SZALAY–BARÓTI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

14. V. István. (1270–1272.) – IV. vagy Kun László. (1272–1290.)

V. István koronázása. Nejével tett esküje. Az elbitorlott királyi javak visszaszerzése. Háború II. Otakár királylyal. A háború oka. Fegyverszünet. István és Otakár találkozása. Henrik s más urak hűtlensége. István király Styria és Ausztria ellen hadat indít. Otakár készülődései. Otakár elfoglalja Dévényt, Stomfát, Pozsonyt, Szent-Györgyöt, Bazint, Nagy-Szombatot s más helyeket. Nyitra is hatalmába esik. Átkel a Dunán s István seregét a Rábczáig szorítja vissza. Óvár és Mosony megvívása. Sikertelen béke-alkudozások. Otakár színlelt visszavonulása. Az üldöző magyarokat visszaveri. A magyarok felülkerekedése. Otakár hazatér. Ausztria és Morvaország pusztítása. Pozsonyi béke. A hűtelen urak megtérítése. Henrik bán kiűzése. A hajóhalmi gyűlés. Az egri püspökség kiváltságai. István a Dráván-túlra indul. Joakhim bán László herczeget elragadja. A király betegsége és halála. Joakhim bán László herczeggel Fehérvárra siet. Palotaforradalom. Koronázás. Erzsébet királyné és Joakhim bán. Egyed mester Otakárhoz fordul. Henrik bán visszatérése. Béla mácsói herczeg megölése. Otakár e miatt háborúra készül. A magyarok megelőzik. Stíria és Karinthia, továbbá Ausztria és Morvaország megtámadása. Fegyverszünet X. Gergely pápa közbenjárására. Erzsébet királyné Joakhim ellenségeivel szövetkezik. Az osztrák főurak elfoglalják Győr városát s az ország határvidékét pusztítják. Más csapat Nyitrát foglalja el. Egyed mester László király hűségére tér. Joakhim és hívei fellázadnak. Haj-Szent-Lőrincz melletti csata. Az ellenséges pártok kibékülése. Győr visszaszerzése. Háború Otakárral. A cseh király megvívja Pozsonyt, Nagy-Szombatot, Szent-Györgyöt s a Vágig nyomul. Átkel a Dunán s elfoglalja Óvárt, Győrt és Sopront. Otakár seregével kivonul. Nagy-Szombat visszafoglalása. Morvaország pusztítása. Ujabb belvillongás, Joakhim elmozdítása. László király és anyja fogságban. Endre herczeg elrablása. A somlyai hegy melletti ütközet. Henrik bán eleste. László király a Henrik-fiak ellen indul. Egyesség a versengő urak között. Mojs nádor s más urak lázadása. Németországi viszonyok. Habsburgi Rudolf királylyá választása. A Habsburg-család emelkedése. Rudolf király meghasonlása Otakárral. Rudolf a magyarokkal szövetkezik. Otakár békét ajánl a magyaroknak. Joakhim bán a békekötést megakadályozza. Joakhim ujabb mellőzése. Csák Péter. Polgárháború. A Henrikfiak lázongása. A veszprémi egyház feldulása. Egyesség Joakhimékkal. Rudolf Otakárnak hadat üzen. Otakár meghódolása. A magyar főurak zavargása. Alárdfia Ján, a Brebiriek, Vodiczai István és Radoszláv. Joakhim bán sereget vezet az utóbbiak ellen és elesik. A magyar kormány Anjou Károlyt hívja segítségül. Országgyűlés a Rákos mezején. Rudolf király megujítja a magyarokkal való szövetséget. László átveszi az ország kormányát. Jelleme. „Kun” László. A Csákok előtérben. László és Rudolf találkozása. László a Henrikfiakkal megbékül. Lázadás a Szepességben s a Tiszán-túl. A nagyváradi gyűlés. Otakár készülődései. Rudolf bizalma a magyarokban. László seregével hozzácsatlakozik. Háború Otakárral. A Morva-mezei ütközet. Otakár halála. A csata következményei. Rudolf hálálkodása. Magyarország szomorú állapota. III. Miklós pápa Fülöp fermói püspököt követül küldi az országba. A kun ügy rendezése. A tétényi gyűlés. Édua. A budai zsinat és nevezetesebb határozatai. Fülöp a királyt és tanácsosait egyházi átokkal sujtja. Interdictum. László hitszegése. A pápa levele hozzá. Fülöp püspök elfogatása. A magyar urak Lászlót őrizet alá helyezik. A kunok lázongása. A pápai követ és László szabadon bocsátása. A kunok Oldamér vezérlete alatt fegyvert fognak. A hódmezei csata. Fehérvári gyűlés. A király a kunok után siet. Fülöp legatus elhagyja az országot. A főurak féktelenkedése. Ladomér érsek. Az esztergomi érsekség kiváltságai. A Henrikfiak garázdálkodása. László király sikertelen hadjárata ellenök. A tatárok betörése. Telebuga és Nogáj. László király a lázongó szepesieket leveri. Háború Albert herczeg és Iván bán között. A harczoló felek békére lépnek. Országgyűlés a Rákoson. A király könnyelműsége és kicsapongása. Ismételve hadat indít a Henrikfiak ellen. Kőszeg megvívása. A Henrikfiak felülkerekedése. Velenczei Endre behívása. László király Albert herczeggel szövetkezik. IV. Honorius pápa a királyt meginteni készül. A bíborosok közbelépése Izabella királyné érdekében. A tatárok megtámadják Lengyelországot s hazánkat is fenyegetik. László király megbékül Ladomér érsekkel. Keresztes hadjárat a patarenusok ellen. Iván bán Ausztriát és Stíriát megtámadja. Albert herczeg háborúja Iván bánnal és testvéreivel. Fövény melletti országgyűlés. Elégületlenség Albert támadása s a király tétlensége miatt. Iván és párthívei Endre herczeget hívják be királyul. Buzád Arnold elfogja s Albert herczegnek kiszolgáltatja. László a kunokkal és tatárokkal szövetkezik. Országos fölkelés. IV. Miklós pápa ismét követet szándékozik küldeni az országba. Intelmei a királyhoz. László királyt a kunok meggyilkolják. A krónika László uralkodásáról.

István néhány nappal atyja halála után Budán termett. Szándéka volt, hogy bosszút áll azokon, a kik atyja életében ellenséges indulattal viseltettek iránta; de utóbb elfojtotta a bosszú érzetét, látva, hogy ellenségei egymás után hódolatára sietnek. Az országos méltóságokat azonban saját híveivel töltötte be. Azután Székes-Fehérvárra sietett, a hol május közepén nejével együtt megkoronáztatta magát. Mindketten ez alkalommal az urak, nemesek s az egész országgyülés határozatára megesküdtek, hogy a régibb királyoktól igazságtalanul elvett nemesi birtokokat visszaadják.

V. István, épúgy mint atyja, erélyes fejdelem volt. Ő is azon fáradozott, hogy helyreállitsa a királyi hatalmat s rendbe szedje az országot. Azért mindjárt uralkodása elején mindenfelé bírákat küldött ki, hogy visszaszerezzék az elbitorlott királyi jogokat. A Dunán-túli vidékre ő maga ment. A megyékben gyűlést hirdetett, a melyre a nemeseket, várjobbágyokat, várnépeket s a megye más lakosait meghívta. A kinek valami panasza volt, eléje járult és igazságos ítéletet vett tőle.

Igyekezetében, hogy országát rendbe hozza, megakadályozta a II. Otakár cseh királylyal kitört háború. Erre az adott okot, hogy nénje, Anna herczegnő, Béla király halála után összeszedte a királyi kincseket, u. m. két koronát, királyi pálczát, királyi széket, kardot, nyaklánczot, mindenféle arany edényeket s ékszereket, melyeket állítólag atyjától jutalmul kapott és azokkal vejéhez, Otakárhoz menekült. V. István az elorzott kincseket visszakövetelte, fenyegetőzött, de utóbb lecsillapodott és Otakárnak találkozót ajánlott, hogy a dolgot elintézzék. Azonban Otakár erre nem lévén hajlandó, István király Otakár nejének, Kunigunda királynénak közbenjárására beleegyezett, hogy követek útján intézzék el a köztük felmerült viszályt. Ily módon julius elején Brünnben fegyverszünetet kötöttek október 16-ig, a mely napon a két királynak találkoznia kellett.

A találkozás a kitűzött időben a Duna egyik szigetén, Pozsony közelében, valóban megtörtént. Mindegyik királyt tizenkét híve kisérte. A találkozás eredménye volt, hogy két évre, november 11-től kezdve, fegyverszünetet kötöttek egymással, és mindkét részről négy-négy embert megbíztak, hogy a közöttük fölmerült vitás kérdéseket elintézzék.

Hogy mennyire nem őszinte volt Otakár, mutatja az, hogy nemsokára az ország nyugati határán zavarok támadtak, a melyekben ő neki is volt része. Henrik bán ugyanis és társai, a kiknek e vidéken több váruk volt, Otakárhoz menekültek s neki meghódoltak. A cseh király kapott az alkalmon, hogy hatalmát Magyarország egy részére is kiterjeszthesse; a menekülőket szivesen fogadta s őket ellátta jövedelemmel és jószágokkal.

Csakhamar követték a hűtelen főurak példáját mások is; így Arnoldfia Miklós, a ki Piliske (ma Pölöske) várába németeket hívott s velök a vidéket sanyargatta. A király a zalai ispánt küldé ellene, de ő megtámadta s testvérével együtt megölte.


V. István pecsétjének előlapja.
A király faragott trónon ül, melynek sarkát egy-egy oroszlánfej díszíti. A király fején liliomos korona, jobbjában a királyi pálcza, baljában az ország almája. Koronája alól haja hosszú fürtökben lóg le; testét bő palást födi. A körirat: S. STEPHANI DEI GRACIA VNGARIE DALMACIE CROVACIE RAME SERUIE GALLICIE LODOMERIE CUMANIE BULGARIEQ(ue) REGIS. Azaz: István, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmáczia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galíczia, Lodoméria, Kun és Bolgárország királyának pecsétje.
Az Orsz. Levéltárban őrzött pecsétről. Tull. Ö. rajza.

Otakár kétszínűsége nagyon bántotta István királyt. Azért Gergely vasmegyei ispán vezérlete alatt egy sereget Stíriába küldött. A vitézek megvívták Limbust (Lembach-ot) Marburg táján, továbbá Fürstenfeldet s a németekkel Regede vidékén többször összecsaptak. A király maga Keményfia Lőrinczczel, atyja egykori nádorával, régi ellenségével, a ki most hűségére tért, ötvenezernyi had élén, melyben magyarok és kunok voltak, deczember havában Ausztriát támadta meg s Bécstől egész Német-Ujhelyig kegyetlenül pusztította azt. Ez alkalommal a magyarok állítólag 20000 embert öltek meg vagy hurczoltak rabságba.

Otakár ép abban az időben Karinthiában harczolt, hol régi vetélytársát, Fülöp érseket legyőzte. Visszatérőben értesült a magyarok betöréséről és szörnyű haragra lobbant. Erejében azonban úgy látszik nem bízott, azért balra kanyarodott s járatlan utakon a bécsi erdőtől nyugatra, Lilienfeld irányában ereszkedett le a Duna völgyébe. Első dolga volt azután, hogy panaszt tett a bíborosok testülete – a pápai szék épen üresedésben volt akkor – továbbá a keresztény fejedelmek előtt: Istvánt hitszegéssel vádolta és különösen kifakadt a kunok ellen, a kik iszonyú kegyetlenségeket követtek el. Majd háborúra készült. Minden felől: Thüringiából, Meissenből, Sziléziából, Brandenburgból, továbbá a maga tartományaiból jöttek és gyülekeztek a vitézek zászlói alá.

A tél folyamán a magyarok és kunok egyre nyugtalanították Otakár birodalmát. Viszont Ausztriából németek s odamenekült magyarok: Henrik bán és fiainak párthívei Magyarországra törtek. Sopront próbálták elfoglalni, de a vár őrei elűzték őket.

Magyarországon is folyt a készülődés, s alig hogy kitavaszodott, István király Keményfia Lőrinczet a nyugati határra küldötte, hogy gondoskodjék a védelemről, míg a magyar sereg fölkészül.

Márczius végén a cseh király serege, valami 90000 ember, a Morva-mezőn táborozott. Ápril elején Otakár hidat veretett a Morván és hadával átkelt. Az ott portyázó magyar csapatokat könnyű szerrel elűzte s azután elfoglalta Dévényt, Stomfát, végül ápril közepén Pozsonyt, melyet a csehek felgyujtottak.

Miután a városba német őrséget rakott, Otakár a Dunán nagy fahidat veretett. Egyelőre nem vezette át seregét, mert az ország északnyugati részét akarta elfoglalni előbb. Csakugyan el is foglalta Szent-Györgyöt, Bazint, Vöröskőt, Nagyszombatot és más falvakat és mezővárosokat. Ellenállásra csak elvétve talált. Több helyütt a megrémült lakosok önként meghódoltak s a királynak hűséget fogadtak. Seregének egy része a Vágon is átkelt, hatalmába ejté Nyitrát s egész a Garamig pusztított. Azután visszafordult Pozsonyba, hogy seregét a túlpartra vezesse.


V. István pecsétjének hátlapja.
Középen a csúcsos pajzsban álló kettős kereszt, melynek alsó gerendáján gyűrű van. A kereszt alsó végén jobbra és balra, griffmadár fejéhez hasonló dísz emelkedik ki. A körirat: SIGILLUM STEPHANI QVINTI QUARTI BELE REGIS FILII. Azaz: V. István, IV. Béla király fiának pecsétje.
Tull Ö. rajza.

Ekkor már a magyar had is együtt volt és István király vezérlete alatt a Duna jobb partján, Mosony tájékán táborozott. Az előcsapat Csák Péter vezérlete alatt megtámadta az átkelő cseheket, de Otakártól megveretett (május 9.). A magyar sereg erre a Lajta mögé, Óvárra és Mosonyba húzódott. Otakár követte s egy gázlón átkelt. A magyarok nagy erővel megrohanták, de a csehek helyt álltak s végre is övék lett a győzelem. A magyar sereg kénytelen volt odább vonulni s a Rábcza mögött foglalt állást. Otakár most Óvárt ostromolta és megadásra kényszerítette. Mosony is megnyitotta előtte kapuját; a dühös cseh király mégis földig lerontotta e várost. Itt ütött tábort, míg csapatai a környéket száguldozták be, keletre a Szigetközbe, nyugatra a Fertő felé s azontúl le Sopron-megyébe.

István, mint említettük, a Rábcza mögé húzódott. Hogy a csehek e folyón egykönnyen át ne kelhessenek, István elrontatta az átjárókat s úgy ütött tábort szemben az ellenséggel. Azonban az ismételt vereségek nyomasztó hatással voltak seregére, miért is a békéről kezdett gondolkozni. A veszprémi püspököt Lóránt bánnal elküldte tehát Otakárhoz, hogy vele a béke iránt alkudozzék.

Otakár serege bár győztes volt, de ki volt merülve, s így a király is hajlott a békére. Kijelenté azonban, hogy a mit Magyarországból elfoglalt, abból semmit vissza nem ad. Az alkudozások ennek következtében megszakadtak.

