SZALAY–BARÓTI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

12. II. Endre. (1205–1235.)

A királyi tekintély hanyatlása. Endre bőkezűsége. Gertrud királyné. Testvérei: Berthold, Henrik és Ekbert. Elégületlenség. Endre leányát: Erzsébetet eljegyzi Hermann thüringiai őrgróf fiának: Lajosnak. Szent-Erzsébet élete. Összeeskövés Endre ellen. Endre Halicsba indul. Gertrud királyné meggyilkolása. Krónikáink tudósításai e véres esemény okairól. Bánk-bán. János esztergomi érsek. Endre király bosszúja. Béla herczeg megkoronázása. Endre király második házassága. Halicsi ügyek. Román, Danilo. Endre Danilót pártolja. Fölveszi a Galiczia és Lodoméria királya czimét. A halicsiak lázadása. Igorevics Vladimir és Román. Danilo menekülése. Endre sereget küld Halicsba, de a halicsiak kiűzik. Danilo visszahelyezése, Endre 1212-i hadjárata. Msztizláv Danilót anyjával együtt menekülésre kényszeríti. Volodiszláv. Kálmán herczeg. Eljegyzik Leszko lengyel herczeg kis leányával: Szalómével. Endre fiát a halicsiakkal fejedelmökül ismerteti el s számára a pápától koronát kér. Leszko herczeg álnoksága. Kálmán menekülése. Endre Kálmánt visszahelyezi. A herczeg koronázása. III. Honorius pápa. Endrét sürgeti, hogy keresztes fogadalmát teljesítse. A király előzetes intézkedései. Endre a Szentföldre indul. Szerződése Velenczével. Kiköt Cziprus szigetén, majd Akkonban. Al-Adil és fia: Al-Muazzam. A keresztesek portyázásai. A Tábor-hegyi erőd ostroma. Endre király hazatérése. Útközben családja hatalmát házasságok kötésével igyekszik emelni. Az ország állapota a király hazatérése után. Halicsi bajok. Kálmán menyasszonyával fogságba esik. Msztizláv Endre királylyal egyességre lép. Kálmán megszabadul. Országos zavar. A lucrum camerae. A királyi javak és jövedelmek eladományozása. A pápa közbelépése. Endre elrendeli a királyi javak visszavételét. A zavar növekedése. Az urak egy része Béla körül csoportosul. Az arany bulla. Az egyháziak részére kiállított kiváltság-levél. III. Honorius pápa s a főurak az arany bulla intézkedései ellen. Viszály Endre király s fia: Béla között. Béla az elidegenített királyi javakat visszavenni törekszik. A német lovagrend. A szászok kiváltságai. Endre herczeg Halicsban. Érdekében atyja hadat indít. Béla és a kunok. A Domokos-rend térítési kisérletei. A kun püspökség. A szörényi bánság. Béla hadjárata Bulgária ellen. A halicsiak Endre herczeg ellenében behívják Danilót. Endre herczeg az oroszok fogságába esik. Visszanyeri szabadságát. Béla és Endre halicsi hadjáratai. Béla folytatja a koronajavak visszavételét. Összeesküvés Endre és Béla ellen. A papság panaszai. Az arany bulla kiegészítése. A törvény sikertelensége. Interdictum. A király főbb tanácsosainak bűnhődése. Az interdictum felfüggesztése. Endre követsége a pápához. Jakab praenestei bíboros küldetése. Az ó-budai zsinat. A boszniai eretnekség kérdése. A beregi egyezmény. Hadjárat osztrák Frigyes ellen. Endre harmadik házassága. János püspök egyházi átokkal sujtja őt s az országot inderdictum alá veti. A király IX. Gergely pápához fordul. A pápa méltányossága. II. Endre halála.

A hosszas trónviszályok, melyek majd egy évszázadon át dúlták hazánkat, s az azok következtében támadt háborúk aláásták a királyi tekintélyt, míg az egyházi s világi főurak hatalmi befolyása mindinkább növekedett.

A trónért versengő felek pazar kézzel osztogatták a királyi javakat, jövedelmeket és kiváltságokat, hogy párthíveket szerezzenek maguknak. Már II. Béla kezdte a királyi javaknak elosztogatását. A krónika szerint uralkodása vége felé mind jobban megkedvelé a borivást és ittas állapotában akármit kértek udvari emberei, mindent megkaphattak tőle. Utódai közül III. István és ellenfelei, hogy pártjokat növeljék, sok jószágot idegenítettek el. III. Béla bőkezűségét, mint láttuk, különösen az egyházzal érezteté. Imre a testvérével vívott harczok alatt bőkezűen osztá a kiváltságokat és javakat: megerősíté az esztergomi érsek azon jogát, hogy a pénz beváltásából eredő királyi jövedelem tizedét szedhesse, sőt Esztergomban építeni kezdett palotáját is neki ajándékozá; a templomos vitézeket minden adótól s egyéb fizetéstől fölmenté stb. Nagy baj volt, hogy lázadó öccse ellenében a pápához fordult segítségért s így a római szentszéknek alkalmat nyujtott a Magyarország ügyeibe való beavatkozásra.

II. Endre uralkodása alatt a királyi tekintély nem hogy emelkedett volna, hanem inkább sülyedt. Hanyatlását semmi sem mutatja inkább, mint az, hogy Endrének koronázása alkalmával a nemzet jogainak és kiváltságainak megtartását esküvel kellett fogadnia. A király trónra jutván, tele kézzel pazarolta az ország javait; s nemcsak egyes birtokokat, hanem egész vármegyéket adományozott el főembereinek, vitézeinek. Ily módon természetesen csökkent a király jövedelme; de megfogyott a királyi sereg is, mert a várnépek a várföldek eladományozásával nem tartoztak többé a királyt szolgálni, hanem csak urokat.

A király bőkezűségét nemcsak a magyarok, hanem Gertrud királyné kedvezéséből az idegenek is tapasztalák. E nő, ki oly kiváló szerepet játszott hazánk történetében, IV. Berthold isztriai és krajnai őrgrófnak volt a leánya. Atyja Dalmáczia és Horvátország herczegének nevezte magát, utóbb azonban beérte a Meránia herczege czímével, melynek annyiben volt alapja, mert a dalmát-albániai tengerpart Meránia nevű hegyes vidékének őrzése Kálmán király ideje óta az ő családjára volt bízva.

A férfias lelkű nő Endrét egészen hatalmában tartá. Már herczeg korában ismételten lázadásra ingerelte bátyja ellen, a miért Imre Endre elzárása után Gertrudot megfosztá javaitól és szüleihez hazaküldé; az ő ösztönzésére igyekezett Endre a kiskorú László mellőzésével trónra jutni. Endre végre fejére tette a koronát, s most a nagyravágyó nő dölyfe nem ismert határt. A kormány gyeplőjét egészen magához ragadta. Mint egy kortárs megjegyzi róla: „A női gondolkozásba férfias lelket szőtt, s az ország ügyeit ő vitte.”

Fitestvéreit valósággal elhalmozta javakkal és kitüntetésekkel. Ezek közül a legifjabbat, Bertholdot, noha alig volt még huszonöt esztendős, 1206-ban a megüresedett kalocsai érseki székre emeltette férjével. III. Incze pápa az ifjút nem tartá alkalmasnak a főpapi állásra, s a salzburgi érseket megbizta, hogy tartson vizsgálatot: vajjon Bertholdnak megvan-e a kellő kora és jártas-e az egyházi tudományokban? A vizsgálat eredménye nem volt kedvező. Az érsek úgy találta, hogy Berthold tudja ugyan olvasni a szentirást s a maga nyelvére elég jól leforditja, a nyelvtanból is ügyesen felel, de az egyházi jogban és szónoklatban teljesen járatlan, azonfölül a megkivánt korral sem bír. A pápa ennek alapján nem volt hajlandó Bertholdot megerősíteni, Endre azonban Gertrud unszolására addig könyörgött neki, míg végre engedett. Berthold úgy látszik maga is érezte tudatlanságát, mert 1209-ben a vicenzai egyetemre ment, hogy ott a tudomány elemeit elsajátítsa. A pápa nagy megbotránkozással értesült erről és keserű szemrehányást tett a királynak, a miért vele a „mesterek mesterévé” tétette azt, a ki a „tanítványok tanítványa” lehetne csupán. Mindazonáltal II. Endre sógorát még abban az évben Horvát- és Dalmátország bánjává, majd utóbb 1212-ben erdélyi vajdává, 1213-ban pedig Bács és Bodrog megyék ispánjává tette.

Mint érsek Berthold nem akart maga fölött mást elismerni s minden áron azon volt, hogy egyházmegyéjét az esztergomi érsektől függetlenné tegye. Már-már czélt is ért, mert János érsek a király iránt való tekintetből lemondott minden joghatóságról, melyet a kalocsai egyházmegyében gyakorolt, sőt abba is beleegyezett, hogy a királyt az esztergomi érsek akadályoztatása, vagy vonakodása, vagy széküresedés esetén a kalocsai érsek koronázhassa meg. De a káptalan tiltakozására a pápa nem hagyta jóvá a kötött egyességet, azzal a megokolással, hogy a Magyarországon oly gyakori trónviszályok még sürűbben fognak előfordulni, ha többen végezhetik a koronázást.

1208-ban a királyné két másik testvére: Henrik isztriai őrgróf és Ekbert bambergi püspök, a kiket Sváb Fülöp király meggyilkolásával vádoltak s birodalmi átokkal sujtottak, szintén az országba jöttek. Endre szivesen fogadta ezen sógorait is, Ekbertnek a Szepességben birtokot adományozott, s kivitte, hogy a két herczeg 1211-ben Németországba visszatérhetett.


Szt. Erzsébet.
Liezen-Mayer Sándor festménye a Nemzeti Muzeum képtárában.
Az „Osztr.-magyar-monarchia irásban és képben” VIII. kötetéből.

A királyné testvéreinek e túlságos pártolása általános elégületlenséget keltett az országban. Különösen nehezteltek a királyra, a miért Bertholdot, ez éretlen ifjút, mások fölé emelte.

Még más oka is volt a nemzetnek az elégületlenségre. Noha a király jövedelmei Endre pazarlásai miatt egyre apadtak, Gertrud mégis nagy kincseket halmozott össze. 1211-ben Hermann thüringiai őrgróf követei jelentek meg Endre udvarában, hogy négy éves kis leánykáját, Erzsébet-et az őrgróf kis fiának, Lajos-nak eljegyezzék s magukkal vigyék. A királyné oly fényes hozományt adott leányának, hogy olyat Thüringiában addig még nem láttak. A kis menyasszonyt arany, ezüst és selyem kelmékbe burkolva, ezüst bölcsőbe fektetve adta át az őrgróf követeinek, s vele ezer márka készpénzt, nagy számú arany és ezüst edényt, arany lánczokat, drágaköves gyűrűket, egy ezüst fürdőkádat, selyem- és bársony kelméket, – s a nagy kincs látásán elámult követséggel az őrgrófnak azt üzenteté, hogy legyen jó reménységben, ha Isten élteti, még többet is küld neki.

