhová mennél is, hiszen megígérted nekem, hogy elviszel hazámba. Ahova te mégy, oda megyek én is, és ha meghalunk, nem magamat fogom sajnálni, hanem téged.

Ily módon elhatároztam, hogy a királyi küldöttséghez csatlakozom mint orvos, így biztonságban utazhatunk Hatti országába, amelyet egyesek Kheta névvel is illettek. De alighogy Kaptah értesült a dologról, éktelen szitkozódásba fogott, és az isteneket hívta segítségül.

- Éppen csak megmenekültünk az egyik halál torkából, s a gazdám már másik után vágyódik. Mindenki tudja, hogy a hettiták olyanok, mint a vadállatok, és még rosszabbak is, emberhúst esznek, és kiszúrják az idegenek szemét, aztán befogják őket nagy kőmalmaik forgatására. Az istenek őrültséggel büntették meg gazdámat, és te bolond vagy, Minea, hogy őt véded. Jobb lenne, ha megkötöznénk, bezárnánk egy szobába, és piócákat raknánk a térdére, hogy megnyugodjék. A szent bogárra mondom, alig nyertem vissza régi súlyomat, és már megint vesződséges útra kell indulnom minden ok nélkül. Legyen átkozott az a nap, melyen világra jöttem, hogy esztelen gazdám ostoba szeszélyeit kelljen tűrnöm!

Ezek után nem tehettem mást, mint hogy újra elvertem a bottal, míg el nem csitult. Akkor azt mondtam neki:

- Legyen, ahogyan akarod. Elküldelek innen a kereskedőkkel egyenesen Szimirrába, és kifizetem az utadat. Gondozd ott a házam, amíg vissza nem térek, mert igazán elegem van örökös jajgatásodból!

De Kaptah újból tűzbe jött.

- Értelmes dolog-e, hogy gazdámat egyedül hagyjam elmenni a hettitákhoz? Hiszen az éppen olyan lenne, mintha most született bárányt eresztenék kutyák közé. Ilyen bűnért örökké mardosná szívemet az önvád. Csak egy dolgot kérdezek tőled, felelj rá őszintén. Tengeren utazunk-e Hatti országába?

Megmondtam neki, hogy tudomásom szerint Hatti és Mitanni között nincsen tenger, mire Kaptah hozzáfogott holmink csomagolásához, és készülődni kezdett az utazásra. Mindent az ő gondjára bíztam, mert ilyesmihez jobban értett, mint én.

3

Az utazás Mitanni királyának követeivel, eléggé egyhangú volt. Nincsen sok mesélni való róla, mert a hettiták hadiszekerei állandóan követtek minket, és gondoskodtak arról, hogy szálláshelyeinken legyen ételünk és italunk. A hettiták edzett emberek voltak, nem féltek sem a hidegtől, sem a forróságtól, hiszen terméketlen hegyek között élvén, gyermekkoruk óta megszokták a küzdelmes élet viszontagságait. Ezért a harcban rettenthetetlenek voltak, nem kímélték magukat; az elpuhult népeket, melyeket leigáztak, mélyen megvetették, de a bátrakat tisztelték és keresték barátságukat.

Népük számtalan törzsre és falura oszlott, melyek felett teljhatalmú fejedelmek uralkodtak. A fejedelmek felett nagy királyuk volt az úr, aki saját városában, Hattusasban lakott a hegyek közt. Ő volt népének legfőbb papja, legfőbb hadvezére, és legfőbb bírája, az ő kezében egyesült minden hatalom, az emberek és istenek hatalma egyaránt. Nem tudom, melyik királynak a hatalma volt olyan teljes, mint az övé, bár úgy mondják, hogy a királyok hatalma végtelen. Hiszen más országokban - Egyiptomban is - a papok és bírák sokkal jobban beleszólnak a király tetteibe, mintsem az emberek gondolnák.

Ha a világ nagy városairól esik szó, Thébáról és Babilonról beszélnek, némelyek Ninivét is megemlítik, amelyben még nem jártam soha. De még senkitől sem hallottam Hattusasról, a hettiták nagy városáról, amely hatalmuk fészke, éppolyan, akár a sas madáré, mely vadászterülete felett, a hegycsúcson emelkedik. Bizony Hattusas megállja a helyét, ha összehasonlítjuk Thébával és Babilonnal. Midőn eszembe jut, hogy hatalmas épületei terméskövekből épültek, és olyan magasak, akár a hegyek; hogy falai szétrombolhatatlanok és erősebbek minden falnál, mit életemben láttam, az egyik legnagyobb csodának kell tartanom ezt a várost, mert nem is gondoltam, hogy ilyet valaha láthatok. Ám a város titokzatossága abból eredt, hogy a király elzárta az idegenek elől, és csak a királyok követei juthattak be, hogy eléje járuljanak, és ajándékaikat átadják, de amíg Hattusasban tartózkodtak, nekik is figyelték minden lépésüket. Ezért a lakosok nem szívesen álltak szóba idegennel, még akkor sem, ha értették nyelvét, és ha valamit kérdeztek tőlük, azt válaszolták: "Nem értem", vagy "Nem tudom" - és lopva körülnézegettek, mert féltek, hogy valaki meglátja, amint idegennel beszélgetnek. De azért nem látszottak rosszindulatúnak, sőt természetük barátságos volt, érdeklődéssel szemlélték az idegenek díszes ruháit, és követték őket az utcákon.

A hettiták nem tartottak fizetett hadsereget, mint más művelt népek, hanem mindegyikük katona volt, és a férfiakat katonai rangjuk szerint osztályozták. Legmagasabb rangúak azok voltak, akik vagyonukból hadiszekereket tudtak tartani, és helyüket nem a származás, hanem a fegyverforgatásban tanúsított ügyesség határozta meg. Ezért a férfiak vezéreik és fejedelmeik vezetésével minden évben harci gyakorlatra gyűltek össze. Hattusas nem kereskedelemből élt, mint a többi nagy város, hanem műhelyekkel volt tele, amelyekből szakadatlanul a kovácsmunka csörömpölő zaja áradt az utcákra, mert ezekben a műhelyekben lándzsa- és nyílhegyeket kovácsoltak, és itt készítették a hadiszekerek kerekeit és vázait is.

Amikor Hatti országába érkeztem, nagy királyuk, Suppiluliuma már huszonnyolcadik éve uralkodott. Neve annyira rettegett volt, hogy hallatára az emberek meghajoltak, felemelték kezüket, és nagyot kiáltottak a tiszteletére, mert szigorú rendet tartott az országban, és sok-sok népet hajtott uralma alá. Kőpalotában lakott a város közepén, és hőstetteiről meg a születéséről számtalan történetet meséltek, mint ahogyan minden nagy királyról mesélni szoktak. Nem sikerült meglátnom őt, de még Mitanni követei sem látták, csupán annyit tehettek, hogy a testőrök nevetése és gúnyolódása közben otthagyják ajándékaikat fogadótermének padlóján.

Kezdetben nem sok orvosi munka adódott Hattusasban, mert mint megfigyeltem, a hettiták szégyelltek betegségüket, és olyan sokáig titokban tartották, ameddig csak bírták, a nyomorék és gyenge gyermekeket pedig rögtön születésük után megölték, s így bántak el a megbetegedett rabszolgákkal is. Így, mint magam is láttam, orvosaik sem tudtak sokat. Tanulatlan emberek voltak, nem ismerték a betűket, de a sebeket és zúzódásokat ügyesen gyógyították, és a hegyvidéki betegségek ellen jó orvosságokat tudtak készíteni, amelyek gyorsan csillapították a test forróságát. Ezt megtanultam tőlük. De ha valaki olyan betegségbe esett, amely halállal fenyegetett, inkább a halált választotta, mint a gyógyulást, mert attól félt, hogy erőtlen vagy nyomorék marad örökre. A hettiták nem rettegtek a haláltól, miként a többi művelt nép. Jobban féltek attól, hogy testük elerőtlenedik.

Ám minden nagy város végül is egyforma, és a gazdagok és előkelők is egyformák minden országban. Ezért, amint elterjedt a hírem, egész sereg hettita jött hozzám a fogadóba, hogy gyógyulást keressen. Ismertem bajaikat és mindegyiket meg tudtam gyógyítani. Mégis legszívesebben álruhában, a sötétség leple alatt kerestek fel, nehogy jó hírüket elveszítsék. Bőséges ajándékokat adtak, így Hattusasban egész halom aranyat kerestem, pedig eleinte azt gondoltam, hogy koldusként fogok majd innen útra kelni. Mindebben nagy érdeme volt Kaptahnak, aki szokása szerint sörmérésekben, kereskedésekben, meg csupa olyan helyen töltötte idejét, ahol sok ember gyűlik össze, nagy hangon kérkedett, dicsőítette híremet és tudásomat, ahány nyelven csak tudta; a szolgák pedig elmondták gazdáiknak, amit rólam hallottak.

A hettitáknak szigorúak voltak az erkölcseik, és előkelő ember nem mutatkozhatott részegen az utcán, mert elvesztette jó hírét, de minthogy az előkelők és gazdagok minden nagy városban bőségesen isznak, és veszélyes kevert borral is élnek, sokat meggyógyítottam közülük, gondoskodtam arról, hogy kezük ne remegjen, midőn a király elé lépnek, egyeseken meg fürdőkkel, nyugtató gyógyszerekkel segítettem, mert úgy érezték, hogy egerek rágják a testüket. Mineának is megengedtem, hogy táncoljon szórakoztatásukra, és ők megcsodálták ügyességét, anélkül, hogy valamit is kértek volna tőle, drága ajándékokkal halmozták el, mert a hettiták, ha valami kedvükre volt, nagyon bőkezűen viselkedtek. Ily módon megnyertem barátságukat, és sok olyan dolgot mertem tőlük kérdezni, amihez nyilvánosan nem lett volna bátorságom. A legtöbb értesülést a királyi levéltár intézőjétől szereztem, aki számos nyelven írt és beszélt. Ő intézte a király külországokkal folytatott levelezését, és egyáltalán nem volt a merev szokások embere. Elhitettem vele, hogy száműztek Egyiptomból, és soha nem is térhetek vissza, azért járom az országokat, hogy aranyat szerezzek és tudásomat gyarapítsam, más célom nincsen. Ily módon megbízott bennem, és válaszolt kérdéseimre, csak jóféle borral kellett megkínálnom, és Mineát meg kellett kérnem, hogy táncoljon neki.

- Miért van Hattusas elzárva az idegenek elől, és a karavánokat és kereskedőket miért csak a kijelölt utakon engedik közlekedni? Hiszen országotok gazdag, és városotok a látványosságok terén bármelyik más várossal felveszi a versenyt. Nem lenne jobb, ha más népek is megismerhetnék nagyságotokat, hogy dicsérhessenek benneteket egymás között, mint ahogy országotok megérdemli?

Megízlelte a bort, mohón nézegette Minea hajlékony tagjait, és így válaszolt:

- Nagy királyunk, Suppiluliuma, midőn trónra lépett, azt mondta: "Adjatok nekem harminc évet, és Hattiból hatalmasabb birodalmat csinálok, mint amilyet valaha látott a világ!" Ez az idő nemsokára lejár, és azt hiszem, hogy a világ hamarosan többet fog tudni Hatti országáról, mint amennyit szeretne.

- Babilonban hatvanszor hatvanszor hatvan katonát láttam elvonulni a király előtt - szóltam közbe -, és amint futásnak eredtek, úgy robajlottak a lépéseik, mint a tenger hullámai. Itt meg egyszerre talán csak tízszer tíz katonát láttam. Azt sem értem, hogy mit csináltok azokkal a hadiszekerekkel, amelyek városotok műhelyeiben készülnek, hiszen mit kezdhettek velük a hegyeitek között, amikor csak a sík földön használhatók.

- Orvos létedre nagyon kíváncsi vagy, Szinuhe, te egyiptomi - felelt nevetve. - Ki tudja, talán szűkös kenyerünket úgy keressük meg, hogy a hadiszekereket eladjuk a sík országok királyainak. - Szemével hunyorított, és ravasz képet vágott hozzá.

- Azt ugyan nem hiszem - mondtam merészen. - Éppoly szívesen adja oda fogait meg karmait a farkas egy nyúlnak, ahogyan benneteket ismerlek.

Hangos kacagásban tört ki, térdét csapkodta, hogy a bor kiloccsant serlegéből, és így szólt:

- Ezt el kell mesélnem a királynak! Talán még megéred, hogy nagy nyúlvadászatot láss, mert a hettiták igazsága másféle, mint a síkságok igazsága. Mint látom, a ti országotokban a gazdagok uralkodnak a szegények felett, de nálunk az erősek uralkodnak a gyengéken, és azt hiszem, hogy a világ új tanokat fog megismerni, még mielőtt megszürkülne a hajad, Szinuhe.

- Az új fáraó is új istent talált Egyiptomban - mondtam, ostobának tettetvén magamat.

- Tudom - válaszolta -, mert királyom minden levelét elolvasom. Ez az új isten nagyon szereti a békét, és azt hirdeti, hogy nincs a népek között olyan viszály, amelyet ne lehetne békés úton elsimítani. Nincs is ellenünkre ez az isten, sőt nagyon kedvünkre van, amíg csak Egyiptom földjén és a síkságokon uralkodik. Fáraótok a mi nagy királyunknak egyiptomi keresztet küldött, amelyet az élet jelének nevez. Tőlünk bizonyára még békében lehet néhány évig, ha elég aranyat küld, hogy a raktárainkban még több rezet, vasat meg gabonát tudjunk összegyűjteni, hogy új műhelyeket építhessünk, és még erősebb hadiszekereket készíthessünk. Mindehhez sok aranyra van szükség, és királyunk bőséges fizetség fejében Hattusasba hozatta a világ legjobb fegyverkovácsait, de hogy miért, erre, azt hiszem, egy orvos bölcsessége nem ad választ.

- Az a jövő, amelyet te jósolsz, talán tetszik a hollóknak, meg a sakáloknak, de nekem ugyan nem, és nem látok benne semmi nevetségeset. Észrevettem, hogy malmaitokban kiszúrt szemű foglyok forgatják a köveket, és a határvidéken elkövetett rémtetteitekről Mitanniban olyan dolgokat mesélnek, melyeket el sem akarok ismételni, nehogy megsértsem füledet, mert művelt néphez igazán nem illők.

- Mi az a műveltség? - kérdezte, és ismét töltött magának. - Mi is tudunk olvasni meg írni, és mi is gyűjtünk levéltárunkban számozott agyagtáblákat. Az, hogy kiszúrjuk a foglyok szemét, csak emberbaráti cselekedet, hiszen egész életükben malomköveket kell forgatniuk, és munkájuk nagyon fárasztó, de még fárasztóbbnak éreznék akkor, ha látnák az eget és a földet, meg az égen repkedő madarakat. Csak hiábavaló gondolatok ébrednének bennük, és végül meg kellene ölnünk őket szökési kísérlet miatt. Ha katonáink a határvidéken néhány embernek levágják a kezét, néhánynak meg feje bőrét a szemére húzzák, egyáltalán nem kegyetlenkedésből teszik, hiszen magad is láttad, hogy otthonunkban vendégszerető és barátságos emberek vagyunk, szeretjük a gyermekeket és az apró állatokat, és feleségünket nem ütjük meg soha. Csupán az a célunk, hogy félelmet és rémületet keltsünk az ellenséges népekben, hogy idővel harc nélkül meghódoljanak hatalmunk előtt, s ne okozzanak maguknak felesleges kárt és pusztulást. Egyáltalán nem szeretjük az értelmetlen kártevést, azt akarjuk, hogy az idegen országok és városok minél sértetlenebbül kerüljenek uralmunk alá. Az olyan ellenség, amelyik retteg, már félig legyőzöttnek számít.

- Minden nép az ellenségetek? - kérdeztem gúnyosan. - Barátotok nincs is?

- Barátunk minden olyan nép, amely aláveti magát hatalmunknak, és adót fizet - magyarázta. - Megengedjük nekik, hogy éljék életüket, szokásaikba, és isteneik dolgába se nagyon avatkozunk, csak az a fő, hogy uralkodhassunk felettük.

- És isteneitek ehhez semmit nem szólnak? - kérdeztem. - Mert más országokban gyakran ők határozzák meg, hogy mi a helyes, és mi a helytelen.

- Mi a helyes, és mi a helytelen? Nekünk az a helyes, amit mi akarunk, és az a helytelen, amit a szomszéd népek akarnak. Ez nagyon egyszerű tan, megkönnyíti az életet és az államvezetést. Egyébként úgy gondolom, hogy nem sokban különbözik a sík országok istentanától, mert ha jól értettem, az ottani istenek azt tartják helyesnek, amit a gazdagok akarnak, és azt helytelennek, amit a szegények akarnak. De ha igazán tudni akarsz valamit isteneinkről, hát elmondom, hogy csak két istenünk van, a földanya, és az ég, és minden tavasszal megünnepeljük őket, midőn az ég első esője megtermékenyíti a földet, ahogy a férfi magja megtermékenyíti a nőt. Ezeken az ünnepeken lazítunk szigorú szokásainkon, mert egy évben egyszer a népnek is ki kell magát tombolnia. Ilyenkor mindig sok gyermeket nemzenek, ami nagyon jó, mert a gyermekek és a korai házasságok erősítik az országot. De már túl sok időt töltöttem el veled. Vissza kell mennem, hogy ráncba szedjem az írnokomat, és tovább nyomogassam az ékjeleket a puha agyagba, mert kötelességem minden népet meggyőzni jó szándékainkról.

Eltávozott, én pedig aznap este így szóltam Mineához: - Eleget tudok már Hatti országáról, és megtaláltam, amit kerestem. Ezért kész vagyok arra, hogy veled együtt elhagyjam ezt a földet, ha az istenek megengedik, mert itt a levegőben hullaszag van, és a halál bűze elfullasztja a torkomat. Bizony, fekete felhő gyanánt lebeg felettem a halál, amíg csak itt vagyunk, és nem kétlem, hogy a királyuk karóba húzatna, ha megtudná, mi mindenről szereztem én tudomást.

Előkelő betegeim segítségével hozzájutottam az engedélyhez, amely feljogosított, hogy egy kijelölt úton a tengerpartra utazzam, és ott hajóra szállva, elhagyjam az országot. Indulásomkor a betegek nagyon sajnálkoztak, kérték, hogy maradjak, és bizonygatták, hogy ha tovább gyakorolnám foglalkozásomat, néhány év múlva gazdag ember lehetnék. Ám távozásomat senki sem akadályozta meg, és én velük nevettem, tréfálkoztam, és olyan történeteket meséltem nekik, melyek kedvükre voltak. Ily módon barátok módjára váltunk el egymástól, és gazdag ajándékokat kaptam. Így hagytuk hátunk mögött Hattusas félelmetes falait, melyek a jövő világát rejtették magukba. Szamárháton döcögtünk nyikorgó kőmalmok mellett, amelyeket megvakított rabszolgák hajtottak. Utunkat kétoldalt karóba húzott varázslók holtteste szegélyezte, mert Hattusasban varázslónak tartottak és megöltek mindenkit, aki el nem fogadott tanokat hirdetett, és az állam csak egy tant ismert el. Siettettem utazásunkat, amennyire csak bírtam. Húsz nap múlva megérkeztünk a kikötővárosba.

4

Bár lármás, és gonoszsággal, bűnnel teli város volt, egy ideig itt maradtunk, mert ha megláttunk egy Krétába induló hajót, Minea azt mondta: "Ez nagyon kicsi, bajba kerülhet, és nem akarok újra hajótörést szenvedni." Ha pedig nagyobb hajót láttunk, így szólt: "Ez szíriai hajó, és szíriai hajón nem utazom." A harmadik hajóról ez volt a véleménye: "A kapitánynak gonosz szeme van, és félek, hogy eladja az utasokat rabszolgának."

Így időztünk a városban, és nem is haragudtam érte, mert bőven akadt munkám: sebeket kellett varrnom, és tisztítanom, betört koponyákat felnyitnom. A kikötő őrparancsnoka is hozzám folyamodott segítségért, mert kikötői betegségben szenvedett, és nem tudott lányokhoz nyúlni, mert az nagy fájdalmakkal járt. Én már Szimirrából ismertem ezt a betegséget és a szimirrai orvosok gyógyszerével sikerült is meggyógyítanom az őrparancsnokot, aki határtalanul hálás volt nekem, midőn minden baj nélkül újra kedvét tölthette a kikötőbeli lányokkal. Ez különben a járandóságai közé tartozott, mert minden lány, aki a kikötőben foglalkozását akarta űzni, köteles volt fizetség nélkül odaadni magát neki, és írnokainak. Ezért nagyon el volt keseredve, mikor járandóságát nem tudta tetszése szerint élvezni.

Gyógyulása után megkérdezte:

- Milyen ajándékot adhatok neked, Szinuhe, a te ügyességedért? Arannyal mérjem gyógyításod értékét, és arannyal jutalmazzalak?

Én azonban azt válaszoltam:

- Nem kell az aranyad. Csak add ide azt a kést övedből, és én leszek hálás neked, nem pedig te énnekem, mert akkor maradandó emlékem lesz tőled.

Ám ő ellenkezett.

- Ez a kés túl egyszerű, pengéjébe nincsenek farkasok vésve, markolata nem ezüstözött.

De csak azért beszélt így, mert a kés a hettiták fémjéből készült, és ilyet nem volt szabad odaajándékozni, vagy eladni idegeneknek. Hattusasban nem is sikerült ilyen fegyvert szereznem, hiszen nem akartam erőszakoskodni, nehogy bizalmatlanságot keltsek. Hasonló késeket csak Mitanni legelőkelőbb embereinél lehetett látni, és értékük aranyban súlyuk tízszerese, ezüstben tizennégyszerese volt. Tulajdonosaik mégsem akarták őket eladni, mert az ismert világban csak kevés ilyen akadt. De a hettita előtt nem volt nagy értéke, mert nem adhatta el idegennek.

Ám a kikötő őrparancsnoka tudta, hogy nemsokára elhagyom az országot, és úgy vélte, aranyát jobban is fel tudja használni, mintsem egy orvosnak ajándékozza. Ezért végül nekem adta a kést, amely olyan éles volt, hogy könnyebben levágta a szakállt, mint a legjobb kovakés, és rovátkát lehetett vele a rézbe vágni anélkül, hogy az éle kicsorbult volna. Nagyon örültem neki, elhatároztam, hogy bevonatom ezüsttel és arany markolatot csináltatok rá, ahogyan Mitanni előkelői tették, ha ilyen kést szereztek. Az őrparancsnok is elégedett volt, barátok lettünk, hiszen tartósan kigyógyítottam betegségéből. Még figyelmeztettem, hogy kergesse el a kikötőből azt a lányt, akitől a betegségét szerezte, de ő megnyugtatott, hogy a lányt már karóba húzatta, hiszen ilyen betegség csakis varázslat műve lehet.

A kikötővárosban, mint az akkori legtöbb tengerparti városban, volt egy mező, ahol vad bikákat tartottak, és a fiatalok ügyességüket és bátorságukat gyakorolták. Harcot vívtak a bikákkal, dárdákat szúrtak a nyakukba, és keresztülugrották őket. Minea, midőn a bikát meglátta, nagyon megörült, és ki akarta próbálni tudását. Így láttam őt először vad bikák előtt táncolni. Ehhez foghatót még nem láttam soha, de amint néztem, szívem megdermedt a félelemtől. Hiszen a vad bika félelmetesebb minden vadállatnál, még az elefántnál is, mert az elefánt, ha nem zavarják, békés természetű. A bika szarva hosszú és hegyes, mint a tű, könnyen átdöfi vele az embert, aztán magasba dobja, és összetiporja.

De Minea csak egy könnyű ruhában táncolt, és midőn a bikák bömbölve leszegték fejüket, hogy nekirontsanak, minden erőlködés nélkül ugrott félre az útjukból. Arca kipirult, egyre tüzesebben táncolt, ledobta ezüst hajhálóját, és haja lobogott a szélben. Tánca olyan gyors volt, hogy a szem nem tudta mozdulatait követni. Az egyik nekitámadó bika szarva közé ugrott, szarvát erősen megragadta, aztán felegyenesedve elrúgta magát, megfordult a levegőben, és állva esett vissza az állat hátára. Bámultam ügyességét, és azt hiszem, csodálatom arra ösztönözte, hogy olyat tegyen, amire sohasem hittem képesnek élő embert. Néztem izzadságtól nedves testét, és nem tudtam ülve maradni az emelvényen, bár a mögöttem ülők szitkozódtak, és vállkendőm szegélyét rángatták.

Amikor Minea elhagyta a mezőnyt, zajosan ünnepelték, fejét és nyakát virágkoszorúkkal övezték, és a fiatalemberek gyönyörű serleget ajándékoztak neki, amelyet piros és fekete színekkel festett bikák díszítettek. Mindenki azt mondta: "Ilyet még nem láttunk soha életünkben."

És a hajóskapitányok, akik már jártak Krétában, borgőzösen kijelentették: "Aligha van Krétában hozzá hasonló táncosnő." Minea odajött hozzám, testét az enyémhez szorította, vékony ruhája nedves volt az izzadságtól. Miközben karcsú, erős teste reám támaszkodott, kimerültség és büszkeség remegett minden izmában.

- Még sohasem láttam olyat, akit hozzád lehetne hasonlítani - mondtam, de szívem nehéz volt a bánattól, mert a bikák előtt látván, úgy éreztem, hogy közénk állnak, mint gonosz varázslat.

Ezután nemsokára hajó érkezett Krétából a kikötőbe, nem túl nagy, és nem túl kicsi, kapitánya sem volt gonosz tekintetű, hanem Minea nyelvén beszélt. Ezért a lány így szólt hozzám.

- Ez a hajó biztonságban visszavisz hazámba istenemhez, és most bizonyára elhagysz és szívedben örvendezel, hogy megszabadulsz tőlem, hiszen annyi vesződséget és kárt okoztam neked.

- Jól tudod, Minea, hogy követlek Kréta szigetére - mondtam.

Minea rám nézett, szeme csillogott, mint a tenger a holdfényben, ajka pirosra volt festve, szemöldöke éjfekete vonalként húzódott szeme felett.

- Igazán nem értem, miért akarsz követni engem, Szinuhe, hiszen a hajó biztonságban visszavisz hazámba, és nem történhet már semmi bajom.

- Éppolyan jól tudod, hogy miért, akárcsak én - válaszoltam.

Akkor hosszú, erős ujjaival átfonta kezemet, és felsóhajtott.

- Sok viszontagságot éltem meg veled, Szinuhe, sokféle népet láttam, hazám képe elhomályosult szívemben, akár egy szép álom, és már nem vágyódom úgy istenemhez, mint régen. Ezért halasztottam üres kifogásokkal az indulást, mint te is tudod. De midőn táncoltam a bikák előtt, újra éreztem, hogy meg kell halnom, ha hozzám nyúlsz.

- Igen, igen. Erről már százszor is beszéltünk. Nem is akarok hozzád nyúlni, mert talán meg sem érné, hogy megharagítsd istenedet, hiszen bármelyik rabszolgalány megadhatja nekem, amit te megtagadsz, és mint Kaptah mondja, egy rabszolgalánytól ugyanazt kapom.

Minea szeme zöld lángra gyúlt, mint a vadmacskáé a sötétben. Körmét tenyerembe mélyesztette, és így kiáltott:

- Menj hát azonnal a rabszolgalányodhoz, mert irtózom, ha rád kell néznem! Fuss egyenesen a kikötőbeli szennyes lányokhoz, ha arra van kedved, de tudd meg, hogy azután nem ismerlek többé, és talán még véredet is kiontom a saját késeddel. Ami nélkül én is megvagyok, anélkül te is meglehetsz!

- Nekem nem tiltja semmiféle isten - jegyeztem meg mosolyogva.

- De én megtiltom! Próbálj csak hozzám jönni, ha ilyet teszel.

- Légy nyugodt, Minea - mondtam -, mert abból a dologból, amiről beszélsz, már éppen elegem van. Talán semmi sincsen egyhangúbb annál, mint amikor az ember kedvét tölti egy nővel. Ha már egyszer megpróbáltam, nem kívánom újra megpróbálni.

Minea újra megdühödött:

- Beszéded mélyen megbántja bennem a nőt, és biztos vagyok benne, hogy engem aligha unnál meg, ha arról volna szó. Így aztán semmi kedvére valót nem tudtam mondani, hiába igyekeztem. Éjjelre sem feküdt mellém, mint máskor, hanem fogta a szőnyegét, a másik szobába ment, és betakarta a fejét, hogy elaludjon.

