SZALAY–BARÓTI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

3. Társadalmi és vallási átalakulás. – A magyar nemzet megtérése.

Az augsburgi csata következményei. Gondoskodás az ország védelméről. A nemzet életmódja megváltozik. Változás társadalmi tekintetben. A törzsszerkezet bomlása. A fejedelmi hatalom gyöngülése Géza fejedelem. Békére lép Ottó császárral s beengedi a térítő papokat. Sarolt. A keresztény vallás a magyarok előtt nem ismeretlen. Egyesek meg is keresztelkednek. A keleti egyház térítgetései. Ajton. Térítők: Bruno, Wolfgang, Piligrin passaui püspök. Piligrin tervei. Levele a pápához. A magyar nemzet megtérítése főleg a szláv papok érdeme. A fejedelmi család megkeresztelkedése. Szt. Adalbert prágai püspök. Aschrich és Radla. Szt. Adalbert élete. Géza fejedelem ragaszkodása az ősi valláshoz. A térítés s a nemzeti átalakítás művét folytatja fia: István. István jellemzése. Házassága Gizellával, Henrik bajor herczeg leányával. Német lovagok bevándorlása. Koppány lázadása. István papokat hí be. A magyar egyház rendezése. Aschrich követsége II. Szilveszter pápához. István koronát nyer, melylyel magát megkoronáztatja. A korona leírása és története. A többi koronázási jelvény: a palást, a királyi pálcza, az ország almája, a kard, a kettős kereszt. Elenyészett vagy használhatatlanná vált koronázási jelvények. A korona ládája.

Az augsburgi csata fordulatot képez nemzetünk életében. A sulyos veszteség, melyet őseink ez alkalommal szenvedtek, komoly leczke volt, melyből le is vonták a tanulságot. Belátták, hogy a kóborló hadjáratok nemcsak hogy fogyasztják erejöket, hanem bosszúra ingerlik ellenségeiket, s előbb-utóbb a nemzet vesztét okozhatják. Lassanként tehát beszüntették a nagyobb kalandozásokat és országuk védelméről kezdének gondoskodni. Főleg Németország felé vált szükségessé a természettől is gyöngébb határ megerősítése, mert onnan leginkább fenyegette őket a veszély, hogy országukat megtámadják.

A védelmet egyébiránt a nemzetnek megváltozott életmódja is tette szükségessé. A honfoglalás befejeztével a megszállott terület nem került többé osztály alá, s így a vándorlás mind szűkebb határok közé szorult. Ily körülmények között a nomád életmód helyébe lassanként a földmüvelő életmód lépett, melyet már azelőtt is ismertek s az országban talált szláv lakosság még inkább megkedveltetett velök.

A földmüveléssel aztán együtt járt a megtelepedés. Kunyhókban, házakban kezdének lakni, melyek rendesen sárból vagy fából voltak építve. Ezeket azonban inkább csak téli szállásul használták; tavasz nyiltával ismét a régi sátor alá kívánkoztak. Ilyen fél-nomád életet folytatott népünk még a XIII. században is.

Társadalmi tekintetben is fontos változás történt az alatt az ötven-hatvan év alatt, hogy őseink mai hazánkban megtelepedtek. Ugyanis a törzs-szerkezet, mely azelőtt sem volt valami szilárd, mindinkább bomlásnak indult és lassanként megszünt. A kóborló hadjáratok, a megtelepedett életmód hozták ezt magokkal. S a törzsszerkezettel megszünt a törzsfők hatalma is, kivéve az ország keleti részeit, a hol ideig-óráig fönállott még.

Hogy mindez a változás nem hagyta érintetlenül a fejedelmi hatalmat, gondolni lehet. Gyöngült az is, sőt olykor mintha nem is létezett volna. Az a körülmény, hogy némely fejedelmet az egykoru irók még nevéről sem ismernek, mutatja, hogy hatalmuk árnyékhatalom volt csupán.

Csak az a fejedelem bírt befolyással, ki erős egyéniségénél fogva szerezni tudott magának. Ilyen fejedelem volt Géza, Taksony fia, a ki 973-ban jutott a nemzet élére; nyers, erőszakos, kegyetlen, a ki nem elégedett meg a puszta czímmel, hanem akaratát érvényre is tudta emelni. Ő belátta, hogy a nemzet nem élhet folytonos ellenségeskedésben szomszédaival, ha csak nem akarja őket magára zudítani; elhatározta tehát, hogy békére lép velök. S mert tudta, hogy állandó béke a magyar nemzet s nyugati szomszédaik között csak úgy létesülhet, ha az a keresztény hitre tér, eltökélte magában, hogy országát megnyitja a keresztény papoknak. Szándékában megerősítette őt neje, a szép Sarolt, a Konstantinápolyban megkeresztelkedett Gyula leánya, ki annál nagyobb hatással volt reá, minél inkább egyezett természete az övével.

I. Ottó értesülvén Géza békés hajlamáról, 972-ben Bruno verduni püspököt küldé hozzá követül, nyilván azért, hogy a békés érintkezés útját egyengesse. Bruno követsége nem volt sikertelen. Mert a következő év tavaszán, midőn a császár Quedlinburgban tölté a húsvéti ünnepeket, az idegen népek követei között, kik üdvözlésére jöttek, megjelentek a magyarok is, hogy urok nevében békét és szövetséget kössenek a császárral.

Úgylátszik a béke egyik föltétele az volt, hogy keresztény papok jöhessenek az országba, a kik az evangeliomot hirdessék a magyar népnek.

A keresztény vallást még Lebediából ismerték őseink, szomszédaik és szövetségeseik: a kozárok révén, kik között keresztények is voltak. Atelközben már térítő is fordult meg közöttük. Midőn Szt. Czyrill 860 körül a görög császár megbizásából a kozár khagánhoz igyekezett, Cherson táján a magyarok nagy üvöltéssel reátámadtak, hogy megöljék. De a szent imájára megszelidültek s békében hagyták őt továbbvonulni. Magyarországon a kereszténység már a rómaiak idejében gyökeret vert; s ha a népvándorlás korában ideig-óráig megszünt is, a frank-szláv uralom alatt ujra meghonosodott itt. Nyitrán püspök székelt, a Zala mellékén pedig több keresztény község virágzott. A magyarok beköltözésével a kereszténység terjedése egy időre megakadt; sőt a mi keresztény egyház volt, az is megszünt. Tudjuk a bajor püspökök panaszleveléből, melyet 900-ban intéztek volt IX. János pápához, hogy Pannóniában a magyarok valamennyi templomot fölgyujtottak, úgy hogy alig maradt fönn egy is. Kóborló hadjárataikban is főleg a templomokat s a kolostorokat dulták, és a papok ellen kegyetlenkedtek. De épen a hadjáratokban nyilt alkalmok megismerkedni a keresztény vallással s megtörtént, bár elvétve, hogy egyik-másik közülök meg is keresztelkedett. Még inkább terjedt nálok a keresztény hit a sok fogoly révén, a kiket a világ minden részéből összehurczoltak és sátraik körül tartottak. E szerencsétlenek annál inkább ragaszkodtak vallásukhoz, mert ez volt egyetlen vigaszuk a rabság szomorú napjaiban.