Otakár erre cselből visszavonta seregét. Úgy tett, mintha haza akarna térni. Ugyanis ki akarta csalni a magyarokat biztos állásukból, hogy annál könnyebben bánjék el velök. Csakugyan alig hogy megindultak a csehek, István némely vitézeit utánok küldé. Ámde a csehek a támadásra el voltak készülve, a magyarokat visszaverték s egész a Rábczáig üldözték; sőt még e folyón is áttörtek némelyek s harczoltak az üldözött magyarokkal. Egyszerre azonban megfordult a koczka; a magyarok visszaszorították az ellenséget, majd teljes erővel megrohanták s Mosonyig kergették. Otakár erre fáradt, kimerült seregével éjnek idején fölkerekedett, átkelt a pozsonyi hídon és seregét, mely úgy látszik, teljesen szétbomlott, elbocsátotta. A magyarok szüntelen nyomában voltak. Átkeltek a Dunán s vagy harminczezren Ausztriába és Morvába törtek, mindenütt szörnyű pusztítást vivén véghez és tömérdek embert hurczolván fogságba.

A győzelmes hadjárat első következménye volt, hogy mindazok, a kik előbb Otakárhoz pártoltak, visszatértek és meghódoltak István királynak. Második következménye volt, hogy a békealkudozások, a melyeket István ismét megkezdett, most már eredményre vezettek. A békét 1271. julius 2-án a pozsonyi táborban kötötték meg oly feltétellel, hogy minden, a mi IV. Béla király idejében a magyar birodalomhoz tartozott, most is oda tartozzék, a mit pedig Otakár elfoglalt belőle, visszaadassék. Viszont István is elismerte Otakár birtokjogát azokra az országokra nézve, a melyeket már IV. Béla idejében a magáénak vallott, t. i. Csehországra, Ausztriára, Stíriára, Karinthiára, továbbá a vend márkára, Eger vidékére s a Friaulban fekvő Pordenonéra nézve, és lemondott minden igényéről Stíriát, Karinthiát és Krajnát illetőleg. Lemondott a maga és örökösei nevében minden jogáról az Anna herczegnőtől kivitt kincsekre nézve is. Hogy pedig a békét a jövőben se zavarja meg semmi, a két ország alattvalói közt netalán fölmerülendő fontosabb vitás kérdéseket az esztergomi és Bruno olmützi érsek, a kevésbé fontosakat pedig más biztosok intézzék el. Otakár szavát adta, hogy a hozzá menekült magyar urakat, Henrik bánt és fiait, továbbá másokat István ellen nem segíti s nem engedi, hogy alattvalóik, kiket ő adott neki, vagy általában az ő emberei Magyarországon valami erőszakoskodást vagy kárt tegyenek. Sőt igérte, hogy ha Istvánt megtámadnák, őket országában meg nem tűri s birtokaiktól megfosztja. István a maga részéről hasonló igéretet tett. Nem támogatja Otakár ellenségeit, főleg Fülöp érseket; szökevényeket egyikök sem fogad be s alattvalóiknak sem engedik meg, hogy ilyeneket befogadjanak. A békébe mindegyikök a maga embereit, szövetségeseit is befoglalta. Ezek közül Anjou Károly szicziliai király és Henrik bajor herczeg István részéről, Henrik meisseni és Ottó brandenburgi őrgrófok Otakár részéről vállaltak kezességet. Mindkét részről a püspökök kötelezték magukat, hogy a melyik fél a békét megszegi, azt egyházi átokkal sujtják. A békére a táborban lévő tekintélyes cseh, német és magyar urak is megesküdtek. A békekötést István király julius 3-án, Otakár pedig tiz nappal később, julius 13-án, Prágában erősítette meg.

Nyomban reá ismét egyike a menekült uraknak, Beiczfia Miklós, István hűségére tért. Henrik bán azonban továbbra is Otakárral tartott s váraiból a magyar végeket nyugtalanítá. A király tehát Gergely vasmegyei ispánt küldte ellene más urakkal, s ezek Kőszeget, Szent-Videt, Szalonokot, Perestyént el is foglalták s a pártütőt híveivel együtt kiűzték az országból.

Megszabadulván ellenségeitől, István király hozzálátott országa rendezéséhez. 1271-ben, a mely évben nagy dögvész pusztította az országot, Ujvár-megye déli részében, Hajóhalmon szeptember 8-a táján a Dunától keletre eső vidék nemeseivel gyűlést tartott, hogy orvosolja az ország bajait s mindenkinek a törvény rendje szerint igazságot szolgáltasson. Ez alkalommal az egri püspök kérésére megállapítá, összeiratá s ujra megerősíté a püspökség jogait, miután a püspökség okleveleit a tatárok elpusztították, utóbb pedig, mikor IV. Béla király megújította azokat, az egyház valamely gonosz szolgája tűzbe dobta. Az egri egyház részére kiállított kiváltságlevél értelmében püspökké csak nemes ember és jogtudós volt választható három tisztes jelölt közül, kiket a király ajánl, hogy veszély idején a régi szent királyok rendelése szerint a király fiainak őre lehessen s a királynak s az országnak hűségesen szolgálhasson. Régente az egri püspöknek kötelessége volt a király negyedik fiának neveléséről gondoskodni. Miután István királynak ez időben csak két fia volt, a király úgy rendelkezett, hogy az egyházmegye csikó-tizedének két harmadát a király nagyobbik fia kapja, hogy mire eléri a törvényes kort, legyen elég lova s atyja öreg napjaira védelmezhesse az országot.


V. István ezüst pénze.
Előlapján gyermekforma ülő alak. Fürtös fejét nem ékesíti korona; baljában kormánypálczát tart. A körirat: STEFANI REGIS: azaz: István királynak. Hátlapján kettős kereszt; a fölirat: MONETA; azaz: pénze.
Veszerle: Érm. Táblái-ról.

1272 tavaszán a királyt a Dráván túl találjuk. Kiséretében sok főur volt s vele volt első szülött fia, a tíz éves László is. A király a tengermellékre készült, hogy meglátogassa nászát, a szicziliai királyt, a ki akkoriban már az Ádriai-tenger keleti partján is kezdett tért foglalni. Miután junius elején Topuszkón törvényt ült, folytatta utját s junius 24-én Bihácsra érkezett.

Itt tartózkodása idején történt, hogy Joakhim bán, Szlavónia kormányzója, az uralomra vágyó királyné tudtával a kis László herczeget elragadta. István tüstént lóra ült s üldözőbe vette a rablót, de utól nem érhette. A nagy felindulástól s erőltetett lovaglástól beteggé lett; kénytelen volt az üldözést abbanhagyni s másokra bízni. Ezek meg is találták László herczeget a kapronczai várban. Azonnal körülvették a várat és ostromolni kezdték. De parancsnoka, Bachator vitézül védelmezte, úgy hogy el nem foglalhatták.

István király e közben betegen hazatért s julius közepén a Nyulak-szigetére vitette magát. Ott feküdt néhány hétig, majd a szomszédos Csepel-szigetre költözött. Állapota egyre rosszabbodott, végre augusztus 6-án meghalt. Holttestét a Margitszigetre vitték s az apáczák templomában, a nagy oltár mellé temették.

* * *

V. István halálának hírére egyszerre vége szakadt Kaproncza ostromának. A kis királylyal Joakhim bán Fehérvárra sietett. Anyja Erzsébet királyné eléje ment, de mielőtt megtörtént volna a koronázás, palotaforradalom ütött ki. Egyed mester István király régi híveivel fegyveresen a királyné házára tört, de László király s anyja emberei a támadókat visszaűzték.

Ezután mehetett csak végbe a koronázás.

Minthogy a kis király alig volt több tíz évesnél, melléje az anyakirálynét adták kormányzóul. Joakhim bán, a kit István király fiának elrablása után megfosztott volt a báni méltóságtól, ismét elfoglalta régi hivatalát. Kétségkivül az ő sugalmazására történt, hogy László közvetlenül a koronázás után ráírt Trau városára, hogy iránta, valamint Joakhim bán iránt hűséggel viseltessék, „mert, – tevé hozzá fenyegetőleg – noha még gyermeki korban vagyunk, van hatalmunk, hogy Isten segítségével az ellenünk támadókat keményen megfékezzük!”

A palotaforradalom főszítója, Egyed mester, testvérével, Gergelylyel Pozsonyban húzta meg magát. Onnan a szomszéd várakat is hatalmába ejtvén, Otakárhoz fordult s felajánlotta neki szolgálatát. Otakár örömmel fogadta a hűtlen főurat s elhalmozta kegyeivel. Korneuburgot, Stockeraut, Laa várát több más helyekkel neki adta, a melyek évenként 2000 márkát jövedelmeztek.


Erzsébet királyné, V. István neje pecsétjének előlapja.
A királyné hasonló trónon ül, mint a minőt V. István király pecsétjén látunk. Fején liliomos korona. Kezét mellére kulcsolja; haja hosszú fürtökben vállaira omlik. A körirat: † ELISABET DEI GRACIA REGINA VNGARIE ET FILIA IMPERATORIS CVMANORVM. Azaz: Erzsébet, István kegyelméből Magyarország királynéja és a kun császár leánya.
Az Orsz. Levéltárban őrzött pecsétről. Tull Ö. rajza.

Laa várát előbb Henrik bán bírta, kinek nem tesztett, hogy Otakár Egyed mestert annyira kitünteti. Odahagyta tehát a cseh királyt s visszatért Magyarországba. A bűnbánó főurat a királyné s az uralkodó párt tárt karokkal fogadták, s csakhamar Joakhim bán mellett ő lett a legbefolyásosabb ember az országban. Alig hogy visszatért, véres tettre ragadtatta magát: a Nyulak szigetén kiséretével rárohant Bélára, a mácsai és boszniai herczegre, s őt összevagdalta. Úgy látszik, a herczegnek az volt a bűne, hogy Otakárral szövetkezett s ennek pártolásával a trónra is törekedett. Hogy e véres tett az udvari párt tudtával történt, mutatja az, hogy a bűnösök büntetlenül maradtak, sőt még kitüntetésben is részesültek. A szerencsétlen herczeg birtokát a magyar urak között osztották fel; egy részét: a sói és ozorai bánságot a gyilkos Henrik bán kapta.

Sógorának halála fölötte bántotta Otakárt. Azonnal készületeket tett, hogy az országot megtámadja, de a magyarok megelőzték. 1273. február elején Csák Mátyus bán, a ki a tárnokmesterré lett Joakhim bán helyébe lépett, egy csapattal Stíriára és Karinthiára ütött. Nemsokára egy másik sereg megtámadta Karinthiát, ismét mások Ausztriába és Morvába törtek. A kik szembeszálltak velök, azokat legyőzték. A kunok különösen sok kegyetlenséget vittek véghez s állítólag 20000 embert hurczoltak magukkal foglyokul.

Otakár a háborúra nem volt még felkészülve, s miután X. Gergely pápa is közbelépett a kis László király érdekében, és igérte, hogy az alattvalói által elkövetett kárt az Istvánnal kötött béke értelmében a kis király készséggel orvosolni fogja, a magyarokkal fegyverszünetre lépett.

Oly erőszakos férfiu, mint Joakhim bán s oly uralomra vágyó asszony, mint Erzsébet királyné, sokáig nem fértek meg egymás mellett. A királyné mindenképen szabadulni akart a hatalmas bántól. E végből szövetkezett Joakhim ellenségeivel, s ezek segítségével aztán a kis királyt kiragadta Joakhimék köréből, a bánt pedig és embereit megfosztotta méltóságaiktól.


Erzsébet királyné, V. István neje pecsétjének hátlapja.
Középen a koronából kiemelkedő kettős kereszt. A koronából, a kereszt tövén, két felől egy-egy virág hajlik ki. A körirat: † S. VXORIS STEFANI REGIS QUINTI QVARTI BELE ILLVSTRIES REGIS FILII. Azaz: V. István király, dicső IV. Béla király fia nejének pecsétje.
Tull Ö. rajza.

Még le sem járt a fegyverszünet ideje, mikor osztrák főurak valami ezer emberrel lehajóztak a Dunán, Győr városát megrohanták és elfoglalták. E várból azután pusztító becsapásokat intéztek a vidékre, különösen a határ mentén le egész Zágrábig; Körmendet ez alkalommal felgyujtották, Ujvárt megtámadták. Ugyanakkor a Duna bal partján egy kétezernyi csapat, mely osztrákokból és morvákból állott, Nyitrát foglalta el, a várost fölgyujtotta, a templomba menekülteket, sőt még a kis gyermekeket is kegyetlenül fölkonczolta. Ghymes várát is megtámadta, de Ivánkafia András fiaival vitézül megvédelmezte azt.

A németek e dúlása, úgy látszik, nagyon bántottta Egyed mestert. Odahagyta tehát Otakárt és ismét visszatért a király hűségére, ennek jeléül Pozsonyt is átadván (1273. május közepén). Őt is, mint előbb Henrik bánt, szívesen fogadta az udvari párt és azonnal mácsai és boszniai bánná tette.

Joakhimnak és híveinek azonban sehogysem tetszett, hogy őket az országtanácsból kidobták. El voltak határozva, hogy ha kell, fegyverrel is visszaszerzik elvesztett hatalmokat. Tényleg fegyvert is ragadtak. A királyné mellett a kunok szállottak síkra, a kikkel a Joakhimék felé hajló király vitézei Haj-Szent-Lőrinczen, Bodrog-megyében össze is ütköztek. Ekkor a főpapok és főurak, hogy véget vessenek a már-már kitörő polgárháborúnak, közbeléptek és békét szereztek az anyakirályné és fia között. Mindegyikök visszaadta, a mit az ellenfél híveitől elvett. Erzsébet kriályné megtartotta külső tekintélyét, a kormányra látszólag legalább döntő befolyást gyakorolt ezentúl is. Joakhim, Henrik, Egyed bánok, a kik eddig mint ellenségek állottak egymással szemközt, kibékültek. Joakhim visszanyerte a tárnokságot, Henrik megmaradt Szlavónia, Egyed pedig Mácsó és Bosznia bánjának.

A béke helyreállván az ellenséges pártok között, a vezérlő férfiaknak első gondjuk volt, hogy Győrt visszaszerezzék. Már a zavarok idején hadba szólították az országot a cseh király ellen. A sereg még együtt sem volt egészen, midőn Joakhim bán Győr visszafoglalására indult. A várat véres harcz után (1273. junius közepén) csakugyan vissza is vette a németektől.

II. Otakár szintén nagy készületeket tett a magyarokkal vívandó háborúra. Szövetségre lépett korábbi ellenségeivel, Henrik bajor herczeggel és Krakkói Boleszlóval, és mindenünnen gyüjtötte vitézeit. Ismét Laa vára volt kitűzve a sereg találkozó helyéül, a hol Szent-Jakab, vagyis julius 25-ére együtt kellett lennie.

Julius végén a magyarok, kunok – valami 30–40000 lovas – Pozsony vidékén a Morva mellett már együtt volt. A sereget Henrik bán vezette. Némi csatározás után a bán augusztus 5-én hirtelen megrohanta Otakár szétszórt seregét s a királyt Laa várába kergette. Annyira szétszórták a mieink Otakár seregét, hogy csak harmad nap verődhetett össze ismét. De már akkor Henrik bán vitézei a nyert zsákmánynyal túl voltak a Morván.