- Minea - hívtam -, miért nem melegíted oldalamat, mint régen? Hiszen fiatalabb vagy, mint én, az éjszaka pedig hideg, és reszketek szőnyegemen.

- Nem beszélsz igazat, mert az én testem olyan forró, mintha beteg volnék, és ebben a fullasztó hőségben még lélegzeni is alig tudok. Ezért alszom inkább egyedül, és ha fázol, kérj a szobádba egy parázstartót, vagy végy egy macskát magad mellé, de engem hagyj békén.

Átmentem hozzá, megtapintottam, teste valóban forró volt, és reszketett a takaró alatt.

- Lehet, hogy beteg vagy - mondtam. - Engedd meg, hogy meggyógyítsalak.

De ő lerúgta takaróját, ellökött, és dühösen válaszolt:

- No és aztán! Menj csak a dolgodra, engem istenem fog meggyógyítani. - De kis idő múlva már így kérlelt: - Adj mégis valami orvosságot, mert különben a mellem megszakad, és sírni fogok.

Adtam neki nyugtató gyógyszert, mire végül elaludt, de én ott virrasztottam mellette, míg a virradat halálszürke fényében ugatni nem kezdtek a kikötő kutyái.

Így jött el indulásunk napja, amikor megparancsoltam Kaptahnak:

- Szedd össze holminkat, mert hajóra szállunk, és elutazunk Keftiu szigetére. Ott van Minea hazája.

Kaptah így szólt:

- Rögtön sejtettem, de nem téptem meg ruhámat, mert úgyis össze kell varrni újra, és olyan hitszegő vagy, hogy nem érdemled meg azt sem, hogy hamut szórjak a fejemre. Hát amikor Mitanniból eljöttünk, talán nem esküdtél meg rá, hogy nem kell tengerre szállnunk? Csak annyit mondok, hogy előre tudom, ez lesz az utolsó utazásom, mert a gyomrom már megmondta nekem. De már nincs kedvem ahhoz, hogy vádoljalak, mert még puszta látásod, és orvosságszagod is visszataszító. A holmit azonban összeszedtem, és kész vagyok az indulásra, mert a szent szkarabeusz nélkül nem indulhatsz tengerre, viszont nélküle én sem jutnék vissza élve Szimirrába. Így hát követem a szent bogarat, és meghalok a hajón, vagy belefúlok veled együtt a tengerbe. Nincsen más vigaszom, csak az a tudat, hogy te mindezt már aznap hátsó felemre írtad a botoddal, midőn megvásároltál Théba rabszolgapiacán.

Nagyon csodálkoztam Kaptah engedékenységén, míg végül rájöttem, hogy a kikötőben a hajósoktól már sokféle ellenszer után kérdezősködött, és drága áron talizmánt is vásárolt tőlük a tengeribetegség ellen. Mielőtt elindultunk, nyakába kötötte talizmánját, böjtöt tartott, hasa köré szoros övet kötött, aztán bódító fűszeres italt ivott, amitől szeme kidülledt, akár a főtt halé. Később vastag hangon zsíros disznóhúst kért, mert a hajósok megesküdtek rá, hogy az a legjobb orvosság a tengeribetegség ellen. Akkor kuckójába dűlt és egyik kezében egy disznólapockát, másik kezében a szent bogarat szorongatva, elaludt.

Az őrparancsnok elvette agyagtáblánkat, elbúcsúzott tőlem, aztán az evezősök vízbe merítették a lapátokat, s a hajó kifutott a kikötőből. Így kezdtük meg utunkat Kréta felé. A nyílt tengeren a hajó kapitánya áldozatot mutatott be a tenger istenének, meg hajószobája titokzatos isteneinek, aztán felvonatta a vitorlákat. A hajó megdőlt, és gyorsan kezdte szelni a vizet, gyomrom pedig felemelkedett derekamtól a torkomig, mert a végtelen tenger hullámzott előttünk, és föld nem látszott sehol.


Nyolcadik könyv

A sötét ház

1

Sok-sok napig hullámzott előttünk és körülöttünk a végtelen tenger, és nem látszott a part, de nem féltem, mert velem volt Minea. A friss tengeri levegő új életre keltette őt, szemében megcsillant a holdfény, midőn a hajóorr faragott díszénél előrehajolt, és teli tüdővel szívta magába a levegőt, mintha saját erejével akarta volna siettetni a hajó járását. Kék volt felettünk az ég, ragyogott a nap, a szél sem volt túl féktelen, hanem egyenletesen duzzasztotta a vitorlákat, és az óhajtott irányba vitt. Legalábbis így állította a kapitány, és nem volt semmi okom, hogy szavaiban kételkedjem. Megszoktam a hajó mozgását, és nem lettem beteg, bár a második napon, amikor a körülöttünk keringő utolsó fehér szárnyú sirályok is elhagyták hajónkat, szívemet elszorította az ismeretlentől való félelem. Helyettük a tenger istenének delfinjei kezdték követni a hajót, csak úgy fénylett a hátuk, amint a vízben fickándoztak.

Minea anyanyelvén hangosan köszöntötte őket, mert üdvözletet hoztak istenétől.

Nem volt üres a tenger, mert nemsokára egy krétai hadihajóval találkoztunk, melynek oldalát rézpajzsok szegélyezték. Miután meggyőződött róla, hogy nem vagyunk kalózhajó, zászlójellel üdvözölt bennünket. Látván, hogy van ereje a járkáláshoz, Kaptah is előjött fülkéjéből, és azzal kezdett dicsekedni a tengerészeknek, hogy milyen sok országban megfordult már. Amikor felfedezte, hogy nem betegedett meg, elmesélte utazását Egyiptomból Szimirrába, beszélt a viharról, amely letépte a hajó vitorláit, és kijelentette, hogy csupán a kapitány és ő volt képes az evésre, a többiek jajgatva hevertek a fedélzeten, és a szélbe hányták, ami bennük volt. Borzalmas tengeri szörnyekről is mesélt, melyek a Nílus torkolatát őrzik, és könnyűszerrel lenyelnek egy egész halászcsónakot, ha túl messzire merészkedik. A tengerészek sem maradtak adósok. Beszéltek neki hatalmas oszlopokról, melyek a tengeren túl az égboltot tartják, meséltek halfarkú leányzókról, akik lesnek a hajósokra, hogy elbűvölve őket, kedvüket tölthessék velük.

Meséltek neki mindenféle történeteket a tengeri szörnyekről is, úgyhogy Kaptahnak minden haja szála az égnek állt. Végül halálsápadt arccal odaszaladt hozzám, és belekapaszkodott vállkendőmbe. A disznólapockát behajította a hullámokba, mert már képtelen volt megenni.

Minea napról napra elevenebb lett, haja lobogott a szélben, szeme úgy csillogott, akár a tenger tükrében a holdfény, teste üde volt, fiatal, és szép, s amint elnéztem őt, és arra gondoltam, hogy milyen gyorsan elveszítem, szívem hevesen megdobbant. Nagyon megszoktam már Mineát, és úgy éreztem, hogy nélküle hiábavaló a visszatérés Szimirrába és Egyiptomba. Az egész élet íze olyan volt szájamban, mint a hamué, midőn rádöbbentem, hogy eljön az idő, amikor többé nem láthatom, amikor már nem csúsztatja kezét a kezembe, és nem érinti derekát az én derekamhoz. De a kapitány és emberei, hallván, hogy Minea bikák előtt táncol, és a sorsa abban a szerencsében részesítette, hogy telihold idején beléphet az isten házába - bár a hajótörés eddig megakadályozta -, nagy tisztelettel vették körül. Amikor kérdezősködni próbáltam istenük felől, nem válaszoltak nekem. "Nem tudjuk" - mondták. Néhányan így szóltak: "Nem értjük nyelvedet, idegen." Csupán annyit tudtam meg, hogy Kréta istene a tenger felett uralkodik, és a tenger szigetei elküldik ifjaikat és leányaikat, hogy bikái előtt táncoljanak.

Azután eljött a nap, amikor Kréta kék felhőként előbukkant a tengerből. A tengerészek örömkiáltásokban törtek ki, a kapitány pedig áldozatot mutatott be a tenger istenének, aki kedvező szelet és szép időt adott nekünk. Szemem előtt Kréta hegyei és olajfákkal szegélyezett magas partja emelkedtek az ég felé, és én úgy néztem, mint idegen földet szokás, melyről nem tudok semmit, pedig szívemet oda kellett eltemetnem. De Mineának a szülőföldje volt, és újra látván zordon hegyeit, meg a föld szelíd zöldjét a tenger ölén, örömében sírva fakadt. Akkor bevonták a vitorlákat, az evezősök lapátjaikat vízbe merítették, és a lehorgonyzott hajók mellett elhaladva, amelyek között akadtak hajók a világ minden tájáról, sőt még hadihajók is, odaeveztünk a parthoz. Kréta kikötőjében ezernyi hajó horgonyzott, és Kaptah, midőn megpillantotta őket, kijelentette, hogy sohasem hiszi el, ha valaki azt mondja neki, hogy ilyen rengeteg hajó van a világon. Nem volt a kikötőben torony, fal, vagy erődítmény. A város mindjárt a kikötőnél kezdődött. Ilyen tökéletesen uralkodott Kréta a tengeren, és ilyen erős volt az ő istene.

2

Krétáról fogok most mesélni, és csak azt akarom elmondani, amit saját szememmel láttam. Azt, amit Krétáról és istenéről gondolok, nem akarom elmondani, inkább bezárom szívembe, és csak annyit mondok, amennyit szemem látott. Be kell vallanom, hogy minden ismert országot bejárván, sehol a világon nem láttam olyan szépet, és különöset, mint amilyen Kréta volt. Ahogy a tenger partján megtörő habok fénylenek, ahogy a szivárvány minden színében izzanak a vízcseppek, ahogy gyöngyházfényben ragyognak a kagylók, úgy ragyogott és pompázott szememben Kréta. Mert az életöröm és élvezet sehol sem volt olyan természetes és szeszélyes, mint Krétában. Mindenki azt csinálta, ami éppen eszébe ötlött. Nehéz volt egyezséget kötni velük vagy szavukat venni, hiszen a hangulatuk szerint egyszer így, másszor amúgy határoztak. Ezért mindenféléről beszéltek, ami szép volt, és kedvükre való - ha nem is igaz -, mert tetszett nekik a szavak csengése. Nem ismerték a halált, és azt hiszem, nyelvükben nem is volt rá kifejezés. Inkább eltitkolták, és ha valaki meghalt, lopva vitték el, nehogy elrontsa a többiek kedvét. Bár nem tudom bizonyosan, azt hiszem, elégették a halottaikat, mert míg Krétában voltam, nem láttam egyetlen halottat, és egyetlen sírt sem. Csak régi királyaiknak voltak sírjaik, amelyeket hajdanán óriási kövekből építettek, de azokat is messze elkerülték, mert még gondolni sem akartak a halálra. Mintha bizony ily módon megmenekültek volna előle!

Művészetük is csodálatos és szeszélyes volt, a művészek úgy festettek, ahogyan akartak, nem törődtek a szabályokkal, és csak azt szerették, ami szemüknek tetszett. Korsóik, vázáik lángoltak a ragyogó színektől, oldalukon mintha élne, ott úszott a tenger minden csodálatos lénye, virágok voltak rajtuk, és repkedő pillangók. Az olyan ember, aki megszokta, hogy a művészetben szabályok uralkodnak, nyugtalan lesz, és azt gondolja, álmot lát, midőn az ő művészetüket szemléli.

Épületeik nem voltak nagyok és vaskosak, miként más országok templomai és palotái. Csupán a kényelemre és pompára törekedtek, a külső alak nem volt számukra fontos. Szerették a levegőt és a tisztaságot, ablakrostélyaik ritkák voltak, és a szél befújt szobáikba. Házaikban számos fürdőszoba volt, melyeknek csillogó medencéibe ezüstcsőből meleg és hideg víz csurgott, ha egy csapot elfordítottak. Árnyékszékük medencéit is zuhogó víz tisztította, és én sehol sem láttam olyan fényűzést, mint Kréta házaiban.

De nemcsak az előkelőknél és a leggazdagabb embereknél volt így, hanem mindenkinél, aki nem a kikötőben lakott, ahol az idegen munkások éltek.

Asszonyaik szüntelenül azzal töltöttek az időt, hogy mosakodtak, szőrszálaikat tépdesték, arcukat gondozták, szépítkeztek, és festették magukat. Ha öltözni kezdtek, sohasem készültek el idejében, és mindig elkéstek a vendégségből. De elkéstek még királyuk vacsoráiról is, és ezt senki sem tartotta illetlennek. A ruháik csodálatosak voltak. Ezüstből és aranyból szőtt, szorosan testhez simuló ruhákat hordtak, karjukat és mellüket szabadon hagyták, mert nagyon büszkék voltak szép mellükre. Bő és redőkbe vont szoknyáikat ezernyi hímzéssel díszítették, és a díszes képeket művészek festették rájuk. Testük hajlékony és kecses volt, csípőjük keskeny, mint a fiúké, ezért nehezen szültek, és kerülték a gyermekáldást. Nem szégyelltek, ha egyáltalán nem volt gyermekük, vagy ha csupán egy vagy kettő született.

A férfiak térdig érő cifra csizmában jártak, de ágyékkötőjük egyszerű volt. Szoros övet kötöttek maguk köré, mert karcsú derekukkal, és széles vállukkal büszkélkedtek. Fejük kicsi volt és csinos, tagjaik és csuklójuk vékony, és akárcsak a nők, semmiféle szőrt nem tűrtek a testükön. Csak kevesen beszéltek idegen nyelveken, mert többnyire saját országukban éltek, és nem is vágytak idegen földekre, amelyek nem kínáltak olyan kényelmet, és olyan örömöket, mint szülőföldjük. Jóllehet minden gazdagságukat a kikötőből, meg a kereskedelemből szerezték, találkoztam olyanokkal, akik még sohasem szánták rá magukat arra, hogy a kikötőbe menjenek, mert ott bűzös volt a levegő, némelyikük pedig még a legegyszerűbb számításokat sem tudta elvégezni, hanem mindent a házvezetőjére bízott. Ezért az ügyes idegenek, ha megelégedtek a kikötői élettel, gyorsan meggazdagodtak Krétában.

Voltak olyan zenélő alkotmányaik, amelyek muzsikáltak, ha nem volt a házban zenész. Kréta lakói bizonygatták, hogy a zenét le is tudják jegyezni, és abból olyan is megtanulhatja, aki azelőtt még sohasem hallotta. Babilónia zenészei is állították, hogy képesek ilyesmire, és én nem akarom ezt sem tőlük, sem a krétaiaktól elvitatni, mert magam nem vagyok zeneértő, és az idegen országok muzsikája megzavarta fülemet. De most már értem, hogy miért mondják mindenütt: "Hazudik, mint a krétai."

Látható templomok nem voltak a szigeten, és az emberek nem sokat törődtek az istenekkel, hanem megelégedtek azzal, hogy a bikákat szolgálják. Ám ezt a legnagyobb szenvedéllyel tették, és jóformán nem múlt el nap, hogy ne lehetett volna őket látni a bikák mezejének nézőterén. De nem hiszem, hogy az istenek iránti tiszteletből, sokkal inkább az izgalom és a felfokozott élvezet miatt, melyet a bikák előtt való tánc kínált.

Azt sem mondhatom, hogy királyukat nagyon tisztelték volna, mert bár alattvalóinál sokkalta nagyobb házban élt, mégiscsak hasonló volt hozzájuk. Úgy beszélgettek vele, mint magukfajtával, mókáztak, tréfás történeteket meséltek neki, és olyankor érkeztek lakomáira, amikor éppen odaértek, és olyankor mentek haza, amikor nekik tetszett, amikor már unatkoztak, és valami más jutott az eszükbe. Értően itták a bort, hogy viduljanak, és erkölcseik szabadok voltak, de sohasem itták magukat részegre, mert azt barbárságnak tartották, és egyet sem láttam közülük a mértéktelen ivástól öklendezni, ami Egyiptomban és más országokban gyakran előfordul. Ahelyett beleszerettek egymásba - nem törődvén vele, hogy kinek férje, vagy felesége a másik -, és úgy szeretkeztek, ahogyan kedvük kerekedett rá, és akkor, amikor eszükbe jutott. A nők kedvelték a bikák előtt táncoló ifjakat, ezért sok előkelő férfi gyakorolta ezt a művészetet, ha nem is volt felszentelve. Ezek a férfiak csupán saját szórakozásukra táncoltak a bikák előtt, de néha éppolyan nagy ügyességgel, mint az istennek szentelt ifjak, akiknek tilos volt nőhöz érniük, miként a felszentelt szüzek sem érinthettek férfit.

Megérkezvén a kikötőbe, az idegenek vendégfogadójában szálltunk meg, amely, ha nem is túlságosan nagy, a legnagyobb kényelemmel berendezett vendégfogadó volt, amit valaha is láttam. Istár nyaralója, Babilonban, poros díszeivel, ostoba rabszolgáival barbár helynek rémlett mellette. Megmosakodtunk, felöltöztünk, Minea kibodrosíttatta haját, és új ruhát vásárolt, hogy megmutathassa magát barátainak. Meglátván őt, elámultam, mert fején lámpásra emlékeztető kicsi sapka volt, és lábán magas sarkú cipő, melyben nehéz a járás. De nem akartam elrontani kedvét azzal, hogy megjegyzést tegyek öltözetére, ezért fülönfüggővel és nyaklánccal ajándékoztam meg, amelyet különböző színű kövekből csiszoltak. A kereskedő azt mondta, hogy ilyen nyaklánc van divatban azon a napon, de a holnapról nem tudott semmit sem mondani. Csodálkozva néztem Minea csupasz keblét is, amely ezüstlepléből kibukkant, s melynek két csúcsát pirosra festette. Minea kerülte tekintetemet, és dacosan kijelentette, hogy keblén nincsen semmi szégyenkeznivalója, mert hiszen Kréta bármelyik asszonyának keblével versenyezhet.

Figyelmesen megnéztem, és nem mondtam ellent, mert ebben alighanem igaza lehetett.

A kikötőből hordszéken vitettük magunkat a város magaslaton elterülő központjába, amely könnyed épületeivel, kertjeivel olyan volt a zsúfolt, lármás, halszagú és adásvételtől zajló kikötő után, akár egy egészen másik világ. Minea bemutatott egy előkelő idősebb embernek, aki különösen nagy pártfogója és barátja volt, s fogadásokat kötött Minea művészetére a bikák mezején. A lány nála is lakott, és úgy használta egész házát, mintha sajátja lett volna. Ez az ember éppen a bikák jegyzékét tanulmányozta, és jeleket rótt egy papírra a másnapi fogadásokhoz, de midőn meglátta Mineát, elfeledkezett papírjáról, roppant megörült, és szégyenkezés nélkül átölelte.

- Merre bujkáltál - kérdezte -, hogy már oly régóta nem láttalak? Azt gondoltam, már rád került a sor az isten házában. Mégsem választottam új védencet, így hát szobád megvan változatlanul, ha a szolgák nem feledkeztek meg a rendben tartásáról, és ha a feleségem nem bontotta még széjjel, és nem építtetett a helyére vízmedencét, mert mindenféle halakat kezdett nevelni és mostanában szüntelenül csak ezen jár az esze.

- Halakat kezdett nevelni Helea? - kérdezte Minea meglepetten.

- Az már nem Helea - mondta kissé idegesen az öregember. - Új feleségem van, most éppen meglátogatta őt egy felszenteletlen ifjú bikatáncos, hogy megnézze a halait, és nem hiszem, hogy örvendene, ha megzavarnánk. De mutasd be barátodat, hogy az én barátom is legyen, és a házam az ő háza is legyen.

- Barátom Szinuhe, az egyiptomi, Ő, aki magányos, és orvos a mestersége.

- No nem hiszem, hogy sokáig magányos marad itt - szólt az öreg tréfálkozva. - De talán csak nem vagy beteg, Minea, hogy orvossal jársz együtt, mert azt nem szeretném. Remélem, már holnap újra táncolsz a bikák előtt, és visszahozod a szerencsémet. A házvezetőm állandóan panaszkodik, hogy bevételem nem elég a kiadásokra, vagyis a kiadásaim a bevételekre, vagy mit tudom én, mert semmit sem értek bonyolult számításaiból, melyeket szüntelenül az orrom elé rak, hogy csak ideges leszek tőlük.

- Egyáltalán nem vagyok beteg - felelte Minea. - De a barátom számtalan veszélytől mentett meg, és sok országon utaztunk át, amíg visszajutottam hazámba. Hiszen amikor Szíria felé tartottam, hogy ott bikák előtt táncoljak, hajótörés ért.

- Valóban? Így történt? - kérdezte az öreg nyugtalanul. - Remélem, azért minden barátság ellenére érintetlen maradtál, mert különben kizárnak a versengésből, és más bajok is történnek, jól tudod. Komolyan aggódom, mert észrevettem, hogy melled gyanúsan megduzzadt és kifejlődött, és a szemed nedvesen csillog. Minea, Minea! Csak nem tetted tönkre magad?

- Nem! - válaszolt a lány dühösen. - És ha azt mondom, hogy nem, akkor hihetsz a szavamnak, és senkinek sem kell megvizsgálnia engem, mint Babilon rabszolgapiacán teszik. Aligha vagy képes felfogni, hogy ezer veszély között csupán barátom segítsége juttatott hazámba. Azt gondoltam, hogy barátaim örvendeni fognak visszatértemnek, de neked mindig csak bikáidon, meg a fogadásaidon jár az eszed! - Sírva fakadt dühében, s a könnyek elmázolták arcán a festéket.

Az öreg nagyon megdöbbent, bánta a dolgot, és így szólt:

- Nem kétlem, hogy az utazás kimerített, hiszen az idegen országokban aligha fürödhettél mindennap. Nemde? És azt sem hiszem, hogy a babiloni bikák felérnek a mieinkkel. De most jut eszembe, hogy már Minósznál kellene lennem, én meg elfelejtettem az egészet. Elmegyek hát, és még ruhát sem váltok. Nyilván senki nem veszi észre, hogy nem öltöztem át, mert ott mindig rengetegen vannak. Egyetek, igyatok hát, kedves barátaim, te pedig, Minea, igyekezz megnyugodni. Ha feleségem keresne, mondjátok meg neki, hogy Minószhoz mentem, mert nem akartam zavarni együttlétét a bikatáncos ifjúval. Őszintén szólva, éppúgy mehetnék aludni is, mert Minósznál aligha veszik észre, ott vagyok-e vagy sem, de most eszembe jutott, hogy benézhetnék az istállóba is, és megkérdezhetném, milyen erőben van a foltos hátú új bika. Így talán mégis az lesz a legjobb, ha elmegyek. Az a foltos hátú egészen különleges bika. - Szórakozottan elbúcsúzott tőlünk, ám Minea azt mondta:

- Veled megyünk Minószhoz, mert ott minden barátommal találkozhatom, és be tudom mutatni nekik Szinuhét is.

Ily módon elindultunk Minósz palotájába, és végül is gyalog mentünk, mén az öreg nem tudta eldönteni, érdemes-e ilyen kis útra hordszéket bérelni, vagy sem. Csak midőn megérkeztünk, akkor tudtam meg, hogy Minósz a királyuk. Minden királyukat Minósznak nevezik, hogy megkülönböztessék őket a többi embertől. De hogy ez hányadik Minósz, senki sem tudta, mert senki nem volt képes megszámolni, és eszébe vésni őket, hiszen Minósz egy napon meghalt, és jött helyébe egy új Minósz, aki mindenben hasonlított elődjéhez. Ezért nem változott semmi Krétában.

Minea sok barátjának bemutatott, akik mind egyforma udvariasak és szórakozottak voltak, Minósz király pedig egyiptomi nyelven néhány barátságos szót intézett hozzám, és megköszönte, hogy megmentettem és visszahoztam Mineát istenüknek, amiért is már a legközelebbi alkalommal beléphet az isten házába, jóllehet a sors kegyéből kapott lehetőség már régen elmúlt.

Ezután félrehúzódtam, és körülnéztem. Idegennek éreztem magamat ebben a társaságban, mert sem nyelvét, sem vidámságának forrásait nem ismertem. Végül egy ékesebb nő jött oda hozzám, akinek haja olyan magas volt, akár egy torony, és élő virágok díszítették, s akinek - véleményem szerint kár volt csupaszon hagynia keblét. Tört egyiptomi nyelven megszólított:

- Egészen bizonyos, hogy már találkoztunk, bár a neved nem jut eszembe, de bizonyára ama egyiptomi pap vagy, aki beavatott bennünket Ízisz titkos szertartásaiba.

Azt válaszoltam, hogy nem emlékszem rá, pedig emlékeznék, ha már egyszer láttam volna. Ez igaz is, mert ha beszélt, szakasztott olyan volt, mint egy szénacsomót rágó kecske. Hozzátettem, hogy nem pap vagyok, hanem orvos, mire megkérdezte:

- Bikákat is gyógyítasz?

Megsértődtem, bár egyáltalán nem volt rá okom, hiszen a bikák Krétában nagyobb becsben álltak, mint a legelőkelőbb emberek, és gyógyításuk és megvadításuk maga is művészet volt. De én ezt nem tudtam, ezért így feleltem neki:

- Igaz, hogy meggyógyítottam már néhány kecskét, meg nőstény páviánt, de bikákkal még nem volt dolgom.

Akkor játékosan megveregetett legyezőjével, és azt mondta, hogy haszontalan férfi vagyok. Azt hiszem, sohasem szabadulok meg tőle, ha Minea nem ment meg, és nem visz el a közeléből.

Minea úgy járt-kelt a palotában, mintha otthon lett volna, szobáról szobára vitt, és meglátván az ismerős tárgyakat, örömében hangosan kiáltozott. Üdvözölte a szolgákat is, akik úgy köszöntötték, mintha sohasem lett volna távol. Minea elmondta, hogy Kréta előkelői akkor indulnak utazni, vagy a birtokukra, amikor éppen eszükbe jut, és mindig elfelejtik, hogy közöljék barátaikkal is. Ily módon senki sem csodálkozott és senki sem lepődött meg távollétükön, s midőn visszatértek, úgy üdvözölték ismerőseiket, mintha közben mi sem történt volna. Ez a szokás bizonyára a halált is könnyebben elviselhetővé tette számukra, mert ha valaki eltűnt, senki sem kérdezősködött felőle, és végül teljesen elfelejtették. Ha pedig valaki a megbeszélt találkozóra, vagy meghívásra nem érkezett meg, szintén nem csodálkozott senki, hiszen az illetőnek eszébe juthatott valami más is.

Minea végül egy gyönyörű épületbe vitt, amely a hegyoldalon emelkedett, s magasabban volt a környező házaknál. Széles ablakaiból mosolygó mezőket, szántóföldeket, olajfaerdőcskéket, és a városon kívül ültetvényeket láthatott a szem. Elmondta, hogy ez az övé, s minden a helyén volt, mintha Minea csak tegnap hagyta volna el, igaz, ládái és dobozai mélyén a ruhák és ékszerek már elavultak, és nem használhatta egyiket sem. Akkor tudtam csak meg, hogy ő is a Minósz uralkodócsalád sarja, noha ezt már nevéből sejthettem volna. Ezért az arany és ezüst, és a drága ajándékok semmit sem jelentettek számára, hiszen gyermekkora óta megszokta, hogy mindent megkapjon, amit csak kíván. De már gyermeksége idején felszentelték az istennek, ezért a bikák házában nevelték, és ott is lakott, ha nem tartózkodott a palotában, vagy öreg pártfogójánál, vagy valamelyik barátnőjénél, mert a krétaiak éppoly szeszélyesen váltogatták lakóhelyeiket, mint amilyen szeszélyesen egész életüket élték.

Kíváncsi voltam már a bikák házára, ezért visszamentünk a fogadóterembe, hogy elbúcsúzzunk Minea pártfogójától. Az öreg, meglátván engem, nagyon csodálkozott, és udvariasan megkérdezte, hogy találkoztunk-e már valahol, mert nagyon ismerős az arcom. Azután Minea elvitt a bikák házába, amely istállóival, mezőivel, lelátóival, kifutóival, iskolaépületeivel és a papok lakásával szinte maga egy külön város volt. Istállóról istállóra jártunk a bikák undorító bűzében, és Minea nem győzte őket becézgetni és hívogatni, jóllehet megkísérelték szarvukkal megdöfni a kerítésen át, tompán bőgtek, éles patájukkal a homokot kapálták, közben vörösen villogott a szemük.