A keresztény vallás tehát nem volt ismeretlen előttük, midőn az első német térítők közöttük megjelentek; sőt már el is volt terjedve némileg közöttük.

Említettük Bulcsu és Gyula megtérését. E két főember példáját Ajton is követte, ki egyike lehetett a törzsfőknek, s az ország délkeleti vidékén hatalmaskodék. Míg amazok Konstantinápolyban, ő Viddinben vette föl a keresztséget s visszatérve, székhelyén, Marosváron (a későbbi Csanádon) görög kolostort alapított.

A keleti egyház e térítgetései azonban csekély hatással valának. Szerencsénkre nemzetünk nem a megcsontosodott görög, hanem a mozgékony s nagyobb fejlődésre képes nyugati egyházhoz csatlakozék, s ekképen a nyugati műveltség áldásainak vált osztályosává.

Az első térítők, kik nyugatról érkeztek hozzánk, németek valának. Még Bruno előtt fordult meg Magyarországon Wolfgang szerzetes, a svábországi einsiedelni kolostor jámbor lakója, ki térítői buzgalmától vezetve, odahagyá csöndes kolostorát, és Bajorországon keresztül, csekély kisérettel Magyarországba jött. Ámde itt hasztalan törekedett a „tévelygések sarjait irtogatni s a szivek mezejét az evangéliomi ekével szántogatni.” Úgylátszik erre nem is igen volt érkezése, mert Piligrin, a passaui egyházmegye nagyravágyó püspöke, visszahívta, s hogy útjában ne legyen, a megüresedett regensburgi püspöki székbe segíté.

Piligrin nagy dolgon törte a fejét: egyházmegyéjét a salzburgi érsek hatósága alól kivonni és érsekség rangjára emelni törekedék. E czélból nem átallotta hamis okleveleket gyártani, melyek szerint elődei lorchi érsekek lettek volna, a kiknek egyházi hatósága alá egykoron Alsó-Pannónia, Moesia, Avária és Morávia hét püspöke (?) tartozott.

Magyarországot tehát úgy tekinté, mint hatósága alá tartozót, s hogy a pápától annál inkább megnyerje, a mire vágyódott, t. i. az érseki palástot, érdemeket kívánt szerezni, mi végből sok papot és szerzetest küldött a magyarokhoz. A térítés – ha hinni lehet Piligrin levelének, melyet az érsekség elnyerése végett 974-ben VII. Benedek pápához küldött – eredménynyel folyt. „A mindenható Isten – mondja a püspök – ki szokott figyelmével mindig egybegyűjti a szétziláltakat, megnyitni méltóztatott nekik szivének sokáig elzárt ajtaját, hogy ridegségök leple széttépetvén, s vadállati kegyetlenségök megszünvén, nyakukat az úr szelid járma alá hajtsák. S az isteni kegyelem csakhamar oly gyümölcsözőnek mutatkozék, hogy a hozzájok küldött térítők a katholikus hitben oktatván és megkeresztelvén, mindkét nemből az előkelő magyarok közül mintegy ötezret nyertek meg Krisztusnak. A keresztények pedig, kik a nép többségét teszik, s oda a világ minden részéből foglyokként hurczoltattak, s kik eddig gyermekeiket csak rejtekben szentelhették az Istennek, most minden félelem nélkül vetélkedve hozzák a keresztvízre. Oly öröm tölti el valamennyiöket, mint a vándort, midőn hazájába visszatér, hogy immár keresztény módra imaházakat építhetnek s lekötött nyelvöket az üdvözítő dicsőítésére megoldaniok engedtetik. Mert az Isten csodálatos kegyelmességének hatása alatt, magok ama pogányok is, kik még tévelygésökben maradnak, alattvalóik közül senkit sem tiltanak el a keresztségtől, s a papokat sem gátolják a szabad járás-kelésben. S ekként majdnem az egész magyar nemzet hajlandó a szent hit fölvételére…” Ismerve Piligrin terveit, levelének a magyarok megtérésére vonatkozó szavait csak kétkedéssel fogadhatjuk. Czélját a salzburgi érsek s a pápa ellenkezése miatt nem érte el, s a térítés müvével is föl kellett hagynia Németországban, I. Ottó halála után († 973.) kitört zavarok miatt, melyekben a pártütő bajor Henrik ellenében II. Ottó császár oldalára állt, a miért birtokai sokszoros pusztításnak voltak kitéve.

A magyar nemzet megtérítése főleg a szláv papok érdeme, mint ez a keresztény hitre vonatkozó szavakból kitünik, melyek csekély kivétellel mind szláv eredetüek; így a szlávoktól vettük a keresztény, pogány, pap, püspök, apát, apácza, barát, oltár, kereszt, krizma, karácson, szent, alamizsna, pokol stb. szavainkat.

A kereszténység terjedésére kedvező hatással volt az a körülmény, hogy a fejedelmi család szintén fölvette a keresztséget. Megtérése 974 körül történt. Ez alkalommal Géza a Stefán (István), öcscse a Mihály nevet nyerte. Úgylátszik még Piligrin papjai térítették meg őket; erre vall, hogy a fejedelem a passaui egyház védszentjének a nevét kapta; ugyanezt a nevet ruházták a fejedelem fiára is, ki 977 táján született.

A szláv térítők közül leghíresebb volt Szt. Adalbert, prágai püspök, a ki Kézai krónikásunk állítása szerint magát Gézát is megkeresztelé háznépével együtt. Ez ugyan nem áll, mert különben a szentnek hiteles életrajza is megemlékeznék róla; de annyi kétségtelen, hogy papokat küldött Magyarországba, kik közül leginkább barátja Aschrich és Radla váltak ki; az is bizonyos, hogy több ízben megfordult Magyarországon, de térítői buzgalmának nem sok sikerét látta, mert a magyarokra – mint életírója magát kifejezi – „a kereszténységnek csak árnyékát nyomhatta.”