Magyarországi Szent Erzsébet 1207-ben született. Már gyermekkorában kimutatta mély vallásosságát és szeretetét a szegények iránt. Alig tudott beszélni, már Jézus nevét hangoztatá s kimondhatatlanul örült, ha róla meséltek neki; már akkor boldognak érezte magát, ha a szegények könnyeit jótékonyságával felszáríthatá. Hermann, thüringiai őrgróf értesülvén arról, hogy mily szép és kedves leánykája van a magyar királynak, elhatározta, hogy őt legidősebb fia, a tizenegy éves Lajos számára nőül kéreti. Abban az időben ugyanis szokásos vala, hogy a fejedelmi családok gyermekeit már kicsi korukban jegyezték el egymásnak. Követeket küldött tehát Endre királyhoz, hogy leányát fia számára megkérjék, s ha lehet, mindjárt magukkal Thüringiába vigyék. Endre és neje, Gertrud készséggel hajoltak az őrgróf kívánságára s a kis Erzsébetet gazdag ajándékok kiséretében Pozsonyban átadták Hermann őrgróf követeinek. A kis herczegnő csak négy éves volt, midőn elhagyta atyját, anyját, szülőföldét, hogy messze, idegen országba költözzék. Szülei sirva búcsúztak el tőle, s hogy Thüringiában ne érezze magát egészen idegenül, tizenhárom magyar nemes leányt adtak melléje játszótársakul. Midőn a követség Thüringiába érkezett, Hermann őrgróf nejével Eisenach városáig a kis ara elé ment, majd Wartburg várába vitte, ahol ünnepélyesen megtartották a kézfogót.

A kis Erzsébet együtt növekedett jegyesével, de csakhamar tapasztalnia kellett a földi dicsőség mulandóságát. Híre jött, hogy anyját a magyar urak meggyilkolták. A szomorú esemény mélyen meghatotta gyermeki szívét s ezentúl még buzgóbban szolgálta Istent s gyakorolta az irgalmasság cselekedeteit. A hiúság legkevésbbé sem bántotta: arczát sűrű fátyollal takarta be, ha emberek közé ment; szép ruhára, ékszerre épen nem áhítozott. Magára nem adott semmit, de annál bőkezűbb volt a szegények iránt. A pénzt, a melyet nevelő szüleitől kapott, a szegények között osztotta ki; a konyhán s az éléskamrában összegyüjtötte a megmaradt ételeket s a koldusoknak adta. Hermann őrgrófnak nagyon tetszett a kis Erzsébet vallásossága és jószívűsége. Jegyese, Lajos is testvérként szerette s örömest társalgott vele. 1216-ban nagy bánatára meghalt Hermann őrgróf, s ekkor szomorú napok következtek reá. Zsófia, az őrgróf özvegye, valamint Ágnes, Lajos nővére, sokszor pirongatták fejedelmi sarjhoz nem illő ruházkodásáért és magaviseletéért. Még jegyesét is rá akarták beszélni, hogy küldje őt vissza Magyarországba, mert nem hozzá való. Ámde nem értek czélt. Lajos őrgróf, a ki atyja halála után a tartomány kormányát átvette, változatlanul hű maradt jegyeséhez, s midőn elérte huszadik évét, nőül vette. Erzsébet akkor mult tizenhárom éves. Még gyermek volt jóformán, de a méltóság és komolyság, mely egész lényén elömlött, idősebbnek mutatta őt. Arcza barnás, de szép volt, haja fekete, termete nyulánk, járása méltósággal teljes. Hitvesi kötelességeit ifjú kora daczára is lelkiismeretesen teljesíté. Becsülte, szerette férjét, ki sok tekintetben hasonlított hozzá. Örömest teljesíté akaratát, viszont férje sem akadályozta őt vallásos gyakorlataiban, sőt inkább buzdítá. Asszony korában is csakúgy imádkozott, sanyargatta testét, táplálta, ruházta, ápolta a szegényeket, mint annak előtte. Ha szegényt vagy beteget látott, mély részvétet érzett iránta. Sokszor legszebb ruháit osztotta ki közöttük, maga egyszerű szürke posztó-köpenyben járt. Felkereste őket hajlékukban, még a legzordabb időben is, odaült ágyukhoz, átadta a magával hozott adományokat és vigasztaló szavakat intézett hozzájuk. Otthon font s a szegények számára ruhákat varrt. Ételt is sokszor maga vitt szegény betegeinek. Egy alkalommal téli időben egyik szolgálója kiséretében kenyeret, bort, tojást s más ételeket vitt köpenye alatt, hogy a szegények között kioszsza. A mint a hegyen lejött, találkozott férjével, a ki e szavakkaL: „Hadd lám, mit viszel?” a köpenyt félrevonta, s ekkor – így szól a legenda – étel helyett, a legszebb piros és fehér rózsákat pillantá meg az őrgróf, nejének feje fölött pedig feszület tündöklött. Hermannt Erzsébet négy gyermekkel ajándékozta meg: egy fiúval és három leánynyal, kik közül az egyik brabanti herczegnő, a másik kettő pedig apácza lett. 1225-ben nagy éhinség volt Thüringiában. Az őrgróf ép akkor Olaszországban járt a császárnál. Erzsébet, hogy enyhítse alattvalói nyomorát, férjének összes kincseit elosztotta a szegények között; megnyitotta éléskamráit, a szegények számára kenyeret süttetett s naponként 900 éhezőt táplált. Sokan éhségtől elerőtlenedve, betegek lettek. A kórház, a melyet Erzsébet a Wartburg alatt építtetett, a nagy számú betegeket nem fogadhatta be, azért Eisenachban két újat alapított, a hová naponként eljárt s ápolta a betegeket. Még ékszereit is eladta, hogy a szegényeken segíthessen. 1227-ben Lajos őrgróf a Szentföldre indult. Erzsébet Thüringia határáig elkisérte s szomorú szívvel búcsúzott el tőle, mert érezte, hogy nem látja többé viszont. Szomorú sejtelme teljesült: az őrgróf útközben, Otrantóban meghalt. Férje halála után régi ellenségei nyiltan ellene fordultak. Rábeszélésükre Henrik, az elhalt őrgróf öccse, magához ragadta a kormányt s Erzsébetet gyermekeivel tél idején Wartburg várából elűzte. Sírva ment le Erzsébet Eisenach városába, karján legkisebb gyermekével, míg többi gyermekeit szolgáló asszonyai vezették. Eisenachban hasztalan kért éji szállást az emberektől; az őrgróf haragjától való félelmében nem merte senki a házába fogadni szegényt. Félig megfagyva, éhségtől gyötörve végre egy korcsmába tért be, a hol megengedték, hogy az éjszakát az istállóban töltse. Hogy gyermekeit eltarthassa, kevés ékszereit kénytelen volt elzálogosítani. A szegény árvákat jó emberek magukhoz vették és üldözői elől elrejtették. Erzsébet ott maradt Eisenach városában és fonással kereste kenyerét; de ily szomorú állapotában sem feledkezett meg a szegényekről. Ekbert püspök értesülvén hugának nyomasztó helyzetéről, gyermekeivel együtt Botenstein várába vitette őt. A püspök azt tanácsolta neki, menjen férjhez, hogy üldözőitől megszabaduljon. De Erzsébet kijelenté, hogy soha férjhez nem megy többé, a világ örömeiről lemond s más vágya nincs, mint hogy Isten mielőbb magához vegye. Midőn a férje kiséretében volt lovagok a Szentföldről visszatértek s hallották, mily méltatlan bánásmódban részesült úrnőjük, haragra gyúltak s esküvel fogadták, hogy Erzsébetet és árváit meg fogják védeni bárki ellen is. Elmentek Henrik őrgrófhoz és szemére lobbantották kegyetlenségét. Henrik magába szállva beismerte hibáját, bocsánatot kért Erzsébettől s megigérte, hogy a mit vétett, jóvá fogja tenni. Át akarta neki adni a tartományi kormányt, de Erzsébet visszautasította, csupán hozományát, jegyajándékát s azt kivánta, hogy fia számára biztosíttassék a tartományi kormány, ha eléri nagykorúságát. Henrik csakugyan szavának állott, Marburg városát a hozzá tartozó falvakkal átengedte Erzsébetnek, azon felül évdíjul 500 márka ezüstöt igért neki. Erzsébet Marburgban egyszerű fakunyhóban visszavonultan élt, s hogy egészen Istennek szentelhesse magát, 1229-ben Nagypéntek napján ünnepélyesen szerzetesi fogadalmat tett. Gyermekeitől is megvált: fiát Kreuzberg várába, leányait pedig kolostorba vitette. Endre király zarándokoktól értesülvén arról, hogy leánya mily nyomorúságosan él, vissza akarta őt hivatni országába. Követeket küldött tehát hozzá, s midőn a követség feje Erzsébetet kunyhójában rokka mellett találta, könnyezve fölkiáltott: „Ki látott valaha királyleányt rokkát pörgetni?” De Erzsébet azt válaszolá: „Én csak szegény bűnös vagyok, a ki nem tartotta meg Isten parancsait, amint kellett volna.” Megnyugtatta a magyar főurat: a szegénységet maga választotta, s boldognak érzi magát, boldogabbnak, mint atyja az ő királyi pompájában. Midőn sógorától az igért 500 márka ezüstöt megkapta, a környéken levő szegényeket a Marburg közelében levő nagy térségben összegyüjtötte. Több ezer vak, sánta s mindenféle más nyomorék koldus gyült össze, a kik között Erzsébet maga osztotta ki a sógorától kapott összeget. Szentségének híre mindinkább elterjedt. Beszélték róla, hogy csodákat művel, hogy a vakoknak visszaadja a látást, a bénáknak a járást, a némáknak a beszélő képességet. Huszonnégy éves korában égi szózatot vélt hallani, mely tudtára adta, hogy nemsokára befejezi földi zarándoklását és Istenhez tér. Örömmel tudatta e hírt gyóntató atyjával, negyed napra azután lefeküdt, mert heves láz gyötörte. Néhány nappal halála előtt elbucsúzott környezetétől s miután minden vagyonát a szegények között elosztani rendelé és temetéséről is intézkedett, magához vette az Úr testét s az utolsó kenetet, és 1231-ben november 19-én éjjel csendesen elhunyt. Szentségének oly nagy volt a híre, hogy IX. Gergely pápa már 1235-ben szentté avatta őt. Testét nagy ünnepélyességgel emelték fel sírjából, II. Frigyes császár s tömérdek nép jelenlétében.


Szent Erzsébet.
(A marburgi székesegyházban lévő szobor.)

Gertrud királyné fényűzése és pazarlása, rokonainak, kegyenczeinek mód nélkül való dédelgetése s a hazafiak mellőzése miatt általános volt az elégületlenség az országban. Ennek következtében már 1210-ben összeesküvés támadt, melynek az volt a czélja, hogy a neje akaratán induló, tehetetlen Endrét a trónról elmozdítsák s arra III. Béla király öccsének, Géza herczegnek valamelyik fiát ültessék. Az összeesküdtek leveleket is küldöttek ki Görögországba, ahol a herczegek tartózkodtak; de a levélvivőket Domáld, sebenicoi gróf Spalatóban elfogván, az összeesküvésnek nyomára jöttek s azt csirájában elfojtották. A királyi pár ezuttal elkerülte a veszedelmet, de azért nem okult: ezentúl is folytatta pazarlásait s dédelgette az idegeneket, míg végre a nemzet főbbjei megelégülvén a királyné garázdálkodását, véres bosszút álltak a rajtok elkövetett sérelmekért.