Otakár hatvanezernyi hadával tüstént utánok eredt. A magyarok visszavonultak előle, a nép pedig rémülten elmenekült. Otakár egymás után megvítta Pozsonyt, Nagyszombatot, Szent-Györgyöt és más kisebb várakat egész a Vág folyóig. Az elfoglalt várakat német őrséggel rakta meg, azután Dévény alatt fahídon átkelt a Dunán és elfoglalta Óvárt, Győrt és egész Szent-Mártonig nyomult elő. Idáig húzódott a magyar sereg, a mely az ellenséggel csak most kezdett szembeszállani. Némi pihenés után Otakár nyugatra, a Fertő felé indítá seregét, s miután a kisebb városokat feldulta, Sopront fogta ostrom alá. A város lakói vitézül ellenállottak, de Péter, az áruló várnagy a polgárokat arra kényszeríté, hogy hódoljanak a cseh királynak. Otakár a soproniakat azután az ausztriai polgárok szabadalmaival ajándékozta meg, megengedvén nekik, hogy szabadon járhatnak-kelhetnek birodalmában. Sopron alól azután Otakár zsákmánynyal megrakott seregét haza vezette.

Alig hagyta el a cseh király az országot, Joakhim bán, Lóránt nádor, Egyed bán s más főurak a kis királylyal átkeltek a Dunán, visszafoglalták Nagyszombatot, majd Morvába törtek s e tartományt pusztították. Otakár viszont a Fehér-hegység nyugati részén fekvő Detrekő várát ostromolta. Joakhim bán egyesülve másokkal a vár fölmentésére sietett, a cseheket meg is verte, de azért az év végével Pozsony, Sopron, Mosony, Óvár s más kisebb várak mégis Otakár kezén maradtak.

Az Otakárral vívott háború idején ismét kitört a belvillongás. Csák Pócsfia Ugron a király lovászmestere hűtelen lett urához, a miért megfosztották tisztjétől s esztergomi palotájától. A kormányzó férfiak sorában is változás történt. Joakhim és Henrik bánok mindazokat eltávolították, a kikben nem bíztak. De hatalmuk csak rövid ideig tartott. Ellenségeik csakhamar fölülkerekedtek és 1274. junius elején kierőszakolták, hogy a király Joakhimot elmozdította s vele együtt másokat is megfosztott méltóságuktól. Csak Henrik bánt hagyta meg állásában, de ez a bukott Joakhim pártjára állt. Hogy hatalmokat visszaszerezzék, junius végén Buda mellett a kis királyt s anyját fogságra vetették. Igy azután kényelmesen visszahelyezkedtek régi méltóságaikba.

Nemsokára ujabb merényletre vetemedtek. Mikor az ellenpárt, élén Csák Péterrel mozgolódni kezdett, Henrik és Joakhim bánok a nyolcz éves Endre herczeget elrabolták, hogy magukkal a Dráván túlra vigyék s bátyjával szembe állítsák. Csák Péter azonban fegyveres erővel s a kis királylyal utánok sietett; Székes-Fehérvár közelében, Polgárdi-nál, a somlyai hegy mellett ütközött meg velök s őket legyőzte. A csatában Csák Péter sulyos sebet kapott; Henrik bán elesett, emberei futásnak eredtek; Henrik bán fiai és Joakhim bán azonban elmenekültek.

László király azután nagy sereggel a Henrikfiak ellen indult. Szalonok várukat ostromolta is, de nem tudta bevenni. 1275 tavaszán az egymással versengő urak végre egyességre léptek olyformán, hogy a hatalmon megosztoztak. Joakhim egyelőre csak pilisi ispán lett, de nemsokára visszakapta a tárnokmesterséget, kitúrta ellenségeit, a legfőbb méltóságokra a maga embereit emelte és megint döntő befolyást gyakorolt a kis László királyra.

A változással Mojs, a volt nádor s más urak nem voltak megelégedve. Julius vége felé tehát fegyvert ragadtak, hogy a királyt s övéit Fövény melletti táborában, Fehérvár közelében megtámadják. De szándékukat az uralkodó párt embereinek ébersége meghiusítá.

A folytonos belzavarok alatt szerencse volt, hogy Otakár király nyugodtan maradt. A németországi ügyek teljesen lekötötték figyelmét. Miután Cornwallis Richard meghalt, a német fejedelmek megunva az örökös fejetlenséget, elhatározták, hogy olyan királyt választanak, a ki e méltóságra igazán érdemes s a fenekestül felfordult birodalomban rendet tud csinálni. Ily férfiúnak ismerték a derék Habsburgi Rudolf grófot, a kit azután 1273. október 1-én egyhangúlag a német királyi székbe ültettek.

A Habsburg-család a X. század második felében kezd feltünni. Törzsjószágai Svájczban az Alsó-Aar s a Reuss folyók mellékén feküdtek. Ott állott váruk is a Habichtsburg vagy Habsburg, a melytől a család nevét kapta. A család őse, a gazdag Guntram még egyszerű nemes volt. Ennek dédunokája Verner, a ki 1096-ban halt meg, az első, a ki a grófi czímet viselte. Verner elsőszülött fia Ottó 1108-ban részt vett V. Henrik hadjáratában, melyet a magyarok ellen viselt. Bizonyára nem sejté, hogy azok a vidékek, melyeken ez alkalommal megfordult, valamikor utódai uralma alá kerülnek. Az első a családból, a ki nagyobb jelentőségre emelkedett, volt Ottó fia, II. Verner, a ki Felső-Elzász tartományi grófja volt s az Elzászban épúgy, mint az Aargauban sok birtokot mondhatott a magáénak. Verner részt vett 1167-ben Barbarossa Frigyes olaszországi hadjáratában, s ez alkalommal valószínűleg a seregben kitört pestisnek esett áldozatul. Ennek fia, III. Albrecht házassága révén magával a császárral jött rokonságba, a kitől a zürichi gaugrófságot nyerte. Más birtokot is szerzett örökség útján, úgy hogy mikor 1189-ben meghalt, családja már a sváb föld tekintélyesebb családjai közé tartozott. Albrecht fia, Rudolf buzgó híve volt II. Frigyes császárnak, a kitől hűsége jutalmául az aargaui grófságot kapta. Rudolf buzgó híve volt II. Frigyes császárnak, a kitől hűsége jutalmául az aargaui grófságot kapta. Rudolt halála után 1232-ben két fia megosztozott a családi birtokon. Albrecht, a ki az öregebb ágnak lett a meglapítója, kapta a jelentékenyebb részt, az Aarganban fekvő birtokokat, a Habsburgot, a felső-elzászi tartományi grófságot, az aargani grófságot s az ifjabb ággal közösen a zürichi gaugrófságot. Albrecht legidősebb fia volt Rudolf, a későbbi király, a ki 1218. május elsején született. Maga a császár, II. Frigyes volt a keresztatyja. Rudolf 1239 táján kezd önállóan föllépni. A császárság s a pápaság között folyt küzdelemben a császár pártjára állott, a miért a pápa birtokait interdictum alá vetette, s őt magát egyházi átokkal sujtotta. Az interregnum idején Rudolf birtokait s befolyását mindenképen gyarapítani törekedett. E miatt szüntelen harczokba bonyolódott, a melyekből mindannyiszor mint győztes került ki, s melyek hírét, nevét nem kis mértékben emelték. Anyja Kyburg-leány volt, s midőn e grófi család fiága kihalt, Rudolf a család birtokainak nagy részét örökölte. E birtokok a Reuss folyótól a Bodeni- és a Wallenstädti-tóig terjedtek, s miután vétel útján még más birtokokat is szerzett, jelentékeny vagyonnal rendelkezett. De azért a választó fejedelmekre nézve veszedelmes nem lehetett. Ez volt egyik főoka, a miért a német birodalom élére állíották.

A büszke cseh király lenézte a grófból lett királyt s nem akarta urának elismerni. Sejtette, hogy Rudolf a birodalom jogainak megcsonkítását nem fogja tűrni. Csakugyan a nürnbergi birodalmi gyűlés 1274 őszén kimondá, hogy mindazt, a mit II. Frigyes császár bírt, mielőtt a pápa trónjától megfosztotta, s mindazt, a mi azóta a birodalomra szállott, Rudolf vegye vissza, ha kell erővel is. Egyuttal Otakárt megfosztottnak nyilvánítá minden birtokától, mert hűbéreinek megerősítést a törvényes idő alatt kérni elmulasztá.


Habsburg vára.
Az „Osztr. Magy. monarchia” czimű mű I. kötetéből.

A magyar kormány Rudolffal, Otakár ellenségével mindjárt uralkodása elején szövetségre lépett. László király, hogy a szövetséget minél bensőbbé tegye, öccsét, a nyolcz éves Endre herczeget Rudolf fiának vagy testvérének leányával szerette volna összeházasítani. Rudolf király annyira megörült László ajánlatának, hogy tulajdon leányát, Klemencziá-t igérte oda Endre herczegnek.

Otakár tudván, hogy a német királylyal előbb-utóbb kenyértörésre kerül a dolog, szintén kereste a magyarok barátságát. Békét ajánlott a magyar kormánynak, s ez Henrik bajor herczeg, IV. Béla király vejének és Anna herczegnőnek, Otakár anyósának, László nagynénjének rábeszélésére hajlandó is volt Otakárral békére és szövetségre lépni. Sőt a békét meg is kötötték oly föltétellel, hogy Otakár az elfoglalt várakat visszaadja; a béke részletes megállapítását azonban akkorára halasztották, mikor majd a két király egymással találkozni fog. A találkozás idejéül 1275. október 6-át, helyéül pedig az Óvár és Haimburg közt elterülő vidéket tűzték ki. Addig is László király szavát adta, hogy Otakár beleegyezése nélkül sem Rudolffal szövetséget nem köt, sem sógorsági viszonyba nem lép vele, sőt inkább Otakárral fog szövetkezni, a kit a szükséghez képest főleg Rudolf ellen megsegíteni igérkezett. Viszont Otakár is igérte, hogy Lászlót, ha kell, egész erejével fogja támogatni.

Azonban idő közben ismét Joakhim bán jutott a kormányra, a ki határozottan a német szövetség eszméjének volt a barátja. Ujra tárgyalásokba bocsátkozott tehát Rudolffal, s noha ez az osztrák tartományokból kívánt részt illetőleg Joakhimnak csak kitérő választ adott, a bán minden áron azon volt, hogy a tervezett házasság Endre herczeg és Rudolf leánya között, valamint a Rudolffal való szövetség létrejőjjön. Miután az Otakártól tervbe vett családi összejövetel is meghiusult – mert Joakhim azt kivánta, hogy a felek fegyveresen jelenjenek meg – a végleges béke megkötése is függőben maradt. Ezért fakadt ki annyira a cseh király a gyűlölt bán ellen egy levelében, melyet ez idő tájban László király nénjéhez, Erzsébethez irt. „Ez az ember – irja a többi között – sohasem volt igaz, sem a király, sem az ország iránt. Ő okozta atyád halálát, ő hintett konkolyt László herczeg és Endre herczeg közé; ő volt az oka, hogy a két testvér egymás ellen haragra kelt; ő legfőbb ellenségünknek, Rudolfnak embere.”

Joakhim befolyása nem volt ínyére másoknak sem. Már 1275. november havában ismét ellenfelei kerekednek fölül, a kiknek élén Csák Péter áll. Az országos méltóságokat, jóformán egytől-egyig Joakhim ellenségeivel töltik be. De Joakhim és társai nem akartak lemondani a hatalomról, hanem fegyvert ragadtak. Először Fehérvár vidékét pusztították, főleg Csák Péter fia, Mihály falvait, majd elszéledtek az országban s mindenfelé sok pusztítást, öldöklést vittek véghez.


Habsburgi Rudolf.
Lovas szobor a strassburgi székesegyház homlokzatán. (XIII. század.)

E véres belküzdelmeknek a híre még a külföldre is elhatott. Egész télen át folyt a polgárháború, különösen a Dunán-túl, a hol a Henrikfiak lázongtak. Mily fékevesztetten garázdálkodtak az urak, mutatja a veszprémi egyház esete. E helyen tömérdek kincs volt fölhalmozva: arany és ezüst edények, szövetek, ruhák; a székesegyház sekrestyéje tele volt könyvvel, a mik abban a korban, mikor oly kevés volt a könyv, nagy értéket képviseltek. E könyvek a veszprémi főiskola használatára szolgáltak, a mely a párisi egyetem mintájára még az első Árpád-házi királyok idejében keletkezett. Az egyház szerencsétlenségére Péter, Henrik bán egyik fia ült ez időben a veszprémi püspöki széken. Csák Péter nádor hadával megrohanta a templomot, az ott felhalmozott kincseket elvette, az oltárokat földúlta, a káptalanbeliek s embereik közül többeket a templomban legyilkoltatott, másokat ruhájoktól megfosztva, meztelenül lóhoz köttetett és elhurczoltatott. Az egyház 50000 márka kárt szenvedett s annyira föl volt dúlva, hogy egy évig nem lehetett benne isteni tiszteletet tartani.

A király haddal ment a Henrikfiak ellen, de sem ezek, sem Joakhim bán hatalmát nem bírta megtörni.

1276 derekán az udvar ismét kénytelen volt Joakhimékkal egyességre lépni. A bán ujból átvette Szlavónia kormányát, az országos méltóságokra pedig a maga embereit ültette.

Ugyanez időtájban Rudolf háborút üzent Otakárnak. Otakár Csehország felől várta a támadást, de Rudolf szeptember közepén délnek fordult s a Duna mentén Ausztriába tört. A stájer, az osztrák s a karinthiai urak hozzá csatlakoztak, sőt még Csehországban is voltak, a kik vele tartottak. A magyar kormány is Rudolffal szövetkezett, minek folytán László király november hóban jelentékeny sereggel Ausztria felé indult.

Otakár ily körülmények között nem mert ellenállani, hanem békét kötött és meghódolt. Csehországot és Morvát Rudolftól hűbérül nyerte, de Ausztriáról, Stíriáról, Karinthiáról, a vend őrgrófságról, szóval mindarról, a mit Babenbergi Frigyes halála óta elfoglalt, le kellett mondania; egyszersmind meg kellett igérnie, hogy magyarországi foglalásait is visszaadja.

Bent az országban ezalatt napirenden volt a zavargás. 1277 elején az erdélyi szászok Alárdfia Ján vezérlete alatt, a ki haragosa volt Péter erdélyi püspöknek, megrohanták Gyula-Fehérvárt. Kirabolták a templomot, kifosztották a várost s legyilkolták a lakosokat. Még a templomba menekülteknek sem kegyelmeztek: rájok gyujtották az épületet, úgy hogy valami kétezren odaégtek.

A Dráván-túl a tengerparton Brebiri Pál nyugtalankodott. A trauiakkal éreztette hatalmát, pártolva Sebenicót és Spalatót. Joakhim bán rokonát, Guthkeled Miklós bánt bízta meg, hogy Trau városa védelmére keljen. Miklós bán azonban látván, hogy a horvátok nagy része Spalatóval tart, s hogy Traut fegyveresen meg akarják rohanni, ráparancsolt a trauiakra, hogy engedjenek. Mivel pedig a trauiak vonakodtak, arra kényszeríté őket, hogy mindazt, a mit Béla királytól a tatárok betörése idején tanusított hűségök jutalmául kaptak, a spalatóiaknak adják át. Az intézkedést a kormány is jóváhagyta. A trauiak egy ideig még nyugtalankodtak, de végre is kénytelenek voltak engedni, elismervén Spalatónak minden igényét.

A gozdi hegyek keleti aljában Vodiczai István fiai, István és Radoszláv lánzongtak. Joakhim bán maga vezetett sereget ellenök, de szerencsétlenül. A csatában, a melyet 1277 tavaszán vívott velök, elesett. A lázongók megfenyítésére a magyar kormánynak Anjou Károlyt, László király apósát kellett segítségül hívnia, a ki 1277. augusztus elején tizenkét teherszállító hajón csakugyan egy kis zsoldos sereget küldött a dalmát és magyar részekre Bursonó Jakab és Brunelli Vilmos vezérlete alatt. Ezek azután rendet csináltak a Dráván-túli vidékeken, kibékítvén Istvánt és Radiszlávot, Vodiczai István fiait, a Henrikfiakkal.