Ifjakkal és leányokkal is találkoztunk, akiket Minea jól ismert, bár a bikatáncosok között ritkán volt barátság, mert féltékenykedtek egymás tudására, és fortélyaikat sosem árulták el a másiknak. De a papok, akik a bikákat gyakoroltatták, és a táncosokat nevelték, barátságosan fogadtak bennünket, s megtudván, hogy orvos vagyok, számtalan dolgot kérdezgettek tőlem a bikák emésztéséről, a takarmány keveréséről, és az állatok szőrének fényéről, bár nyilván sokkal jobban értettek az ilyesmihez, mint én. Minea a kegyükben állt, mert azonnal kapott tőlük egy bikát, és a következő nap műsorában már helyet biztosítottak neki. A lány égett a vágytól, hogy a legjobb bikák előtt bemutathassa nekem tudását.

Végül egy kis épülethez vezetett, abban lakott magányosan Kréta istenének és a bikáknak legfőbb papja. Igaz, hogy névleg Minósz is legfőbb pap volt, de a kereskedés és a kormányzás nem adott neki időt arra, hogy a bikákkal foglalkozzék, csupán fogadásokat kötött, mint a többi krétai. Éppúgy, ahogy a király neve mindig Minósz, a legfőbb pap neve mindig Minótaurosz volt. Valami oknál fogva ő volt a legrettegettebb és a legjobban tisztelt ember Krétában, ezért nem szívesen ejtették ki hangosan a nevét, inkább a kis bikaház emberének hívták. Minea is félt a látogatástól, noha nem vallotta be, de én láttam a szeméből, melynek már minden rebbenését ismertem.

Miután bejelentettek Minótaurosznak, egy homályos szobában fogadott bennünket; én első pillantásra azt hittem, hogy valamiféle isten, és hinni kezdtem az összes krétai mondában, mert olyan férfit láttam, aki emberre hasonlított, de a feje arany bikafej volt. De midőn meghajoltunk előtte, levette a bikafejet, és megmutatta igazi arcát. Bár udvariasan rám mosolygott, nem tetszett nekem, mert valami keménység és kegyetlenség volt kifejezéstelen arcán. Nem tudtam megmagyarázni, honnan eredt ez az érzésem, hiszen egészen barna bőrű, szép férfi volt, szemmel láthatóan parancsolásra termett. Mineának nem kellett semmit elmesélni, mert már mindent tudott hajótöréséről és utazásáról, nem is kérdezősködött feleslegesen, csupán megköszönte barátságomat, amelyet Minea s ekképpen Kréta és istene iránt tanúsítottam, azután kijelentette, hogy a vendégfogadóban bőséges ajándék vár reám, reméli, meg leszek vele elégedve.

- Nem törődöm ajándékokkal - szóltam -, számomra az aranynál fontosabb a tudás, azért jártam be sok-sok országot, hogy tudásomat gyarapítsam, és most már ismerem Babilónia és a hettiták isteneit. Remélem, megismerkedhetem Kréta istenével is, akiről már oly sok csodálatosat hallottam, s aki az érintetlen leányokat, meg az ártatlan ifjakat kedveli.

- Sok istent szolgál nálunk a nép - válaszolta. - A kikötőben idegen országbeli isteneknek is építettek templomokat. Ha akarsz, áldozhatsz nálunk Ámonnak, vagy akár a kikötői Baálnak is. Mégsem kívánlak félrevezetni, ezért bevallom neked, hogy Kréta hatalma attól az istentől függ, akit titokban szolgálunk, amióta csak eszünket tudjuk. Egyedül a felszenteltek ismerik, ők is csak találkozásuk után ismerkednek meg vele, és még senki nem tért vissza, hogy elmesélje, milyen ő valójában.

- A hettitáknak az ég és a földanya az isteneik, meg az égből ömlő eső, amely megtermékenyíti a földet - mondtam. - Megértem, hogy Kréta istene a tenger, hiszen Kréta hatalmának és gazdagságának a tenger a forrása.

- Meglehet, igazad van, Szinuhe - szólt a főpap, és szája különös mosolyra húzódott. - De tudd meg, hogy mi, krétaiak, élő istent szolgálunk, nem pedig holtat, vagy fából faragott szobrokat, miként a szárazföldi népek. A mi istenünk nem szobor, még akkor sem, ha bikák jelképezik. És ameddig él, addig marad fenn Kréta uralma is a tengeren. Így mondja a jóslat, és mi tudjuk ezt, ha bízunk is hadihajóinkban, amelyekkel egyetlen más tengeri nép sem versenyezhet.

- Úgy hallottam, hogy istenetek egy sötét ház labirintusaiban él - folytattam makacsul. - Nagyon szeretném látni azt a házat, hiszen már olyan sokat hallottam róla. Csak azt nem értem, hogy a felszenteltek miért nem térnek onnan vissza sohasem, jóllehet ha egyhónapnyi időt ott töltöttek, engedélyük van a visszatérésre.

- A krétai ifjú és leány számára a legnagyobb megtiszteltetés, és a legcsodálatosabb boldogság, hogy az isten házába léphet - jelentette ki Minótaurosz, ugyanazokat a szavakat ismételve, amelyeket már számtalanszor hallottam. - Ezért a tenger más szigetei is versengve küldik bikatáncosnak legszebb szüzeiket és legderekabb ifjaikat, hogy részt vehessenek a sorshúzásban. Nem tudom, talán hallottál már a tenger istenének termeiről, amelyekben annyira más az élet, mint a földön, hogy aki már meglátta őket, soha többé nem akar visszatérni a földi kínok és bánatok közé. Vajon te, Minea, félsz-e belépni az istenek házába?

Minea nem válaszolt, de én így szóltam:

- A szimirrai tengerparton láttam egyszer megfúlt hajósok holttestét. Fejük dagadt, hasuk puffadt volt, és bizony, arcuk sem mutatott semmi örömet. Ez minden, amit a tenger istenének termeiről tudok, de mégsem kételkedem szavaidban, és Mineának a legjobbakat kívánom.

Minótaurosz hidegen mondta:

- Ha kívánod, megnézheted a labirintust, hiszen már nem sok idő van a holdtöltéig, melynek éjjelén Minea belép oda.

- És mi lesz, ha Minea ellenkezni fog? - kérdeztem felindultan, mert szavai nagyon megrémítettek, és kétségbeesésbe sodorták szívemet.

- Ilyen még sohasem történt - felelte Minótaurosz. - Légy nyugodt, Szinuhe! Ha Minea bikáink előtt táncolt, saját akaratából fog belépni az isten házába. - Ismét fejére húzta az arany bikafejet, jelezvén, hogy időnk lejárt. Minea megfogta kezemet, és kivezetett: már nem látszott boldognak.

3

Kaptah a vendégfogadóban volt, midőn visszatértem. A kikötő borméréseiben jócskán teleitta magát, és most így szólt:

- Uram, ez a föld a szolgák számára az üdvözültek földje, mert senki sem veri őket bottal, és senki sem emlékszik, menynyi arany van az erszényükben, vagy hogy milyen ékszereket vásároltak gazdájuknak. Bizony, uram, a szolgák számára ez az üdvözültek hona, mert ha a gazda megharagszik és elkergeti őket - ami itt a legnagyobb büntetés -, csak elbújnak, és másnap visszatérnek, s a gazda már elfelejtett mindent. De a kikötőbeli tengerészeknek, meg rabszolgáknak gonosz föld ez, mert a házvezetők zsugori emberek, és csípős botokat használnak, a kereskedők pedig éppoly könnyen becsapják a szimirraiakat, mint a szimirraiak az egyiptomiakat. De vannak apró halaik, melyeket olajban agyagkorsóban tesznek el, és borhoz nagyon ízletesek. Ezeknek a halaknak a finom ízéért megbocsátok nekik.

Mindezt, szokása szerint úgy mondta el, mintha részeg volna, de aztán becsukta az ajtót, meggyőződött arról, hogy senki nem hallhat bennünket, és így folytatta:

- Uram, ebben az országban különös dolgok történnek, mert a bormérésekben a tengerészek azt mondják, hogy Kréta istene meghalt, és a papok most szorultságukban új istent keresnek. De ezek veszélyes szavak, mert miattuk már jó néhány tengerészt bevetettek a sziklákról a vízbe, a tintahalaknak. Hiszen megjósolták, hogyha istenük meghal, megsemmisül Kréta hatalma.

Ekkor esztelen remény gyújtotta lángra szívemet, és azt mondtam Kaptahnak:

- Holdtölte éjszakáján Mineának be kell lépnie az isten házába. De ha az isten valóban meghalt - és meglehet, hogy így van, mert a nép végül is mindenről tudomást szerez, még akkor is, ha semmit sem mondanak meg neki -, Minea talán visszatér az isten házából, ahonnan máig senki nem tért még vissza.

- Hát nem okozott nekünk már éppen elég bajt és vesződséget az az átkozott lány? - felelte. - Nagyon sajnállak téged, és már sokszor mondtam, hogy egy rabszolgalánytól, vagy utcalánytól kevesebb vesződséggel ugyanazt megkapod. Aztán, mint a bormérésekben hallottam, nem hiszem, hogy ezek a csupasz mellű krétai nők túlságosan összezárnák a combjukat.

Másnap jó helyet kaptam Minea táncára a nagy bikamező lelátóján, amelynek padjai lankásan emelkedtek felfelé, olyképpen, hogy minden kőpad magasabban volt az előzőnél, és mindenki akadály nélkül láthatott. Meglepett és csodálatot keltett bennem ez a bölcs elrendezés, mert még sehol másutt nem láttam ilyet. Hiszen Egyiptomban az istenek körmenetei és a látványosságok idején magas emelvényeket építettek, hogy mindenki láthassa az istent, a papokat és a táncosokat. Most egymás után beeresztették a bikákat a mezőre, és sorban mindegyik táncos elvégezhette mutatványát, amely bonyolult volt és nagy ügyességet igényelt. Minden mutatvány több különböző részből állt, amelyeket hiba nélkül, meghatározott sorrendben kellett végrehajtani. A bika szarva közé ugrani, onnan elrugaszkodni, hirtelen megfordulni a levegőben úgy, hogy állva essenek vissza a rohanó bika hátára: ez volt mindegyik közt a legnehezebb feladat. De a mutatványok még a legügyesebbeknek sem sikerültek hibátlanul, mert sok függött a bikától is, attól, hogy miképpen futott, miképpen állt meg, és hogyan szegte le fejét. Kréta előkelői és gazdagjai a különböző mutatványokra, meg a kedvenceikre fogadásokat kötöttek egymás között, de miután már számtalan mutatványt láttam, nem tudtam megérteni szakadatlan lelkesedésüket, a bikák untatni kezdtek, és nem tudtam egyiket a másiktól megkülönböztetni. Nekem mindegyik bika egyforma volt.

Minea is táncolt, és én nagyon féltettem őt, mígnem csodálatos ügyessége és testének hajlékonysága annyira megbűvölt, hogy elfelejtettem, milyen veszélynek teszi ki magát, és lelkesen ünnepeltem a többi nézővel együtt. Itt a leányok és ifjak egyaránt meztelenül táncoltak a bikák előtt, mert játékuk oly veszedelmes volt, hogy a legkisebb ruhadarab is akadályozhatta mozgásukat, és még életüket is veszélybe sodorhatta volna. De az én szememben az olajtól fénylő testű Minea volt a legszebb, bár el kell ismernem, hogy más szép lányok is táncoltak közöttük, akik nagy tetszést arattak. Az én szemem mégiscsak Mineában gyönyörködött. Hosszú távolléte után, a többiekkel ellentétben, még nem volt elég gyakorlata, és nem nyert egyetlen koszorút sem. Öreg pártfogója, aki reá fogadott, nagyon elkeseredett emiatt, de aztán elfelejtette az elveszített ezüstöket, és elment az istállóba, hogy új bikákat, és új mutatványokat válasszon. Ehhez, mint Minea pártfogójának, joga volt.

A bemutató után a bikák házában találkoztam Mineával. Körülnézett, és hidegen így szólt hozzám:

- Szinuhe, nem találkozhatom többé veled, mert barátaim meghívtak lakomáikra, és készülődnöm kell az istenhez is, mert már holnapután beköszönt a holdtölte éje. Ezért feltehetően már nem találkozunk addig, míg el nem indulok az isten házába, s akkor, ha van kedved, elkísérsz majd többi barátommal együtt.

- Legyen, ahogy mondtad! - hagytam rá. - Bizony van elég néznivaló még Krétában, s hazád szokásai, és a nők ruhái nagyon kedvemre valók. Mutatványaid közben nem egy barátnőd meghívott házába, és én szívesen néztem arcukat és keblüket, noha valamivel kövérebbek és könnyűvérűbbek nálad.

Szenvedélyesen megragadta karomat, szeme megvillant, és lélegzete zihált.

- Nem engedem, hogy barátnőimhez menj szórakozni, amikor én nem vagyok ott - mondta. - Az én kedvemért igazán várhatnál addig, amíg el nem távozom, Szinuhe. Ha túlságosan sovány is a testem a szemedben, amiről régen sohasem esett szó, tedd meg, kérlek, barátságunk kedvéért!

- Csak tréfáltam! - feleltem neki. - Igazán nem akarom megzavarni nyugalmadat, hiszen nyilván sok tennivalód van, mielőtt belépsz az isten házába. A fogadóba megyek hát, és gyógyítani fogok, mert a kikötőben bőségesen akad beteg, és nagy szükségük van tudásomra.

Elmentem, de még sokáig orromban maradt a bikák szaga. Kréta bikaházának szagát sohasem fogom elfelejteni, s ma is, ha meglátok egy bikacsordát, és megérzem szagát, szinte beteg leszek tőle, nem tudok lenyelni egy falatot sem, és a szívem szúrni kezd. Elmentem, és betegeket fogadtam szállásomon, meggyógyítottam őket, és enyhítettem fájdalmaikat, míg be nem köszöntött az est és a sötétség, midőn a kikötői örömházakban meggyújtották a fényeket.

Egészen besötétedett, és én szobámban ültem. Kaptah már leterítette a szőnyegeket az alváshoz. Nem kívántam lámpafényt, inkább sötétben maradtam. Feljött a hold, nagy volt és ragyogó, noha tányérja még nem teljes, és én gyűlöltem, mert elválasztott engem az egyeden lénytől, akit életemben húgomnak mondhattam. De gyűlöltem magamat is, mert gyáva és gyenge voltam, és nem tudtam, mit akarok. Egyszer csak megnyílt az ajtó, és belépett rajta Minea. Óvatosan hátrapillantott és körülnézett. Már nem krétai ruha volt rajta, hanem ugyanaz az egyszerű öltözék, amelyben sok idegen országban előkelőknek és alacsony rendűeknek egyaránt táncolt. Hajába aranyszalagot kötött.

- Minea! - kiáltottam meglepetten. - Hogyan jöttél ide? Azt hittem, hogy istenedhez készülődsz!

- Beszélj halkabban, mert nem akarom, hogy mások is meghalljanak bennünket! - Odaült mellém, a holdra nézett, és szeszélyesen kijelentette: - Nem szeretem az ágyamat a bikák házában, és barátaim körében sem érzem jól magam, mint azelőtt. De hogy miért jöttem éppen hozzád, és ebbe a kikötői vendégfogadóba, bár igen illetlen dolog, igazán nem tudom megmondani. Ha aludni akarsz, nem zavarlak, inkább elmegyek. Én nem tudtam aludni, felébredt bennem a vágy, hogy még egyszer érezhessem körülötted a gyógyszerek és gyógyfüvek illatát, hogy még egyszer megcibálhassam Kaptah fülét, hogy még egyszer megráncigálhassam haját ostoba beszédéért. Az utazás és az idegen népek nyilván felkavarták a szívemet, mert a bikák házát már nem érzem otthonomnak, és nem örülök a sikernek sem, ha előttük táncolok. Nem vágyódom az isten házába, mint azelőtt, és az emberek beszéde körülöttem olyan a fülemnek, mintha együgyű gyermekek gagyogását hallanám, az örömük pedig olyan nekem, mint a hullám tájtéka a tengerparton, és szórakozásaik nem tudnak már gyönyörködtetni. Szívem üres odúhoz hasonlít, fejem is egészen üres, nincsen már egyetlen gondolatom, amit a magaménak mondhatnék. Minden csak fájdalmat okoz, és még soha nem voltam ilyen bánatos. Kérlek hát, fogd meg egy pillanatra kezemet, mint régen, mert semmi gonosztól, még a haláltól sem félek, ha kezem a kezedben van, Szinuhe, noha jól tudom, hogy szívesebben nézel olyan nőkre, akik kövérebbek, és szebbek nálam, s szívesebben fogod meg az ő kezüket.

Ekkor így szóltam hozzá:

- Minea, húgom! Gyermekségem és ifjúságom olyan volt, mint a tiszta vizű, mély csermely. Ám férfikorom olyan, mint egy nagy folyó, amely messzi vidékeken szétterül, és sok-sok földet eláraszt, de vize sekély, végül elakad és posványba fúl. De midőn hozzám jöttél, Minea, összegyűjtöttél minden vizet, és a víz ujjongva elindult, hogy mély mederbe siessen újra. Minden megtisztult bennem, a világ mosolyogni kezdett, és minden rossz olyan volt szememben, mint a pókháló, melyet a kéz könnyedén szétszakít. A te kedvedért akartam jó lenni, a te kedvedért akartam meggyógyítani az embereket, anélkül, hogy ajándékaikkal törődtem volna. A gonosz istenek hatalma már nem fogott rajtam. Igen, így volt, midőn hozzám jöttél, de most, hogy elhagysz, minden elsötétül körülöttem, szívem olyan, mint a sivatag magános hollója, és már nem akarok többé jót az embereknek. Gyűlölöm az embereket, gyűlölöm az isteneket, és nem is akarok hallani róluk. Így van, Minea, és ezért hallgasd meg, mit mondok neked. Sok-sok ország van a világon, de csak egyetlen folyó. Engedd meg, hogy magammal vigyelek a fekete föld országába, annak a folyónak a partjára, amelynek nádasában vadkacsák kiáltoznak, és ahol aranycsónakon evez végig az égen a nap. Jöjj velem, Minea! Összetörjük majd a korsót, így férj és feleség leszünk, és nem válunk meg egymástól soha. Könnyű lesz életünk, és a halál után testünk megmarad, hogy az üdvözültek honában újra találkozzunk, és együtt éljünk örökkön örökké!

De ő megszorította kezemet, s ujja hegyével végigsimította szememet, ajkamat, nyakamat.

- Szinuhe, többé nem követhetlek téged, jóllehet szívesen követnélek. Egyetlen hajó sincsen többé, amely elvinne bennünket Krétából, és egyetlen kapitány sem merne elbújtatni bennünket hajóján. Engem már őrök vigyáznak az isten számára, és bizony nem engedem meg, hogy miattam elvegyék életedet. Szeretnék veled menni, de nem lehet, mert már táncoltam a bikák előtt, és a bikák akarata legyőzte az én akaratomat. Megmagyarázni ezt nem tudom, mert magad még sohasem éltél át ilyet. Holdtölte éjjelén be kell lépnem az isten házába, és sem én, sem te, sem a világ bármilyen hatalma nem képes ezt megakadályozni. Miért van így, megmagyarázni nem tudom, és talán nem tudja senki más, csak Minótaurosz. Gyermekkorom óta az isten árnyékában nevelkedtem, és ma, midőn táncoltam a bikák előtt, a bikák legyőztek engem. Ám szívemben most mégis keserű gyűlölet ébredt ellenük, mert ők választanak el tőled. Saját népemet is gyűlölni kezdtem, mert örömük csak árnyék, gyermeteg játék az egész életük, és gyermekeik kegyetlenséggel vágynak arra, hogy vért lássanak a bikák előtt. Ma is biztosan elégedetlenek, és sajnálják, hogy a bikák senkit sem döftek fel, vagy senki nem csúszott meg, hogy patáikkal összetiporják, és szarvukkal kiontsák a belét. Ez az igazság fogadásaikban, ez az igazság nagy bikaszeretetükben, még akkor is, ha másoknak vagy maguknak nem vallják be, hanem azt mondják, hogy csupán a nagy művészet gyönyörködteti őket.

Minea ajkát ajkamhoz és nyakamhoz érintette, karját körém fonta, és szorosan hozzám simult.

- Mindezért, Szinuhe, elhatároztam, hogy visszatérek hozzád az isten házából, mert jóllehet onnan nem tért vissza még senki, a bikák törvénye megengedi nekem. Első akarok lenni, aki visszatér. Azután megteheted velem azt, amit kívánsz, és a te életed az én életem, a te néped az én népem, és a te istened az én istenem lesz, Szinuhe.

De szívem üres volt, akár a sír, és így feleltem:

- Senki nem tudja, mit hoz a holnap és nem hiszem, hogy visszatérnél onnan, ahonnan máig még senki nem tért vissza. Tudd meg, ha a mondott időre nem térsz vissza hozzám, utánad megyek az isten házába, és elhozlak, így kívánok cselekedni, Minea, még akkor is, ha utolsó tettem lenne itt a földön.

Ijedten szájamra tapasztotta a kezét, és körülnézett.

- Hallgass! Ilyet nem szabad kimondani, de még gondolni sem, mert az isten háza sötét ház, semmiféle idegen nem tud benne eligazodni, és az ajtaján belépő felszenteletlen szörnyű halállal hal meg. De még be sem juthatsz oda, mert a világ elől rézkapu zárja el, s én örülök ennek, hiszen tudom, hogy esztelenségedben valóban megtennéd, amit mondasz, és pusztulásba sodornád magad.

- Higgy nekem, saját akaratomból visszatérek hozzád, istenem nem lehet olyan kegyetlen, hogy ne engedné, ha úgy akarom. Hiszen ő csodálatos, és szépséges isten, ő vigyázza Kréta hatalmát, mindenkinek jót akar, hogy virágozzanak az olajfák, hogy beérjen a gabona a földeken, és hogy kikötőből kikötőbe vitorlázzanak a hajók. Ő küld kedvező szelet a vitorláknak, ő irányítja a hajókat a ködben, és akit ő oltalmaz, annak semmi baja nem történhet. Miért is akarna hát rosszat nekem?

Minea gyermekkora óta az isten árnyékában nevelkedett, szeme megvakult, és én nem tudtam látóvá tenni, jóllehet tűmmel számos vakot meggyógyítottam már. Ezért tehetetlen dühömben magamhoz szorítottam, és megcsókoltam. Simogattam tagjait, amelyek simák voltak, akár az üveg, és ölemben olyan volt ő, mint sivatagban vándornak a forrás. Nem is ellenkezett, hanem nyakamhoz szorította arcát, remegett, és szeméből forró könnyek hullottak rám, amikor így szólt:

- Szinuhe, barátom, ha kételkedsz benne, hogy visszatérek, nem akarok megtiltani már semmit. Tégy velem, amit akarsz, ha neked örömet szerez. Tégy velem, amit akarsz, még ha meg is kell érte halnom, mert öledben nem félek a haláltól, és minden dolog jelentéktelen semmiség számomra, ahhoz képest, hogy istenem elválaszt tőled.

- És neked vajon örömet szerezne? - kérdeztem.

- Nem tudom - mondta tétovázva. - Azt tudom csupán, hogy testem nyugtalan és vigasztalan, ha nem vagyok nálad. Azt tudom csupán, hogy szemem elfátyolosodik, és térdem elgyengül, ha megérintesz. Régen haragudtam magamra ezért, és féltem az érintésedtől, mert akkor minden ragyogott bennem, és örömömet nem homályosította el semmi. Büszke voltam ügyességemre, testem hajlékonyságára és tisztaságára. De most már tudom, hogy érintésed gyönyörűséges, még akkor is, ha fájdalmat okozna, ám nem tudom biztosan mégsem, hogy örülnék-e, ha megtennéd azt, amit akarsz. Meglehet, hogy utána bánatos lennék. De ha neked öröm, ne tétovázz, mert a te örömöd az én örömöm, és semmit sem akarok jobban, mint hogy neked örömet szerezzek.

Akkor elbocsátottam ölemből, megsimogattam haját, szemét és nyakát.

- Nekem elég, hogy ma is úgy jöttél hozzám, amilyen babilóniai vándorlásunk idején voltál. Add nekem hajadból az aranyszalagot, az elég nekem. Nem kérek tőled semmi mást.

Minea kérdően nézett rám, és kezével derekát próbálgatta.

- Talán túl soványnak tartasz, és úgy véled, hogy testem nem adna gyönyört neked, s bizonyára jobban szereted a könnyűvérűbb nőket. De ha akarod, igyekezem olyan könnyűvérű lenni, amilyen csak tudok, és igyekezem mindent megtenni, ahogyan kívánod, hogy ne csalódj bennem, mert annyi gyönyört akarok szerezni neked, amennyi csak erőmből telik.

Rámosolyogtam, és megsimogattam bársonyos, sima vállát.

- Minea, nincsen olyan nő, aki szebb volna szememnek, mint te, és senki sem adhatna nálad nagyobb gyönyört. De csupán a magam gyönyörűségére én nem akarlak érinteni, mert neked nem volna benne örömed, hiszen istened miatt nyugtalankodsz. Ám tudok valamit, amit megtehetünk, s ami örömet szerez mindkettőnknek. Hozatunk egy korsót, és hazám szokása szerint együtt összetörjük. Így férj és feleség leszünk, bár még nem érintettelek, és nincsenek papok sem jelen, akik nevünket a templom könyvébe beírhatnák. Keressen hát Kaptah egy korsót, hogy így cselekedhessünk!

Minea szeme kitágult, és csillogott a holdfényben, összecsapta kezét, és boldogan mosolygott. Elmentem Kaptahért, de Kaptah az ajtó mögött ült a földön és keservesen sírt; keze fejével könnyes arcát törölgette, és amikor meglátott, hangos jajgatásban tört ki.

- Mi bajod, Kaptah? - kérdeztem. - Miért sírsz?

Szégyenkezés nélkül válaszolta:

- Uram, érzékeny szívem van, és nem tudtam megállni sírás nélkül, amikor meghallottam mindazt, amit azzal a vékony derekú lánnyal beszéltetek a szobádban, mert ilyen megindító dolgokat még soha nem hallottam.

Megdühödtem, és belerúgtam.

- Tehát az ajtó mögött kihallgattál bennünket, és mindent hallottál, amit beszéltünk?

De Kaptah ártatlan képpel így szólt:

- Igen. Hiszen szobád elé más hallgatódzók is odatolakodtak, akiknek semmi dolguk nem volt veled, csupán a lány után akartak leskelődni. Hát ezért botoddal megfenyegetvén elkergettem őket, és ide ültem ajtód elé, hogy nyugalmadat őrizzem, mert úgy gondoltam, hogy igazán nem örülnél, ha ilyen fontos beszélgetés közben megzavarnának. De minthogy itt ültem, nem lehetett nem meghallanom, amit beszéltetek, és minden olyan szép volt, bár gyermeteg beszéd, hogy nem tudtam sírás nélkül megállani.

Már nem haragudtam rá, hiszen oly együgyű volt, hanem azt mondtam: - Ha már egyszer hallgatództál, tudod, hogy mit akarok. Menj hát késedelem nélkül, és szerezz egy korsót!

De ő húzta az időt.

- Milyen korsót kívánsz, uram? Agyagkorsó legyen, vagy kőkorsó? Festett vagy festetlen? Magas vagy alacsony? Széles vagy szűk nyakú?

Rácsaptam a botommal, igaz, hogy nem erősen, mert szívem eltelt jósággal minden ember iránt.

- Jól tudod, mit akarok - mondtam. - És tudod, hogy ahhoz megfelel akármilyen korsó. Ne kertelj tovább, hanem hozd ide gyorsan az első korsót, ami kezedbe kerül.

- Már megyek is - felelte Kaptah -, sietek, rohanok, és csak azért beszéltem az előbb, hogy időt hagyjak neked, amíg meggondolhatod, mit is akarsz cselekedni, mert a korsó összetörése egy nővel fontos lépés a férfi életében, és nem szabad megfontolatlanul elhamarkodni. De természetesen szerzek egy korsót, ha úgy kívánod, hiszen úgysem tudom a dolgot megakadályozni.