Adalbert, eredetileg Wojtech (az Adalbert nevet bérmáláskor kapta) Libicz vár hatalmas urának, Szlavniknak fia, 955 táján született. Elemi tanulmányai elvégeztével Magdeburgban, a nagyhírű Othrik iskolájában tanult. Mestere szelídségeért és jeles tehetségeért különösen kedvelte. Kilencz évet töltött Magdeburgban s azután visszatért az atyai házba, a hol víg czimborák között kizárólag a mulatságnak élt. De midőn tanuja volt a haldokló Thietmár püspök lelki gyötrelmeinek, magába tért és vezekleni kezdett. Ezért honfitársai, kik már előbb is becsülték származása- és kiváló tulajdonságaiért, Thietmár püspök halála után őt választották annak helyébe. 983-ban tehát pappá és püspökké szenteltetett. A csehek lelkesedéssel fogadták, midőn püspöki székét elfoglalta; de csakhamar elhidegedtek iránta, mert szigorúan követelte az egyház parancsai teljesítését és erélyesen küzdött népének pogány szokásai és nyers erkölcsei, főleg az előkelők között dívó soknejüség ellen. Látván fáradozásának sikertelenségét, 989-ben odahagyta Prágát és nehány hű követőjével Rómába ment, a hol kolostorba vonult. De innen II. Boleszláv cseh fejedelem s fölebbvalója, a mainzi érsek 992-ben haza szólíták. Nehéz pályáján ismét kevés örömmel, de annál több keserűséggel találkozott. 995-ben családja halálos ellenségeivel, a hatalmas Wrsoweczekkel jött összeütközésbe, mert egyiköknek nejét, ki megszegte hűségét, s férje és a cseh nép boszujától tartva, hozzá menekült, egy apáczakolostorban elrejté. A vérszomjas tömeg megtudván a bűnös nő hollétét, megrohanta a kolostort s a szerencsétlent onnan kivonszolván, Adalbert tilalma és átka ellenére lefejezte. Adalbert erre ismét elhagyta Csehországot és visszatért római kolostorába, a hol társai perjelökké választották. A mainzi érsek s a császár sürgetésére azonban 996-ban ismét vissza kellett térnie. Utközben értesülvén, hogy a Wrsoweczek testvéreit megfosztották jószágaiktól, megvívták ősi várukat Libiczet s a nejeikkel és gyermekeikkel az egyházba menekülteket leöldösték, Lengyelországba s onnan a poroszok földjére ment, hogy e népet a keresztény hitre térítse. Itt azután elnyerte, a mire oly sóvárogva vágyakozott: a vértanuk koszoruját. Ugyanis Danzig táján, midőn egy ligetben, melyet a poroszok szent helynek tartottak vala, lepihent, a pogányok rárontottak és megölték őt. Holttestét Boleszláv lengyel fejedelem nagy összeg pénzen kiváltotta s a gneznai székesegyházban örök nyugalomra helyezé.

Géza fejedelem, bár megkeresztelkedett s alattvalóit erőszakkal hajtotta a keresztvízre, szívében mégis pogány maradt. Ezután is áldozott a pogány isteneknek, s midőn udvari papja ezért szemrehányással illette, azt a jellemző választ adta, hogy elég gazdag és hatalmas ő arra, hogy mind a két módon áldozzon az Istennek. Különben Gézának ragaszkodása az ősi valláshoz érthető. E vallásban nevelkedék, annak szelleme hatotta át; ezt megtagadnia annyi lett volna, mint megtagadni multját, önmagát.

A térítés műve meg volt kezdve; az alap le volt rakva, a melyen csak tovább kellett építeni. Folytatni atyja művét, megszilárdítani a kereszténységet, s a békés fejlődés útján tovább haladva, népét az európai nemzetek sorába emelni: ez jutott feladatul Géza fiának és örökösének, István-nak.

Ő 977 táján született. Már akkor atyja keresztény volt s így fiát keresztény szellemben nevelteté.


Vajk kersztelése.
Benczur Gyula festménye a Nemz. Muzeum képtárában.

Krónikásaink Szt. Adalberttel kereszteltetik meg őt; történetíróink e pontban hitelt adván nekik, Szt. Istvánnal már felnőtt korában vétetik föl a keresztséget, mely alkalommal korábbi nevét, Vajk-ot az István névvel cserélte volna föl. Ámde Szt. István legendáiból kétségtelen, hogy születésekor Géza már keresztény volt, s így még kicsi korában kellett megkereszteltetnie. A Vajk névben hihetőleg Géza neve lappang; hogy ez volt István korábbi neve, csak egy külföldi krónikásnál, merseburgi Thietmárnál olvassuk. Szt. István keresztelését Benczur Gyula festőművészünk festette meg. Képe a hazai krónikák felfogását s nem a történeti valóságot tükrözi vissza; mindezáltal közöljük e képet, mint hazai festőművészetünk egyik legkiválóbb alkotását.

István már gyermekkorában elsajátítá az akkori tudományosság elemeit: tudott latinul irni, olvasni és értette az egyházi és világi latin irók műveit. Termetére kis ember volt, természetére nézve komoly, úgy hogy ritkán, vagy sohasem nevetett. Egészen át volt hatva magasztos feladatának tudatától; fogékony volt kora eszméi iránt s hévvel karolta fel a kereszténység tanait, melyeket népének szívébe oltani volt legfőbb törekvése.


Szt. István és neje Gizella. Szt. István palástjáról.
Szt. István palástjára Gizella királyné, ki azt a székesfejérvári székesegyház számára készíté, a maga, valamint férjének és fiának, Imre herczegnek képét is ráhímezte. István király mint fiatal férfi van ábrázolva rajta. Arcza csupasz, haja sűrű, fejét korona ékesíti. Bal kezében a föld tekét tartja, jobbját övébe dugja; válla fölött lándzsa emelkedik ki. Bő palástot visel, míg testét szűkebb ruha takarja. A fölirat: STEP(h)ANVS REX, azaz: István király. – A királyné mint az egyházak alapítója van föltüntetve; erre mutat a ház vagy templomszerű épület, melyet jobb vállán hord. Öltözete bő palást, fején korona díszeskedik. A fölirat: GISLA REGINA, azaz: Gizella királyné.
Tull Ö. rajza.

Atyja még életében jelölte ki utódjává s a fejedelem ezen intézkedését a nemzet főbbjei is helyeslék. Hogy biztosítsa számára a német fejedelmek barátságát s hogy mind bensőbbé tegye a viszonyt a szomszédos két nemzet között, megkérte fia számára Henrik bajor herczegnek hugát, Gizellát (996). Gizella nevére czélozva, mely kezest, túszt jelent, e házasságot már az egykoruak mintegy biztosítékul tekinték arra nézve, hogy a magyarok és németek között állandóan barátságos lesz a viszony, s hogy a magyar nemzet valóban a keresztény népek sorába lép.

Gizella nem egyedül jött. Számos német lovag kísérte, a kik itt megtelepedvén s birtokokat nyervén, több ma is virágzó előkelő családnak lettek alapítói. Legtekintélyesebbek voltak közülök: Wasserburgi Vecelin, a régi Ják nemzetség, a Niczkyek s a Sztárayak őse; továbbá: Hunt és Páznán testvérek, két sváb lovag, kik hazánkon át a szent földre igyekezének, de Géza rábeszélésére itt maradtak. Az utóbbiaktól a Batthyány, Forgách, Kubinyi és Ujhelyi családok származtatják magukat.

