SZALAY–BARÓTI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

9. I. Lipót. (1657–1705.)

I. Lipót 1657-ben követte atyját a trónon. Még csak tizenhat éves volt s épen nem kiváló egyéniség. A kik közelről ismerték, átlalában dicsérik szelíd lelkületét és jóságát. De az is tény, hogy igen nagy hajlama volt a haragra, a neheztelésre. A mellett egész életében el volt telve római császári méltóságának magasztosságával. Ezzel azonban nem volt kapcsolatban sem valami nagy tehetség, sem nagy nevelés. Trónra lptekor csupán németül és olaszul tudott, csak később tanult meg nejétől spanyolul. Egyebekben is igen mérsékelt képzettséggel bírt. Nem volt semmi érzéke a kormányzás iránt, ámbár, miután bátyja halálával trónörökössé lett, nagy gonddal szoktatták az állami ügyek elintézéséhez. De ő csak aprólékos dolgok iránt tanusított érdeklődést. Magán életében igen egyszerű volt. Egyedüli szenvedélye volt a zene, a miben elég tökélyre vitte, úgy hogy a kortársak tanusága szerint egész jó szomorú darabokat szerzett. Kiváló jellenvonása volt még szigorúan katholikus vallásossága.

Ilyen lévén az uj király természete, nem csodálhatjuk, ha kormánya nehézkes volt; de viszont ha valamely irányban megindult, épen eme tétlenség következtében tekintet nélkül előre haladó. Így történt, hogy a király a legnagyobb buzgalommal vett részt az államügyek intézésében s a mellett azok irányára semmi befolyása sem volt; s innen van, hogy azt az embert, a kit mindazok, a kik személyesen ismerték, igen szelíd, jólelkű fejedelemnek mondanak, kormány-tetteiből vérszomjas zsarnoknak képzel mindenki.


II. Rákóczy György arczképe és aláírása.
Az arczkép Meyssens J. metszetéről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.

Miután Lipót maga nem szabott irányt kormánya politikájának, igen természetes, hogy azt leginkább miniszterei tették. Magyarországra nézve kevés érdekkel bír annak taglalása, mert e tekintetben mondhatni nem volt közöttük eltérés: mindannyinak az lévén a törekvése, hogy a Habsburg-ház korlátlan hatalmú kormánya alatt álló, egységes német és katholikus államot teremtsenek.

Hogy mégis néhánynak a legfőbbek közül legalább a nevét felhozzuk, legyen itt megemlítve Portia herczeg, a király volt nevelője, a ki bár az országos ügyekben nem bírt jelentőséggel, személyesen legtöbb befolyást gyakorolt Lipótra. A tulajdonképi politikai vezérleten leginkább Auersperg és Lobkovitz herczeg versenyzett egymással: az első inkább a spanyol, az utóbb inkább a franczia barátságnak volt szószólója. Apránként igen nagy befolyásra tett szert a polgári származású, de idővel báróságra emelt Hocher, utóbb udvari kanczellár. A hadügyeket most is a haditanács vitte, a melynek előbb Gonzaga herczeg volt elnöke, a kit a kitünő szervező: Montecuccoli, majd Hermann badeni őrgróf váltott fel. A pénzügyekbe alapos rendetlenséget hozott a nem tiszta kezű Sinzedorf, a ki után Abele vette át azok vezetését, de csakhamar rájok unt. Nagy befolyása volt még a király gyóntatójának: Müller jezsuitának, a ki ellen egy időben Sinelli Imre magyarországi születésű kapuczinust igyekezett Lobkovitz befolyáshoz juttatni. Említésre méltó az asszonyok befolyása is, ámbár Bécsben nem uralkodott asszony-kormány. E tekintetben Lipót mostoha-anyját illeti az elsőség.

Magyarország ez idő szerint aránylag elég békességes állapotban volt, Külső ellenséggel legalább nem volt dolga, ha a már mindennapivá lett török portyázásokat nem veszszük figyelembe. Annál nyugtalanabb napokat élt Erdély.

Mikor I. Rákóczy György elhunyt, országát a legjobb rendben hagyta hátra. A több mint harmincz évi időszak alatt, a mely Betthlen Gábor trónralépte óta eltelt, Erdély egész Európára kiható súlylyal vett részt a földrészt mozgató eseményekben. S míg így állását a külfölddel szemben tiszteltté tette, addig a jó közigazgatás, rendes igazságszolgáltatás és rendes pénzkezelés belülről is erőssé tették a magában kicsiny országot. Ily szép országot örökölt II. Rákóczy György, s hozzá atyja gondossága folytán óriásilag megnövelt magán-vagyont. De épen ez nem hagyta nyugodni. Nem elégedett meg azzal, hogy az erdélyi fejedelemség a családban már szinte örökössé lett, s hogy a rendek 1652-ben hét éves fiát: Ferenczet utódává választották – némely föltételek alatt, a melyek között azt is hangsúlyozták, hogy református vallásában megmaradjon; minden áron nagy politikai szerepet kívánt játszani.

Összeköttetésbe lépett Cromwellel, Anglia köztársasági fejével, a mi azonban inkább csak a kölcsönös rokonszenv jele volt. Nagy befolyást gyakorolt a szomszéd oláh fejedelemségekben: 1653-ban elűzte Lupul moldvai vajdát s helyére Gyorgyi Stepánt emelé. A következő évben Máté havasalföldi vajda halála után Szerbán Konstantint segíté a vajdai székbe, s miután ezt a Heriza Vornik által fellázított csapatok elűzték, 1655-ben személyesen vezetett hadsereget védencze érdekében. Így történt, hogy ekkoriban mindkét tartomány Erdélytől elég határozott függésben volt.

II. Rákóczy György eme tettei kihívták úgy a bécsi kormány, mint a török féltékenységét; de azért szépen megmaradhatott volna országában és birtokaiban. Ő azonban ezzel nem érte be. Az erdélyi fejedelmek, mióta Báthory Istvánt a lengyelek királyi székökbe emelték, magukat e választás alá eső királyi méltóságra első sorban hivatottaknak tekinték. Lengyelország megszerzésének gondolatával nemcsak Báthory Zsigmond és Báthory Gábor, hanem még a higgadt Bethlen Gábor és I. Rákóczy György is foglalkozott. Az utóbbinak némi kilátása is volt már a sikerre, mikor a halál minden efféle törekvésnek útját vágta. Nem csodálhatjuk tehát, ha II. Rákóczy György szintén azt tekinté főfeladatául, hogy Lengyelország ügyeibe avatkozhassék s magát ott megismertetvén, idővel az ország koronáját is megszerezhesse. Ez iránt az első lépést 1652-ben tette, a mikor János Kázmér lengyel király a kozákokkal, a kik ez időben Lengyelországtól függtek vagy függtek volna, háborúban állott. Mikes Mihály vezérlete alatt segédcsapatot küldött a királynak, a ki ezért hálából fiát, a kis Ferenczet lengyel nemessé tette.


X. Károly svéd király.
Emlékéremről.

A lengyel viszonyok azonban csak 1656-ban lettek Rákóczyra nézve nagyobb jelentőségűek. Ekkor ugyanis ismét kitört a harcz a svédek és lengyelek között. Mindkét fél Rákóczy segítségét óhajtá megnyerni, a mi ezt nem kevéssé habozóvá tette. A lengyel király megigérte neki, hogy átengedi a már harmadfél száz év óta elzálogosított szepesi városokat s azonfelül kieszközli, hogy halála esetére őt, illetőleg fiát királylyá válaszszák a lengyelek. Másrészt X. Károly svéd király s a vele szövetségben álló kozákok Lengyelország legnagyobb részének átengedésével bíztatták arra az esetre, ha velök szövetkezik. A fejedelmi tanács nagyobb része a lengyel javaslat elfogadását ajánlá, mégis a fejedelem 1656. november 20-ikán a svédekkel kötötte meg a szövetséget és pedig azért, mert a lengyelek azt kívánták, hogyha ő nem is, de legalább fia a katholikus vallásra térjen.


X. Károly király Moidlovicze mellett ünnepélyesen fogadja II. Rákóczy György fejedelmet.
Puffendorf „Caroli Gustavi vita et res gestae” czimű, 1696-ban megjelent művéből.Dahibergnek a hely szinén készült rajza után.

Meglévén a szövetség, a fejedelem nagyban a készületekhez fogott s nem sokkal ujév után Visken táborba szállott. 18,000 lovas, 5000 gyalog és 6000 oláh volt vele. Az indulás január 18-án történt. Tervezett hadjáratához nem tartotta szükségesnek, hogy a porta engedélyét kikérje, a mit pedig mind Bethlen, mind I. Rákóczy György sohasem mulasztottak el megtenni. III. Ferdinánd királylyal sem igyekezett a dolgot tisztába hozni. Kevéssel megindulása előtt egyszerűen tudósította a hadjáratról s kijelenté, hogy ha nem tart szigorú semlegességet, úgy fogja magát szövetségesei segélyével – ezek között több német fejedelem is volt – védeni, a hogy lehet. Sőt az erdélyi rendek beleegyezését sem szerzé meg előre, hanem csak akkor, mikor már táborba szállott.


X. Károly találkozása II. Rákóczy Györgygyel Smielov alatt.
Puffendorf „Caroli Gustavi vita et res gestae” czimű, 1696-ban megjelent művéből. Dahlbergnek a hely szinén készült rajza után.

A fejedelem serege a rossz időjárás miatt csak nagy ügygyel-bajjal nyomulhatott át a Kárpátokon. Ezenfelül azt is láthatta Rákóczy, hogy két hatalmas szomszédja nem igen hajlandó vállalatát eltűrni. Ferdinánd követeket küldött utána, a kik őt igen kedvező föltételek mellett békére, esetleg a lengyelekkel való szövetségre akarták bírni, Konstantinápolyban pedig azt mondá a nagyvezér a fejedelem követének, Tisza Istvánnak: „Urad üljön veszteg, ne mozogjon, megárt!”

A fejedelem azonban mindezzel nem igen törődött és sikerrel nyomult előre. Nemsokára Krakkóba ért, majd egyesült a svéd királylyal. Eleinte kilátásuk volt, hogy teljesen meghódítják az országot. Nemsokára azonban rosszra fordultak a viszonyok. A III. Ferdinánd halála után trónra lépett I. Lipót május 27-ikén szövetséget kötött Lengyelországgal, a melynek értelmében 16,000 embert indított útnak segítségül Dánia pedig megtámadta Svédországot. A svéd király ennél fogva kénytelen volt csapatait visszavonni. Ekkép a lengyel háború egész súlya Rákóczyra nehezedett. Pedig a kozákok is elszakadtak tőle, a szultán pedig a krimi tatárokat küldé ellene. Rákóczy oly nagy szorultságba jutott, hogy julius 22-ikén kénytelen volt békét kötni a lengyel királylyal. E szerint minden hódításait visszabocsátá s 1.200,000 forinthadi kárpótlás fizetésére kötelezte magát. Seregeit a lengyel kormány által kirendelt férfiaknak kellett haza kalauzolniok. A fősereget, a melynek – miután a fejedelem pár száz emberrel hazatért – Kemény János volt a vezére, Szapieha vajda kaluzolá. Ez olykép járt el tisztében, hogy a sereget a tatárok táborába vezette, a kiknek Kemény magát megadni volt kénytelen. Ellenben az egyes őrségek szerencsésen haza jutottak, Bethlen János és Gaudi Endre vezérlete alatt.

A török kormánykörök abban a véleményben voltak, hogy Erdély az utolsó időkben igen megerősödött s jórészt épen a porta pártolása következtében. El voltak tehát határozva, hogy nem engedik, mikép életerős állam legyen. A helyzet különösen alkalmasnak látszott tervök velósítására. Ugyanis az erdélyiek, a kik a fejedelem elindulása alkalmával szépen megköszönték, „hogy csendes békesség megmaradására s szép békesség szerzésére csípőjét felövedzé”, közel voltak a lázadáshoz s igen erélyesen kérdezték a háború okait, a mire a fejdelem nem tudott kielégítő választ adni. Majd a tatár khánnal kezdődtek meg az alkudozások. Az erdélyiek azt várták, hogy a foglyok kiváltását a fejedelem fogja magára vállalni, a mit az tekintettel kiürült kincstárára nem volt hajlandó megtenni. Ilyen volt a hangulat Erdélyben, midőn a porta megkérlelésére küldött követ oly rendelettel jött vissza, hogy az erdélyiek más fejedelmet válaszszanak. Az erdélyiek átlátták ugyan, hogy szabadságuknak teljesen vége, ha a porta ilykép rendelhet nekik fejedelmet. De nem volt mit tenniök, mibe kapaszkodniok: november 3-ikán megválasztották a szelíd Rhédey Ferencz-et, azalatt a föltétel alatt, hogy ha ki tudják eszközölni Rákóczy részére a kegyelmet – a mi iránt Konstantinápolyba írtak – a fejedelemségről lemond.


II. Rákóczy György lovas képe.
Rihelius J. metszete; az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.

Rákóczy kezdetben meg is nyugodott ebben. Nemsokára azonban tapasztalván, hogy a magyarországi részek teljesen hívei s Erdélyben is sokan, kivált a székelyek hozzá ragaszkodnak, az a gondolata támadt: hátha fejedelemségét a török ellenére is meg tudná tartani. Azok, a kik nem akartak a törökkel kikötni, azzal vélték a veszedelmet elháríthatni, ha Rhédey részére meghiteltetik az országot. De ebben Rákóczy a vele kötött egyesség megszegését látván, beütött Erdélybe s egyenesen Maros-Vásárhelynek tartott, a hol a rendek gyűléseztek. Rhédey nem akarván senkinek útjában állani, lemondott, s így Rákóczy január 24-ikén visszaült a fejedelemi székbe.

A rendek most levelet írtak a portára, a melyben igazolni igyekeztek Rákóczy visszahelyezését. Fő-okul azt hozták fel, hogy Rákóczy elmozdítása csak ürügy volt a határok megnyerésére, mert a török ismét követelte Boros-Jenőt. „Ha mi – így áll a levélben – mindezeket s a hazának véghelyeit, határait fejedelmünk botjáért kiadjuk kezünkből, végre fejedelmünk nem országnak, hanem botnak lészen fejedelme.” Ez azonban a dolog természete szerint csak arra szolgált, hogy a török nyílt ellenséggé legyen. Rákóczy maga is átlátván ezt, nem mulasztá el Bánffy Dénest Bécsbe küldeni, hogy Lipóttal szövetséget kössön. De Lipót kormánya, bár szeretett volna Erdélyben befolyást szerezni, nem volt hajlandó a törökkel kikezdeni. Erdélyt a reázudított török sereg ellen senki sem védelmezte. Széltében, hosszában pusztította a vad ellenség a kis tartományt, s magát Gyula-Fehérvárt is porig égette. A fejedelmi palota, a könyv- és levéltár, a nagy református templom, a főiskola, mind elpusztult s még a sírboltoknak sem kegyelmezett a féktelen had. Rákóczy a vihar elől a Részekben vonta meg magát.

Ily nyomoruságos viszonyok között a kormányzók követeket küldtek Barcsay Ákos vezérlete alatt szeptember 4-ikén a nagyvezérhez, a ki ily föltételek alatt volt hajlandó békére: Lugos és Karán-Sebes átengedtetnek, az ekkép megcsonkított Erdély adója 40,000 forintra emeltetik, 500,000 forintot pedig hadisarczul fizet. Barcsay készségesen ráállott e föltételekre, s ezért jutalmul szeptember 13-ikán kinevezték fejedelemmé. Ezután a török sereg visszavonult, 180,000 foglyot hurczolva magával.


II. Rákóczy György kardjának pengéje.
A markolat alatt egyfelől a fejedelem neve s az évszám: 1643; másfelől arab jegyzekkel e felirás: Ta allíje. A kardot a fejedelem a szultántól kapta. Halála után rokon-család birtokába került. 1849-ben Erdély hölgyei megvették és Bem tábornoknak ajánlották fel. Az oroszok utóbb zsákmányul ejtették és magukkal vitték. Igy került a czári fegyver-gyűjteménybe. A millénium alkalmával III. Miklós czár a nemzeti muzeumnak ajándékozta.
Baránski Emil rajza.

Barcsay október 5-ikére országgyűlést hívott össze, a melyre a törökök meghozták a fejedelmi jelvényeket. Ezzel azonban még nem volt rendben a dolga, mert a székelyek s a magyarországi Részek még mindig Rákóczyval tartottak. Most tehát alkudozásba bocsátkozott ezzel, a minek a vége az 1659. április 1-én kötött egyesség lőn. Ennek értelmében Rákóczy átadta a kezén volt országrészt, az alatt a föltétel alatt, hogy birtokait meghagyják s őt arra az esetre, ha sikerül a törököt kiengesztelnie, fejedelmökül visszafogadják. A töröknek is tudomására jutott az egyesség, de nem tetszett; a mi igen természetes, mert hiszen tudjuk, hogy Erdély tönkretevése volt a török czélja, erre pedig legalkalmasabbnak látszott, ha az erdélyiek egymást marczangolják. Barcsayhoz s a rendekhez tehát rendelet ment, hogy Rákóczynak jószágait szedjék el. A május végén Szász-Sebesen összejött országgyűlés engedett is e fölhívásnak s Barcsay, a kiben fölébredt a szép Rákóczy-javakra való vágy, már fegyverkezett, hogy volt urának magyarországi javait is elfoglalja. A török nagyjából elérte czélját. Rákóczy ezt nem tűrhetvén, augusztus végén megindult, s miután előtte az a nélkül sem népszerű Barcsay serege szétfutott, ő maga pedig a törökhöz menekült, Rákóczy a szeptember 24-ikére Maros-Vásárhelyre egybehívott országgyűlésen ismét elfoglalta a fejedelmi széket.

A fejedelemre nézve most fölmerült annak a szüksége, hogy szövetségeseket szerezzen, akikre a törökkel vívandó harczban támaszkodhassék. Igyekezett is Lipótot s a magyar országgyűlést megnyerni, de ezek bár szerették volna, nem merték megsegíteni. Egyedüli szövetségesei a havaslföldi vajda: Mihnye, s a Mihály és Rákóczy által Moldvába visszahelyezett Konstantin valának. Ily szövetségesek mellett nem csoda, ha az év folyamán beütött törökök ismét legyőzték Rákóczyt. Arra azonban nem lehetett kényszeríteni az erdélyieket, hogy Barcsay iránt jó indulattal legyenek. Ellene ugyan nem tettek semmit, de mellette sem. Deczember 11-ikén Medgyesen országgyűlést kellett volna tartaniok: de oly kevesen jelentek meg, hogy a bosszús basa így szólt: „Hol vannak az ország népei, mit várok utánad? Én nem várok. Ha itt nem kellesz, jere velem Tömösvárig, tavaszszal ismét behozlak!” Barcsay erre nem volt hajlandó s kieszközlé, hogy a szebeniek befogadták magyar és török kiséretével. Itt akarta magát meghúzni.


II. Rákóczy György kardjának hüvelye.
A zöld bársonynyal bevont hüvely közepén a fejedelem ezüstből készült, aranyozott czimere, mely kis korállokkal van kirakva. A hüvely alsó és felső részén aranyozott ezüst-dísz, kisebb-nagyobb koráll-gyöngyökkel.
Baránsky Emil rajza.

A török had ezzel kivonult, Rákóczy pedig Szeben alá szállott, hogy azt megostromolja. De sem ezzel, sem Dévával – csak e két vár volt a török párt kezén – nem bírt semmire sem menni. Barcsay elcsüggedett ugyan s kész lett volna a várost feladni, de sem az ott levő török segédhad, sem saját hívei: Bethlen János és Haller Gábor nem voltak erre hajlandók. Az utóbbiakat a Rákóczytól való idegenkedésen kívűl leginkább az vezette, hogy szükségesnek tartották, mikép Erdélyben bármily kis rész a törökhöz hű párt kezén legyen. Így megakadályozni remélték, hogy országukat török pasalikká alakítsák.

Minél inkább közeledett a tavasz, annál inkább csökkent Rákóczy reménye, hogy még beveheti a Barcsay kezén levő helyeket. Nemsokára ismét beütött az ellenség. Rákóczy visszavonulással akarta kifárasztani, úgy hogy csak Kolozsvár közelében, Gyalu és Fenes között, került ütközetre a dolog, május 22-én. Rákóczy csapataiban nagy volt a harczi kedv, de az ellenség túlnyomó erejével nem bírtak. Maga Rákóczy is körülvétetvén, megsebesült, a mi eldöntötte az ütközetet. A csata teljesen el volt vesztve. A fejedelmet néhány hű embere Nagy-Váradra vitte, a hol junius 6-ikán meghalt.

* * *

Ha a törököknek csak az lett volna a czéljok, hogy az ellene támadt Rákóczyt megfenyítsék, azt elérték volna. De nem akarták az alkalmat elszalasztani a hódoltság növelésére. A nagyvezér ezért táborába parancsolá Barcsayt s vele együtt indult Nagy-Várad ellen, mely Erdély s a Tiszán-túli be nem hódolt vidék legfőbb védő bástyája volt. Az erősség nagy és – hála az erdélyi rendek által e czélra soha sem kimélt költségnek – igen erős volt. De őrsége az akkori zavaros viszonyok között mindössze 850 emberből állott, a kik – miután a kapitány Gyulafy a fejedelem holttestével Ecsedre ment – Balog Máté, Rácz János és Szalárdy János vezérlete alatt állottak. Tudták, hogy erejök elégtelen az erősség védelmére s azért minden áron segítségre szerettek volna szert tenni. Reményöket a Lipót királytól a Tiszán-túlra küldött és Souches tábornok vezérlete alatt álló német hadba vetették. Felajánlák Souchesnak, hogy készek még hűséget is fogadni Lipót királynak, csak segítséget nyerjenek. De a német vezérnek nem volt erre felhatalmazása. Csak az állott tisztében, hogy a Rákóczy halálával visszaszálló Szabolcs- és Szathmár-megyéket birtokába vegye. S ezzel el volt döntve Várad sorsa. A vitéz őrség mégis meg akará a szerencsét kisérteni s a város igaz magyar polgárságától támogatva, julius 14-ikétgől augusztus 27-ig a legnagyobb hősiességgel védte a várat. De végre is kénytelen volt azt a legtisztességesebb föltételek mellett föladni.


Nagyvárad XVII. századi látképe.
A „Neu eröffnete ottomanische Pforte” czimű, 1694-ben megjelent műből.

Erdélyben ez időben Barcsay Gáspár, a fejedelem öccse a legkérlelhetetlenebbül folytatta az adóbehajtást, míg végre a néptől némi összeget ki tudott sajtolni. Ennek, mint az 500,000 forintos sarcz egyik részletének lefizetése után a fejedelmet szabad lábra helyezték. Barcsay a sarcz-hátralék törlesztésére adót akarván kivetni, október 26-ikára egybehívta az országgyűlést Segesvárra, a melynek folyamán egy Bánffy-leánynyal esküvőjét tartá.

De idő előtt hitte trónját megszilárdultnak. Kemény János lépett fel ellene, a ki az elmult évben Magyarországba vonult vissza, most azonban a nádortól s a prímástól is biztatva, s a Csákyakkal szövetkezve elhatározá, hogy Erdélyt kivonja a török felsőség alól s a magyar koronának teszi hűbéres tartományává. November 20-ikán nyilt levelet bocsátott ki az erdélyiekhez, a melyben kijelenté, hogy nem az ország ellen, hanem annak szabadsága érdekében lép fel, azért felhívja a rendeket, hogy hozzá csatlakozzanak. Barcsay válaszában ezt szemfényvesztésnek mondá s élesen kikelt Kemény ellen, a ki „kerszténységét, vallását, hazáját félre tevén s ezeknél a maga privátumját többre becsülvén” csak ujabb veszedelmet hoz az országra. De Keményt már útban volt s nem tartóztatta fel magát. Örményes mellett a Szamosnál megverte az ellene indult Barcsay Gáspárt, a ki maga is elesett. Barcsay, a fejedelem, igen elbúsult ezen. Belátta, hogy fejedelemsége nem érdemes az azzal járó bajokra s Keménynyel személyesen találkozván, mindketten meghívták a rendeket a deczember 14-ikén Szász-Régenen tartandó országgyűlésre. Ennek az volt a természetes következménye, hogy Barcsay deczember 31-ikén fejedelemségéről lemondott. A következő napon megválasztották Keményt, míg Barcsay kárpótlásul Görgényt nyerte néhány más birtokkal.


Kemény János erdélyi fejdelem.
XVII. századi festményről, mely jelenleg Debreczenben, Lenz István úr birtokában van.

Kemény választási föltételeiben is bent volt az a pont, a mely a portával való szövetség megtartására kötelezi. De ez már csak formaságnak volt tekinthető, miután utána ezt a pontot sikerült beiktatnia: „Ha a porta is nyilvánvaló veszedelmekre nem igyekeznék, mert ez esetben a tanácsurak tetszéséből minden útakat, módokat elkövethetne.” Ezt pedig annál könnyebben lehetett a török ellen fordítani, mihelyt Magyarországból némi segély jön, mivel az országgyűlés alatt levél érkezett a budai basától, melyben Várad tartozékául egész Bihar-, Kraszna- és Közép-Szolnok-megyéket követelé s e megyéket az uraik ellen lázított s fölfegyverzett parasztok, az u. n. „ármás”-ok segítségével tényleg be is hódoltatta. Sőt már a tulajdonképi Erdélyhez tartozó Belső-Szolnokban is megkezdé a munkát. Könnyű volt ebből a fejedelemnek azt a következtetést levonnia, hogy Erdélynek már most, ámbár egyelőre igyekeznie kell, hogy a törököt megkérlelje, csakis a magyar királyhoz való határozott csatlakozásban lehet reménye. Meg is kísérlett mindent, hogy Lipótot határozott föllépésre bírja. S erre annál inkább volt szüksége, mert a török nem volt hajlandó őt elismerni fejedelmül. A mit látván Barcsay, ismét fölébredt benne a vágy, hogy a fejedelmi széket hatalmába kerítse. Elkezdett a fejedelem ellen izgatni, a minek viszont az volt a következménye, hogy Barcsay Endrét, ki Fogarast feladta, felakasztották, a volt fejedelmet pedig Görgény várában felügyelet alá helyezték. Egy ujabb, junius 23-ikán kezdődött országgyűlés erre felhatalmazta a fejedelmet: tegyen Barcsayval, a mit jónak lát. A következménye a dolognak aztán az lőn, hogy a fejedelem rendeletet adott ki, mely szerint Barcsayt Görgényből Kővárra vigyék; út közben azonban felbérelt gyilkosok által Répa közelében megölette.

Így végezte be életét e szerencsétlen férfiú, kit a viszonyok nehéz volta és saját gyöngesége ara kárhoztattak, hogy Erdély összes fejedelmei közül a legnyomorúságosabb szerepet vigye s a legnyomorultabban érjen véget.


Kemény János díszbuzogánya.
A Nemz. Muzeum régiségtárában. Baránski Emil rajza.

Kemény egyre küldte követeit Bécsbe s a magyar előkelőkhöz segítségért, mert – úgymond – különben el kell vesznie, pedig ha Erdély elbukik, akkor a többi Magyarország fenmaradása sem lehet tartós. A magyar előkelők ezt teljesen átlátták. Ezúttal félretették a protestánsok elleni gyűlöletöket s csak azt tekintették, hogy Kemény is magyar s ők is azok. Egyre ostromolták tehát Lipótot: ne engedje az úgyis csak névleg fenálló béke kedvéért Erdélyt tönkre tétetni. Lipót végre csakugyan engedett. Hogy Erdély nem fog nehézségeket támasztani, az kitűnt abból, mikép Kemény őszintesége jeléül német őrséget fogadott be Kővárba és Székelyhidba.

Így szánta rá magát Lipót, hogy 15,000 emberből álló hadtestet állítson fel Erdély segítségére. A sereg vezérévé Montecuccoli Rajmondot nevezte ki, egyikét e kor legképzettebb katonáinak és legnevezetesebb embereinek. Montecuccolinak Erdély megsegítését illetőleg az volt a nézete, hogy a küldendő segély ne legyen közvetetlen, hanem közvetett. Azaz nem akará seregét Erdélybe vinni, hanem Buda és Esztergom ellen akart azzal támadást intézni., S ez a fölfogás nem is volt helytelen. A török bizonyára nagy zavarba jön, ha Magyarország mindkét végén kell háborút viselnie. A Duna-melléki várak ellen régóta nem történvén támadás, nem voltak a kellő módon ellátva s így kilátás nyílt arra, hogy talán keresztény kézbe kerülnek. Azután a bécsi kormány emberénél az sem volt az utolsó számítás, hogy ha oly területet szakítanak el a töröktől, a melyet Erdélytől ragadott el, az természetesen ismét Erdélyhez kerülne vissza; ellenben ha nyugoton hóditanak valamit, az Lipót birtokát nagyobbítja.


Kemény János kardja
A Nemz. Muzeum régiségtárában. Baránski Emil rajza.

Ilyképen annyira beleélte magát Montecuccoli a Duna-melléki hadjáratba, hogy egyenesen bolondságnak nevezett minden, Erdélynek más módon nyujtandó segítséget. És mégis le kellett tenni hadi tervéről. Ugyanis mind Kemény, mind a magyar előkelők abban a véleményben voltak, hogy ily módon nem lehet a töröknek ellentállani. Már pedig nagyon gyönge kárpótlásnak találták volna, ha Montecuccoli bevett volna is egy-két véghelyet, de a helyett egész Erdély elveszett volna. A bécsi haditanács is belenyugodott végre s meghagyta Montecuccolinak, hogy vonuljon a Tiszához.

E közben nehézre fordultak Erdély ügyei. A törökök junius utolsó napján átlépték a határt, azonban a tatárokat várva a következő hónap derekáig Hátszeg vidék pusztításával töltötték idejöket. Csak miután a tatárokkal egyesültek, kezdték meg a hadjáratot. Kemény a császáriakra várva, nem akart velök megütközni, hanem kivonult Erdélyből s Huszton vonta meg magát csapatai javával, egyre szorítva még itt is a törököktől.

Végre augusztus 30-ikán Szathmárra jutott Montecuccoli s pár nap mulva Majtény és Goroszló táján Keménynyel egyesült. A török sereg a császáriak jövetelének hírére visszavonult Erdélybe s azzal igyekezett helyzetét megerősíteni, hogy ellenfejedelmet állít fel Kemény ellen. E czélból Ali szerdár országgyűlést hivott össze Maros-Vásárhelyre. Az országgyűlésen alig jelent meg más, mint néhány szász a szomszédságból. A fejedelmi méltóságot a basa többeknek felajánlá, de mindannyian visszautasíták. Utóbb arra a gondolatra jött, hogy egy szászt és pedig a nála volt követség szónokát: Soter Péter papot kínálja meg vele. „Én igen szegény vagyok” mentegetődzött a pap. „Elég nagy úr a szultán, gazdaggá tesz” felelé Ali. De a papot ez az ajánlat nem tántorította el s a többi szászokkal együtt kimutatá, hogy Erdélyben csakis magyar úr lehet a fejedelem. Végre valakinek a közel Ebesfalván lakó Apaffy Mihály jutott eszébe, egy előkelő tanácsúrnak fiatal, tatár fogságot kiállott fia. Törököket küldöttek érte (szeptember 14.), kiknek érkeztén házában annál nagyobb rémület támadt, mert felesége épen akkor gyermekágyban feküdt. És hogy volt Apaffy meglepetése, mikor a táborban egész ünnepélyességgel fogadták s fejedelmül üdvözlék. Ezután forma szerint megtartották a választást s 16-ikán átadta neki Ali a fejedelmi jelvényeket. Így jutott Erdély fejedelmi székére Apaffy Mihály. Különben helyzete nem volt valami írigylésre méltó. Igaz, hogy a szerencsés eredmény fölötti örömében elengedé Ali az 500,000 forintos, de megfizethetetlennek bizonyult hadi sarcznak a felét, a másikat azonban bekívánta. Apaffynak első fejedelmi ténye tehát gyűlöletes dolog volt. Másrészt az is megnehezíté helyzetét, hogy nem volt ismert ember s így nagyon csekély tekintélylyel bírt.


Montecuccoli Raymund gróf.
Rosetti metszetéről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.

Ezen felül azt sem tudhatta: meddig tart a fejedelemsége? Mert e közben Montecuccoli és Kemény egyesült hadseregök Kolozsvárig nyomult. De a császári vezér nem kívánt tovább menni, s miután az északi erdélyi várakat német őrséggel megrakta, Szatmár-megyébe vonult. Ennek több oka volt. Egyrészt mert Montecuccolinak semmi kedve nem volt az erdélyi hadviselésre s azt már magában is elhibázott dolognak találta. Másrészt mert a haditanács csak arra az esetre kívánt a török ellen teljes határozottsággal föllépni, ha Erdélyt török tartománynyá akarná tenni, az pedig nem történt meg.


Apaffy Mihály, erdélyi fejedelem.
Sandrart Jakab egykoru metszetéről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjt.

Miután Ali Montecuccoli visszavonulásával, valamint a székelyek leverésével védencze helyzetét biztosítottnak látta, seregével odahagyta Erdélyt, csak négyezer embert hagyván Apaffy segítségére. Sok ezer magyar kisérte, mint fogoly, a „segédhadakat”.

Az ekkép elpusztult, lakosaitól megfosztott Erdély szeretett volna bármi áron nyugalomhoz jutni. S miután az erdélyiek látták, hogy a császári sereg sem képes egyebet kieszközölni, minthogy ismét magyar fejedelmet kaptak, jobbnak látták belenyugodni a viszonyokba s meghódolni az eszével ugyan nem épen kitünő, de jólelkű s a tudományok iránt érdeklődő Apaffynak. Keményt pedig kérték: hozza meg a hazának az áldozatot s mondjon le fejedelemségéről. De Kemény erről nem akart tudni. Miután némi német csapatokkal seregét megerősítette – Montecuccoli hada már nem állott rendelkezésére, mert le volt szállítva – a török kitakarodása után január 3-ikán beütött Erdélybe. Apaffy sürgősen a töröktől kért segítséget, a mely meg is jött. Már január 22-ikén összecsapott Kemény hadaival. A győzelem a törökök részére dőlt el, maga Kemény is elesett.


Kemény János dísznyerge.
Baránski Emil rajza.

Halála után az erdélyiek rendre Apaffyhoz csatlakoztak, úgy hogy az atyja igényeit föntartani akaró Kemény Simonnak mondhatni semmi pártja sem akadt.


I. Lipót arczképe.
Uralkodása első éveiben készült metszetről.

* * *

Mint említők Magyarország ez időtájt aránylag elég békességes állapotban volt. Csak II. Rákóczy György lengyelországi háborúja idején ütött be egy lengyel sereg Lipót király beleegyezésével Magyarországba s elpusztítá a Rákóczyak magán-birtokait. Az a mi a nemzetben legtöbb visszavonást idézett elő, az az ellenreformáczió volt, a mely mind erősebb s erősebb mértékben lépett fel. A jezsuiták évkönyvei évenként vagy tízezer protestáns megtéréséről beszélnek, a mi természetesen csak igen kis mértékben történt önkéntesen; leginkább a földesurak kényszerítették protestáns alattvalóikat különböző módon, hogy áttérjenek.

S mindez nemsokára azután történt, hogy a linczi békekötés a három bevett felekezet mindegyikének szabad vallásgyakorlatot biztosított. Ez az oka annak, hogy az országgyűlések idejök legnagyobb részét vallási vitával töltötték, a mi annyira elkeseríté a kedélyeket, hogy egyéb dologra alig maradt idő. Az 1659-iki országgyűlésen ez még nem történt oly nagy mértékben s miután a prímás s a nádor a protestánsokat sérelmeik méltányos elintézéséről biztosították s a törvényjavaslatot, mely a jezsuitáknak országos állást volt biztosítandó, az utolsó órában visszavonták, a protestánsok elálltak azok tárgyalásától. Ilyképen az országgyűlésen egyéb, az igaz: nem igen lényeges tárgyak kerültek eldöntés alá.


Zrinyi Miklós, a költő arczképe.
A kép alján Zrinyi jelmondata: NEMO ME IMPUNE LACESSET; azaz: Büntetlenül ne ingereljen senki!
Wiedemann Illés egykorú metszetéről.

Zavarosabb volt az 1662. május 1-ére összehívott országgyűlés. A nádor és egyéb előkelő katholikusok azzal igyekeztek itt a protestánsok panaszait elnémítani, hogy azt vitatták, mikép az országgyűlést csak a török elleni védelem ügyében hívták össze. Az alsóházban a protestánsok még igen nagy jelentőséggel bírván, igen zajos jelenetek támadtak, ellenben a majdnem teljesen katholikus főurak semmit sem voltak hajlandók engedni. A protestáns rendek tehát ismételten megkeresték a királyt: tegyen eleget a törvényeknek. De ez erre nem volt hajlandó, mondván: forduljanak a rendes bírósághoz. „Igen ám – felelték azok – mikor a bírák maguk az üldözők!” Míg így egyre erősebb és erősebb hullámokat vert a kölcsönös panasz, a nádor azzal a tanácscsal állt elő: egyezzenek meg a protestánsok békés úton a katholikusokkal. Erre azonban nem volt nagy hajlandóságuk, mert tudták, hogy az csak annyit jelent, mint hogy mondjanak le a linczi békében megállapított jogok egy részéről és szentesítsék az eddigi erőszakosságokat. A vége a dolognak az lett, hogy a protestánsok kijelentették, mikép ők a vallási sérelmek orvoslása nélkül egyéb ügyek tárgyalásához nem fognak, és szeptember 2-án elhagyták az országgyűlést. Előbb azonban tisztelegtek a nádornál és Zrínyi Miklós-nál, a bánnál. Ez volt a magyar katholikus főurak között a legfölvilágosultabb. Irodalmilag képzett ember, szerzője a „Szigeti veszedelem” czímű hőskölteménynek, a mely irodalmunk legjelentékenyebb termékei közé tartozik; emellett kitünő hadvezér és elsőrendű politikus. Korában majdnem páratlan tisztaságú, mondhatni eszményi hazaszeretet lelkesíté. Mint ilyen, nehéz szívvel látta a katholikus és protestáns magyarok közt dúló belső küzdelmet s ámbár maga buzgó híve volt vallásának, mások iránt a legnemesebben gyakorlá a türelmet. Átlátta, hogy ha a magyar katholikusok példát adnak arra, hogy a protestánsok érdekében hozott törvényeket ne tartsák meg, azzal példát adnak a többi törvények felforgatására is. E tekintetben a XVII. század kiváló emberei közül talán csak Bethlen Gáborral hasonlítható össze. Most sem hallgatta el meggyőződését s ezt mondá a búcsúzó protestánsoknak: „Én más valláson vagyok, de a kegyelmetek szabadsága az én szabadságom, a kegyelmeteken ejtett sérelem, rajtam ejtett sérelem. Volna bár százezer pápista mellett százezer lutheránus és százezer kálvinista vitéze a fejedelemnek, ők megmentenék együtt a hazát!”

Az országgyűlésen más kérdés is foglalkoztatta még pedig nem kis mértékben a rendeket: az, hogy béke legyen-e a törökkel vagy pedig háború? A rendek a béke mellett nyilatkoztak, annál is inkább, mert az erdélyi fejedelemtől követ érkezett, a ki kérve-kérte a rendeket, ne háborúskodjanak a törökkel, hanem inkább járjanak közben, hogy Erdélynek még német kézen levő váraiból a német őrséget kivonják, nehogy azokat e czímen a török elfoglalja. A rendek csakugyan egy értelemben voltak e tekintetben az erdélyiekkel, miután Montecuccoli hadjárata a nagyobb császári seregbe vetett bizalmukat teljesen megingatta. Az is hatott rájok, hogy a német sereg ismét tömérdek kihágást követett el. Ezekre nem egy csípős megjegyzést lehetett hallani, s különösen Montecuccolit támadták meg, mint a ki főhibás volt. Montecuccoli hosszú védekezést nyujtott be, a melyben egyrészt magyarázta eljárását, másrészt a magyarokat támadta meg, mint a kik között egy képzett katona sincs s így nem illetékesek eljárásának megítélésére. Ez igen sértette a nemzetet, különösen pedig Zrinyi Miklóst, a ki nemcsak vitéz katona volt, de a haditudományban is jártas, s a ki hivatva érzé magát a kesztyű fölvételére. Nevetség tárgyává tette Montecuccoli „hadi sétáját”, biztosítá a tábornokot, hogy azt egy „tudatlan” magyar vezér, sőt hadnagy sem tette volna, hogy saját seregét semmisítse meg az ellenség helyett s hogy elnézze mindannak megtörténtét, a mit meggátolnia kellett volna.

De ha Zrinyi e tekintetben honfiai nézetének volt is tolmácsa, nem értett azokkal mindenben egyet s míg ezek a török békét óhajtották, ő a harczot kívánta. Neki az volt a meggyőződése, hogy Magyarország lassanként teljesen el fog vérzeni a török csapásai alatt, ellenben képesnek tartá a nemzetet arra, hogy ha erejét összeszedi, visszavetheti azt. De ezt csak rendes csapatokkal vélte elérhetőnek. Azonban nem akarván, hogy Magyarország fölszabadítása egyedül az uralkodó-ház seregével eszközöltessék, a minek véleménye szerint – mily előrelátás! – könnyen elnyomás lenne a következménye, a nemzet által kívánt rendes hadsereget felállíttatni. E nézeteit nagy elmeéllel s szépen adja elő „A török áfium (mákony) ellen való orvosság” czímű munkájában. S igyekezett ezeket az erdélyi harczok kitörésének kezdetén mindjárt gyakorlatilag is érvényesíteni. Mikor 1660-ban Kanizsán fölrobbant a lőporos torony és tetemes kárt tett a várban, fel akarta használni az alkalmat annak kézrekerítésére, a mitől azonban Bécsből eltiltották. A következő évben a Mura torkolatánál, török kézben levő területen, Uj-Zerinvár nevű erősséget épített, a melynek építésében az e közben Erdélyhez hajlott udvar is megnyugodott, sőt 1662-ben királyi őrséget is helyeztek bele.

Uj-Zerinvár királyi várrá tétele még nem jelenté azt, mintha az udvar Zrinyi Miklós politikáját elfogadta volna. Sőt ellenkezőleg. Kész volt hadait kivonni Erdélyből, annak fejében csak Erdély szabad fejedelem-választó jogának elismerését kívánván a portától. De Törökországban az uralkodó körök hangulatában épen ez időtájt némi változás állott be. Az öreg Köprüli Mohamed is nagyobbítani akará a török birtokot, de csak a kis Erdély rovására. Az 1661. év végén helyére lépett fia, a 26 éves Achmed ellenben a maga teljességében akarta helyreállítani hanyatló hazájának Nagy Szulejmán korabeli fényét, dicsőségét. Kijelenté tehát, hogy a császári csapatok megjelenését Erdélyben, valamint Uj-Zerinvár építését a béke megszegésének tekinti, s csak az alatt a föltétel alatt hajlandó ujból megkötni a békét, ha annak fejében Uj-Zerinvárt lebontják, Székelyhidát, Nagy-Károlyt és Nagy-Kállót pedig átengedik.


Uj-Zerinvár.
A „Neu eröffnete ottomanische Pforte” czimű, 1694-ben megjelent műből.

Az alkudozások áthúzódtak a következő 1663-ik évre is, s az ifjú nagyvezér égve a hadi dicsőség vágyától, nagyban fegyverkezett. Majd a török hadak rendes útján el is jött Magyarországba. A császári követek egyre jártak hozzá, mind többet és többet igérve. Egyre fokozta tehát igényeit s midőn Budán volt, még azt is kivánta a béke díjául, hogy vagy kötelezze magát Lipót 30,000 arany évi adó fizetésére, vagy adjon egyszer s mindenkorra 200,000-et hadi kárpótlásul.

Ennyire azonban még a bécsi udvar sem volt hajlandó megalázkodni. A török sereg tehát a Duna mentén fölfelé nyomult, Érsekujvárat, mint Bécs egyik védő bástyáját szándékozván megostromolni. A várat parancsnoka: Forgách Ádám augusztus 18-ikától, szeptember 24-ikéig védelmezte. Azonban látván, hogy a Montecuccoli alatt Pozsonynál álló fősereg, a mely a készületlenség következtében igen csekély vala, nem jön felmentésére, feladta a várat szabad elvonulás föltétele alatt. Kivonulásakor a török vezértől bizonyítványt vett arról, hogy védői tisztének eleget tett. Ez azonban inkább hátrányára, mint előnyére szolgált a világ előtt, úgy hogy vizsgálatot indítottak ellene. De a haditörvényszék egy év mulva fölmentette. Érsekujvár elestével Nyitra, Léva, Galgócz, Szécsény, Nógrád, Buják is a török kezébe kerültek.


Köprüli Achmed nagyvezér.
Sandrart J. metszetéről, a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyűjteményében.

A vár bevétele után a török rendetlen csapatok tömegesen zudultak Pozsony-megyére, Ausztriára és Morvára. Montecuccoli csak Pozsony védelmére szorítkozott: Zrinyi, ki a Drávánál egy török hadat megfutamított s a kanizsai basát Zerinvár alól elűzte volt, a király kivánságára a Csallóközt védte. Nemsokára ezután, mihelyt az uj török várban az ostrom alatt esett károkat kijavították, visszavonult a török had. Zrinyi ekkor azt javasolá Montecuccolinak: támadják meg a visszavonuló had utócsapatait s szabadítsák ki legalább a foglyokat. Ámde a nagytudományú hadvezér ezt méltóságán aluli dolognak tartá s így Zrinyi csak saját csapatával tette, a mit tehetett. Igy is több ezer ember áldotta őt, mint megszabadítóját.


Forgách Ádám.
Priorato „Historia di Leopoldo Cesare” czimű, 1670-ben megjelent művéből.

E hadjáratban a török vezér a magyaroknak a kormánynyal való elégületlenségét is fel akarta használni s e czélból meghagyta Apaffynak: jőjjön ki Erdélyből, ha nem is sereggel, legalább maga, s Magyarország fejedelmévé fogja tenni. A fejedelem, a ki a török iránt semmivel sem viselkedett nagyobb rokonszenvvel, mint a német iránt, egyre vonakodott. Érsekujvár be volt már véve, a török hazamenőben, mikor néhány ember kíséretében végre kijött Erdélyből. Ekkor mindazonáltal kénytelen volt nevét egy kiáltványhoz adni, a melyben a nemzetet a német iga lerázására hívta fel. A kiáltványnak természetesen semmi hatása nem volt. Máskép volt Bocskay, Bethlen és Rákóczy György korában, mikor a fejedelmek maguk voltak a hadviselők, a török pedig csak segítette őket, míg most a magyaroknak csak az lett volna a teendőjök, hogy a törököt Magyarország megszerzésében segítsék. S hogy a netalán ingadozókat is lefegyverezzék, Wesselényi nádor erélyes hangú körrendeletben felelt meg az Apaffy felszólítására. Ez különben maga legkevésbbé örvendett volna, ha szavainak sikerét tapasztalja. Erdélyben jóformán szünetelt a harcz, Székelyhíd és Kolozsvár megadták magukat Apaffynak.