Szerzett egy régi, halszagú olajos korsót, és Mineával közösen összetörtük. Kaptah volt a tanúnk, midőn férj és feleség lettünk. Leborult, Minea lábát rátette a nyakára, és így szólt:

- Mostantól fogva úrnőm vagy, és éppúgy parancsolsz nekem, mint az én uram, sőt valószínűleg még jobban is, de remélem, nem öntesz forró vizet a lábamra, ha megharagszol, és remélem, hogy majd puha papucsokat hordasz, amelyen nincs sarok, mert a sarkos papucsot nem szeretem, karmolásokat meg púpokat csinál a fejemen. Minden körülmények között éppoly hűségesen akarlak szolgálni, mint uramat, mert valami különös oknál fogva szívem nagyon megszeretett téged, noha sovány vagy, és melled kicsiny, és sehogy sem értem, mit lát benned az én uram. De remélem, hogy ezeken a dolgokon majd segíteni fog, ha megszülöd első gyermekedet. Tőled is éppoly gondosan akarok lopni, mint uramtól, és ezt cselekedvén, mindig csak a te javadat fogom szolgálni, nem pedig az enyémet. - Így szólt Kaptah, és oly nagyon elérzékenyült, hogy újra sírni és jajgatni kezdett. Minea megsimogatta a hátát, megérintette kövér arcát, és addig vigasztalta, amíg meg nem nyugodott. Ezek után összeszedettem vele a korsó cserepeit, és kizavartam a szobából.

Azon az éjszakán újra együtt aludtunk, Minea, és én; ölemben nyugodott, nyakamon éreztem leheletét, és hajfürtjei arcomat simogatták. De nem érintettem őt, mert ami neki nem hoz örömet, számomra sem öröm. Mégis, úgy vélem, hogy ily módon mélyebb és nagyobb volt az örömöm, mintha érintettem volna, jóllehet nem merem biztosan állítani, hiszen nem tudom, milyen érzés érinteni őt. Egy dolgot tudok csupán: azon az éjjelen minden emberhez jó akartam lenni, szívemben nem fordult meg egyetlen rossz gondolat. Minden férfi a fivérem, minden asszony az anyám, és minden leány a húgom volt a holdfényes égbolt alatt, a fekete és vörös föld országaiban egyaránt.

4

A következő napon Minea újra táncolt a bikák előtt, és szívem reszketett érte, de szerencsére semmi baja sem történt. Viszont az egyik ifjú lecsúszott a bika homlokáról, és a földre zuhant, a bika pedig átdöfte testét, és összetiporta. A nézők körös-körül felugráltak, és a félelem és elragadtatás hangos kiáltozásra indította őket. Amikor a bikát elvezették, és az ifjú holttestét bevitték az istállóba, a nők utánaszaladtak, hogy megnézzék. Megtapogatták véres tagjait, miközben meggyorsult a lélegzésük, és így szóltak egymáshoz: "Micsoda látvány!" De a férfiak azt mondták: "Már régóta nem láttunk ilyen jól sikerült versenyt, mint ma." Nem bánkódtak, midőn elvesztett fogadásaikat megfizették, és aranyat, ezüstöt mértek a másiknak, hanem házaikban borivásba, és nagy dőzsölésbe kezdtek. Késő éjszakáig égtek a fények a városban, az asszonyok otthagyták férjüket, és idegen ágyakba tévedtek, de senki sem neheztelt érte, hiszen ilyenek voltak a szokásaik.

Én azonban egyedül feküdtem szőnyegemen, mert azon az éjszakán Minea már nem jöhetett hozzám. Korán reggel a kikötőben hordszéket béreltem, és elindultam, hogy elkísérjem az isten házába. Mineát aranyos kocsiban vitték, melyet tollbokrétás lovak vontattak. Barátai hordszékeken, vagy gyalogosan követték őt, zajongtak, nevetgéltek, virágokat dobáltak reá, és időnként meg-megálltak az útfélen, hogy igyanak egyet. Az út hosszú volt, de mindenki jól ellátta magát élelemmel.

Az olajfákról ágakat törtek, és egymást csapkodták, ijesztgették a szegény parasztok birkáit, és százféle más csínyt eszeltek ki. Az isten háza sivár helyen, egy hegy lábánál állt, közel a tengerparthoz. Amint feléje közeledtek, abbahagyták a hangoskodást, suttogva kezdtek beszélni, és nem nevettek többé.

Nehéz elmondanom, milyen volt az isten háza, hiszen leginkább egy alacsony hegyhez hasonlított, melyet teljesen benőtt a fű és a virág. A bejáratot óriási rézkapu zárta el. Előtte kis templom állt, ott végezték el a felszentelést, és ott laktak az isten házának őrei. Estére járt, midőn a menet megérkezett. Minea barátai leszálltak hordszékeikről, letelepedtek a fűre, ettek, ittak, és dévajkodtak egymással, megfeledkeztek az ünnepélyességről, hiszen a krétaiak gyorsan felejtenek. Midőn beállt a sötétség, fáklyákat gyújtottak, játszadozni, táncolni kezdtek a bokrok között, és nők sikongatása, férfiak nevetése szállt a sötétben. De Minea egyedül ült a templomban, és senki sem mehetett többé a közelébe.

Néztem őt, amint ott ült. Aranyba öltöztették, mint egy istenszobrot, fejére óriási aranysüveget húztak. Igyekezett messziről is mosolyogni reám, de mosolyában nem volt semmi öröm. Amikor feljött a hold, levették róla az aranyos ruhákat és ékszereket, helyette vékony ruhába öltöztették, és haját ezüsthálóval leszorították. Akkor az őrök félrehúzták a reteszt, és kinyitották a kaput. A rézkapu döngve-kongva nyílt meg, mindkét szárnyát tíz férfi húzta. Mögötte éjfekete sötétség tátongott. Egyetlen mukkanás sem hallatszott már, mindenki elcsendesedett. Minótaurosz aranyövet csatolt a derekára, kardot kötött rá, és fejére húzta az arany bikafejet. Többé nem volt emberi formája. Minea kezébe égő fáklyát adtak, Minótaurosz pedig bevezette a sötét házba. Nemsokára eltűntek, és a fáklya fénye is kihunyt. A döngő kapuszárnyakat összecsukták, és a hatalmas reteszt visszatolták a helyére. Sok erős férfi kellett hozzá, akkora volt. Mineát nem láttam többé.

Ekkor olyan kimondhatatlan reménytelenség kerített hatalmába, hogy úgy éreztem, szívem nyílt seb, melyből minden csepp vérem elfolyt. Erőm elhagyott, térdre estem, és a földhöz szorítottam arcomat. Mert abban a pillanatban biztosan éreztem, és tudtam, hogy soha többé nem látom Mineát, még ha szavát is adta, hogy visszatér az isten házából, követ engem, és életének napjait velem tölti. Tudtam, hogy nem tér vissza többé, de hogy honnan tudtam, képtelen vagyok megmondani, hiszen addig a pillanatig nem voltam benne biztos. Hittem, féltem, és reméltem, és azt akartam képzelni, hogy Kréta istene más, mint az összes többi isten, és szerelmünk kedvéért elengedi majd Mineát. Ám most már nem reméltem, hanem arcra borulva hevertem a földön, Kaptah pedig keze közt ingatva fejét, mellettem ült, és jajgatott. Kréta előkelői és gazdagjai fáklyákat gyújtottak, és táncolva, énekelve vonultak el előttem, de énekükből nem értettem semmit. A rézkapu bezárásával féktelen láz ragadta el őket: vadul táncoltak, ugrándoztak, erejük fogytáig rohangáltak, és kiáltozásuk olyan volt fülemnek, akár a hollók rikoltozása a falakon.

De egy idő múlva Kaptah abbahagyta a jajgatást és így szólt:

- Ami történt, azon már nem tudunk segíteni, és senki sem tudja, mit hoz a holnap. De ha szemeim nem csalnak, márpedig nem hiszem, mert feleannyi bort sem ittam még, hogy kétszeresen lássak, akkor a bikafejű visszajött. Nem értem, hogyan lehetséges ez, hiszen a rézkaput senki sem nyitotta ki.

Igazat beszélt, mert Minótaurosz valóban visszatért az isten házából, arany bikafeje ijesztően villogott a holdfényben, amikor a többi táncoló között hol egyik, hol másik lábával dobbantva, az ünnepi táncot járta. Meglátván őt, nem tudtam többé uralkodni magamon, felkeltem a földről, odarohantam hozzá, megragadtam karját, és megkérdeztem:

- Hol van Minea?

Minótaurosz lerázta kezemet, megcsóválta bikafejét, de amikor nem tágítottam, felfedte arcát, és dühösen így szólt:

- Nem illik megzavarni a szent szertartásokat, de te nyilván nem tudod, mert idegen vagy, és ezért megbocsátok neked, csak ne érj hozzám még egyszer.

- Hol van Minea? - kérdeztem tőle egyre, míg végül válaszolt:

- Mineát az isten házának sötétjében hagytam, ahogyan írva vagyon, magam pedig visszatértem, hogy istenünk tiszteletére ünnepi táncot járjak. De mit akarsz még Mineától? Hiszen megkaptad már ajándékodat, akkor, amikor visszahoztad!

- Hogyan jöhettél vissza nélküle? - kérdeztem, és odatolakodtam hozzá. De Minótaurosz visszalökött, a táncolók pedig elválasztottak bennünket. Kaptah megragadta karomat, erőszakkal elráncigált onnan, s ezt bizonyára jól tette, mert különben nem tudom, mi történik.

- Ostoba és bolond vagy, ha feltűnést keltesz - mondta. - Jobb volna, ha együtt táncolnál, nevetnél és dalolnál a többiekkel, mert máskülönben még bajod lehet. Azt is megmondhatom, hogy Minótaurosz egy kis kapun jött ki az isten házából; ott van a rézkapu mellett. Semmi csodálatos nincsen benne, mert magam is megnéztem, s láttam, amikor az őrök bezárták, és a kulcsát magukkal vitték. De igyál egy kis bort, hogy megnyugodj, mert az arcod úgy eltorzult, akár egy veszettnek az arca, és a szemed úgy forog, mint a bagolyé.

Itatott velem egy kevés bort, s szemem előtt táncolni kezdtek a fáklyák, elaludtam a füvön, a holdfényben. Kaptah álnokul máktejet kevert a boromba, így bosszulta meg magát azért, amit én tettem vele Babilonban, hogy életét megmentsem.

Korsóba ugyan nem zárt, hanem rám terített egy takarót, és vigyázott, nehogy a táncolók összetapossanak. Meglehet, hogy ezúttal ő mentette meg az én életemet, mert elkeseredésemben talán kést döftem volna Minótauroszba, és megöltem volna őt.

Kaptah egész éjjel mellettem ült, míg végül kiürült a boroskorsó, és ő is elaludt, borgőzt lehelve a fülembe.

Másnap későn ébredtem. A gyógyszer oly erős volt, hogy először azt se tudtam, hol vagyok. Amikor ráeszméltem, és eszembe jutott az is, hogy mi történt, már nyugodt és tiszta volt a fejem, s hála a gyógyszernek, nem dühöngtem többé. A menet résztvevői közül már sokan visszatértek a városba, de jó néhányan még ott aludtak a bokrok között; férfiak, nők egybevegyülten, szégyentelenül meztelen testtel, mert egészen reggelig ittak, táncoltak, és ünnepeltek. Felébredvén, új ruhát öltöttek magukra, a nők pedig rendbe hozták hajukat, és azt panaszolták, hogy nem tudnak megfürödni, hiszen a patak vize túl hideg volt nekik. Ők fürdőszobáikban ezüstcsövekből ömlő meleg vízhez voltak hozzászokva.

De azért kiöblítették szájukat, bekenték arcukat, ajkukat, szemöldöküket kifestették, ásítoztak, és megkérdezték egymástól: "Ki marad itt, hogy megvárja Mineát, és ki tér vissza a városba?" Már nem sokan leltek örömet a füvön és a bokrok között folyó játékban, hancúrozásban sem, ezért a nap folyamán a legtöbben visszamentek a városba. Minea barátai közül csak a legfiatalabbak és legbuzgóbbak maradtak az isten háza előtt, azért, hogy egymással vigadjanak. Úgy mondták, Minea visszatértét várják, noha jól tudta mindegyikük, hogy az isten házából még sohasem tért vissza senki, így tettek, mert éjszaka mindegyikük beleszeretett valakibe, az asszonyok pedig felhasználták az alkalmat, hogy a városba visszaküldvén férjüket, megszabaduljanak tőle. Akkor értettem meg, miért nincs a városban egyetlen örömház, csupán a kikötőben. Látván játékaikat, nappal és éjjel, afelől is megbizonyosodtam, hogy a krétai nőkkel még a szeretkezést foglalkozásképpen űző leányok is nehezen versenyezhetnek.

Mielőtt Minótaurosz elment volna, így szóltam hozzá:

- Itt maradhatok-e, hogy megvárjam Minea visszatértét barátaival együtt, jóllehet idegen vagyok?

Gonoszan nézett rám.

- Senki sem akadályozza meg, hogy itt maradj, de azt hiszem, éppen most horgonyoz a kikötőben egy hajó, amely elvinne Egyiptomba, mert hiába vársz. Az isten házából még egyetlen felszentelt sem tért vissza.

De én együgyűséget színleltem, és hízelegve így folytattam:

- Igaz ugyan, hogy megszerettem Mineát, de később meguntam, mert nem érinthettem őt istene miatt. Őszintén szólva, egyáltalán nem Minea visszatértét várom, csupán úgy teszek, mint a többiek, mert itt sok bájos leányzó és asszony akad, aki szívesen néz a szemembe, és olyanok is vannak, akik mellüket csábosan nyomják a kezembe. Nekem még újdonság az ilyesmi. Az igazat megvallva, Minea rettenetesen féltékeny és vesződséges leány, csak zavarja örömömet, pedig még nem is érinthettem. És talán bocsánatot kell kérnem tőled, mert a múlt éjjel részegre ittam magam, és meglehet, akaratlanul megsértettelek valamivel. Igaz, nem emlékszem rá világosan, mert a fejem még most is zavaros. Arra emlékszem csupán, hogy megfogtam a nyakadat, és megkértelek, hogy taníts meg annak a táncnak a lépéseire, amelyet oly nagyon szépen és ünnepélyesen táncoltál, hogy hozzá foghatót még sohasem láttam. De ha megsértettelek, akkor szívem mélyéből bocsánatot kérek tőled, hiszen idegen lévén, nem ismerem szokásaitokat eléggé, és nem tudom, hogy nem illik hozzád érni, mert olyan szent a te személyed.

Így fecsegtem összevissza, dadogva, és hunyorgatva hozzá, és egyre panaszkodtam, mennyire fáj a fejem. Ő pedig mosolygott, azt gondolta, hogy elment az eszem, és azt mondta:

- Nos, ha így van, igazán nem akarom elvenni tőled az örömödet, mert mi, krétaiak, nem vagyunk szűkkeblűek. Maradj csak itt, és várj Mineára, amíg akarsz, de vigyázz, hogy senkit se ejts teherbe. Nem volna illő, hiszen idegen vagy. Nem akarlak megbántani tanácsommal, csupán úgy mondom neked, mint férfi a férfinak, hogy te is tudd, mi itt a szokás.

Biztosítottam róla, hogy óvatos leszek, és mindenfélét fecsegtem még neki a szíriai meg babilóniai templomszüzekről, mire még nagyobb bolondnak tartott, rám unt, megveregette a vállamat, és elindult, hogy visszatérjen a városba.

Mialatt az őrök nappali álmukat aludtak, odamentem a réz kapuhoz, megtaláltam mellette a kis kaput, de kulcs nélkül nem lehetett kinyitni. Számat mégis az ajtóhoz szorítottam, és Minea nevét suttogtam, mert hangosan nem mertem kimondani. Amikor az őrök felébredtek, boroskorsóval kezemben odamentem hozzájuk, megkínáltam őket, és elbeszélgettem velük. Viselkedésemen nagyon csodálkoztak, hiszen Krétában az előkelők nem álltak szóba az alacsony rendűekkel, hanem úgy élték életüket, mintha alacsony rendűek és szegények nem is volnának a világon. Ám tudván, hogy idegen vagyok, ostobának tartottak emiatt, és miközben boromat itták, krétai nyelven gúnyolódtak rajtam egymás között.

Megirigyelte őket a templom papja is, kijött házából közénk, és inni kezdett boromból. Öreg ember volt már, egész életét a templomban töltötte, s őrizte a rézkaput. Amikor megkérdeztem tőle, hogy járt-e már az isten házában, szörnyülködni kezdett, és kijelentette, hogy oda csak a felszenteltek és Minótaurosz léphetnek be, mindenki más rettenetes halállal lakol, ha megkísérli. Azon a véleményen volt, hogy felesleges őrizni, hiszen úgysem mer belépni oda senki. Magával vitt házába, minden titkolódzás nélkül megmutatta a kisebbik kapu kulcsát, és elárulta: azt vette magához Minótaurosz, hogy midőn a nagy rézkapu becsukódott, észrevétlenül visszatérhessen.

Vásároltam tőle néhány talizmánt, meg apró bikaszobrot, melyeket ő maga faragott kőből, hogy idejét elüsse. Ennek nagyon megörült, és barátok lettünk. De midőn az isten házáról beszélt, lehalkította hangját, és láttam, hogy nagyon fél tőle. Így telt el a nap. Akkor már beleuntam szórakozásukba, elegem volt gondtalan játékaikból, szabados erkölcsükből, mert rájöttem, hogy ennél unalmasabb életet el sem lehet képzelni. Hiszen a semmiféle törvénynek sem engedelmeskedő szeszély egy idő múlva sokkal egyhangúbb lesz, mint a rendezett élet. Az éjszakát éppúgy töltötték el, mint az előzőt. Nyugtalan álmomat a nők sikoltozása szakította meg; a fák és bokrok között szaladgálva, kacérkodtak az ifjakkal, akik vaktában kergették őket, és ruháikat ráncigálták, hogy lehúzhassák róluk. De reggelre belefáradtak és beleuntak ebbe is, mert nem tudtak megfürdeni, s a legtöbben még aznap vissza tértek a városba. Csupán a legifjabbak és legtüzesebbek maradtak ott.

Ám a harmadik napon mind egy szálig útnak indultak, én pedig hordszékemet, mely reám várakozott, odaadtam nekik, mert akik gyalogosan jöttek, a mértéken felüli mulatozástól és virrasztástól alig álltak a lábukon. Céljaimnak nagyon jól megfelelt, hogy elvitték, mert így legalább nem várt rám senki. Az őröket mindennap megkínáltam borral, nem is csodálkoztak, midőn esténként odavittem nekik a korsót, hanem örömmel fogadták, hiszen nem sok örömet nyújtott meg-megújuló hónapos magányuk, amely mindig addig tartott, amíg az ünnepi menet új felszenteltet nem hozott az isten házába. Ha csodálkoztak valamin, csak az lehetett, hogy miért maradtam ott egyedül, mert ilyesmi bizonyára még sohasem történt. Ám idegen voltam, és ők ostobának tartottak engem, s egyre itták a bort. Amidőn láttam, hogy a pap szintén csatlakozik hozzájuk, odamentem Kaptahhoz és így szóltam:

- Úgy döntöttek az istenek, hogy most el kell válnunk egymástól, mert Minea nem tért vissza, és nem is hiszem, hogy visszatér, ha nem indulok magam érte. De azok közül, akik abba a sötét házba beléptek, még senki nem tért vissza, ezért valószínű, hogy én sem fogok visszatérni. Ily módon az lesz a legjobb, ha elrejtőzöl a fák között, és ha reggelig nem érkezem meg, visszamégy a városba. Ha valaki kérdezősködik, mondd azt, hogy a meredély széléről belezuhantam a tengerbe, vagy mondj bármit, amit jónak látsz, mert ilyesmit okosabban ki tudsz találni, mint én. De biztosan tudom, hogy nem jövök vissza, ezért felőlem, ha úgy akarod, akár nyomban elindulhatsz. Írtam számodra egy agyagtáblát, és bizonyságul lepecsételtem szíriai pecsétemmel, hogy visszautazhass Szimirrába, és örökölhesd a kereskedők házában levő járandóságomat. Ha akarod, a házamat is eladhatod. Utána szabadon mehetsz, ahová akarsz, és ha attól félsz, hogy Egyiptomban szökött rabszolgaként bajod lenne, maradj Szimirrában, lakj a házamban, és élj vagyonomból tetszésed szerint. Ne legyen gondod testem balzsamozására sem, mert ha nem találom meg Mineát, számomra mindegy, megőrződik-e testem, avagy elporlad. Hűséges szolgám voltál, bár gyakran megharagítottál óbégatásoddal. Ezért bánom, hogy túl sokszor és túl erősen elvertelek, de mégis bízom benne, hogy javadra szolgált. Jó szándékkal cselekedtem, és remélem, hogy nem haragszol érte. Menj hát, és segítsen a szent bogár, amelyet magaddal vihetsz, mert jobban hiszel benne, mint én. Ott, ahová én megyek, nemigen lesz szükségem rá.

Kaptah sokáig hallgatott, és nem nézett rám, végül azt mondta:

- Uram, egyáltalán nem haragszom reád, még ha olykor szükségtelenül keményen vertél is meg a bottal, mert jó szándékkal cselekedted. De legtöbbször meghallgattad tanácsaimat, és sokszor úgy beszéltél velem, mint barátoddal, nem pedig úgy, mintha szolgád, vagy rabszolgád lettem volna. Néha már aggódtam is, hogy ez rangodon alul való, míg a bot vissza nem állította köztünk az istenek által megszabott rendet. Most úgy áll a dolog, hogy Minea is a parancsolóm lett, hiszen áldott, apró lábát a fejemre tettem. Felelnem kell hát érte, hiszen a szolgája vagyok. Különben sem engedhetlek be egyedül abba a sötét házba. Sok különböző okom van rá, amelyeket most nem kívánok neked elsorolni, és ha szolgaként nem is követhetlek, mert megtiltod - és nekem engedelmeskednem kell parancsodnak, bármily ostoba -, akkor mint barátod foglak követni téged.

Olyan komolyan és megfontoltan beszélt, hogy szinte nem ismertem rá, és már nem jajgatott, mint régen tette. De úgy gondoltam, hogy esztelen dolog két embernek halálba indulni, mert egy is elég. Ezt megmondtam neki, s ráparancsoltam, hogy menjen el, és ne beszéljen ostobaságot. De ő makacskodott, és így válaszolt:

- Ha megtiltod, hogy veled menjek, követni foglak messziről, és azt nem tudod megakadályozni. De szívesebben mennék veled együtt, mert nagyon félek a sötétben. Különben is attól a sötét háztól annyira rettegek, hogy ha csak eszembe jut, már vízzé olvadnak a csontjaim. Remélem hát, megengeded, hogy magammal vigyek egy boroskorsót, és útközben olykor-olykor felbátorítsam szívemet, mert különben félő, hogy ijedtemben jajgatni kezdek, és azzal megzavarlak.

Tudtam, ha Kaptah belekezd, akár reggelig is képes beszélni, minthogy most a félelem a szokásosnál még fürgébbé tette a nyelvét.

- Fejezd be a locsogást - mondtam -, és hozz egy boroskorsót, ha akarsz, de most már induljunk, hogy végére járjunk a dolognak, mert azt hiszem, az őrök elaludtak a bortól, amit kevertem nekik.

Mély álomban hortyogtak az őrök, és aludt a pap is, így hát könnyen elvehettem helyéről Minótaurosz kapujának a kulcsát, amelyet a pap mutatott meg annak idején. Vittünk magunkkal parázstartót és fáklyákat is, de egyelőre nem gyújtottunk világot, mert a holdfényben jól látszott minden, és a kis kapu könnyen megnyílt a kulcs segítségével. Beléptünk az isten házába, bezártuk magunk mögött a kaput, és a sötétben hallottam, amint Kaptah fogai megkoccantak a boroskorsó száján.

5

Miután Kaptah a borral felbátorította szívét, elhaló hangon megszólalt:

- Uram, gyújtsunk fáklyát, mert a fény úgyse látszik ki innen, és ez a sötétség szörnyűbb az alvilág sötétségénél, amit senki sem kerülhet el. Gyújtsunk fáklyát, hiszen ebbe a sötétségbe mi a saját akaratunkból jöttünk!

Megfújtam a parazsat, fáklyát gyújtottam, és láttam, hogy egy hatalmas barlangban vagyunk, amelynek száját a rézkapu zárta el. A barlangból tíz folyosó nyílt, mind különböző irányba haladt, s vaskos téglafalak választották el őket egymástól. Ez nem ért váratlanul, mert hallottam, hogy Kréta istene labirintusban él, Babilon papjai pedig megtanítottak arra, hogy a labirintusokat az áldozati állatok beleinek mintájára építik. Ily módon reméltem, hogy megtalálom a helyes utat, hiszen sokszor láttam már áldozati bikáknak a belét, és úgy gondoltam, hogy Kréta labirintusát hajdanában bizonyára a bika beleinek mintájára építették. Ezért megmutattam Kaptahnak a legszélső folyosót, és így szóltam:

- Arra megyünk.

De Kaptah ellenkezett.

- Nem kell oly nagyon sietnünk, az óvatosság sohasem árt. Ezért jobb lesz megbizonyosodnunk afelől, hogy visszatalálunk-e, ha ugyan épségben maradunk. Ebben - igaz - nem nagyon bízom, mert rettenetesen félek, hogy nem térünk vissza soha többé.

Így szólván, egy fonalgombolyagot vett elő zsákjából, rákötötte egy csontdarabra, és a csontot erősen beverte a téglák közé. Ez az ötlete egyszerűségében is olyan bölcs volt, hogy nekem sohasem jutott volna eszembe. Mégsem szóltam neki semmit, nehogy elveszítsem előtte a tekintélyemet, csak mogorván siettettem. Így indultam el a sötét ház útvesztőibe, emlékezetembe idézvén a bika beleinek csavarodását. Kaptah pedig tekerte a gombolyagot, amint előrehaladtunk.

Egyre csak mentünk, mentünk a vég nélküli sötétségben, újabb és újabb folyosókra tértünk, amelyekből ismét más folyosók nyíltak, olykor visszafordultunk rajtuk, ha fal állta utunkat, és más folyosón mentünk tovább, míg egyszer csak Kaptah megállt, beleszagolt a levegőbe, fogai vacogni kezdtek, és a fáklya megremegett a kezében.

- Uram, érzed a bikák szagát? - kérdezte.

Én is éreztem a szörnyű, undorító szagot, amely a bikákra emlékeztetett, de ez a szag még fullasztóbb volt. Maguk a falak is árasztották, mintha az egész labirintus egy óriási bikaistálló lett volna. De megparancsoltam Kaptahnak, hogy fogja be az orrát, és menjen csak előre, mire hosszasan ivott a korsóból, és gyorsan továbbmentünk. Egyszer csak valami síkos került a lábam alá, és megcsúsztam. Lehajolván, rothadó női koponyát vettem észre a földön, még rajta volt a haj. Akkor már tudtam, hogy élve nem látom meg többé Mineát, de a bizonyosság esztelen vágya tovább hajtott előre. Odább löktem Kaptahot, megtiltottam, hogy jajgasson, és a fonalat lefelé tekerve, folytattuk az utat. De nemsokára ismét fal emelkedett előttünk, és vissza kellett fordulnunk, hogy új folyosót keressünk magunknak.

Kaptah hirtelen megállt, a földre mutatott, ritka haja égnek meredt, arca elszürkült. Odanéztem én is, és láttam, hogy a földön kiszáradt állati trágya hever, de az a trágyacsomó embernagyságú volt, és ha bika hagyta volna ott, a bikának olyan hatalmasnak kellett volna lennie, amilyet lehetetlenség elképzelni. Kaptah követte gondolataimat, és így szólt:

- Nem lehet bikáé, mert ekkora bika el sem férne ezeken a folyosókon. De úgy vélem, hogy óriáskígyó hagyta itt.

Nagyot ivott a korsóból, fogai megkoccantak rajta, nekem pedig eszembe ötlött, hogy a folyosók úgy épültek, mintha egy mérhetetlenül hatalmas kígyó mozgását akarták volna szolgálni. Egy pillanatra azt gondoltam, hogy visszafordulok. De ismét eszembe jutott Minea, szörnyű kétségbeesés fogott el, magam után húztam Kaptahot és mentem tovább. Izzadt tenyeremben kést szorongattam, noha tudtam, hogy semmit sem ér.