A magyarországi zavarok lecsillapítása végett május végén Magyarország püspökei, főurai, nemesei s a kunok Pest közelében, a Rákos mezején gyűlést tartottak, s ezen a püspökök az urak hozzájárulásával egyházi átokkal sujtották mindazokat, a kik az ország békéjét zavarják s a királyt vagy az egyház jogait és javait bitorolják. Első sorban Jánra s az erdélyi szászokra mondták ki az átkot, szentségtörő merényletök miatt. A gyűlésen a király a jelenlévők színe előtt megesküdött, hogy az ily gonoszokat kerülni fogja, s ha az egyházi átok nem használ, egész erővel megbünteti őket.

A bécsi béke föltételeit Otakár nem teljesíté; nevezetesen nem adta át azokat a várakat, a melyeket Magyarország területén elfoglalva tartott. Nyilvánvaló volt, hogy a békét csak szükségből kötötte; arra, hogy megtartsa, nem gondolt. Rudolf király látva, hogy közöttük előbb-utóbb megint harczra kerül a dolog, azon volt, hogy a magyarok barátságát állandóan megnyerje. 1277 nyarán ünnepélyesen megújította tehát a szövetséget a magyar királylyal, noha Otakár nehány hónappal előbb szavát adta, hogy a kezén lévő várakat a magyaroknak átengedi s a fölmerült vitás pontokat rendezni igyekezett. László és Rudolf kölcsönösen igéretet tettek, hogy egymást bárki ellen megsegítik. A mit a stájerek, osztrákok, karinthiaiak Magyarország területéből elfoglaltak, azt Rudolt visszaszerzi és Magyarországnak visszaadja; helyreállítja a régi határt Magyarország és Németország között; csak azt kívánta, hogy szükség esetén László király ebben segítségére legyen. Megegyeztek abban is, hogy a gonosztevőket egymás országából be nem fogadják; a kereskedés azonban egyik országból a másikba szabad legyen. A két uralkodó család között tervezett házasság ügye szintén szóba került. Elhatározták, hogy Endre herczeg és Klemenczia herczegnő eljegyzését házasság fogja követni, a melynek idejét azonban csak később állapítják meg. Ugyanez alkalommal a cseh királyhoz követséget küldöttek, azzal a felszólítással, hogy a mit Magyarországtól elvett, adja vissza, a mi kárt tett, azt tegye jóvá. E fellépés következtében Otakár a kezén volt várakat csakugyan visszaadta.

Ez időtájban érte el a király a törvényes kort s vette át az ország kormányát. Tizenöt éves csinos, értelmes fiú volt. Fájdalom, környezetének, főleg uralkodni vágyó anyjának befolyása, az egymás megbuktatására törekvő főurak örökös cselszövényei, viszályai, az országban eláradt pártküzdelmek és zavargások nem voltak kedvező hatással fejlődésére. S így nem csodálhatjuk, hogy könnyelmű, szilaj férfiúvá lett, a ki hirtelen természetével és érzéki hajlamaival elidegenítette magától a nemzetet s utóbb orgyilkos keze miatt fejezte be ifjú életét. Anyja révén a kunokkal állván rokonságban, e néphez különösen vonzódott és vonzalmának külsőleg is kifejezést adott: bő, szoknyaszerű kun ruhában járt, a kunok módjára hosszú hajat és kúp-alakú magas kun süveget viselt. Szokásaiban, életmódjában is a kunokat utánozta. Ezért, de meg származásáért is kapta a „Kun” melléknevet.

Baj volt, hogy Joakhim bán halála óta nem volt senki, a ki az ifjú királyt vezette volna. Legtöbb befolyást anyja s ennek pártja gyakorolt reá, s e befolyás nem vált javára. A Henrikfiak elvesztették volt méltóságaikat. Helyöket mások foglalták el, akik az elhalt Joakhim bánt hűtlenséggel vádolván, jószágait elfoglalták. Különösen a Csákok léptek most előtérbe. 1277 őszén Csák Péter lett nádorrá, Csák Ugron már előbb tárnokmesterré, Csák Mátyusfia Péter asztalnokmesterré, míg Csák Mátyus a soproni és mosonyi ispánságot kapta.


Kun László.
(A bécsi Képes Krónikából.) Feltünő a hosszú hajviselet, a csúcsos süveg s a bő, alul nyílt, szoknyaszerű ruha. A haj színe barna; a serkedező bajuszé és szakálé világosabb; szőke vagy vöröses. A ruha biborszinű; ugyanilyen a süveg alsó karimája is, a melyből koronaoromzathoz hasonló hegyes arany lemezek nyulnak ki. A ruha hasítékát arany csatt vagy melltű tartja össze. Az öv arany zsinórral van átkötve. A király lábát kötött czipő födi.
A Képes Krónika nyomán. Rajzolta Tull Ö.

1277. november 11-én Haimburg táján László és Rudolf személyesen is találkoztak. Kezet fogtak egymással s megujították szövetségüket. Megfogadták, hogy a Magyarország és Németország közt fölmerült határvillongásokat békében elintézik; ha valakinek közülök Otakárral meggyűlne a baja, azt a másik megsegíti. Otakárral békét vagy szövetséget egyikök sem köt; László királyt Rudolf fiává fogadja. A magyar királylyal volt kun vezérek külön is igéretet tettek, hogy Rudolfnak szolgálatára lesznek.

Visszamenet László király hadával a Henrikfiak vára: Kőszeg ellen indult. De a várat nem ostromolta meg, hanem urait kegyeibe visszafogadta.

Északon és keleten ugyanakkor nyílt lázadás tört ki. A bukott párt főemberei, Beicz Görgény és Márkfia Lóránt elfoglalták a szepesi várat és Gölniczbányát, s mikor a király Jakab szepesi kanonokot hozzájok küldé, hogy őket a vár visszaadására felszólítsa, elfogták, kegyetlenül megkínozták őt, s csak nagy váltságdíj lefizetése után bocsátották szabadon. Azután föllázították az egész Nyírséget s a Tiszán-túlt Erdély határáig. László király Aba Dávid fiát, Fintát és Baksa Simon fiát, Györgyöt küldötte ellenök. Ezek Márkfia Lórántot csatában megölték s a fölkelők egyik várát vissza is foglalták. Nagyobb bajjal járt a lázadás leverése a Tiszán-túl, a hol Miklós vajda és testvérei szintén fegyvert ragadtak Görgény mellett. László ezek ellen Miklós érseket küldötte, aki több csatát vívott velök, bevette Adorján várát a Berettyó mellett és Miklós vajdát hódolatra kényszeríté. Testvérei azonban egy ideig még folytatták a harczot, mígnem Baksa Simon fia, György Görgényt legyőzte és fogva a király elé vitte, a ki azután fejét véteté.

1278 tavaszán László király maga is az alföldön járván, Nagy-Váradon a szomszédos megyék nemeseivel gyűlést tartott, a melyen az ellene föllázadt urakat megbünteté. Azután az erdélyi részekre fordult Alárdfia Ján ellen; össze is ütközött vele, de nem bírta őt leverni.

E közben Otakár mindinkább készült a Rudolf ellen való háborúra. Szövetkezett Krakkói Boleszlóval, IV. Béla vejével s más lengyel herczegekkel. A brandenburgi, meisseni őrgrófok, a thüringiaiak szintén készek voltak őt megsegíteni. Henrik bajor herczeg, Béla király második veje is pártjára állt. Ausztriában, Stíriában is voltak, a kik hozzá hajoltak. Sőt egy bécsi híve utján megnyerte Ivánt, Henrik bán fiát is, hogy a mint a csehek Ausztria balparti részét kezdik majd pusztítani, Iván a jobb parti vidékre törjön.

Azonban Rudolf sem maradt tétlenül. Minden felől hívta barátait, de legfőbb bizodalma mégis a magyarokban volt. Mindenképen kereste a kedvöket; s meg kell adni, hogy értett hozzá, mikép kell őket a maga részére vonni. A királyt biztosította, mennyire szívén fekszik, hogy a híres, fényes Magyarország régi dicsőségének napja ismét fölragyogjon; a magyar urakat pedig dicsérte, hogy kedves két fiát, Lászlót és öccsét, Endre herczeget oly híven támogatják. Köszönetet mondott nekik azért, a mit eddig tettek értök és igérte, hogy később nemcsak szóval, de tettel is kimutatja háláját. Addig is, ha valamit kívánnak, a mi tőle vagy a római birodalomtól függ, csak forduljanak hozzá egész bizalommal, ő kész kívánságuknak eleget tenni.

Mikor a háború már-már kitörőben volt, felhívta Lászlót, hogy „keljen föl, mert itt az ideje, hogy bosszút álljanak az álnok cseh királyon, a ki titokban és hitszegően folyvást áskálódott ellenök.” László király tehát azonnal abban hagyta az erdélyi hadjáratot, s miután Joakhim testvéreivel, Miklóssal és Istvánnal megbékült, junius vége felé Csák Mátyus nádort, a ki bátyja, Péter helyébe lépett, az osztrák határra küldé. Ő maga julius végén indult meg Fehérvárról seregével, mely főleg az ország északi és nyugati vidékéről, továbbá a Dráva mellékéről került ki. Seregét a németek 30–40000 emberre becsülték. Ha nem is voltak annyian, de 14–15000-en minden esetre lehettek a magyarok, a kikhez még két kun szék – állítólag 16000 ember – is csatlakozott. Augusztus elején a király hadával átkelt a Dunán és Pozsony alatt ütött tábort.

Otakár julius 27-én hagyta el székvárosát Prágát. Elment Brünnbe, a mely seregének gyülekezési helyéül volt kitűzve. Tele volt önbizalommal: biztosra vette, hogy a szerencse neki fog kedvezni, s hogy Rudolfot legyőzi. „A király (értsd: Rudolf) – írja nejének Brünnből – Bécsben van s most ez egyszer nem kaphat segítséget. Bizton reméljük, hogy kívánságunk szerint szerencsés sikert aratunk és pedig nemcsak ellene, hanem valamennyi ellenségünk és vetélytársunk ellen. Reméljük ugyanis, hogy az osztrák városok, mihelyt odaérkezünk, önként hódolatunkra sietnek.”

Rudolf ügye kezdetben valóban rosszul is állott. A német fejedelmek nem siettek segítségére, csak a Rajna mellékéről jött néhány sváb vitéz, a kikhez még a görzi Meinhard gróf s a salzburgi érsek csapatai csatlakoztak. Leendő vejének apósa, Henrik bajor herczeg, Otakárnak volt a szövetségese; Ausztriában, Stíriában is sokan a cseh király pártjára állottak, s még a bécsi polgárok is nem hogy segítséget küldöttek volna Rudolfnak, de sőt felszólították, hogy ne keverje őket bajba, hanem engedje meg, hogy magoknak más fejedelmet válaszszanak.

Szerencséjére Otakár biztosra vevén a győzelmet, csak lassan nyomult elő. A helyett, hogy megszállotta volna legalább a Dunáig terjedő vidéket, a mely biztos védelmi vonalul is szolgálhat vala, a határvárakat fogta ostrom alá. E várak ostromlásával vesztegette el az időt, mi közben Rudolf kényelmesen fölkészülhetett.

Rudolf király Kisasszony napját (szept. 8.) tűzte volt ki a segítségül hívott németeknek a gyülekezés határnapjául. Azonban értesülvén a magyar sereg fölvonulásáról, nem várta be a német csapatokat, hanem a köréje gyűlt vitézekkel augusztus 14-én kiindult Bécsből. Haimburgnál átkelt a Dunán s a Morva jobb partján nyomult fölfelé, míg a balparton a magyar sereg követte. Marcheggnél megállapodott. Itt csatlakoztak hozzá az osztrákok, stájerek, karinthiaiak s némely németországi csapatok. Mindössze valami húszezer vitéze lehetett.

Otakár ez időtájt Laa várát ostromolta épen. Rudolf összeköttetésbe lépvén a magyar sereggel, Baksa Simonfia György vezérlete alatt egy nagyobb magyar-kun csapatot küldött ki, hogy az ellenséges had állását kikémlelje. E csapathoz egy kisebb osztrák csapat is csatlakozott. Két napig folyton nyugtalanították Otakár csapatait s csak mikor összevonta seregét, fordultak vissza, sok foglyot hurczolva magukkal. Otakár erre nyomban abbanhagyta Laa ostromát, a Morva folyóhoz nyomult, és Marcheggtől északra, Drősingnél ütötte föl táborát.

Most a magyar sereg is átkelt a Morván és Rudolffal egyesült. Még ugyanazon a napon, augusztus 23-án, a szövetséges hadak a cseh király tábora ellen indultak. Stillfriednél megállapodtak s e hely, valamint Dürnkrut között, a felső Weiden-patak között táboroztak.


Stillfried.
L. H. Fischer: „Hist. Landschaften aus Oesterreich-Ungarn” czimű művéből.

Két nap a csatára való előkészülettel telt el, a nélkül, hogy Otakár támadott volna. Augusztus 25-én oly közel állottak az ellenséges hadak egymáshoz, hogy legföljebb egy mértföldnyi térség volt közöttük. Rudolf augusztus 26-át tűzte ki a csata napjául. Ez épen pénteki napra esett, a melyet, mint Urunk halála napját, különösen szerencsésnek tartott. Otakár seregével, a mely mintegy 30000 emberből állott, nem lépett fel támadólag, hanem várta, míg őt megtámadják. Addig pedig azon fáradozott, hogy az ellenség embereit pénzzel a maga részére vonja. A németek közül többen, a magyarok közül pedig a kunok egyik széke csakugyan elpártolt; az utóbbiak azonban nem mentek át Otakárhoz, hanem csata előtt való nap éjnek idején a szerzett zsákmánynyal hazaszöktek.

Augusztus 25-én Rudolf és László hadi tanácsot tartottak. Megállapodtak abban, hogy mind Rudolf serege, mind a magyarok két-két hadrendben induljanak meg, a mikhez még a tartalék is csatlakozzék. Az első magyar hadrend élére Rudolf a nádort, Csák Mátyust, a másik hadrend élére pedig István országbírót, Joakhim testvérét kérte föl. László királynak az utolsó csapatban jelölt ki helyet, szokásuk lévén a magyaroknak, hogy a király távolról szemlélje az ütközetet s ne elegyedjék a harczba.

Másnap reggel, augusztus 26-án két külön hadtestben megindult a sereg: jobbra a Rudolfé, balra a magyar. László király egy közel halmon foglalt helyet. Otakár seregét úgy állította fel, hogy jobbra, a magyarokkal szemben, az első hadrendben a csehek, a másodikban a morvák, a harmadikban a lengyelek állottak. A balszárnyon Rudolffal szemben az első sorban voltak a meisseni és thüringiai zsoldosok, a második sorban a lengyelek s végül a harmadik sorban bajor, szász és brandenburgi csapatok. Az utóbbiak között volt maga a cseh király is.


Habsburgi Rudolf és Kun László találkozása a Morva mezei csata után.
Than Mór festménye a Nemzeti Muzeumban.