1213 őszén Endre királyt Halics ügyei elszólíták az országból. Seregével útnak indult tehát, a kormányt nejére és sógorára, a gyűlölt Bertholdra bizván. Távolléte kívánt alkalmul szolgált az uraknak, hogy bosszújokat végrehajtsák. A királyné úgy látszik sejtelmével sem birt a közelgő veszedelemnek. A vendégül nála időző Lipót osztrák herczeggel, továbbá öccsével Bertholddal és csekély udvari kisérettel az Esztergom közelében elterülő pilisi erdőkben gondtalanul vadászgatott, midőn szeptember 28-án éjjel az elégületlenek, élükön Győrefia Péter csanádi ispánnal, a ki korábban Gertrud udvarbirája volt, továbbá Simonnal, Bánk nádor vejével s egy másik Simonnal a Kácsik nemzetségből, a sátrak alatt mulató társaságot fegyveres kézzel megrohanták. Első sorban a gyűlölt királynéra törtek: leteperték a földre, kezeit, melyeket könyörögve fölemelt, irgalmatlanul levágták, őt magát pedig lándzsákkal összeszurkálva megölték. Lipót herczeg és Berthold érsek, kiket szintén halálra kerestek, a sötétségben elillantak; az érsek nehány emberét, papját azonban az összeesküvők elverték, kifosztották s a németek közül többeket levágtak.

Krónikáink Gertrud királynét az egykorú források ellenére nem a németek iránt való gyülölségből, hanem magánbosszúból öletik meg, s tettesül Bánk nádort vallják. Szerintök a királynénak valamelyik testvére, a ki vendégkép mulatott nála, Bánk nádor nején a királyné tudtával gyalázatos merényletet követett el, a miért a felbőszült nádor a királynéra támadt s őt megölte. Ez azonban csak később keletkezett mende-monda, amelyről az egykorú följegyzések semmit sem tudnak. Keletkezésére befolyhatott, hogy Bánk is részes volt az összeesküvésben. Bűnössége ugyan mindjárt nem tudódott ki; csakis így érthető, hogy Endre király 1216-ban, tehát három évvel neje halála után, „hűséges jobbágyá”-nak nevezi, majd utóbb a báni méltóságra emeli, amelyet már azelőtt is viselt. Később azonban Béla ifjabb király ösztönzésére ő is meglakolt, amennyiben összes javait elkobozták.

Közel egykorú külföldi följegyzések a gyilkosságba János esztergomi érseket is belevonják. Az összeesküvők, mielőtt a merényletet elkövették, állítólag kérdést intéztek hozzá, s ő nem hogy visszatartotta őket, hanem kétértelmű válaszával még inkább fölbiztatta. Ugyanis kérdésükre: ha vajjon megöljék-e a királynét? Válaszképen ezt irta: Reginam occidere nolite timere bonum est; si omnes consenserint ego non contradico; azaz: A királynét megölni ne akarjátok; félni jó; ha mindnyájan beleegyeznek, én nem, ellent mondok. Valószínű azonban, hogy ez is csak mende-monda, mert Endre király különben aligha nevezi az érseket 1214-ben „kipróbált hűségű”-nek a pápához intézett levelében s aligha bizza rá az ország kormányát, midőn a Szentföldre indult.

Endre király Leleszen vette a szörnyű hirt s azonnal visszafordult, hogy bosszút álljon neje gyilkosain. Péter ispánt karóba huzatta s másokat is kivégeztetett. A király haragját csak azok kerülték el, a kik Lengyelországba futottak, vagy a kikről nem tudódott ki, hogy részök volt a bűnös merényletben.

Hogy gyűlölt sógorát eltávolítsa, két püspök kiséretében külföldre küldötte. Az érsek nem távozott üres kézzel: magával vitte Gertrud királyné 7000 márkát érő kincseit, a melyeket gyermekei számára összekuporgatott. Endre e miatt keservesen panaszkodott a pápának s kérte őt: adassa vissza az elrablott kincseket, különben az érsekség jövedelmeiből szerez magának kárpótlást. Utóbb azonban, midőn a nemzet haragja, gyűlölete lecsillapodott, az érsek ismét visszatért s elfoglalta székét, mignem 1218-ban aquiléjai patriarchává nevezték ki.

Az összeesküvők egy része Endre helyébe elsőszülött fiát, Bélá-t szándékozott a trónra emelni. E terv azonban nem sikerült. A kis herczeget Miska vasvári ispán vette magához s nevelte, néhány hónap mulva pedig visszaadta atyjának, Endre királynak, aki aztán maga tetette fejére a koronát. (1214.)

II. Endre eleinte kétségbe volt esve, de utóbb megvigasztalódott s 1215-ben ujra megnősült, nőül vevén Jolántá-t, Courtenay Péter grófnak, Henrik konstantinápolyi császár sógorának a leányát.

Noha az ország zilált viszonyai s alattvalóinak elégületlensége miatt minden figyelmét saját országára kellett volna fordítania, a király mégis inkább a halicsi ügyekkel foglalkozott, melyek uralkodása elejétől fogva érdekelték.

1198-ban Jaroszlavics Vladimir halála után, Román, Ladomér fejedelme lengyel segélyhaddal ujra elfoglalta Halicsot. Endre, bár azelőtt ellensége volt, barátságot kötött vele, s kölcsönösen megigérték egymásnak, hogy ha egyikök meghal, hátrahagyott családját szükség esetén a másik segíteni fogja. Csakugyan Román 1205-ben a lengyelek ellen Zavichostnál csatát vesztvén és elesvén, özvegye Endréhez fordult segítségért az oroszok s a kunok ellen, akik megtámadták az országot s Halics városát ostromolni kezdették. Endre igéretéhez hiven Halicsban termett, mire az ellenség visszavonult. Az országot Endre Daniló-nak, szövetségese kis fiának adta és védelmére magyar őrséget hagyott hátra, maga pedig fölvette a Galiczia és Lodoméria királya czimét.

Alig távozott II. Endre, a halicsiak újra fellázadtak és Igorevics Vladimir-t meg Román-t hivták meg fejedelmökül, akik elől az özvegy fejedelemnő gyermekeivel Leszko lengyel herczeghez, majd Endréhez Magyarországba menekült. II. Endrét nagyon bántotta a kis Danilo sorsa. Magánál tartotta és szándéka volt, hogy leányával, Máriával összeházasítja. Azonban Igorevics Vladimir pénzzel lecsillapitá a királyt, úgy hogy Halics birtokában egyelőre nem háborgatta. Két év mulva mégis sereget küldött Korlátfia Benedek erdélyi vajda vezérlete alatt, hogy foglalja el az országot. Ez úgy szólván nem is talált ellentállásra, de erőszakosságával annyira gyűlöletessé tette magát, hogy a halicsiak az Igorevicsek körül csoportosultak s a magyarokat az országból kiűzték.

Az Igorevicsok mint előbb, úgy most is ajándékokkal kérlelgették Endrét, az országot pedig fölosztották maguk között; s hogy a nyugtalan bojárokat megfélemlítsék, közülök vagy ötszázat kivégeztettek. E kegyetlen eljárás természetesen rossz vért szült. Némely főurak II. Endréhez fordultak s kérték, helyezné vissza trónjára a gyermek Danilót. II. Endre 1211-ben csakugyan ismét nagy sereget küldött Pat nádor vezérlete alatt s vele küldé védenczét, a tiz éves Danilo herczeget is. A sereg Przemyslt vette ostrom alá, a melyben Igorevics Szvjatoszláv uralkodott. A lakosok Volodiszláv bojár felszólítására fejedelmüket fogságra vetették, városuk kapuit pedig megnyitották. A magyar sereg most Igorevics Román székhelyét, Zvenigrodot fogta körül. A fejedelem a magyarok s a hozzájuk csatlakozott oroszok és lengyelek ellenében gyöngének érezvén magát, titkon el akart szökni a városból, de elfogták, mire Zvenigorod is magyar kézre került. Hátra volt még a harmadik testvér: Igorevics Vladimir, a ki a magyarok közeledésére otthagyta Halicsot és elmenekült. Fia ellenállást kisérlett meg, de megveretett, mire Pat nádor Danilót Halicsba vitte s a fejedelmi székbe ültette.

Az uralomra jutott Danilo pártja most esztelen dühvel a két fogoly herczegnek esett s mind a kettőt felakasztotta. De Danilo nem sokáig birhatta a fejedelemséget. A hatalmaskodó bojárok erőszakkal elválasztották anyjától s a kiskorú fejedelem nevében maguk uralkodtak. II. Endre értesülvén erről, 1212-ben ujra Halicsban termett, Danilo anyját visszahivta, a legfőbb bojárokat pedig szigoruan megbüntette. Ezek közül Volodiszláv volt a legkiválóbb, a kit Endre foglyul Magyarországba küldött.

Alig hagyta el Endre az országot, Volodiszláv testvéreinek hivására egyik szomszéd orosz fejedelem, Msztiszláv jött Halicsba, s miután az állhatatlan halicsiak nagyrészt hozzácsatlakoztak, Danilo anyjával együtt ismét Magyarországba menekült.

II. Endre a következő évben megint hadat akart indítani Halics ellen. Útban is volt már Halics felé, de hirét vevén neje erőszakos halálának, visszafordult. A hadat a szabadon bocsátott Volodiszláv vezette, a ki Msztiszlávot kiűzvén, maga foglalta el a fejedelemséget. Endre gyöngeségét, tehetetlenségét semmi sem mutatja inkább, mint az, hogy Volodiszlávot még támogatta is. Danilo ily körülmények között Endrétől nem remélhetvén segítséget, anyjával Lengyelországba, Leszko herczeghez ment, a ki Volodiszlávot hasztalan próbálta kiverni Halicsból. Danilonak és öccsének tehát Ladomérban szerzett némi birtokot, Halicsot illetőleg pedig azt ajánlotta II. Endrének, hogy legyen az Endre második fiáé, a hat éves Kálmán herczegé, föltéve, hogy három éves kis leányát, Szalómét nőül veszi. Endre elfogadta az ajánlatot s nyomban rá sereget indított Halicsba, a mely Volodiszlávot elfogta és Kálmánt ismertette el a halicsiakkal fejedelmökül. Endre, fiának nagyobb tekintélyt kivánván szerezni, a pápához fordult: adjon Kálmánnak királyi czimet, küldjön neki koronát és engedje meg, hogy azt az esztergomi érsek tehesse a kis herczeg fejére.

Leszko herczeg ipához épen nem illő módon viselte magát: Halics nyugati részeit a maga számára foglalta el, s mikor Endre ezeket visszavette, a herczeg Msztiszláv, novgorodi fejdelmet hivta be, hogy Halicsot hatalmára kerítse. Kálmán hiveivel Halics falai közé zárkózott. Atyja az őt fenyegető veszedelemről értesülvén, a pápa közbenjárását kérte Leszko ellenében, maga pedig sereget gyüjtött, hogy fiának segítségére menjen. Ámde – bizonyára pénz hiánya miatt – a sereggyüjtés lassan ment, Kálmán nem tarthatta magát s hiveivel Magyarországba futott.


Wartburg vára.

1216 nyarán Endre végre megindította seregét, hogy Halicsot visszafoglalja. Leszko ismét a magyarok pártjára állott, mert Msztiszláv Halicsban nélküle csinált rendet. A magyar sereg a lengyelekkel egyesülve, elsőben is Przemyslt foglalta el, s miután Gorodek alatt Msztiszláv alvezérét megfutamította, Halics ellen fordult. E várost Danilo védte, a ki valamivel előbb Msztiszláv leányát vette volt nőül, s oly keményen tartotta magát, hogy a magyarok s lengyelek felhagytak az ostrommal és Msztiszláv ellen mentek. Msztiszlávot megverték és az országból kiűzték. Erre Danilo is ott hagyta Halicsot, amelyet ismét Kálmán foglalt el, a kit János esztergomi érsek 1217 elején királynak koronázott.