Érsekujvár ostroma 1663-ban.
A) A vár. B) A bécsi kapu. C) Az esztergomi kapu. D) Vizi malom. E) Lerombolt kőhíd. F) A hol a törökök az árkot betemetni akarták. G) Az ellenség sánczai. P) A várparancsnok szállása. Q) Katholikus templom. R) Református templom. S) A francziskánusok kolostora.
Ortelius Redivivus-ból.

A következő évi hadjáratra nagy készületeket tett az udvar. Megfeszíté minden erejét s Európa népeit rendre fölkeresteté követeivel, segítséget kérvén a kereszténység közös ellensége ellen. S ezúttal nem hiába. A német birodalom ismét szavazott meg segítséget s Francziaország ifjú királya: XIV. Lajos is emlékezett arra, hogy ő „a legkeresztényebb király”, nem pedig arra, hogy elei másfél század óta többé-kevésbé szövetségesei voltak a töröknek. Igen szép válogatott csapatot küldött La Feuillade és Coligny herczegek vezérlete alatt.

A harcz egyébiránt a télen át sem nyugodott. A hadi műveletek lelke Zrínyi Miklós volt. A harcz, ha nem volt is nagyszabású, jelentéktelennek épen nem volt mondható, mert a törökök előnyomulását nagy mértékben megnehezíté. Elég legyen itt a fontos eszéki híd elpusztítására és Kanizsa ostromára utalnunk.


Zrinyi Miklós, a költő arczképe.
Thomas János eredeti festménye; Bouttats Gellért metszete.

A tavaszszal bejött török hadnak csakugyan nagy dolga volt e híd helyreállításával, a mi – habár nem használták fel arra, hogy a török ellen támadást intézzenek az átkelésnél – már az előnyomulás késleltetésével is nagy hasznára vált Lipót hadainak. Sajnos, hogy Zrinyi és Hohenlohe között – ez volt a német sereg vezére – ellenségeskedés támadt, a mi az udvart arra indítá, hogy ismét Montecuccolit állítsa a sereg élére. Ennek pedig legelső tette volt, hogy az általa gyűlölt Zrinyi kedvencz művét: Uj-Zerinvárt feláldozza. Ugyanis a Montecuccoli által onnan kiparancsolt magyarok helyét németek foglalták el, a kik a várat majdnem minden ellenállás nélkül elvesztették. Azt is egykedvüen nézte Montecuccoli, mint hódítja meg rendre a Zala-megyei várakat a török. Seregével mozdulatlanul maradt a Rábán túl. Végre oly helyzetbe jutott, a melyben maga is rá merte magát szánni a csatára s ez csakugyan sikerült is: Augusztus 1-én Szent-Gotthárd mellett elhatározó ütközetben győzött a törökön. Azt azonban már nem engedték az ő szabályai, hogy a visszavonuló ellenséget kellőleg üldözze. A helyett sietett a helyzetet arra felhasználni, hogy Vasváron békét kössön. Már augusztus 10-ikén létrejött az, az ellenségeskedésnek azonban a békének Lipót által való megerősítése (szeptember 27-ikén) vetett csak véget.


Az eszéki híd.
A „Neu eröffnete ottomanische Pforte” czimű, 1694-ben megjelent műből.

A béke főbb feltételei a következők valának: Erdélyből mind Lipót, mind a török kivonja csapatait. Apaffyt Lipót elismeri fejedelmül és sem Rákóczynak, sem Keménynek fiát nem fogja ellenében támogatni. Apaffy halála esetén az erdélyiek szabadon választanak fejedelmet. Szabolcs- és Szathmár-megyék a linczi béke értelmében – a mely szerint e megyék addig tartoznak Erdélyhez, a míg a Rákóczy-család ül annak fejedelemi székében – visszacsatoltatnak a tulajdonképi Magyarországhoz. A török mindazt, a mit Erdélytől elszakított, megtartja. A három fél között vitás Székelyhidot lerombolják. Lerombolva marad Uj-Zerinvár is. A török megtartja Érsekujvárat – az azzal egyidejűleg elesett Kárpát-alji várakat Souches a szent-gotthárdi csatával majdnem egy időben visszahódította – ennek pótlásaul azonban szabadságában áll Lipótnak a Vág vonalán valamely nagyobb szabású várat építeni. Végül megszabták, hogy Lipót négy hónap alatt fényes követséget küldjön Konstantinápolyba 200,000 aranyat érő önkéntes ajándékkal, a mit a szultán „illőleg viszonozni fog”. A béke tartamát különben húsz évre szabták, s az ez által nem változtatott pontokban a zsitvatoroki békét erősítették meg.


Kanizsa ostroma 1664-ben.
A) A Vár. B) Az alsó vár. C) A nagy középső torony. D) Lóusztató. E) Vizi árok. F) G) Hidak. H) Mocsár. I) Külváros. K) A Mura. L) Szt-Miklós. M) Zerinvári út. N) Fehérvári út. O) Szigeti út. P) Gráczi út. Q) Híd a mocsáron át. R) Mocsár.
Ortelius Redivivus-ból.

* * *

A vasvári béke egyedül a törököt elégítette ki, mert olyanok voltak a föltételei, hogy azoknál kedvezőbbeket nyert csata után sem kívánhatott volna. Kevésbé voltak vele megelégedve a németek s a magyarok. Egyrészt rossz néven vették, sőt a magyarok törvényszegést láttak a dologban, hogy a békét nélkülök kötötték meg; másrészt úgy találták, hogy a béke épen nem felel meg a czéljának. A németek hangosan emlegették, hogy azért jöttek, mikép a törököt Bécs szomszédságából tovább szorítsák, és győzelmöknek annyi eredménye sem volt, hogy Érsekujvárt felszabadították volna. Sokkal több okuk volt a haragra a magyaroknak. A magyar nemzetiségnek az utolsó időben fő bástyája: Erdély tönkre volt téve; a felső tiszai vidéket is jobban veszélyeztette a török, sőt Uj-Zerinvár és Érsekujvár elvesztésök után nagy volt a kilátás arra, hogy a török itt-ott egész a határig terjeszti ki uralmát, úgy hogy Magyarországból a király kezén alig marad valami. Ha a békét valami nagy csatavesztés után kötik meg, a nemzet még talán megnyugodott volna benne; de győzelem után kötni ily békét, az csakugyan túlment azon a határon, a meddig a leghívebb alattvaló is tudja kiterjeszteni jóindulatát. Általános volt a meggyőződés, hogy az udvar s a török megegyeztek abban, hogy a magyarokat közös erővel megfékezzék.


A szt.-gotthárdi csata.
Egykoru metszetről.

Így történt, hogy az elégületlenek között olyanokkal is találkozunk, a kik addig a Habsburg-ház legőszintébb barátai voltak: így Zrínyi Miklóssal és öccsével Péterrel, Wesselényi Ferencz nádorral, Lippay prímással és Nádasdy Ferenc országbíróval. Ezek az urak az ország különböző részeiben elszórva laktak s így egymással elég ritkán találkoztak. De most gyakrabban kezdtek összejönni s tanakodtak azon: mikép lehetne Magyarországot végső veszélyt jósló helyzetéből kiszabadítani? De nemcsak az ország állapotát magas hivatalaiknál fogva jobban ismerő főtisztviselők értették meg hazánk veszélyes helyzetét, értette és érezte azt minden hazafi. A kisebb nemességet s a népet a német katonaság örökös kihágásai is bosszantották. Nem egészen ok nélkül emlegették, hogy a németek tudnak ugyan rabolni, pusztítani, sarczolni, de ha harczra kerül a dolog, akkor szépen háttérben maradnak. A szent-gotthárdi győzelmet is általában nem nekik, hanem a francziáknak tulajdonították, a kik magukat ott igen kitüntették. A protestánsok keserűségét vallásuk elnyomása is növelte, mindazonáltal az egész haza veszedelme ellen az jelenség háttérbe szorult.


Zrinyi harcza a törökökkel Kanizsa előtt.
A „Neu eröffnete ottomanische Pforte” czimű 1694-ben megjelent műből.

Bécsben is kezdtek a magyarok általános elégületlenségén megijedni. A király az előkelőket Bécsbe hívta, hogy a béke okait megmagyarázza nekik s velök a békekötést elfogadtassa. Sok sürgetés után meg is jelentek deczember elején, de kijelentették, hogy nincsenek feljogosítva a béke elfogadására, azt csak az országgyűlés teheti. A bécsi összejövetelt már nem érte meg akkori előkelőink legjelesebbje: Zrínyi Miklós. A nagy férfiú, a nemzet pótolhatatlan kárára, november 18-ikán Kursánczon, Zala-megyében, vadászaton egy vadkan által megöletett.

A bécsi értekezlet után sem szünt meg az elégületlenség. A császáriak igen siettek Székelyhíd lerombolásával, mikor pedig a német katonaságot Erdélyből kivonták, nagyszámú magyar csapatot eresztettek szélnek, hogy amazt Tokajban, Szathmáron, Nagy-Kállón, Ónodon és Léván elhelyezhessék, a mely várakban pedig magyar őrség volt előbb. Hozzá járult még, hogy a németek – már t. i. a bécsi előkelők – az utóbbi időben igen kezdték gúnyolni a magyarokat. Gyakran kellett hallaniok, hogy így-úgy leszedik az arany- meg ezüstgombokat ruháikról s ólomgombokat tesznek helyökre, meg hogy lábaikat cseh czipőbe fogják ezentúl szorítani. A király látván, hogy a közhangulat mind ingerültebbé lesz, a következő év nyarán ujabb értekezletre hívta össze az urakat. Némileg azzal igyekezett őket megengesztelni, hogy határozott igéretet tett, mikép némely várakban ismét magyar csapatokat fognak helyezni. A nádor és prímás csakugyan letettek a szándékról, hogy a béke ellen tiltakozzanak, de azért az ingerültség nem csillapult.


Zrinyi Miklós halála.
A „Neu eröffnete ottomanische Pforte” czimű 1694-ben megjelent műből.

Azonban a magyar mozgalomnak két fő nehézsége volt: egyik, hogy Európában béke lévén – kivéve az egymással háborúskodó Spanyol- és Francziaországot – nem igen lehetett számítani olyan bonyodalomra, a mely Lipót erejét Magyarországtól elfordítsa; a másik, hogy a vezérek között nem volt kellő egyetértés. Wesselényi annak idején Zrinyi Miklós és Nádasdy ellenére lett nádor s így az utóbbi, valamint a Zrínyiek nem voltak iránta a legjobb indulattal. Zrínyi és Nádasdy között szintén régtől fogva nagy volt a féltékenység. Ezen felül 1666 elején a nagy protestáns-irtó, de egyébként jó hazafi: Lippay érsek meghalt s helyére Szelepchényi György kanczellár lépett: alacsony eredetű ember, a ki a felső vidékről származott s a kit kortársai gúnyosan hol tót, hol cseh, hol épen czigány eredetűnek mondának. Bizonyára azért, mert emelkedését kizárólag az udvarnak köszönhetvén, nem tanusított oly élénk érzést a nemzeti ügy iránt, mint előde.


Wesselényi Ferencz nádor arczképe és aláírása.
Alatta a nádor jelmondata: QUOD EST FACIENDUM NON EST PROCRASTINANDUM. Azaz: Amit meg kell tenned, ne halaszd holnapra.
Az arczkép Wiedemann Illésnek természet után készült metszetéről

Ez évi márczius 1-én Rákóczy Ferencz, a II. György fia, Makovicza várában menyekzőjét tartá Zrínyi Ilonával, a bátyját a horvát-tót báni méltóságban követett Péternek szép és művelt leányával. A legelőkelőbb urak itt minden feltünés nélkül találkozhattak s miután úgy tapasztalták, hogy annyira-mennyire megegyeznek nézeteik, a teendők alaposabb megbeszélése czéljából az akkoriban divatos fürdőhelyre: Stubnyára mentek, ahol Wesselényi és Zrinyi Péter egymással forma szerint szövetséget kötöttek.


Wesselényi és Zrinyi Péter szövetség-levelök.
Eredetije a bécsi állami levéltárban.

Szövetséglevelök mását itt bemutatjuk olvasóinknak.

Olvasása: Nos Comes Franciscus Wesselényi de Hadad, Regni Hungariae Palatinus et Judex Cumanorum, Aurei Valleris Eques, fatemur et recognoscimus pert praesentes. Quod considerato et bene pensitato praesenti istius Regni Hungariae, patriae nostrae charissimae et eidem annexorum regnorum periculosissimo statu, ultimumque minante calamitatissimum excidium, pro avertendis ístius modi malis, cum Excellentissimo Domino Comite Petro perpetuo a Zrinio, Regnorum Dalmatiae, Croatiae et Sclavoniae bano, filio nostro charissimo contulimus, quibusnam viis et modis, iuxta leges et constitutiones Regni, conditionesque diplomatum regiorum, remedium adhiberi possit. Post longas ultro citroque factas collationes tandem convenimus, et solenniter stipulato manibus praestito in vicem iuramento, alter alteri promisimus, quod in hocce calamitoso Regni statu, tam in prosperis, quam adversis, alter alterum non deseremus, sed mutuis nosmet auxiliis, ad ultimam usque sanguinis guttam defendemus. Sic nos Deus adiuvet, sic animae nostrae sit propitius. Et in praemissorum maius robur et firmitatem, praesentes nostras, sigillis nostris et manuum nostrarum subscriptionibus firmatas, alter alteri dedimus literas. Datum in thermis Stubnensibus, die quinta mensi Aprilis, anno Domino Millesimo Sexcentisimo Sexagesimo Sexto. Comes F.Wesselényi m. p. Comes Petrus à Zrin m. p.

Fordítása: Mi Hadadi Wesselényi Ferencz gróf, Magyarország nádora, a kunok bírája s az aranygyapjas-rend vitéze, valljuk és elismerjük jelen levelünkkel, hogy megfontolván és jól meghányván-vetvén Magyarországnak, a mi drága hazánknak s a hozzácsatolt országoknak jelen, fölötte veszélyes és végső romlással fenyegető állapotát, hogy elfordítsuk róla e bajokat, Zrinyi Péter gróf úrral, Dalmáczia, Horvátország és Szlavónia bánjával, nekünk igen kedves öcsénkkel azon tanakodtunk: mily uton-módon lehetne országunk törvényei és alkotmánya szerint, valamint királyaink okleveleinek föltételei alapján is orvoslást találni. Hosszú kölcsönös megbeszélés után végre megegyeztünk, és kezünk nyujtásával kölcsönösen megesküdtünk, hogy egymást el nem hagyjuk, hanem utolsó csepp vérünkig kölcsönösen megvédjük és támogatjuk egymást. Isten minket úgy segéljen és lelkünknek úgy legyen irgalmas! Minek nagyobb hiteleért adtuk egymásnak jelen, pecsétünkkel és sajátkezű aláírásunkkal megerősített levelünket. Kelt a Stubnyai hévizeken, ápril 5-ik napján, az Úr 1666-ik évében. Wesselényi Ferencz s. k. Zrinyi Péter s. k.

Az említett főurakon kívül be volt a dologba avatva a nádorné, a kalandos életű Széchy Mária is, a ki nagy tevékenységet fejtett ki az urak nézeteinek összeegyeztetése körül; továbbá Vitnyédi István, egyike a kor legelső ügyvédeinek, a ki mind a Zrinyi, mind a Nádasdy-családnak bizalmas embere volt; azon felül Bory Mihály, Lessenyei Nagy Ferencz, a nádor és nádorné ügynökei s többen. Meghánytak-vetettek minden útat-módot, de utóbb sem tudtak más eredményre jutni, mint arra, hogy ki kell egyezni a törökkel. Elhatározták, hogy inkább bizonyos évi adót fizetnek neki s engedik, hogy nyugoti Európa ellen intézhesse támadásait, csakhogy Magyarország még megmaradt részét biztosítsák. Idehajtotta a kormány-politikája a törökellenes főembereket! Mindenek előbb Apaffy Mihály erdélyi fejedelem útján összeköttetésbe akartak lépni a konstantinápolyi vezérférfiakkal. Ezen felül a franczia szövetséget is meg akarták kisérleni, annál is inkább, mert a bécsi franczia követ: Gremonville nem szünt meg a magyarokat biztatni és mert többen az utóbbiak közül – különösen Zrinyi és Vitnyédi – igen ellenezték a török barátságot, míg csak elkerülhető. Sőt az urak készek voltak a franczia szövetség fejében franczia királyi herczeget emelni a magyar trónra.

Apaffy a mozgalom pártolásával a magyar protestánsok sanyarú helyzetén remélt segíteni. És okoskodása nem is nevezhető légből kapottnak. Mert az elégületlenség kezdete óta Wesselényi jobban kezdett a protestánsok iránt viselkedni, sőt Nádasdy is abban hagyta az üldözést. Apaffy tehát Bethlen Miklóst és Teleky Mihályt Magyarországba küldé, a viszonyok tanulmányozása végett. Ezek meglátogatták a lutheránus hitben maradt legjelentékenyebb főurat: Thököly Istvánt, azután Murány várába mentek a nádorhoz, a ki augusztus 23-ikára számos vendéget hívott meg László fiával való kibékülésének megünneplésére.

A családi ünnepély czége alatt ismét nagyszámú előkelő jött össze, hogy a teendők felett tanácskozzanak. Az erdélyi fejedelem követei Murányban megállapították Wesselényivel az eljárás módját s novemberben Balló László Konstantinápolyba követül indult. Azonban siker nélkül, mert a nagyvezér Kréta szigetén volt, mással pedig nem lehetett végezni. A francziákkal való alkudozások sem vezettek eredményre.

Az első kísérletek a külföldi segély megnyerésére ekkép nem sikerülvén, némelyek azon kezdtek gondolkozni: nem lehetne-e valami módon akkép intézni a dolgot, hogy a magyarok maguk eszközölhetnék ki az ország biztosabb állapotba jutását? Lázadásra nem gondoltak. Tudták, hogy ha a külső ellenségeivel békében élő kormány ellen fellázadnak, leverik őket. Némelyek – különösen Vitnyédi István – arra gondoltak: hátha valami módon magát a királyt lehetne kézre keríteni s kényszeríteni, hogy a nemzet kívánalmainak eleget tegyen. Az volt a tervök, hogy a királyt elfogják, mikor menyasszonya, egy spanyol herczegnő elé Schottwienig készül utazni. Elviszik aztán báró Petrőczy Istvánhoz Kasza-várába s onnan ki nem bocsátják, míg a kellő engedményeket meg nem kapják. E tervet az előkelőbbek nem helyeselték. Sőt a királyi esküvőn meg is jelentek, azonban az alkalmat a franczia követtel való értekezésre használták fel.

Ugyancsak Bécsben kötötték meg Wesselényi, Nádasdy és Zrínyi végleg a köztük létrejött szövetséget. A szövetségről szóló oklevél előadja, hogy Magyarország kétszáz éven át majd minden támogatás nélkül Európa védő-pajzsa volt, s e harczban nemcsak a nyilván való ellenségtől, hanem „per indirectum (közvetve), de föltett czéllal attól is, a kitől oltalmat kellett volna vennie” – t. i. az uralkodóháztól – sok kárt szenvedett. Ezért tehát úgy látják, hogy valamit tenni kell, a mire nézve kötelezik magukat, hogy állandóan egyetértve fognak eljárni, a dolgot titokban tartják, egyik a másik nélkül semmihez sem fog, ha valamelyik bajba keveredik, azt bárki ellen is védelmezik. „Adtuk azért egymásnak kezünk írása és pecsétünk alatt kelt levelünket, hogy gyakran szemünk előtt viselvén, ezen dolognak és kötelességünknek violálásával (megszegésével) lelkünket az örök kárhozatra ne vessük, se világi mód szerint becsületünket meg ne sértsük, el ne veszítsük!”


Wesselényi, Nádasdy és Zrínyi titkos szövetségre lépnek egymással. Szövetség-levelök.
A „Neu eröffnete ottomanische Pforte” czimű 1694-ben megjelent műből.

A következő (1667.) évben a kitörést siettetni akarván, e czélból a nádor márczius havában Beszterczebányán törvénylátó országgyűlést tartott. Az elégületlenség igen általánosnak mutatkozott a katonai kihágások miatt egyrészt, másrészt a vallási elnyomás miatt, melylyel főleg II. Rákóczy György özvegyét: Báthory Zsófiát vádolták.

Ez ugyanis férjhezmenetelekor a fejedelmi méltóság kedvéért áttért a református vallásra, de inkább csak színből. Férje halálával ismét visszatért előbbi hitére, sőt fiát is áttéríté s nemcsak a saját, hanem a Rákóczy-ház összes birtokain is megkezdte a protestánsok üldözését. Zemplén- megye ismételten kirótta reá a törvényszabta büntetést a vallásháborgatásért, de a királyi hatalom-szó mindig megakadályozta annak végrehajtását.

Az elkeseredés mindazonáltal még nem volt elég általános arra, hogy kitöréshez jusson s így e gyűlésnek nem volt sok eredménye; annál kevésbé mivel pár nappal utána – márczius 28-ikán – Wesselényi nádor meghalt.

A nádor halála után Szelepchényit és Nádasdyt bízták meg a helytartói tiszttel. Az utóbbi csakhamar kétszinű politikát kezdett játszani. Egyfelől arra törekedett, hogy az udvart némi ijesztéssel rábírja a nemzeti kívánalmak teljesítésére, hogy ő legyen a közbenjáró s ezért jutalmul elnyerje a rég óhajtott nádorságot. E mellett azonban, bár kissé lazábban, összeköttetésben maradt szövetségeseivel s a franczia követtel, a ki most határozottabban törekedett a magyarokkal való szövetségre, mivel az északi hatalmaknak Spanyolország mellett való közbenlépése Francziaországra nézve veszélyessé kezdett válni. Az udvar azonban csak fontoskodásnak vette Nádasdy czélzásait s még akkor sem törődött a dologgal, a mikor Panajotti portai tolmács s a bécsi udvar egyik kéme Ballónak ujabb, kudarczot vallott követségéről tett jelentést.

1668. juliusban a Wesselényi halála óta folyt dolgok megbeszélése végett Nádasdy, Zrínyi s a nádor özvegye Stubnyán jöttek össze. Itt elhatározták, hogy föntartják a külföldi összeköttetéseket, ámbár a mult őszszel Konstantinápolyba küldött Inczédy László szintén eredmény nélkül tért vissza. Francziaország is megkötvén a tavaszszal Aachenben a békét, a magyarok szövetségére nem volt többé szüksége.

Lehet, hogy egészen máskép alakulnak a viszonyok, ha a magyarok némi segélyre számíthatnak, vagy ha egyedül Nádasdy és Zrínyi vezetik az ügyeket. A nádorné azonban megunta ezt az állapotot, mert magán-ügyeit teljesen elhanyagolta és nagy pénzzavarba jutott. Néhány emberével elhatározta tehát, hogy a támadást minden előkészület nélkül megteszi, kézre keríti a Körmöczből Bécsbe szállítandó aranyat s azzal az ügyön és magán-viszonyain is lendít. A pénzfelverés kísérlete azonban nagy kudarczczal végződött s ekkor a nádorné, hogy hitelezőitől szabaduljon, beleegyezett abba, hogy emberei elárulják az összeesküvést. Sőt nemsokára maga adta át az összeesküvők iratait, a minek jutalmául 30,000 forint kamarai kölcsönt és három évi fizetés-halasztást nyert, hogy anyagi viszonyait rendbe hozhassa.


Nádasdy Ferencz ifjabbkori arczképe és aláírása.
Az arczkép Wiedemann Illés egykorú metszetéről.

Az összeesküvés részeseinek nem volt ugyan tudomásuk a nádorné árulásáról. Azonban már annyira haladtak dolgukban, hogy annak – akár akarták, akár nem – nyilvánosságra kellett jönnie. Természetesen érdekökben állott, hogy az kitörés, ne pedig fölfedezés útján történjék. Minden erejök megfeszítésével azon voltak tehát, hogy a mennyire lehetséges, szövetségeseket szerezzenek maguknak, másrészt Lipótéit semlegességre birják. Igy ösztönözték XIV. Lajost legalább pénzsegély nyujtására, az uj lengyel királynál pedig oda akartak hatni, hogy ejtse el a Lipót testvérével tervelt házasságot s vegye el a dán király leányát. Zrínyinek uganekkor sikerült veje: Rákóczy Ferencz s a protestánsok között kiegyezést hozni létre. A fejedelem visszaadott mindent a protestánsoknak, a mit anyja tőlök elvett s a szövetségesek czéljaira ezenfelül 4000 aranyat áldozott. „Húszezer kardot övezett ezzel Nagyságod magára” – mondták a protestánsok, értvén a Tisza-vidéki protestánsság erejét. Zrínyi sógorát: Frangepán Ferenczet is megnyerte, a ki némely sérelmek miatt neheztelt az udvarra. Általában ő vitte most már első sorban az összeesküvés ügyeit, ámbár ez év első felében némi fölfedezéseket tett Nádasdy ellen, a minek következtében a maga részére a királyi kegyelemről biztosították. De később az udvarral ismét meghasonlott. Ellenben az év végén Nádasdy tett töredelmes vallomást s bízta magát a felség kegyelmére, a ki nem is mulasztá el arról biztosítani, nemcsak szóval, de tettel is. Fiát például biztosítá, hogy atyja halála után annak főispánságát fogja örökölni.


Zrinyi Péter arczképe.
Az arczkép alatt a bán jelmondata: VINCERE AVT MORI; azaz: Győzelem vagy halál!
Wiedemann Illés egykorú metszetéről.

Ez év végén egy lépéssel tovább ment Zrínyi. Ő eddig az összes szövetségesek közül legkevésbbé hajlott a török barátsághoz. Azonban miután a Velencze és Törökország között Kréta szigetéért folytatott háború az utóbbi sikerével befejeződött, elkerülhetetlennek tartá a törökkel való szövetséget vagy a háborút ellene. Az utóbbira nem lévén kilátás, elküldé Bukováczy nevű követét Konstantinápolyba, hogy számára a nyugoti, veje: Rákóczy számára pedig a keleti Magyarország fejedelemségét kérje. A követet Törökországban nem vették nagyba, de üres biztatásokat adtak neki, mert örültek volna, ha Magyarországon valami viszály támad a kormány s a nemzet között.

Zrinyi törökországi követségének híre gyorsan elterjedt s Apaffynak, a ki a magát erdélyi fejedelemnek író Rákóczy Ferenczben mindig versenytársat látott, akkép adták tudtára, hogy Zrínyi veje számára Erdélyt is kérte, a mi természetesen őt is elidegenítette a szövetségesektől. Zrínyinek ekkép már nem maradt más hátra, mint hogy fegyverhez nyúljon. Ő és Frangepán elkezdték tehát Horvát- és Tótországot s a szomszéd magyar vidéket föllázítani, de az udvar sem volt rest és Zrínyi ellen hadsereget küldött, Spankau vezérlete alatt.

Zrínyi különben nem tett még le a kibékülés reményéről. Hiszen ő a lázadást első sorban csak azért tervezé, hogy az a Habsburg-házzal kiegyezésre vezessen. Azt hivé, hogy sikerül Bécsben ijedtséget idézni elő s hogy annak hatása alatt a nemzetre és magára nézve kedvező föltételek mellett megbékélhet. Ebben bízva küldé a szolgálatában álló Forstall nevű barátot Bécsbe. Lobkovitz herczeg, a főminiszter, nem is mulasztá el e körülmény fölhasználását. Kijelenté, hogy Zrínyi föltételeit az uralkodó nem fogadhatja el, de bízza magát egészen a király kegyelmére, küldje fel hűsége jeléül fiát kezesül s vele fehér lapot neve aláírásával, s ekkor meglehet győződve, hogy nem fogják lázadóul tekinteni, sőt inkább vagyonában, méltóságaiban megtartják és előmozdítják. S hogy Zrínyi emez igéretekben ne kételkedjék, Lobkovitz sajátkezűleg biztató levelet írt neki.


Frangepán Ferencz arczképe.
Egykorú metszetről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.

Zrínyi látván, hogy hiába reméli, mikép oly erőt fejthet ki, a melylyel az udvartól valamit kicsikarhat, Lobkovitz ígéreteiben bízva, április 7-ikén felküldé a tervét úgy sem helyeslő fiát s a fehér lapot Bécsbe, majd maga is elhagyta Frangepánnal együtt április 13-ikán Csáktornyát s Bécsnek vette útját. Útközben felmerült lelkében a gondolat, hogy talán jobb lenne felső Magyarországba vonulnia? De utóbb is győzött az udvarba vetett bizalom, annál is inkább, mert Lobkovitz említett levelén kívül is mindenképen biztosította őt. Április 18-ikán tehát Bécsbe ment.

E közben a Tisza mellékén kitört a fölkelés. Rákóczy kezébe ejté Tokajt, Ónodot, miután az előbbi vár parancsnokát: gróf Starhemberg Rüdigert kézrekeríté s Regéczbe fogságba küldé. Ezután Munkácsot is meg akarta szállani, azonban anyja ágyúkat szegezett ellene. Mindamellett szépen haladt a fölkelés ügye s Rákóczyt meg Bocskay Istvánt fővezérekké választották. Csak az volt a baj, hogy a felekezetek egymás között bizalmatlankodtak, különösen a protestánsok folyton tartottak a mozgalom katholikus vezetőitől: Zrínyitől és Rákóczytól. Egyelőre azonban oly jól haladt a dolog, hogy csak némely várak maradtak a császáriak kezében s a kassai generális: Csáky is jónak látta Lengyelországba menekülni.


Rottal János gróf.
Priorato „Historia di Leopoldo Cesare” czimű, 1670-ben megjelent művéből.

Ha a mozgalom vezéreiben van rátermettség, ha értenek ahhoz: mikép kell a fegyverre kelt népet vezetni? úgy annyi dolgot adhattak volna az udvarnak, hogy talán inkább eleget tesz a törvényeknek. De a nép, a mely vezéreiben nem bízott, Zrínyi és Frangepán Bécsbe jutások hírére elvesztette bátorságát s a május 1-én tartott tállyai gyűlésen, nem hallgatva Rákóczy s a többi főbb emberek ellenzésére, kimondta a lefegyverzést. Rákóczy nem tehetett egyebet: anyjánál keresett menedéket, a ki üldözött fiát védelmébe vetet. Rákóczy érdekében különben a legelőkelőbb főpapok, különösen Szelepchényi és Széchenyi is szót emeltek Lipótnál s a nála legbefolyásosabb embereknél. De mindezeknél többet nyomott anyjának, az özvegy fejedelemnének közbenjárása, a ki az udvar barátja s a katholicizmusnak legerélyesebb terjesztője gyanánt volt ismeretes. Végre is sikerült fia számára megszerezni a királyi kegyelmet, igaz, hogy nagy áldozatok árán: váraiba német őrséget kellett fogadnia, az összeesküvésre vonatkozó iratokat átadnia, a trencséni uradalmat a királynak átengednie s óriási váltságdíjat fizetnie pénzben és élelemben.


Hocher János báró.
Priorato „Historia di Leopoldo Cesare” czimű, 1670-ben megjelent művéből.

Igy esett, hogy mire a németek benyomultak az országba, a fölkelés megszünt. Egyedül Bónis, egy derék táblabíró és lelkes hazafi, kísérlett meg némi ellenállást, de népe szétfutott. A királytól kinevezett lőcsei bizottság, Rottal elnöklete alatt, most minden akadály nélkül megkezdte működését, „a híveknek a hűtlenektől leendő elválasztására” és hasonlókép semmi akadályba nem ütközött működése, a mikor székhelyét Pozsonyba tette át. A kálvinista Tisza-vidéknek s a lutheránus Dunán-inneni kerületnek, a mennyire lehetett, minden jelentékenyebb emberét elfogták s így történt, hogy 1670 végén a foglyok száma kétszázra emelkedett. Pedig hányan voltak, a kik – mint Bocskay s a később híressé lett Szepessy Pál és Szuhay Mátyás – Erdélyben kerestek menedéket! Ekkor tűnt ki, a mit már a kortársak közül is többen megjegyeztek, hogy az egész fölkelés botorság volt ugyan, de még nagyobb botorság volt, hogy egyszerre abban hagyták. Mert ha egy ideig tartják magukat, legalább közönséges amnesztiát eszközölhettek volna ki, míg így kegyelemre voltak kiszolgáltatva.


Zrinyi és Frangepán utolsó találkozása.
Madarász Viktor festménye. A Nemzeti Muzeum képtárában. Eredeti fölvétel.

Nemsokára Széchy Máriát és Nádasdy Ferenczet, a kiket eddig kímélni láttak szükségesnek, szintén elfogták. Igaz, hogy az utóbbit a király kegyelméről biztosítá, ha hű marad az első megadása után; az is igaz, hogy az óta semmit sem tett az összeesküvés érdekében. De a minisztérium úgy okoskodott, hogy ő is hittel volt a felségnek köteles s mégis összeesküdött királya ellen: mennyivel szabadabban teheti ő felsége, a mi különben is csak színre adta a kegyelmet, mert – folytatja az indokolás – a mi magán-embernél gyalázatos dolog, az helyes, sőt kötelesség az uralkodónál. Miután az elfogatásokat befejezték, kezdetét vette a bírói eljárás. A mozgalom „közkatonái” felett a pozsonyi bizottság ítélt, Zrínyi, Frangepán és Nádasdy ügyének vizsgálására azonban rendkívüli bíróságot neveztek ki, a melynek élén Hocher állott. A bíróság tagjai között egy magyar sem volt. A magyar udvari kanczellária felszólalt ugyan, hogy magyar urak felett a magyar országgyűlés van hivatva ítéletet hozni, de Hocherék attól félvén, hogy a netalán befogadandó magyar bírák a hazai törvények értelmében járnak el, mindenféle okokkal kimutatták biróságuk jogosultságát.

Zrínyi és Frangepán eleinte nem is voltak fogságban, de azért megkezdték ellenök a vizsgálatot, majd a pert. S fokról-fokra mind szorosabban zárták el őket a külvilágtól, különösen miután Bécsből Német-Ujhelyre vitettek.

A foglyok mindegyike más-más eljárást tanusított a per folyamán. Nádasdy nem védte magát. Kijelenté, hogy nem kíván urával pörlekedni: tegyen vele, a mint jónak látja. Zrínyi ellenkezőleg elég erélyesen viselte magát, de nem tudott tartózkodni attól, hogy egész özönét az emlékiratoknak ne készítse, a melyekben a könyörgés mindig a dicsekvéssel vegyült: mily szolgálatokat tett családja az uralkodó háznak, hányszor tette maga is koczkára életét a törökkel vívott harczokban, hány párviadalt vívott, hány zászló ékesíti az ő hadizsákmányából Bécs templomait stb. Emlékirataiban a magyar főúri dacz sem hiányzott. Így egy helyen magának és fiának szenvedéseit panaszolván, így folytatja: „Szenvedünk pedig – úgy vélem – a haza törvényei és jogai ellen, a melyeket Felséged esküvel erősített meg s a melyek szerint senkit elfogni, javaitól megfosztani, senki ellen végrehajtást intézni, senkit megbüntetni nem szabad, mielőtt törvényesen meg nem idéztetett s védelmének meghallgatása után törvényes bírája által el nem marasztaltatott.” „Méltóztassék – folytatja alább – Felséged kegyelmesen megfontolni, hogy reánk nézve a császári vagy más tartománybeli törvények nem alkalmazhatók s hogy Felséged a magyar törvények megtartására kötelezte magát.” Ugyanez emlékiratában, bosszankodva a miniszterek szőrszálhasogatásán: hogy köteles ugyan a fehér lapjára írott föltételeket elfogadni, de azok az uralkodót nem kötelezik, ezt írja: „Efféle szőrszálhasogatás csak az iskola padjára való, professzorok szájába, de becsületes kalmárok között is alig fordul elő, annál kevésbé járja a császár udvarában. A charta biancha engem is, de őket is kötelez. Mert miért iratta a császár ép azokat a föltételeket bele, ha azokkal meg nem elégedett?” Irataiban és vallomásaiban sok furfangot tanusított, de azokban rendszerint állhatatosan megmaradt. Legcsúnyább tette volt, hogy szerette volna magát úgy tüntetni fel, mint a kit Frangepán vitt lépre, míg a tények épen az ellenkezőt bizonyítják. Frangepán egészben méltóságosan, de igen szelíden, sőt mondhatni alázatosan viselkedett.

A következő évben, áprilisban befejezték a pereket. Az ítéletet Nádasdyra 7-én, Frangepánra 11-ikén, Zrinyire 18-ikán mondták ki. Mind a háromé halálra és kézelvágásra szólott, de az utóbbit elengedte a király. A kivégzést április 30-ikára határozták.

A kor aljas gondolkozásának tanuságául érdekes felhozni hogy Bécsben komolyan vitatkoztak azon: vajjon kínpadra vonják-e az elítélteket vagy sem, hogy tőlük egyéb adatokat megtudjanak. Végre abban egyeztek meg, hogy fenyegetni fogják őket azzal, de ők – örömmel mondhatjuk – becsülettel kiállták a próbát.

A halálos ítélet kihirdetését mind Nádasdy, mind Zrinyi komoly méltósággal hallgatták, csak Frangepánt hozta ki a sodrából. Ő, a ki akkor, mikor Zrínyi egyre-másra írta az emlékiratokat, nyugodtan rendezgeté költeményeit, most nem tudott magához térni. Sírt, panaszkodott, könyörgött. Majd azzal állott elő, hogy nincs elég ideje, hogy a halálra készüljön. Zrínyi ellenben már 29-ikén kijelenté, hogy „akár ma elvégezhetik”.


Frangepán Ferncz halálos ítélete.
Eredetije a bécsi állami levéltárban.

A kivégzés előtt Zrínyi és Frangepán, a kik egy év óta mint ellenségek álltak egymással szemben, találkozni kívántak egymással. Bocsánatot kértek kölcsönösen s egymást az utolsó útra erősíték. A kivégzés ugyanazon a napon (ápr. 30.) csakugyan megtörtént. Zrínyit és Frangepánt egész nyilvánosan Német-Újhelyen, Nádasdyt félig nyilvánosan a bécsi városházán fejezték le.

Érdekes tudnunk: mily állást foglalt el Lipót király a pörrel szemben. Leginkább tanuskodnak erről az ő madridi követéhez, Pötting grófhoz írt levelei. Mindjárt kezdetben így írt: „Majd moresre tanítom őket s úgy a körmükre koppantok, hogy fejök esik le tőle!” Nádasdyt tartá a főbűnösnek „a magyar mozgalomnak kitűnő, bár titkos mozgatójának”. A mikor pedig a pör be volt fejezve, április 22-én ezt irá: „Ámbár egyébként nem vagyok valami nagyon haragos, most erővel annak kell lennem s könnyen megeshetik, hogy a legközelebbi postával lehullott fejekről fog valamit hallani.” Hogy enyhítse az ítéletet, mindegyik elítélt lelki üdveért 2000 misét olvastatott.


Zrinyi és Frangepán kivégzése.
Egykorú metszetről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.

Ugyancsak április 30-án végezték ki Bónis Fernczet is Pozsonyban. Őt a pozsonyi bizottság itélte el, a mely rendre hozta a halálra és jószág-elkobzásra szóló itéleteket. Az előbbieket ugyan többnyire elengedték, az utóbbiakban ellenben annál nagyobb buzgalmat tanusítottak. A magyar jogszokás ellenére összes javaiktól fosztották meg az illetőket. Még botrányosabb, hogy a halálra ítélteket utasították: egyezzenek ki a kamarával bizonyos váltságban. Ez sokak szemében – s nem ok nélkül – oly színben tünteté fel az eljárást, mintha a czél az lett volna, hogy a magyar nemesség koldusbotra jusson. Másokat a katholikus hitre való áttérés mentett meg, mert már akkor megkezdték ezt a kizárólag katholikus főurak által támasztott összeesküvést a protestánsok bűneül felróni.

Bónis, a ki a pozsonyi bizottság egyetlen politikai áldozata volt, a bizottság előtt kijelenté, mikép ő a törvények által parancsolt dolognak találja az ellenszegülést a felség német katonái, mint a nép zsarolói ellen. Igyekezett magát mentegetni, de nem sikerült. Azonban nyugodt lélekkel ment a halálba, meg lévén győződve, hogy semmit nem tett, semmit nem érzett, mint a mit minden becsületes magyar ember helyesnek talál.


Nádasdy Ferencz kivégzése.
A) Oltár, B) Ráfael atya. C) Meninszki. D) Török csausz. E) Nádasdy. F) Langmann Mihály hóhér. G) Győrfy Ferencz, Nádasdy apródja. H) Kályha. I) Ajtó. K) A város bírája s az esküdtek.
Az „Ausführliche vnd Walhaffige Beschreibung Wie es mit denen Criminal-Processen, Vnd darauf erfolgten Executionen Wieder die drey Graffen gangen” czimű, 1671-ben, Bécsben megjelent műből.

A pozsonyi bizottság másik, tulajdonkép nem politikai áldozata Drabik Miklós volt, egy rajongó cseh pap, a ki „Lux in tenebris” („Világosság a sötétben”) czím alatt jóslatokat adott ki, a melyekben az általa gyűlölt Habsburg-háznak veszedelmet jósolt s annak tagjairól gyalázólag nyilatkozott.

A pozsonyi bizottság pört indított az elhunyt Wesselényi és Thököly, illetőleg utódaik ellen is, hogy azoktól javaikat elszedhesse. Széchy Máriát arra ítélte, hogy életének hátralevő napjait egy bécsi kolostorban töltse, Zrínyi Péter özvegye: Frangepán Katalin meg egy gráczi zárdába volt kénytelen vonulni, a hol nemsokára megőrült és meghalt.


Nádasdy Ferencz arczképe 1671-ből.
A háttérben a bécsi városház udvarán, nyitott koporsóban, Nádasdynak közszemlére kitett holtteste.
Egykorú metszetről, az Orsz. Képtár metszetgyüjt.

A kivégzések roppant hatást tettek. A nemzetnek még az a része is, a mely az összeesküvést kárhoztatta, veszélyes alkotmány-sérelmet látott az egész eljárásban s vértanuknak tekinté a kivégzetteket. Annál is inkább, mert a Nádasdynak és Zrinyinek igért kegyelmet csak rabulisticával lehetett elvitatni, Frangepán pedig sokkal kisebb mértékben volt részes az összeesküvésben, hogysem ily büntetést érdemelt volna. Azonfelül mindegyikéről az összeesküvőknek annyi jó tulajdonság volt ismeretes, hogy azok maguk is rokonszenvet biztosítának számokra. Frangepánnál hozzájárult, hogy ő volt nagynevű családjának – legalább Magyarországon – legutolsó sarja. De még a külföld is, legfölebb némely ausztriaiak kivételével, osztozott ez érzelemben és pedig, a mi abban az időben ritkaság volt, úgy a katholikusok, mint a protestánsok. Az előbbiek ugyanis mint a katholikus egyház oszlopait sajnálták a kivégzetteket, az utóbbiak pedig mint a protestáns-ellenes Habsburg-ház ellenségeit.

* * *

A bécsi körök nagy részének igen kapóra jött a Wesselényi-féle összeesküvés, mert régi tervöket megvalósíthatni remélték. A XVI. században Spanyolország, a XVIII-ban Francziaország tudott nagyobb erőt kifejteni. Mindkét államban a király teljes önkénynyel uralkodott s a központosítás is elég magas fokra hágott. A többi európai államok kormányférfiai tehát igen természetesen arra a gondolatra jöttek, hogy csak így lehet az államnak nagyobb erőt kifejteni. S miután az abszolút monarchia a legkényelmesebb kormányforma is, minden felé ez államok szervezetét vitték példányképül.


I. Lipót király.
Bouttats F. egykorú metszetéről.

A Habsburg-ház német ágának országaiban is uralkodó politika volt, hogy az absolutismust meghonosítsák. Már Rudolf tett ez iránt kísérletet, de sikertelenül. II. Ferdinánd ellenben, a mikor a cseh és német tartományok protestáns lakosságát kiirtotta, egyszersmind a rendi alkotmányt is megbuktatta, az illető országok számra igen megfogyott nemességét a fejedelemmel szemben minden jelentőség nélkül való testületté sülyesztvén le. Az önkényes, központosított kormány megszilárdult aztán III. Ferdinánd alatt s ugyanakkor véget ért a harminczéves háború. Lipót uralkodásának első éveiben Erdélyt letaszították az általa addig elfoglalt polczról, Vasváron a törökkel húsz évre megkötötték a békét s nem látszott lehetetlenségnek, hogy azt továbbra is fenn lehet tartani, kivált miután a szent-gotthárdi csata a keresztény seregeket is hasznavehetőkül tünteté fel. Ennyi körülmény összetalálkozása folytán a bécsi kormánynak lehetőleg szabad keze volt a magyarokkal szemben s így megkísérté, hogy őket is beolvaszsza az önkényesen és egységesen kormányzott, még eddig névtelen birodalomba. De ilyes törekvésnek útjában állt Magyarország alkotmánya, a melyet nagy rázkódás nélkül megváltoztatni nem lehetett, miután mindenki tudta, hogy a magyarokat semmi kecsegtetéssel sem lehet rábírni arra, hogy alkotmányuktól jó szerével megváljanak. Most azonban az összeesküvés alkalmas czimül szolgált, hogy a jog eljátszásának elméletét felállítsák, amint ez Csehországban is megtörtént. Lipót király csakugyan már 1670-ben azt írá Pöttingnek, hogy fel akarja a kinálkozó alkalmat használni arra, mikép Magyarországot más rendbe hozza, a kormányférfiak pedig egyre sürgették „az örökké lázongó” Magyarországnak egyenlő lábra helyezését az örökös tartományokkal.

A legelső lépés ez irányban az volt, hogy az összeesküvésben bizonyos mértékig szintén ganússá vált Zichy kamaraelnök helyét Kollonics előbb nyitrai, most német-újhelyi püspökkel töltötték be. Ez honosított család magyarországi születésű ivadéka volt, de nem magyar érzelmű, hanem olyan „összmonarchia”-féle elvű ember s most inkább ő kormányzá az országot, mint Szelepchényi érsek.


Széchenyi György kalocsai érsek.
Az arczkép alatt az érsek jelmondata: SI DEVS PRO NOBIS, QUIS CONTRA NOS. Azaz: Ha Isten velünk, ki ellenünk? E jelmondatot a Széchenyiek czímerökbe is fölvették.
Wiedemann Illés egykorú metszetéről.

A magyarok jókor neszét vették a bécsi kormány törekvésének, de nem igen volt közöttük, a ki szót emelhetett volna. Mert ki nagyobb, ki kisebb mértékben, de mondhatni mindannyian tanujelét adták elégületlenségöknek, a mit pedig most igen hajlandók voltak összeesküvésnek magyarázni. Egyedül a katholikus papság tehette ezt, mely a királyi házhoz való ragaszkodásának annyi jelét adta. Széchenyi György kalocsai érsek és győri püspök csakugyan igen férfias hangú folyamodványt intézett ez ügyben a felséghez, de azt félretették. A bécsi kormányférfiak súgtak-búgtak a magyaroknak adandó uj alkotmányról, ízelítőül aztán kibocsátottak egy rendeletet, a mely szerint Magyarországon ezentúl nagyobb számú katonaságot fognak tartani, még pedig az ország költségén, míg addig a kisebb sereg fentartásához a többi országok is hozzájárultak. Hogy pedig e teher alatt a parasztság le ne roskadjon s egyszersmind – a mi tulajdonkép a fő-ok volt – hogy a nemesség még inkább meggyöngíttessék, az adót mindenkinek rangkülönbség nélkül kellett volna fizetnie, a mire pedig még akkor nem voltak megérve a viszonyok. Ugyanakkor fogyasztási adót hoztak be borra, sörre és húsra.