Kilencz óra tájban kezdődött a csata. A támadást a magyarok és kunok kezdték, a kik a cseheket bekeríteni igyekeztek. Elborították őket nyílzáporral, majd karddal és lándzsával támadtak rájok. Dühösen folyt a harcz, végre a csehek, Otakár seregének jobb szárnyán, meghátráltak a magyarok elől. Ugyanakkor a bal szárnyon Rudolf jutott válságos helyzetbe. Ott az osztrákok valamivel későbben támadtak, mint a magyarok. Az első hadrendet megdöntötték, de a második helyreállította a csatát. Az osztrákok ekkor meghátráltak, Otakár pedig az utolsó hadrenddel közéjök rohant. A viadal hevében Rudolf elbukott a lovával s a Weiden patakba esett. Hogy az utána száguldozók paripái el ne tiporják, pajzsát tartá maga fölé, mígnem egy sváb lovag fölemelte s ujra lovára segíté. E pillanatban Kapell Ulrik a tartalékkal a küzdők közé elegyedik és Otakár embereit zavarba hozza. A magyarok akkor már megfutamították volt a jobb szárnyat; egy részök üldözte a futó cseheket, más részök Otakár csapatait fogta oldalba, míg a kunok az ellenség táborára ütöttek.

Ekképen Otakár hadát majdnem egészen körülvették s a Morva felé szorították. Otakár látva seregének bomlását, kétségbeesetten az ellenség közé rohant. Már nem a győzelemért küzdött többé, hanem a halált kereste. Harcz közben lova elbukott. A németek azonnal körülvették, s noha fölfedezte s megadta magát, minden felől reátámadtak s legyilkolták. Még a holttestét is bántalmazták: kifosztották mindenéből, a ruhát is lehúzták róla s úgy hagyták sebekkel borítva, meztelenül a csatatéren. Emberei közül ki megadta magát, ki a folyóba szorult és ott veszett. A zsákmány legnagyobb része a magyaroknak és kunoknak jutott. Otakár serege meg volt semmisítve; vitézei közül tizezernél több lelte halálát.

Másnap Rudolf és László kiindultak a csehek üldözésére: Rudolf északra, László pedig északnyugatra. Az utóbbi magyarjait és kunjait Morvaország pusztítására küldé. Csehországot is fel akarta dúlni, de Rudolf tartván attól, hogy a magyarok és kunok az ő embereivel a zsákmány miatt összevesznek, s különben sem lévén már szükség szövetségese segítségére, Lászlót lebeszélte szándékáról. Miután még biztosította, hogy Csehországot nem foglalja el, hanem Otakár fiának, Venczelnek hagyja, megköszönte a neki nyujtott segítséget és elbucsúzott tőle. László azután seregét haza vezette.

Tömérdek foglyot és sok zsákmányt hoztak magukkal a mieink e hadjáratból. Az ellenségtől elvett czímeres pajzsokat és zászlókat a király parancsára a győzelem emlékeül a székesfehérvári templom falára függesztették, s országszerte diadalünnepet ültek. Hogy a győzelmet legalább részben az ország javára használják ki, sem Lászlónak, sem tanácsosainak nem jutott eszökbe. Nevetséges önzetlenséggel a maguk részére semmit sem követeltek. A győzelem hasznát kizárólag Rudolf élvezte s ő ugyancsak élt az alkalommal. A Morva-mezei diadal, a melyet a magyar és kun fegyverek döntöttek el, nagy fontosságú eseményeknek lőn kiinduló pontjává. Ausztria, Stíria és Karinthia, a melyeket Otakár önhatalmúlag elfoglalt volt, visszaszállottak a birodalomra. Rudolf király e tartományokat később elsőszülött fiának, Albert-nek adományozta, s így megvetette alapját családja hatalmának.

Hogy ellenségét leverhette Rudolf, azt tisztán a magyaroknak köszönheté. Maga is érezte ezt s nem győzött eleget hálálkodni, a miért a magyarok oly hatalmasan megsegíték. „A nyelv meg nem mondhatja – írja Lászlóhoz nem sokkal az Otakár fölött kivívott győzelem után – a toll le nem írhatja végtelen örömünket, hogy oly nagylelkűen s oly hatalmas erővel keltetek közös sérelmeink megbosszulására, a római birodalom s Magyarország közös ellensége ellen. Miért is Istent dicsérve a legnagyobb hálát mondjuk királyi felségednek s fenhangon igérjük, hogy a neked fogadott szövetségtől semmmiféle viszontagság között el nem állunk, hanem a ti ügyeiteket mindig és mindenben a magunkéinak fogjuk tartani.”


A Weiden-patak Dürnkrut mellett.
L. H. Fishcer: „Hist. Landschaften” czimű művéből.

Míg a magyar fegyverek az országon kívül dicsőséget arattak, bent egyre szomorúbbakká váltak az állapotok. Az urak lábbal tapodták a törvényt, nem törődtek a királylyal s egyre folytatták garázdálkodásaikat. Az erdélyi út mentén egyik vár a másik mellett emelkedett, melyeknek urai rablók módjára rálestek az utasokra, hogy őket kifosszák, vagy elfogva, váltságdíjat csikarjanak ki tőlük. A Dunán-túli vidék is tele volt ily úri gonosztevőkkel. Némelyik közülök szolgáival megtámadta a falvakat, felgyujtotta a házakat, elhajtotta a marhákat, az embereket pedig levágta, ha vagyonukat védeni merték.

Hogy az országos zavaroknak véget vessen, a király 1278 őszén Mátyus nádort királyi teljhatalommal a Dunán-túli vidékre küldé. A nádor Sopronban gyűlést tartott s itt a megyei nemesek, valamint a nép vádjára Péter soproni várnagyot sokféle gonoszságáért halálra itélte és lefejeztette.

Az ország zilált viszonyai mellett nem csoda, hogy a hűbéres tartományok fejedelmei a magyar uralmat lerázni törekedtek. Havasalföld vajdája Lython megpróbálta, de a király Baksa Simonfia Györgyöt sereggel küldé a hűtelen vajda ellen, a ki vereséget szenvedett és el is esett. Ennek következtében a havasalföldi részek ismét elismerték a magyar király fenhatóságát.

Magyarország sokféle bajairól a római szentszék is értesülvén, III. Miklós pápa 1278 őszén Fülöp fermói püspököt követül küldé Magyarországba, valamint Dalmáczia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Ladoméria, Galíczia, Kun- és Lengyelország szomszédos tartományokba, megbízván őt, hogy „irtson és romboljon, építsen és plántáljon az Úr nevében legjobb belátása szerint, Isten dicsőségére, a szentszék tisztességére, az egyházi szabadság helyreállítására, az ország állapotának megszilárdítására, a béke visszaszerzésére s a lakosok lelki és testi üdvösségére.” E czélból ellátta őt mindennemű fölhatalmazással s melegen ajánlá László királynak, nejének: Izabellának, továbbá az ország egyházi s világi lakóinak, hogy föladata teljesítésében segítségére legyenek. Különösen fölhívta Magyarország világi rendeit, hogy a követ intézkedéseiben hódolattal nyugodjanak meg, s írt Rudolf királynak is, hogy követét támogassa.

László és hívei nem jó szemmel nézték a pápai legátus jövetelét. Nem szivesen vették a pápa beavatkozását az ország belső ügyeibe, de azért engedelmeskedtek.

Fülöp püspök 1279 elején érkezett Budára. László király kezdetben nem vetett akadályt működése elé. Rábeszélésére kibékült Henrik bán fiaival s őket párthíveikkel együtt kegyelmébe fogadta. Abban sem akadékoskodott, hogy a pápa a követ jelentése alapján Miklós prépost helyébe, a kinek választását Erzsébet királyné erőszakolta volt ki, Ladomér váradi püspököt emelte az esztergomi érseki székre.


Kun László király pecsétjének előlapja.
A király egyszerű trónuson ül, jobbjában liliomos kormánypálczát, baljában, melléhez szorítva, az ország almáját tartva. Fejét liliomos korona ékesíti. Haja hosszú fürtökben vállára omlik. A körirat: S. LADISLAI DEI GRACIA VNGARIE DALMACIE CROVACIE RAME SERVIE GALLICIE LODOMERIE CVMANIEQ(ue) REGIS. Azaz: László, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmáczia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galíczia, Lodoméria és Kunország királyának pecsétje.
Az Orsz. Levéltárban őrzött pecsétről. Tull Ö. rajza.

A követnek az egyházi viszonyok rendezésén kívül, az is jutott feladatául, hogy az országban a katholikus vallást megszilárdítsa, s épen ezért a pogány kunok megkereszteltetését s az országban, valamint a melléktartományokban elterjdet schismatikus (görög keletiek) és eretnek patarénusok megtérítését vagy kiirtását, ha kell, erővel is eszközölje. S e törekvésében is egy ideig buzgón támogatta László király.

A kunok, noha Béla király oly föltétel alatt fogadta be őket, hogy a keresztény hitre térnek s megtelepednek, még mindig ragaszkodtak ősi hitökhez és pusztai életmódjukhoz. A IV. Béla és V. István között folyt belharczokban, az Otakár ellen vívott háborúkban, mint láttuk, döntő szerepet játszottak. Azért, de meg azon körülménynél fogva is, hogy Erzsébet királyné, László anyja, közülök való volt, mind nagyobb befolyásra emelkedtek s úgy elhatalmasodtak, hogy Bruno olmützi püspök X. Gergely pápához 1273 végén intézett jelentésében azt írja róluk, hogy a kereszténységet részökről komoly veszély fenyegeti, „mert – úgymond – nemcsak az idegeneket, hanem az ország lakosait is kegyetlenül üldözik, harczban szerzett foglyaikat gonosz szertartásaikra kényszerítik s annyira elszaporodtak, hogy magát Magyarországot s a szomszéd tartományokat is veszélyeztetik.”

Fülöp püspök, hogy őket megfékezze, azt kívánta, hogy egytől egyig keresztelkedjenek meg; hagyják el pogány szertartásaikat s kövessék a keresztény vallás parancsait; ne lakjanak többé sátor alatt, vagy nemez-kunyhókban, hanem építsenek maguknak állandó házakat, falvakat, mint a többi keresztények; ne nyugtalanítsák ezentúl az ország lakosait; végül adják vissza, a mit az egyházaktól, kolostoroktól, s az ország lakosaitól igazságtalan módon elvettek. E követelésekbe a kunok részéről két fejedelem: Uzur és Tolon, a kik a Budán tartott tanácskozásban szintén részt vettek, a kunok nevében készséggel beleegyezett. László király is megigérte, hogy pogányt vagy olyant, a kiről tudja, hogy ki van közösítve, szolgálatába nem fogad, sem méltóságra nem emel; a pogány szokásokat abban hagyja s abban hagyatja alattvalóival is; ruhát, hajat keresztény módra visel. Majd 1279. junius 23-án az Isten oltára előtt a szent keresztre megfogadta, hogy a katholikus vallást az egyház szabadságát, a régi királyoktól nyert s az ország törvényei és szokásai értelmében élvezett miden jogaiban megtartja; a legátust az eretnekek elnyomásában és kiűzésében világi hatalommal támogatni fogja. Igérte, hogy a kunokra nézve is teljesíti a legátus kívánságát s e végből a kunoktól kezeseket vesz; Keresztelő-Szent-János huszad napjára, vagyis julius 13-ára országgyűlést hív össze, s a mit ott rendelnek, azt elfogadja, megtartja és másokkal is megtartatja.


Kun László király pecsétjének hátlapja.
Közepén a kettős kereszttel ellátott czímerpajzs. A körirat: (Sigi)LLVM LADISLAI TERCII QVINTI STEPHANI REGIS F(ilii). Azaz: III. László, V. István király fiának pecsétje. Megjegyzendő, hogy László magát e néven harmadiknak nevezi.
Tull Ö. rajza.

Esküvel igérte végre, hogy ha a kunokat a megállapított pontok megtartására nem birhatná, ellenök az országgyülésen általános fölkelést fog elrendelni, hogy őket azok elfogadására és teljesítésére szorítsa. S a mire esküt tett, arra „magyar módra” kezet is adott.

A kitűzött határidőre csakugyan összegyűlt az ország a Buda közelében fekvő Tétény körül. Ott voltak a főpapok, főurak, nemesek, kunok s az ország egyéb lakói; ott volt a király, Mátyus nádor, Alpra, Uzor s más kun vezérek meg nemesek. A gyűlés körülbelül két hétig tartott s csak julius 25-e után oszlott széjjel. Végzéseiből a kunok megtérítésére s viszonyaik szabályozására vonatkozó rendeleteken kívül csak egyet ismerünk. Ennek értelmében a király kötelezé magát, hogy a zsenge korában „gyermekes bőkezűségből” tett adományok leveleit be kell neki mutatni, hogy azokat ujra átvizsgálhassa s szükség esetén visszavonhassa. A kunokra vonatkozólag a gyülés elhatározá, hogy állandóan letelepedjenek s keresztény módra éljenek. A király, a magyar főpapok s urak kérelmére azonban mégis megengedte a legátus, hogy hajokat, szakálokat nem kell lenyírniok s ruhájokat is megtarthatják. S ugyancsak a magyar urak és főpapok kérelmére megnyugodott abban is, hogy az idegen országból magokkal hozott foglyokat nem, hanem csak a magyarországi keresztény foglyokat kell szabadon bocsátaniok. A király s a magyar urak megigérték, hogy ha a kunok szolgái közül valaki hozzájok menekül, azt be nem fogadják, hanem uroknak visszaszolgáltatják. A kunok lakóhelyéül a Duna és Tisza közét, a Kőrös mellékét, a Maros és Kőrös közét s a Maros és Temes közét jelölték ki, a mely vidékeken IV. Béla király idejében először szálltak meg sátraikkal. Mindannyiokat az ország nemesei sorába emelték. A király az általok megszállott területen nekik adta a várföldeket és más szolgáló népek, valamint a magtalanul elhalt nemesek földjeit, minden haszonvétellel, a kolostorok és egyházak jogainak épségben tartása mellett; nekik adta a tatárok ideje óta lakatlanul hevert nemesi és várjobbágyi birtokokat is. A földek fölosztását nemzetségenként a kun uraknak maguk között kellett eszközölniök. A kun földek között lévő magyar nemesi vagy várjobbágyi birtokot meghagyták régi ura kezén, hogy ily módon a kunok és magyarok mind jobban simuljanak egymához. Mint nemeseknek, a kunoknak ugyanazok a kötelességeik és jogaik, mint az ország többi nemeseinek. Nevezetesen a király vagy a királyné, vagy más főember nem szállhat meg birtokaikon; a királytól nyert földjüknek szabad birtokosai. Háború idején fejenként a király seregéhez kell csatlakozniok, ha a király maga indul a harczba. A közöttük s az ország más lakosai között fölmerülő minden ügyben a nádor itél, egyetértve az illető kun nemzetség bírájával. De ha két kun között támad valami viszály, azt a vádlott nemzetségének kun bírája dönti el, kinek itélete ellen csak a királyhoz lehet föllebbezni; a király az eléje vitt ügyben azután a kun nemzetség bírájának meghallgatásával mond ítéletet. Ha valamely kun gyilkosságot követ el s ezért halálra itélik, a királyhoz menekülve, elkerüli a halálos büntetést; de az országból el kell távoznia mindaddig, míg azokat, a kik ellen vétett, meg nem engeszteli. A kun urak s nemesek közbenjárására azonban a számkivetés büntetését elengedi a király. A kun követek kérésére elrendelé az országgyülés, hogy a legátus küldjön ki hitelre méltó férfiakat, a kik bejárva a kunok nemzetségeit és ágait, vizsgálják meg: vajjon eleget tesznek-e magukra vállalt kötelezettségeiknek? Tapasztalataikról aztán a követnek tegyenek jelentést, hogy a megállapodás ellen vétők méltó büntetésben részesüljenek. A követ beleegyezésével végre a király elrendelte, hogy a kalocsai érsek, valamint a váradi, egri, csanádi és váczi püspökök, a kiknek egyházmegyéjében tanyáztak a kunok, egy-egy főúrral s két megbízható nemessel keressék föl a megyéjök területén lakókat, kereszteljék meg azokat, a kik még nincsenek megkeresztelve s vizsgálják meg: vajjon a magyarországi foglyokat szabadon bocsátották-e? Egyuttal szerezzenek maguknak meggyőződést a kun szállások között fekvő lakatlan várföldekről s azokról a királynak tegyenek jelentést. Mindezen pontokat László 1279. augusztus 10-én ünnepélyes oklevélben is megerősíté. E kiváltságlevél századokon keresztül egészen a legujabb időkig a kunok szabadságának és jogainak alapjául szolgált, épúgy, mint az arany bulla a magyar nemesség jogainak és szabadságának.