Endre ez időben már javában foglalkozott a gondolattal, hogy keresztes fogadalmát teljesítse. Az 1215-ben tartott lateráni zsinaton, a melyen a többi között Endre követei is megjelentek, a keresztes had eszméjét is felkarolták s elhatározták, hogy a keresztesek 1217. junius 1-én induljanak el Brindiziből a Szentföldre. A keresztes had költségeire a zsinat az egyházi jövedelmek huszad részét kötötte le s kimondta, hogy négy esztendeig a keresztények között semmiféle háborúskodás ne legyen.


II. Endre ezüst pénze.
Előlapján a trónuson ülő király, fején koronával, jobbjában kormánypálczával, baljában az ország almájával. Hátlapján vár kapuja és tornyai.
(Veszerle: Érmészeti Táblái-ról.)

III. Incze pápa, a ki egész életében fáradozott a keresztes had létrehozatalán, meghalt, mielőtt a keresztesek megindultak volna. Utódja III. Honorius pápa mindent elkövetett az új keresztes hadjárat sikere érdekében; kijelenté Endrének, hogy késedelmezését tovább nem tűrheti, minek következtében a király végre rászánta magát a szent útra, melyre atyja halálakor fogadalmat tett s melyet húsz év óta egyre halogatott. Előbb azonban intézkedett, hogy halála esetére Magyarországot 1214-ben megkoronázott fia Béla, Halicsot Kálmán kapja, és hogy ha ezek közül egyik vagy másik utódok nélkül elhal, harmadik fia, Endre következzék utána. Ezen intézkedését a pápa is megerősítette, valamint azt is, hogy az országot távollétében János érsek kormányozza.


Keresztesek átkelése a tengeren.
(XIII. századbeli rajz.)

Hogy a hadjárathoz szükséges pénzt előteremtse, az egyházaktól elvette az értékesebb kincseket, így a veszprémi székesegyháztól Szent István nejének, Gizellának koronáját, a tihanyi apátságtól egy drága kelyhet stb. A keresztes hadjárat eszméje nem mondhatni, hogy valami nagyon lelkesítette volna a magyarokat. A papság maga is nagyon hanyagul szolgáltatta be a köteles huszadot.

A királyt a Szentföldre leginkább személyes barátjai, tisztviselői kísérték. Vele mentek Péter győri és Tamás egri püspökök, Urias szent-mártoni apát, Csák Ugron kanczellár, Dénes tárnokmester, László lovászmester, Demeter asztalnokmester, Lőrincz pohárnokmester, Barczfia Miklós a korábbi nádor, Sebes és Smaragdus ispánok és mások.

Endre szárazföldön akarta megtenni az utat, mert Konstantinápolyban meghalt volt Henrik császár, apósának a sógora, és a konstantinápolyi urak egy része őt akarta a császári székbe emelni. Az urak más része azonban Endre apósát választotta császárrá, a kit a pápa 1217 tavaszán nejével meg is koronázott. Endre ennek következtében felhagyott a szárazföldi út tervével és a tengeri utat választá. A szükséges hajókat, szám szerint tizet, a velenczei köztársaságtól bérelte, a miért nemcsak jelentékeny bérösszeget – egy-egy 5000 mázsa teherképességgel biró hajó után 550 márkát, kisebb hajókért, melyeknek azonban legalább 3000 mázsásoknak kellett lenniök, nagyságuk arányában valamivel kevesebbet, – hanem azonfelül a maga és utódai nevében le kellett mondania Zárára való minden igényéről és megengednie, hogy a velenczei kereskedők Magyarországban szabadon járhatnak-kelhetnek, vám gyanánt portékáik nyolczvanad részét, az arany-, ezüst-árukért, drágakövekért, selyemért és füszerekért pedig semmit sem fizetnek. Ez ellenében a magyarok csak azt a kedvezményt tudták kinyerni az élelmes köztársaságtól, hogy Velenczében szabadon járhatnak-kelhetnek ők is. A bérösszeget a király négy részletben tartozott lefizetni; a két utolsót nyolcz nappal előbb, mintsem a hajók a Rialtó hidja alól elindultak. A kötött szerződés értelmében a hajóknak Szent-Jakab napjára, julius 25-ére Spalatóban kellett lennök, hogy a királyt és seregét lovastul, málhástul Palesztinába szállitsák.


Accon.

Endre 1217 nyarán indult meg seregével Spalato felé, a hová aug. 23-án érkezett meg. Már akkor nagyszámu keresztesek, főleg Németországból, tartózkodtak a városban és várták a király megérkezését. Ott volt VI. Lipót osztrák herczeg is Endre két sógorával, Ottó herczeggel és Ekbert bambergi püspökkel, valamint több német egyházi és világi főúr. A kikötőben ott horgonyoztak már a hajók is, a melyek a királyt a Szentföldre voltak szállítandók. Endrét a spalatóiak ünnepélyesen fogadták. Körmenetben mentek eléje, s úgy kísérték városukba. A király azonban 10000 lovast számláló seregével inkább a szabadban, sátor alatt tanyázott. Egy ideig pihenőt tartott, azután hajóra szállt és elindult. Cziprus szigetén az ottani király, Hugó csatlakozott hozzá. Október közepén végre elérte Accont, a jeruzsálemi királyság főhelyét, a hol partra szállott. Tömérdek keresztes gyűlt itt össze, a kiknek nagy része azonban a legszükségesebben hiányt szenvedvén, kénytelen volt hazatérni. November 3-án a jeruzsálemi patriarcha jött a keresztesek táborába, Krisztus keresztjének megmaradt darabját hozva magával. II. Endre és Lipót herczeg mezitláb járultak a szent ereklye elé és áhítatosan megcsókolták azt. A patriarchával Brienne János jeruzsálemi király is megérkezett, mire a keresztesek elhatározták, hogy az ellenséget Egyptomban keresik fel, addig pedig csak egyes becsapásokat intéznek a mohammedánok birtokaira.


A Tabor-hegy.

Ámde Al-Adil szultán attól tartván, hogy a keresztesek Jeruzsálemet vagy Damaszkuszt támadják meg, fiával Al-Muazzam-mal kijött Egyptomból, és Ramlánál, Jeruzsálemtől észak-nyugatra ütötte fel táborát.

November 4-én a keresztes had, mely soraiban 20000 fegyverest számlált, II. Endre vezérlete alatt a Galileai-tengerhez indult. A nélkül, hogy ellenséggel találkoztak volna, elértek a Jordán folyóhoz, melynek vizében megfürödtek; azután átkeltek a folyón, a tó keleti partján fölfelé vonultak, majd ismét visszamenvén a Jordánon, a nyugati partot látogatták meg. Fölkeresték Betsaidát és Kafarnaumot, az Üdvözítő életében nevezetes helyeket, majd Acconba tértek vissza. Útközben sok zsákmányt szedtek, de sok emberük is hullott el.

November vége felé ismét intéztek támadást a mohammedánok ellen, de ebben Endre nem vett részt. Ez alkalommal a Nazareth közelében emelkedő Tabor-hegyen épült erődöt akarták birtokukba keríteni. Deczember 3-án megmászták a meredek hegyet. Az őrség kijött eléjök s megütközött velök. Ez alkalommal a pogányok vezére elesett, mire visszavonultak ismét. A keresztesek is visszatértek a hegy alján lévő táborukba. Néhány nap mulva rohamot intéztek a vár ellen, de ostromszerek hiányában a támadás nem sikerült. Mivel Al-Adil szultánt és fiát nem csalhatták ki a hegyek közül, nehogy az ellenség útjokat elvágja, fölhagytak az ostrommal és deczember 7-én visszafordultak Acconba.


Krak vára romjai.

II. Endre, mint említettük, ebben a vállalatban nem vett részt, hanem a helyett a tripolisi grófságot látogatta meg, mely a sziriai tengerpart mentén, a Libanon aljában feküdt, és melyet IV. Bohemund, anyja testvérének fia birt. Tripolisban meglátogatta az ispotályos vitézek várát, Krak-ot, majd a meredek sziklán épült Merkab-ot, a rend mesterének székhelyét, s a rend részére különféle adományokat tett: így a szalacsi só jövedelméből 500 márka ezüstöt kötött le nekik, a merkabi vár föntartására s a kraki vitézeknek évenként száz-száz márkát rendelt; a magyarországi ispotályosoknak a babóthi vám jövedelmeit, továbbá Csurgó mellett a királyi gulyások földjét ajándékozta, s alattvalóikat kivévén minden törvényhatóság alól, egyenesen a maga bírája alá rendelé s minden adózástól fölmenté.

Deczember közepén a keresztesek egy része s velök néhány magyar még egyszer kiindult a Libanon hegyei közé, de pórul jártak: a zord idő s az eleség hiánya miatt sokan ott vesztek. Egy magyar csapatot, mely a hegyekbe hatolt, az ellenség meglepvén, szétkergetett, s midőn a vitézek visszavonultak, egy áruló fogoly járatlan völgybe vezette őket, a hol a pogányok minden felől rájok törtek s úgyszólván valamennyiöket levágták.

Endre ezek után megelégelte a Szentföldön való időzést, annál is inkább, mert Magyarországból nem a legjobb hireket hallotta. Nem törődve tehát a keresztesek kérelmével s a jeruzsálemi patriarcha átkával, 1218 elején haza indult. Hadjárata tulajdonképen nem sikerült, de azért nagyon meg volt elégedve az eredménynyel. Hisz megbecsülhetetlen ereklyéket is szerzett. Szent István első vértanúnak és szent Margitnak koponyáját, Tamás és Bertalan apostolok jobb karcsontját, Áron vesszejének egy darabját s végül egyet ama vödrök közül, amelyekben Krisztus urunk a kánai menyegzőn a vizet borrá változtatta. Látni való, mily hiszékenyek voltak ama kor emberei, mily könnyen lehetett őket rászedni!


Merkab romjai.

Útját visszafelé szárazon tette meg Endre király, miközben legfőbb gondja volt, hogy családjának hatalmát házasságokkal emelje. Harmadik fiát, Endrét a Taurus hegység aljában, a tengerpart mentén elterülő Kis-Örményország királyának, II. Leónak leányával jegyezte el, mely alkalommal Leó király megigérte, hogy királyságát halála után veje és leánya fogják örökölni. Niceában sógorának, Laszkarisz Tivadarnak Mária nevű leányát első szülött fiával, Bélával jegyezte el, s a menyasszonyt mindjárt magával is vitte. Végre Bulgáriában II. Asen János czárnak odaigérte legöregebb leányát, Máriát. Mindez mutatja, mily nagy tekintélyben állott a magyar király a keleti fejedelmek előtt.

Hazaérve, az országot siralmas állapotban találta Endre király. Az urak távollétében János érseket, a király helytartóját, a ki hatalmaskodásuknak útját állotta, vagyonától s jövedelmeitől megfosztván, elfogták s az országból kiűzték; a fejetlen országban azután mindenki azt tette, a mi neki tetszett. A féktelen urak rátették kezöket a királyi kincstárra s annak minden jövedelmét elprédálták, annyira, hogy a király nemcsak azokat az adósságokat nem fizethette meg, melyeket a keresztes had alkalmával csinált, hanem oly nagy károkat okoztak, hogy Endre a pápához intézett levelében tizenöt évet is kevésnek tartott arra, hogy országát előbbi állapotába visszaállítsa. A rendbontásban, zavargásban az egyháziak vetélkedtek a világi urakkal. Jakab váczi püspök tivornyákba merülve pazarolta a püspökség javait, papjaitól erővel elszedette jövedelmeiket, s midőn a főesperesek a püspök cselédjeinek erőszakoskodásai ellen világi biróhoz fordultak, a püspök őket egyházi átokkal sujtotta. A csanádi egyházmegyében fekvő itebői kolostor szerzetesei a templom keresztjeiből és kelyheiből hamis pénzt vertek, s midőn bűnük fölfedeztetett, hogy a büntetést elkerüljék, egytől-egyig megszöktek.