Nemsokára – 1672 elején – egy szűkebb körű bizottságot megbíztak azzal, hogy tanácskozzék a magyarországi teendők felett. A bizottság azt a felfogást vallá, hogy Magyarország fellázadván, hűtlenséget követett el s így eljátszotta jogát arra, hogy királyi esküvel erősített alkotmányának fentartását kívánja. Hogy azonban Lipótnak ne legyenek lelki furdalásai, hittudósokat értekezletre hívtak össze, hogy a vallásos szempontból szükséges megnyugtatást megadják. Az ügyállást a hittudósoknak Hocher Pál kanczellár adta elő s azok teljesen kielégítőnek találták az okot arra, hogy a király semmi kötelezettséget ne érezzen magában. Megadták tehát a felmentést s Lipót csakugyan megnyugodott eljárása helyességében.


Lobkovitz Venczel herczeg.
Priorato „Historia di Leopoldo Cesare” czimű, 1670-ben megjelent művéből.

A bizottság végre abban állapodott meg, hogy a nádori hivatal betöltetlenül maradjon s a helyett kormányzóságot állítsanak fel az ország ügyeinek vezetésére. Ez tizenegy tagból állott volna u. m. az elnökből, négy magyar és négy német tanácsosból, egy magyar s egy német titkárból, és a szükséges segéd-személyzetből. A magyar tanácsosi állásokra a prímás, az országbíró, a kamara elnöke s a személynök voltak kijelölve, a miben az is vezette a kormányköröket, hogy ezek más felé levén elfoglalva, a tulajdonképi kormányt majd csak a németek fogják gyakorolni. Kiváló gondot adott a hivatal részére adandó utasítás elkészítése. Eleinte fölvették ebbe a protestáns egyház kiirtását is, később azonban jónak látták az arra vonatkozó pontot elhagyni, tekintettel arra, hogy az irat sok kézen forog. Mindazonáltal megjegyezték, hogy azért lehet a protestánsokat elnyomni.


Ampringen Gáspár.
Egykorú metszetről. A cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyűjteményében.

Mikor minden ki volt már főzve, Lobkovitz, a terv kovácsa, és Nostitz elmentek Szelepcsényihez, hogy vele a kormányzóság iránt beszéljenek. Szelepcsényi írásban válaszolt. A tervet törvénytelennek mondá, hangsúlyozván, hogy a nemzet hű fiai igen nehéz szívvel fogják viselni, ha a „pártütőkkel” egyaránt fognak bűnhődni. Úgy látszik azonban személyes mellőzését fájlalta legjobban s különösen hangsúlyozá, hogy ezzel le van téve az általa Pozsonyban, az eretnekek kiirtására rendelt hivatalából. Azonban titlakozását épúgy félre tették, mint Széchenyi folyamodását, és 1673. márczius 13-án nagy ünnepélyesen megkezdé működését a magyar nemzet megsemmisítésére rendelt magyar királyi kormányzóság, a melynek elnökévé hosszas tanakodás után Ampringen Gáspár-t, a német lovagrend nagymesterét nevezték ki.

Hogy Kellőkép megérthessük Szelepcsényi szavait, tudnunk kell, mikép a kormány azzal némitá el a főpapok ellenzékét, hogy általános üldözést intézett a protestánsok ellen. A részleges üldözést egyes, kivált katonai tisztviselők és földesurak már 1670-ben megkezdték volt. Így Spankau tábornok elfoglalta a kassai fő-egyházat, Báthory Zsófia pedig nemcsak a fia által visszaadott jövedelmeket vonta el a protestáns lelkészektől, mint tíz év előtt, hanem ezeket, valamint a tanítókat a maga és fia jószágaiból egészen elűzte, sőt még a sárospataki főiskolából is kiveté a tanárokat. Hasonlókép cselekedtek a Dunán-túl a Batthyányiak és Kéryek. Most rendre elszedték a városi templomokat Kőszegen, Trencsénben, Szakolczán, Selmeczen, Rozsnyón, Pozsonyban, Nagy-Szombatban, a szepesi városokban, Bártfán, Eperjesen, stb. Elszedték a főbb iskolákat is és egyes vidékek összes egyházait. A lelkészeket személyökben is megtámadták. Így sokakat oly térítvény aláírására kényszerítettek, mely szerint híveiket a szószékről lázadásra izgatták. Ennek alapján aztán elitélték őket részint Lipótvár és Sárvár falain teljesítendő sánczmunkára, részint gályarabságra.


Szelepcsényi György esztergomi érsek.
Priorato „Histroia di Leopoldo Cesare” czimű, 1670-ben megjelent művéből.

A katonák segédkezése mellett működő hittérítők között említést érdemel Kolozsváry Imre egri prépost, Kollonics kamaraelnök, s a kit legelöl kellett volna említenünk: Bársony György, nagyváradi püspök. Ez volt az „eretnek-irtók” tolla is. Rövid időn öt kiadást ért röpiratában fejtegeté, hogy a protestánsok vallás-szabadságát biztosító törvényeket nem kell megtartani, mert azokat az alatt a föltétel alatt adták ki, hogy abból a kahtolikus egyháznak sérelme ne essék, már pedig a protestánsok létezése a katholikus egyházra nézve sérelem. Térítő buzgalmának Bársony majdnem áldozatul is esett, mert midőn Turalakán, Nyitra-megyében, ez irányban működött, az elkeseredett nép reárohant, vele levő testvérét agyonverte s agyonverte volna őt magát is, ha a lutheránus pap felesége közbe nem lép s meg nem menti a haláltól. Mind e dolgok főintézője Szelepcsényi volt, azért volt annyira elkeseredve mellőzése miatt.

Pedig az üldözés már 1672-ben nagy veszedelmet hozott az országra. A bujdosók – úgy nevezték magukat azok a magyarok, a kik Erdélyben találtak menedéket – nagyban készültek, hogy javaikat fegyverrel visszafoglalják, miután a kormány eljárása mellett le kellett mondaniok minden reményről, hogy azokba békésen visszatérhetnek. Ezért leküzdötték ellenszenvöket a török iránt s már 1671-ben elküldték Petrőczyt és Szepessy Pált Konstantinápolyba, hogy a szultán segélyét megnyerjék. De bár csak kétérelmű válaszszal bocsáták el őket, 1672. augusztusban mégis fölléptek a bujdosók. Egyesültek a hajdúkkal s a nép is, a melyet a vallási üldözés végkép elkeserített, készségesen hozzájok csatlakozott. Így történt, hogy rövid időn 15,000 emberből állott haderejök. Megkezdődött a harcz, a polgárháború minden iszonyaival. Mert a bujdosók el lévén keseredve, az iszonyúságokban követték a császári sereg tábornokai példáját.

Szepessy Pál, Szuhai Mátyás, Petrőczy István és Kende Gábor vezették őket, de azok nagyobb tettre nem voltak képesek, csapataik rendezetlensége, elismert fővezér és biztos támaszpontokat nyujtó várak hiányában. Így történt, hogy végre is elnyomták őket, minek következtében részint Erdélybe, részint a hódoltságba voltak kénytelenek menekülni.

De ha a bujdosók seregét nem volt nehéz szétverni, tönkre tenni lehetetlen volt őket. A következő évben ismét Konstantinápolyban járt egy nagyobb követség, élén Szepessyvel, de most is csak kétes s egyelőre titkolt igéreteket nyertek, noha érdekökben Apaffy is közbenjárt. Ügyöket az is nehezíté, hogy a török legelső föltételül azt tűzé ki, hogy előbb hadd végezze el szerencsésen háborúját a lengyelekkel, a mely azonban Choczymnál a Szobiesky Jánostól vezetett lengyel hadak teljes diadalával végződött. De a bujdosók most sem mondtak le a harczról. Ekkoriban kezdték országszerte használni a később általánossá vált „kurucz” és „labancz” gúnyneveket, az előbbi alatt a fölkelők, az utóbbi alatt a királyiak értetvén.

Föntebb említők, hogy kimaradt a magyar kormányzóság utasításából az eretnekek kiirtása s hogy Szelepcsényi attól tartott, mikép ebbeli működésében zavartatni fog. De a következmény megmutatá, hogy határozott utasítás nélkül is folyt az üldözés s hogy épen Szelepcsényi gyakorolhatá. Ez évi (1673.) szeptember 25-ikére maga elé idézte az ország nyugoti részének protestáns papjait, a kik közül azonban csak harminczkét lutheránus s egy református jelent meg. Majláth Miklós királyi ügyigazgató adta elő a vádakat, a melyek nem vonatkoztak egyes tényekre, hanem csak általánosságban voltak felállítva, például hogy a protestáns papok gunyolják a katholikus egyházat, hogy Vitnyédyvel összeesküdtek a király ellen stb. S a bíróság bizonyítás nélkül is meghozta a halálos ítéletet. A királyi kegyelem azonban megváltoztatá azt: a kik térítvényt írtak alá, hogy papi, tanítói tisztökben soha el nem járnak, azok szabadon az országban maradhattak; a kik erre nem voltak hajlandók, azokat számkiűzték. Sokan az utóbbit választották. Leginkább a bányavárosok papjai voltak az elitéltek. Mikor ezek a városok folyamodtak, hogy ujabb lelkészeket választhassanak, azt mondá Ampringen, neki nincs erre felhatalmazása, különben ő felségének szándéka, hogy a portestáns papokat teljesen kiűzi. Az említett városok küldöttei erre Bécsbe mentek, hogy az engedélyt kikérjék. Bécsben Szelepchényihez utasíták őket, ez pedig az 1674. márczius 5-ikén tartandó rendkívüli törvényszék határozatára.


Protestáns papok a pozsonyi bíróság előtt.
Hamel Bruininx „Naauwkeurig Verhaal van de Vervolginge aangerecht tegens de Euangelise Leeraaren in Hungarien” czimű, 1684-ben megjelent művéből.

Majd beidézték az ország összes protestáns papjait, még a hódoltságbelieket is. Az utóbbiak könnyen beszéltek, biztosítva lévén a kényszerítés ellen, a többiek közül sokan Erdélybe, Németországba és máshová menekültek. Mégis megjelent vagy háromszáz, köztük ötven református. A kormány intése következtében a vallás egészen kimaradt a vádból s csak az összeeskövésben való állítólagos részvétel volt a czím, a melynek alapján keresetet indítottak ellenök. A bizonyítékok igen alaposak voltak: Vitnyédynek két levele Bethlen Miklóshoz és Keczer Ambrushoz, s egy állítólagos levelők a papoknak – melyeknek? azt soha sem mondták meg – a budai basához, a melyben 50,000 forintot ígérnek neki arra az esetre, ha minél több katholikus papot elfognak a törökök. Ha az utóbbi levél létezett, csak koholt lehetett, annyira észellenes. De még ha valósággal írták volna is, akkor is csak egy-két embert terhelhetett, nem egy egész osztályt. A mit pedig Vitnyédy leveleiből lehetett a protestánsokra vonatkozólag megtudni, az olyan volt, hogy hasonló alapon minden magyar kathoklikus papot, vagy legalább is Szelepcsényit, Széchenyit, Pálffyt, a bizottság legelőbbkelő biráit el lehetett volna itélni.

A törvényszék április 4-ikén az összes megjelentekre kimondá a halálos ítéletet. Kétszázharminc ismét megmenekült térítvény aláírása árán, a többieket azonban nem száműzték, hanem jó darabig Lipótvár és más erősségek börtöneiben tartották, a hol néhányan megtörve ismét aláírták a térítvényt. Mások megszöktek, a kik pedig megmaradtak – nagyobb részben reformátusok – részint Triesztbe, részint Nápolyba vitettek gályarabokul, a honnan csak néhány év mulva szabadultak meg Ruyter hollandi admirális közbenjárására azok, a kik a sok nyomorúság következtében végkép el nem pusztultak.

Ugyanez évben bukott meg Lobkovitz miniszter. A kormány ugyanis igen terhelő iratoknak jutott birtokába, Gremonville franczia követ titkára révén, a melyekből kitünt, hogy Lobkovitz évek óta a francziáknak a kormány minden lépését elárulta. Hogy rendes pört indítsanak ellene, arra ugyan nem találtak elég alapot, kivált miután a császár sem akarta; megfosztották hát minden méltóságától s azonkívül 200,000 frtot vettek meg rajta. Így rövid időn utolérte a büntetés a magyarok ez ellenségét.


Protestáns papok a lipótvári börtönben.
Hamel Bruininx „Naauwkeurig Verhaal van de Vervolginge aangerecht tegens de Euangelise Leeraaren in Hungarien” czimű, 1684-ben megjelent művéből.

Halála után mindinkább elvesztette a talajt a magyar kormányzóság. Érdekes, hogy 1676-ban már maga Ampringen is elkerülhetetlenül szükségesnek állítá a vallás-szabadság helyreállítását. A kormányzóság odajutott, hogy tulajdonkép senkinek sem parancsolt. E közben egyre folyt a harcz a bujdosókkal, a kik a Tisza vidékén tényleg lehetetlenné tették a kormányzást. Borzasztók voltak ott az állapotok. A császári parancsnokok: Spork és Kobb vad kegyetlenséggel, fejezéssel, akasztással, karóba vonással, kerékbe töréssel akartak rendet csinálni, a mi azonban nem sikerült és csak visszatorlásra készteté a fölkelőket. A franczia kormány is, a mely már 1672 óta háborúban állott a császárral, figyelmet kezdett fordítani a bujdosókra, s 1675-ben szövetségre lépett velök. 1677 május 27-ikén pedig forma szerint is megkötötték azt olykép, hogy Apaffy is hozzájok csatlakozott. Az évi segélyt 100,000 tallérban állapították meg; az erdélyi és a bujdosó sereg vezérévé pedig Apaffy miniszterét: Teleky Mihályt rendelték az elég tekintélyt nyujtani nem képes Wesselényi Pál helyett, a ki az utolsó években vezette e hadakat.

A kormány, a mely követendő példa gyanánt 1671-ben igen tanulmányozta az eljárást, a melyet Csehországban követtek a fehérhegyi ütközet után, mindinkább kénytelen volt meggyőződni arról, hogy Magyarországon nem bír kifogni. Ismételten tettek kísérleteket, hogy a kuruczokat némi engedmények árán kibékítsék: nem sikerült. Ezért 1677 végén a király a magyarokhoz fordult s kérdést intézett a legelőbbkelőkhöz, különösen a papokhoz: mi volna teendő, hogy az országban jobb rend jőjjön létre? Bársony György fanatismusában ismét csak a protestánsok teljes kiírtásában vélte az orvosszert föltalálni, a többiek azonban az alkotmány helyreállítását sürgették. A következő évben a király ez iránt értekezletet is hívott össze, a mely azonban nem vezetett eredményre, mert Hocher az összes magyarokat lázadóknak nevezte, a min Pálffy püspök-kanczellárral csúfosan összevesztek.


Protestáns papok gályára hurczolása.
Hamel Bruininx „Naauwkeurig Verhaal van de Vervolginge aangerecht tegens de Euangelise Leeraaren in Hungarien” czimű, 1684-ben megjelent művéből.

Ez évben kellett a franczia szövetség értelmében az egyesült erdélyi és bujdosó seregnek föllépnie, Teleky Mihály alatt. A kitünő államférfiú azonban rossz vezér volt s vajmi kevés sikert tudott felmutatni, a minek következtében a parancsnokságot még ez évben átadta Thököly Imré-nek, Thököly István fiának, a ki 1671-ben Árva vára ostromakor, mint tizenhárom éves gyermek a kormány poroszlói elől Lengyelországon keresztül Erdélybe menekült. Óriás vagyonnak volt örököse. Mert igaz ugyan, hogy atyja jószágait a kormány elfoglalta volt, de az anyjától örökölt erdélyi, s a Rhédey Ferenczről reámaradt mármarosi javak Huszttal még mindig a legnagyobb birtokú magyar főurak közé emelték őt. S habár még csak 21 éves volt, mégis annyi s oly szellemi tulajdonokkal bírt, hogy a vezérségre mindenki méltónak tartá. Hatása mindjárt meg is érzett. Csapatainak száma rövid időn 20,000-re emelkedett s azokkal nemsokára elfoglalta családi jószágait s a megyéket, a melyekben azok valának. Nem különben elfoglalta a bánya-városokat, a hol nagy mennyiségű pénz és arany- meg ezüst-rudak kerültek a kezébe. Ezekből pénzt veretett „Pro libertate et justitia” („A szabadságért s az igazságért”) fölirattal.


Az ifjú Thököly Imre menekülése.
Székely Bertalan festménye. A Nemzeti Muuzeum képtárában. Eredeti fölvétel.

Nagy nehézségére volt azonban Thököly ügyének, hogy ekkor már a franczia háború hanyatlóban volt s maga a franczia követ is figyelmezteté erre a körülményre. Egyelőre az is békésebb hajlamúvá tette, hogy az 1676-ban elhunyt Rákóczy Ferencz özvegyét: Zrínyi Ilonát megszerette s hogy nőül vehesse, a király beleegyezését igyekezett megnyerni. Így történt, hogy 1678 végén Szalay Pált Bécsbe küldé követül a békesség iránt, s csakugyan létre is jött a következő évi február végeig tartandó fegyverszünet. Azonban a kölcsönös bizalmatlanság következtében, bár az Ampringen-féle kormányzóság 1679-ben megszünt s a fegyverszünetet ismételten meghosszabbították, az udvar ajánlataiban nem tudott a most már török segélylyel is biztatott Thököly megnyugodni.


Spork kegyetlenkedései.
Egykorú röplapról, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.

A kormány végre is kénytelen volt az oly régen nem tartott országgyűlés egybehivásához folyamodni. Az országgyülést a király 1681. február 28-án kelt körlevelében azon évi április 28-ára hívta össze Sopronba. Bécsben igen szerették volna, ha a bujdosók is nagyobb számmal jelennek meg itt, s különösen óhajták, hogy Thököly jelen legyen. Az ő megnyerésével bízták meg Eszterházy Pált, Miklós nádor fiát, a ki az utóbbi időben, mióta a kormány az alkotmány helyreállítását vette czélba, annak megbízásából Thökölyvel s annak híveivel több izben alkudozott. Eszterházy kész volt saját fiát túszul adni, de Thökölynek oly igéreteket tett a török, hogy rövid időn reménye lehetett, mikép az országra hasznosabb békét köthet, mint a minőre az országgyűlés nyujtott kilátást.

Az országgyűlést a király május 25-ikén nyitá meg, a tanácskozások tárgyául a belbéke helyreállítását, a végek biztosítását, a pénzügy s az igazságszolgáltatás szabályozását tűzvén ki. Mindenek előtt azonban a tizennégy év óta üresedésben volt nádori szék betöltéséhez fogtak. A nagy többség az alkotmányos de mérsékelt s katholikus párt fejét: Eszterházy Pált választá meg nádorul.


I. Lipót és neje bevonulása Sopronba, 1681-ben.
Magyarázat: 1) Főkvártély-mester. 2) Széchy gróf százada. 3) Pálffy Antal gróf százada. 4) Eszterházy Ferencz gróf három százada. 5) Draskovich gróf három százada. 6) Eszterházy Pál gróf. 7) Batthyány gróf négy százada. 8) Császári apródok és tisztek. 9) Császári lovasok. 10) Császári trombitások. 11) Magyar mágnások és császári tanácsosok. 12) Harrach gróf. 13) Ő Felsége. 14) A császárné. 15) Wallenstein gróf. 16) Ő Felsége udvari hintója. 17) Udvarhölgyek hintói. 19) Német vértes-lovasok.
Van der Bruckh metszetéről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.

Másnap a bujdosók követe: Izdenczy Márton a bujdosók levelét adta át. Ezek három fő-követeléssel álltak elő. Először „minthogy Isten az ő fáradságuk közbenjöttével is, megengedte valahára megnyitni az országgyűlést, tehát úgy intézkedjenek az ország dolgaiban, hogy abban ők is megnyugodhassanak”; másodszor, hogy mindenekelőtt az „evangelikus vallás” – a protestáns vallást úgy hívták akkor – szabadságát állítsák helyre; harmadszor, hogy a törököt kielégítsék, „mert Isten után csak ennek kedvezése tarthatja még fenn talán szegény hazánkat.” A nádor azonban elutasítólag felelt. Kijelenté, hogy az ujabb törvények szerint a vallás-ügy nem tartozik az országgyűlés elé, a töröknek kedvét keresni a rendeknek semmi szándékuk, egyébként pedig a bujdosók is úgy nyugodhatnak meg a hozandó törvényeken, ha befolyásukat Sopronban érvényesítik s megbizottakat küldenek. Végül azt kivánta Eszterházy, hogy Thököly egyezzék bele a fegyverszünet meghosszabbításába. Ez a válasz természetesen nem elégíti ki Thökolyt, a ki most már határozottabb igéreteket is nyert a töröktől. Apaffy, valamint saját hívei is szoríták, s állítólag titkon a francziák is buzdították. Visszautasítá tehát a nádor ajánlatait s kijelenté, hogy a fegyverszünet leteltével ujra meg akarja kezdeni a harczot.


Eszterházy Pál nádor ifjúkori arczképe.
Egykorú metszetről, az Orsz. Képtár metszetgyűjteményében.

Bármennyire óhajtották azonban a magyar katholikusok bebizonyítani, hogy vallás ügye nem országgyűlés elé való, mert az csak magánosokat érdekel, ha az országban békességet akartak létrehozni, mégis kénytelenek voltak a vallás kérdésével számolni. Az igaz, hogy az országgyűlésen nem tárgyalták ez ügyet, mert a protestánsok, a kik az alsó-házban is kisebbségben valának – 52-en 82-vel szemben – ott nem sok sikerre számíhattak s jobbnak látták panaszaikat külön fölterjeszteni a királyhoz. Lipót azt válaszolá nekik, hogy előbb kihallgatja a katholikus rendeket és csak az után fog határozni.

Szomorúan esik olvasnunk ezeket a fölterjesztéseket. Mennyire eltűnt egy Bethlen Gábor, egy Zrínyi Miklós szelleme a rendek közül, a kik felekezeti gyűlöletökben egészen megfeledkeztek arról, hogy a mily kicsiny a magyar nemzet, csakis az összetartás mentheti meg. A fő-nehézséget azonban nem a Kobbok és Sporkok, vagy a bujdosók erőszakoskodásai tették – a vadabb kor nem irtózott azoktól annyira, mint a mai, – nem is a Bársonyok s a Kollonicsok térítései és templom-foglalásai, hanem az eltérés, a mely az alapra nézve fenállott a protestánsok s a katholikusok között. Az elsők ugyanis azt kivánták, hogy állítsák helyre a vallás-szabadságot, a mint azt az 1608-i törvények, a királyi koronázási hitlevél s a linzi békekötés megállapítják, a katholikusok ellenben nem akartak arról semmit sem tudni. Ha belenyugodtak is abba, hogy az irtó háború, a mely az utolsó években folyt, megszüntessék, arról hallani sem akartak, hogy egyenlőség legyen. Igen természetes, hogy az udvar is csak igen kis mértékben kívánt vallás-szabadságot engedni. Azonban mégis kénytelen volt ezt tenni bizonyos mértékig s ez kifejezést nyert a november 9-iki királyi leiratban. Ennek főbb pontjai a következők: A bécsi békekötés, különösen annak első pontja a hirhedt toldalékkal fentartandó, tehát a protestánsok vallásukat szabadon gyakorolhatják, de a földesurak jogának épségben maradásával. A protestánsokat ne kényszerítsék vallásukkal ellenkező szertartások gyakorlására. A mely helyeken a vallás szabad gyakorlata meg van engedve, a lelkészeket háborgatni tilos s a templomot sem szabad elfoglalni. De minthogy kivánatos, hogy a templomok jogi természete fölött folyt vitának végét vessék, ezentúl annak a felekezetnek birtokában maradjanak, a mely 1670-en innen tényleg bírta azokat. Ez a pont igen méltánytalan volt a protestánsokra nézve, mert épen ekkor történtek a tömeges elfoglalások. Enyhítésére az oly megyékben, a hol minden templomot elfoglaltak volt, néhány templom építésére engedélyt adtak. Trencsén, Beszterczebánya, Körmöczbánya, Lőcse, Eperjes, Bártfa, Kassa és Nagybánya városokban is építhetnek templomot a protestánsok. Ezenfelül minden birtokos nemes építhet imaházat, vagy kápolnát. A katholikusok mindenütt szabadon gyakorolhatják vallásukat. Egyik felekezet se merje a másikat – mint az szokásban volt – gyalázni.


Thököly Imre arczképe.
Bath lord birtokában, Londonban.

Mily más ez, mint a linzi béke! S még ezeket az engedményeket is oly elviselhetetleneknek találták a magyar katholikusok, hogy ismételten tiltakoztak ellenök. A protestánsokat sem elégítették ki. A király azonban kijelenté, hogy az engedékenységben tovább nem mehet s ily alakban jutottak aztán a határozatok a törvénybe. De a protestánsok még ekkor is tiltakoztak ellene a nádor és személynök előtt.

Könnyebben végeztek a rendek a világiakban. Legtöbb nehézséget okozott a nádorság kérdése, mert a király nem volt hajlandó oly törvény alkotásába beleegyezni, a mely ezt a méltóságot ujabb falakkal vette volna körül. Azt is határozták, hogy Konstantinápolyban a császári követ mellett magyar is legyen; hogy a magyar kamara független legyen s világi magyar úr elnöklete alatt álljon. Minden a nemesség jogát biztosító törvényt megujítottak, az azzal ellenkező rendeleteket megsemmisítették: meg tehát az általános teherviselést is, valamint a fogyasztási adót. Kimondták, hogy a végekben magyar őrség legyen; az országban megtűrik ugyan még az idegen zsoldosokat, de követelik, hogy rendben tartsák őket. Az elkobzott jószágok egy e czélra kinevezett bizottság által visszaadandók. Az 1670 óta elmult időt semmiféle birtokra nézve törvényes elévülés idejébe ne számítsák. A kik két hónap alatt megtérnek, azok teljes bocsánatot nyernek. Végül Rusztot felveszik a királyi városok sorába.

* * *

A harmincz éves háború kora eltelt a nélkül, hogy a török Európa ügyeire valami lényegesebb befolyást gyakorolt volna. A sok tehetetlen szultán és miniszter után azonban 1656-ban Köprüli Mohamed nagyvezér ragadta meg a kormány rúdját azzal az elhatározással, hogy ismét a nagy Szulejmán szultán korát idézi fel. Politikáját követte utódává lett fia: Ahmed is. E két férfi kormánya kissé jobb rendet hozott Törökországnak már régóta zilált belügyeibe. Tönkre tették Erdélyt s Magyarország felé kiterjesztették a határokat. Ez óta az egymást gyorsan felváltó török államférfiakat általában nagy elbizakodás szállta meg s ha észben nem érték is utól a két Köprlit, de gőgben minden esetre. Annyira mentek, hogy még Francziaországgal is nagyon lenézően bántak, pedig ez az ország volt egyik főtámaszuk.

Az elbizakodás növekedvén s a terjeszkedés vágya meggyökeredzvén, a török kormány-körökben nagy megelégedéssel szemlélték a harczot, amely már egy évtizeden keresztül folyt a magyar király s a magyar nemzet, vagy legalább ennek igen tetemes része között. Kész alkalom volt ez, hogy a két viszálykodó fél mellett egy harmadik arasson gyümölcsöt. De hogy a törökök a bujdosók kérelmeire sem avatkoztak eddig a magyar ügyekbe, annak oka nem volt más, mint az, hogy másokkal keveredtek háborúba. Így 1672–1676-ig Lengyelországgal folytattak háborút s ez országgal még létre sem jött a végleges béke – ezt csak 1678-ban kötötték meg – mikor megkezdődött a harcz Oroszországgal, a mely csak 1681-ben ért véget. Ezek a nagyjából változó szerencsével folyt harczok kényszerítették a portát arra, hogy a magyarországi dolgokkal szemben – némi igéreteket leszámítva – a be nem avatkozás politikáját folytassa. Csak miután az oroszokkal nagyjából megtörtént a kiegyezés, kezdte a szultán a magyar fölkelőket nyiltan védelme alá venni, s 1681 év nyarán megadta Apaffynak az engedélyt, hogy azok segítségére, török csapatoktól is támogatva, Magyarországba csaphasson.


Zrinyi Ilona arczképe.
Bath lord birtokában, Londonban.

Apaffy, a ki részint mert szerette volna elődeinek: a nagy Bethlen Gábornak és I. Rákóczy Györgynek politikáját követni, részint pedig mivel mint buzgó református a magyarországi protestánsok sorsát jobb állapotba óhajtá hozni, már régóta kért engedélyt a szultántól, hogy a bujdosókat segíthesse. Most ezt megnyervén, nem is késett azzal élni s augusztus végén valami tízezer emberrel kiindult Erdélyből. Somlyón Telekyt hadai fővezérévé nevezte ki s egyszersmind felszólítást intézett a magyar nemzethez ősi szabadságai védelmére, kijelentvén, hogy a töröktől oly föltételek mellett nyert athnámét, a minőt Wesselényi és társai hiában igyekeztek kieszközölni. Serege Magyarországon a törökökkel, továbbá Thökölyvel, a ki Telekyvel a párt sürgetésére a mult év őszén, habár nem valami őszintén kibékült, végül Wesselényi Pállal egyesülvén, nemsokára huszonötezer emberre szaporodott. Egymásután kézre keríté a Tiszán túl levő helyeket, mindazonáltal az egész táborozás mondhatni semmi eredményre sem vezetett, minek oka volt, hogy mind Teleky, mind Thököly maguk felett nem tudtak senkit megtűrni s így a sereg nemsokára szétbomlott. Apaffyé október második felében tért vissza Erdélybe és sokak megbotránykozására valóságos diadalmenetben vonult be Gyulafehérvárra. Mindkét fél a franczia udvarhoz panaszos leveleket írt, a háború eredménytelenségeért egymást okolván.

Az eredménytelen hadjárat befejezése után Thököly Saponara sárospataki kapitány útján ujból alkudozni kezdett a császáriakkal, részint mert katonái kivételével a pártján levők között is nagy volt a vágy a békesség után, részint mert szerette volna megülni Zrinyi Ilonával menyekzőjét, a mit pedig királyi beleegyezés nélkül nem tehetett, miután Zrinyi Ilona birtokai leginkább a Lipót kezén levő országrészben valának. Föltételei ezek voltak: teljes vallásszabadság az egész országban a protestánsok számára, az ország szabadságainak teljes helyreállítása, a miről ekkoriban az országgyűlésen is tárgyaltak, a tizenhárom tiszai vármegyének átengedése az ő részére „Magyarország részeinek ura” czímmel, végül az ő és hívei minden jószágainak visszaadása. Hogy az alkudozást jobban lehessen folytatni, egyelőre fegyverszünetet kötöttek, Saponarának pedig hat hét alatt kellett volna visszatérnie az udvar válaszával.

A viszonyok azonban nem kedveztek a békének. Az országgyűlés oly eredménynyel végződött, a melylyel a hazafiak jelentékeny része politikai szempontból sem volt megelégedve. A protestánsok épen igen rossz benyomásokat vittek haza s igényeiket megközelítőleg sem találták kielégítve. A franczia udvar, a mely jelenleg békében élt ugyan Lipóttal, de azért folyton arra törekedett, hogy a császárnak zavarokat okozzon, egyre izgatá Thökölyt. Ezt tették harczra vágyó hadnagyai, ezt a törökök is, a kik ez év végén Konstantinápolyba küldött követségét igen jól fogadták s a következő évre segítséget helyeztek kilátásba; ezt maga a bécsi udvar is, a menynyiben egyre késett Saponarát visszabocsátani.

Az udvar Thököly követeinek jó fogadásáról értesülvén, nem is késett követét: Caprarát, a hasonló nevű tábornok öccsét, Konstantinápolyba küldeni. Azonban május volt, mire odaért, junius, mire kihallgatták s akkor sem nyert kedvező választ. Az udvar április közepén végre Saponarát is visszabocsátá a Thökölyvel való alkudozások folytatására. Vele volt Sebestyén püspök, az egyetlen az akkori katholikus főpapok közül, a ki a protestánsokkal is jó lábon állt.

Thököly folytatta még részint személyesen, részint megbízottja: Szalay Pál útján a béketárgyalásokat. Utóbbi mindent megtett, hogy Lipót követeit az utolsó órában is megnyerje a Thököly-párt által óhajtott békének. „A török segéd – írá április 30-ikán Strassoldonak – már készen áll. Egy hajszálon függ minden. A táborból még egy nyilatkozat megy ő felségéhez ez értelemben. Ha az ország kívánatának a vallásügyet és egyéb szabadságait illetőleg eleget tesznek, ha törvényei s annyi király hitlevél értelmében kormányozzák a nemzetet, ha Thökölyt s a portát kielégítik, szétoszlik a sereg; különben fegyver lesz a jelszó! „Az udvar azonban nem volt ily engedékenységre hajlandó s Thököly is már inkább a török barátság biztosítására fordítá figyelmét. Ezért április 28-ikán díszes kisérettel Budára ment, a hol a basával megegyezett az iránt: hogy ő lesz felső Magyarország fejedelme; hogy halála után a magyarok szabadon választhatják meg utódját, de csak a protestánsok közül; hogy a törökök a magyarokat szabadságaikban, vagyonukban nem fogják háborgatni; azokat a helyeket is Thököly kezébe bocsátják, a melyeket az ő segítségökkel vett el a németektől. S mindennek fejében a magyarok évi negyvenezer forint adót fognak fizetni.

Május 18-ika volt, mire Thököly budai útjából visszatért Kaposra, Ung-megyében. A fegyverszünetet házassága megkötésére kivánta fölhasználni. Zrinyi Ilona fivére: János, különben ezredes a királyi seregben, és fia: a még csak hat éves Rákóczy Ferencz Leleszig mentek fogdására. Az esküvőt Munkácson junius 15-ikén tartották meg roppant fénynyel, s azon Saponara is jelen volt.

Ha az udvar abban a reményben engedte meg a kurucz vezérnek a gazdag és politikai súlylyal is bíró házasságot, hogy azzal majd békülékenyebbé teszi, igen csalódott. Mert alig hangzott el Munkácson a lakodalmi zaj, a kuruczságot Harangodra, a Tisza mellett táborba rendelték s junius 24-ikén Thököly felmondta a fegyverszünetet. A választ erre Eszterházy nádor adta meg, vagyis inkább csak akarta megadni, junius 7-ikén nemesi felkelést hirdetvén. Pedig néhány nap óta jegyese volt Thököly testvérének: Évának. A nemesi fölkelés azonban kudarczot vallott. A nemességnek ugyanis nem volt erre semmi kedve, részint mert látta, hogy az 1681-iki s egyéb törvények, a nádor minden sürgetése ellenére, végrehajtatlanul maradnak, részint mert rendes hadsereg támogatása nélkül nem találták tanácsosnak a minden esetre erősebb Thökölyvel való kikezdést. Különben, ha nyiltan nem is, de titkon sokan hívei voltak Thökölynek.

A nádort azonban a szenvedett kudarcz sem volt képes amaz elvében megingatni, hogy Magyarországon a királyi háznak a magyarok által kell fentartatnia, hogy uralma ne bírjon az idegen uralom szinével. S miután a nemesi fölkelés nem sikerült, fölterjesztést intézett a királyhoz, a melyben magyar csapatok fogadását sürgeti a Thököly ellen való harczra. Az udvar azonban nem bízott a magyarokban s nem egyezett abba bele.


Kuruczok és labanczok harcza.
Rugendas egykorú rézkarczáról.

E közben Thököly óriási szerencsével haladt előre. A julius 19-ikéről 20-ikára virradó éjszakán titkára: Szirmay Endre kézre keríté Kassa fellegvárát. Jól tudta Thököly, mily erkölcsi súlylyal bír a magyar nemzet előtt Kassa birtoka, mely várost akkoriban a magyar nemzet központjául tekintettek. Azt is tudta, hogy a fellegvár birtokában lévén, a város nem sokáig daczolhat. Sietett tehát Kassa alá szállani s azt minden erőből vívatni, nem mulasztván el julius 26-ikán a nemzethez intézett kiáltványában ezt a csatlakozásra felhívni. A város csakugyan nem sokáig állott ellent. A nagy részt Thökölyhez szító polgárság lefegyverzé a feladástól vonakodó tiszteket s augusztus 14-ikén kaput tárt az ostromlók előtt. Az őrség nagy része szintén Thököly zászlai alá esküdött. Kassa föladását nyomban követé Eperjesé, Bártfáé, Lőcséé, Kis-Szebené és Szepesváráé. És mindezeken a helyeken a protestánsok visszanyerték templomaikat.

Kassa bevétele után Thököly főseregével Fülek alá szállott. Az ostromnál segítségére voltak a most már nagyobb számmal hozzácsatlakozott törökök s a kirendelt erdélyiek. A várat Koháry István védelmezte és pedig nagy hősiességgel. Nem akarta föladni, inkább kész volt romjai alá temetkezni. Az őrség azonban máskép gondolkozott. Nem látta át, hogyha magyarnak kell is magyar ellen harczolnia, miért kelljen azt a végsőig tenni s miután Kohárynál minden sürgetés hiába volt, a maga kezére lépett alkura Thökölyvel. Koháry nemcsak nem írta alá az alkut, hanem szemtől-szembe szidta, gyalázta Thökölyt, a miért Regécz várába zárták.


Kuruczok és labanczok harcza.
Két kép. Rugendas egykorú rézkarczairől.

Szeptember 17-ikén történt, hogy Ibrahim basa átadta Thökölynek a fejedelemség jelvényeivel az athnámét, s a szultán nevében egyszersmind Magyarország királyául kiáltá őt ki. De Thököly sem akart idegen hatalom kegyéből király lenni s csak a „Magyarország fejedelme és kormányzója” czímet vette fel. Most már csakugyan ő lett az első ember a törökpárti magyarok között. Apaffy elveszté a portán minden tekintélyét s miután elesett a magyar fejedelemségtől, a törökök azt az elvet mondták ki, hogy a magyarországi és erdélyi fejedelmi méltóság összeférhetetlen.

Thököly ezután tovább nyomult az ország észak-nyugoti részében. Legelső gondja volt, hogy kézre kerítse a bányavárosokat. Végles és Zólyom várakkal együtt rövid időn el is foglalta azokat. E foglalás kivált azért volt becses, mert egyidejűleg százezer arany s nagy mennyiségű érczkészlet jutott Thököly birtokába. Az utóbbiból saját nevére és arczképével pénzt veretett „Pro Deo et Libertate” („Istenért és a szabadságért”) jelszóval. Október 14-ikén Báthnál táborozott Thököly. A lévai őrség kiszaladt előre, Petrőczy István pedig Sziléziába intézett becsapást. Mindezzel szemben az udvar majd semmi ellenállásra sem volt képes. Csupán a Vág-vonal védelmét bízták Eszterházy nádorra, a ki e tisztnek csakugyan meg is felelt.


Thököly Imre ezüst érme.
Előlapján Thököly arczképe, fején kucsmával, jobbjában a fejedelmi pálczával. A körirat: EME(ricvs) THÖKÖLY PRINC(eps) PAR(tium) REGNI HVN(gariae) DOMINVS. Azaz: Reményem az Úrban. Életének 26-ik évében. Hátlapján kivont egyenes kardot tartó kar, amelynek felső végén a fejedelem családi czimere. A kard körül szalag tekerődzik, e fölirattal: PRO DEO ET LIBERTATE. („Istenért s a szabadságért”.) A körirat: DULCE ET DECORUM EST PRO PATRIA MORI 1683. Azaz: Kellemes és szép dolog meghalni a hazáért.
Veszerle „Érm. Táblái”-ról.

Thököly abban reménykedett, hogy addigi sikerei, valamint a töröknek most már nyiltan kitüntetett támogatása, az udvart hajlandóvá teszi a békére. E reményben novemberben Bécsbe küldé követeit: Szirmay Istvánt és Jánoky Zsigmondot. Ott meg is lett volna a hajlam a békére, de nem a Thököly kívánta föltételek mellett, s így csak fegyverszünet jött létre.

Részint a követek meghallgatása végett, részint egyéb okokból, Thököly január 13-ikára Kassára országgyűlést hívott össze. Meghívta reá saját hívein kívül Lipót királyéit is, a ki a gyűlés látogatását meg is engedé, sőt Hoffmann táborkari hadi ügyészt külön oda küldé. Az országgyűlésen kevés határozatot hoztak. A leglényegesebb volt, hogy a tiszai megyék 50,000 forint adót szavaztak meg Thökölynek, s hogy elhatározták, mikép Konstantinápolyba küldendő követe mellé a maguk részéről is rendelnek társat.


XIV. Lajos franczia király ifjúkori arczképe.
A körirat: LVDOVICVS XIIII. DEI GRATIA FRANCIAE ET NAVARRAE REX. Azaz: XIV. Lajos, Isten kegyelméből Francziaország és Navarra királya. Lent: ENSE PRIUS MARTIS, THEMIDIS NUNC ENSE. Azaz: Mars kardjával előbb, Themis kardjával most.
Mignard festménye, Polly M. metszete.

A nemzet nagy része a mult év sikerei mellett sem nézte jó szemmel a török barátságot s a folytonos harczba beleunt. Ez különösen kitünt az ez évi május hóban, Tállyán tartott országgyűlésen, a melyen a tizenhárom tiszai megyén kívül hat szomszéd megye is képviselve volt. Az előterjesztéseket a fejedelem nevében Szalay Pál és Szepessy Pál tanácsosok, Gúth Dániel titkár és Absolon Dániel pecsétőr tették meg. A leglényegesebb pontok voltak, hogy tízezer ember számára szekeret, két hónapra való lisztet és húst, s a nemesség személyes fölkelését kívánták. A rendek azonban csak az alatt a föltétel alatt voltak ezek teljesítésére hajlandók, ha bemutatják nekik az athnámét, a melyet eddig titokban tartottak, s ha meggyőződhetnek abból, hogy a török segítség fejében nem áldozták fel az ország szabadságát. Miután a rendek e kivánságának nem tettek eleget, azok is megkötötték magukat s nem ajánlottak többet négyszáz szekérnél, négyezer mérő gabonánál és hatszáz darab vágómarhánál. Thökölyt az ellenkezés kihozta sodrából. „Gyermeknek tart kegyelmetek – írja válaszában. Én már kiköltem abból s megmutatom, hogy ura és fejedelme vagyok a hazának. Idegenek előtt való böcsületem nem engedem, hanem meg fogom oltalmazni. Talán azt gondolja kegyelmetek, hogy a kassai gyűlésen felajánlott egynehány pénz segített? Kegyelmetek eloszolhat, már nincs semmi dolga, már nem kérjük kegyelmeteket, hanem magunk biztosai által meghatározzuk mindenik megyének illendőségét!” A követek bocsánatot kértek és nyertek, s most már bele kellett nyugodniok abba, hogy ne az általok megajánlott adót szolgáltassák be, hanem négyszáz szekeret, ezer négyszáz darab vágó marhát és tizennégyezer köböl gabonát. Thökölynek ez az erőszakossága, a melyet a rendkívüli viszonyokkal igyekezett megokolni, igen rossz vért szült és tőle sokakat elidegenített.

A király a Thökölyvel való alkudozások közben a magyarok közül leginkább Eszterházy nádor tanácsát szokta kikérni. Ez azonban semmikép sem szólt a kibékülés mellett. Különösen megtámadta a fejedelem ama kivánságát, hogy neki az ország egy részét átengedjék. Sőt a herczegi czímet sem kivánta neki megadni s egész nyiltan kijelenté, hogy magának sokkal több érdeme van arra. Legfőbb tanácsa egyébiránt az volt, hogy a király s a nemzet egyesült erővel állítsanak fel tízezer emberből álló nemzeti hadsereget. Ezzel, azt vélte, könnyen véget lehetne vetni Thököly harczainak. A béke buzgó szószólója Sebestyén Endre püspök az év elején meghalt s így még könnyebben hallgattak Eszterházy harczias szavaira, bár a nemzeti csapatok felállítására czélzó tervét elvetették.

Thököly sem igyekezett most a békére. S e tekintetben nem az szolgált alapul, a mit a rendektől kierőszakolni bírt, sem ama négyszázezer forint, a melyeket a törökkel való szövetségnek egyébként nem örvendő XIV. Lajos küldött, hanem az, hogy Konstantinápolyban határozattá lőn, mikép ez évben nagy hadjáratot intéznek Lipót ellen. Ennek jeléül január 2-ikán Magyarország felé lobogtak a lófarkak, április 1-én pedig meg is indult az óriási sereg Drinápolyból, a szultán vezérlete alatt. Volt benne kétszázötvenezer ember és háromszáz ágyú.

A hadjárat jelentőségét Bécsben is felfogták, bár sokáig nem akarták hinni, hogy a török már ez évben támadjon, mikor a béke csak a következő évben volt lejárandó. Mikor azonban látták, hogy a harcz elháríthatatlan, minden követ megmozdítottak, hogy minél több szövetségest nyerjenek. Csakugyan kieszközölték, hogy a bajor s a szász választó-fejedelem, továbbá a sváb és frank kerületek szövetségre léptek Lipót királylyal s némi összeg fejében készek voltak csapataikat rendelkezésére bocsátani. Nagyobb jelentősége volt ennél a Lipót s a lengyel király: a hős Szobieszky János, a „lengyel Hunyady” között épen a szultán megindulása előtt való napon – márczius 31-ikén – kötött védő- és támadó szövetségnek. Ennek értelmében Lipót kötelezte magát arra az esetre, ha Krakkót megtámadnák, hogy 60,000 emberrel Lengyelország segítségére kel, János király pedig 40,000-rel Lipótnak, ha a török Bécs ellen tenne kisérletet. A szerződésben azt is megállapították, hogy egyik a másik nélkül nem fog a törökkel békére lépni. Lipótnak sikerült XI. Incze pápát is megnyernie, a ki egyrészt segítette is, másrészt közbenjárt a franczia királynál, hogy az nem használja fel a császár-király nyomorú állapotát ellene való támadásra.


XI. Incze pápa.
A körirat: INNOCENTIUS XI. PONTIF(ex) MAX(imus). Azaz: XI. Incze pápa.
A „Neu erőffnete ottomanische Pforte” czimú, 1690-ben megjelent műből.

Eszterházy nádor, elvéhez híven, kiváló súlyt fektetett arra, hogy a bekövetkező nagy harczban a nemzet tekintélyes része a király pártján legyen. E czélból márczius 18-ikán igen lelkes hangú körlevélben felhívta a nemességet, hogy fegyverre keljen. Különösen figyelmezteté arra, hogy a török, „noha némelyeknek közülünk színes álnok praktikája és szava által szabadságot ígér, bizonyára utolsó rabságunkra czéloz.” Lelkesültsége annyira ragadta, hogy ezen, akkor kétségkívül senki által nem hitt jósló szavakat írá: „Most vagyon Isten által mód szegény hazánknak pogány igája alól felszabadításában.”