István 997-ben kormányra jutván, nagy buzgósággal látott kitűzött feladatának megvalósításához. Látván, hogy az idegen papok a nemzet tömegére csak csekély hatással vannak, a térítés ügyét maga vette a kezébe. Intette, buzdította, sőt oktatta a nemzet előkelőit, s őket a kerszténység ügyének megnyerni törekedett; de erélyesebb eszközöktől sem riadt vissza, ha makacs ellenállásra talált.

A pogányságnak még számos híve volt, a kik Géza erélyes kormánya alatt nyugton maradtak, de most, midőn ifjú ült a fejedelmi székben, fegyvert fogtak a fenyegetett ősi vallás védelmére. A keresztény vallást az is gyülöletessé tette előttük, hogy híveitől a tizedet s a rabszolgák szabadon bocsátását vagy legalább sorsuk javítását követelték.

A lázadás túl a Dunán tört ki. Ott voltak a fejedelmi család birtokai, ott terjedt el leginkább az uj vallás. Az elégületlenek vezére Koppány volt, a tar Zirind fia, ki állítólag Istvánnal rokonságban is állott, mégis őt elűzni, a pogány vallást s a régi állapotokat visszaállítani törekedett. A Somogyból, a hol Koppány szállása volt, István földjére rontottak a lázadók, pusztítva, öldökölve, s úgy vonultak Veszprém falai alá, hogy azt megvívják.

Oly hirtelen támadt s oly gyorsan terjedt a fölkelés, hogy István székhelyéről Esztergomból, a Duna másik partjára huzódott, ne hogy meglepjék. Itt gyüjté össze hadait, itt avatták Hunt és Páznán testőrségének parancsnokai, német módra lovaggá, karddal övezvén őt. Mielőtt megindult volna, nagyjai körében térdre borulva imádkozék, majd fogadást tett, hogy ha Szent-Márton közbenjárására ellenségeit legyőzi, birtokaikat Szent-Márton kolostorának fogja adományozni, melynek alapját talán még atyja vetette meg. Szent György és Szent Márton zászlói alatt sietett aztán Veszprém fölmentésére hadával, melynek vezérévé Vecelint tevé.

A Veszprém alatt vívott csatában István lett a győztes. A lázadó Koppányt Vecelin vágta le; pártfelei közül is ki elhullott, ki futásnak eredt vagy a győző fogságába esett. István a lázadó vezér holttestét négy felé vágatta: egyik részt Esztergom, a másikat Veszprém, a harmadikat Győr kapujára szögezteté, a negyediket Erdélybe küldé, nyilván intőjelül az ifjabb Gyula vezérnek, kiről tudá, hogy ellenséges indulattal van iránta. Fogadalmához híven Somogy egész népét csakugyan Szent-Márton kolostorának akarta adni, de a magyar urak rábeszélésére, „nehogy a szegény nép leroskadjon a szolgaság terhe alatt és elpusztuljon szülőföldéről,” csupán tized fizetésére kötelezte, még pedig oly szigorusággal, hogy még gyermekeiktől is kellett tizedet adniok. A foglyokat a kereszténység fölvételére kényszeríté István, a kik pedig ősi hitökhöz ragaszkodva vonakodtak megkeresztelkedni, azokat szolgaságra kárhoztatá.

Koppány lázadásának leverése után még buzgóbban folytatta István a térítést. Kevés lévén a pap, a szomszéd országokba követeket küldött, szólítanák föl a papokat és szerzeteseket, hogy Magyarországba költözzenek s részt vegyenek a magyar nemzet megtérítésének munkájában. És jöttek is mindenünnen: csehek, németek, olaszok, kik versenyezve buzgólkodtak azon, hogy a magyar népet megnyerjék Krisztus hitének.


Szt. István koronázása.
Geiger J. P. rajza.

Rövid pár év alatt István már annyira haladt a keresztény hit terjesztésében, hogy az egyház rendezéséhez foghatott. Akkori felfogás szerint az újonnan megtért pogány népeknél a püspökök fölött primásnak kellett állnia, mintegy a pápa helyettesekép; de ez csak oly országban történhetett, a hol legalább tiz-tizenkét püspökség volt. István is tizenkét egyházmegyét tervezett, élén egy prímással, ki a fejedelem székhelyén, Esztergomban lakjék.

Ekképen nagyjából rendezvén az egyházi ügyeket, Aschrich-ot, ki a pécsváradi kolostornak volt apátja s a kalocsai egyházmegyének kiszemelt főpapja, Rómába küldé a pápához, áldását, egyházi intézkedéseinek jóváhagyását és koronát kérve tőle, hogy azzal magát más keresztény fejedelmek módjára megkoronáztathassa. (1001.)

II. Szilveszter pápa örömmel fogadta Istvánnak, az újonnan megtért magyar nép fejedelmének követét, annál inkább, mert a világiakban is nem a császárt, hanem őt tekinté a legfőbb hatalomnak. És értesülvén István térítői buzgóságáról, az egyház iránt való bőkezüségéről és kormányzói bölcseségéről, elragadtatásában fölkiáltott: „Én csak apostoli vagyok, de ő igazán a Krisztus apostola!” Készséggel teljesíté István kérelmét, elküldé neki a koronát és áldását, megerősíté eddigi intézkedéseit, egyuttal pedig fölhatalmazá, hogy püspökségeket, egyházakat alapíthasson, s országát egyházilag rendezhesse; kettős keresztet is küldött Istvánnak s megengedé, hogy azt apostolságának jeleül maga előtt vitethesse.

Miután Aschrich küldetésében eljárt, a pápa levelével s a tőle küldött koronával és kereszttel hazasietett.


Veszprém.
Orell Füssli: „Ungarn in Wort u. Bild” czimű művéből.

István pedig átvévén a pápa ajándékait és összegyüjtvén a nemzet előkelőit, Esztergomban, a nép kitörő lelkesedése mellett fejére téteté a koronát, s ekképen első királya lőn a magyaroknak. (1001.)