Szorult helyzetében a király egyre-másra csinálta az adósságot s a pápát ostromolta panaszaival. A pápa pedig a helyett, hogy segített volna rajta, Konstanczia, Imre király özvegyének kérelmére felszólitá, hogy azt a 30000 márkányi értéket, melyet Endre az özvegy kincseiből Imre halála után elfoglalt, továbbá azt a 12000 márkát, a mely Konstancziát özvegyi jogon megilleti, fizesse ki. Szerencséjére a királyné nemsokára meghalt s igy Endrét ez oldalról nem zaklatták többé.

Halicsban is meggyült a baja Endre királynak. 1219-ben Msztiszláv, Danilóval egyesülve, a kunok segítségével ujra megtámadta az országot. Kálmán lengyel és magyar seregre támaszkodott. A magyar sereg vezére, Füle nevű bátor, hetyke vitéz, az ellenség elé ment, Kálmán pedig az oroszok elől nehány hivével a halicsi székesegyházba zárkózott, melyet a magyarok várszerűen megerősítettek volt. Füle seregét az oroszok s a kunok szétverték, s azután Halics alá vonultak. A magyarok a város falai alatt még egyszer szerencsét próbáltak, de ismét vereséget szenvedtek. Az oroszok most körülvették Halicsot. A magyar őrség kemény ellenállást fejtett ki, de víz hiányában mégis kénytelen volt feladni a várat. Kálmán menyasszonyával, Szalóméval s főbb hiveivel az oroszok fogságába esett. Msztiszláv azonban a foglyokat másfél év mulva szabadon bocsátá, miután Endrével megegyezésre jutott, hogy leányát Endre harmadik fia, Endre herczeg vegye feleségül s Halics a fiatal páré legyen. (1221.)

Az egyezséggel III. Honorius pápa nem volt megelégedve, mert Endre fiát – mint említettük – Leó örmény király leányával jegyezte volt el, s az eljegyzést esküvel is megerősítette. Ellenezte a kötött egyességet a pápa az okon is, mert a kis Kálmán király jogaiba ütközött. Úgy látszik Endrének sem volt inyére a házasság, a melybe csak kényszerűségből egyezett bele, mert alig szabadult ki Kálmán az oroszok fogságából, Endre azonnal a pápához folyamodott, hogy a Msztiszlávnak tett eskü alól feloldja őt.

Ezalatt az országban egyre nőtt a zavar és rendetlenség; a király nem volt képes azokat megszüntetni, sőt további pazarlásaival és helytelen intézkedéseivel még inkább növelte. Hogy pénzzavarán segítsen, elrendelte a régi pénznek évenként uj rosszabbal való beváltását, a mit főleg a zsidókra és izmaelitákra bízott. A királynak ebből befolyt jövedelmét lucrum camerae-nak, a kamara haszná-nak nevezték. Nagyobb baj volt, hogy némely főurak tanácsára várakat, egész megyéket s egyéb királyi javakat és jövedelmeket adományozott el. S a szerencsétlen eljárás szomorú következményei annál inkább mutatkoztak, mert a király mondhatni folyvást pénzzavarban volt.

1220-ban maga a pápa, III. Honorius vetette közbe magát, hogy a királyt kisegítse a hínárból, a melybe saját hibájából jutott. Felhívta őt, hogy mindazokat az adományokat, a melyeket az ország kárára, a királyi tisztesség sérelmére tett, vegye vissza, bár esküvel is erősítette volna meg azokat; mert – úgymond – koronázásakor tett esküje értelmében nem lett volna szabad megesküdnie, hogy az elidegenített királyi javakat vissza nem veszi. Ennek következtében Endre 1221-ben rendeletet bocsátott ki az elfoglalt várföldek visszaszerzésére, továbbá a szétment várnépek összegyüjtésére és visszavezetésére.

A rendelet, bár nem igen volt foganatja, mégis a hatalmaskodó urak között nagy elégületlenséget keltett. Az alsóbb nemesség azonban és különösen a várjobbágyok örömmel fogadták, mert ily módon megszabadultak a veszedelemtől, hogy az urak hatalma alá kerüljenek és javaiktól megfosztassanak. Napról-napra mind nagyobb, mind veszedelmesebbé lőn a zavar az országban. A király nem törődött a nemzet bajával. Rendeletét csak immel-ámmal hajtotta végre, a királyi jövedelmeket zsidóknak és izmaelitáknak adta bérbe, a kik kiméletlenül hajtották be azokat, noha az egyházi törvény határozottan tiltá, hogy zsidó avagy pogány közhivatalt viselhessen és kereszténynek parancsolhasson.


II. Endre király arany bullája.
Előrészén a trónon ülő király, baljában az ország almája, jobbjában liliomos jogar. A mezőben a király fejétől jobbra a nap, a hold, e fölött pedig csillag. A pecsét nyilván az egykorú IV. Ottó német király pecsétjének mintájára készült, melyen ugyancsak a nap, a hold és csillag van ábrázolva. A körirat: † ANDREAS • DEI • GR(ati)A VNG(ar)IE • DALm(acie) • CH(roac)IE • RAME • S(er)VIE • GALIC(ie) • LODOMERIE • QU(e) • REX. Azaz: Endre, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmáczia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galiczia és Lodoméria királya. Hátlapján a csúcsos pajzs-alakú magyar czímer: kilencz pólya, melyek közül háromban egymással szembeállítva lépő oroszlánokat láthatunk, közbül hársfalevéllel; az utolsó pólyában csak egy oroszlán van. A körirat: † SIGILLVM • SECVNDI • ANDREE • TERCII • BELE • REGIS • FILII. Azaz: II. Endre király, III. Béla király fiának pecsétje. A pecsét eredetije az esztergomi káptalan levéltárában a beregi egyesség megerősítő oklevelén. (1233.) Az arany bulla szintén ezzel a pecséttel volt ellátva.
Az esztergomi káptalan levéltárában. „Magyország Rég. Emlékei” III. kötetéből.

Ily viszonyok között a jobb belátású hazafiak Endre fiára Bélá-ra vetették szemöket; egyenesen fölmondták Endrének az engedelmességet s egyedül Bélát akarták urokul elismerni. Béla maga is áskálódni kezdett atyja ellen, úgy hogy Endre a pápához volt kénytelen folyamodni, a ki meghagyta az ország főpapjainak, hogy mindazokat, a kik viszályra okot adnak s a fiúhoz csatlakozva az apától elpártolnak s az engedelmességet megtagadják, egyházi átokkal sujtsák, mert – ezzel okolta meg a pápa rendeletét – Endre király nem azért koronáztatta meg fiát, hogy életében más uralkodjék helyette.

Már-már kitörőben volt a polgárháború, midőn a magyar püspökök, közülük első sorban a zágrábi egyházmegye feje, István püspök, a királyt országgyűlés tartására birták, a melyen egy részről a király és fia, más részről a király s a nemesség között kiegyezés jött létre. Ennek volt eredménye az arany bullá-nak nevezett hires szabadságlevél, a mely mint a magyar alkotmány alaptörvénye 1848-ig volt érvényben.

Mindjárt bevezetésében a király elismeri, hogy mind Magyarország nemeseinek, mind egyéb lakosainak Szent-István királytól nyert szabadsága némely király hatalmaskodása folytán, kiket a bosszú vagy a gonosz emberek tanácsa, vagy a haszonlesés vezérelt, legtöbb részben csorbát szenvedett. Igéri tehát, hogy a nemesek ismételt kérelmeinek kötelességéhez híven mindenben eleget óhajt tenni, annál is inkább, mivel közte s azok között ez okból már sok keserűség támadt, mit a királyi tekintély föntartása érdekében elkerülni illik. Megadja ennélfogva a szent királytól alapított szabadságot s egyszersmind az ország állapotának javítására egyéb üdvös rendeléseket is tesz.

Mindenek előtt megigérte, hogy évenként a szent király napját (aug. 20.) Fehérvárott üli meg s ott gyűlést tart, a melyen tetszés szerint a nemesek is megjelenhetnek és panaszukat előadhatják. Ha a király betegség vagy egyéb fontos ügy miatt akadályozva volna a megjelenésben, a nádorispán helyettesíti és intézi el a király nevében az ügyeket. (1) A királynak nemest valamely hatalmasabb kedvéért nem szabad elfogatnia vagy megrontania, mielőtt meg nem idézi és a törvény rendje szerint el nem itéli. (2.) De ha valakit törvényes itélettel elmarasztaltak, a hatalmasok közül senki oltalmába nem veheti. (28.) A király a nemesek jószágain s az egyházak népeitől semmiféle adót nem szedet, sem házukra vagy falvaikra nem száll, hacsak általok meg nem hivatik. (3.) Hasonlóképen lovászai, kutyapeczérei és sólymászai ne merjék ezt tenni. (15.) Az urak se nyomorgassák a szegénységet. (13.) A dézsmát ne váltsák meg pénzen, hanem természetben fizessék. (20.) Ha nemes ember fiutód hátrahagyása nélkül elhal, jószágának negyed része a leányát illeti, a többivel azt teheti, a mit akar. Ha vagyonáról nem tett végrendeletet, jószága legközelebbi rokonaira, azok nem létében pedig a királyra száll. (4.) Ha a király az országon kívül hadjáratra indul, a nemesek nem tartoznak vele menni, hacsak nem az ő költségén. De ha ellenség támadja meg az országot, kivétel nélkül minden nemes köteles hadba menni. A megyei ispánok a király költségén akkor is tartoznak a királyt követni, ha seregét kivezeti az országból. (7.) Ha valamely jobbágy-úrnak, a ki tisztet visel, hadban halála történik, fia vagy testvére a királytól méltó tisztet nyerjen; hasonlóképen, ha valamely nemes ember esik el, a király a fiát ajándékozza meg. (10.) Az igaz szolgálatokkal szerzett jószágtól senkit sem szabad megfosztani. (17.) Az elhalt vagy a halálra itélt, valamint a párbajban elesett nemesek özvegyeit nem szabad megfosztani hitbérüktől. (12.) A nemesek jószágán a vármegyei ispán nem mondhat ítéletet, kivéve oly perben, mely a pénz vagy a dézsma dolgát illeti. A megyei udvari ispánok (az ispán helyettesei) csak a várnépek felett biráskodhatnak. A tolvajok és rablók birái a királyi bilochusok, de csak a megyei ispán felügyelete alatt. (5.) Csak a nádor és helyettese, a királyi udvar birája – utóbbi azonban csak a király curiájában – itélhetnek bárki felett, de azért fej- vagy jószágvesztés veszedelmével járó perekben a király hire nélkül a nádor sem hozhat ítéletet. (8–9.) A várjobbágyok Szent-Istvántól nyert szabadságukban, a vendégek pedig a kezdettől élvezett kiváltságokban megtartassanak. (19.) A nádoron, bánon, a király és királyné udvarbiráján kívűl senki két tisztet nem viselhet. (30.) Az ispánok csak az őket megillető jövedelmeket élvezzék, a többi a királyé legyen. (29.) Ha valamely ispán vármegyéjét nyomogatja, s általában magát tisztségéhez méltón nem viseli, fosztassék meg csúfságosan tisztjétől az ország szine előtt, és szorittassék kárpótlásra. (14.) A király senkinek sem egész vármegyét, sem királyi tisztet örökbe nem ad. (16.) Vendégek sem nyerhetnek tisztet az ország tanácsa nélkül. (11.) Külföldi nem nyerhet jószágot, ha pedig kapott volna, országbeli ember magához válthatja ismét. (26.) Az uj pénz esztendeig tartson t. i. husvéttól husvétig, s a dénár olyan legyen, mint volt I. Béla király idejében. (23.) Kamaraispánok, pénzváltók, sótisztek és vámosok csak nemesek, s nem zsidók vagy izmaeliták lehetnek. (24.)