A nádor csakugyan gyűjtött össze némi fölkelést az ország délnyugoti részében, mindazonáltal az összes védelmi had a német birodalmi segítséggel együtt nem ment többre 60,000 embernél, a kik közül 32,000 alkotá a fősereget, a mely Károly lotharingiai herczeg vezérlete alatt Köpcsénynél állott; 28,000 pedig szét volt szórva a Mura- s a Vág-vonalak, továbbá a főbb pontok védelmére. Terv szerint a főseregnek kellett volna a háború megkezdéseig, illetőleg a török megérkezéseig valamit tennie, de már késő volt.


Kara Musztafa nagyvezér.
Gole J. egykorú metszetéről.

A török ugyanis május derekán Nándor-Fehérvárra érkezett. Itt fogadta a szultán Thököly követeit: Szirmayt és Fajgelt, a kik egyébiránt már Filippopolisnál elérték a sereget. A fogadtatás után szíves válaszszal viszszabocsátották őket. Ugyancsak Nándorfehérvárott a szultán átadta a sereg vezérletét s ezzel a próféta szent zászlaját a nagyvezérnek: Kara Musztafának. Junius 7-ikén a török sereg Eszékre érkezett. Itt jelent meg Thököly is: egyrészt, hogy tiszteletét tegye, másrészt, hogy a hadjárat részleteit megbeszélje. Megegyeztek abban, hogy a török sereg a Dunán túl fog Bécs felé nyomulni, Thököly pedig a bal parton igyekezzék oda. Kara Musztafának ugyanis nem kisebb dolog volt a szándékában, mint hogy elfoglalja Bécset. Ekkép megegyezvén a hadjárat két főintézője, Thököly visszatért a felföldre. Szalay Pált, Szepessy Pált és Barkóczy Ferenczet azonban nyolcszáz kuruczczal a táborban hagyá, hogy a töröknek kalauzul szolgáljanak, s hogy védelmére legyenek azoknak a magyaroknak, a kik neki hódolni készek. Eszékről bocsátották el Caprarát, Lipót követét is, a kit egész odáig magával hozott a török.


V. Károly, Lotharingia herczege.
A kép alatt: CAROLVS V. DEI GRATIA LOTHARINGIAE ET BARRI DUX. Azaz: V. Károly, Isten kegyelméből Lotharingia és Bar herczege.
Egykorú metszetről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.

A török had most ellenállhatatlanul nyomult elő a Dunán túl. Thököly is megindult Putnokról, 12,000 törököt vezetvén magyar hadai mellett. A török fősereghez csatlakozott a tatár khán is, és miután minden szabadkozása hiábanvaló volt: Apaffy Mihály fejedelem. A haditanács Magyarország védelmét lehetetlennek találván, minden erőt Bécs körül pontosított össze. Ily viszonyok között Thököly útja egész Pozsonyig valóságos diadalmenet volt, Mindenki sietett hódolására s még Pozsony is egészen magyar lábra helyezkedett: magyar tisztikart választott s a „németek megszokott elnyomása” miatt panaszkodott. Sőt a Dunán-túl és Szlavónia is Thökölyhez hajlott; így, hogy csak a legelőbbkelő családokat említsük: a Batthyányiak, a Draskovichok, a Nádasdyak, a Széchyek, Viczayak, a felföld nyugoti részén pedig: a Czoborok, az Illésházyak, a Révayak stb. hozzá csatlakoztak. Eszterházy nádor e közben közel volt a kétségbeeséshez. Hisz teljesen kivonták a királyi seregeket Magyarországból s teljesen megszünt – legalább látszólag – a királyi párt az országban. Fölment tehát Bécsbe, hogy legalább a tőle elvett hadak visszaadását kieszközölhesse, de nem ért czélt. Ily körülmények között kénytelen volt belátni, hogy egyelőre meg kell szüntetnie nádori tevékenységét. Visszavonult Fraknóra, de látván, hogy ott a Dunán-túli urak majd hódolásra kényszerítik Thököly iránt, kiment Ausztriába, „nehogy a nádori méltóság csúfjára, Thököly kezébe kerüljön.”


Szobieszky János lengyel király arczképe.
A kép alatt: JOHANNES III. DEI GRATIA REGNORUM POLONIAE MAGNUS DUX LITUANIAE RUSSIAE PREUSSIAE MASOUIAE CZIERNICHOUIAE SAMOGITIAE PODOLIAE ETC. ETC. Azaz: III. János, Isten kegyelméből Lengyelország királya, Lithvánia, Oroszország, Poroszország, Masovia, Csernichovia, Szamogiczia, Podolia stb. nagyherczege.
Egykorú metszetről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.

A török julius dereka óta Bécset vívta. A városból a király egész udvarával Linzbe menekült. Az előkelők nagy része szintén elhagyta Bécset, de a polgárság a derék parancsnok: Starhemberg Rüdiger buzdítására annyira neki lelkesült, hogy egész odaadással vett részt a védelemben. Mindazonáltal a török sereg mind több és több kárt tett, különösen kitünően szervezett tüzérségével és aknamunkásaival. Az éhség is már magas fokra hágott. Lipót pedig aggodalommal várta a dolgok fordulatát s már-már azon gondokozott: mit kellene tennie abban az esetben, ha Bécs elesnék. Eszterházy azt tanácsolá: kössön szövetséget a francziával minden áron.

A sors azonban úgy akarta, hogy erre nem volt szükség, mert megérkezett Szobieszky, a lengyel király 26,000 válogatott vitézből álló seregével. Mindjárt átvette az összes szövetséges hadak vezérletét s szeptember 12-ikén elhatározó ütközetben tejesen megvete az ostromló hadat. Iszonyú volt az öldöklés mindkét részről. Az ostrom a töröknek 60,000 emberébe került. Az összes tábor, ágyuival, sátraival, s a pénztárral zsákmányul esett. A vad futásnak eredt sereget a nagyvezér csak Győrnél tudta megállítani.


A törökök veresége Bécs alatt.
La Clerc metszete, a „Les actions glorieuses de Charles duc de Lorraine” czimű egykorú műből.

A fölmentő sereg diadallal vonult be Bécsbe, a hova a győzelem hírére Lipót is megérkezett. Mindenki tudta, mindenki érezte, hogy a lengyel királynak köszönhetik megmenekülésüket, csak a bécsi kormánykörök nem akarták ezt elismerni. De a nép megmentőjeül tisztelé s hálaérzetétől elragadtatva még ruhájának szegélyét is csókolgatá.

Bécs ostroma korszakot alkotó esemény a török nemzet történetében. E város ellen intézett támadás arra figyelmeztette a keresztény világot, hogyha egyesült erővel gátot nem vetnek a török terjeszkedésének, hódítása és pusztítása terét egészen Közép-Európáig terjeszti ki. A helyzet megfontolása idézte elő, hogy számos ország szövetkezett e támadás meghiusítására. Szeptember 12-ike pedig megmutatta, hogy becsületes akarat mellett a török sem győzhetetlen. Általános lelkesedés szállta meg a kereszténységet, a szövetséges hadak vezérei pedig nem akarták a kedvező hangulatot fölhasználatlanul hagyni. Elhatározták, hogy Esztergomot megtámadják még, annál is inkább, mert e városnál 20,000 emberből álló török sereg foglalt állást. Csakugyan október 9-ikén ismét győzelmet arattak a keresztény hadak az Esztergommal szemközt fekvő Párkány mellett. A török seregből vagy 6000-en ott vesztek, mivel az Esztergomba vezető híd a menekülők sokasága alatt leroskadt. Ezután a várost vették ostrom alá, melyet a megrémült őrség, bár 6000 emberből állott, szabad elvonulás föltétele mellett feladott. Ekkor azonban beállván az őszi idő, a hadjáratot abban hagyták.


Emlékérem Bécs fölmentésére.
Előlapján Bécs városa, az előtérben csatajelenet. Balról a fölkelő nap, amelynek sugarai elől a félhold felhők mögé rejtőzik: jelképe a török hatalom visszaszorításának. A körirat: HOC ORIENTE FUGIT: azaz: Fölkeltével fut. Lent: Die 12-a Sept. MDCLXXXIII. Azaz: 1683. szept. 12-én. Hátlapján Bécs ostroma madártávlatból. A körirat: OppVgnata bona est son eXpVgnata Vienna NaM CoeLo perDens hortVs hostls erat Azaz: Ostromolták, de meg nem ostromolták jó Bécs városát, mert az ég maga lett az ellenség megrontója. A hátlap körirata az évszámot (1683) rejti magában.

De lássuk, mi történt a törökökkel s a részökön állott magyarokkal Bécs fölmentése után? Kara Musztafa olykép adta elő az ügy állását a szultánnak, hogy minden hibát Ibrahim budai basára és Thökölyre tolt. S a szultán annyira hitt szavainak, hogy drágakövekkel kirakott kardot küldött neki a hadsereg megmentése jutalmául.

A nagyvezér lassanként Nándor-Fehérvárig vonult vissza, Ibrahimot meggyilkoltatta s általában borzasztó öldöklést vitt véghez, hogy seregében a fegyelmet fentarthassa. Esztergom elestekor például az ottani basát ölette meg. De ő sem vitte sokáig. Sikerült az iránta rossz indulattal viselkedő pártnak a szultánt ellene izgatni s deczember 25-ikén a selyemzsinór véget vetett az ő életének is.

Apaffy Mihály mintha előre érezte volna a dolgok fordulatát. Még mikor a törökök parancsára csatlakozni kényszerült, követet küldött Lipóthoz, hogy mentegesse magát. Most ujabban összeköttetésbe lépett a királylyal, seregét pedig, mely különben csak tartalék volt, békén visszavitte Erdélybe.


A párkányi csata.
Le Clerc metszete, a „Les actions glorieuses de Charles duc de Lorraine” czimű egkyorú műből.

Nehezebb volt Thököly helyzete, a kinek minden kilátása a török siker reményén alapult. A leveretést megelőzni kivánván, már szeptember 20-ikán megkereste követeivel – az egyik kiválóan bizodalmas embere: Absolon Dániel volt – a lengyel királyt s fölkérte őt, legyen közbenjáró közte és Lipót között. Békeföltételül egy teljesen szabad országgyűlés tartását s a tizenhárom megye átengedését tűzte ki. Az utóbbiakat a béke létrejöttéig szállják meg a lengyelek, de néhány megyében a kuruczok is fegyverben maradhassanak. A lengyel király rokonszenvvel viseltetett az annyit szenvedett magyar nép iránt, s már Bécs ostroma előtt is azon működött, hogy Thökölyt az udvarral kibékítse. Legnagyobb készséggel járt el közvetítői tisztében, azonban Lipót királynál süket fülekre talált.

Thökölynek a Dunán-túl, továbbá az ország éjszak-nyugoti részében lakó s a törökök diadalai következtében igen fölszaporodott hívei a törökök csillagának letüntével gyorsan elpártoltak tőle s visszatértek Lipót hűségére. A kormány azonban ennek is hasznát kívánván látni, nagyban kezdé elkobozni jószágaikat. Ez természetesen oly kedvezőtlen hangulatot idézett elő, hogy a király jónak látta kevéssel uj év után (1684.) a február végéig meghódolókat kegyelméről biztosítani. Példáját követte Thököly is, a ki a balsikerek kezdetén szigorral akarta hívei elpártolását megakadályozni.


A szent liga emlékérme.
XI. Incze, I. Lipót, Szobieszky János és Giustiniani doge arczképeivel. A korirat: INNOC(entius) XI. PONT(ifex), LEOP(ol)D(us) I. IMP(erator) JOA(nnes) III. REX PO(loniae) M. A. JUS(tinianus) VE(netiae) DUX. Azaz: XI. Incze pápa, I. Lipót császár, III. János Lengyelország királya, Justinianus (Guistigniani) M. A. Velencze herczege.
Siegl K. metszete. Az „Osztrák-magyar monarchia irásban és képben” czimű mű I. kötetéből.

A következő évi hadjáratra nagy előkészületek történtek. Márcziusban Velencze is csatlakozott a szövetséghez, mely a „szent szövetség” nevet vette föl. A köztársaság nagy szolgálatot tett azzal, hogy a törököt a tenger felől foglalkoztatá. Lengyelország ez évben nem küldte Magyarországba hadát, hanem a töröktől megcsonkított Podóliában foglalkoztatá. A fő azonban a magyarországi hadjárat volt, a melynek Károly lotharingiai herczeg volt a vezére. Junius 13-ikán a keresztények ostrom alá vették a török alatt nagy mértékben hanyatlásnak indult Visegrádot, mely öt nap alatt a vívók kezébe került. Az ekkori ágyúzás által ütött károk következtében indult a visegrádi vár végkép hanyatlásnak. Junius 27-ikén Vácznál győztek Károly herczeg hadai, minek következtében a vár még az nap megadta magát. Pest ellent sem állott. Török őrsége a várost felgyújtá, visszavonult Budára s a két várost összekötő hídat elpusztítá. Julius 14-ikén megkezdődött a főváros ostroma, a melynek őrsége a legjobb janicsár-csapatokból állván, a legnagyobb hősiességgel küzdött. Alig vívták egy hétig a várat, tetemes török sereg jelent meg annak fölmentésére. Azonban ezt julius 22-én Érdnél úgy megverték, hogy visszavonulásra szánta el magát. Szeptemberben Miksa Emanuel bajor választófejedelem segítségül jött, mindazonáltal az ostrom nem akart eredményre vezetni. Október 29-ikén a keresztények kénytelenek voltak elvonulni a város alól.

A felföldön is lassan haladtak az események. Valami nagyobb haditény nem történt, de annál több volt a pusztítás és pusztulás, mert félelemből elmaradt a munka. Nagyjából a királyi párt részén volt a szerencse. Thököly hadait szeptember 17-ikén Eperjesnél megverték s néhány kisebb vár s Bártfa városa elesett. Ez évben vagy 25,000 magyar szolgált a királyi hadakban, a kik Buda ostrománál s egyebütt is derekasan viselték magukat.

Sikeresebb volt az 1685-ik évi hadjárat. A pápa 300,000 aranyat küldött s bizonyos egyházi jövedelmeket is utalványozott. Némi díjért különböző német fejedelmek is szép csapatokat állítottak ki – különösen a brandenburgi választó tett ki magáért – úgy hogy a keresztény had létszáma megközelíté a százezeret. Ezenfelül az oroszokat is megnyerték a szent szövetségnek.

A fővezér: Károly herczeg ez évben jókor szerette volna a hadjáratot megkezdeni, hogy mielőtt a török megérkezik, döntő csapást mérhessen Budára vagy Székes-Fehérvárra. De nyár lett, mire a csapatok felkészültek. Azért jobbnak találta Érsekujvár megvívását. Ez egyike volt a legjelentékenyebb török erősségeknek, őrsége azonban csak 3000 emberből állott. De a mi a számban hiányzott, azt a vitézség pótolta. Károly herczeg a vívás megkezdése előtt felszólítást intézett az őrséghez, adja meg magát, de a parancsnok a budai basához utasítá, azt mondván, hogy nála az erősség kulcsa. Az ostrom julius 4-ikétől augusztus 19-ikéig huzódott. Julius második felében megérkezett a török sereg Budára, Sátán Ibrahim szerdár vezérlete alatt. Bevette Visegrádot – Vácz még a télen visszakerült a törökök kezébe – és Érsekujvár alá készült, a vár fölmentésére. Károly herczeg kénytelen volt seregének zömével abban hagyni a vívást. A vár fentartására Caprara tábornokot hagyá ott, maga átkelvén a Duna jobb partjára, előnyomult, hogy a nagyvezért fogadja. Augusztus 16-án történt meg Tátnál – Esztergom közelében – a találkozó, a mely a keresztények győzelmével végződött. A török erre visszavonulván, átment a Dunán, hogy még egyszer megkísértse szerencséjét a fölmentés ügyében, de Érsekujvár akkorra elesett. Ibrahim kénytelen volt beérni Nógrád és Vácz elpusztításával. Ezután visszavonult s Eszék erősítésével foglalkozott.

Thökölynek is rosszra fordult ez évben a dolga. Az év elején még nagyhangú kiáltványban fordult a nemzethez, melyben a török hatalom föléledésével biztatá. De a nemzet, tudván, hogy a törökök már annyira jutottak, hogy az osztrák minisztereknek 60,000 aranyat igértek arra az esetre, ha urokat békére hajlítják, egyrészt nem igen bízott az egyszerű ígéretben; másrészt úgy vélvén, hogy csakugyan elérkezett az idő a főellenség kiűzésére, nem akarta a viszonyok alakulását meggátolni. Így rendre fogyott a Thököly pártja. A királyi hadak is sikerrel harczoltak ellene. Elesett Ónod, elesett a magát julius 21-ikétől szeptember 11-ikéig a legnagyobb hősiességgel védett Eperjes is, mindazonáltal bizonyos föltételek mellett, a melyek között a legfőbb a vallás szabad gyakorlata s a templomok megtartása volt.

Thököly nehéz helyzetén azzal kívánt segíteni, hogy Szirmay Istvánt Bécsbe küldé békeszerzés végett. Követét, ki nagyszerű tervekkel állt elő a töröknek egyesült erővel való teljes kiűzéséről, jól is fogadták. De egyszerre csak híre érkezett, hogy Thököly a további teendőkről való értekezés czéljából Nagy-Váradra ment, ott a török basa a nagyvezér parancsára október 4-ikén elfogadta és vasra verve Nándor-Fehérvárra kísértette. Az udvar erre letette álarczát és Szirmayt a nemzetközi jog megsértésével egy csehországi börtönbe hurczoltatta.


Érsekujvár ostroma 1685-ben.
Egykorú metszetről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.

Mi volt oka Thököly elfogásának? biztosan nem lehet tudni. Némelyek szerint azért fogták el, mert a bécsi udvar elárulta Szirmay követségét, mások szerint azért, hogy reá tolhassák Érsekujvár elestének vádját s hogy kiadásával Bécsben a békehajlamot előmozdítsák. Bármi volt azonban a törökök ezen tettének oka, magukra nézve károsabbat ennél nem tehetek volna. Ha Thökölyt meghagyják fejedelemségében, évek során át ellenzéket tart fenn a kormány ellen, míg így a vezérökön esett méltatlanság miatt felbőszült kuruczok rendre a királyi seregbe léptek. Legkiválóbb volt köztük a vitéz Petneházy Dávid ezredes, továbbá Thököly nagybátyja: Petrőczy István. E két ember buzdítására – még pedig hasonló föltételek alatt, mint Eperjes – Kassa is megadta magát, ez évi október 25-ikén. És egymás után királyi kézbe kerültek Sáros-Patak, Regécz és Ungvár. Egyedül Munkács nem adta meg magát, a melynek védelmét Zrínyi Ilona megígérte férjének s a mely igérete beváltásától a hőslelkű asszony semmikép sem akart elállani.

Most vették észre a törökök, mily bolondot tettek s szerették volna a dolgot, a mennyire lehet, helyre ütni. Ezért hamar meghallgatták a férje sorsáról értesült fejedelemné által benyujtott panaszt. Az a hírnök, a ki Ibrahim basának selyemzsinórt vitt, már deczember elején szabadságáról értesíthette Thökölyt, a ki viszont nem késett az örvendetes eseményt feleségével tudatni.

Tulajdonkép nem kapta vissza szabadságát: csak belebbezték, mert most sem távozhatott el a török táborból.

Az 1686-ik évi hadjáratra kilátás volt, hogy közel százezer ember gyűl össze. Valamely nagyobb szabású vállalathoz lehetett tehát fogni. Lipót király Budának két év előtt siker nélkül maradt ostromát kívánta ismételtetni. A vezérek azt vélték, hogy jobb lesz előbb Székes-Fehérvárat keríteni kézre. A király is beleegyezett ebbe. El volt minden rendezve, mikor a király eredeti tervéhez visszatért s azt kivánta végrehajtani. S hogy minden ellenkező fölterjesztést kikerüljön, kijelenté, mikép a hadviselés sikertelensége esetén senkit sem fog érte felelőssé tenni. Ennek következtében a junius 9-ikétől 11-ikéig tartott hadi tanács a Buda elleni műveletekkel foglalkozott. Határozattá lett, hogy a keresztény sereg két fővezér: Károly herczeg és Miksa bajor választó-fejdelem között, akkép fog megoszlani, hogy a herczeg a Duna jobb portjára átkelve vezeti a sereg egyik felét, a választó-fejedelem pedig a balparton lefelé haladva a másikat. A határozatot minden akadály nélkül végrehajtották. Károly heczeg junius 18-án ért Ó-Budára, a bajor választó-fejdelem 17-ikén a törökök által elhagyott Pestre. Itt hidat veretett, junius 21-ikén átkelt a Dunán s a szent-Gellérthegyen üté fel fő-hadi szállását. A lotharingiai herczeg pedig a régen Nyéknek nevezett hegyen, mely később az ezen ostrom alatt ott állomásozott sváb segéd-hadakról Sváb-hegy, napjainkban pedig Széchenyi-hegy nevet nyert.

Az ostromló had kezdetben csak valami 50,000 emberből állott. Száma azonban jelentékenyen gyarapodott, mert az a hír, hogy Magyarországnak török kézben levő fővárosát akarják visszafoglalni, egész Európában általános lelkesedést keltett, úgy hogy minden felől érkeztek a vívásban részt venni kivánók. Számra legjelentékenyebb volt a brandenburgi segéd-had, mely 8000, továbbá a sváb, mely 4000 emberből állott. Erkölcsileg azonban nagyobb hatást tettek azok az előkelő franczia ifjak, a kik nem törődve királyuknak Lipót iránt való ellenséges indulatával és ellenzésével, eljöttek, hogy a kereszténység e nagy vállalatában részt vegyenek; vagy azok a spanyol mesteremberek, a kik távol hazájokból csak a vallásos lelkesedéstől indítva jöttek el, hogy tehetségöket e szent ügy érdekében felajánlják, nem gondolva arra, hány fog közülök viszsatérni honába. Képviselve volt egyébiránt Buda alatt minden európai nép. Különösen a Thökölyn esett méltatlanság óta a királyi zászlókhoz esküdött kuruczok voltak szép számmal s az egész sereget valódi vallásos lelkesedés szállotta meg.


Lotharingiai Károly arczképe.
Blooteling A. egykorú metszetéről.

De derék volt az ellenség is. A várparancsnok tisztét az ősz, de tetterős Abdurrahman vagy Abdi basa, a kandiai és kamjaneczi hős viselé. Az őrség valami 10–16,000 válogatott török katonából állott. A város csekély számú török lakossága szintén buzgó részt vett a védelemben, továbbá a zsidóság, a mely Budán roppant számmal volt. Az utóbbi majdnem az egész Vizivárost lakta, melyet róla Zsidó-városnak is neveztek. A törökök azonban minden lelkesültségök mellett is mintha sejtették volna „a birodalom kulcsá”-nak elvesztét. Legalább erre mutat, hogy nagy részök hajón leküldte családját, drágaságait. E gondoskodás azonban szerencsétlenségökre vált: Batthyányi Ádám huszárjai ugyanis elfogták az egész szállítmányt, mely a kótya-vetye árak mellett is vagy kétszázezer forintot jövedelmezett nekik.

Az ostrom-munkálatok junius 21-ikén kezdődtek. Három nap mulva az alsó város, melynek ez időből való falainak némely része a Királyhegy-utczán még látható, keresztény kézbe került. Annál lassabban haladt a munka a felső-várossal. A vívók a legnagyobb buzgalommal küzdöttek, a védők hasonlókép. Julius 22-ikén felrobbant a vár egyik puskaporos tornya. Ez nagy ijedtséget idézett elő. A vívók fel akarták az alkalmat használni, hogy Abdurrahmant a megadásra szólítsák fel. Károly herczeg ez esetben szabad elmenetelt igért, ellenkező esetben senkit sem fognak megkimélni. A vár derék védője azonban visszautasítá az ajánlatot. Ujra erősebben folyt tehát a harcz s julius 27-ikén a vár külső bástyái kerültek a vívók kezébe. Az első zászlót ezekre egy magyar vitéz: örményesi Fiáth tűzte ki.


Buda ostroma 1686-ban.
Egykorú metszetről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében. – Balról Károly lotharingiai herczeg kiséretével.

E közben híre jött, hogy a nagyvezér fölmentő seregével már Eszék alatt van. Szerették volna, ha a várnak kézrekerítésével megelőzik s azért jul. 31-én uj felszólítás ment a várparancsnokhoz. Az ősz férfiú kitünő udvariassággal fogadta a küldötteket, de a feladást megtagadta. „A vár feladása Isten kezében van, nem a mienkben” – mondá, s egyszersmind azt az ajánlatot tevé: lépjen a két fél alkudozásba valamely más vár iránt, a mely Buda helyett volna átadandó. Ezt meg természetesen a vívók utasították vissza, egyszersmind parancs ment a Felső-Magyarországon s Erdélyben levő hadak parancsnokaihoz: vezessék csapataikat minél gyorsabban Buda alá. Ugyancsak visszaparancsolták a Sárvíz tájékán működő könnyű magyar csapatokat is.


Abdurrahman, az utolsó budai basa.
Boethius K. „Ruhmbelorberter Triumph” czímű, 1688-ban megjelent művéből.

E közben Szulejmán szerdár augusztus elején csakugyan megjött valami 50,000 emberrel. A vívókat megelőzve megszállta a Bia, Torbágy és Promontor között levő hegyeket, arra azonban nem érzé magát képesnek, hogy nagyobb csatát kísértsen meg. Előnyomulásaival és visszavonulásaival az volt egyedüli czélja, hogy a vívók figyelmét magára vonja s az alatt a nagyobb őrizet nélkül maradt pontokon segéd-csapatokat küldhessen a várba. Tudta, hogy elégséges ott az eleség, bízott abban, hogy ha néhány ezer embert belophat a várba s a vívókat sakkban tartja, elhúzhatja a dolgot őszig. Azonban nem jól számított. Augusztus 20-án ugyan sikerült 2000 lelkesült janicsár közül 300-nak bejutnia a várba, azonban egy másik csapat, a mely 29-én ismétlé a kisérletet, az utolsó emberig levágatott.


Buda ostroma 1686-ban.
A hetes számmal jelölt épületek török mecsetek.
Egykorú metszetről.

E közben 22-ikén általános nagy rohamot intéztek a vívók, a mely oly károkat tett az erődítésekben, hogy Abdurrahman a következő éjszaka két futárt menesztett a nagyvezérhez, előadván, hogy, ha az őrség cserben nem hagyja, védeni fogja ugyan Budát az utolsó csepp vérig, de tartani már nem bírja. Az egyik levélvivő a vívók kezébe került s így értesültek a várbeliek szorultságáról. Pár nap mulva – 28-ikán – ujabb futár esett kezökbe, a kinél nem volt levél. Kihallgatták s megtudták, hogy az őrség már 2000 emberre olvadt. Másnap volt a becsempészés meghiusult kisérlete, ugyanakkor érkezett meg Scherffenberg is az Erdélyben állomásozott hadakkal. A szerdár most már lemondott Buda megmentéséről és kissé visszavonult.

A vívók az utolsó rohamra óriási készületeket tettek. Szeptember 2-ikát választották ki e czélra. Délután 3-kor kezdődött és 5-kor nagyjából véget ért az ostrom. Az őrség vitézül harczolva elhullott, csak egy kis csapat, amely számos nővel és gyermekkel a királyi palotába szorult, nyert kegyelmet.


Buda ostroma 1686-ban
Egykoru metszetről.

A diadal után a zsákmányoláshoz láttak a győzők s ez alkalommal annyi pusztítást szenvedett Buda, hogy ekkor vetkőzött ki abból az alakjából, a melylyel Mátyás király korában bírt. A győzők teljesen megszüntnek tekintettek minden tulajdont, sőt a megmenekült törököket is rabszolgákul tekinték. Különösen néhány szebb asszony kerülte így el a halált. A zsákmánylók között volt egy Marsigli nevű olasz tudós, a kinek sikerült Mátyás királynak itt levő könyvtárából sokat megmentenie.

Közönségesen azt tartják, hogy Petneházy ezredes volt első Buda falán. Ezt Cserei Mihály állítja, de egykoru, hiteles adatunk nincs rá. Fiáthról és Ramocsaháyról is mondják, hogy először nyomultak volna be a várba, de ez sem igazolható. Azért nincs mit pirulnunk. A magyarság, bár az ostromló seregben csak kis számmal volt képviselve, mégis kitett magáért, mint az elszórt adatokból kitünik. Eszterházy Jánost maga a hadi tanács ajánlja valamely jószággal való megadományoztatás végett Lipót királynak, Buda alatt végzett kitünő szolgálataiért. Lotharingiai Károly fővezér pedig a hadi tanácshoz intézett végső jelentésében Eszterházy János és Battyány Ádám magyar csapatairól írván, kiemeli azok derék voltát és minden alkalommal kitüntetett jeles hadi szolgálataikat. Baranyay Gáspárt a Buda ostrománál tanusított vitézségeért a lotharingiai herczeg és Caprara tábornagy ajánlák az udvari kamarának, mely erre való tekintettel visszaadatni rendelé neki őseinek budai házát. Bercsényi Miklósról, a későbbi kurucz generálisról is tudjuk, hogy kitüntette magát Buda ostrománál. Mindebből látszik, hogy a magyarság dicsőséggel harczolt Buda alatt, de hogy ki mit tett és különösen: hogy ki volt első a vár falán? arról semmit sem tudunk. (Károlyi Árpád: Buda és Pest visszavívása 1686-ban.)

Buda visszavétele óriási hatást tett. A török vezér a legnagyobb gyorsasággal vonult vissza, úgy hogy még a hidakat sem pusztítá el maga mögött. A győzők a téli szállásra vonulás előtt még felhasználni kivánták az ellenség ijedtségét s egyik részök a Duna jobb, másik a bal partján nyomult elő. Az első Lajos badeni őrgróf vezérlete alatt szeptember 23-ikán kézre keríté Simontornyát, október 22-ikén, a vívás ötödik napján Pécset, hat nap alatt Siklóst s még rövidebb idő alatt Dárdát és Kaposvárt.


Buda 1686-iki tervrajza.
1) A vár. 2) A Sz. Jánosról nevezett kápolna. 3) Mátyás király könyvesháza. 4) Zsigmond palotája. 5) A várárok. 6) Sz. György tere. 7) Fal, melyet a törökök Sz. György terén át húztak. 8) Sz. György templomának valószínű helye. 9) Sz. János temploma. 10) Sz. Zsigmond temploma. 11) Sz. János-kapu. 12) Sz. Magdolna temploma. 14) Mi Asszonyunk templom. 15) Német temető. 16) Temető-kápolna. 17) Kis kapu és kőlépcső. 18) Sz. Miklós temploma. 19) Kont Miklós nádor egykori háza. 20) A zsidó-piacz. 21) Szombati-kapu. 22) Sz. János evangelista temploma. 23) Mátyás király istállói. 24) Zsidó kapu (?) 25) Királyi kertek.
Egykorú metszetről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.

A másik hadosztály De la Vergne tábornagy vezetése alatt működött. Ez Szegedet vette ostrom alá, de midőn a vezér az erődítéseket szemügyre vette, egy golyótól találva holtan rogyott le. A vezérletet ekkor Wallis vette át, a kit Barkóczy és Veterani buzgón segítettek. Ezek október 20-ikán Zenta mellett megverték a Szeged fölmentésére siető sereget, mire az őrség feladta a várat oly föltétel alatt, hogy mindenével Temesávrra kisérjék.


Buda megvétele 1686-ban.
Ő Felsége birtokában levő gobelinről. Morelli metszete. Az „Orsztrák-magyar monarchia irásban és képben” czimű mű IX. kötetéből.

A törökök ez évben ismét békét ajánlottak, de csak oly föltétel alatt, hogy az ujabb hadjáratok következtében keresztény birtokoktól körülvett török helyek más, a törökök közelében levő elfoglalt helyekkel kiváltassanak. Ezt Lipót nem volt hajlandó elfogadni. Mert teljesen meg volt győződve arról, hogy sikerül a törököt kiűzni, sőt bátorsága annyira emelkedett, hogy a következő évben Nándorfehérvárt kívánta a hadviselés czéljául kitűzni. Ezt a vezérek nem tanácsolták, tekintettel arra a körülményre, hogy hát megett igen sok lenne az ellenség kezében. Sok vitatkozás után végre Eszék ostromát határozták el. De mire odaértek, ott találták az egész török sereget. Visszavonultak tehát, a török meg utánok. Augusztus 12-én történt meg Nagy-Harsány és Mohács között a csata, a melyet rendesen a második mohácsi csatának neveznek s a mely a törökök teljes legyőzésével végződött. Nyolcezer török hullott el, kétezer került fogságba, ezen kívül zsákmányul estek a sereg összes ágyúi és egyéb fölszerelése, állítólag közel öt millió forint értékben. A vert hadak visszavonultak s oly rémületet terjesztettek, hogy a Dráva és Száva közt levő erősségek: Eszék, Valpó, Valkóvár – a melyet még akkor is így s nem mai elrontott Vukovár nevén neveztek – Karlócza, Pozsega stb. majdnem kardcsapás nélkül estek a győzők kezébe.

A bécsi kormány nem tanult semmit a hosszú harczból, a mely nemcsak a magyar nemzetnek s a protestáns felekezetnek, de egyszersmind a kormánynak is óriási kárára volt, majdnem lehetetlenné tevén minden tevőleges részvételt az európai kérdésekben s nagy akadályul szolgálván a török ügyben.


Buda visszavételére vert emlékérem.
Előlapján Buda, fölötte lebegő angyal, mely egyik kezében keresztet, másikban pálmát tart. A körirat: BVDA CVM DEO RECVPERATA 2. SETP. A. 1686. Azaz: Buda Isten segítségével vissazfoglaltatott 1686. szept. 2. Hátlapján Mária, amint a szent liga tagjait oltalmába veszi. A köriraton: AUXILIUM CHRISTIANORUM. Azaz: A keresztények segítsége.
Veszerle „Érm. Táblái”-ról.

A török kiűzése után ujból üldözni kezdték a protestánsokat. Így történt például Váczon, hogy csak egy nagyobb helyet említsek, így több kisebb helyen a Duna középső vidékén, úgy hogy számos helység, melynek jelenleg német a lakossága, nem a török pusztításai, hanem a vallásos üldözés következtében jutott annyira, hogy uj lakosokkal kellett azt megtelepíteni.

De nemcsak a szegény hódoltsági nép ellen kezdték meg a vallásos üldözést, hanem a felföldi városokban is. Már Buda visszavétele esztendejében kiadták a legfelsőbb rendeletet Csáky István kassai főkapitányhoz, hogy Károlyi László szathmári, Barkóczy Ferencz zempléni főispánnal, továbbá két királyi tábla- és két kamarai tanácsossal szedje el a felföldi városokban a protestáns templomokat.


Pécs ostroma 1686-ban.
A „Neu eröffnete ottomanische. Pforte” czimű, 1690-ben megjelent műből.

Ezek 1687 elején fogtak a munkához. A rendeletet mindenütt végrehajtották, a protestánsoknak a városok falain kívűl mutatván helyet, a hol uj egyházakat építhetnek. Igy történt Nagybányán is. Az eljárás annál inkább vérig lázítá a népet, mert ellenkezett a törvényekkel, azon kívül egyenes megszegése volt azoknak a föltételeknek, a melyek mellett Kassa és Eperjes kaput nyitott a királyi hadak előtt.

A protestánsok, habár megszakították is összeköttetésöket Thökölyvel, méltán tarthattak attól, hogy ujra megkisértik kiirtásukat, mikor már most ennyit tesznek, pedig Munkács falain még a fölkelők zászlaja lobog. Még a Thökölyvel nem rokonszenvezők is rossz indulattal voltak eltelve a „felszabadító” kormány ellen.


A mohácsi csata 1687-ben.
Egykorú metszetről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.

De az ország politikai jogait sem vették Bécsben kellő tekintetbe. Eszterházy nádor például hiába sürgette az 1681-iki országgyűlés törvényei egyik-másik pontjának a végrehajtását. Ez a tény az ország lakosságában felekezeti különbség nélkül elég nagy elégületlenséget keltett, s ezt a rémítő sok adó s a katonaság számtalan kihágása még inkább növelte.

Mindamellett a nép sikert nem remélve, lemondott arról, hogy elégületlenségét a panaszolkodáson kívül egyébként is kimutassa. Még azok is, a kik Thököly leghívebb pártfelei voltak, lemondtak ügyök diadalra jutásáról. Sőt Keczer Endre, egyike a leghatározottabb ellenzékieknek, még templomba sem járt, hogy ott Thököly valamely ügynöke vagy egyéb gyanús ember hozzá ne férhessen s ekép bajba ne keverhesse. Caraffa tábornok azonban el lévén telve gyanúval és gyűlölettel a magyarok, különösen pedig a nem katholikus magyarok iránt – jellemző az a mondása, hogy „ha tudná, mikép van erei között csak egy is, a melyben hajlam, vagy csak kímélet rejlik a magyarok iránt, kész volna azt kimetszeni és a tűzbe dobni” – továbbá meg levén győződve arról, hogy a kormány legszívesebben veszi s a legnagyobb érdemül tudja be az eljárást oly vállalatokban, a melyeket szükségesnek tart ugyan, de melyekbe fogni restel, ráadásul még roppant kincsvágyó ember lévén, elhatározá, hogy a felföldre rendkívüli törvényszéket kér.


Caraffa Antal gróf tábornok.
Egykorú metszetről. A cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyűjteményében.

Alkalmul a következő esemény szolgált. Nádasdy István feleségével: Thököly Máriával 1685-ben Munkácsra utazott sógorasszonyuk: Zrínyi Ilona látogatására. A látogatók soká maradtak, megkezdődött az ostrom s ők a várba szorultak. A vívás közben Nádasdy meghalt. Felesége szeretett volna a várból kijutni, azért Terzitől, az ostromzár parancsnokától, szabad elmenetelt kért. Megadták neki. Erre elhagyta a várat és Kassára költözött. Caraffa meg volt győződve arról, hogy Nádasdyné nem ment más okból Kassára, minthogy az ottani Thököly-pártiak és fivére között az összeköttetést fentartsa. Tanut nem találván, két volt markotányosnőt fogatott el, a kik kínzás vagy vesztegetés következtében mindenféle rémséges dolgot beszéltek az állítólagos összeesküvésről, s egyebek között azt vallották, hogy meg voltak bízva, mikép a Thökölyhez szítókat török és tatár segítséggel biztassák.

Caraffának ez elég volt, hogy föllépjen. Jelentést tett Lipót királynak az általa fölfedezett összeesküvésről, a mely szerinte alapjában rendítette volna meg a monarchiát, ha a császári fegyverek szerencséje a kitörésben meg nem gátolja s ha ő fel nem fedezi. Ez az alapja – úgymond – Thököly elbízottságának, a magyarok daczos viseletének. Az összeesküvést mindennél jobban szítja a bűntetlenség, a király szelídsége, a mely ártalmasabb a kegyetlenségnél, mert kegyelmezvén a gonoszoknak, veszedelembe ejti a jókat. Azért rendkívüli törvényszék fölállítását sürgeti, mert fél-rendszabálynak nincs semmi haszna: büntetni kell országszerte, nagyot, kicsit egyaránt elrémíteni, a hívek és őreik biztosítására. A körülmények erre igen alkalmasak. Mert a hadi szerencse jelenleg kedvez őfelségének, a lázadókat pedig azzal vádolja a világ, hogy szinte végső veszedelembe ejtették a kereszténységet. Büntetésöket nemcsak igazságosnak, hanem helyesnek is fogják találni. S nem átallotta hangsulyozni, hogy a birságok és elkobzások öregbíteni fogják a kincstárt, úgy hogy lehetővé válik azokra hárítani a háború okozta károkat, a kik szerzői valának. S hogy Lipót személyére hathasson, kiemelé még, hogy habár általában nem tanácsos a nyomozás eredményeit papirosra bízni, mégis tudatja, hogy az összeesküvők a felség személye ellen törnek. Természetesen a levegőből kapta ezt a hírt Caraffa, mert semmi alapja sem volt. Előterjesztését azzal fejezé be, hogy tudja, mikép igen gyűlöletes dologba ártotta magát; kéri tehát: küldje le Lipót Kinszkyt vagy Strattmannt, legbizalmasabb tanácsosai valamelyikét birótársul, hogy azzal egyetértve járhasson el ez ügyben.

Ily szörnyűségekre ragadtatja magát a gyűlölet és haszonlesés által elvezetett emberi természet!

Lipót király nem habozott megadni az engedélyt a rendkívüli törvényszék megalakítására. Hogy azonban saját lelkiismeretét megnyugtassa, hozzátevé, mikép Caraffa oly bűnök iránt ne támaszszon keresetet, a melyekért az illetők már kegyelmet nyertek; továbbá hogy a magyar törvények szerint járjon el; végül hogy igyekezzék mindent a vádlottak saját vallomásával igazolni. S hogy ez könnyebben megtörténhessék, szabadságot adott neki kínpad alkalmazására.


Eperjes XVII. századi látképe.
A „Neu eröffnete ottomanische Pforte” czimű, 1690-ben megjelent műből.

Nem kellett ennél több Caraffának. 1687. február elején Eperjesre érkezvén, elzáratta a kapukat és megalakítá a törvényszéket, a melynek tagjai kívüle a következők valának: Wallis ezredes, Fischer Mihály, a szepesi kamara elnöke, Pelsőczy György, királyi ügyigazgató, Megyeri Gábor, sárosmegyei jegyző, Szentiványi László, a hagyomány szerint az alávaló feladásban vagyis bűngyártásban párja Tábori Erzsók markotányosnőnek, Harter Mihály és Medveczky Mátyás, eperjesi tanácsosok, Fridericzi Péter és Juliáni Péter, eperjesi polgárok, Braheim Vilmos, danczigi születésű eperjesi lakos, Görtz Mátyás az eperjesi őrség parancsnoka és Burghardt Mátyás hadbíró.

És most megkezdődött a vádlottak összefogdosása. Majdnem kivétel nélkül előkelő és jó módú nemesek és polgárok valának, a kik vagy Thököly, vagy a városok szolgálatában állottak, de a kikre nem lehetett rábizonyítani, hogy a kegyelmi rendelet óta valamit tettek volna. Caraffa azonban ezzel nem gondolt. Előállott néhány hamisított levéllel – épúgy mint néhány év előtt a pozsonyi bizottság a protestáns papok ellenében – azaz tulajdonképen nem állott elő, csak hivatkozott rájok. A kínpadon is csikart ki vallomásokat. De így sem kerültek elő a bizonyítékok. Ő azonban a vádakat bebizonyítottaknak találta, mert mint magasztalója megjegyzi: „Felségsértés ügyében a gyanut is bebizonyított bűnténynek tekinté.” Az ítélet-hozatalnál is a rendestől egészen elütő eljárást hozott be Caraffa. A bírák ugyanis akképen szavaztak, hogy véleményöket a fülébe mondták, ő azonban összegezte s úgy mondta ki a végzést. A lelkiismeretesebb birák ez eljárás ellen kifogást is tettek, de hiába. Arra pedig csak kettőnek volt bátorsága, hogy kimondják, mikép ily törvényszékben nem vesznek részt. Wallis ezredes és Fischer kamarai elnök voltak ezek.

Nem fárasztjuk az olvasót a vér-törvényszék működésének részletezésével, a mely oly méltán nyerte el az „eperjesi mészárszék” nevet s melynek eljárásán még a kegyetlenség minden neméhez szokott egykorúak is megdöbbentek. Csupán a főbb mozzanatokra kivánunk kiterjeszkedni. Az első ítéletet márczius 3-ikán hirdették ki. Keczer Endrét, ennek vejét Zimmermann Zsigmondot, az eperjesi lutheránus kollégium buzgó felügyelőjét, a ki az uj templom építésére nagy buzgalommal gyűjtést eszközölt, amelyet aztán Thököly javára rendezettnek mondottak s ez volt a fővádak egyike valamennyire – továbbá Zimmermann üzlet-társát: Raucher Gáspárt és Baranyay Ferenczet arra itélték, hogy „összes ingó és ingatlan vagyonuk elkobzásán kívűl, érdemlett büntetésül és másoknak elrettentő például, jobb kezők előleges levágása után, a hóhér által lefejeztessenek, testök felnégyeltessék, testrészeik Eperjes körül több helyt az országúton kitűzessenek, fejök pedig a városon kívűl a pellengérnél egymás mellé szegeztessék. Így kivánván ezt az igazság.” Az ítéletet márczius 5-én csakugyan végrehajtotta rajtok harmincz zöld ruhás hóhér, és pedig Caraffa ablakai előtt.

Márczius 22-ikén ujabb kivégzések történtek. Ezuttal: Keczer Gábor, Endre fia, Sárossy Márton, az utóbbinak veje, Fleischacker György volt eperjesi városbíró, Medveczky Sámuel és Schönleben György volt városi tanácsosok voltak az áldozatok. Velök együtt kínozták Féja György volt kassai bírót is, ki a kínpadon meghalt, továbbá Feldmeyer Simont, az eperjesi őrség volt parancsokát, aki Petneházyval részt vett Buda ostromában s a ki csak öngyilkossággal kerülte el a kivégzést.

Május 9-ikén bárd alá kerültek: Bezegh György, egykor Thököly tanácsosa, Palásthy Gábor, Radvánszky György, Székely Endre, Véber Dániel és Frigyes, végül Kovács György. Királyfalvi Róth Jánost ellenben tizezer tallér lefizetése mellett szabadon bocsátották.

De Caraffa ennyi áldozattal nem érte be. Sorra fogatta el a legelőkelőbb nemeseket. Utoljára már mindenkit gyanuba vett s ez volt a szerencse. Addig, míg csak a prostestánsokat üldözte, hagyták működni, nem igen törődtek vele. De mikor később a leghatározottabb királypárti és katholikus főurakra is kiterjeszté figyelmét; mikor Kende Mártontól és Berthóty Ferencztől azt követelé: tegyenek vallomást Csáky István és Károlyi László ellen, Kálmáncsaytól, hogy valljon Draskovich Miklós országbiró ellen; majd mikor Petenada Györgytől és Géczy Istvántól oly vallomásokat akart kicsikarni, a melyek Eszterházy nádort, Erdődy bánt, sőt Hermann bádeni őrgrófot s a bécsi hadi tanács elnökét is mint Thököly czimboráit tüntetnék fel, a megyék felbátorodtak és követeket küldtek a királyhoz. A sok, megtámadott előkelőtől segítve, május havában csakugyan kieszközölték a királyi rendeletet, a melylyel véget vetettek Caraffa gazdálkodásának és itéleteinek megvizsgálására bizottságot küldtek ki. Mindazonáltal Caraffa nem mint kegyvesztett hagyta el Eperjest. Ellenkezőleg: a királyi kegyelem legnagyobb jeleivel vált meg tisztétől: tábornagy, császári titkos tanácsos s az aranygyapjasrend lovagja lett, ezen felül kinevezték az összes felső-magyarországi várak igazgatójává.