A középkorból fönmaradt régi koronák között úgy történeti, mint művészeti tekintetben a magyar szt. korona a legérdekesebb. Tulajdonképen két koronából áll, a melyeket később forrasztottak egybe. A felső a régibb, az, melyet Szilveszter pápa küldött Szt. Istvánnak. Az alsó valamivel ujabb, byzanczi eredetű, melyet a régi koronához úgy csatoltak hozzá, hogy ennek alsó részét megcsonkították. Hogy a szent korona nem egységes mű, első tekintetre látszik. A felső rész sokkal tisztább aranyból készült, de kevésbé művészi kivitelű, mint az alsó; amannak zománczképein latin, emezéin görög feliratok vannak. – A szilveszteri koronát két egymást keresztező pánt alkotja, melyek a főt borító korona-ívezetet képezik. Tetején kereszt áll, mely kissé balra dől. Régente azt vélték, hogy a korona viszontagságos eseményei valamelyike alkalmával görbült el a kereszt. Az ujabb vizsgálat azonban kideríté, hogy a ferde helyzet oka az, hogy a csavart oldalt s nem függőlegesen fúrták be a pántba; de okozhatta az is, hogy a nyílás, melybe a kereszt szárát illesztették, idővel kitágult. A pántok felületét a Megváltó, és nyolcz apostol: Péter, Pál, János, Jakab, András, Fülöp, Bertalan és Tamás zománcz-képei borítják, melyeket arany-fonálból készült czifrázatok, továbbá igaz gyöngyök és gránát-kövek vesznek körül. András és Fülöp képeit részben, Bertalan és Tamás apostolokéit majdnem egészen eltakarják az alsó korona karimájából kiálló oromzatok. Négy apostol képe teljesen hiányzik; illetőleg akkor vesztek el, a mikor a két koronát összeforrasztották. A zománczképek közül a Megváltóé a legnagyobb; trónuson ülve, jobb kezét áldásra emelve, baljában könyvet tartva, feje körül a nap, a hold s a csillagok, trónusától jobbra-balra egy-egy élő fa, – isteni fölségében így van ábrázolva rajta. – Az alsó korona u. n. oromzatos, nyílt korona; homlokrészén ugyanis csúcsos és félkör-alakú ormok váltakoznak, melyeket szemcsés aranysodrony szegélyez, míg csúcsaikon hosszas alakú, nagyobb drágakövek és gyöngyök vannak elhelyezve. Hátulsó része egyenes, öreg gyöngyökkel szegélyzett, csak középen emelkedik belőle egy félkör-alakú oromzat. A karimát fönt és lent gyöngyfüzér veszi körül s zománczképek díszítik, melyek között nagyobb drágakövek (zafir, granát, ofir) és gyöngyök vannak alkalmazva. Alsó széléről oldalt négy-négy, hátul a középen egy, összesen tehát kilencz, 10–13 cm. hosszúságú lánczocska függ le; mindegyik lóheréhez hasonló díszszel végződik, melyet három, többnyire vörös drágakő alkot. A homlokrész közepén csiszolatlan nagy zafirkő van befoglalva. Fölötte a félkör alakú lemezen a Megváltó képe, hasonló ahhoz, mely a felső korona tetején, a kereszt alatt látható. A zafirkőtől jobbra Gábor, balra Mihály arkangyal, mindketten arczczal a Megváltó felé fordúlva. Hozzájok sorakoznak a görögöktől különösen tisztelt szentek: Demeter, György, Dömjén és Kozma; míg leghátúl a karimából kiemelkedő lemezen Dukász Mihály görög császár (1071–1078), alatta jobbról I. Géza királyunk (1074–1077), balról a császár fia, Konstantin Porphyrogennetának képeit szemlélhetjük. Tudósaink úgy vélekednek, hogy ezt az alsó koronát Dukasz Mihály császár küldte ajándékul I. Géza királynak, hálából a neki tett jó szolgálatokért. Mikor kapcsolták a két koronát együvé, nem tudjuk. A korona jelenleg aranyszövettel van bélelve; e sipka-alakú bélés a legutóbbi (1867-iki) koronázás alkalmával készült; régente úgy látszik vörös bársony szolgált bélésül. A korona nagyobbik átmérője 21,6 cm, a kisebbik 20,3 cm.; súlya 2056 gramm.


A magyar szt. korona hátulról nézve.
Ipolyi A.: „A magyar szt. korona tört. és műleirása” czimű művéből.

De nemcsak ritka műbecsénél, hanem történeténél fogva is kiválóan érdekes a magyar szt. korona. Története szép legendával kezdődik. II. Szilveszter pápa a lengyel fejedelemnek, Boleszlónak (a legenda szerint Mieskónak) szánta, ki hasonló kéréssel fordult vala hozzá, mint István. Már el akarta küldeni, midőn éjjel megjelent az úr angyala, s így szólt hozzá: „Tudd meg, hogy holnap az első órában ismeretlen nép követei érkeznek hozzád, kik fejedelmök számára királyi koronát kérnek tőled. A kész koronát add nekik, mert az fejedelmöket illeti.” Másnap csakugyan megjelent Aschrich apát és előadta, mi végből küldetett. A pápának eszébe jutottak az angyal szavai s meghajolva Isten akarata előtt, a koronát átadta István követének. Alig távozott el Rómából Aschrich apát, megérkeztek a lengyel herczeg követei. De a pápa elutasítá őket, Izsáknak Ezsauhoz intézett eme szavaival: „Egy másik jött s az elrabolta testvére elől az áldást.”