De amint egyre messzebb jutottunk a folyosókon, a szag mindig rettenetesebb lett és olyan bűz áradt felénk, mintha valami óriási sírveremből szállt volna fel. Alig tudtunk már lélegzeni. Én azonban örültem, mert tudtam, hogy hamarosan célhoz érünk. Előrerohantunk, és a folyosót halvány szürkeség töltötte be, mint távoli fény derengése. A hegy gyomrába kerültünk, itt a folyosókat már nem téglafal burkolta, hanem a kivájt, puha kőzet. A folyosó lefelé vezetett, embercsontokban és trágyacsomókban botladoztunk, mintha óriási fenevad odújában lettünk volna. Végre egy hatalmas barlang tárult elénk. Egy sziklapárkányon álltunk meg, és a vízbe néztünk. Körös-körül leírhatatlan bűz terjengett a levegőben.

A barlangba a tengerről jött a fény. Fáklyák nélkül is láttuk a kísérteties zöld fényben, és hallottuk valahonnan messziről, hogyan csapódnak a hullámok a sziklához. De előttünk a víz színén mintha óriási bőrtömlők ringatóztak volna egymás mellett, míg szemünk fel nem fogta, hogy egy kimúlt állat az, nagyobb és rémisztőbb, mint amilyet az ember valaha is el tudna képzelni. Az árasztotta a dögletes bűzt. Feje a vízbe merült, olyan volt, mint egy óriási bikának a feje, de törzse, amint a rothadás által megkönnyebbülten a víz színén himbálózott, egy szörnyűséges kígyóra emlékeztetett. Tudtam, hogy Kréta istenét látom, ám azt is tudtam, hogy ez a szörnyeteg már hónapokkal előbb kimúlt. De hol van Minea?

Midőn Mineára gondoltam, eszembe jutottak mindazok, akik az isten felkentjeiként előtte léptek be az isten házába. Eszembe jutottak az ifjak, akik nem érinthettek nőt, a leányok, akiknek meg kellett őrizniük szüzességüket, hogy részesei lehessenek az isteni fénynek és boldogságnak. Koponyájukra és csontjaikra gondoltam, amelyek ott fehérlettek a sötét ház folyosóin, és elképzeltem, amint a szörnyeteg kergeti őket a tekervényes utakon, borzalmas testével elállja az utat, és már nem segít rajtuk az ugrás- és a tánc. Emberhússal élt ez a szörnyeteg, és elég volt neki, ha egy hónapban egyszer kapott enni. Kréta uralkodói a legszebb szüzekkel és ifjakkal etették, s azt gondolták, hogy ily módon megőrizhetik tengeri hatalmukat. Bizonyára valahonnan a tenger mélységeiből sodorta egykor a vihar ebbe a barlangba, a krétaiak meg elzárták előle a visszatérés útját, labirintust építettek neki, hogy mozoghasson, és áldozataikkal tartották életben, míg ki nem múlt. Ehhez hasonló szörnyeteg biztosan nem volt több a világon. De hol van Minea?

A fájdalomtól eszemet vesztve kiáltoztam Minea nevét, hogy csak úgy zengett a barlang, midőn Kaptah megszáradt vérnyomokra mutatott a kövön. A nyomokat követvén, lenéztem a vízbe, és megpillantottam Minea testét, azt, ami belőle megmaradt. Olykor-olykor megmozdult a víz fenekén, a tengeri rákok mindenütt lerágták róla a húst, már arca sem volt, csak ezüst hajhálójáról ismertem rá. Nem is kellett látnom rajta a kard ejtette sebet, mert már tudtam, hogy Minótaurosz hozta ide, ő döfte testébe hátulról a kardot, és ő dobta a vízbe, hogy senki se tudja meg Kréta istenének halálát.

Amidőn láttam és megértettem mindent, borzalmas kiáltás szakadt fel torkomból, térdre estem, és elveszítettem az eszméletemet. A meredélyről bizonyára én is belezuhantam volna a vízbe Minea mellé, ha Kaptah - mint később elmesélte - nem ragadja meg karomat, és nem helyez biztonságba. Ezután már csak Kaptah elbeszéléséből tudom, hogy mi történt velem.

Hajnalodott, mire kiért velem a labirintusból, bezárta az ajtót, és a kulcsot visszavitte a pap házába, mert az őrök és a pap a bortól kábultan még mindig mélyen aludtak. Azután a csermely partjára vitt, elrejtett a bokrok közé, és addig locsolta vízzel az arcomat, és addig dörzsölte kezemet, amíg magamhoz nem tértem. Mindebből nem emlékszem semmire, mert ő is mondta, hogy zavaros voltam, nem tudtam beszélni, amiért is orvosságot adott, hogy megnyugodjak. Csak sokkal később nyertem vissza az öntudatomat, amikor már a város közelében voltunk, és Kaptah kézen fogva vezetett. Attól kezdve mindenre emlékszem.

Ám nem éreztem semmiféle fájdalmat. Mineára sem gondoltam túl sokat. Csupán távoli árnykép volt szívemben, mintha valahol a messzeségben, a múltban találkoztam volna vele. Helyette az járt a fejemben, hogy Kréta istene meghalt, és Kréta hatalma összeomlik, mint a jóslat szavai megmondták. Nem sajnáltam Krétát, bár lakói barátságosak voltak hozzám, s örömük és művészetük olyan volt, mint a szikrázó tajték a tenger partján. Amint a városhoz közeledtünk, örömet éreztem, elgondolván, hogy azok a szép, légies épületek egyszer majd lobogó lángban fognak elhamvadni, a nők örömsikolya halálsikollyá változik, Minótaurosz arany bikafejét laposra verik, és hadizsákmányként darabolják széjjel, Kréta hatalmának nyoma sem marad, a sziget örökre elsüllyed a tenger mélyére, ahonnan bikaszörnyével együtt valamikor kiemelkedett.

Minótaurosz is eszembe jutott, de minden gonosz gondolat nélkül, hiszen Minea halála könnyű volt. Nem kellett minden erejét megfeszítve, ugrálva menekülnie a tengeri szörny elől, hanem úgy halt meg, hogy aligha tudott róla, mi történik vele. Minótauroszra úgy gondoltam, mint az egyetlen emberre, aki tudja, hogy Kréta istene halott, és Krétára pusztulás várt, s megértettem, hogy titkát nem könnyű hordoznia.

Nem haragudtam Minótauroszra. Botor módon énekeltem, nevetgéltem, Kaptah pedig támogatott, és nem volt nehéz elhitetnie a szembejövőkkel, Minea barátaival, hogy még most is részeg vagyok. Ez érthető is volt, hiszen idegen lévén, nem ismerhettem eléggé az ország szokásait, és nem tudhattam, hogy milyen barbár dolog fényes nappal részegen mutatkozni. Végül Kaptah egy hordszéket bérelt, és visszavitt a vendégfogadóba, ahol saját akaratomból bőségesen ittam bort, és utána hosszú, mély álomba merültem.

Felébredvén, a fejem újra tiszta és friss volt, eszembe jutott Minótaurosz, s arra gondoltam, hogy elmehetnék hozzá, és megölhetném. De aztán rájöttem, hogy semmi hasznom vagy örömöm nem lenne belőle. Eszembe jutott az is, hogy felfedhetném a kikötő népe előtt Kréta istenének halálát, hadd gyújtsák fel a várost és hadd ontsanak vért, de abból sem lett volna hasznom és örömöm. Megfordult a fejemben, hogy az igazságot elmondván, megmenthetném az életét mindazoknak, akik ezután nyerik el a jogot, hogy az isten házába belépjenek, ám tudtam, hogy az igazság olyan, akár gyermek kezében a kés, és saját hordozója ellen fordul.

Ezért úgy döntöttem, hogy semmi közöm Kréta istenéhez, hiszen idegen vagyok, és Mineát sem kaphatom vissza soha többé. Bizony, a rákok és tengeri pókok rágják fehérre gyenge csontjait, és a tenger homokjában fog pihenni, amíg a világ világ. Tudtam, hogy mindez már születésem napja előtt meg volt írva a csillagokban, tudtam, hogy a világ hanyatlásának korában születtem, amikor az istenek meghalnak, amikor minden más formát ölt, és megváltozik. Ez a gondolat megvigasztalt, és sokat beszéltem róla Kaptahnak, de ő azt mondta, hogy beteg vagyok, arra kért, pihenjek, és nem engedett senkit se hozzám, midőn mással is közölni akartam gondolataimat.

Utólag persze megértettem, hogy abban az időben valóban beteg voltam. Akkori gondolataimra nem is tudtam világosan visszaemlékezni, mert a bor is összezavarta fejemet. De mégiscsak úgy vélem, hogy a jó bor mentett meg az őrülettől, az segített át a legnehezebb időszakon, amikor örökre elveszítettem Mineát, meg hitemet az istenekben, és az emberi jóságban.

Aztán egy reggel, midőn felébredtem, láttam, hogy Kaptah szobámban ül a sarokban, és keze között ingatva fejét, csendesen sírdogál. Reszketeg kézzel emeltem szájamhoz a boroskorsót, azután mérgesen kifakadtam:

- Miért sírsz, te kutya?

Sok nap óta ez volt az első alkalom, hogy szóltam hozzá, annyira feldühített gondoskodásával, meg ostobaságával. Akkor felemelte a fejét, és így válaszolt:

- A kikötőben éppen most készülődik egy hajó Szíria felé, talán az utolsó a gonosz téli viharok beállta előtt. Csak ezért sírok.

- Szaladj hát a hajód után - mondtam neki -, mielőtt megint rád verek a botommal, hogy megszabaduljak utálatos képedtől és örökös jajgatásodtól. - De, bizony, nyomban el is szégyelltem magam, mert keserű vigasztalást adott az a gondolat, hogy legalább egyetlen ember akad a világon, aki hozzám van kötve, még ha csak egy szökött rabszolga is.

De Kaptah így beszélt:

- Bizony, uram, én is megelégeltem, hogy szüntelenül a bort vedeled! Aki meghalt, az meghalt, és úgysem tér vissza többé. Szerintem legjobb lesz hát, ha elindulunk innen minél előbb. Aranyadat, ezüstödet, mindenedet, amit az úton szereztél, kidobtad az ablakon, és nem hiszem, hogy reszkető kezeddel képes volnál embereket gyógyítani, hiszen még a boroskorsót is alig bírod el. Bevallom, eleinte nem haragudtam, hogy iszol, mert megnyugodtál, és magam biztattalak az ivásra, egyre újabb meg újabb korsókról törtem le a pecsétet, s magam is ittam. Még dicsekedtem is másoknak: "Nézzétek, milyen az én gazdám! Úgy iszik, akár egy víziló, gondolkodás nélkül szórja az aranyat, ezüstöt a boroskorsókra, és állandóan vigadozik." De most már nem dicsekszem, hanem szégyenkezem a gazdám miatt, mert mindennek megvan a határa, és úgy látom, te mindent túlzásba viszel. Az olyan férfit, aki részegre issza magát, verekszik az utcasarkon, púpokat szerez a fejére, és örömházban ébred fel, egyáltalán nem kívánom elítélni, hiszen csak bölcs szokást gyakorol, amely sok bánattól szabadítja meg a szívét. Meg aztán magam is éppen elégszer cselekedtem hasonlóan. De a részegség csömörét okosan sörrel és sós hallal kell gyógyítani, utána pedig vissza kell térni a munkához, ahogy az istenek előírták, s a tisztességes erkölcs megkívánja. Ahelyett te úgy iszol, mintha minden nap az utolsó napod lenne, és félek, hogy halálra iszod magad. Ha ezt akarod, ugorj inkább boroskádba, mert az gyorsabb és kellemesebb módszer, s nem hoz fejedre szégyent.

Sokáig tűnődtem Kaptah szavain, kezemre néztem, amely valamikor a gyógyító orvos keze volt, de most remegett, mintha saját akarata lett volna; nem tudtam már uralkodni felette. Eszembe jutott, mily sok tudást gyűjtöttem össze a különböző idegen országokban, és rádöbbentem, hogy a mértéktelenség esztelen, éppoly esztelen az evésben és ivásban, mint a bánatban és örömben. Ezért így szóltam Kaptahhoz:

- Legyen, ahogyan mondottad, de tudnod kell, hogy magam is tisztában vagyok mindazzal, amiről beszéltél, és szavaid nem befolyásolják döntésemet, mert csupán olyanok fülemben, mint az unalmas légyzümmögés. De az ivást most abbahagyom, és egy ideig egyetlen boroskorsót sem akarok látni. A fejem megtisztult, és vissza akarok térni Szimirrába.

Ezt hallván, Kaptah kiáltozni, nevetni kezdett, és a rabszolgák módján páros lábbal ugrándozott a szoba padlóján, de mielőtt elment volna, még azt mondtam neki:

- Ám mindez csak azzal a feltétellel történik meg, hogy sohasem ejted ki előttem Minea nevét, amelyre a feledés szemfedője borult, mintha nem is létezett volna sohasem. Nem kérek tőled semmiféle ígéretet, mert az úgyis csak olyan, mint a légyzümmögés, de megmondom, hogy ha egyszer is szájadra veszed azt a nevet, eladlak malmoknak, vagy a rézbányáknak, bejelentem, hogy szökött rabszolga vagy, és akkor orrodat, füledet levágják. Jól vésd ezt az eszedbe, Kaptah, mert komolyabban még nem beszéltem hozzád soha!

Kaptah nem szólt erre semmit, csak elment, és még azon a napon hajóra szálltunk. Az evezősök vízbe merítették a lapátokat, és a hajó kievezett a kikötőből, sok száz más hajót és krétai hadihajókat hagyva maga mögött, melyeknek szélét rézpajzsok szegélyezték. Aztán az evezőlapátokat kiemelték a vízből, a kapitány áldozatot mutatott be a tenger istenének és hajófülkéje isteneinek s felvonatta a vitorlákat. A hajó megdőlt, és a hullámok harsogva csapódtak oldalához. Egyenesen Szimirra felé tartottunk. Nemsokára eltűnt Kréta, akár egy felhő, akár egy árnyék, vagy álom, és körülöttünk nem volt más, csak a tenger hullámzó végtelenje.


Kilencedik könyv

Krokodilfarok

1

Így léptem be a férfikorba, és amikor Szimirrába visszatértem, már nem voltam többé fiatal. Három évig éltem Szimirrától távol, sok-sok országban jártam, jó és rossz tapasztalatot egyaránt gyűjtöttem. A tengeri szél kifújta fejemből a borgőzt, újra kifényesítette szememet, és visszaadta tagjaimnak az erőt. Ettem, ittam, olyan voltam, mint a többi ember, jóllehet kevesebbet beszéltem náluk, és magányosabb lettem, mint azelőtt. Igaz, a magányosság együtt jár a férfikorral, mert a sors határozta meg így, de én gyermekkorom óta magányos és idegen voltam a világon, attól a pillanattól már, hogy a nádcsónakban Théba partjára kerültem.

A magányosságot nem kellett megszoknom, mint sok más embernek, hiszen olyan volt számomra, akár az otthon, vagy a sötétségben a fekhely.

De amint a hajó faragott orrdíszénél álltam, a zöld tenger hullámzott körülöttem, s a szél elfújta az összes hiábavaló gondolatokat, valahol a messzeségben még mindig láttam azt a szempárt, amely olyan volt, mint a holdfény csillogása a vízen, nagyon távolról Minea felszabadult kacaját hallottam, és láttam őt tánc közben Babilónia útjai mellett a szérűkön. Igen, láttam őt, könnyű ruha volt rajta, fiatal volt, és karcsú, mint a kifeslő zsenge nád. Már nem hozott többé bánatot, gyötrelmet a képe, hanem úgy élt szívemben, mint édes fájdalom, melyet az ébredő érez, midőn az éji álomra emlékezik, amely szebb volt a valóságnál. Mineára gondolván, boldog voltam, hogy találkozhattam vele, és nem bántam meg egyetlen pillanatot sem, amit mellette töltöttem, hiszen tudtam, hogy nélküle most kevesebb volnék. A hajó faragott orrdísze festett, hideg fából készült, de női arca volt. Midőn ott álltam mellette a szélben, fellobogott bennem a férfiúság, és tudtam, hogy életemben még sok olyan nő lesz, akivel kedvemet fogom tölteni, hiszen éjjelenként hideg a magányos férfi ágya. De éreztem azt is, hogy azok a nők csupán festett, hideg fadarabok lesznek számomra, és midőn a sötétben majd megölelem őket, csak Mineát fogom keresni bennük, csak a holdsugaras szempár csillogását, a karcsú csípő melegét, a bőr ciprusillatát, melyek Mineát idézik újra elém. Így búcsúztam el Mineától ott a hajó orrdíszénél.

Házam a helyén volt, jóllehet tolvajok felfeszítették az ablakzárakat, és minden értékesebb holmit elvittek, amit elutazásomkor nem hordtam kereskedőházak raktáraiba. Hosszú távollétem alatt a szomszédok szemetet szórtak a házam elé, és odapiszkoltak, ezért rettenetes bűz fogadott, s amikor beléptem a szobákba és leszedegettem az ajtónyílásokról a pókhálókat, patkányok futkostak széjjel a padlón. Szomszédaim egyáltalán nem fogadtak örömmel, hanem hátat fordítottak, bezárták előttem az ajtót, és azt mondogatták egymásnak: "Ő egyiptomi, és minden rossz Egyiptomból származik." Ezért először a vendégfogadóban szálltam meg, és Kaptahnak meghagytam, csináljon rendet a házamban, hogy beköltözhessem. Azután elmentem a kereskedőházakba, amelyekben vagyonomat elhelyeztem. Háromévi utazás végén elszegényedve érkeztem vissza Szimirrába, és azon kívül, amit mesterségemmel szereztem, elvesztettem a Horemhebtől kapott aranyat is, amelynek nagy részét Minea miatt Babilon papjainál hagytam.

A kereskedőházak gazdag hajótulajdonosai meglátván engem, ugyancsak megdöbbentek, orruk hosszúra nyúlt, és gondterhesen tépdesték szakállukat, mert hosszú távollétem miatt már azt gondolták, hogy övék marad a vagyon. Mégis becsületesen elszámoltak velem, és jóllehet, néhány hajót szerencsétlenség ért, s a beléjük fektetett pénzemet elvesztettem, a többi hajó bőséges hasznot hozott. Midőn mindent kiszámoltak, kiderült, hogy most gazdagabb vagyok, mint amikor elindultam, és igazán nem kell aggódnom megélhetésem miatt.

Ám hajófelszerelő barátaim meghívtak házukba, bort, és mézes lepényt kínáltak nekem, és hosszú orral így beszéltek:

- Szinuhe, orvosunk, barátunk vagy, de mégiscsak egyiptomi, és noha szívesen kereskedünk Egyiptommal, azt már nem szívesen látjuk, hogy az egyiptomiak befészkelik magukat hozzánk. A nép zúgolódik, és megelégelte már az adófizetést a fáraónak. Igazán nem tudjuk, hogy mindez honnan ered, de előfordult már, hogy egyiptomiakat megköveztek az utcákon, és döglött disznókat hajigáltak a templomaikba. Az emberek nem akarnak mutatkozni egyiptomiak társaságában. Te, Szinuhe, a barátunk vagy, és nagy tiszteletben tartunk mesteri gyógyításaidért, amelyekre ma is emlékezünk. Azért mondjuk el mindezt neked, hogy óvatos légy, és eszerint viselkedj.

Beszédük nagyon meghökkentett, hiszen elindulásom előtt a szimirraiak versengtek az egyiptomiak barátságáért, meghívták őket házukba, és ahogyan Thébában Szíria szokásait utánozták, hasonlóképpen utánozták Szimirrában az egyiptomiak szokásait. Ám Kaptah megerősítette szavaikat, midőn háborogva a vendégfogadóba érkezett, és így szólt:

- A szimirraiak hátsó felébe bizonyára valami gonosz szellem bújt bele, mert úgy viselkednek, akár a veszett kutyák, és már nem értik az egyiptomi nyelvet sem. Kidobtak a sörözőből, ahová elmentem, midőn torkom száraz volt, mint a homok. Hiszen annyi sok vesződséget akasztottál a nyakamba, uram. Bizony, kidobtak onnan, amikor észrevették, hogy egyiptomi vagyok, s gonosz szavakat kiabáltak utánam, a gyerekek pedig szamárganajjal hajigáltak meg. Akkor bölcsen egy másik sörözőbe mentem, mert a torkom olyan száraz volt, mint egy pelyvazsák, és nagyon áhítoztam az erős szíriai sörre. Semmit sem szóltam, bár ez nehezemre esett, hiszen jól tudod, nyelvem úgy ugrál, akár valami fürge állat. Ott már okosabb voltam, és mint a többiek, én is beledugtam szopókámat a söröskancsóba, nem szóltam egy szót sem, csak hallgattam, mit beszélnek. Hát arról beszéltek, hogy Szimirra valamikor szabad város volt, senkinek sem fizetett adót, és nem akarják többé, hogy gyermekeik a fáraó rabszolgáinak szülessenek. Aztán erejükkel dicsekedtek, és valamiféle szövetséget emlegettek Szíria városai között, míg végül engem, az egyiptomit, annyira felingerelt a beszédük, hogy amikor a tulajdonos hátrafordult, kimentem, ott hagytam a sört megfizetetlenül, és összetörtem a szopókát.

Nem kellett sokat járnom a városban, hogy meglássam, minden igaz, amit Kaptah mesélt. Engem nem bántott senki, mert megtanultam már a szíriai ruha viseletét, de az ismerősök elfordították arcukat, és az egyiptomiak védelmező őrség kíséretében jártak az utcákon. Mégis folytonosan gúnyolták őket, rothadt gyümölcsöt és döglött halakat dobáltak rájuk. Én mindezt nem tartottam túlságosan veszélyes dolognak, mert a szimirraiak nyilván az új adók miatt zúdultak fel, és az efféle forrongás rendszerint hamar elcsitult, hiszen Szíriának ugyanannyi haszna volt Egyiptomból, mint amennyi Egyiptomnak Szíriából. Nem tudtam elképzelni, hogy a tengerparti városok sokáig megélhessenek az egyiptomi búza nélkül.

Ezért rendbe hozattam házamat, újra fogadtam betegeket, és gyógyítottam, mint régen. A betegek is ugyanúgy felkerestek, mint azelőtt, amikor megtudták, hogy visszatértem, mert a betegség és a fájdalom nem ismeri a gyógyító származását, hanem csupán a tudását igényli. Ám gyakran vitatkoztak velem, és így beszéltek: "Te, aki egyiptomi vagy, mondd meg nekünk, nemde igazságtalanság, hogy Egyiptom adót szed tőlünk, élősködik rajtunk, és szegénységünkből hízik, mint a vérszopó pióca? Az egyiptomi helyőrség is megszégyenítés ránk nézve, mert bizony egyedül is rendet tudnánk tartani városunkban, egyedül is képesek lennénk védekezni haragosaink ellen, ha megadnák hozzá a lehetőséget! Az sincsen jól, hogy nem építhetjük újjá falainkat, nem javíthatjuk ki tornyainkat, ha úgy akarjuk, és viseljük az árát. Saját elöljáróink is jól végzik munkájukat, és életünket jól irányítják. Nincs szükségünk arra, hogy az egyiptomiak beleavatkozzanak fejedelmeink koronázásába, és törvénykezési ügyeinkbe. Baál nevére! Az egyiptomiak nélkül erősödnénk, és virágoznánk, de ők olyanok, akár a sáskák. Fáraótok új istent erőszakol reánk, és saját isteneink kegyét elveszítjük."

Nem volt kedvem vitatkozni, mégis azt mondtam nekik:

- Ugyan ki ellen építenétek fel a tornyokat és falakat, ha nem Egyiptom ellen? Igaz, hogy nagyapáitok atyáinak idején városotok talán szabad volt a falakon belül, de akkor szakadatlan háborúkban ontottátok véreteket, és pazaroltátok vagyonotokat. Háborúztatok a szomszéd népek ellen, akiket gyűlöltök manapság is, fejedelmeitek zsarnokok voltak, és éppoly kevéssé élhetett tőlük biztonságban a gazdag, akár a szegény. Most Egyiptom pajzsai és lándzsái megvédelmeznek ellenségeitektől, és Egyiptom törvényei a gazdagok és szegények jogait egyaránt biztosítják.

Ők azonban nem hallgattak meg, hanem ledobták elém az ajándékaikat, és ott hagytak ezekkel a szavakkal: "Bár szíriai ruhát viselsz, szívedben egyiptomi vagy. Minden egyiptomi elnyomó, és gonosz sanyargató. Csak az a jó egyiptomi, aki halott!"

Most már nem akartam tovább Szimirrában maradni, hanem hozzáfogtam járandóságaim behajtásához, és készülődni kezdtem az elutazásra. Ígéretem szerint találkoznom kellett Horemhebbel, hogy elmondjam neki, mit láttam az idegen országokban. Egyiptomba kellett utaznom. Mégsem siettem túlságosan, mert szívemet különös remegés fogta el, midőn arra gondoltam, hogy még egyszer ihatok a Nílus vizéből.

Egy este, amikor Istár templomából hazatértem - ellátogattam oda időnként, hiszen a szomjazó sem törődik azzal, miféle kútból csillapítja szomját -, a falak környékén néhány férfival találkoztam, akik így beszéltek egymáshoz: "Nemde, ez a férfi egyiptomi? Engedhetjük-e vajon, hogy ez a körülmetélt szüzeinkkel feküdjék, és meggyalázza templomunkat?"

- Szüzeitek, akiket inkább egészen más névvel kellene illetni, nem törődnek a férfi formájával, vagy származásával, hanem aranyért mérik az örömöt - feleltem. - Én nem vetem meg őket ezért, hiszen magam is eljárok hozzájuk, hogy kedvemet töltsem és máskor is megteszem, ha eszembe jut.

Akkor palástjukat a szemük elé vonták, rám vetették magukat, ledöntöttek a földre, és fejemet a falhoz verték. Már azt hittem, hogy meghalok. De amikor fosztogatni kezdtek, és lehúzták rólam a ruhát, hogy testemet beledobják a kikötő vizébe, egyikük meglátta arcomat, és így szólt:

- Nem Szinuhe ez, az egyiptomi orvos, Aziru király barátja?

Bólintottam, hogy igenis, az vagyok, és azzal fenyegetőztem, hogy megölöm őket, és testüket kutyáknak dobom eledelül, mert a fejem nagyon fájt, s olyan dühös voltam, hogy megfeledkeztem félelmemről.

Erre elengedtek, visszaadták ruhámat, és palástjukat szemük elé vonva, elfutottak. Igazán nem értettem, miért cselekedtek így, hiszen hatalmukban lévén, semmi okuk sem volt arra, hogy fenyegetésemtől féljenek

2

Néhány nap múlva azonban egy lóháton vágtató hírnök érkezett házam elé, ami ritka látvány volt, mert az egyiptomi sohasem ül lóhátra, de még a szíriai is ritkán, és lovat csak a barbár sivatagi rablók használtak. Ez a férfi lovon érkezett, és a ló tajtékos volt, vér csurgott a szájából, és rémesen fújtatott. A férfi ruhája elárulta, hogy a juhok hegyei közül jön, arcán heves felindulás tükröződött.

Olyan sebesen rohant hozzám, hogy alig ért rá meghajolni, és kezét homlokához érinteni, hogy üdvözöljön. Izgatottan kiáltotta:

- Hozasd elő hordszékedet, Szinuhe, és azonnal kövess, mert az amorriták országából jövök és Aziru király küldött, hogy előkerítselek! Beteg a fia, és nem tudja senki, hogy mi a baja. A király úgy dühöng, mint az oroszlán a sivatagban, és mindenkinek levágja tagjait, aki közelébe kerül. Fogd hát orvosi ládikódat, és azonnal kövess, mert különben elvágom a nyakad, és fejedet végigrugdosom az utcán.

- Királyodnak aligha lenne haszna a fejemből, mert kéz nélkül ugyan nem gyógyít meg senkit - válaszoltam. - De megbocsátok elhamarkodott szavaidért, és veled megyek. Nem a fenyegetésed miatt, mert attól nem félek, hanem azért, mert Aziru király a barátom, és segíteni kívánok rajta.

Kaptahot hordszékért küldtem, aztán elindultam a hírnökkel. Szívem örvendezett, mert oly magányos voltam, hogy még Aziru látása is boldogított, kinek egykor arannyal vontam be a fogát. De amikor egy szoroshoz értünk, már nem örvendeztem többé. Orvosi ládikómmal együtt hadiszekérbe ültettek, melyet bősz lovak vontattak sebesen kősivatagokon, hegyeken át, míg végül azt hittem, hogy csontjaim összetörnek, és rekedten kiáltoztam félelmemben. Kísérőm fáradt lován messze elmaradt mögöttünk, és én azt kívántam, bárcsak a nyakát törné.