II. Endre kiadja az arany bullát.
Geiger J. P. rajza.

E nevezetes kiváltság-levelet hét példányban állította ki a király és erősítette meg arany pecsétjével; azért nevezik arany bullának. Egy példányt a pápának küldött el, egyet az ispotályos vitézeknél, a harmadikat a templomosoknál, a negyediket a királyi udvarban, az ötödiket az esztergomi káptalannál, a hatodikat a kalocsai káptalannál, a hetediket a nádornál őrizték. A nádornak különös kötelességévé tétetett, hogy a szabadságlevelet szüntelen szemei előtt tartván, sem ő ne tévedjen le valamelyik pontjáról, sem a királyt, sem a nemeseket vagy másokat letévedni ne engedjen.

Végül pedig felhatalmazta a király a püspököket, jobbágy-urakat, nemeseket összesen és egyenként, most és jövőben, hogy ha ő vagy valamelyik utóda e törvény ellen vétene, hűtlenség bűne nélkül ellentmondhatnak és ellentállhatnak. Az arany bulla utolsó (31.) pontjának e záradéka mintegy följogosítja az urakat a lázadásra a törvényszegő királylyal szemben.

A nevezetes oklevél 1222-ben kelt, hét évvel azután, hogy Földnélküli János király az angol nemesek részére kiadta az angol nemzet szabadság-levelét, a híres magna chartát.

Ugyanakkor az egyházak részére is állított ki Endre kiváltságlevelet. Kijelenté, hogy egyházi renden lévőt világi biró elé idézni nem szabad; viszont ha egyházi keres valamit világi emberen, azt csak világi biró előtt keresheti. Megerősíté az egyháziak adómentességét és fölhatalmazá őket, hogy ha valamely adószedő tőlük adót követelne vagy hozzájok szállana, hogy azt, mint valami tolvajt házukból kiűzhetik. Végül szigorúan megtiltá, hogy királyi udvarnokot, a várnéphez tartozó vagy más valami szolgálatban lévőt az egyházi rendbe fölvehessenek.

Az arany-bulla intézkedései, mint látszik, a király, de főleg a főurak ellen voltak intézve. Ezek nem is voltak vele megelégedve s mind azon mesterkedtek, hogy életbe léptetésüket megakadályozzák. Bizonyára a király vagy a főurak sugalmazására történt, hogy még 1222-ben, III. Honorius pápa az egri püspöknek, továbbá az egresi és szent-gotthárdi apátoknak meghagyta, intenék a sokaságot, hogy a törvény útját mellőzve, semmit se merjenek tenni a király, a korona s a főurak vagyona vagy személye ellen; mert – úgymond – arról értesült, hogy ezentúl Magyarországon az egész nemzet évenként kétszer összejön s ez összejövetelnél a királynak is jelen kell lennie; az ily tömeges gyűlésen pedig a királytól nehezen teljesíthető, igazságtalan dolgokat szoktak követelni; a főurakat és nemeseket, a kiket gyűlölnek, megfosztják tisztjöktől, javaikat pedig a nép maga között felosztja; s ilyenkor a király vagy enged, megsértve az igazságot s gyöngítve a királyi hatalmat, vagy megtagadja az igazságtalan kérelmet, s akkor hiveit és magát teszi ki a veszedelemnek.

Más módon is próbálták az urak az arany-bulla intézkedéseinek végrehajtását megakadályozni. Azon voltak, hogy ujból viszályt támaszszanak a király és elsőszülött fia, Béla között, a mi annál könnyebben ment, mert Béla ellentétben könynyelmű atyjával a királyi hatalmat emelni s az országot abba a karba helyezni törekedett, a melyben III. Béla király idejében volt. Ebbeli törekvésében természetesen minduntalan ellenkezésbe jött atyjával, a kinek félszeg intézkedései, pazarlásai mindinkább csökkentették a királyi hatalmat. Béla, mint ifjabb király, atyjától Horvátországot és Dalmácziát nyerte, a hol nemcsak külön udvart tartott, hanem valóban királyi jogokat is gyakorolt.

Ez az arany bulla egyik pontjából (18.) is kitűnik, mely szerint a király felhatalmazza a nemeseket, hogy szabadon mehetnek Bélához, vagy Bélától Kálmánhoz, s azért birtokaikban meg ne rontassanak. Továbbá, hogy a kit a király fia igaz itélettel elmarasztalt, azt a király elé nem viszik; a mely pört előtte kezdtek meg, előtte kell bevégezni; viszont a király fia is hasonlóképen fog cselekedni.

A király és Béla között ujabb viszályra az adott okot, hogy Endre Bélát rávette, hogy nejétől elváljon. A magyar püspökök a pápánál felszólaltak a méltatlan bánásmód ellen, a melyben a királyok Mária királynét részesítették, mire a pápa ráparancsolt Bélára, hogy feleségét vegye vissza. Béla készséggel engedelmeskedett, bár ezzel magára haragitotta atyját, úgy hogy 1223-ban Ausztriába, Lipót herzceghez kellett menekülnie. A herczeg annál szivesebben fogadta Bélát, mert Endrével némi határvillongások miatt viszályba keveredett. A nemesség egy része s a veszprémi püspök, a királyné püspöke, Bélához csatlakoztak, a többiek Endre pártján állottak. A pápa közbenjárására azonban Endre megbékült fiával s őt visszafogadta ismét. 1224 derekán Bélát már ismét Horvátország és Dalmáczia kormánya élén találjuk.

Endre, úgy látszik, mindinkább érezni kezdé előbbi pazarlása következményeit, s azért maga is pártolni kezdé Bélát abbeli törekvésében, hogy az elidegenített királyi javakat visszavegye. Megerősíté Endrét ebben az is, hogy a német lovagrend vitézei, a kiknek 1211-ben odaajándékozta volt a Bárczaságot, Erdély délkeleti csúcsát, hogy azt benépesítsék s a kunok ellenében megvédelmezzék, a király bőkezűségét hálátlansággal viszonozták. Ugyanis nem elégedvén meg a kapott földdel, a körülfekvő birtokokat is elfoglalták, sőt mi több: önállóságra törekedtek. Hogy czéljukat elérjék, birtokaikat a pápának ajánlották fel. A pápa természetesen elfogadta a fölajánlott tartományt, de a király nem volt hajlandó eltürni a lovagok hűtlenségét s hatalmának csorbítását. Felszólítá a vitézeket, hogy adják vissza, a mit elfoglaltak, s miután ezt tenni vonakodtak, 1225 tavaszán sereggel ment ellenök, és őket az általok megszállt földről elűzte. Hasztalan fordultak most a vitézek a pápához, hasztalan vetette közbe magát a szentszék: a király többé nem engedte be őket az országba.

Földjüket Endre a szászok földjéhez kapcsolta, a kiknek kiváltságait 1224-ben ujból megerősítette. Egyesítette a területet, a melyet telepeik Várostól, a mai Szászvárostól, a székelyek földjéig elfoglaltak és hozzájok adta a sebesi székelyek területét is. Az egész terület a szebeni ispán alatt állott, s ő, valamint a király bíráskodott felettök. Tisztviselőiket a maguk soraiból választhatták, földjüket szabadon bírták, s még erdőt is kaptak a királytól, közösen az oláhokkal és besenyőkkel. A király megigérte nekik, hogy jobbágyai közül senkinek falut vagy birtokot földjükön nem adományoz. Birájukat, papjukat szabadon választhatják. Kereskedőik vámot nem fizetnek, vásárjok is szabad. A kamara hasznául évenként 500 márka ezüstöt (körülbelül 10500 frtot) fizetnek. Ha ellenség támadja meg az országot, 500 vitézzel tartoznak szolgálni a királyt, ha pedig a király külföldre megy, 100 vitézük csatlakozzék seregéhez. De ha nem a király, hanem valamelyik jobbágya vezérli a sereget, akkor csak ötven vitézt kell kiállítaniok.


Béla ifjabb király pecsétje.
A pecséten az ifjú király alakját szemléljük a szokott királyi jelvényekkel. A körirat: † BELA D(e)I GRA(ti)A ET VOLVNTATE SVI PATRIS REX HV(n)G(a)R(i)E; azaz: Béla, Isten kegyelméből és atyja akaratából Magyarország királya. Béla 1230-iki oklevelén, az orsz. levéltárban.
Az Orsz. Levéltárban őrzött eredetiről. Tull. Ö. rajza.

Béla e közben erélyesen buzgólkodott az elidegenített királyi javak visszaváltásán, amire egyébiránt atyja s a pápa is felhatalmazta. E mellett azonban Endre csak úgy, mint azelőtt, a királyi jövedelmeket zsidóknak és izmaelitáknak adta bérbe. A kapzsi nép könyörtelenül járt el az adók beszedésében, miért is a nép több ízben fellázadt ellenük s őket agyonverte.

Úgy látszik a halacsi hadjárat költségeinek fedezése végett volt kénytelen Endre az arany-bullában tett igéretét megszegni. 1226-ban Béla király Erdély kormányát vette át, Szlavónia herczegségében pedig öccse, Kálmán követte, a kinek Halicsra való igénye Endre herczegre szállott. Endre herczeg alig érkezett Halicsba, mindjárt vissza is jött. Msztiszláv adott szava ellenére az egész ország helyett Przemyslt adta át neki. Endre atyjához fordult segítségért, a ki 1226 végén csakugyan Halicsba ment, hogy az országot fia számára elfoglalja. Przemysl megadván magát, Endre a Dnjeszter balpartján Zvenigorodig nyomult elő; majd elfoglalta Trembovlát és Kremjanecznál véres harczot vívott az oroszokkal. Erre visszavonult, de Msztiszláv, a ki Danilót is segítségül hívta, eléje ment s legyőzte őt. Endre ekkor otthagyta Halicsot és hazaindult. A halicsi bojárok tanácsára azonban Msztiszláv megbékült a magyarokkal s beváltva igéretét, 1227 elején Endre herczegnek átadta Galicziát.

Mint Erdély kormányzójának Bélának gondja volt, hogy a magyar király hatalmát, felsőbbségét a szomszéd népekre, főleg a kunok-ra is kiterjeszsze. E czélból mindenekelőtt a kunok megtérítésén fáradozott. Ép ez időben keletkezett két szerzetes rend: Szent-Domonkos és Szent-Ferencz rendjei, a melyek főleg az eretnekek, pogányok megtérítését tűzték ki feladatokul. Mindakét rend csakhamar meghonosodott nálunk.