Eleinte Székesfehérvárott a Szt. Istvántól épített főtemplomban őrizték a koronát; ugyanott történt királyaink koronázása is, egész a XVI. század közepéig. Már az Árpádházi királyok idejében többször volt versengés tárgya. Midőn I. Endre király az öccsének, Bélának tett ígéret ellenére fiát, Salamont megkoronáztatá s attól tartott, hogy neheztelő öccse Salamont a tróntól megfoszthatná: hogy őt próbára tegye, Várkonyba magához hivatá, és a koronát s egy kardot tévén eléje, felszólítá, hogy válaszszon. Béla a kardot választá s így elkerülte a veszedelmet, mely őt fenyegeté. Mert bátyja el volt határozva, hogy tüstént megöleti őt, ha a koronához nyúl. (1059.) II. László, kit Mánuel görög császár III. István király ellenében a magyarokra erőszakolt, a koronát is kézre keríté s fél évig magánál tartá. (1061.) Majd IV. István, a császár másik védencze ejté hatalmába a nemzeti kincset s birta egész haláláig. (1163.) III. Béla király, a ki szintén Mánuel pártfogásának köszönheté, hogy trónra jutott, oly ellenszenvvel találkozott eleinte, hogy az esztergomi érsek vonakodott őt megkoronázni. A király a pápához folyamodott, a kinek engedelmével azután a kalocsai érsek végezte a koronázást. (1174.) 1205-ben Imre király özvegye a trónra vágyó Endre herczeg elől kis fiával, Lászlóval s a koronával Lipót osztrák herczeghez menekült. A kis királyfi nemsokára meghalván, Endrének a koronát visszaszereznie sikerült. Különös fontosságot nyert a korona az Árpádház kihalását követő időben, midőn a megüresedett királyi szék versengés tárgya lőn az Árpádházzal rokon Venczel, Ottó és Róbert Károly között. Venczelt meg is koronázták (1301.). De mivel a cseh király fiát versenytársának párthíveitől félté, sereggel bejött az országba, s miután Esztergomban kifosztá a székesegyházat, Budára vonult. Itt azt az óhajtását fejezte ki, hogy szeretné fiát királyi díszben látni. Az urak semmi rosszat sem sejtve, teljesíték az öreg király kívánságát, a ki azután fiát a királyi kincsekkel együtt kivitte az országból. (1304.) Venczeltől a koronát s a többi jelvényeket Ottó bajor herczeg, IV. Béla király unokája megszerezvén, bejött az országba, hogy magát megkoronáztassa. De út közben majd hogy el nem veszté a koronát. Ugyanis, hogy versenytársainak és párthiveinek gyanuját elkerülje, a királyi hatalom jelvényét kulacsba rejtve hozta magával, a mely szíjon függött le a nyeregkápából. Éjjel a szíj megereszkedett s a kulacsa a koronával leesett. Csak hajnalban vették észre a dolgot. Azonnal visszasiettek, s noha sok járó-kelővel találkoztak, Fischamend táján, az út közepén, egy pocsolyában érintetlenül meglelték az elvesztett kincset. Ottó hívei baljóslatot láttak ebben, de csodát is. Miután megtörtént a koronázás, a király Budára vonult, a hol teljesen koronázási díszben végig lovagolt a város utczáin; nyilván azt akarta mutatni, hogy bírja a koronát. Azt mondják, hogy a szokás, mely szerint az újonnan koronázott király a város utczáit ünnepélyesen belovagolja, innen vette eredetét. Ottó nem sokáig örülhetett a királyi hatalomnak. Hogy a pártos főurak egyikét, László erdélyi vajdát a maga részére nyerje, megkérte leányának kezét. A ravasz vajda színleg hajlandónak mutatkozott, hogy a király kívánságát teljesíti, de midőn ez menyasszonya látogatására Erdélybe utazott, a vajda őt elzárta, a koronát pedig elvette tőle. (1307.) Később ugyan szabadon bocsátá, de a koronát nem adta neki vissza. Gentilis bíboros, kit a pápa védenczének Róbert Károlynak érdekében Magyarországba küldött, mindenkép azon volt, hogy a koronát László vajdától Róbert Károly részére megnyerje; de mivel nem ért czélt, az országgyűlés határozatára egy újonnan készült s a pápai követtől megáldott koronával koronázták meg Róbert Károlyt (1309), miután már előbb kétszer idegen koronával avatták királylyá. Oly nagy volt azonban már akkor a szent korona tekintélye, hogy bár az országgyűlés a Gentilistől megáldott koronát nyilvánítá a törvényes koronának, a nemzet továbbra is szent István koronáját tekinté annak. Gentilis kénytelen volt mindent elkövetni, hogy a koronát visszaszerezhesse, s miután ez végre sikerült, és Róbert Károly 1310-ben a szent koronával negyedszer is megkoronáztatott, tekinték őt törvényes királynak. Zsigmond idejében (1387–1437) Budán, majd Esztergomban őrizték a koronát, Zsigmond halála után pedig Visegrádra került. Innen Erzsébet királyné, Albert király özvegye, Kottáner Ilona nevű udvarhölgyével 1440-ben egy februári éjjelen eloroztatta. Az udvarhölgynek egy magyar katona volt segítségére. Ez ruhaneműek között fűrészt és lakatot csempészett a várba, míg Kottánerné a királyné kis pecsétjét s a korona helyiségébe vezető előszoba kulcsát vette magához. Midőn besötétedett s a várban már mindenki lepihent, ellátták magukat a szükségesekkel, s munkához fogtak, miben egy szolga is segítségükre volt. A várkápolna ajtaját Kottánerné nyitotta meg neki, s miután világot gyujtott, átadta a lakatot, az előszoba kulcsait s a királyné pecsétjét, hogy azokat a leütött lakat s a feltört pecsét helyébe tegyék. Sokáig és zörejjel dolgoztak, míg lereszelték és feltörték a zárakat. Kottánerné mindezt nagy félelemmel, lelkiismeretfurdalás, kísértetektől való félelem és fogadalmak közt hallgatta kívülről, folyton imádkozva aggodalmában. Mire kiment, hogy utána nézzen a dolognak, már minden fel volt törve, kivéve a lakatot a korona tokján, melyet nem bírván lefűrészelni, szintén feltörtek. A koronát azután a kápolnába vitték. Itt egy veres bársony-párnát fölfejtvén, a toll egy részét kivették, a szent koronát bele varrták, a tokot pedig a kályhában elégették. Másnap reggel a koronát a párnával szánra tették és tehénbőr-iszákkal letakarták. Igy indultak Komáromba, a hova a királyné már előbb elutazott volt. Út közben betértek egy csárdába; a vánkost bevitték és Kottánerné mellé az asztalra helyezték. Késő éjjel átkeltek a zajló Dunán, s alig érkeztek meg Komáromba, a királynénak kis fia született, László (V.), akit aztán három hónapos korában Székesfehérvárott meg is koronáztak. (1441.) A koronázás után a királyné fiával s a koronával Székesfehérvárról az osztrák határ felé menekült a lengyel Ulászló elől. Ezt az urak egy része királylyá választotta volt. A koronát a kis László bölcsőjébe rejtve vonult ki Erzsébet. A néprege szerint a királyné út közben a Kapuvárhoz közel eső Mihályi kastélyba szállt. Hogy üldözőit kijátszsza, a koronát csellel kiviteté a várból, s a kapu előtt lévő odvas fűzfa üregébe rejteté. Ladányi, a kastély ura őrizte itt a kincset, míg a királyné a kastély ablakán kitekingetve vigyázott rá. 1441. augusztus 3-án Erzsébet III. Frigyes császárnak elzálogosítá 2500 magyar arany forintért. I. Ulászlót ily körülmények között a Szt. István mellszobor alakú ereklyetartójáról levett koronával koronázták meg. A császár a koronát a rendek ismételt sürgetése ellenére sem akarta kiadni; ez csak 1463-ban történt, miután 60.000 forint váltságdíjat fizettek le érte. Huszonnégy évi távollét után nagy ünnepélyességgel hozták haza. 1464. márczius 29-én az agg Széchy Dénes érsek az ifjú Mátyás fejére tette. Hogy jövőben idegen kézre ne kerülhessen, az 1464-iki országgyűlés törvényt alkotott, melyben kimondá, hogy a koronát szokott helyen, alkalmas módon őrizzék. Mátyás halála után fia, Corvin János birtokába jutott, ki azonban a királylyá választott II. Ulászlónak átadá.


Visegrád.
Rohbock aquarell-képe nyomán készült metszetről.