A magas fokra hágott ingerültség lecsillapításán kívül más oka is volt, hogy Lipót király az eperjesi mészárszéket ily hamar megszüntette. Ugyanis az utolsó években kivívott sikereket a magyar alkotmány néhány főbb pontjának megváltoztatására kívánta felhasználni. Be akarta hozni a trón örökösségét és eltöröltetni az aranybulla 31-ik pontját, a mely a nemzetet feljogosítja, hogy ha a király törvénytelenül uralkodik, intézkedéseinek „ellent mondhat és ellent állhat.”


Részlet I. József koronázási menetéről.
Egykorú metszetről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.

Korunkban e törvények szinten maguktól értetődnek. Máskép állott azonban a dolog felfogása eleinknél. A mi az első pontot illeti, akkoriban a választó monarchia nem volt szokatlan. Magyarországon kívül Német- és Lengyelországban is fenállott. Az örökös monarchia akkor még nem tudván az alkotmányossággal kiegyezni, a népek csakis abban találtak biztosítékot az uralkodók önkénye ellen, hogy az uj uralkodó csakis választás által juthat koronájához. Hazánkban nehezíté a helyzetet, hogy a király más országoknak is uralkodója volt, s ámbár megválasztásakor föltételeket kellett elfogadnia, mégis képes volt arra, hogy Magyarországot a legjelentősebb dolgokban valósággal tartománynyá sülyeszsze. Épen azért eleink között igen el volt terjedve a felfogás, s nem épen ok nélkül, hogy ha a nemzet jogainak ez a biztosítéka elmarad, Magyarország teljesen elveszti szabadságát, valóságos osztrák tartománynyá lesz, s a bécsi kormány Magyarország minden intézményét végkép felforgatja. Nem csoda, hogy még a költő Zrinyi Miklós is, a ki pedig a féktelenségnek a legkevésbbé sem volt barátja, a királyválasztást határozottan fentartandónak vélte. Kevesebb jelentősége volt az aranybulla híres pontjának. Mert ha a nemzetnek volt is joga az ellenállásra, azért mégis hűtlenségnek bélyegezték annak használatát. Így e törvény inkább csak erkölcsi jelentőséggel bírt, mintegy erkölcsileg fölmentvén az ellenszegülőt.

Ha az utóbbiról való lemondással nem is, de az előbbivel mindenesetre nagy fegyvert adott ki a nemzet a kezéből. Úgy kellett volna a lemondást eszközölni, hogy annak fejében határozott biztosítékokat adtak volna arra nézve, hogy Magyarország legfőbb hatalmának örökös volta sem az állam önállóságára, sem a belső politikai szabadságra nem lesz veszedelmes. Ámde Lipót király s miniszterei ily biztosítékok nyujtását elkerülni kivánták s épen ezért akarták az erre alkalmas időt régóta táplált tervök valósítására felhasználni.

E czélból Lipót király augusztus havában nagy tanácskozást hívott össze, a melyben a német minisztereken kívül Eszterházy nádor és Széchenyi prímás is vettek részt. A német miniszterek, az említett magyar urak elrettentésére, mindenféle teljes átalakítást sürgető kívánságokkal álltak elő, hogy így ama két pontnak kivánása nagy engedékenység jeléül tünjék fel.


Eszterházy Pál nádor aláírása.
(Gróff Eszterhás Pál m. k.)

S ez sikerült is. A magyar udvari párt megrettenve a bekövetkezhető átalakulásoktól, hogy a nagyobb bajt kikerülje, beleegyezett a két kivánságba. Ekkép meg levén nyerve az ujításoknak, Lipót s a bécsi kormány nyugodtan nézhetett az egybe hivandó országgyűlés elé.

Az országgyűlést október 18-ra hítták össze. A kitűzött napra oly nagy számmal jelentek meg a résztvevők, hogy az alsó ház termében nem volt elegendő ülőhely s a városi követek nagy része állni kényszerült. Október 30-ikán érkezett meg Lipót király, fiaival: Józseffel és Károlylyal s másnap felolvasták a királyi előterjesztéseket. Ezek úgy voltak szerkesztve, hogy az, mikép a király csak az említett két ujítást követeli, nagy mérséklet szinét viselje. „Adhatna ugyan ő felsége az országnak, a melyet részint a lázadók, részint a törökök kezéből annyi fáradsággal, veszélylyel, költséggel s az övéi vérének bőséges hullatásával foglalt vissza, teljes joggal uj törvényeket, s a mit fegyverrel foglalt el, azt a háború joga értelmében meg is tarthatná maga és örökösei számára, s külön kormányozhatná szelíd és alkalmas törvényekkel (?) – így hangzik a trónbeszéd egyik szakasza – mindazonáltal ő felsége vele született kegyelmességénél fogva a karok és rendek régi jogait, kiváltságait és törvényeit épségben hagyni s azokat a megkoronázandó uj király által esküvel megerősíttetni, a fegyverrel visszafoglalt részeket bizonyos móddal az országba visszakebelezni s a régi törvények alá vetni kivánja. De csak úgy, ha előbb megigazítják azt, a mi az esküformába nem iktatva II. Endre 1222-ik 31-ik törvényczikkének megtartásáról, egyszersmind pedig a felséges ausztiria ház örökösödésének jogát, a melyet ünnepélyes szerződésekkel szerzett s azon ház elsőszülött herczegeinek a királyi széken egymást szakadatlanul történt felváltásával tényleg megtartott, de a melyet az idők mostohaságából e század elején, a belső mozgalmak alkalmával, a rosszakaratúak sérelmes értelmezése folytán meggyöngítettek és kétségbevontak (?), a rendek méltányos kijelentéssel tökéletesen helyreállítják s az e végből alkotandó és a koronázási oklevélbe is beiktatandó törvényczikket örök időkre megerősítik.”

Mielőtt a rendek ez ujítás tárgyalásába bocsátkoztak volna, számos panaszos folyamodványt olvastak fel Caraffa áldozatainak özvegyei és árvái, valamint a bebörtönzöttek részéről. Határozattá lett, hogy ezek iránt felterjesztést intéznek a királyhoz, a mihez a főrendek is készséggel csatlakoztak.

A legfőbb teendő azonban az előterjesztésekben előadott királyi kivánatok teljesítése volt. Az udvar ezeket a következő három pontba foglalva terjeszté az országgyűlés elé: Az örökösödés csak ő felsége tulajdon ágyékából származú fimagzatra értetik, még pedig az első szülöttség rendje szerint; fimagszakadás esetén helyreáll a rendek választó joga. Abból, hogy Endre király törvényének az ellenállásra vonatkozó részét károsnak s mint ilyent eltörlendőnek nyilvánítják, nem kell arra következtetni, mintha az országnak egyéb szabadságaitól való megfosztását szándékolnák. Sőt a felség ez iránt irásban is kész az országot biztosítani. Végül ha a rendeknek az eskü szempontjából József főherczeg kiskorúsága miatt nehézségeik volnának, kész a felség azokat eloszlatni.


Széchenyi György érsek aláirása..

A törvényjavaslat elfogadását az alsóháznál Orbán István személynök, a felsőnél Eszterházy Pál nádor és Széchenyi György érsek vitték keresztül. S ez nem volt csekély feladat. A kivánságot ugyan nem merték a rendek egyenesen megtagadni, de alig voltak arra bírhatók, hogy a kérdés tárgyalásához fogjanak. A főurak, a kik akkoriban még nem tartották a felső-ház egyedüli teendőjének, az alsóház által már elfogadott javaslatok átvizsgálását, hanem ép oly jogosultaknak tartották magukat a kezdeményezésre, ez úttal az alsóháztól várták az ügy folyamatba hozatalát. Ezt a személynök is ajánlotta nekik, mondván: „Az a nézet sohase tartóztassa nagyságtokat és kegyelmeteket ennek tárgyalásától, mintha előbb az uraknak kellene nyilatkozniok. Hiszen ő felsége nem királyválasztást tűzött elénk, a mikor csakugyan a nádort illeti az első szó s így tovább, hanem király-koronázást.” Egyébként is elővette a személynök minden ügyességét: hol a királyi ház érdemeit és hatalmát magasztalta, hol igért, hol fenyegetőzött. S nem eredmény nélkül. Történt ugyan néhány ellenkező felszólalás: de Orbán kijelenté, hogy alkudni, föltételeket szabni nem lehet, mire az alsóház november 7-én egyhangúlag elfogadta a királyi kivánalmakat. Csak Kende Ádám szathmármegyei követ jelenté ki, hogy a „tizenhárom megye” s a hozzájok csatlakozott Bihar utasításai az ellenkezőt tartalmazzák ugyan, de az egyértelműséget nem akarják megzavarni.


Eszterházy Pál nádor.
Weigel F. rézkarczáról, a csász. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyűjteményében.

A főrendiháznál az agg Széchenyi érsek szólt kitűnő ügyességgel a javaslat mellett, igen helyesen hangsúlyozván, hogy a nemzeteknek nem is annyira uralkodóik iránt való tiszteletből, mint saját érdekök szempontjából kell a királyválasztás jogáról lemondaniok. Mindazonáltal sokan voltak, a kik a javaslatot rossz szemmel nézték. A főrendeket a királyválasztás közelebbről érdekelte az alsóháznál, mert hiszen rajtok fordult meg a királyválasztás. Leghatározottabban emelt szót Draskovich Miklós országbíró, kijelentvén, hogy szívesen megválasztja ugyan Józsefet, de az örökös királyságot veszélyesnek tartja a nemzet szabadságára. Ámde mikor a király keményen rászólt: „Te vagy hát egyedül, a ki nem akarja fiamat örökös királyul elismerni?” ő is elnémult, másnap pedig becsmérlő iratot talált helyére csempészve, állítólag a német miniszterek megbízásából, a mi annyira felbőszíté, hogy azonnal szélütés érte, minek következtében pár nap mulva meghalt. Ezután a főrendek is elfogadták a javaslatot s november 10-ikére megegyezett a két ház a királyhoz e tárgyban intézendő fölterjesztésen.

Alig fogadták el azonban ez alakjában az örökösödést, a spanyol követ udvara nevében azon való neheztelésének adott kifejezést, hogy Lipót király a Habsburg-ház spanyol ágára is nem mondatta ki. Mire Lipót nem akarván a rokon házat megsérteni, Eszterházy nádor útján e kívánság teljesítését is kivitte a rendeknél.

Most már rendben lévén ez ügy, november 9-ikén a kilencven éves Széchenyi érsek megkoronázta a kilencz éves főherczeget.


I. József ifjúkori arczképe.
Egykorú metszetről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.

Előkerült a protestánsok ügye is. Ezek az 1681-ik törvénybe „csúszott” hibák megigazítását kérték, a katholikusok pedig az akkor engedett jogoktól is meg akarták őket fosztani. Végre a király kivánságára ez ügyben az 1681-iki törvényeket állították helyre. Az 1688-iki január 25-ikéig huzódott országgyűlés egyéb pontjai közül figyelemre méltók még a következők: Az eperjesi törvényszék foglyait szabadon bocsátják, a hűtlenségi pöröket ezentúl csak törvényes úton fogják tárgyalni, a jezsuitákat törvényes testület gyanánt beveszik, a főuraknak hitbizományok alkotását megengedik, a honosítás díja ezer arany, a városok számát különös ok nélkül nem szaporítják.

Buzgósága jutalmául Eszterházy nádor még a gyűlés folyama alatt elnyerte azt, ami után oly régóta sóvárgott: a római szent birodalmi herczegi czímet.

E közben egyre folyt a háború a török ellen. Még 1687-ik évben november 22-ikén megadta magát Palota Eszterházy Jánosnak, aki oly régen ostromolta. Deczember 7-ikén pedig Eger őrségének parancsnoka írta alá a szerződést, a mely szerint a vár kapuit azonnal megnyitja, mihelyt az alkupontokat Lipót király is megerősíti. Ez megtörténvén pár nap alatt, a török őrség Váradra kírértetett. A lakosság azonban legnagyobbrészt megkeresztelkedett és ott maradt. Még magasabb tisztséget viselt emberek is tértek át, például egy alaj-bég, a ki azontúl Báthori Lászlónak nevezte magát, továbbá számos özvegy asszony, a kiknek férjök az ostrom alatt elesett. Az egri törökök, a kik már a török uralom alatt is jó részt tudtak magyarul, most magyar neveket vettek fel, egészen beolvadtak a keresztények közé, mindazonáltal még a mult század derekán is volt némi összetartás a volt törökök között.


I. József koronázása.
Egykorú metszetről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.

Egernek általános öröm között történt bevételénél nem kisebb jelentőséggel bírt a következő év legelső nagyobb eseménye: Munkács, a bujdosók utolsó erőssége január 14-ikén megadta magát.

E vár védelme a magyar történelem legfényesebb lapjainak egyikét tölti be. Munkács erős védelmi pont volt. Hatalmas lápok és rengeteg erdők szinte lehetetlenné tették a hozzá férkőzést, s ha valaki ezeken mégis keresztül hatolt, csatornákra és hatalmas kőfalakra bukkant. A palánk közepette délnyugotra a várostól, meredek hegy tetején emelkedett maga a tulajdonképi vár. Még ez is, bár közös fallal ellátva, hármas erősség volt s az egész várba csak egyetlen kapu vezetett. Nem csoda, ha a nép bevehetetlennek tartotta. Mikor az 1685-ik évben Thököly ügye teljesen hanyatlásnak indult s nemsokára maga fogságba került, Zrinyi Ilona elhatározta, hogy nem követi férjét az örökös bujdosásba, hanem Munkácson vonul meg, a mely ötezernyi válogatott kurucz őrséggel s több évre elégséges eleséggel volt ellátva. Egyszersmind azt az igéretet tette férjének, hogy ha törik-szakad, Munkács várát megvédi. És szavának állott. Meghiúsított az 1685-ben Munkács alá szállott ellenség minden törekvését. Fenn tudta tartani az összeköttetést a külvilággal: levél ment a szultánhoz, a melyben „a Munkács várába zárkózott urak és nemesek, lovasok és gyalogok ügyöket s az általok képviselt magyar szabadságot” a szultán védelmébe ajánlák, török követek jutottak be, a kik Zrinyi Ilona buzgalmát dicsérték s további buzditásul aranyhimzésű selyem-köntösöket s egyéb ajándékokat vittek neki. Arra is képes volt, hogy mikor férjének elfogatása tudomására jutott, szavát ezen alávalóság ellen fölemelje. Azután is fentartotta urával a levelezést s ha Thökölytől csak kissé vigasztaló levél érkezett, felolvasta az őrségnek, hogy abból bátorságot merítsen.

A valóban nőies asszony – mert ilyennek ismerjük őt családi életében – Munkácson igazi katonává vált: sisakkal, pénczéllal, karddal jelent meg a legveszélyesebb helyeken s példáján ugyancsak felbuzdultak vitézei. Megtörtént, hogy ellenséges bomba a fejedelem-asszony szobájába esett, de ez sem tette ingataggá. S a mellett még gyermekei nevelésére is volt gondja. Valóban mint a magyar nő példányképe áll előttünk.

A derék asszonynak két társat rendelt férje a vár védelmének intézésében: egyik Radics Endre várnagy, a másik Absolon Dániel, a fejdelem-asszony tanácsosa volt. Mindketten kemény lutheránusok és Thökölynek régtől fogva legbizodalmasabb emberei. Hosszú ideig ők is osztoztak úrnőjük lelkesedésén. Azonban idővel ez elszállott belőlök. Kétségbe kezdték vonni, hogy Thököly valaha segítségökre jöhessen. Megtudták ugyanis, hogy a törököket majdnem teljesen kiűzték az országból, valamint azt is, hogy habár Thökölyt kibocsátották is a fogságból, azóta sohasem adtak annyi erőt rendelkezésére, a mennyivel csak kisérletet is tehetett volna a felvidéken. Így történt, hogy az utolsó időben a vár asszonyánál szószólói lettek a vár feladásának.


Eger ostroma 1687-ben.
Egykorú metszetről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.

Eger eleste után Caraffa, a ki Munkács ostromát ez idő szerint vezette, levelet írt hozzá, a melyben elmondá, mily nyomorúságos helyzetbe jutottak a törökök s milyenbe Thököly. Az olasz, ki nemcsak a mészárláshoz, hanem a sima beszédhez is értett, különösen hangsúlyozta, hogy Zrinyi Ilona mennyi kárt tesz a védelemmel gyermekeinek. Mindazonáltal még most is hajlandó lett volna ujból visszautasítani az ajánlatot, de Radics és Absolon az eleséget pazarolták s részben el is rejték, hogy az éléstár kimerült voltára hivatkozhassanak. S ez kényszeríté a hős asszonyt, hogy 1688 elején Munkács várát feladja.

Az alkudozások alatt minden ügyességét megfeszíté, hogy a feladás fejében férje számára kegyelmet eszközölhessen ki, de hiába. Saját és gyermekei jószágait ellenben biztosították – Munkács és Szent-Miklós kivételével – valamint a teljes bocsánatot és jószágaik visszaadását a Munkácson levők részére. Legterhesebb minden pont között volt az, hogy a fejedelem-asszonynak és gyermekeinek Bécsbe kellett költözniök, sőt e várost császári engedély nélkül nem is hagyhatták el; továbbá az, a mely kilátásba helyezé, hogy nemcsak férjétől, hanem gyermekeitől is el fogják szakítani. Kimondták ugyanis, hogy a Rákóczy árváknak a császár, illetőleg az, a kire e tisztet ruházni fogja, lesz a gyámjok.


Munkács vára.
A „Neu eröffnete ottomanische Pforte” czimű, 1690-ben megjelent műből.

Caraffa elrendelte, hogy senki se merje az átadás hírét s okait Thökölynek megvinni, mert az erkölcsileg halott. Sőt buzgalmában annyira ment, hogy már holt hírét is költötte a nagy bujdosó vezérnek. De erre ez válaszul a magyar néphez felszólítást bocsátott ki, melyben kijelenté, hogy még él Isten kegyelméből, él a magyar nép elnyomott szabadságának oltalmára; pedig igéreteket tesznek neki arra az esetre, ha a fegyvert leteszi, orgyilkosokat bérelnek fel ellene, de ő nem tud ügyének árulójává lenni. Egyuttal emlékezteté a nemzetet Caraffa mészárlásaira, hivatkozott a török óriás segédforrásaira, a melyek ha egy időre zavar áll is be nálok, nem apadnak ki. Leveléből azonban nagyon kitetszik, hogy magát már igen elhagyottnak érezé. Mind hiába. Buda és Eger visszavétele után lehetetlenné vált Magyarországon az a politika, a mely a török uralmára volt alapítva s így a dolgok természetes fejlődése okozta, hogy Thököly itthon mindinkább elveszté a talajt maga alól.


Miksa Emánuel bajor választó.
Egykorú metszetről.

De térjünk vissza a török háborúhoz. Az 1688-ik évi hadjárat ismét nem csekély eredményeket mutathatott fel. Fővezérré Károly herczeg helyett Miksa Emánuel bajor választó fejedelem lőn, a ki csak ez alatt a föltétel alatt volt hajlandó segéd-csapatait ipa rendelkezésére bocsátani. A hadjárat czéljául Nándorfehérvárt tűzték ki s általában jó előjelnek vették, hogy Székes-Fehérvár a tulajdonképi hadjárat megkezdése előtt, május 19-én, az azt régóta vívó Batthyány Ádám kezébe került. A fővezér későn érkezvén a sereghez, Nándorfehérvár vívása csak augusztus elején kezdődött. A város lakossága augusztus 9-én kiköltözködött s maga a város leégett. Szeptember 6-ikán pedig a várat vették be rohammal. Az őrség kegyelemre adta meg magát s legnagyobb része felkonczoltatott. Erre a nem messze levő török had visszavonulván, több dunaparti hely szintén a győzők kezébe került.


Székesfejérvár XVII. századi látképe.
A „Neu eröffnete ottomanische Pforte” czimű, 1690-ben megjelent műből.

Ugyanabban az évben Caraffa, a ki ez évben szerződésileg megszállta Erdélyt, Sólymost, Lippát és Lugost vette be, azután a sereg egy részének élére Veteranit állítá, a ki meg Karánsebest, Orsovát foglalta vissza, sőt Csernecz, Mitrovácz és Viddin kézrekerítésével Oláh- és Bolgárországra is kiterjeszté a háborút. A havaslalföldi vajdát arra is rábírta, hogy tartományában tizenkét ezrednek s a tüzérségnek téli szállást igért adni, s hogy addig is, mint Lipót hűbérese havonként 4200 forintot fizet. Utóbb azonban – tekintettel kivált arra, hogy ez évben XIV. Lajos franczia király ujabb háborút indított Lipót ellen – kissé merésznek találták a hadműködés területének ily mértékű kiterjesztését s Veterani visszavonult Erdélybe.

A hadjárat másik melléktere volt Bosznia, a hol Lajos bádeni őrgróf volt a fővezér. Ez Erdődy bánnal egyesülve bevette Kosztajniczát, őrséget vetett a töröktől pusztán hagyott Dubiczába és Gradiskába, szeptember 7-ikén nagy győzelmet aratott Derbendnél, egy az övét sokszorta felülmuló hadseregen, végre még Zvornikot is kézrekeríté.


Zrinyi Ilona feladja Munkács várát.
Madarász Viktor festménye. Az Orsz. Képzőművészeti Társulat műlapjáról.

Szerényebb eszközök álltak rendelkezésére az 1689-ik évi hadjáratban, mert a franczia háború a legnagyobb mértékben folyt s ez vette igénybe úgy Lipót, mint a német birodalom erejének nagy részét. A háború elvonta az eddigi hadjáratoknak a fővezérségért versenyzett két főemberét: Károly lotharingiai herczeget és Miksa Emánuel bajor választó-fejedelmet. A csak 24.000 vitézből álló fősereg vezérletét ez évben Bádeni Lajosra bízták. Ez a Morava vonalán készült előnyomulni, azonban már Jagodinánál útját állta a Redseb basa nagyvezér vezérlete alatt álló 40,000 főre menő török sereg, a melyet Thököly is támogatott, de már leginkább csak török s tatár, és nagyon kis részben magyar haddal. Lajos őrgróf Grabováig visszavonta csapatait, ott átkelt a folyón s augusztus 29-ikén és 30-ikán nagy győzelmet aratott, mely alkalommal az egész török tábor száznál több ágyúval és nagy zsákmánynyal jutott a kezébe. E győzelem után bátran követhette a török hadat, a mely a Nisava völgyében ugyan ujból rendbe szedelőzködött, de csak azért, hogy szeptember 24-ikén ujabb ütközetben tönkre tétessék. Tízezer török hullott el vagy fult a Nisava vizébe. Erre megadta magát Nis városa is, a hova Pálffy Miklós került őrségre hajdúival.


Nándorfejérvár XVII. századi látképe.
A „Neu eröffnete ottomanische Pforte” czimű, 1690-ben megjelent műből.

Ezután a már egyszer keresztény kézben volt Viddin alá szállott seregével a fővezér, mely város mint Oláh- és Bolgárország kulcsa igen nagy jelentőséggel bírt. A város az első napon kaput tárt, néhány nap mulva: október 29-én pedig megadta magát a vár őrsége is. Ezután több kisebb, a töröktől ez évben elfoglalt vagy lerombolt várat vett ismét vissza Lajos, vagy állított helyre. Most már könnyű volt az oláh vajdára is hatnia, a ki kénytelen volt november 1-étől május 1-ig téli szállást adni tizenkét ezrednek s azokat, valamint a Viddin őrségét tevő fél-ezredet mindennel ellátni.

A 1689-ik évi hadjáratnak különben egy az udvart régóta foglalkoztató tervnek valósítása vagy legalább előkészítése volt a czélja. Ugyanis arról volt szó, hogy megujítsák a magyar korona igényeit az al-dunai tartományokra s azokat a fellázítandó keresztények segítségével érvényesítsék. Ez a terv leginkább a szerbeknél talált visszhangra, a kik közül több év óta félkatona-félrabló szervezetű csapatok alakultak, a melyek a császári hadseregeknek mint kalauzok, kémek és egyebek nem csekély szolgálatokat tettek.


Veterani Frigye tábornok.
A „Neu eröffnete ottomanische Pforte” czimű, 1690-ben megjelent műből.

Nagyobb szabású fölkeltésére a szerb népnek azonban e csapatok nem voltak elegendők. E czélból valami egységes vezérletre lett volna szükség, a mire meg – nem lévén a szerbeknek nemességök, sem egyéb előkelő osztályuk – nehéz volt alkalmas embert kapni. Így állván a dolgok, az udvar két kézzel ragadta meg az alkalmat, midőn egy Brankovics György nevű ember, a ki azzal dicsekedett, hogy a hasonló nevű fejedelmi ház sarjadéka, eszközül kínálkozott e czélra. Brankovics, kinek a fejedelmi származásra a név egyezésén kívül semmi bizonyítványa nem volt, igen élénk eszű, kellemes modorú ember volt. Bátyjától: Száva borosjenői püspöktől neveltetvén, különösen a nyelvekben szerzett jártasságot. Ennek köszönheté, hogy Apaffy fejedelem udvarában mint tolmács kapott alkalmazást. Egyháza érdekében megfordult Oroszorzágban is, később pedig a havasalföldi vajda alkalmazta udvarában. Mint ilyen lépett először összeköttetésbe a bécsi udvarral, amely már 1683-ban bárói rangra emelte.


Lajos bádeni őrgróf.
Egykorú metszet nyomán. Az „Osztrák-magyar monarchia irásban és képben” czimű mű I. kötetéből.

Minél inkább közeledett a császári had a többnyire ráczoktól lakott vidékhez, annál inkább növekedett Brankovics jelentősége, miután megnyerő tulajdonainál fogva csakugyan sikerült jelentékeny pártot szereznie. 1688-ban azt az ajánlatot tette Bécsben, hogy 30,000 emberrel, sőt többel is fogja támogatni a sereget s a bécsi kormány nem is habozott elismerésének e nagy ajánlat iránt azzal adni kifejezést, hogy Brankovicsot grófi rangra emelte. Annyi bizonyos, hogy nehány ezer menekülőt gyarmatosul a Szerémségbe kalauzolt, de hogy a sereget nagyobb mértékben támogatta volna, arról semmit sem tudunk. Ellenben bizonyos, hogy nagyravágyó gondolatok szállták meg s támaszkodva a népnél, különösen annak vezéreinél: a papoknál szerzett népszerűségére, azzal a tervvel foglalkozott, hogy a török alatt élő ó-hitű népeket hatalma alatt egyesíti s ennek megfelelőleg 1688 végétől „Illyria, Szerbia, a Szerémség, Moesia, Thráczia, Bolgárország és Bosznia deszpotája” czímet vett fel.

De ilyes föllépése sehogysem volt inyére a bécsi kormányköröknek. Bádeni Lajos ennek következtében 1689 őszén elfogatta. Mint foglyot Szebenbe, majd Bécsbe, végül a csehországi Egerbe küldték, a hol 1000 forintnyi évi nyugdíjából egész 1711-ig élt, a szerbek történetével foglalkozva s mindig remélve az idő eljöttét, mikor méltányolni fogják.


Harcz a törökökkel.
De Lys festménye. Eredetije az egri lyceumban.

Elfogatásának híre, mint gondolható, rossz hangulatot keltett a szerbekben, de ez nem tartott sokáig. Két férfiúnak volt ebben kiváló érdeme: az egyik Csernovics Arzén volt, a ráczok ipeki pátriárkája, a ki népét nem tartván képesnek arra, hogy magára hagyva fölszabaduljon a török alól, csak a császáriakhoz való szoros csatlakozástól várt sikert s hogy ezt lehetővé tegye, a csatlakozás érdekében működött népénél s különösen az alatta álló papságnál; a másik Piccolomini Enea Sylvio császári generális volt, a ki igen értett ahhoz, mikép kelljen ily műveletlen népet megnyerni. Ő a Nisava mellett vívott szerencsés csata után nyugotra fordult, az úgynevezett Ráczországba (Rascia) s ott Pirotot, Prisztinát, Novibazárt, majd a Balkánon átkelve Üszküböt is bevette. Itt tudomására jutott, hogy a nép között az a rege van elterjedve, a mely szerint oly fejedelem fogja őket a török uralom alól fölszabadítani, a kinek seregében tevék lesznek s azok hátán idegen állatok. Nagyszámú majmot, papagájt és hasonló állatokat szerzett be tehát s azokat a Nisava mellett vívott csatában zsákmányul esett tevékre ültette. Ezzel természetesen még inkább megnyerte az iránta különben is jól hangolt népet, azonban a császáriak nagy kárára még ez évben elhalt. Tisztét a különben igen derék Veterani vette át, de ez távolról sem értett a rácz néppel való bánáshoz.

A következő 1690-ik évben is kevés pénzt fordíthatott a kormány a török háborúra, igénybe lévén véve a franczia háborútól s ezenkívül Józsefnek január 26-án történt császárrá koronázása is nagyot rántván a rendszerint nem nagyon telt császári kincstáron. Bádeni Lajos ennek következtében legczélszerűbbnek találta, ha ez évben a hadsereg leginkább csak a védelemre szorítkozik. Veterani azonban vérmes reményekkel volt eltelve az iránt, hogy a különböző szlávok s az albánok segítségével még tovább is terjeszthetik a hódításokat s a hadi tanács rendeleteiben részben inkább az ő, mint a bádeni őrgróf előterjesztéseit fogadta el. Lajos ennek következtében nem is akarta ez évben a fővezérletet magára vállalni s csak sok rábeszélésre volt arra bírható, hogy julius végén a sereghez induljon.

A viszonyok különben úgy alakultak, hogy ez évre nem annyira a keresztények, mint inkább a törökök írták elő a hadjárat menetét. Redseb letétetvén, megfojtatott s a nagyvezéri méltóságot a tudós hírében álló Köprüli Musztafa, Achmed volt nagyvezér öccse, vette át. Ez erélyes kézzel fogott az ország bajainak orvoslásához s figyelmét még a birodalom keresztény alattvalóira is kiterjeszté. Örömmel tapasztalá, hogy a keresztény katonák zsarolásai és kicsapongásai következtében a „rájáh”-k között – így hívják Törökországban a keresztényeket – igen megcsappant a nagy lelkesedés, a melylyel kezdetben a császáriak iránt viseltettek, s hogy őket még inkább elvonja tőlök, könnyített a reájok nehezedett terhek súlyán. Aztán azon működött, hogy a lengyelekkel, méltányos külön békét hozzon létre, a császárral való alkudozásoknak ellenben, a francziáktól is izgatva, véget kívánt vetni, remélvén, hogy a török birodalom erejének megfeszítésével legalább annyira viheti a dolgot, hogy ha nem sikerül is az elszakított területeket visszaszerezni, legalább mérsékelheti Lipót kivánságait, a melyek szerint – mint az a töröknek ismételt békeajánlataira adott válaszokból kitünt – nem csak egész Magyarországot, hanem még Szerbiát, Boszniát, Oláhországot is követelték. Ezenfelül arra is volt kilátás, hogy Erdély, mely az utolsó években egészen alávetette magát Lipótnak, ismét a török részre fog állani. Apaffy Mihály ugyanis 1690. április 15-ikén elhunyt s a török kormányférfiak azon voltak, hogy utódává régi hivök: Thököly Imre lehessen. Ez kieszközlé azt is, hogy a havasalföldi vajda, a ki az utolsó években mindkét nagyhatalommal jó lábon igyekezett állani, de az elmult évben Lipótnak hódolt, ismét a törökhöz forduljon.

Bádeni Lajos útjában sajnálattal győződött meg arról, hogy a legjelentősebb erősségek, mint Buda, Eszék, a lehető legrosszabb karban vannak s így nem a legjobb hangulatban érkezett augusztus 26-ikán Jagodinára, a hol nagy hadi tanácsot tartott. Tudomására jutván, hogy Thököly Erdélybe ütött s hogy az ottani sereget tönkre tette, elhatározta, hogy a fősereggel ellene megy, nehogy ujabb mozgalom támadjon a magyarok között, a mi a császáriakra minden egyébnél veszedelmesebb lett volna. A többi hadi tereken ennélfogva a védelem volt kizárólag a jelszó. Sőt a távolabb eső helyek, mint Nis parancsnokainak utasításába még azt is felvették, hogy igyekezzenek ugyan lehetőleg ellentállani, de csapataikat fel ne áldozzák. Ilyképen rövid időn elesett Bodon (aug. 29.,) majd Fetiszlán, Orsova, Galambócz, Rám, Szendrő és Nis. Október 1-én Nándorfehérvárat vették ostrom alá a törökök, a melynek Aspremont volt a parancsnoka. E tábornok jegyese lévén Thököly mostoha leányának: Rákóczy Juliannának, az udvar nem bízott teljesen benne, amiért Croy herczeget küldték Nándorfehérvárba parancsnokul. Ez október 8-án be is ért a várba, a hol épen e napon borzasztó szerencsétlenség történt: a várban felrobbant három, a vízivárosban pedig egy puskaporos torony, a mi oly rázkódást idézett elő, hogy a falak összedőltek s a törökök könnyű szerrel benyomultak. Az őrségből igen sokan vesztek el, maguk a parancsnokok is veszedelemben forogtak. A törökök azonban nem használták fel a győzelmet. Megelégelték Nándorfehérvár megszállását, a túl a tiszai várak ujból való ellátását s a csekélyebb jelentőségű Lippa, Lugos és Karánsebes bevételét, aztán haza vonultak.


Nagy-Kanizsa XVII. századi látképe.
A „Neu eröffnete ottomanische Pforte” cizimű, 1690-ben megjelent műből.

E közben Bádeni Lajos Thökölyt október végén ismét kiszorítá Erdélyből, melynek védelmét most Veteranira bízta. Egészben véve azonban az ez évi hadviselés nem volt szerencsés. A boszniai, szerbiai és aldunai erősségek Nándorfehérvárral együtt elestek s ezek fejében a keresztények csak egy szerzeményre hivatkozhattak: Batthyány Ádám gróf és Zichy István ugyanis hosszas vívás után április 13-ikán bevették az igen jelentékeny, de most már a többi török birtoktól teljesen elvágott Nagy-Kanizsát.

Az 1690-ik évi hadjárat igen alkalmas volt arra, hogy Bécsben riasztóul szolgáljon. Belátták, hogy a török, habár néhány éven át igen nyomorúságosan viselkedett, még mindig félelmes ellenség s ezért 1691-re bővebben rendeltek csapatokat ellene. Ez évben ismét Bádeni Lajos volt a fővezér, a ki a fősereggel augusztus 12-ikén érkezett Zimonyra. Augusztus 18-án Szalánkemen-nél megütközött az ellenséggel s jelentékeny diadalt aratott. Tizenkétezer török hullott el, köztük a derék nagyvezér; az egész tábor s a nagyvezér pénztára pedig zsákmányul esett. Azonban a császári hadnak is 3000 halottja – köztük volt Souches tábornok, Károly holsteini herczeg és Zrinyi Ádám, Miklósnak fia – és 4000 sebesültje volt, úgy hogy a veszteség, valamint a betegségek s a naszádoknak a török hajók által történt elpusztítása annyira meggyöngíté a császári sereget, hogy az e győzelemmel beérvén, nem nyomult tovább. Hogy azonban az őszi idő beálltáig is legyen teendője a katonaságnak, nagyobb erővel a régóta megszállott Nagyváradot vívatta a fővezér.

Az 1690-ik évi hadjáratnak belügyi tekintetben igen nagy következménye volt Magyarországra nézve. A sereg nem lévén képes csak kísérletet is tenni déli Szerbia megtartására, Csernovics kénytelen volt az ipeki patriárkai széktől megválni, a melyet most a törökkel tartó Karadsa Jován foglalt el. Vele együtt elhagyá lakóhelyeit híveinek nagy része – állítólag 37,000 család – hogy Magyarországon keressen menedéket.

Junius 18-ikán Csernovics a még keresztény kézben levő Nándorfehérváron népe előkelőivel gyűlést tartott, a honnan Diákovics Ézsiást kérelmeikkel Bécsbe küldték. Lipót erre augusztus 21-én kelt rendeletében a ráczoknak teljes vallásszabadságot biztosított, a patriárkát eddig gyakorlott egyházi és világi hatalmában megerősíté, kimondá a tized-mentességet s a patriárkát még arról is biztosítá, hogy a mennyiben királyi hatalma alatt vannak vagy az alá kerülnek: Magyarországon kívül még Görög-, Rácz-, Dalmát-, Bolgár-, Bosnyák-, Horvátország, Herczegovina, Illyria és Moesia összes görög hitű lakói is ő tőle függjenek.

Egyszersmind megkezdődött a jövevények megtelepítése. Csak addigra telepítették őket ide, míg előbbi lakóföldjükön helyreáll a béke s a biztosság, a mikor visszatérhetnek. A patriárka részére adományozott sziracsi uradalom is csak addig lesz birtokában, míg előbbi lakóhelyét: Ipeket Lipót diadalmas hadai rövid nap visszafoglalják. Az ekkép csak ideiglenesen behozott nép részben a városokban nyert szállást, így Budán, Székes-Fehérvárott, Esztergomban, Komáromban, Egerben, Aradon, Szegeden, Pécsett, Mohácson, Szent-Endrén stb., részben pedig a határszéleken, továbbá a Duna, a Tisza s a Maros mellett: Bácsban, Csongrádban, Csanádban, Aradban és Zarándban.


A szalánkemeni csata.
Egykorú metszetről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.

A ráczok ilyetén betelepítése nem csekély kárára vált az országnak. A diadalmas hadjáratok, a melyek őket „rövid nap” ősi fészkeikbe visszaviendők voltak, soha sem jöttek létre s így itt ragadtak. De miután csak ideiglenes betelepülőknek tekintették őket, elmulasztották szabályozni a köztük s a magyar hatóságok és intézmények közt levő viszonyokat. Ez pedig oda vezetett, hogy a rácz gyarmatosok valóságos külön államot képeztek az államban. Az összeütközések köztük s a többi hatóságok között mind gyakoriabbakká váltak. Különösen az a körülmény adott alkalmat sok összeütközésre, hogy a ráczokat a tized alól fölmentették. A magyar főpapok, a kiknek megadták a tized-szedés jogát a protestánsok felett is, nem akarták átlátni: miért tegyenek kivételt épen a ráczok? A kormány azonban a ráczokkal a magyarokat mintegy sakkban kivánván tartani, megadá a jövevényeknek, a mit az ország ősi lakosaitól megtagadott s szigorúan megparancsolta mindeneknek, hogy a ráczok tizedmentességét tiszteletben tartsák.

Az is sok összeütközésre adott alkalmat, hogy a megyék a területökön levő rácz helyeken is akarták hatósági jogaikat gyakorolni, míg a ráczok nem voltak hajlandók a megyék fenhatóságát elismerni. Csak egy század mulva vetettek nagyjából véget e természetellenes állapotnak, némi tekintetben azonban még most is érezzük káros következményeit.

* * *

Az erdélyi államférfiak, miután II. Rákóczy György és Kemény János példáján tapasztalták, hogy nem jó, ha szakítanak hazájok régi, hagyományos politikájával, ismét azzal akartak a kis országnak nagyobb jelentőséget szerezni, hogy összeköttetést tartottak fenn a magyarországi elégületlenekkel. Különösen Teleky Mihály, egyike a kis országokban kifejleni szokott ravasz diplomatáknak, volt e politika szószólója, abban a nézetben lévén, hogy Erdély csakis Magyarországon, különösen annak a politikai elnyomás s a vallásos üldözés következtében folytonosan ellenzéki magatartású tiszai részében nyerhet az elvesztettekért kárpótlást. Ámbár az erdélyi előkelők között e politikának ellenzői is voltak, magát a fejedelmet könnyű volt megnyerni, mert buzgó református lévén, nehéz szível viselte hitsorsosainak elnyomását s a beavatkozástól sorsuk jobbra fordulását remélé.


Teleki Mihály arczképe és aláírása.
Az arczkép a marosvásárhelyi Teleki-könyvtárban, Morelli metszete. Az „Osztrák-magyar monarchia irásban és képben” czimű mű III. kötetéből.

E szempontból jártak az erdélyi követek a portán a Wesselényi-féle összeesküvés érdekében, ez volt oka, hogy a bujdosók Erdélyben szervezkedhettek; egy szóval ez volt alapja ama segítségnek, a melyet hol burkoltabban, hol nyiltabban nyujtottak az erdélyiek e század egész nyolczadik évtizedén keresztül a magyar elégületleneknek. Csakhogy mire a viszonyok akkép alakultak, hogy a török jónak látta megengedni az erdélyieknek a nyilvános segélynyujtást, akkorra elment attól azoknak, vagy legalább Erdélynek időközben mindenhatóvá lett államférfiának: Telekynek, a kedve. A nézet-változásnak oka főleg az volt, hogy két oly kiváló egyéniség, mint az időközben a bujdosók vezérévé lett Thököly és Teleky, nem tudott összeférni. Így esett, hogy 1681-ben már igen kedvetlen volt együtt-működésök, még inkább 1682-ben, a mikor a törökök Thökölyt már határozottan elismerték Apaffyval egyenlő rangú fejedelemnek, s ennek következtében nem volt többé kilátás arra, hogy a tiszai vidéket Erdélyhez csatolják. Még inkább növekedett az ellentét köztük 1683-ban, a Bécs ellen intézett hadjárat alkalmával.

Minden elő volt tehát készítve arra, hogy Thököly és Erdély között kitörjön az ellenségeskedés s hogy Erdély a töröktől elszakadjon, mihelyt a külső viszonyok azt megengedik. Mert Thökölynek a portán több becsülete volt Apaffynál. Teleky mintha megérezte volna a török birodalom romlását. Mert ugyanakkor, mikor az erdélyi sereg a bécsi hadjáratra kiindult, követet küldött Lipóthoz, azzal mentegetőzvén, hogy azt csak kényszerűségből teszi.

A bécsi győzelem s a hadi szerencsének továbbra is a császáriak részén maradása mindinkább megérlelték Telekyben a gondolatot, hogy Erdélynek le kell mondani a török szövetségről s a győzőkhöz való csatlakozással menteni meg annyit önállóságából, a mennyi megmenthető. Ez az átállás természetesen nem történhetett könnyű szerrel. Sokan voltak az erdélyiek közül, akik arra hivatkozva, hogy Erdélyt mindig nyomoruságba döntötte a töröktől való elszakadás, a pártváltoztatást veszedelmesnek találták, annál inkább, mert nem hitték, hogy a háború annyira tönkre tegye a török uralom egész rendszerét. Ezektől azonban nem ijedt meg Teleky. Ő, a ki nem habozott Bánffy Györgyöt és Béldy Pált feláldozni, hogy a bujdosókat támogathassa, nem habozott most sem megtölteni a görgényi vár börtöneit a török-pártiakkal. Így elfogatta Barcsay Mihály tanácsurat, Ákos fejedelem testvérét. Hogy azonban az ellene való eljárás a törvény színével bírjon, hosszú vizsgálatot tartott ellene. 1684-ik évi márczius 29-én tartott országgyűlés megsemmisítette volt „amaz istentelen, töröktől tett Barcsay Ákos” adományait. Az 1685-iki február 22-ikére egybehívott fogarasi országgyűlés pedig kimondá Barcsay Mihályra a bűnöst, „mivel a fejedelemnek rossz tanácsokat adott, Thökölyvel, a fejedelemnek és a hazának aemulásával (versenytársával) egy kézre dolgozott, s a fejedelmi tanács titkos végzéseit elbontotta.”

Nehezebb volt Teleky helyzete a két nagyhatalommal szemben. Ezért a következő években a legnagyobb mértékben kétszinű politikát követett. Igyekeznie kellett ugyanis a bécsi kormányférfiakat meggyőzni arról, hogy Erdély eddig csak kényszerűségből volt ellenök. Meg kellett mutatnia azt, hogy nincs szükség arra, mikép Erdélyt intézményeitől megfoszszák, mert Erdélynek saját államférfiai is készek teljes erejökből szolgálni a császár és király érdekeinek. Ez azonban nem volt elég. Olykép kellett vinnie a dolgokat, hogy a bécsi kormány ne csak meggyőződjék az erdélyi államférfiak jóakaratáról, hanem arról is, hogy a velök való működésre szükségök van, hogy nélkülök nem lehet senki Erdélynek ura. Nem csekély feladat, mikor az egyik fél el van kapatva nem remélt győzelmeitől, a másik pedig ki van forgatva a rendes kerékvágásból, s különösen mikor a hatalmas félnek nincs bizodalma a gyöngébe, a kit megátalkodott ellenségének szokott tekinteni.

S ez még csak egyik része volt a helyzet nehézségeinek. Nem lehetett még tudni, ámbár kevés volt rá a valószínűség: nem jön-e fel ujra a török birodalom napja? Nem volt tehát tanácsos egyedül a császárral való kiegyezést tartani szem előtt, hanem úgy kellett mindent intézni, hogy a török sikerének esetére az avval való jó viszonyt is fentartsák.

Míg tehát a bécsi kormány és Erdély között mind gyakrabban jártak a követek, addig az erdélyi kormánytanács Apaffy fiának, a már 1681-ben fejedelemmé választott II. Mihálynak a török szultántól való megerősítését igyekezett kieszközölni. S azt Thököly segítségével, a ki ez idő szerint maga is szeretett volna az erdélyi hatalmasokkal jobb viszonyba lépni, 1684-ben meg is nyerte. A beiktatást szeptember 18-ikán a kapudsi basa Szebenben eszközlé.

Ez év vége felé már merészebben léptek fel az erdélyiek a török ellen. Az ifjú fejedelem részére hozott athnáméval nem voltak megelégedve. Másikat kívántak helyette s midőn ugyanez év végén a török nagymennyiségű gabonát követelt tőlök, azt válaszolták: nem adhatnak, mert a nép nagy inségben van; de ha összegyűjthetnék is a kívánt gabonát, e kívánság ellenkezik azokkal a föltételekkel, a melyek alatt őseik magokat Szulejmán védelme alá adták.

Még tovább mentek török-ellenes politikájában az 1685-ik évi február 22-ikére Fogarasba egybehívott országgyűlésen, ámbár külsőleg még igen hangsúlyozták a török szultán védő uraságát. Ez az országgyűlés ugyanis nemcsak Barcsay Mihályt juttatta börtönbe, hanem Thökölyt is elmarasztalta hűtlenségben, mert „a fejedelem iránt tartozott hűséggel és háladatossággal ellenkező különféle tetteivel, törekvéseivel, árulkodásaival és mesterkedéseivel a fejedelem ő felségét másutt is, de különösen a mi legkegyelmesebb urunk, a leghatalmasabb s legyőzhetetlen török császár legfényesebb udvarában sérteni és botránykoztatni, s egykori alattvalóságát versenyzésre, függését hánytorgatott függetlenségre, szivességét fenyegetésre és esküvel fogadott hűségét nyilt ellenségeskedésre változtatván, nemcsak ezen haza, hanem a szomszéd országok tudomása szerint is, ő felsége és ezen haza ellen mindenféle versenygést, hűtlenséget és ellenségeskedést gyakorolni és elkövetni nem pirult, vagy nem rettegett.” Thököly jószágigazgatója és ügyvédje más határnapra kérték ez ügy tárgyalását elhalasztani s a rendek is csatlakoztak a kérelemhez. De hiába: Apaffy és Teleky meg akarták mutatni Bécsben, hogy teljesen idegenek a magyarországi török párttól s a fölterjesztésre az lőn a válasz, hogy „némely valóban súlyos okoknál fogva jobbnak látszott az alperes ezen dolgát és ügyét el nem halasztani, hanem a jog igazságos utján közönségesen megvizsgálni és eldönteni.” Így történt, hogy márczius 17-én kimondták Thökölyre a hűtlenségi ítéletet s jószágait rövid idő alatt egész Erdélyben és a Részekben elkobozták.