A kunok megtérítésében Béla támogatásával főleg a domonkosok buzgólkodtak. A térítés művét Róbert érsek vezette, a kit a pápa 1227-ben követül Kunországba küldött. A kunok egyik fejedelme: Barcz ugyanis a nála járt domonkosok buzdítására késznek nyilatkozott a keresztség felvételére. Tizenkét kun főemberrel elküldé fiát Róbert érsekhez, hogy őket megkeresztelve jönne Erdélybe, mert ő s vele sok kun föl akarja venni a keresztséget. Az érsek három püspökkel csakugyan Erdélybe ment s az elébe jött fejedelmet mintegy 15000 kunnal megkeresztelte. Az érsek azután Bélával kiment a Havasalföldre, hogy rendezze az újonnan felállított kun püspökség ügyét, a melynek első püspökévé Theodorikot, egyikét a domonkosoknak tette. A kun püspökség a mai Háromszék megyében, a Bárczaságban s a Havasok déli aljában terült el, és székhelyéről, Milkoviáról, milkovai püspökség-nek is neveztetett. Hogy a kunokat annál inkább rábírja a keresztség felvételére, Béla király atyjával ünnepélyesen biztosítá őket, hogy szabadságukban nem fognak rövidséget szenvedni, ha keresztényekké lesznek is.

A kunok megtérítésével Béla mintegy elő akarta készíteni a magyar uralmat ama vidékeken, míg az Orsovától az Oltig elterülő Szörény tényleg magyar uralom alá jutott. E tájra, mely nagy részt puszta volt még, oláh pásztorok telepedtek meg, a kiknek főnökeit kenézeknek hívták. Endre király a Szörénységet bán kormányára bízta s lakóit bizonyos adó fizetésére, valamint arra kötelezte, hogy háború idején minden ötödik vagy harmadik ember zászlója alá gyülekezzék.

Béla Bulgáriára is vetette szemét. Némi súrlódások miatt 1228-ban hadával, a melyben Bagomér ispán vezérlete alatt erdélyi székelyek is szerepeltek, Bodon ellen indult. Azonban e várost nem tudta elfoglalni. Mindazonáltal egyik oklevelében atyját megtisztelte a bolgár király czimével, s magát e király elsőszülött fiának nevezé.

E közben folytatta Béla az elidegenített koronajavak visszavételét, de ebbeli működésében egyelőre megzavarták a halicsi ügyek. A Msztiszlávval kötött egyesség értelmében Endre herczeg tényleg elfoglalta Halics fejedelmi székét. Azonban apósa csakhamar megbánta, hogy Halicsot átengedte neki. Vissza akarta venni és Danilónak adni, de meghalt, mielőtt tervét megvalósíthatta volna. Endre herczeg egy ideig békében uralkodott, mignem 1229 tavaszán a halicsiak egy része behítta Danilót, a ki masoviai Konráddal szövetkezve, hirtelen Halics alatt termett. Mind többen csatlakoztak hozzá, s a megrémült halicsiak végre is feladták városukat. Endre herczeg híveivel orosz fogságba esett, de Daniló szabadon bocsátotta.

Endre király Bélát bízta meg, hogy öccsét trónjára visszahelyezze. Béla 1229 őszén megindult seregével, a melyben a magyarokon kívül a megtért kun fejedelem embereivel is találkozunk. Egyenesen Halics alá nyomult s a várost körülvette. Az őrség ki-kitört, miközben egyes magyar vitézeknek alkalmuk nyílt bátorságukat kitüntetni, de a várost nem tudta bevenni. Seregének egy részét tehát Halics alatt hagyván, Béla Ladomériába Daniló ellen indult. Egész Luckig nyomult elő s e várost rohammal be is vette. A Halicsot ostromló sereg azonban nem volt szerencsés. Béla tehát visszafordult, Vaszilyevnél átkelt a Dnjeszteren s a Pruth felé vonult. Az egész hadjárat alatt a magyar vitézek az ellenségtől kevésbé szenvedtek, mint inkább az időjárástól, mely ugyancsak megritkította soraikat. Béla utoljára is abban hagyta a hadjáratot és seregét visszavezette.

1231-ben Endre maga készült hadat indítani Galicziába, mert a bojárok nem voltak megelégedve Danilo uralkodásával s hívták, jönne segítségükre. Endre fiaival, Bélával és Endrével csakugyan Halicsba indult. Jaroszló alatt megverte az oroszokat s e várost megrohanta. Onnan Halics alá nyomult, a melynek lakói ellenállás nélkül megadták magukat. Erre az egész ország elpártolt Danilótól és meghódolt II. Endre királynak, a ki Endre herczeget visszahelyezte a fejedelemségbe. Endre azután seregével Ladomér ellen ment, a mely szintén megadta magát. Példáját más városok is követték. Endre egy darabig Ladomérban időzött, majd visszatért országába, miután fia mellett őrséget hagyott hátra.

Béla hazatérve folytatta előbbi működését s oly sikerrel járt el az elfecsérelt adományok visszavételében, hogy 1231-ben kanczellárja az ő nevében felkiálthatott: „Dicsőség az Istennek a magasban, béke a jóakaratú embereknek a földön. Felvirradt a nap, mely megváltja a magyart, visszaadja a királynak méltóságát s a koronának szabadságát!” De szigorúsága, kiméletlensége sokakat sértett, úgy hogy az ő és atyja élete ellen is törtek. A gonosz terv azonban felfedeztetett; a bűnösök elmenekülvén, életüket megmentették ugyan, de jószágaikat elveszítették.

A zsidók és izmaeliták pártolása, valamint némely egyházi javak visszavétele a papokat is Endre ellenségeivé tette. Róbert esztergomi érsek egész bűnlajstromot terjesztett fel IX. Gergely pápához. Panaszkodik, hogy Magyarországon az izmaeliták és zsidók uralkodnak a keresztényeken. Ezek közül sokan látva, hogy az izmaelitáknak jobb dolguk van, azok vallására térnek. Az izmaeliták keresztény nőket vesznek feleségül, keresztény rabszolgákat tartanak, a kiket saját vallásukra kényszerítenek; s annyira nyúzzák a keresztényeket, hogy fiaikat, leányaikat kénytelenek nekik adni, csakhogy nyomorgatásaiktól szabaduljanak. Amellett a zsidók és izmaeliták közhivatalokat viselnek, a mi nagy kárára van az egyháznak s a kereszténységnek. Az egyház függetlensége is meg van támadva. Világiak az egyházakra s a papokra adót vetnek; birtokaitól, jövedelmeitől az egyházat megfosztják s nagy terheket rónak reá. A pápa ennek következtében meghagyta Róbert érseknek, hogy vessen véget az efféle gonoszságoknak. A keresztények ellenségeit zárja ki a hívek társaságából, a rossz keresztényeket pedig sujtsa egyházi büntetéssel, s ha kell használja fel ellenük a világi hatalom karját.

Ily körülmények között a király két fia, Béla és Kálmán a püspökökkel és főurakkal tanácskozván, 1231-ben elhatározta, hogy a bajokat orvosolni fogja. E végből ujabb oklevelet állítottak ki, a mely lényegében egyező az arany bullával, mindazonáltal egy és más pontban különbözik attól. Ujabb pontjai közül kiemeljük a következőket: A fehérvári szent-Istvánnapi gyűlésen nemcsak a nemesek, hanem mások is szabadon megjelenhetnek. A főpapoknak egyenesen kötelességük, hogy ott megjelenjenek: hallgassák meg a szegénység panaszát s oltalmazzák az adott szabadságot, ha netalán sérelem esett volna rajta; ha a nádor tisztjében nem járna el kellő lelkiismeretességgel, kérjék a királyt, hogy helyébe mást nevezzen ki. Törvénytelen adót a király nem szed. A nádorispán hatásköre egyházi személyekre, házassági és más ügyekre, a melyeknek elintézése az egyházat illeti, ki nem terjed. Nemes vendégek méltóságot csak úgy nyernek, ha hazafiakká lesznek. A tolvajok és rablók nejét, gyermekeit a férj, illetőleg az apa vétke miatt eladni nem szabad. Nemesek és egyházak népeit a király munkára nem kényszeríti. A dézsma huszadján kívül a király és fiai megerősítették esküjökkel, pecsétjökkel, azonkívül a király felhatalmazta az esztergomi érseket, hogy a törvény megszegése esetében előleges intés után őt egyházi átokkal sujthassa.

Hiába hozták azonban ezt a törvényt is, Endre nem tartotta meg igéretét. Az izmaelitákat ezután is pártolta, főleg Dénes nádor kedvezéséből; a szegény népet ezután is nyomorgatták. Azért Róbert érsek, miután többször sürgette a királyt igérete beváltására, 1232. február végén a pápa nevében az országot egyházi tilalom (interdictum) alá vetette. Megtiltá, hogy Magyarországon a király és fiainak udvarában vagy másutt isteni tiszteletet tartsanak. Megtiltá, hogy a szentségeket kiszolgáltassák, kivéve a keresztséget, az oltári szentséget, a penitenczia-tartást s az utolsó kenetet. A halottakat egyházi szertartás nélkül engedte csak eltemetni. Csak egyszer hónapjában volt szabad minden plébánosnak zárt ajtók mögött, harangszó nélkül, csendes misét mondani, hogy az oltári szentséget a betegek számára elkészíthesse.

Ugyanakkor az érsek a király főbb tanácsosait, nevezetesen Dénes nádort, Sámuel kamara-ispánt egyházi átokkal sujtotta, Miklós tárnokmesternek pedig Nagycsütörtökig időt engedett a javulásra, ellenkező esetben őt is átokkal fenyegetvén. A királyt magát nem közösíté ki, mert – úgymond – tisztelni akarja a királyi fenséget és javulását várja. Az egyházi tilalmat a püspökök az érsek rendeletéből kihirdették megyéikben és szigorúan ügyeltek végrehajtására. Amely pap a tilalmat megszegve isteni tiszteletet mert tartani, azt hivatalától örök időre felfüggesztették.

Az isteni tisztelet beszüntetése nagybőjt kezdetén abban a vallásos korban, képzelhetni, mily hatást tett a népre. Maga Endre király is megdöbbent s fiát, valamint főembereit Róbert érsekhez küldé, hogy őt az egyházi tilalom megszüntetésére bírja. Igérte, hogy ha valami történt, a mit jóvá kell tennie, ha teheti, bizonyára jóvá teszi. Végre az érsek ismételt könyörgésre, s miután Endre megesküdött, hogy István-napig megorvosolja, a miért az érsek az egyházi tilalmat elrendelé, az interdictumot nagybőjt szerdájától kezdve Szent-István napjáig felfüggeszté. Endre azután követséget menesztett a pápához, keservesen panaszkodva a rajta elkövetett szégyen miatt. Mindig hű fia volt az egyháznak, – úgymond – s ime jutalmul elzárják előle a templomot, kiközösítik tanácsosait, a nélkül, hogy valami bűn bizonyult volna rájok, s gyalázatot hoznak nevére a világ többi fejedelmei előtt. Kérte azután a pápát, küldene követet az országba.

A pápa csakugyan elküldötte Jakab praenestei bíboros püspököt, hogy vizsgálja meg az ügyeket egyházi szempontból s ahhoz képest intézkedjék. Azt azonban, hogy a királyt egyházi átokkal sujthassa, egyenesen magának tartotta fenn.

A követ az országba érkezvén, Ó-Budán zsinatot tartott, a melyen Róbert érsek számot adott eljárásáról. Az érsek azonban ekkor már kevésbé neheztelt a királyra, mert visszaadta neki az elvett földeket, az esztergomi egyház alattvalóit kivette a birák s a nádor hatalma alól, s őket közvetlenül maga alá rendelte. Endre négy főemberét küldötte ki, hogy a pápa követével alkudozzék. A tárgyalás lassan ment, mi közben a bíboros ráért sok egyéb dologgal foglalkozni, a melyeknek elintézését a pápa szintén reábízta.