II. Ulászló idejében még határozottabb gondoskodás történt a korona őrizetéről: kimondották, hogy állandóan Visegrádon őrizze két koronaőr, kiket a világi főrendek sorából kell választani. – A mohácsi veszedelem után a nemzet egy része Szapolyai János erdélyi vajdát ülteté az árván maradt királyi székbe. Szapolyai koronaőr volt; társának Perényi Péternek megegyezésével magához vette a koronát, s azzal magát meg is koronáztatá. (1526. nov. 11.) Minthogy az esztergomi és kalocsai érsekek Mohácsnál elestek volt, Podmaniczky István, nyitrai püspök, ki legöregebb volt társai közül, végezé a koronázási szertartást, Perényi Péter segédkezése mellett. Perényi később I. Ferdinánd pártjára állott s ennek kezére játszotta a koronát. (1527.) 1529-ben Szolimán szultán Szapolyai védelmére sereggel az országba jövén, az előle menekülő Perényit a koronával együtt Szapolyai emberei elfogták és Szolimánnak átadták. A szultán azonban a koronát nem tartá meg, hanem kiszolgáltatá védenczének, Szapolyainak. Ez magával vitte Erdélybe, halála után pedig özvegye, Izabella királyné kezén hagyá, a ki végre 1551-ben, hosszas alkudozás után Ferdinándnak engedte át. Buda, Visegrád és Székesfejérvár ekkor már a törököt uralták, s így a koronát Pozsonyba, majd Bécsbe, végre Prágába vitték, a honnan csak koronázáskor, rövid időre hozták Pozsonyba. A Rudolf és II. Mátyás között kitört ellenségeskedés idején a rendek valahára kieszközlék a nemzeti kincs visszahozatalát. Háromszáz főúr és nemes ment érte Prágába, akik hatlovas kocsin, diadalmenetben kísérték Pozsonyba. (1608.) Az 1608-iki törvény értelmében a pozsonyi vár egyik tornyában őrizték ezután. 1618-ban junius 18-án nagy vihar zugott le Pozsony fölött, miközben a villám beütött a vár azon tornyába, a hol a szent korona volt. Szerencsére nem tett benne kárt. A következő évben Pozsony városával együtt Bethlen Gábor erdélyi fejedelem keríté hatalmába, aki azonban továbbra is előbbi őrhelyén hagyá. Innen II. Ferdinánd győzelmes hadai elől a hű Révay Péter koronaőr Zólyomba, majd Kassára, Eperjesre, végre az ecsedi várba vitte. A nikolsburgi béke létrejöttével (1622.) Trencsénbe, majd Pozsonyba került, előbbi helyére. II. Rákóczy György támadása idején, 1644-ben ismét kellett a megmentéséről gondoskodni; ezuttal Győrbe vitték, de csak rövid időre. 1683-ban, mikor Kara Musztafa nagyvezér Bécs alá indult, a szent korona megint vándorolni volt kénytelen. Bécsen át Linczbe, majd Passauba szállíták, miközben az egyik koronaőr szüntelen vele volt. A veszély megszüntével ujra a pozsonyi vár lőn rendes hajléka. 1703-ban ujabb villámcsapás érte a tornyot, melyben a koronát őrizték, sőt a vár egy része is leégett, a miért a koronát Bécsbe vitték. 1712-ben III. Károly koronázása alkalmával került vissza Pozsonyba. Mária Terézia uralkodása elején Komáromba szállíták, mert az osztrák örökösödési háború idején Pozsonyban nem volt biztonságban. Majd visszahozatván, a vár nyugoti szöglettornyában maradt 1784-ig. Ez évben ápril 13-án II. József parancsára Bécsbe vitték, ahol a császári kincstárba helyezték el. A fejedelem ezen intézkedése ellen hasztalan tettek fölterjesztést a helytartótanács s a vármegyék. II. József csak 1790 elején, nehány héttel halála előtt egyezett bele abba, hogy a koronát Budára vigyék. Február 17-én átadták a koronaőröknek, Keglevich József és Nádasdy Mihály grófoknak, akik aztán a következő napon fényes fogaton, több testőrtől és főurtól kísérve az országba hozták. A nép mindenünnen eléje tódult s nagy lelkesedéssel fogadta; mindenhol zúgtak a harangok, szólt a zene és üdvlövések dördültek el. Itt-ott szónoklatot intéztek hozzá, hálaadó isteni tiszteletet tartottak és fényes kivilágítást rendeztek a tiszteletére. Köpcsényben, Győrött, Komáromban, Esztergomban, hol a menet megállapodott, a koronát közszemlére tették ki. Három napi út után Budára érkeztek vele, hol még nagyobb ünnepséggel fogadták s a királyi palotában elhelyezték.

A franczia háborúk idején, 1805-ben Munkácsra, 1809-ben Egerbe, majd Gyöngyösre vitték. Az utóbbi helyről 1809. november 8-án került vissza Budára. A szabadságharcz idején csaknem végzetessé vált bujdoklása és elrejtése. Windischgrätz herczeg közeledésének hírére a honvédelmi bizottság 1848. deczember 30-án meghagyta Bónis Sámuel képviselőnek, mint országos biztosnak, hogy a koronát s a koronázási jelvényeket magához vevén, azokkal siessen Debreczenbe, a nemzetgyűlés leendő székhelyére. Bónis a parancsnak eleget is tett s a rábízott nemzeti kincseket Debreczenben átadta Kossuthnak. Buda hősies megostromlása után a kormánynyal ismét Pestre, majd Szegedre költözött. De itt sem levén biztonságban, Szemere Bertalan belügyminiszter Nagyváradra vitte, a honnan Aradra, majd Lugosra menekült vele. Itt el akarta rejteni, de nem lehetett. Tovább sietett tehát Karánsebesre, a hol egy közeli bányában kívánta biztonságba helyezni. Ez sem sikerülvén, miután honvédeink mindenfelé már lerakták a fegyvert, Orsovára törekedett, ahol először egy üres ház padlója alá rejté, majd az Allion-hegy tövén levő füzesben, közel egy elhagyott fahídhoz, az Oláhországon vezető uttól balra, két fiatal fa között elásta. (1849. augusztus 22-én.) E munkában Házmán, Grimm és Lórodi voltak segítségére. Az osztrák kormány sokáig kutatta a korona hollétét; keresték Szászka és Oravicza között, majd más vidéken is, de sikertelenül. 1853 tavaszán, állítólag határozottabb feladás folytán, nyomára jövén, Karger Titusz őrnagy-hadbírót bizták meg fölkutatásával. Ez hosszas keresés után szeptember 8-án, reggeli nyolcz órakor végre ráakadt a kívűl-belül rozsdás vasládára s benne megtalálta a koronát, s a többi koronázási jelvényeket. E helyen ma díszes kápolna áll. A korona s a jogar sértetlen állapotban volt, de a kardot teljesen ellepte a rozsda, az országalma aranyozása sötét színüvé vált, a palást s a párnák át voltak ázva, a harisnyák, saruk és szalagok rongált állapotban. A szerencsésen föllelt ereklyéket aztán külön hadi gőzös hozta föl Budára szeptember 16-án, a honnan Bécsbe vitettek. Mindkét helyen nagy pompával fogadták. Bécsből negyednapra visszaküldték Budára, a várpalotába, melynek a Zsigmond-kápolnához épített sarokrészében, egy első emeleti szobában őrzik ma is. Azóta csak két ízben háborgatták meg nyugalmában… 1867. junius 8-án, midőn dicsőségesen uralkodó királyunk fejére tették; majd 1880. május hó 9. és 10-én, midőn a Magyar Tud. Akadémiától kiküldött bizottság, mely Ipolyi Arnold, Henszlmann Imre és Pulszky Károly tudósokból állott, ő Felsége s az országgyülés engedélyével, pontos rajzokat és leírást készített róla.