A kunokat illető határozatokat meghozták, de végrehajtásuk nem kis nehézségbe ütközött. Maga a király, a ki ez időben egy Édua nevű előkelő kun nőnek volt a rabja, nem gondolt velök; másrészt a kunok sem igen engedelmeskedtek a legátus s az országgyűlés akaratának.

Fülöp püspök ennél fogva a főurak tanácsára a királynak levelet írt, a melyben komolyan inté, hogy teljesítse, a mit teljesítenie kell, különben neki kell megtennie azt, a miért a pápa az országba küldé.

A király a legátus levelén nagyon felindult. És mivel ugyanakkor Fülöp a katholikus hit s az egyházi szabadság védelmére, továbbá az egyháziak és világiak életének, erkölcsének javítása czéljából szeptember derekára a budai várba zsinatot hirdetett, nagy fenyegetőzve ráparancsolt a budai vár bírájára s a polgárokra, hogy a zsinatra gyűlő főpapokat be ne ereszszék; ha pedig már a várban volnának, kergessék ki őket és sem nekik, sem cselédjeiknek ne engedjék meg, hogy élelmet vásároljanak.

A budaiak azonban nem teljesítették a király parancsát. Igy tehát a kitűzött időre Magyarország főpapjai: az érsekek, püspökök, apátok, kanonokok, mindenféle rendű s rangú szerzetesek a budai várban csakugyan összegyültek. A zsinaton arról tanácskoztak: miképen kelljen az egyháziak s a világiak életét a keresztény vallás s az egyházi törvények szellemében rendezni? A hozott határozatok első sorban az egyházi renddel s annak teendőivel foglalkoznak ugyan, de kiterjeszkednek a világiak életére is s különösen érdekesek, mert föltárják a XIII. század utolsó negyedének társadalmi viszonyait.

A zsinati határozatok közül kiemeljük a következőket:

A főpapok tartózkodjanak minden fényűzéstől; arany, ezüst gombbal vagy ékszerrel díszített ruhát ne viseljenek, ellenkező esetben a ruhát elveszik tőlük s valami kegyes czélra fordítják. Gyűrűt se viseljenek a papok, kivéve azokat, a kiket illet. Házában a pap korcsmát ne tartson; fölkelésben, verekedésben, rablásban, fosztogatásban, gyujtogatásban s hasonló vérengző dolgokban ne vegyen részt; harczban is csak akkor, ha hazája vagy egyháza védelmére kel s akkor is ne harczoljon maga. Világi hivatalt se viseljen egyházi ember, kereskedést se űzzön; komédiásokat, igriczeket ne hallgasson; ne járjon korcsmába, ne játszszék koczkát avagy kártyát; nyírja le kellően a haját és gyakorolja magát az egyházi teendőkben és tanulmányokban.

Halálos ítéletet ne irasson, se ki ne hirdessen; embert ne végeztessen ki, s kivégzésnél ne legyen jelen. A sebészetnek azt a részét, a hol vágni vagy égetni kell, ne gyakorolja; a forró víz vagy a tüzes vas-próbához megáldással ne járuljon hozzá; kardot vagy kést ne viseljen; nőt házánál ne tartson. Ha az egyházi előljáró az alatta álló egyházakat látogatja, ne terhelje azokat tulságos beszállással. Egyházi jövedelmet világi ember kezéből senki el ne fogadjon. A ki oly módon jutott valamely egyházi jövedelemhez, hat hónap alatt mondjon le róla, különben kiközösítik s erővel elmozditják. A ki egyházi ügyekben a világi birósághoz fordul, kiközösitéssel bűnhődik. Egyházi vagyont papnak nem szabad zálogba adnia vagy elidegenítenie; a jövedelmekről számot kell adnia. Esperessé csak az lehet, a ki az egyházi jogban kellő jártassággal bír. Minden plébánosnak legyen könyve, a melyben a keresztelés, az utolsó kenet s más szertartás benne legyen; legyenek más könyvei is, a melyek az isteni tisztelethez szükségesek. A keresztelést szükség esetén világi ember is végezheti, de nevet a gyermeknek csak a pap adhat. Háromnál több keresztszülőt nem szabad elfogadni. A hivek évenként egyszer gyónjanak meg. Penitencziául a gyóntató papok ne rójanak a gyónókra szám nélküli miséket. Házasságra a felek ne lépjenek, míg a pap a templomban meg nem áldotta őket; az eljegyzés azonban a pap jelenléte nélkül is megtörténhetik. Esketésért, temetésért s más szentség kiszolgáltatásáért a pap ne csikarjon ki pénzt. A temetőben vagy magában a templomban a népnek tánczra kerekednie nem szabad, sem semmiféle világi dolgot végeznie. A papság ne tűrje, hogy a világiak törvénytelen házasságban éljenek. Szerzetesek viseljenek egyforma szerény ruhát, szigorúan tartsák meg a bőjtöt és a hallgatást (silentium); kolostoron belül rendesen csak halkan beszéljenek; a kolostorokat ne hagyják el s ne csavarogjanak kint föllebbvalóik engedelme nélkül. Egyházi javakat a kegyúr ne merészeljen elfoglalni vagy elidegeníteni. A ki tette, az elfoglalt birtokot hat hónap alatt adja vissza, különben kiközösítik, és világi karhatalommal járnak el ellene. Papot vámmal, adóval vagy mással terhelni nem szabad. Az egyházi biró itéletét a világi hatalom hajtsa végre. Az ellenszegülőket foszsza meg jószágaiktól, vagy más módon szorítsa engedelmességre. Viszont az egyházi biró is támogassa a világi birót: közösítse ki a gonosztevőket, a kik más ember földjét, szőllejét pusztitják, egyházi embert tettleg bántalmaznak, hamis pápai leveleket koholnak, a szentségeket jövendő-mondásra, bűbájolásra használják, magzatot elhajtanak, házassági ügyben hamisan tanuskodnak, gyujtogatnak, templomot feltörnek, szántszándékos gyilkosságot követnek el, egyházi javadalmakat pénzen vesznek stb.

A zsidókról, izmaelitákról s az eretnek papokról is intézkedett a zsinat. A zsidóknak bal felől ruhájokra vörös karikát, az izmaelitáknak pedig sárga karikát kellett fölvarrrniok. Ismertető jelül. E nélkül nem volt szabad házukat elhagyniok. Ha vonakodtak a karikát fölvarrni, a keresztényeknek kötelességük volt minden érintkezést kerülni velök. Adó, vám vagy másféle tisztségre zsidót, izmaelitát, eretneket, szóval nem katholikust, nem volt szabad alkalmazni. A főpapoknak különösen megtiltották, hogy jövedelmeiket zsidónak vagy más effélének eladják vagy bérbe adják.

Schismatikus (görög keleti) papnak katholikus templomban nem szabad isteni tiszteletet tartani. Uj imaházat vagy kápolnát csak a megyei püspök engedelmével építhet; katholikusoknak a szentséget ki nem szolgáltathatja. Végül elrendelé a zsinat, hogy minden pap a misében az egyház fejéért, a pápáért is imádkozzék.

A zsinat határozatait a pápai követ 1279. szeptember 14-én Budán kihirdette s egyuttal megparancsolta, hogy minden székes káptalan két hónap leforgása alatt olvasható írással irassa le azokat, köttesse be s a sekrestyében vaslánczczal lekötve tétesse ki; évenként aztán a káptalani gyűlésben olvassák fel és magyarázzák meg négyszer, a püspöki zsinatokban pedig évenként egyszer.

Miután már egy hónap eltelt azóta, hogy Fülöp püspök a királyt megintette s intésének még mindig nem volt foganatja, a királyt és rossz tanácsosait egyházi átokkal sujtotta, Magyarországot pedig interdictum alá vetette. A püspök erélyes föllépése megtette a kellő hatást a királyra és környezetére. Kun kedvese ugyan biztatá, hogy a pápai követet ölesse meg, de ő belátva hibáját, a mely miatt az egyházi büntetést joggal magára vonta, ujra megesküdött az evangéliumra s királyi hitére fogadta, hogy a mit a legátusnak igért, mindazt teljesíteni is fogja. Azonban csakhamar megfeledkezett adott szaváról és ismét kedves kunjai közé ment, a reá mért egyházi büntetés ellen pedig a pápához fölebbezett.

A pápa értesülvén a király hitszegő viselkedéséről, követét kitartásra buzdítá, másrészt fölhívta Magyarország egyházi és világi rendeit, valamint az összes keresztény híveket, hogy Fülöpöt támogassák. Rudolf királyt és Károly királyt is fölkérte, hassanak Lászlóra, hogy a követ rendelkezéseiben megnyugodjék. A királynőt vigasztalta, a királyhoz pedig dorgáló levelet írt. Felszólitá, hogy szálljon magába s tegye jóvá azt, a mit ígéretei, esküje ellenére elkövetett; ellenkező esetben nemcsak egyházi, de világi fenyítékhez is lesz kénytelen nyúlni, remélvén, hogy az ország főpapjai, főurai, összes lakosai nemcsak nem fogják támogatni a királyt, hanem föl fognak kelni ellene, hogy a keresztény vallást s a Megváltó dicsőségét megvédelmezzék. „Kelj föl tehát – így fejezi be levelét – ne röstelkedjél, hanem hajolj meg az előtt, a ki mindig irgalmas és kegyelmes. Engedelmeskedjél a legátusnak, tedd meg, a mit igértél, járj őseid nyomdokán, s akkor minden jóra fordul!”

A pápa e levelét 1279. decz. 9-én írta s jóformán még el sem küldötte, mikor Magyarországon a dolgok ujabb fordulatot vettek. Történt ugyanis, hogy Miklós prépost, a király kedvelt embere, a kit a pápa a budai zsinat végzéséből egyházi átokkal sujtott, megbetegedett. Halálának közeledését érezve papot hivatott, meggyónt neki s kérve kérte, hogy holttestét vigyék a legátus elé. Kívánságát barátai teljesítették. Ámde kérésökre a legátus csak azt engedte meg, hogy a prépostot a bélpoklosok temetőjébe temessék. A temetés alatt híre ment, hogy a ki a holttestre követ dob, a pápai követtől búcsút nyer. A fanatikus tömeg erre a temetőbe tódult, elkezdte kővel dobálni a holttestet, úgy hogy rövid idő alatt háznyi magasságú kőhalmaz emelkedett föléje. E gyalázat mélyen elkeseríté az elhunyt prépost barátait s maga László király is szörnyű haragra lobbant miatta. Tüstént parancsot adott, hogy fogják el a követet s hozzák eléje. Pillanatnyi fölhevülésében meg akarta öletni, de azután mást gondolt s a vad kunoknak adta át. Gondolá, ha valami baj érné ott, ezért őt nem terheli felelősség. A követ veszélyes helyzetbe jutott, mert a kunok ellenségei voltak. De azért nem veszíté el lélekjelenlétét: bátran, méltósággal viselte magát s nem is esett bántódása a kunok között.

A király eljárását szörnyen restelték a magyar urak, a kik között Aba Finta, az erdélyi vajda volt a legkiválóbb. Attól tartottak ugyanis, hogy a pápa a király czinkosainak tartja őket s az egész országot egyházi átokkal fogja sujtani. Tanácskoztak tehát, hogy mittévők legyenek? Végre abban állapodtak meg, hogy a királyt elfogják. Csakugyan rálestek Lászlóra, mikor kun kedveséhez ment, elfogták és átadták Borsa Lórántnak őrizet végett; a pápával pedig tudatták, hogy a pápa követével való méltatlan bánásmódjáért királyukat fogságra vetették.

A kunok értesülvén a király fogságáról, tüstént védelmére keltek: megrohanták s földúlták Borsa Lóránt jószágait, a legátus fejére pedig halált mondtak. Már ki is vitték, hogy agyon nyilazzák, utoljára azonban mégis megkegyelmeztek életének s nem bántották őt.

Erzsébet királyné, a ki ép ez időben udvarával a Szepességben tartózkodott, a melyet Lászlótól ajándékul kapott, kétségbe volt esve fia sorsán. Nem kimélte a költséget, hogy rajta segítsen s őt a fogságból kiszabadítsa. Az urak hajlandók is voltak erre, de kikötötték, hogy a pápai követ is nyerje vissza szabadságát. Ez meg is történt s ekkor az urak Lászlót fölvitték Budára, a hol Páska pozsonyi prépost közbenjárására a király s a legátus között megint helyreállott az egyesség s a béke. (1282. márczius elején.) László király megesküdött, hogy a mit az ország s az egyház ellen vétett, többé el nem követi, mindenkinek megbocsát s mindenkit kegyelmébe fogad ismét.

A pápai udvar hirét hallván a történteknek, szörnyen felindult. A szent atyát környezete már-már rávette, hogy László királyt fossza meg koronájától, de Károly király, László apósa, veje érdekében közben járt, minek következtében aztán III. Miklós pápa nem nyult keményebb eszközökhöz, csupán azt követelte a királytól, hogy javítsa meg magát, tegyen eleget a pápa kívánságának, bocsássa szabadon követét, az urak pedig gondoskodjanak kormányról, míg a király meg nem esküszik arra, hogy a mit korábban fogadott, azt végre is hajtja; ne is bocsássák őt szabadon, míg ez iránt biztosítékot nem nyújt. Azonban mire a pápa levele megérkezett, a dolog már el volt intézve. Ugyanez időtájban a király nejével is kibékült.

László király egyezkedése a kunoknak sehogy sem tetszett. Tartottak attól, hogy a király igéretéhez képest végre fogja most már hajtani, a mit a tétényi gyülésen elhatároztak, azért 1280 nyarán Oldamér vezérlete alatt fegyvert ragadtak. Az általok megszállott területen, a mai Torontál megyétől fel Szolnok vidékéig, tűzzel-vassal pusztították a magyarok birtokait. László király végre maga is megsokallotta garázdálkodásaikat, hadat indított ellenök s őket a Hód-mezőn, a mai Hódmező-Vásárhely közelében, elkeseredett küzdelem után leverte. Krónikáink szerint az ütközet alatt hirtelen zápor támadt, mely a kunoknak szemökbe csapott s ijjaikat, nyilaikat hasznavehetetlenekké tette. Több ezeren hullottak el közülök, még többen fogságba estek. Sokan az erdélyi havasokon túl tanyázó rokonaikhoz menekültek. A kik pedig az országban maradtak, annyira megpuhultak, hogy moczczanni sem mertek többé.