S mindezeket a hűségi nyilatkozatokat a török mellett azután mondták el, mikor Teleky ez év elején Donod Alfonz jezsuitával, Lipót király küldöttével, nagyjából már egyességre jutott!

Az 1685-ik év őszén tartott országgyűlés nem volt hajlandó a Dunod és Teleky között megállapított pontok egyszerű elfogadására. Azért a következő évben, 1686-ban már arra is elérkezettnek találta a bécsi kormány az időt, hogy az Erdélylyel való megegyezés siettetése végett hadtestet küldjön oda. Május 17-ikén Scherffenberg 7000 emberrel Erdélybe érkezett. Az ottani kormánykörökre ez villám-csapásként hatott. A nép ellenségül tekinté a császár vezérét s a várakat elzárta előle; török, tatár a határszélen állott, sőt Thököly már be is ütött Hunyad-megyébe, egyelőre csak itteni birtokai visszaadását követelvén. Nem volt lehetetlen, hogy a két ellenség itt csap össze s bármi legyen is a harcz eredménye, véget vet a Telekytől teremtett helyzetnek.

De a szerencse Telekyt nem hagyta el. Az alkudozásokkal elámított Thököly kis csapatát sikerült véletlen támadással kiűznie, a Dunod-féle egyességi pontok javítása czéljából Bécsbe küldött követség pedig junius 28-ikán ujabbakon egyezett meg a bécsi miniszterekkel. A főbbek a következők: Erdély s Részek továbbra is a fejdelem alatt állanak. Utódául fiát is megerősíti a császár, a ki Erdélyt védelme alá veszi. Nyilvánosan csak akkor csatlakozik Erdély Lipóthoz, ha Temesvárt és Váradot Lipót hadai visszafoglalják, azonban a szerződés, valamint az ország biztossága érdekében addig is átadják Dévát és Kolozsvárt. A háború végével a császári őrség ezekből távozik. Erdély és rendei a császárnak évenkint 25,000 aranyat fizetnek adóul. A visszahódítandó területekből, a mi Erdélyhez tartozott, oda vissza is kerül. Az erdélyiek vallásuk szabad gyakorlatában maradnak.

A hangulat azonban még nem volt eléggé előkészítve e pontok elfogadására. Különösen sok kifogást emeltek a várak átadása ellen. Scherffenberg már fegyverét is kezdé mutogatni, de Buda alá hívták, mindek következtében Erdély megmenekült a szerződés kényszerűségétől.

De azért ezzel nem sokat nyert. A Mohácsnál 1687 őszén aratott elhatározó diadal után a lotharingiai herczeg benyomult Erdélybe, hogy ott teleltesse seregének egy részét. Az erdélyiek most rémültek meg csak igazán. Követet küldtek Lipóthoz, de ez a herczeghez utasítá őket. Erre Károly herczegnek 100,000 forintot és tetemes ajándékokat igértek, de ez szóba sem állt velök, hanem előnyomult, a megrémült városok pedig egymásután kaput nyitottak előtte. Csak ezután akart alkudozni. Most azonban nem két erősséget kivántak a császáriak, hanem tizenkettőt, és pedig minden katonai szempontból jelentékeny helyet. Gyula-Fehérvár, Kolozsvár, Nagy-Szeben, Maros-Vásárhely, Szászváros, Szász-Sebes, Szamos-Ujvár, Déva, Besztercze, Somlyó, Monostor és Tövis volt a tizenkét hely. Lehetetlen volt ellenkezni. Balázsfalván okt. 27-én tehát megkötötték az egyességet, a ennyiben egyességről lehet szó akkor, amikor az egyik fél parancsol, a másik meg engedelmeskedik. A fejedelmet kötelezték, hogy Erdélyért – a Részeken kívül – 700,000 forintot fizessen, s ezen felül a császári hadakat elszállásolja. Apaffy legalább Szebent szerette volna megmenteni, mert az utolsó években ez volt székvárosa, de nem lehetett. Az egyesség kimondá, hogy költözzék ki belőle családostul, udvarostul s a nemességgel. A polgári ügyekbe azonban még nem kívántak avatkozni s ezért nem is találták szükségesnek, hogy a fejedelem ebbeli jogát korlátozzák.

Október 29-ikén hagyta el Apaffy könnyező feleségével Szebent, hogy ezentúl Fogarason lakjék. A balázsfalvi egyesség nem valami sikeresnek mutatá Teleky politikáját, mert Erdélyt nem tudta megóvni attól, hogy kegyelemre legyen kiszolgáltatva a császáriaknak.


Az erdélyiek Károly lotharingiai herczegnek bemutatják hódolatukat.
Le Clerc metszete, a „Les actions glorieuses de Charles duc de Lorraine” czimű műből.

Az erdélyiek azonban a töröktől is tartottak folyvást. Még 1687. junius 21-ikén adót fizettek, utoljára, a balázsfalvi egyességben pedig kikötötték, hogy eljárásuk mentegetésére követet küldhessenek Konstantinápolyba. Deczember 7-ikén Sárossy János megköté Erdély utolsó szerződését volt védő urával, a melyben a nehéz helyzetre való tekintettel az adót elengedték.

A következő 1688-ik év elején Erdély katonai parancsnokságát Caraffa vette át. Az eperjesi mészárszék hősének oly híre volt, hogy általános rémület és borzadalom szállta meg Erdélyt. A nép felcsigázott képzelete egész szekér kinzó eszközt látott podgyásza között. Lakását a fejedelmi palotába tette Szebenben, s legelső nyilatkozata is fenyegetés volt. Számon kérte ugyanis a fejdelemtől: minő indulattal vannak Lipót iránt? mily előkészületeket tettek török s tatár ellen? S kijelenté, hogy ha őszintén nem felelnek, a császár ellenségeinek fogja őket tekinteni.

Ekkép üdvös félelmet terjesztvén el az erdélyiek között, alkudozni kívánt egy általa kijelölt országos bizottsággal, melynek élén Teleky állott. Teleky annyira megrémült e hírre, hogy előbb végrendeletet csinált s csak ezután indult el Caraffához. Mekkora volt azonban csodálkozása, midőn Caraffa egész tisztelettel fogadá. S annyira megörült a nem várt fogadtatásnak, hogy szolgáját azonnal haza küldé, azzal a hírrel, hogy jól állanak dolgai.

Teleky az alkudozásnál ismét oly talajon állott, a hol otthonos volt. Sikerült neki Absolont, a kit Munkács feladása jutalmául Caraffa mellé titkárul neveztek ki s a ki Erdélynek bekebelezését tanácsolá, kivetni a nyeregből s Caraffát legalább ez időre megnyerni annak a felfogásnak, hogy Erdély úgy tartható meg legjobban Lipót hűségében, ha meghagyják nemzeti fejedelmét s a vallás szabad gyakorlatát. Ennek fejében azonban ő is kész volt belegyezni abba, hogy Erdély letegye Lipótnak a hűségi esküt s hogy a már átadott tizenkét helyen kívűl még Huszt, Görgény, Brassó és Kővár is német őrséget kapjanak.


Apaffy Mihály fejedelem arczképe és aláírása.
Az arczkép egykorú metszetről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.

Bethlen Miklós egyedül ellenzé a hűségi eskü letételét. Ő abban a meggyőződésben volt, hogy azt nem szabad addig letenni, míg a balázsfalvi egyességet a király a szükséges javításokkal ünnepélyesen meg nem erősíti. De Caraffa tudta, hogy a bécsi kormánynak nem szándéka Erdélyben a külön fejedelmet állandóan meghagyni, s ha egyelőre elejtette is Absolon javaslatát, nem akart beleegyezni olyasmibe, a mi Erdély önállásának biztosítására szolgálhatott volna. Ismét fenyegetéshez folyamodott tehát: ágyuira mutatott, mint Fogaras kulcsaira s azt is emlegeté, hogy az eskü megtagadása esetén Apaffyt és családját Bécsbe kisérteti. Erre ismét úgy megijedtek, hogy maga Bethlen sem ellenkezett többé. Május 9-kén elfogadták a biztosok az esküt. Másnap megnyílt az országgyűlés s az is követé a példát a fejedelemmel együtt.

Lipót király nem kevéssé örült, hogy Erdélynek ily könnyű szerrel urává lehetett. Caraffa érdemeit igen hízelgően köszönte meg s előléptetéssel jutalmazá; Telekynek pedig 12,000 forintot érő ezüst készletet küldött a megadás érdekében kifejtett buzgalma elismeréseül. Junius 17-iki leiratában kifejezést is adott örömének, de csak általánosságban igérte az ország jogainak fentartását, a nélkül, hogy csak említést is tenne a rendek által junius 1-én beadott folyamodványról, a mely különböző pontok szabatosabb formulázását kér.

Az egyesség szerint a németek előtt ujabban megnyilandó várak minden akadály nélkül jutottak a császáriak kezébe. Kivételt Csak Brassó tett, a hol a nép fellázadt, a mi aztán nehány polgárnak életébe is került.

Augusztus 8-ikán meghalt Bornemissza Anna, Apaffy Mihály felesége. Derék asszony volt, a ki élhetetlen, órákkal babaráló vagy könyveket fordítgató férje mellett maga tartotta számon a család gazdaságát, sőt utóbb az ország pénzügyeit is. Felesége halála nagy hatással volt az utóbbi események következtében már úgyis szomorú Apaffyra. Valamint uralkodásában is II. Ulászlóhoz volt hasonló, úgy most is akkép viselkedett, mint az felesége halála után. Hat hétig nem szólt senkinek, még enni sem akart; egész nap bódultan járt-kelt palotájában és sóhajtozott. Később ujra meg akart házasodni, de ebben Teleky megakadályozá. Felesége elvesztésén való bánatában mindinkább a boritalnak adta magát s utóbb annyira gyönge volt, hogy ha valaki ebédre hívta, könnyű szerrel nyerhetett tőle tíz-tizenkét telekre való adományt.

Az erdélyieket első folyamodásuk sorsa nem riasztá vissza a diplóma-követeléstől. Különösen Bethlen Miklós, a tehetséges, mívelt s mindinkább nagyobb jelentőségre jutó államférfiú sürgeté azt folyton. Mert úgy vélte, hogy ha a fejedelem halála diplóma nélkül éri Erdélyt, a nélkül is marad az. Követet küldtek tehát követ után, de Bécsben mindig kitértek a válasz elől.

Ily viszonyok között következett be 1690. április 15-ikén Apaffy Mihály halála. Az ifjabb Apaffy Mihály kiskorú lévén, a fejedelmi tanács vette át a kormányt, a mely „államtanács” nevet vett fel s Telekyt választá elnökévé. Bethlen, hogy bevégzett tényre lehessen hivatkozni, le akará II. Apaffy Mihály részére tetetni az esküt, de Teleky ellenzésén ez a terv megbukott. Teleky tudta, hogy Bécsben nem akarják ezt s az lett alapelve, hogy mindent ki kell kerülni, a mi összekocczanásra vezethetne. Valószínűleg azt is tudta, hogy Veteranit már ki is nevezték kormányzóvá.

Más részről a török is nagy mértékben figyelme tárgyává tette Erdélyt. Látván, hogy Magyarország többi részeiben már nem bír pártot szerezni, abban bízott, hogy Erdélyben vetheti meg a lábát. Két dolog volt, a mibe erre nézve reményét helyezé. Az erdélyiek igen rossz néven vették, hogy az udvar nem akarja a fejedelmi méltóságot betölteni és rettegtek vallás-szabadságukért. A szultán tehát, tekintettel az idősb Apaffy részéről több éven át tanusított ellenséges magatartásra, fiától a fejedelemséget megtagadá Thökölyre ruházá azt, nem kételkedvén abban, hogy az erdélyiek is meg fogják választani. Egyszersmind leszállította az adót a Bethlen Gábor korabeli összegre.

Az államtanács Thököly jövetele hírére általános fölkelést hirdetett s őrséget küldött azokhoz a szorosokhoz, a melyeken át leginkább valószinűnek tartá a becsapást. Csodálatos, hogy a törcsvári szorost teljesen elhanyagolták, úgy hogy alig volt ott valami őrség. Így esett, hogy e helyet Thökölynek háromszáz hajdúja augusztus 15-ikén elfoglalhatá. Heiszler császári generális, a ki a Magyarországra kiment Veterani helyett Erdély főparancsnokságát viselé, ezt megtudván, mind németjeivel, mind magyarjaival még az nap odament. Thököly jónak látta nem erőszakolni az átmenetelt, hanem a vele levő törököket, oláhokat a szorosba rendelé az ellenfél foglalkoztatására, maga pedig többi hadával a hegyeken kelt át.


Heiszler Donát tábornok.
A „Neu eröffnete ottomanische Pforte” czimű, 1690-ben megjelent műből.

Heiszler és Teleky teljes biztonságban érezvén magokat, a szorosban vívott csetepaték nézésével töltötték idejöket. Egyszer csak hallják, hogy Thököly tízezer emberrel bent van az országban. Még az nap – augusztus 21-én – Zernyestnél megtörtént az ütközet. Heiszler latin szónoklattal biztatá a magyarokat, Teleky ellenben magyarul mondá el, hogy most van az erdélyieken a sor „a császár” iránt való hűségöket megmutatni s ezzel mind maguk, mind utódaik számára a szabadságot biztosítani. „Hogy pedig senki én reám ne panaszkodjék – ezzel végzé beszédét – hogy az ország generálisa lévén, elbújtam, im ezt a fejér szakállamot te kegyelmetek köziben hoztam s kész vagyok itt meg is halni!”

Thököly még egyszer megmutathatá katonai tehetségét. Ellenfeleit, noha vitézül küzdöttek, annyira tönkre tette, hogy alig menekült közülök vagy ötszáz. A halottak között volt maga Teleky míg Heiszler generális és Doria ezredes foglyul estek.

Thököly győzelmes hadaival most elborítá Erdélyt, a mely mindenfelé meghódolt neki, az erősségeket kivéve. Ezután szeptember 15-ikétől kezdve országgyűlést tartott Keresztényszigeten, a hol fejedelemmé is választották. Szeptember 21-ikén történt meg beiktatása Herman Lukács szász püspök által. Ez alkalomra többen a bujdosók közül levágatták a bujdosásuk jelképeül hordott hosszú szakált; Thököly maga azonban – „előtte forogván a világi dolgoknak változásai” – nem tevé azt.


Thököly Imre fejdelem arczképe és aláírása.
A kurucz-királyt idősb korában ábrázolja.
Az arczkép Stephani egykorú metszetéről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.

Míg Thököly ellenállás nélkül előnyomult, az erdélyi kormánytanács a fiatal Apaffyval Kolozsvárra szaladt. Onnan már augusztus 24-ikén Lipót királyhoz fordult segítségért, kifejtvén, hogy Thököly pártja azért terjedt, mert a nemzet nincs megnyugtatva a felől, hogy nem kerül-e idegen kormány alá; a vallás-szabadság sincs biztosítva, a mit Thököly felhasznált arra, hogy az erdélyieket Magyarország példájával ijeszsze. Az Apaffy-pártiak még az angol király közbenjárását is kikérték fejedelmök megerősítése érdekében.

Lipót erre szeptember 4-ikén válaszolt. Határozott igérettől tartozkodott. Figyelmeztette az erdélyieket, hogy Apaffy megerősítése ügyében semmit sem tagadott meg, csakhogy mint kiskorúnak várnia kell még. Válaszának hangja nem volt oly gőgös, mint annak előtte, miért is Bethlen Miklós elérkezettnek látta az időt, hogy az ünnepélyes diplóma kiadását követelje. Kivitte, hogy az erdélyiek felküldték Bécsbe, a hol csakugyan nem járt hiába. Nehéz küzdelmet kellett vívnia, a melyben a Thökölytől való félelem s a törökkel szemben szenvedett ez évi veszteségek voltak legfőbb szövetségesei. S oda tudta vinni a dolgot, hogy az angol, a hollandi s a brandenburgi követek is közben jártak ügye érdekében. Nagyjából az 1686-ik évben megállapított föltételekben egyeztek meg, a fejedelemség kérdését azonban nem döntötték el. Október 16-ikán jött létre a megegyezés.

E közben Thököly szerencse-csillaga is lehanyatlott. Szeptember 22-ikén Bádeni Lajos benyomult a Vaskapun keresztül Erdélybe. Thököly nem tartván tanácsosnak a vele való megütközést, október 25-ikén kivonult.

Bethlent odahaza nem a legjobban fogadták. Különösen nehezteltek azért, hogy a fejedelem ügyét csak kis mértékben vitte. De be kellett látniok, mikép az udvar el van határozva, hogy nem engedi meg Erdélynek külön fejedelem alatt állását, mert minden külső háború esetén a Habsburg-házat Magyarország birtokában fenyegette volna. Azt is belátták, hogy Erdély a fejedelemséget fönn nem tarthatja. Helyesebb volt tehát, hogy az ország többi jogait biztosítsák legalább, nehogy a fejedelemségért való zaklatással a többit is koczkáztassák. Bethlen abban a véleményben volt, hogy a rendek részére a fenálló viszonyok között a lehető legnagyobb befolyást biztosította az egyesség 8-ik pontjával, a mely szerint az ország fő-tisztviselőit az országgyűlés választja.

Az erdélyiek egyébiránt maguk sem látták tanácsosnak az ellenkezést s a következő évben január 10-ikén, Fogarason tartott országgyűlésen megválasztották a főtisztviselőket. Bánffy György lett a kormányzó, Bethlen Gergely főkapitány, Bethlen Miklós kanczellár, Haller János kincstartó. Ugyanakkor követséget is választottak, a mely Bécsben némely pontok javítását, ha lehet a fejdelem megválaszthatását s az oklevél ünnepélyes kiadatását eszközölje ki. Majdnem az egész esztendőn át folytak az alkudozások, míg végre deczember 4-én kiadták a „Diploma Leopoldinum”-ot, a mely az ujabb korban Erdély közjogának sarkköve volt.


II. Apaffy Mihály sodronyinge.
Bécsben, a cs. és kir. udv. Muzeumban. Eredeti fényképről.

Azonban még most sem ért véget az alkotmányért való küzdelem. Az udvar a diplóma kiadásánál a rendek több kivánságát megtagadta. Ezeket pótlólag igyekeztek megnyerni s az erdélyi követek szinte állandó vendégek lettek Bécsben. Egyidejüleg más küzdelem is kezdődött. A bécsi kormány a „divide et impera” („oszlasd meg és uralkodjál”) elvének értelmében elkezdte a többi erdélyiek rovására a szászokat s a katholikusokat pártolni, ezek pedig a legmagasabb pártfogásban bízva, a többséggel mindig kikötöttek s ügyöknek Bécsbe vitelével igyekeztek előnyöket nyerni. Az örökös követjárás eredménye volt az 1693. április 9-ikén kiadott „Decretum Religionis” vagyis a vallásügyi rendelet, a mely szerint mind a négy bevett vallás ezentúl is szabadon gyakorolható. De a reformátusok kolozsvári temploma s az unitáriusok odavaló iskolája e felekezetektől elvétetvén, a katholikusoknak adatik, valamint a gyulafehérvári Báthory-féle templom is. Megszabja e rendelet továbbá, hogy Kolozsmonostort váltsák vissza katholikus egyházi és iskolai czélokra; hogy a püspöki teendőket helyettes fogja végezni – ez volt kezdete az erdélyi püspökség visszaállításának – végül, hogy a katholikus ifjak nevelése alkalmas egyénekre bizatik. A másik pótló oklevél az „Alvincziana Resolutio”, az Alvinczy-féle rendelet volt. Így nevezték a követségben járt Alvinczy Péterről, a hasonló nevű nagy prédikátor utódától. Ez kormányzati ügyekkel foglalkozik s legnevezetesebb határozatai a következők: Az erdélyi kincstár jószágait a rendek haszonbérbe adhatják, megegyezve a föltételek iránt a bécsi udvari kamarával. (E pont a pénzügyet egészen Bécstől tette függővé, a hatalmon levő erdélyieknek csak a pajtáskodásra nyujtván módot.) Ha a hivatalokra, a melyek az egyensúly kedveért felekezetenként voltak betöltendők, az unitáriusok és lutheránusok közt nem akad elég alkalmas személy, a hiány a másik két felekezetből pótlandó. Egyik pont értelmében behozzák a postát; egy másik szerint a kormány székhelye Gyula-Fehérvár. A Thököly-pártiaknak adott amnesztia fentartandó, hacsak valami különös ok nem szól bizonyos egyéniségénél ellene. Erdélynek a magyartól külön kanczelláriája lesz.


A „Diploma Leopoldinum” első két oldala.
Eredetije az Orsz. Levéltárban.

A fejedelemség kérdése névleg még mindig függőben maradt. Az udvar el volt határozva, hogy a fejedelmet meg nem erősíti, de nem tartotta időszerűnek, hogy ezt kimondja. Az volt a szándék, hogy Erdélyt előbb szoktassák hozzá a függő helyzethez. E közben Apaffy 20-ik évébe lépett. Sokan fejedelemnek kezdték tisztelni, de hiába. Az udvar azon a czímen, hogy az elmult évben akarata ellenére eljegyezték Bethlen Gergely leányával – ez azért történt, mert féltek, hogy katholikus leányt ad az udvar hozzá – végleg megtagadta tőle a megerősítést. Majd Bécsbe vitték, a fejedelemségről lemondatták, a mi helyett előbb római szent birodalmi grófi, majd herczegi czímet nyert. Aztán rendetlen életmódhoz szoktatták, a minek következtében testileg, lelkileg tönkre ment. Meghalt 1713-ban.


A „Diploma Leopoldinum” első két oldala..
Eredetije az Orsz. Levéltárban.

Erdély most névleg is tartománynyá lett s mint ilyen minden jelentőségét elveszíté. Magyarországhoz való visszacsatolását, a mi Caraffa idejében még az udvar terve volt, hamar elejtették, nagy kárára mind az anyaországnak, mind Erdélynek. Hogy az erdélyiek nem kivántak visszacsatoltatni, az igen természetes. A hosszú különállás alatt az autonómia iránt való érzék kifejlett bennök; azon felül Magyarországon még akkor napirenden volt a protestánsok elnyomása s attól féltek, hogy nálok is úgy lesz. Az udvar is hamar átlátta, hogy Erdély felett úr lehet, ha nem is csatolják Magyarországhoz. S az kivánatosabb volt reá nézve, mert Magyarországot egy elég nagy és intelligencziája által is jelentékeny területtel való gyarapodástól fosztá meg.

* * *

A zernyesti csata alkalmával Doria ezredes és Heiszler generális Thököly kezébe kerültek. Mindig magával hurczolta őket, mert a legbiztosabb váltságdíjnak tartotta arra, hogy feleségét Bécsből, a hol félig-meddig fogoly volt, megkaphassa. Azonban váltságdíjat is kívánt értök. 1691-ben Doriát becsületszóra elereszté, hogy a váltságdíjat kieszközölje. De mivel erre nem volt képes, visszament és fogságban halt el. Heiszler szerencsésebb volt. Ez 1692 elején csakugyan kiszabadult, miután a bécsi kormány beleegyezett, hogy Zrínyi Ilona férjéhez visszatérhessen s Thökölynek ezen kívűl 10,000 arany váltságdíj fizettessék. Zrínyi Ilona, ki leányát még 1691-ben férjhez adta s így az arra való gond nem kötötte le, nem riadt vissza semmi bajtól, nélkülözéstől, csakhogy urával egyesülhessen. Hideg téli időben, januárban indult útnak Bécsből s Moldván keresztül május 13-ikán ért el Ujpalánkára, a mai Fehértemplom közelében. Thököly csekély számú bujdosó társaival fogadá feleségét, a ki „a nagy zokogó sírás közben alig tudhatta sok esztendőktől fogva nem látott hitves urát igazán kiismerni”, miután nagy szakála egészen kivette formájából. Így eljutott Zrínyi Ilona urához, habár fiát: Ferenczet nagy fájdalmára nem engedték, hogy vele menjen.


Gyula XVII. századi látképe.
A „Neu eröffnete ottomanische Pforte” czimű, 1690-ben megjelent műből.

Heiszler kiszabadulván, átvette Nagyvárad ostromát, a melynél egy öreg molnár, a ki a törökök 32 év előtti munkálataikra jól emlékezett, a Kőrös lecsapolásával nagy szolgálatot tett. Az őrség junius 5-én feladta a várat, az alatt a föltétel alatt, hogy Nándorfehérvárra kísérik. Azonban nem kísérték oda, hanem fogságra vetették s addig nem bocsátották el, míg a nándorfehérvári basa némely, árulással fogságra vetett kereszténynek szabadságát vissza nem adta.

Egyébként ebben az évben semmi figyelemre méltó nem történt. A bécsi haditanács egyrészt, mert bízott abba, hogy a szalánkemeni ütközet után a törökök nem fognak nagy erővel föllépni, másrészt, mert a franczia háborúban 1691-ben a siker az ellenség részén volt, erejének legnagyobb részét a francziák ellen fordítá s így Bádeni Lajos ez évben csak csekély sereggel rendelkezett. Az is sokat szenvedett betegségektől, valamint maga a fővezér is. De a törökök is teljesen elégséges eredménynek tekinték, hogy Temesvár, Gyula és Jenő őrségét megszaporíthatták és élelemmel elláthatták.

A következő 1693-ik évben a törökök ismét Erdélyre készültek támadni. Úgy tervezték, hogy egyfelől Thököly s a tatárok, másfelől a nagyvezér fog becsapni. Croy herczeg, a ki a francziák ellen küzdő Bádeni Lajos helyett átvette a fővezérletet, hogy ezt megakadályozza, Nándorfehérvárat vette ostrom alá. S ámbár nem birta bevenni a várost, ezzel csakugyan elfordította a háborút Erdélytől. Nándorfehérvár fölmentésén kívül a törökök Thököly kalauzolása mellett ellátták Gyulát és Temesvárat. Jenőt nem kellett ellátniok, mert az még a hadjárat megkezdése előtt Heiszler kezébe került. A tatárok is beütöttek s Nagyvárad tájékát pusztították. Veteraninak sokan rossz néven vették, hogy ezt meg nem akadályozta, ámbár Thököly előre tudósítá.


Caprara tábornok arczképe.
A „Neu eröffnete ottomanische Pforte” czhimű, 1690-ben megjelent műből.

Hasonló tétlenséggel folyt le az 1694-ik év. Ekkor Caprara vette át a fővezérletet, miután Croy a császári seregből kilépett. Az új fővezér mint csatakerülő tette magát nevezetessé. Egész nyáron át a Pétervárad körül lévő sánczban tartotta katonáit. A török kénytelen volt azt mint valami várat ostromolni, de eredmény nélkül. A császári csapatoknak is nagy káruk volt a betegségek következtében.

Egyetlen gyakorlati jelentőségű eredménye ez évnek az volt, hogy deczember 5-ikén Gyula megadta magát.

A következő év elején ismét nagyobb lendület támadt Törökországban. Ahmed szultán meghalt s helyére II. Musztafa lépett. Ez azzal a szándékkal fogott az uralkodáshoz, hogy visszahódítja mindazt, a mi elődei hanyagsága folytán elveszett. Szándékának kifejezést is adott egy nyilatkozatban, a melyet három nappal trónra lépte után bocsátott ki. „Oly fejedelmek alatt – mondja abban – a kik a kéjnek s a lomha nyugalom álmának engedték át magukat, Isten szolgái soha sem élvezték a béke örömeit. Mától fogva kéj, mulatság, nyugalom tilosak nekem. Mivel hogy a padisahok, a kik atyánk: Mohamed halála óta uralkodtak, a kéjt vadászták, elfoglalák a hitetlenek, a por fiai, számos országainkat. Ezért föltettem magamban, hogy Isten segedelmével bosszút állok a pokol fajzatán és személyesen indítom meg ellenök a szent háborút.” Szándékát tettel is megmutatá, nagy hadsereget szerelvén fel.

Ugyanakkor császári részről is nagyobb erővel léptek fel, miután sikerült a dán királyt s a szász választófejedelmet segédcsapatok állítására bírni. Az utóbbi azonban csak az alatt a föltétel alatt bocsátá hadait a török háborúba, ha ő lesz a fővezér. Lipót a 8000 szászt oly nyereségnek tekinté, hogy annak fejében kész volt Frigyes Ágostot fővezérré tenni, bár tehetségéről nem sokat tartott. Társul Caprarat rendelé melléje. Frigyes Ágost az „erős” melléknevet kapta roppant testi erejéről; szerelmi viszonyairól is híres volt. Ellenben mint hadvezér nem mutatott valami nagy tehetséget, s miután a császári tábornokokba nem igen bízott, azoknál sehogy sem tudott népszerűvé lenni. A császári hadak ez évben Temesvárt készültek megostromolni. A haditanács intézkedése szerint Veteraninak ki kellett jönnie Erdélyből, a főherczegnek pedig támogatnia kellett volna őt. De jött egy fölmentő török sereg s az a főseregtől nem támogatott Veteranit szeptember 21-én Lugosnál teljesen megverte, úgy hogy seregének fele s ő maga is elesett. Egyike volt ő ama kevés tábornoknak Lipót seregében, a kik emberséges bánásmóddal a nép szeretetét megnyerték. Halála után meg is gyászolták egész Erdélyben, a hol – Cserei szerint – „mint édes atyjokat szerették s a jóról szintúgy emlegették, mint Bastát a rosszról.”


II. Musztafa szultán.
Egykorú metszetről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.

A fősereg nem tett semmit, de a török is beérte azzal, hogy Temesvárról a veszedelmet egy időre ismét elháríthatá, s hogy ismét kézre keríté Lippát, Lugost és Karánsebest, a melyek ezen háborúban annyiszor urat változtattak.

A következő 1696-ik évre a szász választó-fejedelem 13,000-re igérte emelni segédcsapatát, a minek fejében ismét ő lett a fővezér. A császári hadak ez évre megint Temesvár vívását tűzték ki czélul; meg is kezdték a vívást, de a török bejövetelére abban hagyták. A két ellenség Heténynél, a Béga folyó mellett csapott össze, augusztus 26-án s ez alkalommal a császáriak vereséget szenvedtek. De a török nem használta fel a győzelmet; elég eredménynek találta, hogy megakadályozta Temesvár vívását s ellátta a szükségesekkel.

A hadviselés ekképen több éven át minden eredmény nélkül folyt. Végre az 1697-ik évi hadjárat változást hozott; pedig nem igen gondoltak reá. Általános volt az elégületlenség: a katonákat rosszul fizették, rendetlenül élelmezték, a mi természetesen számos kihágásra s a nép között nagy elégületlenségre vezetett. Mindenki tudta, hogy ebben a fővezér: a szász választófejedelem is hibás, a ki egyrészt ellenségeivé, másrészt fegyelmezetlenekké tette alárendeltjeit. Mindazonáltal nem volt nélkülözhető tizenháromezer embere miatt. A bécsi haditanács ilykép más javítást nem tehetett, minthogy mással tölti be a fővezér mellett a tanácsadó vagy adlatus állását, a melyet addig Caprara foglalt el. A szász választó úgy látszik gróf Styrumot akarta venni maga mellé. Ezt mások azért is pártolták, mert hosszabb ideje szolgált, mint ellenjelöltje: Jenő savoyai és carignani herczeg.

Jenő herczeg a savoyai ház egyik Francziaországba szakadt mellékágából származott. Atyja magas állást foglalt el a franczia seregben, anyja unokahuga volt Mazarini bíborosnak, XIV. Lajos mindenható miniszterének. Jenő volt a család legifjabb tagja, alacsony termetű és csúnya ábrázatú, a minek következtében a franczia udvar a papi pályára szánta. Már gyermek korában a király kívánságára papi ruhát kellett öltenie magára s ezért rendesen „a savoyai abbé”-nak czímezték. A fiatal herczeg azonban nem érzett semmi hivatást a papi pályára, ellenben csak úgy nyelte a nevezetes háborúkról szóló munkákat, s nagy buzgalommal tanulta azokat a tudományokat, a melyekre a katonának szüksége van. Mikor elérte a kellő kort, azzal a kéréssel fordult XIV. Lajos királyhoz: adjon neki állást a franczia seregben. De Lajos, a ki pedig kitünő emberismerő volt, ez alkalommal teljesen elhibázta dolgát, mert a herczeget ismét a papi pályára utasítá. Ez arra bírta az ifjú herczeget, hogy búcsút mondjon szülőföldének és másutt keressen teret tehetségei érvényesítésére. S hova fordult volna inkább, mint XIV. Lajos legfőbb ellenségéhez: Lipót császár-királyhoz, a kinek országában a háború soha sem szünetelt. Bécsben a fiatal herczeget igen jól fogadták. Mindjárt kapott állást, gyorsan léptették elő, úgy hogy Budának 1686-ban történt vívása alkalmával, noha csak 23 éves volt még, magasabb parancsnokságot bíztak reá. Ezután Olaszországban szolgált. A pártfogás nem veszett kárba nála, mert oly katonai tehetségnek bizonyult, hogy keresni kellett a párját.


Frigyes Ágost szász választó, utóbb lengyel király.
Kupeczky J. festménye az Orsz. Képtárban, Eredeti fölvétel.

Jenő herczeg ép akkor folyamodott társával: Commercy herczeggel, hogy a magyarországi hadseregben alkalmazzák. Némelyek ajánlák is őt az uralkodónak a szász választó mellett betöltendő nehéz helyre, de Lipót ingadozott. Végre meggyőzte Starhemberg Rüdiger grófnak, Bécs egykori híres védőjének s ez idő szerint a haditanács elnökének előterjesztése, mely szerint „nem mindig a hosszú idő adja meg a jártasságot a hadviselében, mert vele született nagy tehetség, ítélet és értelem szükségesek ahhoz, hogy a vezér tudja alkalmazni, a mit látott; a miért is egyik kevés év alatt többet tanul, mint más évek hosszú során” – és kinevezte Jenő herczeget.


Jenő savoyai herczeg ifjúkori arczképe.
A „Neu eröffnete ottomanische Pforte” czimű 1690-ben megjelent műből.

A herczegnek tömérdek akadálylyal kellett megküzdenie: ilyenek voltak a pénzhiány, a legfőbb váraknak is nyomorúságos állapotuk, a katonaság fegyelmetlen volta, a mely annyira ment, hogy egyik-másik távolabb lévő tábornok jóformán nem is engedelmeskedett a fővezérnek; végre az a ferde helyzet, a melyben a szász választóval szemben volt, az lévén a teendője, hogy lehetőleg mindent ő intézzen, mégis úgy, mintha az intézkednék. Ezen a nehézségen szerencsére segített a sors, a mennyiben az elhunyt Szobieszky helyére a választófejedelmet 1697. junius 27-ikén megválasztották lengyel királynak. Lemondott tehát fővezéri rangjáról, hogy uj országába mehessen, seregeit azonban továbbra is Lipót rendelkezésére bocsátá. Ennek következménye volt, hogy julius 5-én Jenő herczeget kinevezték a hadsereg fővezérévé. Most már igazán hozzáláthatott a hadsereg bajainak orvoslásához. A haditanács is lehetőleg kezére járt, kivéve azt a kivánságát, hogy a magyar csapatok számát szaporítsák. Minden nagyobb tehetségű vezér szükségesnek találta nagyobb számú magyar had tartását, de a bécsi haditanács ezt politikai okból mindannyiszor ellenezte. Így tett Bádeni Lajossal, így Jenő herczeggel is.

Jenő herczeg julius 12-ikén érkezett a táborba. Ez Kolluthnál volt, kevéssel Baracska alatt, a mohácsi szigettől keletre folyó Duna-ág mellett. A sereg, a melynek parancsolt, névleg 70–75,000 emberből állott, tényleg azonban nem ment többre 50–55,000-nél. Ezek között volt 13,000 szász, 3000 brandenburgi és 2000 dán. Megjegyzendő azonban, hogy a seregből vagy 20,000 távol volt, részint Bussy-Rabutin alatt Erdélyben, részint Vaudemont herczeg alatt az éjszaki megyékben, részint Auersperg alatt Szlavóniában.

De az ellenfél ereje sem volt megvetendő. Musztafa szultán ez évben még nagyobb készületeket tett, hogy folytassa az elfoglalt területek visszaszerzését, a mit a mult években megkezdett. Személyesen vett részt a hadjáratban. Julius 20-ikán már Jagodinánál volt, egyes csapatai pedig már Nándorfehérvárnál állottak.

Ha a török sereg jobban siet, ez évben igen jelentékeny segítségére lett volna a felföldön ujból kitört lázadás. Erre vásári rendetlenségek szolgáltattak közelebbi alkalmat. A veszekedésből rövid időn oly mozgalom támadt, hogy a fölkelők nem sokára jelentékeny erősségeket: Sáros-Patakot, Tokajt, Nagy-Kállót kerítették kézre. A mozgalom vezetői Zemplénben, Szabolcsban valami Tokay Ferencz nevű alig húsz évet meghaladó ifjú, Bajusz Gáspár sáros-pataki lakatos-mester, most „kapitány”, továbbá bizonyos Gergely és Bakos valának; Szathmárban s az azzal határos megyékben pedig Kis Albert, hadnagya egy hajdúcsapatnak, a mely addig Szathmármegye szolgálatában állott. Hogy nagyobb legyen a tekintélyök a nép előtt, kuruczoknak nevezték magukat, Thökölyt hirdették fejöknek s „czifrán, párduczbőrösen, forgósan jártak”.

Az egész fölkelés kevés tervszerűséget mutatott. Azért nem hihető, hogy Thökölynek egyéb része lett volna benne, mint az, hogy küldöttei be-beutazták az országot s a nép között fentartották a reményt visszajövetelébe. Mindazonáltal a fölkelés nem volt jelentőség nélkül, mert ha csak kissé hosszabb ideig tart s nem verik le addig, míg a török megérkezik, úgy alkalmas alapul szolgálhat vala egy ujabb, rendszeres Thököly-féle fölkelésnek. A kormány nem is késett elegendő csapatokat küldeni a fölkelők elnyomására Vaudemont herczeg alatt, a ki Tokaj városát julius 16–20-ikáig ostromolván, bevette. S ezzel véget is vetett a fölkelésnek, miután a fölkelők a síkon már előbb ismételten vereséget szenvedtek. De a lázadók némi töredékei keresztül vágták magukat a Dunáig és Thököly ottani csapataihoz csatlakoztak.

Az ellenség közeledése miatt Jenő serege Kolluthnál nem várhatta be az Erdélyből s a felső megyékből jövő csapatokat, hanem megindult. Augusztus 26-ikán érkezett arra a helyre, a hol ma Ujvidék áll; akkoriban a péterváradi sánczok közt levő rácz városkának nevezték. Innen a római sánczokhoz nyomult, azután Kobiláig vagy Kovilig, amely helység egész közel van a Tisza torkolatához. Augusztus 5-ikén ért ide.

Pár nappal ezután – augusztus 10-ikén – a török Nándorfehérvárra érkezett. Épúgy lehetett hinni, hogy a Száván átkelve Pétervárad ellen fog működni, mint azt, hogy a Dunán és Temesen keresztül keleti Magyarország felé fordul, a hol – mint az előbbi lázadásból is látható – annyira elégületlen volt a nép, hogy remélhető vala, mikép Thököly ott még tud némi mozgalmat kelteni. S ez egész biztosan a tér urává tette volna a törököt. A török tehát abban a kedvező helyzetben volt, hogy készülhetett a bármely irányban való működésre, míg Jenő herczegnek várnia kellett: mire határozza el magát az ellenség, s nem tehetett egyéb ellenmunkálatot, mint hogy Péterváradot erősítgeté. De a török sereg kevés hasznát vette működése szabadságának, mert nem volt megállapított terve s egész az utolsó pillanatig folyton vitás volt a kérdés: hova forduljanak? Legjobb szerették volna ellenfelöket kicsalni a kobilai táborból s valami meggondolatlanságra ragadni, de ez nem sikerült.

Végre augusztus 19-ikén megindult a török sereg, és pedig amint látszott, a keleti részek felé. Pancsovánál átkelt a Dunán, majd a Temesen. Jenő herczeg ehhez képest elhatározá, hogy a Tisza jobb partján fölfelé vonul egész Szegedig, ott egyesül a Vaudemont és Rabutin-féle hadosztályokkal s a folyón átkelve fogadja az ellenséget. A török haditanács gyakori tervváltoztatása miatt még más lehetőséggel is kellett számolnia. Ugyanis attól lehetett tartani, hogy az ellenség átkel a Tiszán Titelnél s így indul Pétervárad ellen. Jenő herczeg ezért nem is ment Zentánál tovább, a hová augusztus 26-ikán érkezett. S miután a kémszemlén volt csapatok oly hírekkel tértek vissza, hogy a török csakugyan Titel felé látszik törekedni, 28-ikán Commercy herczeg alatt visszabocsátá seregének egy részét, hogy azzal a Titel védelmére rendelt Nehemet támogassa. Ez azonban már késő segítség volt. Mert a török e közben átkelt a Tiszán s ugyancsak 28-ikán megvervén Nehem csapatát, arra kényszeríté, hogy másnap Péterváradon keressen menedéket.

Mi volt a török czélja ezen átkeléssel? nehéz megérteni. Mert Péterváradra is könnyebb lett volna jutnia, ha mindjárt Nándorfehérvárnál átkel a Száván. A keleti Magyarországba nyomulásnál pedig szintén alkalmatlannak látszott, mert ez esetben a Tiszán kétszer kellett átkelniök. Nem is magyarázható az átkelés egyébből, mint a török vezérek folytonos ingadozásából.

Most ismét két felé vonulhatott a török: vagy Pétervárad vagy Szeged felé. Minden mozdulat oda mutatott, hogy a nem eléggé fölszerelt Péterváradot akarja bevenni. Jenő heczeg tehát szükségesnek látta seregét ennek közelébe hozni, miután a vár ellentálló képességébe nem igen bízott. Szeptember 2-ikán indult meg Zentáról. A távolság ugyan nem nagyobb 80–85 kilométernél, mégis nem csekély próbára tette a sereget. Mert Bács-megye akkor egyike volt a legelhagyottabb vidékeknek. Roppant mocsarak boríták, a melyek szinte lehetetlenné tették a közlekedést a nyári időben megfertőztették a levegőt; azonfelül fában és vízben is nagy volt a szükség. Három napi erőltetett menet után 5-ikén pihenőt tartott a herczeg, részint hogy katonáinak nyugalmat adjon, mielőtt az ellenséggel szembe kerülnének, részint hogy tájékozást nyerjen a török szándéka felől. E czélból azon volt, hogy emberei minél több törököt elfogjanak, a miért is jutalmakat tűzött ki. Azonban hasztalan volt minden tudakozódás: nem lehetett az ellenségről biztosat hallani. 6-ikán tehát Jenő herczeg egész nap tovább nyomult a török tábor közelében, gyakran alig egy kilométernyire tőle, és estére megérkezett Pétervárad alá.


A zentai csatatér.
Hans Fischer „Historische Landschaften aus Oesterreich-Ungarn” czimű művéből.

Azonban nem volt még elég a gyors menetekből. A török a 7-ikéről 8-ikára virradó éjjel elhagyta kobilai táborát s még az nap a szent-tamási mocsárhoz érkezett. Nyilvánvaló volt, hogy útját most Szeged felé folytatja s hogy e város kézrekerítése után átkel a Tiszán s az ország keleti része, különösen Erdély felé fordul. A herczegnek nem maradt más hátra, mint ujra megtenni csapataival az imént tett utat. Szeptember 9-ikén indultak meg, még több nehézséggel küzdve, mint előbb. A törökök ugyanis elpusztították a mocsarakon keresztül vezető hidakat, el a kutakat, sőt sok helyt leégették a mezőket is, hogy a főzéshez használható tüzelőtől is megfoszszák az ellent. Mindazonáltal a sereg erőltette az előnyomulást és 10-ikén elérkezett Ó-Becséig. Itt hallotta Jenő herczeg, hogy a török zentánál hidat veret s általában előkészületeket tesz az átkelésre. Ez ugyan nem igen látszott észszerűnek, mert Szegedet is könnyű lett volna bevenniök s ez igen jó pont lesz vala a védelemre az őket követni akaró császáriak ellen. Mindazonáltal számításba kellett vennie a herczegnek, hogy ahhoz képest rendezhesse be a hadviselés további folytatását. Másnap ennek következtében gyorsított menetben haladtak s a huszárokat minden felé kiküldték hírek beszerzése végett. Ez nap igen jó fogásuk volt: kézre kerítettek egy szintén szemlén levő basát. Halállal fenyegették, ha meg nem adja a szükséges értesítéseket. A basa megrémülvén, elmondta, hogy a szultán Thököly tanácsára Szeged ellen kívánt menni, de mivel út közben oly értesítéseket nyert, hogy az hosszabb vívást tenne szükségessé, azért elhatározta, hogy Zentán kel át s innen folytatja útját kelet felé. Azt is jelenté a basa, hogy az elmult éjszaka a szultán, a nehéz tüzérség s a társzekerek valóban átkeltek, s hogy az egész tábor átvonulóban van. Más tudósítások is érkeztek, a melyek a basa állításait megerősíték.

Jenő herczeg átlátta, hogy Isten ritka kedvező alkalmat nyújt neki, de azt is, hogy minden erejét meg kell feszítenie, ha nem akarja, hogy az kicsuszszék a kezéből. Igyekeznie kellett, hogy még az nap megütközhessék a megoszlott s az átszállás következtében rendetlenségbe jutott ellenséggel.


A zentai csata.
Huchtenburg egykorú metszetéről. A cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyűjteményében.

Valami kétezer lépésnyire a törököktől felgyujtott Zentától állott egy proviántház, a melyet a törökök szintén felgyujtottak. Ennek falaihoz csatlakozott egy retranchement, a mely ötszáz lépés hosszú s körülbelül harmad-résznyi széles területet kerített be. Ez képezte mintegy a hídfőt a hatvan hajóból álló hídhoz, a mely egész szabatosan, franczia mérnökök tervei szerint alkotva, a két partot összeköté. Ezen retranchement-t kiegészíté még a szekértábor, a mely kivüle több helyen volt felállítva. Következett még a külső erődítés, a mely félkört képezett, s így kerek számmal 3100 lépésnyi kerülettel bírt. Ez azonban nem volt még készen, mert a császáriak előnyomulásának vonalában 700 lépésnyi hézag volt, úgy hogy Jenő hadseregét épen nem akasztotta meg.