S most szóljunk a többi koronázási jelvényekről is.


Szent István palástja.
Ipolyi A. „A magyar szt. korona története és műleírása” czímű műve nyomán.
Tull Ödön rajza.

Legbecsesebb ezek közül Szt. István palástja. Eredetileg misemondó ruhául szolgált, melyet Gizella királyné és Szt. István király 1031-ben a Boldogságos Szűz székesfehérvári templomának ajándékoztak. Ez a ráhímzett feliratból is kitűnik, mely így szól: „CASULA HAEC DATA ET OPERATA EST ECCLESIAE S. MARIAE SITAE IN CIVITATE ALBA ANNO INCARNATIONIS CHRISTI MXXXI. INDICTIONE XIV. A STEPHANO REGE ET GISELA REGINA.” (Magyarul: „E miseruhát adományozták és készíttették Sz. Mária Fehérvár városában levő temploma részére Krisztus születésének 1031-ik esztendejében, a tizennegyedik indikczióban, István király és Gizella királyné.”) Mint misemondó ruhának harangalakja volt; később elől szétvágták s a jelenlegi kényelmes alakot adták neki. Mikor történt ez az átalakítás, s mikor kezdték a koronázásnál használni? Nem tudjuk. Annyi bizonyos, hogy a vegyes-házi királyok alatt már régóta használatban volt. Kelméje keleti mintázott selyemszövet. Eredetileg kékesbe játszó violaszínű volt; de a régiségtől s a nedvességtől most már nagyon megfakult. Az amúgy is díszes palástot a rajta levő sok aranyhímzés teszi még díszesebbé. A himzések a Megváltót, Szűz Máriát, az apostolokat és prófétákat, továbbá az egyház első vértanuit és szentjeit tüntetik föl. Különösen érdekes a három középső alak az utolsó képkörben, melyek István királyt, nejét Gizellát és fiát, Imre herczeget ábrázolják. Figyelemre méltó a palástra alkalmazott kivágott gallér is, melynek szövete és hímzése a palástétól eltér. Ugy látszik, a palást a veszprém-völgyi görög apáczák kolostorában készült. Létrejöttében Gizella királynénak kiváló része volt s valószínű, hogy udvarhölgyeivel maga is dolgozott rajta.


Pozsony.
(A XVII. században készült s az Orsz. Képtárban 743. sz. alatt őrzött metszetről.)

A királyi pálcza régi és igen szép. Tulajdonképen botra erősített buzogány. Nyele vékony aranyozott ezüst pléhből készült; fejét ökölnagyságú kristálygomb képezi, melybe három oldalon állatalak (oroszlán?) van bevésve. A gombot pompás arany sodrony-diszszel borított pántolás és rövid lánczokon csüngő golyócskák ékesítik. Gazdagon van diszítve a jogar nyele is. A kristályba vésett állatalak s a kristály-foglalat felső részén látható kufitikus betűcsomó keleti eredetre vall.

Az ország almája, melyet a megkoronázott király baljában szokott tartani, aranyozott fémlemezből készült egyszerű gömb, melybe felül kettős kereszt van illesztve. Eredetileg a gömbnek két oldalán czímer volt, egyik azonban levált róla. A czímer tökéletesen egyezik Magyarországnak Nagy Lajos korabeli czímerével s így az ország almáját e korból valónak kell tartanunk.

A kard, melylyel az újonnan koronázott király, a koronázási dombon lóhátról a világ négy tájéka felé szokott vágni, annak jeléül, hogy az országot bármely oldalról jövő ellenség ellenében megvédelmezi, aránylag ujabb eredetű. Ugy látszik, nem régibb a XVI. századnál. Hossza mintegy 2 1/2 láb; hüvelye vörös bársonynyal bevont, szintén közönséges mű.

A kettős kereszt, melyet Szilveszter pápa küldött Szt. Istvánnak, elveszett. A legutóbbi koronázás alkalmával egyszerű ezüst feszületet vittek a király előtt, melyet az esztergomi főegyház kincstárában őriznek.

A többi koronázási ékszer és öltöny: a hosszu fehér ing (alba), a stóla, a vállkendő (humerale), az őv (cingulus), a keztyűk, a melldísz vagy kapocs elenyészett vagy használhatatlanná vált. A saruk és harisnyák 1849-ben mállottak el.

A korona a koronázási jelvényekkel együtt kereszt-pántokkal sürűn vasalt ládában van elzárva. E láda – mint a rajta levő felirat és czímer mutatja – II. Mátyás király koronázása alkalmával, 1608-ban készült.


Az orsovai korona-kápolna.
Orell Füssli: „Ungarn in Wort u. Bild” czimű művéből.


A korona ládája.
Ipolyi A.: „A magyar szt. korona tört. és műleirása” czimű művéből.


Szt. István signuma a pannonhalmi apátság kiváltságlevelén.
Olv.: Signum domini Stefani incliti regis. Azaz: István felséges király úr jegye.
A jobbról látható monogramma négyszögletes s a király nevét (Stephanus) és czímét (Rex) rajti magában. A régi oklevelekben előforduló monogrammákban rendesen van egy vonás, melyet a király sajátkezűleg húzott, s ezzel mintegy hitelesíté az oklevelet. Ez a vonás az aláírást pótolta. Később a királyok megelégedtek azzal, hogy csak a befejező vonást vagy pontot rakták föl; majd ezt is sokalván, a monogramma elkészítését egészen az oklevél irójára hagyták. Az utóbbi eset forgott fönn ugy látszik a pannonhalmi apátság kiváltság-levelén látható monogrammánál is, mert semmi olyast nem fedezhetünk föl rajta, amit Szent István király keze vonásának lehetne tartani.
(A Tud. Gyüjtemény 1836. évfolyamában megjelent facsimiléről.)