A kivívott győzelem után László király Fehérvárra ment, hogy megtartsa a szokott István-napi gyűlést. Itt töredelmesen beismerte vétkét, hogy ifjúi hevétől elragadtatva, némely gonoszok tanácsára a budai zsinatot megakadályozni törekedett. Hogy hibáját jóvá tegye, évenként száz márka ezüstöt rendelt a gölniczi ezüstbánya jövedelméből, egy a szegények és betegek számára fölállítandó kórház javára, melynek a helyét a legátus fogja kijelölni. Ígérte továbbá, hogy az eretnekeket országában, különösen a boszniai herzcegségben kiirtja s a szentszéknek ellenök kiadott rendeletét végrehajtja. Hasonló igéretet tett Erzsébet, az anyakirályné is, mint mácsai és boszniai herczegnő, az általa bírt területekre nézve.


Anjou Károly.
Eredeti szobor St. Denisben, a király sírja fölött.

Fehérvárról azután a király nagy sereggel a kivonult kunok után sietett, hogy őket visszaterelje. Átkelt a havasokon s egészen a tatárok közelébe nyomult; mint egyik oklevelében dicsekedve említi, oly messzire hatolt, mint előtte egy király sem. Visszajövet, a mint Szörényből a Duna jobb partjára kelt át, Barancs táján egy Drmán vagy Dormán nevű hatalmas úrral volt némi összeütközése. Drmán a királylyal ugyan nem mert szembeszállni, de alig hogy eltávozott, rácsapott az utóhadra s több magyar urat foglyul ejtett. A király ezért utóbb Baksa Simonfia György vezérlete alatt ellene s a szomszéd bolgárok ellen hadat indított, melynek azonban nem volt valami nagy sikere.

Idő közben Fülöp legátus rendezte az ország egyházi viszonyait, főleg a tized ügyét, a melyet általában nem, vagy csak kelletlenül fizettek. Végre 1281. október havában, miután rövid időre Lengyelországba és Sziléziába is ellátogatott, elhagyta az országot, a nélkül, hogy követségében teljes sikerrel eljárhatott volna.

Az erőszakoskodások, hatalmaskodások – mint láttuk – ittléte alatt sem szüntek meg. A Dráván túl a Babonikok, a vegliai grófok és mások nyugtalankodtak. Ezek ellen László király 1280 nyarán a Henrikfiakat: Ivánt, Miklóst és Pétert küldé, hogy a háború következtében elszegényedett országrészben rendet csináljanak. A Henrikfiak azonban nem harczoltak, hanem kiegyeztek velök. Elengedték minden vétségöket s megerősítették őket birtokaikban; csupán azt tették kötelességökké, hogy a mi a bánnak jár, azt megadják.

1281-ben Aba Finta nádor ellen maga a király vezetett hadat. A nádort a király ugyanis testvérével, Péter országbíróval együtt elbocsátotta volt és helyébe Henrikfia Ivánt nevezte ki nádorrá. A hatalmas főúr ezért megneheztelvén, fölmondta az engedelmességet. László ellene indult, megtámadta Gönczöt, elfoglalta Gede várát Gömör megyében, majd az aba-ujvári szalánczi vár alá vonult s véres ostrom után azt is bevette.

Finta nádor hatalmának megtörése után a király azon fáradozott, hogy az ország zilált állapotát rendbe hozza. Ebbeli törekvésében híven támogatta Ladomér érsek. Az okos, ildomos férfiú általában nagy hatással volt a királyra. Maga László elismeri róla, hogy az ő s az országnak nemcsak lelki, hanem földi boldogságának előmozdítására is fáradozott, még pedig okosan és szünet nélkül. Érdemeikért a király megerősíté az esztergomi érsekség s a káptalan régi szabadalmát, hogy emberei minden adózástól mentek legyenek; az érsekséget új birtokokkal ajándékozta meg, s megengedte, hogy nemes ember királyi engedély nélkül is minden vagyonát az esztergomi egyháznak hagyhatja; megengedte azt is, hogy ha az érsekség vagy a káptalan területén arany, ezüst vagy vasbányára akadnak, annak haszna ne a királyt vagy a földesurat, hanem kizárólag az esztergomi egyházat illesse.

Legtöbb gondot adott a királynak a garázda Henrikfiak megfékezése. Iván alig egy évig viselte a nádori méltóságot; helyébe 1282 nyarán ismét Csák Mátyus, a király régi híve lépett. Testvérét Miklóst is elmozdították a szlavóniai bánságból. 1283-ban László visszakövetelte tőlök az általok bitorlott királyi várakat és jószágokat, s miután parancsának nem engedelmeskedtek, tél idején az országot fegyverre szólitá ellenök. Szomszédjától Albrecht herczegtől is kért ezúttal segítséget. A herczeg késznek nyilatkozott ugyan arra, hogy a királynak segítséget küld, tényleg azonban még sem küldött.

László király 1284 elején Borostyánkő várát szállotta meg s azt mintegy hat héten át keményen vívta, a nélkül, hogy bevehette volna. Hogy vállalata nem sikerült, annak a magyar urak voltak az okai, a kik a Henrikfiakkal rokonszenvezvén, ellenök nem harczoltak úgy, a hogy kellett volna. Ily körülmények között a király kénytelen volt a vár alól elvonulni. Nemsokára azután ujból megbékült ellenfeleivel: Ivánt Szlavónia bánjává, öccsét, Miklóst pedig nemsokára nádorrá nevezte ki.

1284 nyarán rémes hírek terjedtek el az országban; azt beszélték, hogy a tatárok ismét be akarnak törni. Hatalmok ugyan aláhanyatlott már, de azért még mindig félelmes volt, Batu khán birodalmán ez időben kis unokái osztoztak, kik közül Telebuga volt a legkiválóbb. Ez szövetkezett a Bug vidékén tanyázó Nogáj-jal, Batu öccsének unokájával, a kinek népét róla nogáji tatárok-nak vagy elferdítve neugárok-nak nevezték.


Albert herczeg pecsétje.
A herczeg nehéz fegyverzetben: pánczélingben, zárt sisakban vágtat a lován, baljában a stíriai oroszlánnal ékesített pajzsot, jobbjában egyenes kardot tartva. A körirat: (Albert)VS DEI GR(aci)A DE HABSBVRG ET…S LA(ndg)RAVI ALSACIE D(omi)NI RVD(olphi) ROM(anorum) REGIS PRIMOGENT(vs) ET EIVSDE(m) (volontate?) (Av)STR(ie) ET STYR(ie) VICARI(us) GENERALIS. Azaz: Habsburg Albert, Isten kegyelméből… Elzász tartományi grófja, Rudolf római császár úrnak elsőszülött fia és annak (akaratából?) Ausztria és Styria kormányzója.

Miután a halicsi és ladomériai orosz fejedelmeket – közöttük Leót, IV. Béla király vejét – csatlakozásra kényszerítették, ugyanazon az uton, a melyen ősük Batu khán jött, 1285. február elején 200000-nyi sereggel berontottak az országba. Az észak-keleti vidéket csakhamar elborították s gyors paripáikon egy felől Pestig, más felől a Kárpátok aljáig száguldoztak, rabolva, pusztítva minden felé. Az emberek odahagyták házaikat, falvaikat s a rengeteg erdőkbe vagy a nádasokba menekültek a rettegett ellenség elől. A ki tehette átkelt a Duna tulsó partjára, a hatalmas folyó mögött keresve védelmet.

Izabella királyné a budai várba zárkózott; onnan látta: mikép szállnak szembe az ellenséggel udvari emberei s a budai polgárok a vár falai alatt. Férje László király a felvidéken tartózkodott. Maga nem indult ki a tatárok ellen, de az urak közül többen sikerrel harczoltak velök, mint pl. Abaujban Dávidfia Amadé, Finta öccse; Sárosban Baksa Simonfia György és mások, a kik sokakat levágtak a tatárok közül, megszabadították a foglyokat s nem egy tatár fejet küldöttek diadaluk jeléül a királyhoz. Állítólag huszonhatezer tatár veszett el a magyarok fegyverétől. Sokan a folytonos esőzéstől megáradt folyókba vesztek, mások a járatlan utakon bolyongva, a magyarok fogságába estek, ismét másokat az éhség s a dögvész pusztított el.

Néhány heti kalandozás után, márczius hóban Erdélyen át zsákmányukkal és foglyaikkal kifelé iparkodtak, miközben felgyujtották Beszterczét, s elpusztították Torda vidékét. Az erdélyi lakosság is fegyvert fogott ellenök és útjokat állta, a hol lehetett. Toroczkó alatt egyik csapatjokat az Aranyos-melléki székelyek tették tönkre, mely alkalommal ezernél több fogoly nyerte vissza szabadságát. Maga a vezér Telebuga hír szerint gyalog, vele volt felesége pedig egy rossz gebén bírt csak kivergődni az országból.

Alig hogy az ellenség kitakarodott, László király Erdélybe ment. Előbb azonban egy kis csapatot – valami 6–800 vitézt – Simonfia György vezérlete alatt Lengyelországba küldött Leszko segítségére, a kit lázadó alattvalói elkergettek, helyébe Masoviai Konrádot választván fejedelmökké. Leszko serege Bogumiczé-nél Krakkó közelében ütközött meg Konrád seregével. A csatában György s a magyarok ugyancsak kitettek magokért s ennek köszönheté Leszkó, hogy győzelmet aratott és herczegségét visszakapta.

Erdélyben időzése alatt László sereget gyüjtött, a melybe visszamaradt tatárokat is fölvett, s azután a nyár derekán a felvidékre, a Szepesség ellen indult, hogy ottani lázongó alattvalóit engedelmességre szorítsa. A szepesiek Szepes várát ostrommal készültek elfoglalni, midőn a királyi sereg megérkezvén, megtámadta őket s nyilt csatában legyőzte. Ez alkalommal a királyi seregben harczolt tatárok megrohanták a szepesi káptalan székhelyét, Váralját, feltörték a levéltárat, elpusztították az ott őrzött okleveleket és pecsétet, s kirabolták a várost.

Míg László király az ország északi részében rendet csinálni igyekezett, a nyugati határon Albert herczeg és Iván bán keltek harczra egymással. A lopás, rablás ama vidéken napirenden volt, s miután Iván bán a panaszszal hozzá fordult németujhelyi polgároknak nem adott elégtételt, Albert herczeg összegyűjté udvari népét s az osztrák végek vitézeit, és őket Landenberg Hermann vezérlete alatt Magyarországba küldé. Borostyánkő vár alatt stájerek is csatlakoztak Landenberg csapatához, a mely az országot átlépve, azonnal pusztítani kezdett. Iván bán értesülvén betörésükről, testvéreitől segítséget kért, s azután a németek ellen indult. Az osztrák és stájer urak ismerve a magyarok félelmes fegyverét, azt tanácsolták a vezéreknek, hogy vonuljanak vissza. De a velök volt sváb vitézek szégyennek tartották a meghátrálást, s elhatározták, hogy maradnak s megvívnak a magyarokkal. Iván látva az egy tömegbe szorult nehéz fegyverzetű német vitézeket, meghagyta övéinek, hogy velök kézviadalba ne bocsátkozzanak, hanem csak messziről lövöldözzenek rájok, míg kimerülve meg nem adják magukat.

A ravasz bán helyesen számított. A németek, miután közülök sokan elhullottak s ember, állat tele volt nyíllal, letették a fegyvert. Iván és testvére a foglyok közül a java részét megtartották, másokat társaiknak engedték át, a ki pedig nem kellett senkinek, azt agyon ütötték. Ekképen győzelmet aratván a németeken, vígan hazatértek.

Albert herczeg megdöbbent, mikor hallá, mily szerencsétlenül jártak vitézei. Nem volt kedve folytatni a harczot, hanem békére lépett Ivánnal. E szerint Iván szövetséget kötött Alberttel; igérte, hogy őt szükség esetén ezer emberrel megsegíti, viszont Albert is megesküdött, hogy ő is segítséget küld Ivánnak bárki ellen, csak a német birodalom ellen nem. Azt is megigérte, hogy ha Ivánnak valami viszálya lenne László királylyal, Ivánt oltalmába veszi és támogatni fogja.

1286. junius hó vége felé az urak s a főpapok a királylyal egyetértve, Pest közelében, a Rákoson országgyűlést tartottak, hogy tanácskozzanak: miképen orvosolhatnák meg az országnak sokféle baját. A jó szándék azonban hiábavaló volt, mert a könnyelmű király ismét visszaesett régi életmódjába: jobbára a kunok s a nogáji tatárok között mulatott, azok szokásait követte, s törvényes nejét megvetve, kun leányokkal (Edua, Kupcsek, Mandula) folytatott viszonyt. Az ország nagyjai és nemesei ennek következtében mindinkább meggyűlölték őt; de László ezzel nem igen törődött. Hogy minél szabadabban űzhesse szerelmeskedéseit, nejét a Nyulak-szigetén kolostorba záratta.


Iván bán pecsétje.
Körirata: † S. JOHANNIS (ban)I TOCIVS SCLAVONIE FILII HERICI. Azaz: János (Iván), egész Szlavónia bánjának, Henrik fiának pecsétje.
Nyáry A.: „A heraldika vezérfonala” czimű művéből.

Ugyanabban az időben a Henrikfiakkal is megújult a harcz. Miklós nádort László miért, miért nem? letette hivatalából, majd nagy sereget gyüjtött és 1286. november havában ellene s testvérei ellen indult. Miután előcsapata győzelmet aratott Iván bán fölött, ez Kőszeg várába menekült, a melyet László király ostrom alá vett. Az ostrom alatt Iván kiszökött a várból, mely végre is a király kezébe került.

A Duna balpartján Iván testvére, Miklós folytatta a harczot. Apor volt erdélyi vajdával szövetkezve, bevette a pozsonyi várat s innen pusztítá a király hiveinek birtokait. De ezek is fegyverre kaptak; egy kis csapatjok megtámadta Apor vajdát és megverte. Ez alkalommal Apor is megsebesült s alig tudott menekülni. Pozsony-megyei várnépek s nemesek pedig Pozsonyt támadták meg Péterfia János vezérlete alatt és sikerült is a várat megvenniök. A Henrikfiak s a velök szövetséges Tamásfiak vagy Borsák ezután is nyugtalankodtak még. László király a Zsitva körül 1287 tavaszán harczra kelt velök, de megveretett, úgy hogy előlök a Felső-Vág völgyébe, Liptóba volt kénytelen visszavonulni.

A Henrikfiak ekképen felülkerekedvén, a király ellenében II. Endre unokájához, Velenczei Endré-hez pártoltak át, a kit Iván bán már 1278-ban hívott be s szerepeltetett mint Horvátország és Dalmáczia herczegét. Endre herczeg akkoriban nem tudván pártot szerezni, elhagyta az országot. Úgy látszik, most sem igen bízott Ivánékban, mert hívásukra nem jött be az országba.

László király legfőbb ellensége ellen végre Albert osztrák herczeggel szövetkezett. Az utóbbi parancsára egy osztrák-stájer sereg csakugyan Magyarországba nyomult és Pozsony alá szállott. A város lakosai közmegegyezéssel beengedték az osztrákokat, de a vár ellent állott. Albert emberei tehát megostromolták, s miután bevették, megrakták őrséggel.

László király e közben a felvidékről az ország közepére, Pest vidékére vonult. Hű embere: Öbölfia Mihály fiaival: Istvánnal és Pállal ez alatt a Tisza-vidéki felkelőket leverte. A király, hogy a lázadást elfojtsa, bűnbocsánatot igért mindazoknak, a kik hűségére térnek s Öbölfia Mihályhoz meg annak fiaihoz csatlakoznak. Sőt azt is megigérte, hogy kiveszi őket a rendes birák hatósága alól; ha valami panaszuk volna, maga fog igazságot szolgáltatni nekik.