Ezek között legnevezetesebb volt a boszniai eretnekség kérdése. Kulin bán meghódolása ellenére a bogomil-vallást e tartományban továbbra is hirdették. A pápa sürgetésére, hogy tegyen valamit az eretnekség elnyomására, II. Endre 1224-ben egész Boszniát Ugron, kalocsai érseknek engedte át, hogy azt az eretnekségtől megtisztítsa; magának csak a királyi jogokat s a szokott jövedelmeket kötötte ki. Az érsek gyakran benyomult Boszniába, a hol a katholikus hit oltalmára alkalmas helyeken várakat is épített. Hihetőleg e czélból történt, hogy a pápa 1229-ben Ugron érsek kérésére megalapította a szerémi püspökséget, melynek Bán- vagy másképen Kőmonostora volt a székhelye.

De mindez intézkedések elégteleneknek bizonyultak. Csak keresztes haddal lehetett volna czélt érni. A pápa erre csakugyan föl is szólítá Angelos Kalojánt Endre nővérének s Angelos Izsák császárnak fiát, a ki anyjával 1222-ben Magyarországba menekült s nagybátyjától, Endrétől a túlsó Szerémséget vagyis Belgrádot, Boroncsot s e várak vidékét nyerte, a melyet III. Béla vejének engedett volt át, de II. Endre a császár halála után ismét visszavett. Kaloján föl is vette a keresztet, de fogadalmát nem teljesíté. Igy hát a bogomil-vallás egyre terjedt s majdnem teljesen kiszorítá a katholiczizmust. Maga a bán, Ninoszláv volt legfőbb pártfogója és terjedése ellenében a boszniai püspök sem vetett akadályt. A pápa követe ezért a püspököt letette, az egyházmegyét kivette a ragusai érsek fenhatósága alól és dominikanus barátokat küldött az országba, hogy a népet a katholikus hitre térítsék. Az uj püspököt is az ő soraikból választá. A szerzetesek annyira buzgólkodtak, hogy rövid idő alatt megnyerték Ninoszlávot, s a katholikus vallás ismét tért kezdett foglalni Boszniában.

1233 nyarán, midőn Endre király Danilótól szorongatott fia segítségére készült menni s már útban is volt Galiczia felé, a beregi erdőben végre egyességre jutott a pápa követével. Megigérte, hogy zsidót és szerecsent vagyis izmaelitát nem alkalmaz többé semmiféle hivatalra, segédül sem nevezi ki őket keresztény tisztek mellé, és nem fogja megengedni, hogy keresztény rabszolgákat vásárolhassanak és tarthassanak. Évenként kiküldi a nádort vagy más buzgó főurat, hogy a keresztényeket az izmaeliták hatalmából, társaságából kiragadja, s ha valaki e tilalom ellen vétene, attól elveszi javait és örök időre rabszolgaságra veti. Részletesen intézkedett a sóról, a mely az egyházakat megillette, de a melyet vagy épen nem, vagy nem kellő módon kaptak meg. A király elrendelte, hogy a sót az egyházak szabadon hozhassák székhelyükre s a só elárusítása a szokott időben (Szent-Istvántól Kisasszony napjáig, Szent-Miklós napjától Szent-Tamás napjáig) történjék. A kincstár a sót megváltja, vagy ha nem teszi, az egyházak a sót a maguk hasznára fordíthatják és eladhatják. A szekéren szállított só száz kövét egy márkával, a vizen szállított só vedrét nyolcz márkával számították, a fizetést pedig a salzburgi érsek frisachi pénzverőjéből kikerült dénárokban, az úgynevezett frisatikusok-ban kellett teljesíteni, mert a magyar pénz oly hitvány volt akkoriban, hogy nem igen kellett. Némely egyház részére határozottan megállapították a neki járó sómennyiséget. Az elmaradt sóért Endre király tízezer márkát igért fizetni öt év leforgása alatt, 1234 husvéttól kezdve. Végre arra kötelezte magát Endre király, hogy sem ő, sem más világi bíró házassági és hitbér-ügyekbe nem avatkozik, papoktól s egyházi személyektől adót nem szed s az egyháziakat nem vonja ki az egyházi biró itélete alól, kivévén, ha földbirtokról van szó.

Az egyességről szintén arany pecsétes oklevelet állított ki a király, két példányban, s megesküdött az evangeliomra, hogy az egyesség minden pontját teljesíti. S hogy azt fiai és a főurak is esküvel fogják megerősíteni. Ez meg is történt. Azon kívül megigérte Endre király, hogy mihelyt Oroszországból visszatér, huszonöt nap alatt megjelenik a pápa követénél, az egyességet újból megerősíti s az egyházak részére a nekik járó sóilletményről oklevelet állít ki.

A tervezett orosz hadjáratból azonban nem lett semmi. A királynak az ország nyugati szélére kellett sietnie, a hol Frigyes osztrák herczeg trónra lépte óta (1230) folyton folyt a villongás, mert a herczeg harczias vitéz volt, a ki bátorságát szomszédjai nyugtalanítására, kifosztására használta fel. 1230-ban a németek elfoglalták Borostyánt és Langecket, Vasmegye szélén, de a magyarok mind a két helyet ismét visszavették. Nemsokára a németek ujra betörtek, és ekkor Béla parancsából Türje Dénes, a halicsi hadjáratok egyik hőse, Béla gyermekkori játszótársa, több másokkal a németeket nyílt csatában megverte. 1233-ban a magyarok rontottak Stiriára rabolva, gyujtogatva, majd visszavonultak ismét. A stájerek utánok siettek, de pórul jártak, mert a magyarok lesbe csalták őket, s úgyszólván valamennyiöket levágták.

II. Endre, hogy véget vessen e villongásoknak, hadjáratot készült vezetni a németek ellen, előbb azonban Esztergomban összejött a pápa követével (1233. szeptember) s újból megerősíté a beregi egyezményt. Ezuttal beleegyezett, hogy abban az esetben, ha igéretét a jövő húsvétig nem teljesíti, a bíboros őt és tanácsosait ujra egyházi átokkal sujthatja s az országot egyházi tilalom alá vetheti. A Róbert érsek által kimondott egyházi büntetést a biboros egyelőre felfüggeszté.

Elintézvén a pápa követével ügyét, Endre 1233-ban Mindszent napján fiával Bélával nagy sereg élén Ausztriára tört. Nagyobb csatára azonban nem került a dolog, mert Frigyes békéért könyörgött.

Jakab bíboros 1234 elején elhagyta az országot. Távozása előtt megbízta János boszniai püspököt, hogy Endrére és tanácsosaira mondja ki az egyházi átkot, ha a kikötött határidőre ünnepélyesen tett és esküvel megerősített igéretét be nem váltja.

Ez azonban Endrének esze ágában sem volt. Más dolog érdekelte őt. Második nejét, Jolántát 1233-ban elvesztvén, noha már hatvan év nyomta a vállát, ujabb házasságon törte a fejét, és csakugyan 1234-ben, május 14-én fiai nagy bosszúságára oltárhoz vezette a szép Esztei Beatrix-ot, Esztei Aldobrandin anconai őrgróf ifjú leányát. Pénze, mint rendesen, most sem igen volt, de azért nejének és leendő örököseinek 5000 márka ezüstöt és mindazt a jogot s jövedelmet kötötte le, a mely a magyar királynét megillette, sőt ráadásul magánkincstárából élete fogytáig ezer márka évi fizetést rendelt számára.

János püspök látván, hogy a király igéretét nem akarja beváltani, miután hiába intette, a reá ruházott hatalomnál fogva kiátkozta őt, az országot pedig interdictum alá vetette. Szerencséjére a királynak Róbert érsek, a kinek nem volt ínyére, hogy a pápa követe az ő mellőzésével a boszniai püspöknek adott felhatalmazást a király kiátkozására, nem csatlakozott a püspökhöz, hanem a királylyal együtt a pápához appellált, azt hozván fel Endre mentségére, hogy kész igéretének eleget tenni, csakhogy tisztjei hanyagul járnak el, a miről nem tehet.

IX. Gergely pápa Endre követeinek kérésére csakugyan meghagyta János püspöknek, hogy Endrét az egyházi átok alól oldozza fel, feltéve, ha igéretének eleget tesz. A pápa készségét megmagyarázza az, hogy a Boszniában ismét fölburjánzott eretnekség kiirtására keresztes hadat hirdetett Magyarországon, a melynek vezéreül Kálmán herczeget szemelte ki, a kit az egyházi tilalom alól nejével együtt ki is vett. II. Endre Boszniára való jogait ugyanis Kálmánra ruházta s a keresztes hadra maga is készült.

János püspök a pápa parancsára föl akarta oldani a királyt az egyházi átok alól, ámde az esztergomi domonkosok perjele és a ferencziek provincziálisa, a kiket Jakab bíboros János püspökkel együtt felhatalmazott volt, hogy Endrét és tanácsosait kiátkozzák, nem akarták Endrét feloldani, mert – úgy mondták – alattvalóira adót vetett ki s azt beszedte, mielőtt a pápától az iránt engedélyt nyert volna. Követelték tehát, hogy ezt az adót előbb fizesse ki, vagy tisztázza a pápával a dolgot. Endre erre semmikép sem volt hajlandó, mert nem akart csorbát ejteni királyi méltóságán. Azután meg jövedelmei úgyis nagyon megcsökkentek, mióta fiai és unokaöccse között az országot felosztá, magának alig tartván meg többet egy negyed részénél. Ujabb házassága s a Frigyes ellen 1233-ban, majd 1235 nyarán viselt háborúja szintén sok költségébe került, hasonlóképen az ujabb halicsi hadjárat, mi közben a Danilótól ostromolt Endre herczeg Halics falai között meghalt, s az ország a győztes kezére jutott. (1234.) Leányának, Jolántának házassága Jakab arragoniai királylyal szintén nagyon megapasztá a király jövedelmét, mert hozományul 12000 márka ezüstöt igért leányának s az összeg biztosítására a harminczadot kötötte le.

Ily körülmények között Endre kérte a pápát, mentené fel attól, hogy valamit visszafizessen, sőt inkább engedné meg, hogy ezentúl is mérsékelt adót szedhessen. A pápa méltányosnak mutatta magát. Megengedte, hogy Endre tartozását az elmaradt sóért öt év helyett tíz év alatt fizethesse meg az egyházaknak, s hogy a szerecsenek ellenében a vizsgálatot nem évenként, hanem minden második esztendőben tartsák. A kivetett adóra nézve a kalocsai érseket, a nyitrai püspököt s a pannonhalmi apátot bízta meg, hogy az adó okát megvizsgálják. Végül biztosítá Endrét, hogy senkinek sem szabad őt vagy fiait, vagy feleségét az apostoli szentszék meghatalmazása nélkül kiközösíteni, vagy egyházi tilalommal sujtani.

A pápa levelét azonban már nem vehette kezéhez a király, mert 1235-ben szeptember 21-én hirtelen meghalt. Nyugtalan élete után még halálakor sem pihenhetett. Holttestét Váradra vitték, hogy Szent-László király lábaihoz temessék. De a pilisi czisztercziták azt követelték, hogy nálok temessék el, első neje, Gertrud mellé.

Végre is Egresre vitték és második felesége, Jolánta mellett helyezték örök nyugalomra.


Részlet a pécsi templomról.
(III. Béla idejében átépített székesegyház.)
Henszlmann: „Magyarország ó-keresztény, román és átmeneti stylű műemlékei” czimű művéből.


Kezdő „B” betű IV. Béla király 1243-iki okleveléről.
Az Orsz. Levéltárban őrzött oklevélről rajzolta Tull Ö.