A hegyeken túl a hadiszekérből másik kocsiba raktak át, ezt pihent lovak ragadták magukkal. Már nem tudtam, hogy fejemen, vagy lábamon állok-e, semmire sem voltam többé képes, csak a hajtókra kiáltoztam folyton: "Dögök, gazemberek, szemétrevalók!" Amikor simább útra értünk, és el mertem ereszteni a kocsi szélét, ütni-verni kezdtem öklömmel a hátukat. De ők nem törődtek velem, meghúzták a kantárszárat, belecsaptak a levegőbe ostorukkal, és a kocsi csak úgy ugrándozott a köveken, már azt hittem, hogy kiesnek a kerekei. Ily módon nem sokáig tartott az utunk Amurru országába. Még napnyugta előtt a városba értünk, melyet frissen épített, magas falak vettek körül. Csillogó pajzsú katonák őrizték, de a kapu nyitva állt számunkra. Szamárordítás, nők sikolya, gyereksivalkodás, levegőbe repülő gyümölcsös kasok, és számtalan összetört korsó kísérte utunkat, amint végigszáguldottunk a városon, mert a hajtók nem nézték, kire gázolnak rá. Amikor kiemeltek a kocsiból, nem bírtam megállni, csak tántorogtam, mint a részeg. A hajtok támogattak hónomnál fogva Aziru házába, orvosi ládikómat pedig rabszolgák hozták utánam. Alig értünk az előcsarnokba, amely pajzsokkal és tollas meg oroszlánfarkas lándzsákkal volt teli, már felém rohant Aziru, és ordított, akár egy megsebzett elefánt. Ruháját megszaggatta, fejére hamut hintett, arcára véres barázdákat karmolt.

- Merre lustálkodtatok, ti rablók, ti gazemberek, ti nyavalyás csigák?! - üvöltötte, és beletépett göndör szakállába, hogy az aranyszalagok, melyek összefogták, úgy szikráztak, mint a villámok. Öklével ütlegelni kezdte a hajtókat, akik bevezettek engem, és vadállat módjára bömbölt. - Hol késlekedtetek, nyomorult szolgák? Meghal a fiam!

De a hajtók, védekezvén, így beszéltek:

- Sok lovat halálra hajszolva vágtattunk át a hegyeken, sebesebben, mint ahogy a madár repül. Nagy érdeme van ebben az orvosnak, akit idehoztunk, mert a vágytól égve, hogy fiadat minél előbb meggyógyíthassa, kiáltozással buzdított, midőn elfáradtunk, és ököllel verte hátunkat, midőn az iram lassult. Sohasem hittük volna, hogy ilyen egyiptomi is létezik, és sohasem járták még be ilyen gyorsan az utat Szimirrától Amurru földjéig.

Akkor Aziru forrón átölelt, és sírva fakadt.

- Gyógyítsd meg fiamat, Szinuhe. Gyógyítsd meg! Mindenem a tied lesz, ha megteszed.

- Előbb engedd, hogy megnézzem őt, és lássam, meg tudom-e gyógyítani - feleltem.

Gyorsan egy nagy szobába vezetett, amelyben, noha nyár volt, parázstartó árasztotta tüzes melegét, és fullasztó hőséget okozott. A szoba közepén bölcső állt, és a bölcsőben apró gyermek sírt és jajongott. Legfeljebb egyéves lehetett, gyapjútakaróba volt burkolva. Úgy sírt, hogy arca egészen elkékült, és izzadságcseppek gyöngyöztek rajta. Noha még ily aprócska volt, sűrű, fekete haj borította fejét, akárcsak apjának. Ránéztem, és rögtön gondoltam, hogy nem lehet komolyabb baja, mert ha halálán van, nem sír és jajgat ilyen szörnyen. Körülpillantván, megláttam, hogy a bölcső mellett a földön ott fekszik Keftiu, az a nő, akit valamikor odaajándékoztam Azirunak feleségül. Kövérebb és fehérebb volt, mint valaha, szép húsa remegett, amikor bánatában a padlóhoz verte homlokát, és jajgatott, meg kiáltozott. A szoba sarkában pedig egész sereg rabszolganő, és szoptatós dajka sírt, arcukat Aziru kékre és sebesre verte, mert nem tudtak fián segíteni.

- Ne aggódj, Aziru! - mondtam. - Fiad nem hal meg. De tisztálkodni szeretnék, mielőtt megvizsgálom és vigyétek innen azt az átkozott parázstartót, mert megfullad tőle!

Ekkor Keftiu hirtelen felemelte arcát, és ijedten közbeszólt:

- Megfázik a gyerek! - De aztán hosszasan nézett rám, elmosolyodott, felült, megigazította haját és ruháját. - Szinuhe, hát te vagy az? - szólított meg mosolyogva.

Aziru a kezét tördelte.

- A fiú nem eszik, csak kihányja az ételt, a teste forró, már három napja jóformán alig evett, és úgy sír, hogy majd megszakad tőle a szívem.

Ráparancsoltam, hogy kergesse ki a dajkákat, meg a rabszolganőket a szobából, és ő egészen megfeledkezvén királyi voltáról, alázatosan engedelmeskedett. Megmosván kezemet, levettem a gyerekről a gyapjúruhákat, kinyittattam az ablakot, és a szoba nyomban felfrissült, hűs esti levegő áradt a meleg helyére. A fiú megnyugodott, rugdalózni kezdett kövér lábával, és már nem sírt többé. Végigtapogattam testét, megnyomkodtam a hasát, amíg végül gyanakodni kezdtem valamire, és szájába nyúltam ujjammal. Jól sejtettem: első foga fehér gyöngy módjára most kezdett kibújni foghúsából

- Aziru, Aziru! - mondtam haragosan. - Hát azért hozattad ide vad lovaiddal Szíria legjobb orvosát? Mert dicsekvés nélkül mondhatom, sokat tanultam az idegen országokban! Nincs a fiadnak semmi baja, csupán éppoly türelmetlen és mérges, mint az apja. Ha volt is valamicske láza, elmúlt már régen, és ha hányt, csak bölcsességében tette, hogy megőrizze életét, mert túl zsíros tejjel tápláltátok. Itt az ideje, hogy Keftiu abbahagyja a szoptatást, és hozzászoktassa a rendes ételekhez, mert különben összeharapja anyjának mellét, s az, úgy gondolom, nem volna szívednek tetsző, mert bizonyára szeretnéd még asszonyoddal kedvedet tölteni. Tudd meg, hogy fiad csupán türelmetlenségében óbégatott, mert most bújik ki első foga, és ha nem hiszed, nézd meg magad!

Kinyitottam a gyerek száját, és megmutattam a fogat Azirunak, aki örömkiáltásban tört ki, összecsapta a kezét, és nagyokat dobbantva, táncolni kezdett boldogságában. Keftiunak is megmutattam, és ő azt mondta, hogy még soha nem látott ilyen gyönyörű fogat gyerek szájában.

Aziru tovább dobogott, táncolt, és öblös hangon énekelt, egyáltalán nem restellte, hogy feleslegesen ilyen hosszú útra kényszerített, hanem meg akarta mutatni fiának fogát előkelőinek és vezéreinek, és még az őröket is lehívta a falakról, hogy megnézzék. Azok pedig lándzsáikkal meg pajzsukkal csörömpölve, odatolakodtak a bölcső köré, és piszkos ujjukat be akarták dugni a gyerek szájába, hogy megcsodálhassák a fogát, míg végül kikergettem őket a szobából, és megparancsoltam Azirunak, hogy emlékezzék rangjára, és térjen észhez.

Akkor Aziru engesztelni kezdett, vállamra tette kezét, és ezüstedényekben mindenféle ennivalót kínált, sült bárányhúst, zsíros kását, aztán bort adott aranyserlegben, úgyhogy felfrissültem és megbocsátottam neki.

Sokáig vendége voltam, és ő gazdagon megajándékozott, aranyat, ezüstöt is kaptam tőle, mert utolsó találkozásunk óta nagyon meggyarapodtak a kincsei. Azt, hogy szegény országa miképpen gazdagodott meg, nem akarta elárulni, csak göndör szakállába mosolygott, és azt hajtogatta, hogy felesége, akivel megajándékoztam őt, szerencsét hozott. Keftiu is barátságosan, és nagyon tisztelettudóan viselkedett, biztosan emlékezett még a verésekre, amelyekkel oly sokszor próbára tettem bőrét; ringatózva, ékszereivel csilingelve, teljes pompájában járkált körülöttem, szelíden nézett rám, és mosolygott.

Oly sok országban megfordultam már, oly sokat láttam mindenfelé, hogy Aziru úgy érezte, feltétlenül dicsekednie kell királyi voltával, és sok olyan dolgot elmondott nekem, amit talán később megbánt. Megtudtam azt is, hogy az ő emberei támadtak meg Szimirrában, hogy bedobjanak a kikötő vizébe, mert egyiptomi vagyok, és így szerzett tudomást arról, hogy visszatértem a városba. Nagyon sajnálkozott a történtek miatt, de mégis így beszélt:

- Még sok egyiptominak kell széthasítani a koponyáját, és még sok egyiptomi katonát kell behajítani a vízbe, míg Szimirra, Büblosz, Szidón és Gáza végre ráeszmélnek, hogy az egyiptomiak sem sérthetetlenek, az ő vérük is kifolyik, s ők is meghalnak, ha kést döfnek beléjük.

- Miért kell ennek megtörténnie, és mi okból gyűlölöd oly nagyon az egyiptomiakat, Aziru? - kérdeztem.

Aziru göndör szakállát simogatva, ravaszul mosolygott, és így válaszolt:

- Ki állítja, hogy én gyűlölöm az egyiptomiakat, Szinuhe? Hiszen téged sem gyűlöllek, pedig te is egyiptomi vagy. Gyermekkoromban én is a fáraó aranyházában nevelkedtem, miként atyám, és Szíria minden más fejedelme, így hát jól ismerem az egyiptomi szokásokat, és tudok olvasni és írni is, bár a tanítóim sokszor megráncigálták a hajamat, és az én körmömre többször rácsaptak nádpálcájukkal, mint más tanítványaikéra, mert szíriai voltam. De azért cseppet sem gyűlölöm az egyiptomiakat, mert midőn értelmem növekedett, sok bölcsességet tanultam náluk, amelyet ellenük fordíthatok majd, ha eljön az ideje. Ott tanultam meg, hogy a művelt emberek előtt minden nép egyenlő, és nincsen köztük különbség, mert minden gyermek csupaszon jön a világra, akár szíriai, akár egyiptomi. Ott tanultam meg, hogy egyik nép sem bátrabb vagy gyávább, kegyetlenebb, vagy könyörületesebb, igazságosabb vagy hamisabb a másiknál, hanem mindegyik népben akadnak bátrak és gyávák, jók és rosszak, hasonlóképpen Szíriában és Egyiptomban is. Ezért a vezérek és uralkodók maguk senkit nem gyűlölnek, és nem tesznek különbséget a népek között. Ám az ő kezükben a gyűlölet hatalmas erő, hatalmasabb, mint a fegyver, mert a kar, gyűlölet nélkül, nem képes felemelni fegyvereket. Én uralkodónak születtem, mert ereimben Amurru királyainak vére csörgedezik, és népem a hikszoszok idejében tengertől tengerig minden népet uralma alá hajtott. Ezért minden erőmmel azon vagyok, hogy gyűlöletet szítsak Szíria és Egyiptom között, és addig fújom, élesztgetem a parazsat, mígnem lassan-lassan felizzik, és egyszer majd lángra lobbanván, porrá égeti az egyiptomiak uralmát Szíriában. Meg kell hát tanulnia Szíria minden városának és minden törzsének, hogy az egyiptomi nyomorultabb, gyávább és hálátlanabb, kegyetlenebb, hamisabb és fösvényebb, mint a szíriai. Meg kell tanulniuk, hogy köpjenek, ha egyiptomiak kerülnek szóba, úgy kell nézniük az egyiptomiakra, mint istentelen elnyomóikra, vérszopóikra, kínzóikra, és gyermekeik meggyalázóira, míg gyűlöletük elég hatalmassá növekszik ahhoz, hogy hegyeket mozdítson el.

- De hiszen magad mondottad, hogy ez nem igaz - szóltam közbe.

Széttárta karját és mosolygott.

- Mi az igazság, Szinuhe? Ha már eléggé vérükbe szívták azt az igazságot, amelyet én kínálok, valamennyi isten előtt megesküsznek rá, és elfogadják, és ha valaki hazugságnak mondja, nem hisznek neki, hanem mint káromlóból kiverik a lelkét. Azt kell hinniük magukról, hogy erősebbek, bátrabbak, igazabbak, mint bármely más nép a világon, és annyira szeretik a szabadságot, hogy mit sem törődnek halállal, éhséggel, gyötrelemmel, hanem készek érte bármilyen árat megfizetni.

- Milyen szabadságról beszélsz nekik? - kérdeztem, szívemben féltvén Egyiptomot és a sok telepest, hiszen az én népem volt.

Aziru újra széttárta karját.

- A szabadság több értelmű szó, az egyik ezt érti rajta, a másik amazt, de mindez nem számít, amíg a szabadságot el nem nyerték. A szabadság eléréséhez sok ember szükséges, de ha elértük, legjobban cselekszünk olyképpen, hogy nem osztjuk széjjel sokaknak, hanem megtartjuk magunk. Ezért úgy vélem, hogy Amurru földjét nevezik majd egykor a szabad Szíria bölcsőjének. Tudd meg azt is, hogy az a nép, amely mindent elhisz, amit mondanak neki, olyan, akár az ökörcsorda, melyet botokkal hajtanak, vagy a birkanyáj, amely gondolkodás nélkül követi a vezérkost bárhová. Meglehet, hogy én vagyok a bot meg a vezérkos egy személyben.

- Azt kell hinnem, hogy valóban kosfejű vagy - mondtam -, mert így beszélsz. Veszedelmes szavak ezek, és ha a fáraó fülébe jutnak, reád szabadítja hadiszekereit és lándzsásait, falaidat szétrombolja, és Théba városába visszatérvén, téged meg fiadat fejjel lefelé felakaszt hadihajójának orrára.

De Aziru csak mosolygott.

- Nem hiszem, hogy félnem kellene a fáraótól, hiszen elfogadtam kezéből az élet jelét, és templomot emeltem istenének. Ezért jobban bízik bennem, mint bárki másban Szíria földjén, jobban, mint saját követeiben, és helyőrségi parancsnokaiban, akik még mindig Ámont szolgálják. De mutatok neked valamit, ami bizonyára szórakoztatni fog.

Elvezetett a falakhoz és egy kiaszott holttestet mutatott, amely fejjel lefelé, csupaszon lógott és legyek dongtak körülötte.

- Ha alaposan megnézed - mondta -, látni fogod, hogy ez a férfi körülmetélt: egyiptomi. A fáraó adószedője volt, aki bemerészkedett házamba, és megkérdezte, miért késem már második éve az adófizetéssel? Katonáim sokat szórakoztak vele, mielőtt arcátlansága miatt a falra akasztották.

- Ennek a szerencsétlen embernek a vére a te fejedre száll - szóltam elborzadva. - Ha tettedre fény derül, szörnyű büntetésben lesz részed, mert Egyiptomban bárkivel lehet játszani, de nem a fáraó adószedőivel! - Megpróbáltam megmagyarázni neki, hogy nem ismeri Egyiptom hatalmát és gazdagságát, óva intettem a túlságos elbizakodottságtól, mert a bőrtömlő is feldagad, ha telefújják levegővel, de ha kiszúrják, összeesik, és elveszti nagyságát. De Aziru csak nevetett rám aranyos fogával, és egyre hordatta elém a sült bárányhúst nehéz ezüsttálakon, mert dicsekedni akart gazdagságával.

Dolgozószobája tele volt agyagtáblákkal, és követek Szíria minden városából hoztak leveleket számára. A hettiták királyától, és Babilonból is kapott agyagtáblákat, és jóllehet azokat már nem engedte megnéznem, nem állta meg, hogy el ne dicsekedjék velük is.

Aziru kíváncsian kérdezősködött a hettiták földjéről, és Hattusasról, de észrevettem, hogy ugyanannyit tud róluk, akár csak én. Hettita követek is jártak nála, és beszéltek katonáival meg vezéreivel, és amikor én mindezt láttam, azt mondtam neki:

- Az oroszlán és a sakál ugyan szövetkezhetnek egymással a közös zsákmány megszerzésére, de láttál-e már valaha olyat, hogy a sakál a legjobb falatokat kapta volna?

Ő azonban csak nevetett rám aranyfogaival, és így beszélt:

- Nagy tudásvágy él bennem, és új dolgokat akarok tanulni, éppúgy, mint te, bár az uralkodás nem ad módot arra, hogy hozzád hasonlóan utazhassak, hisz te nem hordasz felelősséget válladon, hanem szabad vagy, akár az ég madara. És talán nincs abban semmi rossz, hogy a hettita tisztek jó tanácsokat adnak az én vezéreimnek, mert ők új fegyverekkel és hadi tapasztalatokkal rendelkeznek, amelyek nálunk hiányoznak. Ebből a fáraónak is csak haszna származik, ha egyszer kitör a háború, mert Szíria már régóta Egyiptom pajzsaként szolgál északon. Bizony, gyakran véres volt ez a pajzs, és mi nem feledjük el, ha eljön a leszámolás napja Egyiptom és Szíria között.

Míg a háborúról beszélt, eszembe jutott Horemheb.

- Már éppen eleget élveztem vendégbarátságodat - mondtam - és vissza kívánok térni Szimirrába, csak adj nekem egy hordszéket, mert szörnyűséges hadiszekereidbe nem ülök többé, inkább nyomban kettévágatom a koponyámat. De Szimirra sivár lett nekem, és én, az egyiptomi, talán már elég vért kiszívtam a szegény Szíriából, amiért is az első hajóval vissza akarok térni Egyiptomba. Ily módon sokáig nem találkozunk, és meglehet, nem találkozunk többé soha, mert a Nílus vizének emléke édes a szájamban, és talán egészen halálomig megelégszem a Nílus vizével. A világ gonoszságából már eleget láttam, és tőled is tanultam erről a gonoszságról.

- Senki nem tudja, mit hoz a holnap - felelte Aziru. - A guruló követ nem növi be a moha, és a szemedben villódzó nyugtalanság bizonyára nem engedi meg, hogy bárhol is sokáig időzzél.

Aztán barátok módjára elváltunk egymástól, sok ajándékot és hordszéket kaptam tőle, s a katonái visszakísértek Szimirrába, hogy senki ne bántson azért, mert egyiptomi vagyok.

Szimirra kapujánál nyílsebesen repült el mellettem egy fecske: szívem nyugtalanul megdobbant, és az utca köve égetni kezdte talpamat. Ezért, midőn beléptem házamba, így szóltam:

- Kaptah! Csomagold össze a holminkat, és add el ezt a házat, mert visszatérünk Egyiptomba!

3

Utamról nem kell sokat beszélnem, mert olyan nekem, mint az árnyék, vagy a nyugtalan álom. Midőn végre a hajón voltam már, hazafelé tartván a fekete föld országába, hogy még egyszer meglássam Thébát, gyermekéveim városát, olyan izgatott sóvárgás költözött szívembe, hogy nem találtam a helyemet. Csak járkáltam fel és alá a hajó keskeny fedélzetén, s kerülgettem a szőnyegtekercseket meg az áruhalmokat.

Hazafelé tartottam, pedig nem volt hazám, idegen voltam a földön mindenütt. Hazafelé tartottam, és az emlékek már nem fájtak többé: az idő és az új ismeretek betakarták a keserű emlékeket. Nem éreztem már bánatot, nem éreztem már szégyent, csupán valami nyugtalan sóvárgás emésztette a szívemet.

Elhagytuk a gazdag, virágzó, és gyűlölettől, lázas szenvedélytől forrongó Szíriát. Elhajóztunk a Szináj félsziget vöröslő partjai mellett, és a sivatag szele kiszárította és megperzselte arcunkat, pedig tavasz volt. Azután eljött a reggel, s a szemhatáron a föld csupán keskeny zöld csíknak látszott. A hajósok bőrzsinegen agyagkorsót eresztettek a hullámokba, és vizet merítettek vele, s a víz már nem volt sós tengervíz, hanem az örök Nílus vize, olyan ízű, mint az egyiptomi föld. Soha semmiféle bor nem volt nekem olyan édes, mint az az iszapos víz, melyet messze a parttól, a tengerből merítettek. Ám Kaptah így beszélt:

- A víz a Nílusban is csak víz marad. Várj, uram, amíg egy tisztességes ivóba jutunk, ahol olyan habzó és tiszta sört mérnek, hogy nem kell búzaszemek közt megszűrni, és nem kell szopókával inni. Akkor majd elhiszem, hogy újra otthon vagyok Egyiptomban.

Gyalázatos és istentelen szavai akkor nagyon bántottak, ezért azt mondtam:

- A rabszolga is rabszolga marad, hiába borítja testét drága gyapjúkelme. Várj csak, Kaptah, míg majd hajlékony nádpálca kerül a kezembe, melyet a Nílus partján vágok! Bizony, majd elhiszed akkor, hogy újra otthon vagy!

De Kaptah cseppet sem sértődött meg. Megindultságában könnyek öntötték el szemét, reszketni kezdett az álla. Kezét térdéhez kapva, meghajolt előttem, és így válaszolt:

- Valóban, uram, olykor csodálatos bölcsességgel találod meg a kellő szót a kellő pillanatban, mert már egészen elfelejtettem, hogy milyen finom dolog, ha lecsap hátsó felemre vagy lábszáramra a vékony nádpálca. Ó, uram, Szinuhe, olyan élmény az, melyet neked is szívemből kívánnék, mert a víznél, a sörnél, a templomok tömjénfüstjénél és a nádasbéli vadkacsáknál is szebben emlékeztet Egyiptomra, ahol minden a helyén van, és semmi sem változik meg az idő múlásával, hanem minden változatlan marad. Ne csodálkozzál hát, ha sírok a megindultságtól, hiszen a sok idegen, érthetetlen és hitvány dolog után csak most érzem igazán, hogy hazaérkeztem. Ó, te áldott nádpálca, ki mindent az őt megillető helyre teszel, ki megoldasz minden nehézséget, nincsen hozzád fogható semmi!

Egy ideig még sírdogált, aztán elment, hogy bekenje a szkarabeuszt. Midőn az Alsó Birodalom nagy kikötőjébe értünk, akkor döbbentem rá, milyen kimondhatatlanul megelégeltem a tarka, bő ruhák, a göndör szakállak és a kövér testek látását. A teherhordók keskeny csípője, ágyékkötőjük, simára borotvált álluk, alsó országbéli beszédük, izzadságszaguk, a föld szaga, a nád szaga, a kikötő szaga, mind más volt, mint Szíriában. Itt ismerős volt minden, és a rám csavart szíriai ruhák fojtogatni kezdtek, és testem többé nem tudott bennük lélegzeni. Miután a kikötő írnokaival elintéztem a formaságokat, és számtalan papírra ráírtam nevemet, tüstént elindultam, hogy új ruhákat vásároljak magamnak. A sok gyapjúkelme után a vékony, könnyű gyolcsruha kellemesen simogatta bőrömet. Kaptah azonban úgy határozott, hogy továbbra is szíriai módon öltözködik, mert félt attól, hogy neve még mindig szerepel a szökött rabszolgák listáján - noha a szimirrai elöljáróktól szereztem egy agyagtáblát, amely igazolta, hogy rabszolgaként született Szimirrában, és törvényesen vásároltam őt.

Ezután holminkkal együtt egy folyami bárkára szálltunk, hogy folytassuk utunkat a Níluson felfelé. Teltek-múltak a napok, és újra hozzászoktunk Egyiptom földjéhez. Szántók szikkadtak a folyó két oldalán, lomha ökrök húzták a faekéket, a barázdák mentén lehajtott fejjel lépkedtek a parasztok, és a puha földbe magokat vetettek.

Így pillantottam meg újra a keleti égen a három hegycsúcsot, Théba három örökkévaló őrzőjét. A lakosság igen megszaporodott, szegények agyagkunyhós települései gazdag városnegyedekkel váltakoztak, aztán előbukkantak a hegymagasságú falak, megpillantottam a nagy templom tetejét, az oszlopokat, a templom számtalan épületét és a szent tavat. Nyugaton a Halottak Városa húzódott a messzeségbe, egészen a hegyekig. A fáraók halotti templomai fehéren ragyogtak a sárga hegyek árnyékában, és a nagy királynő templomának oszlopsora ma is virágzó fák tengerétől roskadozott. A hegyek mögött bújt meg a tiltott völgy, kígyóival és skorpióival. Homokjában, a nagy fáraó sírjának szájánál, ott pihent apámnak, Szenmutnak, és anyámnak, Kipának, kiaszott teste - marhabőrbe bevarrva, megőrződve örök időkig. De távolabb, délen, a folyó partján, kertek és kőfalak között, légiesen és kéklőn emelkedett a fáraó aranyháza. Csodáltam, hogyan lakhatott benne barátom, Horemheb.

A hajó ismerős kőrakpartnál vetett horgonyt. Minden ugyanúgy volt, mint régen, és csak néhány utcányira voltunk attól a helytől, ahol gyermekéveimet töltvén, nem is sejtettem, hogy férfikoromban pusztulásba viszem majd szüleimet. Az idő homokja, amely betakarta keserű emlékeimet, most mozgolódni kezdett. El akartam rejtőzni, be akartam fedni arcomat: nem voltam boldog, pedig újra Théba kikötőjének zaja töltötte be a levegőt körülöttem, és az emberek szemében, sürgés-forgásában, és nyugtalan mozdulataiban újra éreztem Théba lázát. Visszatértemre nem készítettem semmiféle tervet, úgy határoztam, hogy mindent a Horemhebbel való találkozásra, és az ő udvari helyzetére bízok. De amint lábam a rakpart köveit érintette, egyszerre megfogamzott bennem, mi is a teendőm. Nem jósolt összegyűjtött tudásomért orvosi hírnevet, gazdagságot, drága ajándékokat, ahogy régebben elképzeltem, csupán egyszerű életet, névtelenséget, és szegény betegeket ígért. Szívemet mégis különös békesség töltötte el, midőn látomásként megjelent előttem a jövendő. Ez is azt bizonyítja, hogy mily kevéssé ismerjük szívünket, hiszen már azt gondoltam, szívem minden zugát ismerem. Soha nem jutott eszembe ilyesmi, de meglehet, tapasztalataim eredményeként érlelődött bennem, anélkül, hogy tudtam volna. Théba lármáját hallván, s a napsütéstől forró rakpart köveit érintvén lábammal, újra gyereknek éreztem magamat, mintha komoly és kíváncsi szemmel lesném most is apám, Szenmut munkáját, amint dolgozószobájában betegeket fogad. Ezért elkergettem a teherhordókat, akik zajongva, egymást ütlegelve tülekedtek körülöttem, és megparancsoltam Kaptahnak:

- Hagyd csomagjainkat a hajón, menj azonnal, és vásárolj nekem egy házat! Lehet bármilyen, csak legyen a kikötő közelében, a szegények városrészében, és ne álljon messze attól a helytől, ahol apám háza állt, míg le nem rombolták. Igyekezz, hogy még a mai napon beköltözhessek, és holnap megkezdhessem munkámat.

Kaptahnak leesett az álla a csodálkozástól, és egészen elképedt, mert azt hitte, hogy először a legdrágább vendégfogadóban szállunk meg, ahol majd rabszolgák lesik parancsainkat. Ám ez egyszer egyetlen szóval sem ellenkezett, rám nézett, de nem nyitotta ki száját, csak lehajtott fővel útjára ment. Aznap este a szegények városrészében beköltöztem egy házba, mely előbb egy rézöntőé volt, odavitték a hajóról csomagjaimat, és leterítettem szőnyegemet az agyagpadlóra. A szegények sikátoraiban az agyagkunyhók előtt újra fellobogtak a rőzsetüzek, és zsírban sütött hal illata terjengett az egész szurtos, nyomorúságos és beteg városrész felett. Aztán az örömházak kapuin kigyulladtak a lámpák, az ivókban nyekeregni kezdett a szíriai muzsika, és egybevegyült a részeg hajósok üvöltözésével. A belváros számtalan fénye rózsaszínűre festette Théba egét. Magam elől menekülvén sok hamis utat megjártam, sok idegen föld tudását szívtam magamba, és most újra otthon voltam.