Magyarország szomorú állapotáról Ladomér érsek utján IV. Honorius pápa is értesülvén, dorgáló levelet készült intézni a királyhoz: hogy javuljon meg, hagyja abba a tatárok és kunok társaságát, és vegye vissza feleségét; Ladomér érseket pedig meg akarta bízni, hogy a király pogány társai ellen hirdessen keresztet és Lászlót sujtsa egyházi büntetéssel, ha nejét továbbra is elzárva tartja. Rudolfhoz, továbbá más szomszéd fejedelmekhez: a cseh királyhoz, az osztrák herczeghez, a lengyel és szláv herczeghez, Magyarország egyházi s világi nagyjaihoz s az egész nemzethez is iratott a pápa leveleket, kérve valamennyiöket, hogy Ladomért feladatában támogassák. De utóbb mást gondolt: a leveleket nem küldötte el s nem sokkal reá meghalt.

A pápai szék majd egy évig üresen maradván, a bíborosok vetették magukat közbe Izabella királyné érdekében. 1287 nyarán felszólították Ladomér érseket, szabadítsa ki a királynét, helyezze vissza jogaiba és jövedelmeibe, s ugyane czélból a cseh királynak, az osztrák herczegnek s a Henrikfiaknak is irtak, hogy az érseknek segítségére legyenek. Ennek következtében a királyné csakugyan visszanyerte szabadságát. Visszanyerte jövedelmeit s birtokait is, miután a főpapok, főurak s nemesek Ladomér esztergomi és János kalocsai érsekkel élükön Budán gyűlést tartottak, amelyen a bíborosok levelét felolvasva elhatározták, hogy a királynénak jövedelmeit és birtokait vissza kell adni. Ladomér érseknek gondja volt reá, hogy e határozat végre is hajtassék. Miután Erdélyben a királynénak a beszterczei kerületben volt birtokát azok, a kik bitorolták, nem akarták visszaadni, Ladomér megbízta Péter erdélyi püspököt, hogy interdiktummal sujtsa őket. Ez nem használván, a püspök kénytelen volt fegyveres erővel is fellépni a vonakodó urak ellen, a kik közül a kun Árbocz, a király rokona két öccsével, továbbá Majs erdélyi vajda, a püspök fogságába estek. László király ezért bosszúból az erdélyi püspökséget megfosztotta mindazoktól a birtokoktól, a melyeket IV. Béla, V. István s ő maga adományozott az egyháznak.

1287 végén ismét nagy veszedelem fenyegette az országot. A tatárok ugyanis megtámadták Lengyelországot s pusztasággá változtatták. Magyarországba azonban Baksa Simonfia György ébersége folytán, a ki Sandec vidékén egyik csapatjokat szétverte s erélyesen védte az ország határát, be nem törhettek.

1288 tavaszán László király végre kibékült Ladomér érsekkel, s ez alkalommal az esztergomi egyház részére több rendbeli adományt tett. Megerősíté régebbi jogait is, a többi között azt, a mely szerint minden kereskedő, a ki Budáról, Pestről vagy máshonnan Győrre megy, Esztergomnál vagy Győrött a káptalannak vámot tartozott fizetni, ellenkező esetben elvesztette minden portékáját.

A Ladomérral való kibékülés az országnak is javára szolgált. Ismét Csák Péter, a király régi hű embere lett nádorrá, a kit nemsokára Aba Amadé váltott fel; 1288 tavaszán pedig Iván bánt találjuk a nádori széken, a mi mutatja, hogy a király legnagyobb ellenségével is megegyezésre jutott. Iván bán, Ladomér és János érsekek vezették most az ország ügyeit; a király, úgy szólván, csak névleg uralkodott.

E közben IV. Miklós pápa, a kit 1288 elején választottak meg az egyház fejének, szétküldte azokat a leveleket, a melyeket elődje, IV. Honorius visszatartott volt. E levelek, miután a királyné visszanyerte már szabadságát, tulajdonképen tárgytalanokká váltak. Csupán az eretnekek s a patarénusok ellen indítandó keresztes hadjáratnak volt még alapja, a mennyiben Boszniában István és Priezda benszülött bánok uralkodása alatt a patarénus tévelygés ismét lábra kapott, Mácsóban pedig, a melyet László sógora, Dragutin István bírt, a schismatikus (görög-keleti) vallás foglalt tért. Ladomér érsek a nagy távolság miatt maga nem vállalkozhatott a keresztes hadra; másokra volt kénytelen bízni a dolgot, a kik egy kis csapattal be is törtek Boszniába, a nélkül azonban, hogy czélt értek volna.

László király uralkodásának végső éveiben az ország békéjét ismét Iván bán zavarta meg. Fegyveres erővel berontott Ausztriába, Stíriába s e tartományok végvidékeit pusztítá. Albert herczeg, Stíria főkapitányát, Henrik admonti apátot küldé ellene egy csapattal, a mely bejövén az országba, tűzzel-vassal pusztította azt. Iván bán erre 300 lovast küldött Regede alá, a hova Henrik csapatja visszavonult, kicsalta az apát embereit a várból s őket szétkergette.

Az év vége felé Albert herczeg rövid fegyverszünetet kötött, de csakhamar elhatározta, hogy Iván bán és testvérei ellen nagy hadjáratot intéz. Tervét közölte László királylyal, a ki örömmel fogadta, sőt igérte, hogy maga is összes erejével segítségére lesz Albertnek, közös ellenségük hatalmának megtörésében. Tavasz nyiltával Albert herczeg csakugyan a stájereket és osztrákokat fegyverre szólítá s április 25-én seregével, mely valami 15000 emberre rúgott, megindult Magyarország ellen. Német-Újhelynél átkelt a Lajtán s először Nagy-Martont fogta ostrom alá, a melyet Simon és Mihály, a vár urai vitézeikkel keményen védelmeztek, remélvén, hogy Iván segítségökre jön.

A németek betörésének hírére az országban nagy mozgalom keletkezett, minek folytán Miklós nádor, Iván öcccse országos fölkelést sürgetett az ország ellenségei, a németek ellen. Hamarjában azonban csak Iván, továbbá testvérei és barátai fegyverkeztek. Az ostrom tizennegyedik napján Péter püspök, Miklós nádor és Henrik ispán, Iván testvérei Nagy-Martonhoz közeledtek. A bánnak az volt a terve, hogy a németeket kicsalja táborukból s azalatt, míg velök harczol, a magyarok és kunok megrohanják a németek táborát, elégetik ostromló szereiket, s igy az ostromot megakasztják. Terve azonban nem sikerült, mert a németek átlátván rajta, seregöknek csak egy részével indultak ki, más része a vár alatt maradt. Iván most Alberthez küldött, hogy vele békét kössön s mivel a németek erre nem voltak hajlandók, visszavonult. Távozása után Albert új erővel ostromolta a várat, melynek őrsége végre is kimerülvén, megadta magát, szabad elvonulás kikötése mellett. Nagy-Marton alól a németek Majád alá szállottak, melynek őrsége szintén megadta magát. Miután még Sopron is meghódolt, Nyéket, továbbá Kabold, Landsér, Rohoncz, Szalonok, Pinkafő és más várakat ostromoltak meg, összesen valami harminchat kisebb-nagyobb erősséget. Albert herczeg a nagyobbakat megrakta őrséggel, azután junius hónapban megtámadta Magyar-Óvárt. E vár őrsége több napig ellenállott, de mivel segítség nem érkezett, szintén kaput nyitott.

László király a magyar urakkal Szent-Iván napja (junius 24.) körül Fövény mellett országgyűlést tartott, hogy az ország bajait orvosolja. Megegyezett Ladomérral, János kalocsai érsekkel s más főpapokkal, főurakkal s a nemességgel; kibékült nejével is, de csakhamar eltávolítá magától azon ürügy alatt, hogy elidegenített birtokait Somogyban és Tolnában szerezze vissza. Ivánt és Miklóst meghagyá a király méltóságaikban, csakhogy az utóbbi mellett egy másik nádort is nevezett ki a keleti országrész számára, még pedig Básztej Renoldot.

Mire a fövényi gyűlés szétoszlott, Albert is hazavezette seregét, a mely Óvár bevétele után a küszöbön lévő aratás miatt felmondta a további szolgálatot. Emberei azonban megigérték a herczegnek, hogy mihelyt a szüretnek vége lesz, ismét készek hadjáratra, s csakugyan szeptember végén s október elején már Kőszeget ostromolták. Iván nem támadhatta meg az ostromlókat, csak lesben állott s rá-rácsapott a németek szolgáira, a kik takarmányért kimentek a táborból. Kőszeg vára s őrsége vitéz ellenállást fejtett ki, ámde a németek egy faltörővel nagy rést ütöttek a város falán s a városba törtek. A magyarok még akkor is kétségbeesetten védték magukat, végre a várba vonultak. A németek dühökben, hogy nem igen akadt prédálni való, a várost felgyujtották, majd a várat kezdték ostromolni.

Albert ujabb támadása nagyon bántotta a magyarokat. Kérték, sürgették László királyt, hogy keljen az ország védelmére, de hiába. A németek, bár tudták, hogy László titokban velök tart, mégis féltek, hogy a király a magyarok rábeszélésére rájok támad, s mivel takarmányban nagy hiányt szenvedtek s különben is sokan elvesztek közülök a hadjárat folyamán, Albert herczeget rábeszélték, hogy vonuljon vissza. A herczeg, miután Kőszeg is kaput nyitott előtte, seregével csakugyan haza indult, út közben egyre pusztítva a magyarok birtokait.

A király tétlensége elkeseríté a nemzetet. „Ha nem szereti is Ivánt, – mondták – becsülete kívánta volna, hogy ne hagyja pusztítani az országot. De neki sem hite, sem becsülete többé!” Feslett élete miatt is panaszt tettek ellene a püspököknél, a kik közül négyen, úgymint Ladomér és János érsek, András győri és Benedek veszprémi püspök Lászlónak megirták, hogy mit mondanak róla alattvalói s intették, becsülje meg magát és változtassa meg eddigi életét; ha nem teszi, a nemzet méltó haragra gerjed ellene s megtagadja az engedelmességet tőle.

László, amint elhozták a püspökök levelét, felolvastatta magának és szörnyű haragra lobbant. „Én ura vagyok a magyarnak, ő meg szolgám – kiáltott fel. Engem ne tanítson senki becsületre; arról sohasem feledkezem meg. Ők a becstelenek, hitetlenek. Azt mondják, hogy vak vagyok a becsület iránt: ezért majd kiszúratom a szemöket, s ne legyen a nevem László, ha beszédjöket meg nem keserülik!” Természetes, hogy ezek után a nemzet még inkább elfordult a királytól, annál is inkább, mert Albert herczeg karácsony táján ismét betört az országba, elfoglalta Szent-Videt, Miklós nádor várát, s nagy zsákmányt vitt ki magával.

Iván s párthivei látván az országos elkeseredést, elhatározták, hogy Endre herczeget hívják be királyul. Ladomér érsek is hozzájok csatlakozott. Az ifjú herczeg csakugyan kis sereget gyűjtve kikötött Záránál, s Horvátországon keresztül 1290 elején bejött az országba. Bár a főurak közül többen hozzászegődtek, valami nagyobb mozgalom még sem támadt érdekében. Mindazonáltal az országban maradt, mígnem egyik álhíve, Buzád Arnold, mikor nála stridói várában vendégül mulatott, elfogta, remélvén, hogy gazdag váltságdíjat kap érte. Reményében csalatkozván, később elvitte Bécsbe Albert herczeghez, a ki magánál tartotta s minden szükségessel ellátta.

László király a tőle elfordult magyarok ellenében ismét a kunokkal s a tatárokkal szövetkezett. Ezért minden felől ellene támadtak. A Felső-Tisza vidékén Aba Amadé, a volt nádor, valamint Baksa Simonfia György és testvére ragadtak fegyvert. Dalmácziában a Subichok: Pál bán és fiai: György és Mladen, továbbá a vegliai grófok: János és Lénárd fordultak ellene. Ellene fordultak még István és Priezda boszniai bánok, Radoszláv és István Tótország bánjai, Miklós és Pál, Joakhim bán testvérei, Pócsfia Ugron, Borsa Lóránt meg testvérei, és mások. A király mellett csak Öbölfia Mihály fogott fegyvert fiaival: Istvánnal és Pállal. Az ellenzék s a királyi párt kölcsönösen dúlták egymás jószágait. A törvénynyel nem gondolt senki; mindenki úgy segített magán, a hogy tudott.

A király ellenfelei a pápánál is panaszt tettek ellene. IV. Miklós ennek folytán ismét követet akart küldeni az országba s a melléktartományokba, és e czélra Benvenuto gubbiói püspököt szemelte ki. Egyszersmind levélben inté a királyt (1290. május 20.), hogy fogadjon szót követének, ne rohanjon veszedelmébe, javítsa meg életét, hagyjon fel a tatárok, szerecsenek, neugárok társaságával s vegye vissza feleségét. Nemsokára azonban a pápa Magyarországból oly eseménynek vette a hírét, melynek következtében a követ elküldése fölöslegessé vált.

László király ez időben az alföldön járt. Megátalkodottságában annyira ment, hogy már nádorává is nem magyart, hanem egy kikeresztelkedett szerecsent nevezett ki, Mizse nevűt. Erőszakoskodó, kicsapongó természete miatt végre a kunok is meggyülölték. Tanácsot tartottak s elhatározták, hogy megölik őt. Csakugyan, midőn Kőrösszegnél a Sebes-Kőrös partján közöttük mulatott, jul. 10-én éjnek idején Árbocz, Törtel és Kemencze, a kunok megbízottjai, embereikkel sátrában orvul rátámadtak s meggyilkolták. Mizse nádor értesülvén ura haláláról, nyomban a gyilkosok után eredt, Árbocz szállását megtámadta s Árboczot meg Törtelt elfogta. A király gyilkosain iszonyú módon bosszúlta meg magát a kegyetlen ember: Árboczot kétfelé vágatta, Törtelt ízekre tépette, egész nemzetségöket pedig kiirtatta. Amadé ugyanakkor megrohanta László király hívét, Öbölfia Mihályt és fiait, s miután elfoglalta birtokaikat, az egész családot szétkergette.

A szerencsétlen király szomorú emléket hagyott hátra. Mutatja a nemzeti krónika, mely e szavakkal emlékezik meg uralkodásáról: „Azon László király idejében kezde Magyarország nagyságos dicsőségéből aláhanyatlani. Kezdének ugyanis benne belső háborúk támadni, városok összeromboltatni, falvak tűz által elpusztulni, a béke és egyetértés teljesen összetapodtatni, a gazdagok megfogyatkozni és a nemesek a szegénység szüksége miatt panaszkodni. Azon időben nevezik vala az ország lakosai a talyigát vagyis a két kerekű szekeret László szekeré-nek; minthogy a folytonos rablás miatt az igavonó barmok az országban megfogyatkoztak vala, s aztán az emberek barmok módjára talyigába fogva pótolják vala az állatokat.”


IV. László király ezüst pénze.
Előlapján a király koronás feje. A hibás körirat: REX LADISAI. Hátlapján a Megváltónak (?) trónuson ülő alakja; jobbját áldásra nyujtja, baljában könyvet tart.
Veszerle: Érm. Táblái-ról.


Kezdő „L” betű IV. László 1274-iki okleveléről.
Tull Ö. rajza.