Bevonult tehát és seregét hadi rendbe állítá. Középen Commercy herczeg vezérkedett, a jobb szárnyon Heisler, a balon Starhembrg Guidó. A herczeg maga rendszerint a középen volt, fentartván azonban magának, hogy oda menjen, a hol szükségesnek látja. Örült volna, ha a törököket meglepheti itt s velök együtt a belső védelmi vonalba mehet, azonban azok szépen bevonultak előle. Rohamra volt tehát szükség, a melyet a császári sereg ügyesen végzett, míg a törökök között mind nagyobb és nagyobb lett a zavar, annál inkább, mert a nagyvezér megszüntette az átvonulást, sőt a már átkelt szpáhikat is visszarendelte. Ezek lóháton nem jöhetvén, gyalog tették meg az utat, lelkesítve a nagyvezér szavai által, a ki a hitért elhulló vértanuk koronáját mutatá föl elérendő czélul.


A zentai csata tervrajza.
1) Jenő herczeg. 2) A törökök retranchement-ja. 3) A szekértábor. 4) A Tisza. 5) A törököktől vert híd. 6) A császáriak támadása a balszárnyon. 7) A szultán tábora a Tisza tulsó partján.
Dumont „Hist. Militaire du Prince Eugéne” czimű, 1729-ben megjelent művéből.

A törökökre nézve az lett a végzetes, hogy jobb szárnyukon, a magas part alatt, valami 40–50 lépésnyi száraz ártér volt. Jenő herczeg ennek jelentőségét azonnal felismervén, a balszárny egy részének azt parancsolá, hogy az ártéren nyomuljon elő s úgy foglalja el a hidat. A helyzet nehézségeit a török részen leginkább Thököly látta át. Ő azt tanácsolá a szultánnak: pusztíttassa el a hidat, a míg hatalmában van, s ezzel kényszerítse a csapatokat a végsőig való küzdelemre. Mert véleménye szerint egyedül az képes a császáriakon diadalt aratni, vagy legalább telhetőleg sok kárt tenni nekik s elvágni előlük az előnyomulás útját. De a szultán nem volt hajlandó elfogadni ezt az embertelennek látszó, de a helyzet által teljesen megokolt javaslatot.

A harcz igen hősiesen folyt s ámbár a török elsánczolás mellvédei igen magasak valának, a katonák azokat mégis megmászták. Óriási zavar keletkezett most a törökök között. Mindenki a híd felé tolongott s csak annak közvetlen közelében vették észre, hogy az már a császáriak kezében van. Iszonyú mészárlás támadt, mi közben a neki vadult győztes had nem ismert kegyelmet. Egyes basák s más előkelők nagy összegeket ajánlának éltök váltságául – hiába. Vagy húszezer török esett el az iszonyú harczban; tízezer a Tiszába fult, úgy hogy egy időre a víz folyása is megakadt s a holttesteken mint egy hídon lehetett átmenni. Csak valami kétezren jutottak át a tulsó partra. Thököly, a kinek tanácsát az eredmények oly nagy mértékben igazolták, maga is részt vett a harczban s menekülését csak annak köszönheté, hogy a veszedelmet látva, a halottak között rejtőzött el. A mészárlás megszüntével előbújt, a Tiszába vetette magát s a tulsó partra úszott.

Az ütközet délután öt óra tájban vette kezdetét s naplementéig tartott. A győzők csak másnap láthatták diadaluk egész nagyságát. A holtak között volt a nagyvezér, négy más vezér, tizenhárom béglerbég és számos más előkelő. Zsákmányul esett hét lófark, négyszázhuszonhárom zászló s a mit legnagyobb becsűnek tekintettek, s a melynek Lipóthoz vitelét Jenő herczeg magának tartá fenn: a nagyvezérnek nyakán hordott pecséte. Ezen felül a táborban roppant mennyiségű ágyú, lőszer, eleség, barom, hatvankét hídhajó stb. esett zsákmányul. Ehhez képest igen csekély volt a győztes had vesztesége: 429 halott és 1600 sebesült.

Ki csodálhatná, hogy ily eredmény után Jenő herczeg a legnagyobb lelkesedéssel értesíté urát a diadalról, nem mulasztván el alárendeltjeit magasztalni. „Vannak nehányan – így szól jelentésében – a kiknek alkalmuk nyílt magukat a többiek fölött kitüntetni; de valamennyi között nincs egy is, a ki többet ne tett volna kötelességénél.”


A zentai diadal.
Engerth A. festménye. A budai királyi palotában. Doby J. metszetéről.

A szultánnal a tulsó parton levő hadsereg, látván övéik szerencsétlenségét, egész rendetlenül vonult vissza Temesvárra, majd Nándorfehérvárra. Csata után való nap átkeltek a huszárok s üldözés közben tetemes zsákmányt ragadtak el a futó s egyre jobban-jobban szétfoszló ellenségtől.

A győzelem nagyobb mértékű fölhasználása elmaradt. S ennek oka legnagyobb részt az volt, hogy az élelem, valamint az annak szállítására szükséges eszközök nem voltak elégségesek; Temesvár vidéke pedig, a jelenleg oly gazdag Torontál- és Temes-megyék, akkor a lehető legelhagyatottabb állapotban volt. Így esett, hogy a nagyszerű diadal után, a mely a török sereget szinte megsemmisítette, a győzők egy talpalatnyi földet sem tudtak elfoglalni. Hogy valami mégis történjék, Jenő herczeg seregével október havában fegyveres kirándulást tett Boszniába. Seregei eljutottak egész Bosznia-Szerájig, melyet kiraboltak és elpusztítottak. Azután visszafordultak, útjokban számos török váracskát, falut, birtokot feldúltak s számos keresztényt rábírtak, hogy a hadsereghez csatlakozva, Magyarországba vándoroljon. Hasonló kirándulást tett Rabutin a Duna partján, Fehértemplom közelében fekvő Uj-Palánkára, s az ottani erősséget elpusztítá.


A zentai diadalra vert emlékérem.
Előlapján a Tisza folyam-istene, a kit a győzelem istennője megkoszorúz. A folyamisten balkezét egy kőtáblán nyugtatja, melyen a következő felirás olvasható: AVSPICIIS LEOPOLDI MAGNI VIRTVTE EVGENII SABAVDIAE D(ucis) EXERCIT(us) TVRCIC(us) CLADE XX MILLI A HOST(ium) FACTA PRIMARIIS DVCIB(us) DELETIS CASTRIS VNIVERS(is) TORMENT(is) XCVIIII. OMNIQUE APPARAT(u) BELLICO INTERCEPTIS CAESVS PROFLIGAT(us) D(ie) XIV. SEPT(embris) A(nno) MDCXCVII. Azaz: A nagy Lipót szerencséje és Eugén savoyai herczeg vitézsége folytán a török sereg megveretett és megfutamíttatott, miután 20000 emberét, valamint előkelő vezéreit elveszítette s egész táborát 98 ágyúval és minden hadi felszerelését hátrahagyta, szeptember 14-én, 1697-ben. A hátlap körirata: INTERFECIT EXERCITUM EORUM ET SUBVERTIT ROTAS CURRUUM FERERANTURQUE IN PROFUNDUM EXOD. 14. Azaz: Levágta seregöket, fölforditá szerekeiket s a mélységbe taszítá őket
„Eugenii Heldenthaten” czimű, 1720-ban megjelent műből.

* * *

Boszniai hadjáratát Jenő herczeg még be sem végezte, mikor a harmadik franczia háborúnak a ryswicki béke véget vetett. (1697. október 30.) Első pillanatra azt lehetett gondolni, hogy Lipót most már minden erejével a török ellen fordul s elhatározó csapást mér reá. Azonban igen sok ok Lipótot a békére tette hajlandóvá. A tizenhat év óta tartó, egészben véve diadalmas török, valamint a kilencz évig tartott franczia háború nagyot rántott a császári kincstáron. Annyira üres lett az, hogy Erdélyben két dragonyos ezred a zsold kimaradása miatt fel is lázadt. Rabutin ugyan gyorsan véget vetett e mozgalomnak, de nem késett megírni Bécsbe, hogy a zsold ilyetén megvonása megingathatja a császár koronáit, miután az mind a sereget, mind a fizetetlen katonáktól zsarolt népet tönkreteszi.

S a pénzügyi nyomorúságon nem volt könnyű segíteni, mert a nép már minden felé ki volt élve; az állami adósságok rendszerbe hozását s a tehernek mintegy az utódok nyakába sózását pedig akkor még nem eszelték ki. Ez volt tehát az egyik ok, a mely Lipót királyt és minisztereit hajlandókká tette a békére.

De más ok is volt. Spanyolország trónján II. Károly, a Habsburg-ház spanyol ágának utolsó sarjadéka ült, kinek életét alig lehetett még egy-két évre tenni. Halálával pedig az a jelentős kérdés volt fölmerülendő: kié legyen e hatalmas birodalom, mely a mai Spanyolországon s összes, akkor még hozzá tartozott amerikai gyarmatain kívül, Belgiumot, Luxemburgot, Olaszországban Nápolyt, Szicziliát, Szardiniát s a milanói herczegséget is magában foglalta, s a melyre úgy Lipót, mint XIV. Lajos különböző czímen igényt tartottak. Mindenki meg volt győződve arról, hogy a spanyol örökség kérdését nem fogják békés uton megoldani s Francziaország csak azért volt hajlandó Ryswickben oly mérsékelt föltételek mellett békére lépni, hogy a bekövetkezendő nagy harczra előkészüljön. Már pedig, ha a gazdag Francziaország királyának volt erre szüksége, mennyivel inkább Lipótnak?


A hol a karloviczi békét megkötötték.
A) A császári megbízottak tábora. B) A török megbízottak tábora. C) A közvetitő hatalmak megbizottainak tábora. D) Tanácskozó ház.
Egykorú metszetről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.

De nemcsak Bécsben, hanem Konstantinápolyban is érezték a béke szükségét. A törököknek lehetetlen volt be nem látniok, hogy ha akkor nem bírtak ellenségeikkel, mikor Lipót még a francziák ellen is nehéz háborút viselt, ezentúl még kevésbé fognak bírni velök; kivált miután meghiúsult minden törekvésök arra nézve, hogy Lengyelországot külön békére bírják. Még az sem látszott lehetetlennek, hogy a szövetségesek Perzsiát is belevonják a háborúba s hogy fellázítják a porta keresztény alattvalóit.

Ilyen lévén a fő hadviselő-felek helyzete, remélhető volt, hogy Anglia és Hollandia, amely országok 1691 óta ismételten tettek békítő kísérleteket, hogy Lipót keleti ellenségétől megszabadulva minden erejét az általok, különösen III. Vilmos angol király által gyűlölt franczia király ellen fordíthassa – most több sikerrel foghatnak a békítés művéhez.

1698-ban októberben kezdték meg az alkudozásokat, miután az ez évi hadviselés csak igen gyöngén és minden számbavehető eredmény nélkül folyt. A békealkuvás színhelyéül Lipót Bécset, Debreczent és Szalánkement ajánlotta, de a szultán csak semleges területen akart alkudozni. E czélból tehát a Zimonytól Ujlakig, valamint a Száva mellett a Bosut torkolatáig terjedő területet semlegessé nyilvánították s ennek majdnem közepén Kárlóczát vagy Karoviczot tűzték ki az alkudozás színhelyéül. De mielőtt munkához fogtak, szükségesnek találták egy négyszögletes épület építését, a melynek mindegyik oldalán egy-egy ajtó volt, hogy így a követek egyszerre léphessenek be s egyik se legyen kénytelen a másiknak elsőséget engedni.


Oettingen Farkas gróf.
A körirat: EXCELL(entissimus) D(omi)N(us) WOLG(angus) COMES AB ÖTTINGEN CAESAR(eus) AD PORTAM OTTOMANICAM LEGAT(us). Azaz: Öttingen Farkas gróf ő excellencziája, császári követ a török portánál. A portai követek rendesen magyar diszruhát viseltek, s ilyenben van ábrázolva a képen Öttingen gróf is.
A „Neu eröffnete ottomanische Pforte” czimű, 1690-ben megjelent műből.

November 13-án tartották meg az első ünnepélyes ülést. Lipót királyt ezen alkudozásnál gróf Oettingen Farkas, a birodalmi udvari tanács elnöke és gróf Schlick Lipót tábornok képviselték, a szükséges segéd-személyzettel. Tehát midőn úgyszólván kizárólag magyar ügyekről volt szó, annyi esküvel erősített törvény ellenére, nem volt egyetlenegy magyart sem a király képviseletében, a ki különben itt nem is akart mint magyar király, hanem mint római császár szerepelni. A török kormányt Rámi Mohamed rejsz-effendi s a görög Maurocordato Sándor, portai tolmács, Lengyelországot gróf Malachovsky Szaniszló, Velenczét Ruzzini Károly lovag, Oroszországot Bogdánovics-Vozniczin Prokop képviselte, Angolországot pedig, mint közvetítő hatalmasságot, Paget Vilmos lord, Németalföldet hasonló minőségben gróf Collier Jakab. A díszőrséget 300 dragonyos s a török megbízott által magával hozott janicsárok és szpáhik alkották.

Január 26-ikán jött létre a megegyezés egyrészt Törökország, másrészt a császár, Lengyelország és Velencze között. Oroszország már deczember 25-ikén kötött két évi fegyverszünetet.

Mikor a diplomaták között az egyesség megtörtént, a béke jeléül megcsókolták egymást. Azután kinyitották a négy ajtót, hogy azon „az örvendő nép” is bejöhessen. Ez az örvendő nép – pár év óta ide települt ráczság – ugyan nem igen tudta, hogy tulajdonkép miről van szó; de elgondolta, hogy valami igen örvendetes dolognak kellett történnie, mert a nagy urak még rólok is megemlékeztek: ökröt süttetvén számokra s adván annyi bort, hogy kiki tetszése szerint ihassék.

A Lipót s a török között kötött karloviczi béké-nek főbb határozatai a következők: Határul szolgálnak Erdély régi határai Moldva és Oláhország felé, innen a Marosig a régi időktől fogva határt képezett hegyek, azután a Maros, ennek a Tiszába szakadásától a Tisza, azután egy egyenes vonal, a mely a Tisza torkolatát a Bosut torkolatával összeköti, azután a Száva s az Unna. Ilykép az egész Temesközt, a melynek pedig már tetemes része el volt foglalva, visszaadták a töröknek, csakhogy a császár kezében volt erősségeket, mint Becsét, Becskereket, Csanádot, Lippát, Lugost és Karánsebest lerombolták előbb. Hasonlókép kiürítették a császáriak a Boszniában elfoglalt helyeket is.


A karloviczi béke bejfező sorai.
Eredetije a bécsi állami levéltárban. Fényképi fölvétel.

A békekötés megszabja továbbá, hogy Törökországon a keresztények vallásukat szabadon gyakorolhatják; hogy egyik fél alattvalói a másik fél országában szabadon kereskedhetnek; hogy ezentúl „pribékek”-et és „szabad hajdók”-at egyik fél sem tart s hogy a zsiványokat kiadják. A foglyokat kicserélik, illetve mérsékelt váltságdíjért szabadon bocsátják. Az utolsó pont a béke – vagyis a hivatalos kifejezés szerint a fegyverszünet – tartamát huszonöt évre szabja. A határszéli várakat, a mennyiben azok jelenleg fenállanak, mindegyik fél kellő védelmi állapotban tarthatja, ujak építése azonban tilos. A határokon párviadalokat nem szabad tartani, a mint ezt régtől fogva minden török békében hangsulyozták, de sohasem tartották meg.

Lengyelország visszanyerte a békében Podóliának és Ukrániának török kézben volt részét, de kivonta csapatait Moldva elfoglalt részéből. Velenczének dalmácziai birtokait kikerekítették; Morea félszigetet is neki adták. Az Oroszország által már előbb kötött fegyverszünet értelmében Azov, a kiváló jelentőségű erősség a Don torkolatánál, ezen ország birtokában maradt.

Legszomorúbb sorsa volt a háború összes résztvevői közül Thököly Imrének, a magyarországi és erdélyi bujdosó fejedelemnek. Mikor a karlóczai alkudozások megkezdődtek, azon volt, hogy Maurocordatot ügye támogatójául megnyerje. E czélból egyik híve által eszébe juttatá a most hatalmas portai tolmácsnak a szolgálatokat, a melyeket neki jobb időkben tett. De ez nem remélvén semmi hasznot Thököly pártolásából, ezt válaszolá: „Mondd meg fejedelmednek, hogy a multakon ne tépelődjék, a jelenről gondoskodjék maga, a jövőt pedig bízza Istenre!”

Az angol követ, a ki Thököly befolyását túlbecsülve, abban a hitben volt, hogy az ő kielégítése lesz csak képes Magyarországot végkép megbékíteni, az alkudozások megkezdése előtt felajánlá közbenjárását arra nézve, hogy ő is a békébe foglaltassék, kikötvén mégis, hogy Thököly végkép lemond a Francziaországgal való összeköttetésről. Erre azonban Thököly – kivált Ferriol követ buzdítására – nem volt rábírható, noha a franczia kormány a segélyezésére igért összegeket csak igen hiányosan fizette meg. Ily viszonyok között az angol követ fölöslegesnek találta Thököly pártolását, aminek következtében neve a békekötésben még csak elő sem fordul. Mert a X. czikkely csak általánosságban s épen nem kedvezően szabja meg a bujdosók sorsát. Határozattá lőn ugyanis, hogy a magas porta területén szabadon letelepedhetnek és berendezkedhetnek, de távol a határoktól, nehogy ott a nyugalom s az alattvalók békéje megzavartassék. Feleségeik követhetik őket s velök lakhatnak. De mivel jövendőre a hatalmas ottomán császárok egyéb alattvalói közé fognak számíttatni, az alattvalói kötelékből ki nem szakadhatnak. Ha némelyek mégis megtennék s hazájukba vissza akarnának térni, mint rossz érzelműeket a császáriak segélyben vagy fölvételben ne részesítsék őket, hanem inkább fogják el és szolgáltassák ki a határszéli helytartóknak, hogy ekkép is jobban legyen gondoskodva a béke biztosításáról. Bizony nyomorúságos kilátás a jövőre azok számára, a kik ha nem tudták is keresztül vinni, a mit hazájuk érdekében tekintettek, a török birodalomnak minden esetre nagy szolgálatokat tettek! De mit volt tenniök? Örülniök kellett, hogy valahol meghúzhatják magukat s köszönettel kellett fogadniok a kegydíjakat, a melyeket a szultán Thököly és emberei számára utalványozott, s a melyek naponként valami hatvan tallérra rúgtak.

Thököly Konstantinápoly egyik félreeső zugában vonult meg, megöregedve a szakadatlanul vívott harczokban, lesújtva annyi csapástól és csalódástól, és sokat szenvedve a köszvénytől. De azért a jövőről még mindig nem tett le. Csekély kegydíjának egy részét arra fordítá, hogy Magyarországgal fentartsa az összeköttetést. Mikor 1701-ben a spanyol király elhunyt, s az általános európai háború küszöbön állott, Drinápolyba utazott, hogy az akkor ott tartózkodó szultánt személyesen figyelmeztesse, mikép eljött az óra, hogy a tizenhatéves szerencsétlen háborúért bosszút álljon. De a török államfériak örültek, hogy a karlóczai békével a további harcztól megszabadultak. Nem voltak hajlandók őt meghallgatni, sőt a Thököly ujabb föllépésétől tartó osztrák követ unszolására az alatt az ürügy alatt, hogy Konstantinápolyt a nagyvezér engedelme nélkül hagyá el, Ázsiába száműzték őt.

Szeptember 24-én tehát Európát is el kellett hagynia Thökölynek és kis udvarának, a mely rajta és feleségén kívül egy titkárból, egy udvarmesterből s nehány szolgából meg szolgálóból állott. Uj lakóhelyökül Nikomédiát vagy Izmid-et jelölték ki számukra, a hol Thököly egy Dsidsek-Majdán, azaz „Virágmező” nevű gyönyörű fekvésű nyári lakot vásárolt. Itt legalább a természet szépségeiben gyönyörködhetett a fejedelmi pár. Különösen Zrínyi Ilonának vált kedvencz mulató helyévé e kis majorság.

A nyomorúságban is igyekeztek jó kedvet mutatni, egyrészt, hogy az idegenek előtt lelköknek törhetetlenségéről bizonyságot tegyenek, másrészt, mert úgy a fejdelem, mint a fejedelem-asszony egymás iránt való gyöngédségből a búsulást elpalástolni igyekezett. Ez volt oka, hogy Ázsiában tartózkodásuk első napján, Thököly titkárának: Komáromy Jánosnak szavai szerint, „jó magyar vendégséget csaptak”, a mely alkalommal az összecsődült városi és hajósnép nem kevéssé csodálkozott „a magyar muzsikának zengésén, a bő borivásokon és tánczolásokon.” Maga a fejedelem-asszony kiválóan jó kedvet mutatott, csakhogy szomorúsága ne lássék szemrehányásnak férje ellen. Egyre rakta a magyar tánczot, s mivel Komáromy betegsége miatt nem tánczolhatott, ígéretét vette, hogy kétszeresen kipótolja majd Sárospatak várában, amit elmulasztott.

A számüzetés keserveitől először Zrínyi Ilona menekült meg, mert 1703-ban, február 17-én elhunyt. Thököly 1705. szeptember 13-kán követte a jobb világba. Az elsőt a jezsuiták galatai (konstantinápolyi) templomában, az utóbbit Nikomédiában, az örmények temetőjében temették el, miután Komáromy nem tudta a török kormánynál kieszközölni, hogy urának tetemét haza hozhassa. Pedig Thökölynek az volt utolsó kívánsága, a mit a végrendeletében örökösévé nevezett mostoha fiának: Rákóczynak is lelkére kötött, hogy Magyarország vagy Erdély valamely nagyobb lutheránus templomában temessék el.

Nejének halála után Thököly mindenképen szabadulni akart Törökországból. Életének hátralevő napjait olasz vagy franczia földön, nyugodtan szerette volna eltölteni. E végből, s hogy a pápa vagy a francia király pártfogását megnyerje, a galatai jezsuiták tanácsára kész volt megtagadni ősi hitét s a katholikus vallásra térni, a miről ünnepélyes nyilatkozatot is állított ki. De mivel reményében csalatkozott, halála előtt három nappal kelt pótvégrendeletében kijelenté, hogy áttérése nem volt őszinte, hogy annak ellent mond s hogy mint lutheránus kiván meghalni és eltemettetni. És úgy történt. Ha vallását meggyőződésből változtatta volna meg Thököly, nem szólnánk ellene; de hogy anyagi előnyökért tette, vagy akarta megtenni, oly eljárás, a melyet csak akkori sanyarú helyzete menthet némileg.

Nem válhatunk meg az izmidi sírban örök nyugalomra tért Thökölytől a nélkül, hogy vissza ne pillantsunk pályájára. Ő kétségkívül kiváló ember volt. Alig tizenhárom éves korában elveszté atyját és hontalanná lett. A kormány atyját minden alap nélkül hűtlenségben marasztalta el, hogy óriás terjedelmű birtokait elkobozhassa a most már árván maradt fiútól.

Szerencséjére az erdélyi fejdelem országrészében is voltak anyjáról jószágai s ekkép még mindig egyike maradt a leggazdagabb főuraknak. Kiváló eszességével, ügyességével, s a komoly dolgokban tanusított szorgosságával az erdélyi udvart is megnyeré. Ha akarja, mint a kis Erdély egyik legbefolyásosabb embere töltheti életét, de nemzetének és vallásának elnyomása s bosszúérzete nem engedték azt. Már a végzet nagyobb szerepre rendelte. S midőn a bujdosók élére állott, nem volt semmi, a mi megkezdett politikájától eltántoríthatta volna. Magas állásában sok kiváló tulajdonságot volt alkalma érvényesíteni. Különösen jellemzé, hogy mint igazi vezér, mindenét volt képes feláldozni katonáiért s hogy a tisztségek betöltésénél nem nézett sem születésre, sem befolyásra. Hadvezéri képessége különösen kitünik, ha összehasonlítjuk a bujdosók harczait az ő föllépte előtt és azután. Az is mutatja tehetségét, hogy a török, mikor letett is arról, hogy a magyarok között mozgalmat támaszthasson, Thököly tehetségét serege javára megőrizni igyekezett. Hadviselése a régi magyar nemzeti hadviseléshez hasonlított s kiválóan alkalmas volt arra, hogy a fegyverhez alig szokott csapatok rendesen fegyelmezett és fegyverzett hadakat tönkre tegyenek.

Egyik rokonszenves tulajdonsága volt vallásossága. S ez annál inkább kiemelendő, mert nem párosult türelmetlenséggel. Feleségét, a kivel egyébként is a leggyöngédebb családi életet élte, katholikus vallása gyakorlatában nem háborgatá s midőn kis leányok született, azt katholikus pappal kereszteltette meg.

A mi politikáját illeti, az teljesen a törökök magyarországi uralmára volt alapítva. Folytatása volt annak, a mit Bocskay megkezdett s a mit az erdélyi fejedelmek is követtek. E politika természetesen lejárta magát, mihelyt a török uralom Magyarországon megbukottnak volt tekinthető. Buda visszavétele után a kormány minden erőszakoskodása mellett is ezért nem tudott Thököly érvényesülni. De még így sem tekinthető működése meddőnek, különösen a régibb években. Hogy Eszterházy Pál és társai 1681-ben az udvarnál ki tudták vinni az alkotmány helyreállítását, továbbá, hogy a protestánsok vallás-szabadságát legalább valamennyire helyreállították, annak a harcznak köszönhető, a melyet Thököly és társai folytattak a politikai és a vallásszabadság érdekében. Hasonló szolgálatot tett Erdélynek is a későbbi években. Hogy Lipót király végre is diplomát állított ki Erdély jogairól, az is csak a tőle való félelemből történt.

Ha sikerült volna uralomra jutnia, kétségkívül számos kormányzói tulajdonságot érvényesíthetett volna. Különösen mint jó gazda kitüntethette volna tehetségét, a melyet így csak ideig-óráig gyakorolhatott. Élénk érzéke volt a magyar nemzetiség iránt. Mikor Kassa városát elfoglalta s az e városban székelő szepesi kamarát mintegy pénzügy-miniszteriumává tette, teljesen magyar lábra állította azt. S ha úrrá lett valamely városban, melynek az idegenen kívül magyar lakossága is volt: az mindjárt megmagyarosította.

* * *

A másfél századon át tartott török hódoltság Bécs fölmentése és Buda visszavétele után nagyjából megszüntnek volt tekinthető. A kedvező helyzetet arra akarta fölhasználni a bécsi kormány, hogy terveit vagy inkább eszméit, a melyeket Magyarországra nézve régóta táplált, megvalósítsa. Az önkényes kormány alatt álló egységes birodalom, a mely elnyelje a Habsburg ház uralma alatt álló különböző országokat, volt az alapeszme. Eszközei gyanánt a németesítést és katholizálást tekinték.

A kezdetet ezúttal, mint láttuk, az 1687-ik évi országgyűlésen tették, midőn két fontos jogról mondatták le a nemzetet a nélkül, hogy annak fejében némi engedményeket tettek volna.

De az 1687-ik évi országgyűlés vívmányait nem találták kielégítőknek az egységes birodalom után sóvárgók. Ugyanazt akarták elérni, a minek elérését már 1671 és 1681 között megkísértették, de hiába. A szenvedett kudarczot a kivitelben elkövetett hibáknak, főleg azonban a külső körülményeknek tulajdoníták, a melyek azóta a bécsi kormány javára jelentékenyen megváltoztak. Az eljárásban azonban némileg más útra léptek. Akkor a nemességet, a régi polgárságot ki akarták irtani, most, miután az eperjesi mészárlás által megfélemlítetteknek vélték, lassanként jelentőségökből kiforgatni törekedtek.

Abba is nagy reményt helyezett a kormány ügyének sikeresebb előmenetelére, hogy elhatározott szándéka volt eljárása alapjául a reformokat választani. A török uralom korszaka alatt hazánk nem haladván kellőképen, annyi visszásság halmozódott össze, a magyar közélet annyira elmaradt a kor követelményeitől, hogy még a legkonzervativabb hazafi is kénytelen volt az ujítások szükségét beismerni. Különbség csak a „miként” s a „mennyire” körül foroghatott fenn.

Eszterházy nádor a mellett volt, hogy a szükséges reformok létrehozassanak, ha nem is oly gyorsan, mint azt a bürokraták kívánták; azonban ne a németek, hanem a magyarok segítségével. Erre czélzott az 1687-ik évi országgyűlés elé terjesztett javaslata. E szerint az országgyűlés küldjön ki bizottságot, mely a közigazgatás ujjáalakítására tervet dolgozzon ki s azt terjeszsze a következő országgyűlés elé. Remélte, hogy így az udvar mérsékeltebb emberei segítségével elháríthatja a reformoknak németek által való behozatalát. A rendek azonban, mint láttuk, nem fogadták el az ujítást, attól tartván, hogy a reform-bizottság majdan kiszorítja az országgyűlést jogaiból.

Kollonics püspöknek nem volt csekély öröme a viszonyok ilyetén alakulásán. Attól tarthatott, hogy ha Eszterházy javaslatait elfogadják, a magyar nemzetet nemcsak nem gyöngítik, mint ő akará, hanem inkább erősebbé teszik. Elvetésökkor némi joggal mondhatá, hogy a magyarok nem akarnak reformokat, tehát kényszeríteni kell őket rájok. Az udvarnál a mérsékeltebbekkel szemben túlsúlyra is jutott s kieszközlé, hogy a király nevezett ki bizottságot, a mely a behozandó ujításokat megvitassa. A bizottságot 1688. julius 29-ikén alakították meg. Tagjai voltak: Dietrichstein Frigyes herczeg fő-udvarmester mint elnök, továbbá Breuner Szigfrid gróf, az udvari kamara elnöke, Kinszky gróf cseh alkanczellár, Buccellini gróf, Thurn gróf, és Dorsch báró császári tanácsosok, Hoffmann György, az alsó-ausztriai kormányszék tagja, végül, a kit legelül kellett volna említenünk, mert ő volt az egész terv kovácsa s az ügy lelke: Kallonics Lipót püspök. Mint jegyző és előadó Krapf József, az udvari haditanács tagja működött. Előre lehetett sejteni, mily irányú javaslatokat fog tenni Magyarországra nézve az a bizottság, a melyben egy magyar sem volt, ha csak Kollonicsot magyarországi születéseért annak nem akarjuk nevezni.


Kollonics Lipót.
Egykorú metszetről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.

A bizottság serényen látott a munkához. Körülbelül egy év alatt – 1689. november 15-ikére – elkészült munkálataival s azt benyujtá Lipótnak.

E munkálat Magyarország teljes átalakítását czélozá, az udvarnál uralkodó szellemben. Miután az ország, de különösen török uralom alatt állott része igen elnéptelenült, legelső és legfontosabb teendőül annak ujból való megtelepítését tekintették. A behívandó gyarmatosok ne legyenek röghöz kötve, mint a többi jobbágyok, telket ingyen nyerjenek s azt joguk legyen bárkinek eladni. Gyarmatosokul legalkalmasabbnak vélte a bizottság a németeket, különösen az ausztriaikat, „hogy ezzel az ország, vagy legalább annak tetemes része németté tétessék, a forradalomra és nyugtalanságra hajló magyar vért mérsékelje a német, és örökös királya s természetes ura iránt való rendíthetetlen hűségre és szeretetre birja.” A telepítést oly fontosnak tekinték, hogy nem néztek a gyarmatosok vallására. Mindenek felett a városok és várak megtelepítését sürgeté a javaslat, hangsulyozván, hogy ezek lakói, a mennyire lehet, kizárólag németek legyenek.

A közigazgatás érdekében a javaslat első sorban a kanczelláriát kívánta átalakítani olyképen, hogy az egyházi rendből kinevezendő kanczellár mellett négy tanácsos legyen, még pedig két egyházi és két világi. Az egyházi elemnek tehát túlsúlyt biztosított a javaslat. A németesítés érdekében az egyik világi tanácsosnak németnek kellett lennie. Ezeken kívül a kellő segéd-személyzettel és helyiségekkel kívánta a javaslat a kanczelláriát ellátni.

Aránylag legjobb része a javaslatnak az, a mely az igazságszolgáltatás javításáról szól. Ez akkoriban valóban szörnyű állapotban volt. A törvényszékek rendetlenül ültek össze, a megvesztegetés napirenden volt, a perujítások és hasonló perorvoslatok miatt iszonyú sokáig tartott, míg egy-egy per eldőlt. A perrendtartást tehát megváltoztatni kívánták, másrészt három főtörvényszéket akartak szervezni, a melyek Budán, Kassán és Zágrábban voltak felállítandók. A javaslat a törvény előtt való egyenlőséget is be akarta hozni, megengedvén, hogy a jobbágy földesura ellen perelhessen s hogy nemessel szemben tanuskodhassék. A büntető eljárást is javítani akarták. De a sok jószándékú intézkedés mellett kilátszik a lóláb, midőn a kamara s a haditanács tagjait is kívánják a törvényszékek tagjaiul alkalmazni s egyszersmind kimondani, hogy ezek legalább részben németek legyenek. Már pedig ezek jelenléte, legalább politikai ügyekben, nem igen szolgálhatott a pártatlanság biztosítékául.


I. Lipót.
Egykorú olasz metszetről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.

Az egyház ügyében is számos intézkedést javasolt a bizottság. A szegényebb püspököknek fizetést kívánt adni, még azoknak is, a kiknek megyéik nincsenek visszafoglalva. Azonkívül tisztességes javadalmazást rendelt plébánosoknak és iskolamestereknek. Mindez azonban csak a katholikus egyházra értendő. A protestánsokat illetőleg a jogaikat megszorító törvényekhez kívánt a javaslat ragaszkodni s térítésöket fő-teendőnek tekinté. A görög hitűeket az egyesülésre kívánta bírni. A zsidókra nézve kimondá, hogy vámszedők ne lehessenek, földet ne bérelhessenek, s hogy nagy adót kell kivetni reájok. A Morva mellett lakó ujra-keresztelkedőkre s a Pécs táján lakó unitáriusokra nézve türelmet ajánlott, mert azok már-már katholikusokká váltak.

Gondoskodni kívánt a javaslat az árvák vagyonának jobb gondozásáról is, osztrák és cseh mintára szervezvén a gyámrendszert. Egyúttal megszabta, hogy katholikus gyermekeknek protestáns gyámja ne lehessen.

A hitel emelésére a káptalanoknál rendes telek-könyveket kívánt behozni. Az adót feljebb kívánta emelni, azt az elvet vallván, hogy szükséges a népek erszényén eret vágni, hogy nagyon meg ne vagyonosodjanak s annak következtében el ne bízzák magukat. Megállapítá az általános teherviselés elvét is. Gondoskodni kívánt a kereskedés és műipar emeléséről. Az iskolák számát emelni akarta s két egyetemet kívánt a nagyszombati helyett felállítani: egyet Budán, a másikat Kassán. A tanításra legalkalmasabbaknak a jezsuitákat találta.

Ezeken kívül még sok dologra kiterjedt a bizottság figyelme. Tagadhatatlan, hogy javaslatai között igen sok volt a helyes, de a nemzeti alapot kevésbe véve, többnyire osztrák intézményeket kívánt átvenni. Az ország előtt csakhamar hitelét is veszté. Minden józan gondolkozású hazafi átlátta, hogy inkább halasztani kell a reformokat, mint helytelen irányban életbe léptetni; annál is inkább, mert országgyűlésen kívül akarák azokat a nemzetre kényszeríteni.

Egyelőre a kormány sem látta jónak a javaslatnak egészben való életbeléptetését, tekintettel arra, hogy a török háború kevésbé szerencsésen folyt. A részletekben azonban előkészíteni akarták a reformok életbe léptetését. Különösen gondoskodtak arról, hogy a városokba katholikus németeket telepítsenek. Így történt ez Budán, Pesten, a mely városokban protestáns nem nyerhetett polgárjogot. Így történt Egerben is, a honnan ugyan nem lehetett a katholikus magyarokat kitudni, de németeket telepítettek melléjök, a kik a kormányhatóságok támogatásában annyira elbízták magukat, hogy pár évre megtelepedésök után már a magyar mesteremberek elűzését követelték, hogy azok versenyével ne kelljen küzdeniök.

A főbb dolgokra nézve azonban majdnem egy évtizeddel vetődött vissza a reformok behozatala. Ujabb fölvételökre Széchenyi György érseknek 1696. február 8-ikán bekövetkezett halála szolgált kiinduló pontul, a mikor is helyére Kollonics került. Az első magyar egyházi méltóságnak az egységes birodalom eszméjeért lelkesülő viselője égett a vágytól, hogy „Magyarországot – mint mondani szokta – rabbá, koldussá s azután katholikussá” tegye. Bízva nagy befolyásában, elérkezettnek vélte az időt reformjai keresztülvitelére. Az udvar, a hol a magyar ügyekben legfőlebb mérsékelték Kollonics túlságait, de épen nem akarták az Eszterházy s a Széchényiek által sürgetett magyar politika fölkarolásával nyugtatni meg a nemzetet, kisérletet akart tenni az uj szervezet behozatalára, s azért a főurakat még az év folyamán Bécsbe hívták. Kollonics terjeszté eléjök a javaslatokat, a melyeknek már bekezdésök is szomorú elővéleményt keltett. „Nincs a mi jobban éreztetné velünk ő császári, királyi felségének atyai jóságát – így szól a bekezdés – mint abbeli eltökélése, hogy Magyarországgal többi örökös tartományai módjára kíván bánni.” A javaslat különben a következő pontokban állott: Alkalmazzák a magyarok törvényeiket lehetőleg az Ausztriában fenállókhoz, természetesen a Kollonics-féle javaslat értelmében; viselje Magyarország az összes monarchia terheinek egy harmadát – a mi a vagyoni erő különbsége következtében igen aránytalan teher lesz vala, nem is szólva a dolog jogosultságának kérdéséről, mert hogy fizessen Magyarország egyéb költségeket, mint a saját szükségeire valókat? – végül szünjék meg a nemesség adómentessége. A főurak között szükségkép támadó rossz hangulat csillapítására a javaslat a felsőbb nemesség részére a grófi, bárói, lovagi czimeket csillogtatta. Ez azonban nem kenyerezte le őket. A jelen volt Károlyi Sándor ekkép írja le naplójában a hatást, a melyet a javaslat reájok tett: „Jobbára majd kétségbe estünk, valahogy oly erős kőkertben a hallgatás és bátortalanság miá egészen el fogunk nyomattatni. Mindazáltal az Isten ő szent fölsége egy igaz, magyar hazájának s a koronának állhatatos hívét, papi méltóságban elhelyheztettet, megbátorítván, ez törvényünkön sarkaló bölcs előadásával ellenünk felindult haragját a felségnek lecsendessítette.” E férfiú Széchenyi Pál kalocsai érsek vala, unokaöccse az elhunyt Györgynek, és ahhoz hasonlóan igaz fia a hazának. Ez a királytól magán kihallgatást kért s ott oly határozottan emelt szót a nemzet jogai mellett, hogy a király jónak látta igazat adni neki.

Ez azonban legkevésbbé sem jelenté azt, mintha az udvar a nemzet politikát akarta volna fölkarolni; hanem csak azt, hogy tekintettel a még mindig elég rosszul haladó török háborúra, jónak látta figyelembe venni a magyar ellenzéket és ujból elhalasztani a Kollonics-féle tervezet életbe léptetését.

Két év mulva – 1698. szeptember 10-ikére – ismét fölhívták Bécsbe a magyar urakat. Ezúttal nem kívánták, hogy a magyar intézményeket ausztriai mintára idomítsák. A kormány úgy találta, hogy czélszerűbb lesz a hatáskörébe eső részét az uj szervezetnek szinte észrevétlenül életbe léptetni. Ha pedig a törvénykezésen való javításoktól vonakodnak a magyarok, ám maguk látják kárát. Csak egy javaslat volt, a melyet a kormány a főurakkal elfogadtatni kívánt: az adóügy újjá-alakítása. E szerint Magyarország vállalja el a monarchia összes tartományaira kivetett tizenkét millió forintnyi adó harmadát, mely hogy könnyebben elviselhető legyen, egy tizenhatod a városok terhére levonatván, a maradék olykép osztassék el a parasztok s a nemesek között, hogy azok két, ezek egy részt fizessenek.


Széchenyi Pál érsek arczképe és aláírása.
Az arczkép egykorú kép után készült ujabb metszetről. A „Collectio Iconum” czimű, 1823-ban megjelent gyűjteményből.

Míg az ujjá-szervező javaslat, tekintettel a király esküjére, az országgyűlésen kivánta az uj adórendszert elfogadtatni, Kollonics azt magyarázta a rendeknek, hogy ez nem tartozik az országgyűlés elé, mert hiszen ez nem egyéb, mint a nemesség részéről a honvédelmi kötelezettség váltságául fizetett díj. Az összegült urak ezt tagadták, de még az adónak a népre való kivetésére sem találták magukat jogosítottaknak, hivatkozván a törvényre, mely szerint az országgyűlésen kívűl adót kivetni hazaárulás. Hogy azonban ne lássanak a nép könnyítésére czélzó javaslatokat teljesen figyelmen kívűl hagyni, egyéni véleményöket abban terjeszték elő, hogy az adónak egy tizedét fizessék a városok, egy ötvenedét a nemesség, a többi 88%-ot pedig a parasztság. Egyébiránt arra kérték a királyt, könnyítsen a nép terhein azzal, hogy ne vessen az országra ily túlságosan nagy adót.

Az udvar azonban nem sokat törődött az urak előterjesztésével, hanem október havában a megyékre kiveté az adót, a javaslat értelmében. Ez végre a nádort is kihozta a sodrából, a ki eddig tétlenül nézte a dolgok folyását. November 6-ikán erélyesen szólalt fel az adónak általában, különösen pedig a nemességre vetett rész elviselhetetlensége ellen. Mire a deczember 24-ikén kelt királyi rendelettel a nemesség járulékát leszállíták a városokéval egyenlő összegre: 1/4 millió forintra, vagyis az egész adó 1/16-ára, a többi 14/16-ot pedig a jobbágyságra rótták. Mindazonáltal a kormány a nép védőjéül tüntette fel magát s a királyi leiratban szinte bujtogatott a nemesség ellen.

A négy millió forintot egyébiránt csak a fenforgó nehéz körülmények idejére kivánták, egyszersmind igérték, hogy ez adón s a közkatonáknak szolgáltatandó ingyen kenyeren kívül egyebet nem fognak követelni.

Ha viszonyok ily alakulásán végig tekintünk, kétségtelenül fel fog tünni az a körülmény, hogy az ország adójának 1/50-ede igen aránytalan a nemességre nézve, ha az a honvédelem váltságaul van hivatva szolgálni; ellenben az 1/3 igen sok. Tudjuk, hogy még ma sincs Magyarország oly helyzetben, hogy a monarchia terheinek egy harmadát viselhesse. Mennyivel kevésbé volt akkor, midőn a török pusztításai s a visszafoglaló hadjáratok következtében egészen tönkre ment, s azon felül lényegesen kisebb is volt, mint ma. A Temesköz, azaz a mai Torontál-, Temes-, Krassó-Szörény-megyék, meg egy kis darab Zimony környékén, még török kézben voltak; Erdély, Horvátország s a Dráván-túli vidék, a határőrvidék, valamint a katonai kormány alá helyezett Bács-, Csongrád-, Békés-, Csanád-, Arad- és Zaránd-megyék pedig, azaz a mai Magyarországnak több mint egy harmada, bár Lipót király uralma alatt állottak, tényleg ki voltak véve az ország hatásköre alól s a négy millió forint viselésében nem vettek részt. Midőn tehát a kormány méltatlanul ily nagy adót vetett ki az országra s midőn a nemesekre vetett adót leszállítani lévén kénytelen, az attól eleső egy milliót azonnal a köznépre rótta, elég tanuságot tett arról, hogy a nép érdekeinek védelmezése csak szemfényvesztés volt, arra számítva, hogy a parasztság felizgatásával a nemességet megkösse s hogy annál könnyebben vihesse keresztül az egész nemzet lenyügözésére számított rendszabályait; hogy megsemmisíthesse a magyar országgyűlés hatáskörét, a mely különben is minden jelentőségét vesztette volna, ha az adómegajánlás jogától elesik.

Alig hozták be törvénytelenül az adót, alig kezdődött meg általánosabban a Neoacquistica Commmissio (új szerzeményi bizottság) működése – így hívtak egy bizottságot, amelynek feladata volt, hogy a töröktől visszahódított területen a birtokviszonyokat tisztázza, azoktól a birtokosoktól, a kik a mostoha viszonyok következtében okirataikat elvesztették, a török uralom alatt is folytonosan fenállott birtoklásra való tekintet nélkül, javaikat elszedje s a megerősítettekről is tetemes díjat szedjen a felszabadítás árául – alig szakították el a Dráván-túli megyéket, a melyekből külön tartományt alakítottak, megtörtént a karloviczi békekötés, a mely különösen azért volt ellenére a nemzetnek, mert megkérdezése nélkül kötötték meg.

A „sérelmek” ezután is rendre szaporodtak. A jász-kún kerületet elzálogosították német lovagrendnek, a Frangepán-féle tengerparti jószágokat pedig a gráczi kamarának. De ezek csekélységek voltak az 1701-ik évi rendelethez képest, a mely hivatva volt a protestánsoknak az 1681-iki országgyűlés által a nélkül is igen korlátolt vallásszabadságát még inkább megszorítani. Ez a rendelet ugyanis megszabja, hogy az ország ama részében, a melyet a töröktől az utóbbi háborúban visszafoglaltak, vagy az egykori végvárakban a protestáns vallás szabad gyakorlata nem engedtetik meg. Ennek a rendeletnek végrehajtásaul űzték el a pápai, korponai és simontornyai lelkészeket; ennek volt következménye, hogy Hodosi Mihályt, a veszprémi református lelkészt s a Dunántúli kerület püspökét elfogták, egy éven át börtönben sanyargatták, sőt gályarabsággal is fenyegették, a mitől azonban a protestáns hatalmak közbenjárására megmenekült.

A vallási elnyomás képét kiegészíti, hogy katholikusoknak a protestáns vallásra térését még ott is büntetendő cselekvésnek tekintették, a hol a protestáns vallás gyakorlata meg volt engedve; továbbá, hogy az egyháznak visszaadatván a tizedszedés joga, a protestánsok is kénytelenek voltak részt venni ezen a katholikus egyházi czélokra szolgáló adóban.

Egyidejüleg azonban a katholikus papság között is ellenszenvet keltett a kormány azzal, hogy a tizedektől az állam részére is rendelt tizedet fizetni, valamint azzal, hogy nagy számú magyar egyházi javadalmakat osztrák egyházi férfiakra, osztrák szerzetekre ruházott. Így kerültek idegen kézre – hogy csak a leghíresebbeket említsük – a zirczi, borsmonostori, szentgotthárdi, zalavári, jászói, leleszi, csornai, tihanyi és telki apátságok.