4

Másnap reggel így szóltam Kaptahhoz:

- Szerezz házam kapujára orvosi jelvényt, de egyszerűt, festés és díszítés nélkül. És ha valaki kérdezősködik felőlem, ne beszélj hírnevemről és tudásomról, hanem csak annyit mondj, hogy Szinuhe, az orvos, fogad betegeket - gazdagokat meg szegényeket egyaránt -, és csak annyi ajándékot kér tőlük, amennyit vagyonuk megenged.

- Szegényeket is? - kérdezte Kaptah őszintén megdöbbenve. - Ó, uram, csak nem vagy beteg? Csak nem ittál mocsári vizet, vagy nem csípett meg skorpió?

- Ha nálam akarsz maradni, tedd, amit parancsoltam! - feleltem neki. - De ha nem vonz téged ez az egyszerű ház, és a szegények szaga bántja Szíriában kifinomult orrodat, tőlem szabadon mehetsz, ahová akarsz. Gondolom, eleget loptál már vagyonomból ahhoz, hogy saját házat vásárolhass, és feleséget végy magad mellé, ha kedved tartja. Én igazán nem fogok utadba állni.

- Feleséget? - ismételte még nagyobb megdöbbenéssel. - Most már bizonyos, uram, hogy beteg vagy, és forró a fejed. Miért vennék feleséget? Azért, hogy sanyargasson, hogy leheletemet szagolgassa, midőn a városból hazatérek, és reggel, amikor fájó fejjel ébredek, ott álljon az ágyamnál bottal a kezében, s gyalázkodó szavakat kiabáljon? Ha neked megfelel, hogy gyékényszőnyegen töltöd éjszakáidat, nekem is megfelel, és e nyomorúságban is megvan az a haszon, hogy a sörmérések és örömházak egy ugrásnyira vannak csak innen, s a Krokodilfarok sincsen messze, melyet már egyszer említettem. Remélem, megbocsátasz, ha ma ellátogatok oda, és részegre iszom magam, mert mindez nagyon megrendített, és valamiképpen vissza kell nyernem előbbi állapotomat. Bizony, ha rád nézek, már rosszat sejtek, mert sohasem lehet előre tudni, vajon mit beszélsz, és hogyan cselekszel, hiszen pontosan fordítva gondolkodsz és csinálsz mindent, mint az eszüknél levő emberek. Ámde ilyet mégsem vártam. Csak a bolond rejti a drágakövet szemétdomb alá, de te ugyanúgy cselekszel ügyességeddel és tudásoddal.

- Kaptah - mondtam -, minden ember csupaszon születik a világra, és a betegségben nincs különbség szegény és gazdag, egyiptomi és szíriai között.

- Az lehet, de az ajándékaik között már nagy a különbség - válaszolt Kaptah rendkívül bölcsen. - Egyébként szép a gondolatod, és nem is volna ellene semmi kifogásom, ha valaki más igyekeznék tettekre váltani, és nem éppen te. Hiszen a sok baj és vesződség után végre sikerült zöld ágra vergődnünk! Gondolatod inkább született rabszolga gondolata: fiatalkoromban bennem is éltek hasonlóak, míg a bot meg nem tanított arra, hogy bölcsebb legyek.

- Hogy mindent tudj - tettem hozzá -, elmondom neked, hogy egyszer majd, ha utamba kerül egy elhagyott gyermek, örökbe fogadom, és saját fiamként felnevelem.

- Mi szükség erre? - kérdezte elhűlve. - Hiszen az elhagyott gyermekek otthonra találnak a templomokban. Az egyikből alsóbbrendű papot nevelnek, a másikból heréltet, s aztán ott élhetnek a fáraó meg az előkelők ágyasházaiban, és ragyogóbb a sorsuk, mint az anyjuk valaha is álmodhatta volna. Másrészt, ha fiú után vágyol, ami érthető dolog, mi sincs annál egyszerűbb. Csak ostobaságodban nehogy korsót törjél valami idegen nőszeméllyel, mert az pusztán gondokat rakna a nyakunkba. Ha nem akarsz rabszolganőt vásárolni, bármikor elcsábíthatsz valami szegény leányzót, aki csak boldog és hálás lesz, ha a gyereket magadhoz veszed, és őt így megszabadítod a szégyentől. De a gyerekek sok vesződséget és bosszúságot okoznak, és az örömöt, amit bennük lel a szülő, alighanem erősen eltúlozzák. Igaz, erről a dologról semmit sem mondhatok, mert a gyerekeimet még sohasem láttam, jóllehet, alapos okom van feltételezni, hogy a négy világtáj mindegyikén egész sereg van belőlük. Okosabban tennéd, ha már a mai napon vásárolnál egy fiatal rabszolganőt, aki nekem is segítene, mert a tagjaim merevek, és a sok gyötrelem következményeként - különösen reggel - a kezem is reszket. A ház rendben tartása és az ételkészítés túl nagy fáradság nekem, hiszen mindezen felül még a vagyonod kezelése is reám hárul.

- Erre nem gondoltam, Kaptah - feleltem neki. - De rabszolgát mégsem vásárolok. Tarts te magad a pénzemen szolgát, mert bizony megérdemled. Ha házamban maradsz, szabadon járhatsz-kelhetsz, mert hűséges voltál, és úgy vélem - hála szomjúságodnak - sok hasznos értesülést szerezhetsz számomra. Tedd hát, amit parancsoltam, és ne kérdezz többet, mert elhatározásomat bensőmben olyasvalami szülte, ami erősebb nálam, és már nem másíthatom meg!

Így szólván, útnak eredtem, hogy megkeressem barátaimat. A Szíriái korsóban Thotmesz felől kérdezősködtem, de az ivónak már új tulajdonosa volt, és semmit sem tudott mondani a szegény művészről, aki úgy tartotta el magát, hogy macskákat rajzolt a gazdag gyerekek képeskönyveibe. Horemhebet keresvén, a katonák házába mentem, de az üres volt. Udvarán nem birkózott most senki, katonák nem szurkáltak lándzsáikkal náddal töltött zsákokat, mint azelőtt, és nem gőzölögtek hatalmas főzőüstök a konyhatetők alatt. Kihalt volt minden. Egy mogorva, magányos sardán altiszt nézett rám, nagy lábujja a homokot turkálta. Sötétbarna arca csontos volt, és olajozatlan. Amikor Horemheb, a fáraó hadvezére után tudakozódtam, aki néhány évvel azelőtt Szíriában a sivatag szélén háborút vezetett a habiruk ellen, a sardán nyomban meghajolt előttem. Horemheb továbbra is a fáraó hadvezére, mesélte tájszólásban, de már hónapok óta Kús földjén tartózkodik, hogy feloszlassa az ottani helyőrségeket, és a katonákat elbocsássa a szolgálatból. Visszatértéről még semmi hír nincsen. Adtam egy ezüstöt neki, mert bánatos volt, mire oly nagyon megörült, hogy megfeledkezett fajának méltóságáról, rám mosolygott, és ámultában valamiféle istenség nevét emlegette. Midőn el akartam távozni, megfogta ruhaujjamat, és tehetetlenül mutatott az üres udvarra.

- Horemheb nagy hadvezér, megérti katonáit; maga is katona és nem ismeri a félelmet. Horemheb oroszlán, de a fáraó szarvatlan kecske. Szállásunk üres, nincs zsold, nincs ennivaló. Társaim az országot járják, és koldulnak. Mi lesz ennek a vége, nem tudom. Ámon áldjon meg ezüstödért, jó ember. Már nem ittam hónapok óta. Hasam bánattal van teli. Százféle ígérettel csalogattak el saját hazámból. Az egyiptomi toborzók sátorról sátorra jártak, és azt ígérték: lesz sok ezüst, sok leány, sok ivás. És mi lett belőle? Se ezüst, se ivás, se lányok! - Megvetése jeléül kiköpött, aztán kérges talpával széttaposta nyálát a porban. Nagyon bánatos sardán volt, és sajnáltam is, mert szavaiból megértettem, hogy a fáraó elbocsátotta katonáit, és feloszlatta azokat a seregeket, melyeket atyja idejében nagy áldozatok árán toboroztak össze idegen országokból. Erről eszembe jutott az öreg Ptahor, és hogy megtudjam, hol lakik, megkeményítettem szívemet, és elmenteni Ámon templomába, az Élet Házába, aztán kikerestettem a nevek lajstromából. De a nevek lajstromának felügyelője azt mondta, hogy a királyi koponyalékelő már két éve meghalt, és eltemették a Halottak Városában. Ily módon egyetlen thébai barátomat sem találtam meg többé.

Mivel úgyis a templom területén voltam, beléptem a nagy oszlopcsarnokba, és újra körülvett Ámon szent homálya, s a tarka kőoszlopok között, melyek szent írásjelekkel voltak televésve, ismét éreztem a tömjénfüst illatát. Fecskék suhantak be az ablakok kőrácsain, aztán ismét kirepültek. De a templom egészen üres volt, csakúgy, mint a külső udvar, és a számtalan elárusítóhelyen, és műhelyben már korántsem zajlott olyan lázas munka és forgalom, mint azelőtt. A fehér palástú, olajtól fénylő, borotvált fejű papok ijedten pislogtak rám, a külső udvaron az emberek tompított hangon beszéltek, és hallgatózóktól félvén, minduntalan gyanakodva kémleltek körül. A külső udvar hajdan korán reggel kezdődő morajlása, zúgása, mely távolból olyan volt, akár nádasban a szélzúgás, és amelyre oly jól emlékszem tanulóéveimből, most egészen elcsendesült. Igazán nem szerettem Ámont, de akaratlanul valami különös bánat töltötte el szívemet, hasonlóképpen mindazokhoz, akik az örökre elszállt ifjúságra gondolnak vissza, akár jó, akár rossz volt ama ifjúság.

Midőn a fáraók hatalmas szobrai között kiléptem az oszlopcsarnokból, észrevettem, hogy a nagy templom közvetlen szomszédságában új templom épült, óriási, és olyan furcsa külsejű, amilyet azelőtt még sohasem láttam. Semmiféle fal nem védelmezte, s belépvén láttam, hogy az oszlopok egy nyitott udvart vesznek körül, melynek oltárán áldozatként gabonakévék, virágok és gyümölcsök hevernek. Hatalmas domborművön Atón az áldozatot bemutató fáraóra bocsátotta számtalan sugarát, minden sugár egy áldó kézben végződött, és minden kézben ott volt az élet keresztje. Ennek a templomnak fehér ruhás papjai nem vágatták le hajukat. Legtöbbjük fiatal fiú volt, s midőn a szent énekeket énekelték, melyek szavaira még Szíriából, a távoli Jeruzsálemből emlékeztem, arcukon elragadtatás tüzelt.

De a papoknál és a domborműveknél is erősebben hatott rám az a negyven mérhetetlen oszlop, melyek mindegyikéről a természetfeletti nagyságúra faragott új fáraó meredt a szemlélőre: karját szorosan keresztbe fonta mellén, kezében görbe botot és királyi korbácsot tartott.

Ezek az oszlopfaragványok a fáraót ábrázolták, azt tudtam, hiszen megismertem szenvedélyében félelmetes arcát, vézna törzsét, széles csípőjét, vékony lábát és karját. Nagyon megdöbbentem, amikor a művészre gondoltam, aki képes és bátor volt ahhoz, hogy megformálja ezeket a szobrokat, mert ha barátom, Thotmesz, néha szabad művészet után vágyakozott, ezekben a szobrokban most megláthatta volna a szabad művészet szörnyű torzképeit. A művész természetellenesen kiemelte a fáraó testének minden formátlanságát: kövér combját, vézna bokáját, szenvedélyesen megfeszülő, sovány nyakát, mintha valami titokzatos, isteni jelentése volna mindennek. De legijesztőbb a fáraó arca volt, ez a furcsán hosszú arc, a ferde szemöldök, a kiálló arccsont és a duzzadt ajak körül játszó álmodozó, gunyoros és titokzatos mosoly. Ámon templomának pilonja mentén felmagasztosított, istenhez hasonló óriásokként sorakoztak a fáraók szobrai. Itt, a negyven oszlopról puffadt hasú, vézna ember meredt Atón oltárára. Emberként meredt le az oszlopokról, távolabbra látott, mint bárki más, és egész kőbe merevedett lénye feszült izgalmat, visszafojtott gúnyt árasztott maga körül.

Egész bensőm megremegett, amikor először láttam Amenhotepet olyannak, amilyennek talán ő látta magát. Igaz, hogy egyszer már találkoztam vele; fiatal volt még, beteg és erőtlen, és szent betegség merevítette görcsbe tagjait. Túl zsenge bölcsességemben, közönyösen vizsgálva őt a tudós és orvos szemével, beszédét akkor csupán a betegek szokásos agyrémének tartottam. Ám most olyannak láttam, amilyennek a művész látta - egyszerre gyűlölve és szeretve is talán -, a művész, akinél bátrabb még sohasem volt Egyiptomban, mert ha őelőtte valaki ilyen szobrot merészkedett volna faragni a fáraóról, minden tagját összetörik, és felakasztják a falakra.

Atón templomában sem voltak sokan. Néhány férfiról és nőről, királyi gyolcsruhájuk, nehéz gallérjuk, és arany ékszereik után ítélve, úgy véltem, hogy a fáraó udvarához és az előkelőségekhez tartoznak. Az egyszerű emberek értetlen kifejezéssel hallgatták a papok énekét, mert új szövegeket énekeltek, és jelentésüket túlságosan is nehéz lett volna végiggondolni.

Mégis, amikor az ének véget ért, egy öregember, akit ruhájáról vidékinek néztem, tisztelettudóan odament a papokhoz, és valami alkalmas talizmánt, őrzőszemet vagy varázsszöveges papírszalagot akart tőlük vásárolni, amennyiben elfogadható áron adják. A papok azt mondták neki, hogy ebben a templomban nem árulnak ilyesmit, mert Atónnak nincs szüksége sem varázslatra, sem papírokra, hiszen ő minden ajándék és áldozat nélkül elmegy azokhoz, akik hisznek benne. Ezt hallván, az öreg nagyon megorrolt, és hazug ostobaságról pusmogott magában. Láttam, amint belépett a régi és jól ismert Ámon templomának kapuján.

Akkor egy öreg halászasszony lépett a papokhoz, és jóindulatú ájtatossággal tekintve rájuk, megkérdezte:

- Hát senki sem áldoz Atónnak kosokat vagy ökröket, hogy egy kis húshoz jussatok? Hiszen olyan soványak vagytok, szegény fiúk. Ha istenetek valóban olyan hatalmas és erős, amilyennek mondják, és Ámonnál is erősebb - amit ugyan nem hiszek -, akkor úgy illenék, hogy papjai kövérek legyenek és fényesek a zsírtól. Én csupán egyszerű asszony vagyok, és nem tudok sokat, de mégis szívemből kívánok nektek sok zsírt és húst.

A papok nevetgélni, sugdolózni kezdtek - mint afféle pajkos fiúk -, de a legidősebb elkomolyodott, és így szólt az asszonyhoz:

- Atón nem vágyik véres áldozatokra, és az ő templomában nem illik Ámonról beszélned, mert Ámon hamis isten, kinek trónja nemsokára ledől, és templomai porba omlanak.

Az asszony sebesen hátralépett, kiköpött a földre, aztán Ámon szent jelét vetve magára, így kiáltott:

- Te mondtad ezt, a te fejedre szálljon az átok!

Azzal elsietett, és mások is követték, akik ijedten pislogtak hátra a papok felé. Ám a papok csak hangosan nevettek, és kórusban kiáltották utánuk:

- Menjetek, csak kishitűek! Ámon akkor is hamis isten! Bizony, hamis isten, és hatalma éppúgy megdől, mint a fű, midőn levágja a sarló.

Akkor a távozók közül valaki felkapott egy követ, és a papok felé hajítva, egyiket arcon találta vele, úgy, hogy vérezni kezdett. A pap arcára szorította kezét és keservesen jajgatott, társai pedig őrök után kiabáltak, de a kődobó már elmenekült, és belevegyült az Ámon temploma előtt zsibongó forgatagba.

Mindez elég gondolkodnivalót adott nekem, ezért odamentem a papokhoz, s így szóltam:

- Igaz, hogy egyiptomi vagyok, de Szíriában éltem sokáig, és nem ismerem az új istent, kit Atónnak neveztek. Nem volnátok oly jók, hogy megvilágítsátok tudatlanságomat, és elmondjátok, ki ő, mit követel, és hogyan kell szolgálni?

Gyanakodtak, és gúnyt kutattak arcomon, de végül feleltek:

- Atón az egyetlen isten. Ő teremtette a földet, a folyókat, az embereket, az állatokat, mindent a föld színén, ami csak létezik és mozog. Ő öröktől fogva van, és hajdani alakjában, mint Ré istent szolgálták az emberek, de a mi időnkben mint Atón jelent meg fiának, a fáraónak, aki csak az igazságnak él. Ezután ő az egyedül való isten, és a többi mind hamis isten. Atón senkit sem hagy el, aki hozzá fordul, előtte egyenlő gazdag és szegény. Mint napkorongot köszöntjük őt minden reggelen, sugaraival megáldja a földet, a jókat és rosszakat egyaránt, s mindenkinek az élet keresztjét nyújtja. Ha elfogadod, már szolgája vagy, mert az ő lényege a szeretet, mert ő örökkévaló, halhatatlan, mindenütt jelenvaló, és akarata nélkül semmi sem történik.

- Mindez igazán szép és jó - mondtam -, de az a kő is az ő akaratából csattant előbb annak a fiúnak a száján, hogy még a vére is ömleni kezdett?

A papok megütődve néztek egymásra.

- Te gúnyolódsz velünk.

De a fiú, akit megdobtak a kővel, így kiáltott:

- Azért engedte meg, mert nem vagyok méltó hozzá! Azt akarta, hogy tanuljak az esetből. Szívemben túlságosan kérkedtem a fáraó kegyével, mert alacsony származású vagyok: apám nyájat legeltetett, anyám vizet hordott a folyóból, s csak a fáraó emelt fel, és vett pártfogásába, hogy szép énekhangommal istenét szolgáljam.

Tisztelettudóan mondtam:

- Valóban hatalmas lehet eme isten, ha az embert a sárból a fáraó aranyházába emeli.

- Igazad van - felelték kórusban -, mert a fáraó nem az ember külsejét, gazdagságát vagy származását nézi, hanem egyedül a szívét. Atón kegyelméből minden ember szívébe belelát, és meglátja még a legtitkosabb gondolataikat is.

- Akkor ő nem lehet ember, mert az embereknek nem adatott meg, hogy mások szívébe belelássanak, csupán Ozirisz képes megmérni az emberi szívet.

A papok tanácskoztak, és így feleltek nekem:

- Ozirisz csak mese, és aki Atónban hisz, nem törődik vele. Jóllehet a fáraó csupán ember akar lenni, nem kételkedünk benne, hogy az ő lénye isteni lény. Bizonyítják ezt látomásai, midőn rövid pillanatok alatt egyszerre több életet él. De ezt csak azok tudhatják meg, és azok érthetik, akiket szeret. Ezért ábrázolta őt a művész a templom oszlopain egyszerre férfinak és nőnek. Mert Atón ama élő erő, mely életet olt a férfi magjába, és gyermeket hív elő az anya méhéből.

Ekkor gúnyosan felemeltem kezemet, és fejemet fogván, azt mondtam:

- Én egyszerű férfi vagyok csupán, miként ama előbbi asszony is egyszerű volt, és képtelen vagyok teljesen megérteni bölcsességteket. De úgy érzem, hogy ez a bölcsesség magatoknak is zavaros, mert tanácskoznotok kell, mielőtt válaszoltok.

- Atón teljes, miként a napkorong is. Ami benne él és lélegzik, az mind teljes, de az emberi értelem hiányos és ködhöz hasonló - magyarázták felhevülten. - Hát ezért nem tudjuk egészen megvilágosítani fejedet, hiszen magunk sem tudunk még mindent, csupán mindennap tanulunk valamit abból, ami az ő akarata. Az ő akaratát csak fia, a fáraó ismeri, aki az igazságnak él.

Ezek a szavak megragadtak, mert azt mutatták, hogy e papok szívükben őszinték, jóllehet finom gyolcsot hordtak, kenték hajukat, ének közben élvezték a csodáló női pillantásokat és kinevették az egyszerű embereket. Lelkemben erre valami olyan válaszolt, ami tudtom nélkül, akaratlanul érlelődött bennem. Először gondoltam arra, hogy az emberi értelem talán csakugyan hiányos, ezért az emberi értelmen túl kell hogy létezzen valami más is: amit a szem nem lát, a fül nem hall, és a kéz sem képes megtapintani. Talán a fáraó és papjai megtalálták ezt az emberi értelmen túl létező ismeretlen valóságot, és elnevezték Atónnak?

5

Már esteledett, amikor visszatértem házamba. A kapun kint lógott az egyszerű orvosi jelvény, az udvarban pedig néhány szurtos beteg várt rám türelmesen. Kaptah elégedetlen képpel ült a verandán, s pálmalevéllel hessegette arcáról és lábáról a legyeket, melyek a szegények nyomában érkeztek oda, de vigaszképpen ott volt mellette egy frissen felnyitott söröskorsó.

Először egy anyát hívattam be, aki ölében szorongatta vézna gyermekét, mert az ő gyógyítására elég volt néhány rézpénzt adnom, hogy élelmet vásárolhasson és szoptathasson. Utána bekötöztem egy rabszolgát, aki a malomban ujját zúzta össze. Helyére rakván a csontot és ízületet, borba kevert csillapítót itattam vele, hogy elfeledje fájdalmát. Segítettem egy öreg írnokon is, akinek golyva nőtt a nyakán, akkora, mint egy gyermekfej. Az öreg csak ferdén tudta tartani a fejét, szeme egészen kidülledt, lélegzése nehéz volt. Tengeri moszatból főzött orvosságot adtam neki, amelynek készítését Szimirrában tanultam, jóllehet nem bíztam benne, hogy sokat javítana baján. Tiszta rongydarabból előkapart néhány rézpénzt, és szegénységét restellvén, könyörgő tekintettel kínálta nekem, de nem fogadtam el, hanem azt mondtam, hogy inkább elhívom majd, ha lesz valami írnivalóm. Nagy örvendezve ment el, hiszen megtarthatta rézpénzeit.

Eljött hozzám a közeli örömház egyik lánya, kinek szeme olyan gyulladásos volt, hogy akadályozta mesterségében. Megtisztítottam a szemét, és kevertem neki orvosságot, hadd legyen mivel borogatnia, hogy nyavalyájából kigyógyuljon. Akkor a lány, bátortalanul lemeztelenítve testét, felkínálkozott nekem, ama egyetlen ajándékot kínálva, amit adhatott. Hogy ne sértsem meg, azt mondtam, hogy egy fontos műtét miatt tartózkodnom kell a nőktől, és ő elhitte, mivel semmit sem értett az orvosi dolgokhoz, és nagyon tisztelt önuralmamért.

De azért, hogy ne érezze tettét hiábavalónak, késemmel eltávolítottam a hasáról és a lágyékáról néhány szépségrontó szemölcsöt, és mivel környéküket zsibbasztó kenőccsel dörzsöltem be, alig érzett fájdalmat, s ő is boldogan hagyta el házamat.

Ily módon az első nap a szegények orvosaként még a sót sem szereztem meg kenyeremhez, és Kaptah, gúnyos mosollyal, mégis kövér ludat tálalt nekem - thébai módra elkészítve -, melyhez fogható ínyencség nincsen sehol másutt a világon. A város belsejében levő, drága borozóból hozta, és a sütőveremben tartotta melegen, aztán tarka üvegserlegbe Ámon szőlődombjainak legfinomabb borából töltött - napi munkámat gúnyolván. De szívem könnyű volt, és jobban örültem e napnak, mintha valami gazdag kereskedőt gyógyítottam volna meg, és aranyláncot kaptam volna ajándékba. Az igazság kedvéért azt is el kell mondanom, hogy a malomban dolgozó rabszolga néhány nap múltán eljött, megmutatta gyógyuló ujját, és egész korsó darát hozott nekem, amit a malomból lopott, hogy megajándékozhasson: ilyenképpen első napi munkám mégsem maradt teljesen megfizetetlenül.

Kaptah pedig így vigasztalt:

- Hiszem, hogy a mai nap után híred az egész környéken el fog terjedni, és udvarod már napkeltekor teli lesz betegekkel, mert már hallottam, hogy ezt sugdossák a szegények egymásnak: "Menjetek a kikötői sikátor sarkán a rézöntő házába, mert odaköltözött egy orvos, aki fizetség nélkül, könnyű kézzel, és nagy ügyességgel gyógyítja a betegeket. A sovány anyáknak rézpénzt ad, és a nincstelen örömlányokon szépítő műtéteket végez, anélkül, hogy ajándékot fogadna el. Siessetek, mert a legtöbbet az kapja, aki elsőnek érkezik, s bizonyosan nemsokára olyan szegény lesz, hogy el kell adnia házát, és el kell költöznie, hacsak nem zárják sötét szobába, és nem raknak térdére piócákat." Ám ebben tévednek ezek az ostobák, mert szerencsére van aranyad, és én ügyesen forgatom a te javadra. Soha életedben nem kell hiányt szenvedned semmiben; ha kedved tartja, mindennap libát ehetsz, a legjobb bort ihatod, és akkor is meggazdagodsz, ha megelégszel eme egyszerű házzal. De mert sohasem cselekszel úgy, mint más emberek, cseppet sem csodálkozom majd, ha egy reggelen újra hamuval fejemen kell felébrednem, ha aranyadat kútba veted, és átkozott nyugtalanságod miatt eladod a házadat, és engem is. Bizony, cseppet sem csodálkoznék mindezen, és ezért, uram, talán jobb lesz, ha a királyi levéltár papírjára leíratod, hogy szabadon járhatok-kelhetek kedvem szerint, mert a szó elfelejtődik és elszáll, de a papír megmarad örökké, ha rákötik pecsétednek agyagba nyomott mását, és ha a királyi írnoknak megadod a szükséges ajándékot. E kérésemnek megvan a különös oka, de nem akarom elbeszélésével terhelni fejedet és elvenni idődet.

Langyos tavaszi este volt, a sárkunyhók előtt trágyahalmok égtek, az esti szellő pedig cédrusfa és szíriai illatszerek szagát hozta a kikötőből. Illatot leheltek az akácok is, és mindez kellemesen elegyedett orromban az avas zsírban sülő halak szagával, mely esténként rátelepedett a szegénynegyedre. Lúdhúst ettem thébai módon elkészítve, bort ittam, és könnyűnek éreztem magamat. A bor elmosta szívemből a terhes gondolatokat, a vágyakat, a bánatot. Ezért megengedtem, hogy Kaptah is töltsön magának cserépbögréjébe, és így szóltam hozzá:

- Szabad vagy Kaptah, szabad vagy már régóta, mint te is tudod, mert arcátlanságod ellenére inkább barátom, mint rabszolgám voltál attól a naptól fogva, melyen odakölcsönözted nekem rézpénzeidet és ezüstödet, noha azt hitted, hogy sohasem kapod vissza. Légy szabad, Kaptah, élj boldogul! Holnap a királyi írnokkal megíratjuk a törvényes papírokat, melyeket egyiptomi és szíriai pecsétemmel egyformán le fogok pecsételni. De meséld el még, miképpen sikerült elhelyezned vagyonomat és aranyamat, hogy akkor is dolgozik helyettem, ha én semmit sem teszek! Hát nem vitted az aranyat a templom kincstárába, ahogy parancsoltam?

- Nem, uram - mondta komolyan Kaptah, és egyetlen szeme őszintén pislogott rám. - Nem tettem meg, amit parancsoltál, mert ostobaság volt, és ostoba parancsaidat sohasem teljesítem, jóllehet úgy hitted, hanem mindig saját fejem szerint cselekedtem. Most talán már bevallhatom ezt, midőn szabad vagyok, és midőn elég bort ittál ahhoz, hogy ne dühödj meg. Ám mivel ismerem lobbanékony és meggondolatlan természeted, melyen korod még nem tudott javítani, minden eshetőségre készen, eldugtam botodat is. Azért mondom, hogy ne keresd hiába, midőn elmondom, mit tettem. Az aranygyűjtésnek egyetlen okos célja, hogy magunk helyett az aranyat dolgoztassuk. Így keresztbe rakott kézzel üldögélhetsz, és rághatod a pirított, sós lótuszmagot, hogy kellemes szomjat keltsen. Amíg te a templomokban sétáltál, és a látképben gyönyörködtél, én beteg lábammal egész nap a várost róttam, hogy megtudjam, melyek Thébában a legjobb befektetési lehetőségek. Hála szomjamnak, sok minden a fülembe jutott. Megtudtam többek között, hogy a gazdagok nem helyezik többé aranyukat a templomok pincéibe, mert azt mondják, hogy ott nincsen biztonságban, márpedig, ha így áll a dolog, az arany egész Egyiptomban sehol nincsen biztonságban. Megtudtam még azt is, hogy Ámon temploma földeket árul.

- Hazudsz - mondtam felindulva, és felálltam, mert ennek még a puszta gondolata is esztelenség volt. - Ámon legkevésbé sem árul földeket, Ámon csak vesz. Ősidők óta vásárolta a földeket, és ma már a fekete ország földjeinek egynegyede az ő birtokában van. Amit pedig egyszer megragadott, azt nem ereszti ki a kezéből soha.

- Persze, persze - szólt Kaptah békítően, bort töltött a serlegembe, és lopva teletöltötte saját cserépbögréjét is. - Minden értelmes ember tudja, hogy a föld az egyetlen vagyon, ami nem vész el, és ami megtartja értékét, csupán jó viszonyban kell lenni a földmérőkkel, és ajándékkal kell nekik kedveskedni minden évben az áradás után. De most mégis úgy van, hogy Ámon nagy sietséggel és titokban kiárusítja földjeit, s bármelyik híve vehet, aki aranyat ad. Engem is megdöbbentett a dolog, és kiderült, hogy Ámon ugyancsak olcsón adja a földeket, de azért annyi haszna van belőle, hogy ha akarja, meghatározott idő elteltével ugyanolyan áron visszaválthatja őket.

- Talán csak nem vásároltál földet, Kaptah? - kérdeztem ijedten.

De Kaptah megnyugtatott.

- Olyan bolond nem vagyok, uram, hiszen tudhatnád, hogy nem ganajos lábujjakkal jöttem a világra, bár rabszolga vagyok, hanem kövezett utcán, magas házban születtem. Én semmit nem értek a földhöz, és ha földet vásárolnék a pénzeden, mindegyik intéző és pásztor és szolgáló annyit lopna tőlem, amennyit csak bír. Thébában viszont nem lophat tőlem senki, legfeljebb én lopok másoktól. Ámon ajánlata különben is annyira előnyös, hogy még az ostobának is szemet szúr, ezért úgy sejtem, itt valami bűzlik. Ezt bizonyítja az is, hogy a gazdagok már bizalmatlanok a templom kincstárával szemben. Úgy vélem, mindez a fáraó új istene miatt történik. Sok minden jön még, uram, sok minden különös és furcsa, míg meglátjuk és megértjük, mi lesz a vége. De én, aki mindig csak a te javadat keresem, aranyadon egész csomó kitűnő házat, kereskedést, és bérházat vásároltam, mert azok szép nyereséget hoznak. Az alku már annyira készen áll, hogy csupán pecsétedet és aláírásodat várja. Hidd el, olcsón vettem, és ha az eladók adnak is ajándékot nekem az üzlet megkötése után, az nem rád tartozik, hanem csak rám és rájuk, és az ő ostobaságukra. Ennél az üzletnél nem loptam tőled semmit, de nincs ellenemre, ha saját akaratodból meg kívánsz ajándékozni valamivel, jutalomból, hogy ilyen előnyösen elintéztem számodra az alkut.

Röviden eltűnődtem, és azt mondtam neki:

- Nem, Kaptah, nem kívánlak megajándékozni, mert te nyilván úgyis eleget ellopsz majd a házak béréből, és nyilván saját javadra fogsz majd egyezkedni az építészekkel is, akik az évenkénti javításokat elvégzik.

Kaptah egyáltalán nem lepődött meg, hanem beletörődött válaszomba.

- Éppen így gondoltam én is, mert a te gazdagságod az én gazdagságom, ezért a te javad az én javam, és nekem mindenben a te javadat kell keresnem. De volna még egy nagyon előnyös tervem, amelyet szintén a te pénzeden szeretnék megvalósítani. A rabszolgapiac egyik legnagyobb háza éppen eladó, és úgy vélem, elmondhatom, hogy mindent tudok a rabszolgákról, amit csak tudni lehet róluk, hiszen magam is rabszolga voltam egész életemben, így rabszolga-kereskedéssel hamarosan gazdaggá tennélek. Tudom, hogyan kell titokban tartani a rabszolgák hibáit, fogyatékosságait, és tudom, hogyan kell helyesen kezelni a botot, amit te egyáltalán nem tudsz, uram, ha megmondhatom most, miután botodat elrejtettem. De nagyon bánatos vagyok, mert úgy vélem, kárba vész ez a nagyszerű lehetőség, hiszen nem egyezel bele. Nemde, uram?

- Úgy, ahogy mondod, Kaptah - feleltem. - Rabszolga-kereskedők nem leszünk, mert az szennyes és alávaló foglalkozás. Hogy miért van így, nem tudom, hiszen minden ember vásárol és használ rabszolgákat, és minden embernek szüksége van rájuk. Így volt ez mindig, és így lesz a jövőben is, de valami azt mondja bennem, hogy nem akarok rabszolga-kereskedő lenni, és ugyanígy nem akarom, hogy te az legyél.

Kaptah megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Jól ismerem a szívedet, uram, és most megmenekültünk a kísértéstől, mert ha alaposan meggondolom a dolgot, lehet, hogy túl sok figyelmet szenteltem volna a rabszolganőknek, midőn előnyeiket vizsgálgatom. Meglehet, ily módon szükségtelenül elpazaroltam volna erőimet, pedig ezt nem engedhetem meg magamnak, mert már öregedni kezdek, merevednek a tagjaim és ujjaim szörnyen remegnek, főleg reggelenként, ébredéskor, midőn a söröskorsóért nyúlok. De van még hozzád egy kérésem.

Egyszerre bizonytalan, tétovázó lett, félszemével kíváncsian vizsgálgatta, milyen a kedvem. Akkor magam töltöttem bort csészéjébe, és biztattam, hogy csak beszéljen, mert még sohasem láttam így tétovázni, és ez kíváncsivá tett. Végül megszólalt:

- Kérésem arcátlan és szégyentelen, de mivel szavaid szerint szabad vagyok, bátorságot veszek, hogy előadjam. Remélem, nem haragszol meg, de botod a biztonság kedvéért el van dugva. Azt szeretném ugyanis, ha eljönnél velem abba a kikötőbeli borozóba, amelyről már gyakran meséltem neked, és amelyet úgy hívnak, hogy "Krokodilfarok". Együtt élvezhetnénk ott a bort, és láthatnád, milyen az a hely, melyről nyitott szemmel is álmodtam, midőn Szíria és Babilónia vastag sörét kellett szopókán szívogatnom.

Nevetés fogott el, és egyáltalán nem haragudtam meg Kaptahra, mert a bor nyájassá tett. A sötétedő tavaszi est bánatot árasztott, én pedig nagyon magányosnak éreztem magam. Ámbár hallatlan és rangomhoz nem illő dolog volt, hogy gazda létemre saját szolgámmal menjek egy nyomorúságos kikötőbeli ivóba, hogy megkóstoljam az erejéről krokodilfaroknak nevezett italt, még emlékeztem arra, hogy egyszer a múltban Kaptah is saját akaratából lépett be velem ama sötét kapun, pedig tudta, hogy visszafelé még egyetlen élő ember sem lépte át küszöbét. Ezért megérintettem vállát, és így szóltam:

- Szívem azt mondj a, hogy a krokodilfarok éppen helyénvaló ahhoz, hogy a mai napot vele fejezzük be. Induljunk hát!

Kaptah elfelejtvén tagjainak merevségét, a rabszolgák módján ugrándozni kezdett örömében. Futva előhozta botomat a rejtekhelyről, aztán vállamra terítette a köpenyt. Elindultunk a kikötőbe, és megérkezvén, beléptünk a Krokodilfarok nevű ivó ajtaján. Útközben a szél száraz cédrusfa és virágzó mezők illatát sodorta felénk.

6

A Krokodilfarok a kikötőnegyed közepén helyezkedett el, egy védett sikátorban, nagy raktárházak közé szorulva. Agyagtéglákból épült falai ormótlan vastagok voltak; nyáron hűvös levegőt leheltek, télen megtartották a meleget. Az ajtó külső felén a sörös- és boroskorsón kívül egy óriási, kiszárított krokodil is lógott, csillogó üvegszemekkel, tátott szájjal, fehérlő fogakkal. Kaptah nagy buzgón bevitt, két puha széket kerített, aztán hívta a tulajdonost. Ismerős volt a házban, és úgy lépkedett, mintha otthon volna. Így a többi vendég is megnyugodott, és noha először bizalmatlanul pislogtak rám, most tovább folytatták a beszélgetést. Csodálkozva vettem észre, hogy a padló fából készült, a falakat is fával burkolták, és mindenféle messzi utakról hozott emléktárgy függött rajtuk: néger lándzsák, tollbokréták, tengeri kagylók, meg festett krétai edények. Kaptah büszkén követte tekintetemet és így szólt:

- Bizonyára csodálkozol, hogy itt a falak fából vannak, akár a gazdagok házaiban. Tudd meg, hogy mindegyik deszka kiöregedett hajóból való, és noha nem szívesen gondolok tengeri utazásaimra, meg kell említenem, hogy az a sárga, tenger áztatta deszka valamikor Punt földjére vitorlázott, az a barna deszka meg a tengeri szigetek kőpartjait súrolta egykor. De ha megengeded, most kóstoljuk meg a krokodilfarkot, melyet a fogadós saját kezével kevert nekünk.

Gyönyörű serleget hoztak, mely kagylóhéjat utánzott, és tenyéren kellett tartani, de alig figyeltem rá, mert azt a nőt néztem, aki a kezembe adta. Már nem volt egészen fiatal, miként az ivók más kiszolgálóleányai, és a vendégek csábítására nem járkált félmeztelenül, hanem illendően öltözködött, fülében ezüstkarikát, vékony csuklóján ezüst karperecet hordott. Pillantásomat viszonozván, bátran szemembe nézett, és nem fordult félre, ahogy más nők teszik. Szemöldökét vékonyra tépte, szemében egyszerre tükröződött mosoly és bánat. Bársonyosan barna, eleven, meleg szeme volt, jólesett belepillantani. Tenyeremre fektetvén, elvettem kezéből a kagyló alakú serleget, és miközben szemem egyre a szemébe mélyedt, önkéntelenül is megkérdeztem:

- Hogy hívnak, gyönyörűm?

Halk hangon válaszolt:

- Merit a nevem, de nem szokás gyönyörűmnek hívni, miként gyáva fiúk teszik, hogy megérinthessék a felszolgálóleány derekát. Remélem, emlékezni fogsz erre, ha majd újra megtiszteled házunkat, Szinuhe, aki magányos vagy.

- Cseppet sem vágyom arra, hogy derekadhoz nyúljak, szép Merit - mondtam megbántva. - De a nevemet honnan ismered?

Elmosolyodott, s amint dévajkodva beszélt, barna bársonysima arcán nagyon szép volt a mosoly.

- Híred előtted járt, ó, Szinuhe, és most, hogy látlak, tudom már, híred nem hazudott, hanem minden igaz, amit rólad mesélt.

Szeme mélyén távoli bánat rejtezett, olyan volt, mint a délibáb, és mosolyán keresztül szívem megérezte azt. Nem tudtam haragudni rá, csak így szóltam:

- Ha híremen Kaptahot érted, itt mellettem, eme volt rabszolgámat, kit ma tettem szabaddá, hát tudd meg, hogy az ő szavának nem adhatsz hitelt. Nyelvének már születése óta olyan hibája van, hogy nem képes elválasztani a hazugságot az igazságtól, hanem egyformán szereti mindkettőt, de talán a hazugságot még jobban is. Ezt a hibát pedig sem orvosi tudásom, sem botom nem tudta meggyógyítani.

- Meglehet, hogy néha az igazságnál kedvesebb a hazugság, midőn az ember nagyon magányos, és első tavasza már messze szállt. Ezért szívesen hiszek szavadnak, ha így beszél: szép Merit, és mindent elhiszek, amit arcod mesél nekem. De nem kóstolod meg a krokodilfarkot? Már kíváncsian várom, mert szeretném tudni, vajon vetekszik-e mindama csodálatos országok csodálatos italaival, melyekben megfordultál.

Egyre szemébe merülvén, szájamhoz emeltem a serleget, és úgy ittam ki, de utána már nem néztem a szemét, mert a vérem a fejembe tódult, köhögni kezdtem, és torkom úgy égett, mintha tűz lobogott volna benne. Amikor végre újra levegőhöz jutottam, azt mondtam:

- Bizony, visszavonok minden Kaptahról mondott szót, mert legalábbis ebben a dologban nem hazudott. Italod valóban erősebb minden italnál, amit csak valaha kóstoltam. Tüzesebb még a földi olajnál is, melyet babiloniak égetnek lámpáikban, és nem kétlem, hogy még az erős embert is éppúgy földre dönti, akár a krokodil farkának csapása.

Testemet tűz öntötte el, megégett nyelvemen fűszer- és balzsamíz maradt. Szívem szárnyra kapott, akár a fecske.

- Széthre és minden gonoszra! - kiáltottam. - Nem értem, miből keverték ezt az italt, és azt sem tudom, hogy ez a krokodilfarok, avagy a szemed varázsolt-e el, Merit. De varázslat nyűgözi le tagjaimat, szívem újra fiatal, és ne lepődj meg, ha megfogom derekadat, mert ez az ital a bűnös, nem pedig én.

Merit ügyesen elhúzódott, és pajzánul maga elé emelte kezét. Karcsú volt, hajlékony és szép.

- Nem illik, hogy káromkodjál, mert tisztességes borozóban ülsz, és én sem vagyok még egészen öreg, ártatlanságom is csaknem romlatlan, jóllehet szemed talán nem hiszi. De az italról elmondhatom, hogy egyetlen hozományom ez, amit apám reám hagyott, amiért is eme volt rabszolgád, Kaptah, hevesen udvarolt nekem, hiszen velem együtt ingyen hozzájutott volna a keverés titkához. Ám ő félszemű, hájas és öreg, nem hiszem, hogy érett nő örömet találhat benne. Ezért aranyon kellett megvásárolnia ezt az ivót, és most meg akarja vásárolni titkomat is, noha bizony sok aranyat kell kimérnie ahhoz, hogy megegyezzünk.

- Takarodj innen, arcátlan nőszemély! - kiáltott Kaptah, és szavait egész sereg isten emlegetésével tetézte, kiknek nevét még Szíriában tanulta meg. - Uram! - fordult hozzám kérőn.

- Mindez túl gyorsan történt, én tapintatosan akartalak előkészíteni a dologra, és beleegyezésedet akartam kérni, hiszen most is szolgád vagyok. De igaz, hogy megvettem ezt az ivót gazdájától, és lányától is meg akarom szerezni a krokodilfarok keverési titkát, mert ez az ital híressé tette e házat mindenütt a folyó partján, ahol csak összejönnek a vidám férfiak, és midőn távol voltam, mindennap gondoltam rá. Miképpen te is tudod, azokban az években legjobb tudásom szerint annyit loptam tőled, hogy már nekem is nehézségeim támadtak aranyom és ezüstöm elhelyezése körül. Pedig gondoskodnom kellett öregségem napjairól, amikor már nem bírok futkosni számtalan ügyedben, és csontjaimat parázstartó mellett üldögélve akarom melengetni.

Sértődött képpel nézett rám, mert nevetni kezdtem. Elképzeltem, ahogy Kaptah futkos, hiszen amikor én gyalogosan mentem, ő akkor is hordszéket használt. Eszembe jutott még, hogy testének vastag zsírpárnáin keresztül aligha melegítené fel csontjait a parázstartó, de tudtam, hogy e gondolatokat mind a krokodilfarok szülte. Ezért abbahagytam a nevetést, komolyan bocsánatot kértem Kaptahtól, és biztattam, hogy csak folytassa.

- Már fiatal rabszolga koromban az ivótulajdonos mestersége volt számomra a legvonzóbb és legirigylésreméltóbb minden mesterség között - magyarázta Kaptah, mert érzelgőssé tette a krokodilfarok. - Akkoriban főleg az járt eszemben, hogy az ivótulajdonos annyi sört ihat fizetség nélkül, amennyi csak jólesik, és nem feddi meg érte senki. Ma már jól tudom, hogy mértékletesen kell innia, sohasem szabad lerészegednie, és ez számomra biztosan nagyon egészséges lesz, mert a túl sok sör olykor egészen megzavar; vízilovakat, meg más szörnyű dolgokat látok. És az ivótulajdonos mindig új emberekkel találkozik, s ebből csak haszna van, mert mindent hall, és mindenről tud. Ez is nagyon tetszik nekem, mert születésem óta igen kíváncsi ember vagyok. Nagy hasznát veszem majd nyelvemnek is, mert meséimmel úgy elszórakoztatom a vendégeket, hogy önfeledten ürítik egyik serleget a másik után, és csak akkor döbbennek meg, ha eljön a fizetés ideje. Ily módon úgy vélem, hogy az istenek kezdetben ivótulajdonosnak akartak teremteni, és csak tévedésből születtem rabszolgának. Szerintem ez a mesterség a legbiztosabb és a legmegbízhatóbb mindegyik között, mert az emberek szomja sohasem változik, történjék bármi. Megrendülhet a fáraók hatalma, ledőlhetnek trónusaikról az istenek, de a sörmérések és a borozók nem lesznek üresek soha. Mert az emberek isznak, ha szomorúak, isznak, ha bánatosak. Ha szerencse éri őket, szívüket borral vidítják fel, és ha csalódnak, bánatukat is borba fojtják. De bocsáss meg, hogy megint nem idevaló dolgokról beszélek, mert az az igazság, hogy még magam sem szoktam hozzá a krokodilfarokhoz, ezért a nyelvemet zabolátlanná teszi. Arról van szó, hogy ez az ivó már az enyém, egyelőre a volt gazda, meg ez a boszorkány Merit viselik gondját, és közösen osztozunk a hasznon, míg csak öregségemre magam nem telepszem meg benne. Bizony, már nem emlékszem, hol kezdtem a dolgot, és mit akartam mondani, mert e mai nap számomra nagy öröm napja, és leginkább azon örvendezem, hogy nem haragudtál meg rám, és nem szidtál meg tettem miatt, hanem továbbra is megtartasz szolgádnak, jóllehet ivótulajdonos vagyok, akinek mestersége nem mindenki szemében tisztességes mesterség.

E hosszú beszéd után Kaptah dadogni kezdett, elsírta magát, fejét ölembe hajtotta, és átölelte térdemet. Igen erőt vett rajta a meghatódás és az ital.

Én pedig sokáig tűnődtem, s azt mondtam neki:

- Történt, ahogy történt, Kaptah, azt el kell ismernem, hogy egyetlen nap alatt ugyancsak sokat végeztél.

Ő azonban dicséretemet elhárítván, így felelt:

- Elfelejted, uram, hogy már tegnap megérkeztünk. De az igaz, hogy nem hagytam lábam alatt megnőni a füvet, és bár számodra biztosan hihetetlennek hangzik, hozzá kell tennem, hogy még a nyelvem is elfáradt, hiszen egyetlen krokodilfarok képes volt összegabalyítani.

Akkor felkeltünk, elbúcsúztunk a gazdától, Merit pedig elkísért az ajtóig, ezüstkarikái hangosan csörögtek bokáján és csuklóján. Az ajtónál a sötétben megfogtam derekát - éreztem, hogy közelemben van a teste -, de ő határozottan félretolta kezemet.

- Érintésed kedves lehetne nekem, de nem kívánom, mert tenyereden túlságosan érződik a krokodilfarok hatása.

Elbúsulva emeltem fel kezemet, jól megnéztem, és valóban annyira emlékeztetett a krokodil mancsára, hogy sietve hazamentünk, és szétterítvén a szőnyegeket, mély-mély álomba zuhantunk.

7

Így kezdődött életem Théba szegénynegyedében, a rézöntő volt házában. Sok betegem és kevés hasznom volt, miképpen Kaptah megjósolta, mert többet vesztettem, mint kerestem, hiszen a gyógyításhoz sokszor drága orvosságok kellettek. Éhezőket sem volt érdemes gyógyítanom, ha nem jutottak elég zsírhoz és kásához, hogy erejüket újra visszanyerjék. Az ajándékok, melyeket kaptam, nem voltak értékesek, de örömet szereztek nekem, és örömöm még nagyobb volt, amikor meghallottam, hogy a szegény emberek áldón emlegetik nevemet. Minden este fellángolt Théba egén a belváros lámpáinak pirosló visszfénye, de kimerült voltam a munkától, és esténként csupán betegeim gyógyításán, és a fáraó új istenén tűnődtem.

Kaptah a házvezetés munkájára felfogadott egy idős asszonyt, aki igazán nem zavart, s aki nagyon megelégelte az életet meg a férfiakat. Ez arcán is látszott. Különben jól tudott főzni, kevésbeszédű volt, nem átkozódott a veranda szegényszaga miatt, és nem kergette el a szegényeket gonosz szavakkal. Hamar megszoktam őt, olyan volt csak, mint valami árnyék, ezért már nem is vettem észre. Úgy hívták, hogy Muti.

Teltek-múltak a hónapok, és Thébában egyre nőtt a nyugtalanság. Horemheb visszatértéről még mindig nem volt semmi hír. A nap sárgára perzselte az udvarok füvét, és közeledtek a nyár legforróbb napjai. Néha, mikor változatosságra vágytam, elmentem Kaptahhal a Krokodilfarokba, eltréfálkoztam Merittel, és a szemébe néztem, s bár még mindig idegen volt, szemébe nézvén, megfájdult a szívem. Ám többé nem ittam ama erős italból, melyről az ivót elnevezték, hanem a meleg napokban megelégedtem a hideg sörrel.

Sok mindenről hallottam ott, egyesek átkozták, mások dicsérték a fáraót, de új istenét, Atónt, többnyire kinevették. Aztán egyik este egy tömjénkereskedő érkezett az ivóba, aki megszaggatta ruháját, és a fejére hamut szórt. Azért jött, hogy bánatát krokodilfarokkal enyhítse, és így kiabált:

- Legyen átkozott mindörökre ez a hamis fáraó, ez a fattyú, ez a trónbitorló, mert már senki sem tudja többé fékentartani! Mindent a saját hóbortja szerint csinál, és tönkreteszi becsületes üzletemet! Eddig jó hasznom volt a tömjénből, melyet Punt földjéről hoznak hajón. Az út a keleti tengeren igazán nem volt veszélyes, hiszen minden nyáron elindultak a hajók, és egy év múlva tíz közül legalább kettő mindig visszatért, és sohasem késett többet, mint egy vízóra. De hallottatok-e ostobább dolgot? Most, amikor a hajók újra készülőben voltak az indulásra, eljött a fáraó a kikötőbe, hogy megszemlélje őket. Széth nevére! Minek kell mindent kiszaglásznia, akár egy hiénának? Arra valók az írnokai, meg a tanácsadói! Nekik kell gondoskodniuk arról, hogy minden a törvény és a tisztességes szokások szerint történjék! Mindenesetre a fáraó látta, hogyan jajgatnak hajóinkon a tengerészek, látta feleségüket gyerekestül a parton, amint sírnak-rínak, és éles késsel sebeket hasítanak arcukon. De hát mindezt a jó erkölcs kívánja meg, mert mindenki tudja, hogy sokan szállnak tengerre, de kevesen térnek vissza. Így történt mindig, már a nagy királynő óta, de akár hiszitek, akár nem, ez a fiatal bolond, ez az átkozott fáraó megtiltotta, hogy a hajók elinduljanak, és kimondta, hogy soha többé nem mehetnek hajók Punt földjére. Ámon segíts! Hisz minden tisztességes kereskedő tudja, hogy ez mit jelent!

Csak akkor nyugodott meg, amikor már a harmadik krokodilfarkot itta. Abbahagyta az átkozódást, és gyorsan bocsánatot kért, amiért elkeseredésében gyalázkodón beszélt a fáraóról, de így folytatta:

- Úgy véltem, hogy Teje királynő, aki bölcs és értelmes asszony, kordában tartja majd fiát, és Eje papról is azt gondoltam, hogy eszes férfi. Ám ők is meg akarják dönteni Ámon uralmát, ezért szabadon hagyják tombolni. Szegény Ámon! A férfi, aki korsót tör nővel, és megházasodik, legtöbbször észhez tér, de ez a Nefertiti, ez a nagy királyi hitves, csak ruháival meg a szemérmetlen divattal gondol. Akár hiszitek, akár nem, az udvar asszonyai mostanában szemük környékét malachittal zöldre festik, és derekuk alatt megnyitván ruhájukat, köldöküket lemeztelenítik, úgy járkálnak a férfiak előtt.

Erre már Kaptahot is elfogta a kíváncsiság.

- Efféle divatot még egyetlen országban sem láttam, pedig éppen a nők öltözködése terén sok furcsa dolgot volt alkalmam megfigyelni. Valóban úgy gondolod, hogy szemérmüket meztelenül hagyják, még a királynő is?

A tömjénkereskedő megbotránkozva válaszolt:

- Én jámbor ember vagyok, feleségem, gyermekeim vannak, ezért nem néztem köldöküknél lejjebb, és neked sem tanácsolom, hogy ilyen illetlen dolgot cselekedjél.

Merit is beleszólt a dologba, haragosan mondván:

- A te szájad a szégyentelen, nem pedig az új nyári ruhák, melyek csak hűsítik a testet, és jogaiba helyezik a nő szépségét, ha csinos, formás a hasa, és ügyetlen bába nem csúfította el köldökét. Egészen nyugodtan nézhettél volna lejjebb, mert a nyitott ruha alatt a szükséges helyen vékony gyolcsból készült ágyékkötő van. Az pedig még a legjámborabb férfi szemét sem sérti, ha a nő gondosan kitépeti a szőrét, aminthogy a jó erkölcsű nők mind úgy is cselekszenek.

A tömjénkereskedő szívesen válaszolt volna neki, de már nem bírt, mert a harmadik krokodilfarok erősebb volt a nyelvénél. Ezért csak tenyerébe hajtotta fejét, és keservesen siratta az udvar asszonyainak öltözködését, meg a Punt földjén maradt egyiptomiak sorsát. Helyette most egy öregedő Ámon-pap avatkozott a beszédbe, kövér arca és borotvált feje illatos olajtól fénylett. A krokodilfaroktól feltüzelve, nagyot csapott az asztalra, és így kiáltott:

- Túlságosan messzire kalandoztunk! Nem gondolok a nők ruháira, mert Ámon bármilyen divatot elfogad, csupán azt követeli meg, hogy a szent napokon fehérbe öltözzünk. A szép nők köldökét és kerek hasát pedig bárki szívesen nézegeti. De az már több a soknál, hogy a fáraó ilyen arcátlan módon - úgymond, a tengerészek szomorú sorsa miatt - meg akarja akadályozni a jó illatú fák ideszállítását Punt földjéről, hiszen Ámon csak az ő édes füstjüket élvezi. Vajon ganajjal kell ezután elégetnünk az áldozatokat?

Amikor Kaptah és én hazaindultunk, az ajtóban így szóltam Merithez:

- Tudod, hogy magányos vagyok. Szemedből kiolvastam, hogy az vagy te is. Sokat gondolkodtam ama szavakon, melyeket egyszer mondottál nekem, és hiszem, hogy a magányos ember szívének, ha első tavasza már elvirult, olykor tán igazságnál kedvesebb a hazugság. Ezért nem bánnám, ha azt az új nyári ruhát öltenéd magadra, amelyről beszéltél, mert szép növésű vagy, tagjaid hosszúak, és úgy vélem, hasadon sem lehet szégyellnivalód, ha majd a Kosok útján végigsétálok veled.

Merit már nem tolta el kezemet a derekáról, hanem gyengéden megszorította.

- Meglehet, úgy teszek, ahogy tanácsolod.

De ígérete nem hozott számomra örömet. Szívemre bánat borult, midőn kiléptem a kikötő forró estjébe, és valahol távol a folyóparton kétágú nádsíp magányos hangja szólt a sötétben.

A következő napon Horemheb seregével visszatért Thébába. De erről, és sok másról, ami később történt, már új könyvet kell kezdenem.




Hátra Kezdőlap Előre