Ha a kormány intézkedései ily súlyosak voltak, mennyi volt a teher, a mit a népnek egyébként kellett viselnie! A míg a hadviselés tartott, a katonák részére szolgáltatott pénz, élelem és munka terhe minden képzeletet meghaladott úgy, hogy sok vidéken a nép koldusbotra jutott. Az 1685-ik évben a pénzben kifejezhető terhek 4.850,000 forintra rúgtak. De nem ez tette tönkre a népet, hanem az, a mit egyébként vettek meg rajta. A legmagasabb rangú tisztektől a legutolsó közvitézig mindegyik jogot tartott a fosztogatáshoz. Ki csodálhatja, ha ily viszonyok mellett a nép között általánossá vált az elégületlenség? Legnagyobb volt ez a Dunán-túli, csallóközi, Mátyus-földi és Duna-Tisza-közi protestáns lakosság között, a templomok elszedése s az erőszakos térítés következtében. Oly jelenség, a melynek jelentőségét a következő évek eseményei kitüntették.

Mindezek következtében oly általános volt az elégületlenség, sőt mondhatni az elkeseredés, hogy Ruzzini, a velenczei köztársaságnak jól értesült bécsi követe, már 1699-ben ekkép írhatott kormányának a magyarországi helyzetről: „Könnyen loboghat ott ujból a lázadás lángja, csak találkozzék ügyes kéz, a mely azt éleszsze.”

* * *

Néhány évvel utóbb a velenczei követ jóslata teljesült. A nemzeti elégületlenség II. Rákóczy Ferencz-ben megtalálta vezérét. E férfiút már származása kijelölte arra, hogy szerencsével vagy szerencsétlenül, győzve vagy bukva, a nemzeti szabadság ügyét képviselje a bécsi kormány beolvasztó politikája ellen. Egyetlen sarjadéka volt a Rákóczyak fejedelmi házának; dédunokája I. Györgynek, a ki mint Bethlen Gábor követője Linzben oly békességre kényszerítette III. Ferdinánd királyt, a mely legalább egy időre biztosította a magyar nemzet s a protestáns vallás szabadságát; fia I. Ferencznek, az uralomhoz soha nem jutott erdélyi fejedelemnek, a ki ugyan nem veszté el életét a Wesselényi-féle összeesküvésben, de gyermeksorba tétetett. Még inkább kijelölte őt a nemzeti küzdelem bajnokául anyai ágon való származása. Nagyatyja: Zrínyi Péter hóhér bárdja alatt végezte életét, nagybátyját Zrínyi János Antalt – a kit költőink Zrínyi Boldizsár néven énekeltek meg több ízben – minden ok nélkül elfogták, az alatt a czím alatt, hogy Bécs ostromakor a töröknek segíteni akart; aztán húsz éven át börtönből börtönbe hurczolták, míg végre 1703-bn a halál megszabadítá békóitól. Anyja volt Zrínyi Ilona, nagyanyjának öccse: a Frangepán Ferencz nagyatyjával közös sors osztályosa, mostoha atyja a hatalmas kurucz király: Thököly Imre. Már a végzet is kijelölte őt arra, hogy folytassa a Rákóczyak, a kihalt Zrínyiek és Frangepánok, valamint a Thökölyek küzdelmét.


II. Rákóczy Ferencz.
(Mányoki Ádám festménye. – A szász király birtokában levő eredetiről.)

Helyzete annyira a dolog természetéből következett, hogy azon semmi sem változtathatott. Hiába kerítette körmei közé Kollonics Munkács feladása után; hiába adta a neuhausi jezsuitákhoz nevelésbe: a fiatal herczeg az maradt, a minek született. Legfölebb az a nyeresége volt, hogy jól megtanult németül és francziául, a mi akkor még ritkaság volt nálunk, továbbá, hogy színről-szinre megismerkedett a bécsi viszonyokkal.

Így esett, hogy bár természetében semmi sem volt, a mi a forradalmi vezért szokta jellemezni, mert szelíd, engedékeny volt – mindenki őt tekintette a kormány- és esetleg a dinasztia-ellenes párt vezéreül.

Kollonics pappá akarta nevelni, hogy valamely német püspöki székre emelve, vagy valamely német szerzetbe dugva Magyarországtól távol tartsa. De a kis Rákóczy vallásos hajlamai mellett sem érzett semmi kedvet a papi pályára, hanem gyámjának Rómában létét felhasználva, sógora: gróf Aspremont segítségével kivitte, hogy 1693-ban nagykorúvá nyilvánították. Nemsokára azután Olaszországba utazott, majd 1696-ban engedélyt kért, hogy a Rajna mellékén működő császári sereghez mehessen. Itt azonban elhagyta a katonáskodás vágya, mert egybekelt Károly hessen-rheinfelsi herczeg leányával: Sarolta Amáliával. Mint fiatal házas nem kívánkozott sem a harczmezőre, sem a nagyvilágba, hanem miután Lipót király házasságába utólag beleegyezett, hazatért s magyarországi jószágain egyedül családi boldogságának élt.

Bármennyire óhajtott azonban a közügyektől távol maradni, lehetetlen volt elkerülnie, hogy a bécsi kormány gyanuba ne vegye, s hogy a nemzet előbbkelő tagjaival érintkezve, mind nagyobb és nagyobb mértékben át ne hassa a bécsi kormány iránt a nélkül is rossz indulatú lelkét az a tudat, hogy a haza ügyei nagyon rossz állapotban vannak. Különösen székesi gróf Bercsényi Miklós, Ung-megye főispánja volt nagy befolyással reá, egy előkelő származású s két házassága révén nagy összeköttetésekkel biró főúr, a ki nemcsak jelentékeny vagyonnal, hanem ritka szellemi tehetséggel volt megáldva, s igy képes volt arra, hogy a mozgalom élére álljon s azt vezesse. Mindennek az volt a következménye, hogy a bécsi kormány folyton kémleltette Rákóczyt: nem forral-e valamit ellene? Rákóczy s a magyar nép pedig mindinkább hozzá szoktak ahhoz az eszméhez, hogy ő legyen a vezér, ha a nemzet fegyvert fogna a bécsi kormány ellen.

E közben kitört 1697-ben a Tokay-féle pórlázadás. A lázadók Thököly nevét tűzték zászlójokra, de miután ő távol volt, igen el volt terjedve a hír, hogy Rákóczyt kézre akarják keríteni, sőt, akár akarja, akár nem, királylyá választani. Bécsbe is eljutott ennek a híre s Vaudemont herczegnek különösen lelkére kötötték: tartsa szemmel Rákóczyt, „mert könnyen megeshetnék, hogy az ifjút más magyarok elcsábítják.”

Rákóczy azonban sokkal értelmesebb volt, hogysem tönkre tegye magát ily minden kilátás nélkül való harczban s hogy nemzetét veszélyeztesse. Hogy tehát minden faggatásnak elejét vegye, családostul Bécsbe sietett s Menegatti atya révén azt az ajánlatot tette Lipótnak, hogy magyarországi javait megfelelő értékűekért Németországon elcserélni hajlandó. Ezen felül Bécsben német viseletben járt s a magyar társalgástól tüntető módon tartózkodott. Lipót király visszautasította ajánlatát s csak szelíd s észre nem vehető felügyelet alá helyezte; Rákóczy pedig megszabadult a zaklatástól.

Nemsokára Villars a franczia király megbízásából ajánlatot tett Rákóczynak: hogy ura kész volna őt segíteni, ha fegyvert fog a még császári kézben levő javai s az erdélyi fejedelemség visszaszerzése érdekében. De Rákóczy átlátta, hogy hanyatlóban lévén a nagy háború, ő csak arra szolgálna, hogy Lipót királynak némi alkalmatlanságot csináljon, s azért az ajánlatot visszautasítá.


II. Rákóczy Ferencz gyermekkori arczképe.
Doby Jenő metszetéről. Thaly K. „II. Rákóczy F. ifjusága” czimű művéből.

Ily helyzetben találta őt 1700 november 1-eje, a mely nap világtörténelmi jelentőségű lőn II. Károlynak, a Habsburg-ház spanyol ága utolsó férfi-tagjának halála folytán. Az a kérdés merült fel: kinek hatalmát fogja a spanyol birodalom gyarapítani? Ha valamely európai nagyhatalmasság kezébe kerül, attól lehetett tartani, hogy az egész Európát fenyegető hatalomra fog emelkedni. Már pedig rokonság czímén e birodalomra nem kisebb uralkodók tartottak számot, mint XIV. Lajos és I. Lipót. Ez okból még II. Károly életében az európai egyensúly érdekében különféle felosztási terveket készítettek. A spanyol államférfiaknak azonban az volt legfőbb törekvésök, hogy bármi módon kikerüljék birodalmuk földaraboltatását. Legelőször tehát ara a gondolatra jöttek, hogy legjobb volna oly trónörököst kiszemelni, a ki sem a Bourbon-, sem a Habsburg-háznak nem tagja. Így jelölték a bajor választó-fejedelem fiát, tekintetbe véve az örökösödés elvét is, mert anyja I. Lipótnak II. Károly hugával való házasságából származott. A fiatal herczeg azonban megelőzte a halálban nagybátyját és Spanyolország ismét nem tudta, hova forduljon. Végre XIV. Lajos ügyes diplomácziával kivitte, hogy Károly király végrendeletében összes birtokai örökösévé a franczia király ifjabb unokáját: Fülöp, anjoui herczeget nevezte ki, a ki egyébiránt vér szerint is legközelebb állott hozzá, mert nagyanyja, XIV. Lajos felesége, II. Károlynak idősb testvére volt.

Ezzel azonban a dolog nem volt befejezve. Lajos tudta, hogy Spanyolország békés birtokához sem a Habsburg-ház német ága nem engedi jutni, sem III. Vilmos angol király, sem a Bourbon szomszédságtól félő Hollandia, a mely Lajos második háborúja óta folytonosan attól tartott, hogy Francziaország el fogja nyelni. Ezek csakugyan nemsokára meg is kezdték ellene a háborút, sőt még szövetségeseket is szereztek u. m. Brandenburgot, a melynek választófejedelme Lipót királytól királyi czímet nyert, továbbá Portugáliát és Savóyát, sőt a német birodalmat is. Lajosnak ellenben alig volt szövetségese, mindössze a bajor választó-fejedelem s a kölni érsek. Azon kellett tehát lennie, hogy bárkit megnyerhessen. S vajjon kik lehettek volna természetesebb szövetségesei, mint a magyarországi elégületlenek, első sorban Rákóczy Ferencz? S Rákóczy most már nem is idegenkedett a konstantinápolyi franczia követ által közlött tervtől. Reménysége volt ugyanis, hogy a nagy háborúban elfoglaltatván az osztrák erő, Magyarország mind teljesebb mértékben visszanyerheti szabadságát, a minek – az igaz – fonákul legfőbb biztosítékát a szabad király-választásban keresé; visszanyerheti esetleg teljes önállását is. Ennek következtében elhatározá, hogy XIV. Lajosnak írni fog. Levelét egy Longueval nevű császári kapitányra bízta, a kivel korábban megismerkedett. Ez azonban, vagy mivel egész közeledése Rákóczyhoz csak a bécsi kormány rendeletéből történt, oly czélból, hogy annak nézeteit kitudja, vagy pedig mivel fölébredt benne a vágy, hogy a rábízott titkot értékesítse, Bécsbe vitte a levelet. A kormány többet akarván megtudni, megengedte, hogy Longueval folytassa útját. Csakugyan elérkezett Párisba, ahol igen jól fogadták. Barbesieux minisztertől oly levelet kapott Rákóczyhoz, a melyben ennek a háború tényleges kitörése idejére pénzt, alkalmas tiszteket s ha lehet, hadi segélyt is igértek. Mielőtt azonban a franczia kormány Rákóczyval komolyabban összeköttetésbe lép, szerette volna tudni: kik azok az urak, a kikre számíthat? Ezek jegyzéke iránt tehát kérdést intézett hozzá. A Párisból visszatérő Longueval a levelet bemutatta Bécsben, mire Rákóczyhoz küldték: hátha eleget tesz a franczia kívánságnak, s így birtokába jutnak az „összeesküvők” névsorának. Rákóczy azonban korán sem haladt még annyira az izgatásban, hogy összeesküvés támadhatott volna s ennél fogva nem is küldhette el a kívánt jegyzéket. Levelét Longueval ismét bemutatta, mire a bécsi kormány elővigyázatból mégis szükségesnek találta Rákóczy elfogását.

A kormány az ügyet Rákóczy elfogásáig titokban akarta tartani, mindazonáltal ez nem sikerült teljesen. A bécsi előkelő körökben ugyanis híre futott a dolognak s Aspremontné sietett öccsét a készülő veszedelemről értesíteni. Április 18-ikán érkezett meg a sárosi kastélyba a grófné levele, s nemsokára követte a hír, hogy Solari tábornok Eperjesre érkezett. Mindazonáltal Rákóczy nem tudta magát elhatározni arra, hogy beteg feleségét elhagyja. Április 28-ikán tehát elfogták s Német-Ujhelyre vitték. Ugyanekkor fogták el báró Szirmay Istvánt, a három Vay testvért, Okolicsányi Pált, Szluha Ferenczet és másokat. A bécsi miniszterek egy része az összes befolyásosabb magyarokra, még Széchenyi Pál érsekre is ki akará terjeszteni az üldözést, de a mérsékeltebb párt jobbnak látta nem vinni végsőre a dolgot. Bercsényi Miklóst is el akarták fogni, de ez Rákóczy esetéről értesülve, Lengyelországba menekült.


II. Rákóczy Ferenc elfogatása.
Benczur Gyula festménye. Fametszetről.

Rákóczy hat hétig volt abban a börtönben, a melyből harminc év előtt nagyatyját a vérpadra vitték, a nélkül, hogy kihallgatták volna. Végre megjelent előtte gróf Buccellini Gyula, ausztriai udvari kanczellár, egy hadi tanácsos kiséretében, hogy kihallgassa. Rákóczy kijelenté, hogy mint német birodalmi herczeg s magyar főúr maga felett e két ország törvényszékein kívül mást nem ismer el törvényesül. A császár iránt való tiszteletből kész ugyan felelni, a nélkül azonban, hogy azzal az ausztriai törvényszék jogosultságát elvállalná.. Másnap szembesítették Longuevallal. Ez szégyenében elsápadt, mégis nem restelte, hogy hamis tanuként is fel ne lépjen ellene, állítván egyebek között, hogy valamely napon Rákóczynál Szirmay, Okolicsányi s a Vayak értekezleten voltak. De Rákóczy bebizonyítá, hogy Longueval az említett urakat nem is látta s hogy a mondott időben egymástól távol eső vidékeken valának.

A kormány azonban óvásait épúgy, mint előbb Zrínyi- és Frangepánéit figyelmen kívül hagyta. Különböző uraktól rendkívüli törvényszék alakult, hogy Rákóczyt, nem adatok alapján – mert egyebet, mint elégületlenséget nem bizonyíthattak reá – hanem politikából elítélje. Megszerkesztették a vádat s annak átadásával a bécsújhelyi polgármestert bízták meg, figyelmeztetvén általa Rákóczyt, hogy ha harmincz nap alatt nem válaszol, mint makacsot el fogják marasztalni. Rákóczy nagyon jól tudta, hogy bármikép védekezzék is, nem kerüli ki a halált. Elhatározta tehát, hogy legalább férfiasan viseli magát. Az átnyujtónak e szavakkal válaszolt: „Ő felségét vallásosabbnak ismerem, hogysem elhihetném, mikép megszeghetné Magyarország törvényeit, a melyekre megesküdött. E törvényeket mint sárosi főispán magam is védeni tartozom s készebb vagyok véremet ontani, mint azokat megsérteni, idegen birákat, idegen törvényt fogadván el s nem az ezen törvények által rendelteket!” A polgármester nem tudván, mit tegyen, visszavitte a vádlevelet; de a kormány utasítá, hogy hagyja Rákóczynál, akár átveszi, akár nem. A polgármester másnap ily értelemben járt el. „Ám tegye meg a parancsolatot – mondá Rákóczy – de én hozzá nem nyulok, ha velem rothad is el!”

E közben Rákóczyné Bécsbe jött s bizonyos Lehman nevű császári kapitányt megnyert, hogy férjét kiszabadítsa. November 7-én Lehman kijött a börtön közelében levő lakásából s az ajtó előtt álló őrt szobájába küldé, hogy gyertyát gyujtson. Ez alatt Lehman kiereszté Rákóczyt, Montecuccoli ezredbeli közkatonai ruhát adott reá s öcscsével együtt, a ki az ezrednél zászlótartó volt, elbocsátá. Rákóczy csakugyan szerencsésen kijött Bécsből s a felföldön keresztül eljutott Lengyelországba, ámbár a kormány azonnal szökése után nagy díjat tűzött ki reá. Lehman azonban áldozatul esett. Kitörte ugyan a börtön ablakát s kötelet bocsátott le, de senki sem hitte el Rákóczy állítólagos menekülését. A hadi törvényszék halálra itélte a derék kapitányt s az ítéletet végre is hajtották rajta.

Lengyelországban az előkelők rokonszenvvel fogadták Rákóczyt, Siniavszkyné-Lubomirszky Ilonánál pedig állandó, biztos menedékre talált. Itt összeköttetésbe lépett Du Héronnal, a franczia király követével s annak révén a franczia kormánnyal is, a mely neki 12,000, Bercsényinek pedig 8000 frank évdíjat rendelt. Most már csak az volt a kérdés: miképen fogjanak a mozgalom megindításához? Mert Rákóczy és Bercsényi ismervén a magyar nemzetet, tudták, hogy az a kilátás nélkül való kezdeményezésnek nem barátja. Ezért leghelyesebbnek találták – s ez iránt 1703 elején a franczia királynak előterjesztést is tettek – ha a franczia kormány a lengyel uraknál 4000 lovast és ugyanannyi gyalogot eszközöl ki, továbbá Danczigba ügyes tiszteket, pénzt és fegyvert küld. Meg voltak győződve, hogy ha ily erővel jönnek be Magyarországba, azt rövid időn hatalmukba keríthetik s 8000 ember hamar 80,000-re szaporodhatik fel. A magyar erő azután összeműködhetnék a Duna vonalán a bajor választó fejdelemmel olykép, hogy magát Bécset fenyegethetnék.


II. Rákóczy Ferencz arczképe.
Az arczkép a fejedelmet nyírott hajjal, abban a ruhában ábrázolja, a melyben németujhelyi börtönéből menekült. A kép eredetije Gyene Gusztáv úr birtokában van, Budapesten.
Doby Jenő metszetéről. Thaly K. „II. Rákóczy F. ifjúsága” czimű művéből.

A franczia kormány, bár el volt határozva, hogy Rákóczyt és Bercsényit segélyezi, korán sem számított arra, hogy valami nagyobb erőt legyenek képesek kifejteni. Mindössze csak annyit várt tőlök, hogy Lipót erejét kissé megosztják. Pedig sehol sem lehetett volna hasznosabban alkalmazni pár ezer katonát, mint itt; s Rákóczy terve, ki a bajor választó megnyerése végett a magyar koronát is felajánlá neki, könnyen más eredményre juttathatta volna az e közben teljes erővel kitört spanyol örökösödési háborút. A helyett, hogy Bécs felé támadtak, Tirolon keresztül akartak az Olaszországban levő francziák s a bajorok egyesülni, a mi a tiroli nép s Jenő savoyai herczeg ellenállásán megtörött. Rákóczy és Bercsényi pedig azon tanakodtak: mikép lehetne Magyarországon mégis megindítani a fölkelést?

* * *

A közbe jött események fölöslegessé tettek minden efféle tanácskozást. A háború nagy összegeket nyelvén el, az udvar, a helyett, hogy leghűbb tanácsosaira hallgatva az adót leszállította volna, ujabb rendkívüli adót vetett ki, sőt a gyűlöletes fogyasztási adót is ujra behozta. A katonaság jelentékeny részét kivonták ugyan – alig maradt valami 15–16,000 ember az országban – e helyett azonban nagyban toborzották az önkénteseket. Természetes, hogy a hol önként nem jelentkeztek, ott „kötéllel folyt a verbuválás”. Különösen kiadták rendeletben a megyéknek, hogy minden csavargót, bujdosó katonát fogdossanak össze és szállítsanak Pozsonyba, a hol gróf Koháry felügyelete alatt szervezték a magyar ezredeket.

Azonban voltak többen, a kik a Thököly-féle harczok idejéből sokkal nagyobb gyűlölettel viseltettek a kormány iránt, hogysem annak zászlai alatt harczolni hajlandók lettek volna. Ilyen volt Kis Albert, egykor hadnagy Thököly csapataiban, a ki most erdők és hegyek között bujkált, hogy besoroztatását elkerülje. Ez mind több és több hasonló sorsú emberrel összekerülvén, velök azon tanakodott: mi tévők legyenek? Nem sokára Kis egy Esze Tamás nevű volt sóárussal szövetkezett. Tudván a nép nyelvén beszélni, annak élére álltak s mindinkább megnyerték a fölkelés gondolatának. Azonban nem bíztak magukban. Elhatározták tehát, hogy a Lengyelországba menekült Rákóczyt és Bercsényit kérik föl vezérekül. E czélból 1703 tavaszán követeket küldtek hozzájok Lengyelországba. Rákóczy és Bercsényi nem szerették volna ügyöket valami nyomorult és csekély néppel való összeköttetéssel elrontani, másrészt azonban nem akarták ezeket maguktól elidegeníteni. Minden jót ígértek tehát s a helyzet kikémlelésére beküldték Bercsényi egyik apródját. Ez kedvező jelentéssel tért vissza s tolmácsolá a nép kérését: küldjenek minél előbb zászlókat, a melyek alatt sorakozhassanak.

És mintha a végzet is azon lett volna, hogy Rákóczyt, ha netalán még volnának aggályai, teljesen belevigye a fölkelésbe: április 30-ikán az ügye tárgyalására kiküldött bizottság kimondá az ítéletet, a mely természetesen fő- és jószágvesztésre szólt.

Rákóczy csakugyan hallgatott az apród előterjesztésére és zászlókat küldött a fölkelőknek „Istenért és szabadságért” felirattal, egy kiáltvány kíséretében, a melyben felszólítja a népet a hazáért való küzdelemre, de lelkére köti, hogy rablástól s egyéb kihágástól tartózkodjék. A nép erre mindinkább csatlakozott zászlójához és ujabb követséget is küldött hozzá, kérvén: jönne be minél előbb. Az, hogy a nép jó vezetés alá kerüljön, csakugyan égető szükség is volt. Mert néhány igen szegény nemesen kívűl, mondhatni, senki sem csatlakozott még hozzá a nemességből, úgy hogy a fölkelés paraszt-lázadás színét kezdé felvenni, ámbár a csatlakozott szatmári, ugocsai és mármarosi parasztok uraikat nem mint urakat, hanem mint „német pártiakat” üldözték. Ennek következménye volt, hogy Károlyi Sándor, szathmári főispán megyéje nemességét felültette s a fölkelőket junius 7-én Dolhánál szétugrasztotta. A Rákóczytól küldött zászlók közül is több a kezébe esett.

E csatavesztés azonban csak egygyel több ok volt arra, hogy Rákóczy siessen. Ha nem jő, könnyen elveszti bátorságát a parasztság és szétoszlik. Junius derekán tehát átlépte a határt. A nép érezvén, hogy van vezére, seregestül tódult hozzá, különösen a Rákóczy-családnak a felvidéken levő uradalmaiból, úgy hogy a fölkelők száma rövid időn 3000 gyalogra és 500 lovasra szaporodott. A távolabbi megyékbe is elhatott Rákóczy föllépésének a híre, s a jászok meg kunok közül is mentek követek, hogy szolgálataikat felajánlják. Rákóczy most azon volt, hogy valamely erősséget kezébe kerítsen. E czélra legalkalmasabbnak találta Munkácsot, mint a hol a nép házzá, mint urához ragaszkodott, a katonaság pedig régóta ott lévén és már meghonosodván, szinte jobban húzott a magyarokhoz, mint az idegenekhez. A város kezébe is került. Azonban eljött a vár megsegélésére a Montecuccoli-vasas ezred, úgy hogy Rákóczy kénytelen volt visszavonulni. Vékony János vezérlete alatt mégis tizenöt hajdú a várból hozzászökött.

A fölkelők még mindig parasztok valának, a kiket élelem és zsold hiányában fegyelmezni sem lehetett. Szerencsére a munkácsi kudarcz után nem sokára megjött Bercsényi, a kit Rákóczy a fölkelés kitörésére azonnal Danczigba küldött, hogy pénz, fegyver és fogadott rendes lengyel csapatok küldését sürgesse a franczia ügyvivőnél. Csakugyan hozott is annyi pénzt, a mennyi elég volt arra, hogy a népnek egy havi zsoldját kifizessék s így fegyelmezzék, a mennyire a rendelkezésre álló tisztek arra képesek voltak. Ezek között ugyanis a legtanultabbak azok valának, a kiket Thököly kisebb tisztekül alkalmazott volt. A többiek, a kiket a nép a fölkelés kezdetén választott, borbélyokból, szabókból, kanászokból és szájasabb parasztokból kerültek ki. Ugyan e tájt jött egy hatszáz emberből álló zsoldos csapat, a melyet Rákóczy lengyel barátai küldtek támogatására.

Most a Tiszán-túli vidékre tette át csapatait Rákóczy s julius 18-án vásáros-náményi táborából felszólítást intézett a szabolcsi nemességhez. Ebben bizonyossá teszi őket, hogy egyedül hazaszeretettől vezérelve vette kezébe a nemzet ügyét. A szabadulásra most biztos alkalom nyílik: ha most nem, soha többé hazánk szabadságát nem remélhetni. Azért Szabolcs-megye „minden egyházi, világi, úri, nemesi és fegyverviselő minden rendű lakosit inti, sőt hazafiúságukra, nemesi szabadságuk szeretetére kényszeríti, hogy ki magyar igaz vérből s régi magyar szabadulását szereti, óhajtja, harmadnap alatt táborában bejelentse magát”. A kik pedig táborzásra nem volnának alkalmasak, azokat nem kivánja azzal terhelni, de mutassák be hazájukhoz való hűségöket megjelenésükkel; ellenkező esetben „magyar hazánk, törvényünk és szabadságunk nyilvánvaló ellenségei gyanánt” fognak tartatni és ahhoz képest bűnhődni. Azonban még mindig csak a parasztság tódult hozzá tömegesebben, a nemesek nagy része jónak látta erősségekbe, mint Nagy-Kálló, Kis-Várda stb. vennie magát. Több hajlamot tanusítottak a hajdúk, de föltételül kikötötték, hogy Rákóczy előbb a reájok veszélyessé válható Nagy-Kállót foglalja el. Ez csakugyan sikerült is. Az őrség nagyrészt Rákóczyhoz szegődött, az elfoglalt négy ágyú pedig a fölkelők tüzérségének szolgált alapjául.

Eddig a mozgalom semmi nemzetiségi surlódással sem járt. A beregi, ugocsai, mármarosi oroszok épúgy viselkedtek, mint a tősgyökeres magyarok. Most azonban az is kezdetét vette. Az ezen korban hazánkat elözönlött ráczok egy részét a kormány Várad-Olasziban megtelepítette volt. Ezek most Diószegnél a kuruczokra ütöttek és közülök sokakat felkonczoltak. A fejedelem Bercsényit küldé ellenök, a ki a palánkot megrohanván, a helyet felgyujtotta s a ráczokban igen sokat kardélre hányatott. Azonban mind Rákóczy, mind Bercsényi igen jól tudták, mily súlya van a magyarországi ráczságnak. A fejedelem tudta, hogy ezeket a kormány folyton pártolja a magyarok ellen, attól a törekvéstől vezéreltetvén, hogy velök a magyarokat ellensúlyozza; ismerte e népnek magyarellenes érzelmeit, mégis kísérletet óhajtott tenni megnyerésökre. Augusztus 9-ikén tehát felszólítást intézett hozzájuk, „igaz magyarságára” igérvén, hogy ha vele tartanak, azokkal a szabadságokkal ruházza fel őket, a melyekkel a hajdúvárosok bírnak és hogy adót nem fizetvén, egyedül fegyverrel szolgálják majd a hazát. Ellenkező esetben minden könyörületesség nélkül kiirtatnak.

A felhívás természetesen eredmény nélkül maradt. A váradi harcz azonban használt annyit, hogy az ottani őrség ezentúl nem intézett támadásokat a kuruczok ellen.

Kiváló jelentősége volt Huszt bevételének, a mely erősség akkép esett Rákóczy kezébe, hogy Ilosvay Imre belopódzott a várba s a német őrséget fellázította. Most már volt egy erős vár, a melyre a fölkelés támaszkodhatott. Nagyobb jelentőséggel bírt, hogy most a mármarosi nemesség – az összes nemesség között először – a fölkeléshez csatlakozott. Példáját már rövid időn a szabolcsi, a szathmári s az ugocsai nemesek is követték.

Figyelmét Rákóczy ekkor Erdélyre fordítá, hogy e tartomány volt eddig a legalkalmasabb támasz a bécsi kormány ellen való harczokban. A kormány itt is fölötte kevés népszerűséggel bírt, mert az erdélyi kormányférfiak majdnem kizárólag magánczéljaik előmozdítására használták fel állásaikat; a bécsi kormány pedig már is megkezdte működését oly irányban, hogy a tartomány önállásának a Lipót-féle hitlevélben meghagyott maradvnyaiból is kiforgattassék. Ráadásul még a katholizálás is kezdetét vette, bár Bethlen Miklós kanczellársága lehetetlenné tette a magyarországiakhoz hasonló üldözéseket. Erre, valamint családjának tekintélyére alapította Rákóczy eljárását, a melylyel Erdélyben mozgalmat akart kelteni. Szűcs János nevű hadnagyát a Krasznában, most Szilágyban fekvő Szilágy-Somlyó ellen küldötte s miután az Glöckelsperg császári tábornokot Szatmárba szorította, e várat vette ostrom alá. A város kezébe is esett, de a váron csekély és rossz ágyúi nem tudtak rést törni. Ezenfelül azt is tapasztalhatta, hogy Erdélyben az Ilosvayak és Gútiak buzgó törekvései mellett sem tud a mozgalom, részint a középnemesség bátortalansága, részint az előkelőknek a grófi és bárói czímekkel való lekenyerezése következtében nagyobb mértékben megindulni. Hajlandó lett tehát működése terét a Duna-Tisza-közre áttenni, a hol Szolnok már úgy is csapatai kezébe került, Halasnál pedig Deák Ferencz nevű ezredese a ráczokon nyert győzelmet, báró Sennyei István meg Tárkányt feladván, Rákóczyhoz állott.

Rákóczy maga tehát ott hagyá Szatmárt. A munkálatok folytatását Sennyeire bízván, Tokaj ellen szállott. Bercsényi Eger alá ment, azt bevette, sőt azt is kieszközlé, hogy Telekessy István püspök a kuruczokhoz pártolt.

Kevéssel utóbb még nagyobb erkölcsi hódítást tett Rákóczy ügye. Hozzá csatlakozott sógorával: Andrássy Györgygyel együtt a dolhai győző: Károlyi Sándor. Ez ugyanis az említett csata után Nigrelli kassai tábornok helyeslésével Bécsbe utazott, hogy a kézrekerített zászlókat bemutassa a királynak s egyszersmind oly intézkedéseket eszközölhessen ki legalább Szathmár- és Ugocsa megyék részére, a melyek alkalmasak volnának a nép kibékítésére. Igy kivánta az adóhátralék elengedését, a megyék adójának s a só árának leszállítását. Az udvarnál azonban igen kevés figyelemben részesült. Engedményt nem vihetett haza, azzal meg épen megsértették, hogy azt mondták, mikép a bemutatott zászlók nem II., hanem I. Rákóczy Ferenczéi, s nem a fölkelőktől vétettek el, hanem valamely lomtárból kerültek elő. A büszke férfiut igen sérté ez a bánásmód. Meggyőződött arról, hogy ily kormánynyal nem lehet a rendet fentartani, s miután időközben tapasztalá, hogy Rákóczy fölkelése már teljesen kivetkőzött a pórlázadás jellegéből, elhatározta, hogy maga is hozzája csatlakozik. Rákóczy nem kevéssé örült Károlyi megtérésén: azonnal kinevezte tábornokká s kiküldé, hogy szervezze a jászokat és kunokat, egyszersmind működjék azon, hogy a ráczokat ügyének megnyerje.


Szathmár.
A „Neu eröffnete ottomanische Pforte” czimű, 1690-ben megjelent műből.

Míg a fölkelés ügye oly diadalmasan haladt elő, hogy Rákóczy szeptember 26-ikán XIV. Lajost tudósíthatá, mikép az ország egész a Dunáig kezében van, addig a kormány augusztus 13-ikán kibocsátott s a megyéket hűségre intő körlevelén kívűl mondhatni semmit sem tett, hanem magyarországi tábornokait magukra hagyta. Ennek két oka volt: először az, mert nem akarták elismerni a fölkelés jelentőségét, másodszor, mert a pénztár üres volt. Csak október 9-ikén szánta magát az udvar tényleges engedményre, körlevelet bocsátván ki, a melyben a megyék adójának egy negyedét elengedte. De ezzel a fölkelést már nem lehetett megakasztani. Különösen mivel a nemességet a teher nagyságán kívül fölötte aggasztá és ingerlé az a két elv, a melyet a kormány megvalósítani törekedett, t. i. hogy a nemesség is adó alá vettessék s hogy az adó az országgyűlés mellőzésével is kivethető legyen. Ezt a kevés sikerű rendeletet más, hasonló eredményű követte kilencz nap után, a melyben a hat hét alatt megtérőkenk bocsánatot biztosítottak.

A fölkelés e közben mind jobban és jobban terjedt. Az 1701. év őszén már nem az ellenzék ősi fészke: a tizenhárom megye szolgál a harcz színhelyéül – ezek néhány vár kivételével már teljesen Rákóczy kezében voltak – hanem az u. n. Dunán-inneni kerület éjszaki megyéi. E területen különösen Ocskay László tüntette ki magát. Ő egyike volt a Rákóczyhoz legelsőbben csatlakozott nemeseknek. Nemsokára ezredességig emelkedett s míg Rákóczy hadainak főbb csapatai a Tiszánál voltak elfoglalva, ő mint nyitra-megyei ember, felhasználva helyismeretét, azon működött, hogy Schlick osztrák tábornoknak, valamint a Kohárytól, Forgáchtól, Bottyántól vezérlett Rákóczy-ellenes fölkelésnek útját vágja. Szeptemberben már Selmeczbánya is a kezében volt. Azonban tétlenségre adván magát, Nógrádban visszaszorították. Rákóczy most fővezéreit: Bercsényit és Károlyit odarendelé s ezek egyesült erővel, Zólyom mellett csakugyan győztek is. Maga ez a város is a fölkelők kezébe került, ellenben a várban tovább is tartá magát Bottyán, ki az Ocsakayval vívott párbajban megsebesült.


II. Rákóczy Ferencz 1704-iki manifesztumának előlapja.
Eredetije a Nemz. Muzeum könyvtárában.

Pár nap alatt Bercsényi és Károlyi Pozsonyig hódíták meg az országot, úgy hogy a koronát az udvar szükségesnek látta Bécsbe vitetni. November 16-án Lőcse is a fölkelők kezébe került. Zólyom szintén megadta magát, az alatt a föltétel alatt, hogy Bottyán minden népével Esztergomba kísértessék. Nagy-Szombatról, a jezsuiták kollégiumából szintén elment a tanulók legnagyobb része. Andrássy Miklós Ferencz-rendű barát ezredébe léptek, a honnan azonban nemsokára elbocsátották őket. Ugyanott tatárok is voltak. Ezek ugyanis szívesebben elfogadták a „dervis ezredest” parancsnokul, mint a kálvinisták. Ekkoriban csatlakoztak a nógrádi nemesek is, élükön Ráday Pállal, de óvást tettek, hogy tovább nem tarthatják magukat. Ráday annyira megnyerte Rákóczy tetszését, hogy belső titkárául alkalmazta. A nógrádiak közül a legelőbbkelő család: a Balassák szintén Rákóczyhoz csatlakoztak.


II. Rákóczy Ferencz manifesztumának kezdőlapja. (1704.)
Eredetije a Nemzeti Muzeum könyvtárában.

XIV. Lajos nem kevéssé örült e sikereknek, a melyeknél fogva a magyarok ereje már 70,000 emberre emelkedett, s november 15-ikén havi 10,000 tallérra emelte a segélyt. Annál rosszabb hatást tettek Bécsben, úgy hogy Lipót király beleegyezett, mikép a nádor ajánlatokat tegyen a béke érdekében. A nádor Bercsényihez fordult, a ki fiatal korában nála nevelkedett, de eredmény nélkül.

Most már Széchényi érsekhez fordult az udvar, a ki azonban a törvényes állapot helyreállítását követelé, azt vitatván, hogy a nélkül lehetetlen a béke létrehozatalát csak meg is kisérleni. Az udvar engedett. A január 1-én kelt rendelet „a nádor s több más hű tanácsadók kérésére” közbocsánatról biztosítá a megtérőket s az adőfizetést is felfüggeszté, egész a következő országgyűlésig. Január 2-ikán pedig kiállították Széchényi részére a meghatalmazást, a ki most már a legnagyobb buzgalommal fogott a kibékítéshez. Levelezést folytatott Bercsényivel, Rákóczyval és Lipót királylyal. Azokat igényeikben mérsékelni törekedett, ezt pedig rábírni, hogy a nemzet szabadságait állítsa helyre egészen, minden utógondolat nélkül. Azonban már maga a kiindulás is nehéz volt. A fölkelők az udvar igéreteinek csak úgy akartak hitelt adni, ha más külföldi hatalmak jót állanak érte, míg Lipót erre semmmikép sem akart ráállani. Széchenyi maga, bár egyébként rokonszenvezett Rákóczyék kívánataival, a külső biztosítékok helyett belső biztosítékokat kívánt. Bármily nagy volt azonban a két fél nézetei között az eltérés, a szakítástól mindegyik tartott s szerette volna a hibát a másikra tolni. Így jött létre márczius második felében a gyöngyösi értekezlet.


Tokaj.
A „Neu eröffnete ottomanische Pforte” czimű, 1690-ben megjelent műből.

Mielőtt azonban erről szólanánk, meg kell emlékeznünk a hadi működésről is, a melyet ez év első hónapjaiban kifejtettek. Rákóczy, miután január 1-én a Ráday tollából kikerült, „Megujulnak a nemes magyar nemzet sebei” kezdetű híres körlevelével a kereszténység összes fejedelmeihez fordult, hogy a magyar nemzet ügyének igazságát előttök bebizonyítsa s a nemzetet a rákent bűntől, mintha megrögzött hajlama volna a lázongásra, tisztára mossa, hadait átküldé a Dunán. Az előmenetel annál gyorsabb volt, mivel az ottani magyar főbb tisztek, mint Bezerédy és Sándor László – az utóbbi Pápa kapitánya volt – kijelenték készségöket a Rákóczyhoz való csatlakozásra; továbbá, mivel a Dunán-túli nép, különösen a templomok elfoglalása miatt felingerelt reformátusok, Rákóczy ügyét minden kitelhető módon elősegítették.

Rövid időn oly sikereket mutathattak fel, hogy néhány jelentékenyebb erősségen kívül semmi sem maradt császári kézben, sőt Károlyi már rendre intézte becsapásait Ausztriába, hogy Bécsben félelmet keltsen a magyar fegyverek iránt. Január 6-ikán pedig Tokaj is kézre került.

Márczius 25-én Gyöngyösön megkezdődött az értekezlet. Rákóczynál svéd, lengyel és török követ volt. Érdekes, hogy az udvar küldöttei között találjuk Okolicsányi Pált, a kit három évvel az előtt Rákóczyval egyszerre fogtak el. Ezt az udvar, úgy látszik, teljesen megnyerte. Mert kész volt vállalkozni olyan kétértelmű szerepre, hogy a Rákóczy pártján levő protestánsok és Rákóczy között a visszavonulás magvát elhintse. Folyton intette azokat, különösen a lutheránusokat – maga is az volt és hitsorsosai között nagy befolyással bírt – ne higyjenek Rákóczynak és embereinek, hiszen a fölkelés fejei mind katholikusok; inkább térjenek meg Lipóthoz, a ki hajlandó a magyar protestánsok vallásszabadságát helyreállítani. Ez az udvar részéről kelepcze volt Rákóczy számára. Azt hitték ugyanis, hogy ez vagy nem enged a protestánsoknak s akkor ellene fordulnak, vagy pedig határozottan bebizonyítja, hogy nem protestáns-ellenes, a mely esetben pedig remélhették, hogy a tulzó katholikusok, különösen a papok el fognak szakadni tőle. Rákóczynak azonban sikerült néhány derék protestáns híve, különösen Vay Ádám segítségével meggyőzni a protestánsokat arról, hogy nincs mitől tartaniok.


II. Rákóczy Ferenc fejdelem manifesztuma 1704-ből.
(Egykoru nyomtatvány kisebbített másolata.)

Az értekezlet siker nélkül maradt. A biztosítás kérdésén minden igyekezet hajótörést szenvedett, annál is inkább, mert Széchenyin kívül talán senki sem óhajtá őszintén a békét. Az udvar nem akará igazán helyreállítani Magyarország szabadságát, Rákóczyék pedig erről meg levén győződve, a Habsburg-házat végkép meg akarták fosztani Magyarország trónjától.

* * *

Széchenyi működése eredménytelen maradt, a bajor választófejedelem sem hozta hadait Bécs ellen. Az udvar erre mindjárt harczias kedvet kapott s Heistert, Pálffy Jánost és Herbersteint egyelőre megbízta azzal, hogy a Dunán-túli kerületet három oldalról támadják meg s úgy tegyék ott tönkre a fölkelőket. E munkálatban az udvar a ráczokon kívül még a horvátokat is remélte felhasználhatni. Ez okból Lipót király már 1704. julius 10-ikén kelt rendeletével, a mely szinte áradozik a horvátok hűségének magasztalásától, visszacsatolá a tengerpartot, melyet a gráczi kamarának adott volt el; január 17-én pedig a népszerű gróf Pálffy Jánost bánná nevezte ki. Mindez nem is maradt foganat nélkül: a horvát-szlavón rendek lekenyerezve a nekik nyujtott kedvezményektől, február 20-án 15,000 zsoldost ajánlának fel a Dráva-vonal védelmére.

Míg a királyiak a stíriai határszélen működő Rabattától s a Thököly – egyik régi rácz család sarjadéka – vezérlete alatt álló ráczoktól is támogatva, határozottan megkezdték a harczot, addig Károlyi Sándor, a dunán-túli fölkelők nagy tehetségű, de még igen kevés tapasztalatú vezére azt a hibát követte el, hogy csapatait tulságosan szétforgácsolta. Nem csoda, hogy különben is rendezetlen hadát az ellenség a Rábánál megverte. E csapás különben nem volt nagy s rendes hadseregnek nem is ártott volna sokat. De a fölkelők majdnem teljesen szétszaladtak, úgy hogy Károlyi kénytelen volt hada csekély maradványaival Földvárnál a Duna balpartjára visszavonulni.

Rákóczy azonban nem akará ezt a kiváló fontosságú s a fölkelés iránt rokonszenvvel viseltető országrészt oly könnyedén az ellenségnek átengedni. Ujabb csapatot szerelt fel s azt a nem rég hozzápártolt gróf Forgách Simon volt császári tábornok vezérlete alatt odaküldé. Ez csapatait átvivén a Dunán, oly szerencsével működött, hogy serege rövid időn 25,000 emberre emelkedett. Az ő révén ismét két előkelő császári tiszttel szaporodott a Rákóczy-párt: az egyik gróf Eszterházy Antal volt, a másik béri Balog Ádám. Az utóbbi kiváló katonai tehetség, az előbbi is elég képzett katona, de azt, hogy Rákóczy tábornoknak nevezé ki, mégis csak nagy családjának – unokaöccse volt mind Thököly Imrének, mind Eszterházy Pál nádornak – köszönheté. Rákóczy, mint nem katona-ember, nem követte Bethlen Gábor vagy Thököly Imre s más igazi vezérek példáját, a kik a tisztségek kiosztásánál nem nézték a születést. Őt ebben is a politika vezérlé, ezzel is t. i. a legelőbbkelő családok közül mind többeket igyekezett megnyerni ügyének. Ez ugyan egyrészt hasznos volt, de másrészt főleg ennek a körülménynek tulajdonítható, hogy Rákóczy hadaiból igazi sereg sohasem válhatott.

Forgách előmenetele nem volt haszon nélkül. Heister ugyanis a dunán-túli kerület meghódítása után Komáromnál átkelt a balpartra s az ott Bercsényi vezérlete alatt álló sereget ki akarta szorítani. A Vág vidéke azonban a kuruczokra nézve elsőrendű fontossággal bír; a határszéleken folytonosan portyázókat lehetett tartani, a kik Ausztriát rettegtessék; meg lehetett akadályozni vagy legalább nehezíteni a császáriaknak a Dunán a való közlekedést, a mi pedig – Buda is kezökben lévén – kiváló fontosságú volt reájuk nézve, végre az ottani sereg szolgált védelmül a bányavárosoknak, a melyeknek arany- és ezüst-termése volt körülbelül egyetlen forrása a külföldön is értékesíthető pénznek. Rákóczy érezvén e vidék birtokának jelentőségét, Károlyit is elküldé a Duna-Tisza közén szedett csaptaival Bercsényi támogatására. De nagyobb volt az a segítség, a melyben Forgách részesíté Dunán-túli sikereivel. Heister ugyanis a Duna jobb partját tartván veszélyeztetettnek, sietett átkelni, hogy azt megtartsa, míg a Becsényi ellen való küzdelem egyedül a morva határon működő Ricsánra maradt, a kit május 28-ikán Szomolánynál teljesen megvertek. Ennek a győzelemnek következménye volt, hogy Károlyi egész Bécsig terjesztheté ki portyázását; katonái még a császári vadas-kertbe is behatoltak s Lipótnak nyulászatra idomított párduczait lelőtték.

Forgách ekkép magára vonta Heistert. Csapatainak egy része, a melyet Eszterházy vezérelt, Battyánnál máj. 24-én megveretett. A kegyetlen fővezér hadai erre rémítő kihágásokat követtek el a kezökbe esett Veszprémben. Nem kegyelmeztek senkinek, még a székesegyházat is kifosztották s midőn ennek a prépost s egyik kanonok ellent akart szegülni, egyiket megölték, a másikat megsebesítették. Jelentékenyebb volt a koronczói vagy szemerei ütközet (junius 13.), a mely az egész Frogách-féle hadseregnek megveretését eredményezé. Ez a csatavesztés kivált azért róható fel Forgáchnak hibául, mert az általa is hitt Károlyi-féle hadtestet be nem várva, ütközött meg. A vesztes had szétfutott. Szerencsére azonban az e közben benyomult Károlyi jelentékeny részét ismét összeszedte, a mit elősegített az, hogy Heister mozdulatlanul maradt. Károlyi most a stíriai határon Rabatta ellen működött. Julius 4-ikén megverte őt Nagyfalunál és Stíriába is számos becsapást intézett. Mindezzel ismét helyreállítá jó nevét a Dunán-túl, ellenben Forgáché, bár a Bakonyban hadának tetemes részét összeszedé, teljesen elhomályosult. Rákóczy tehát a fővezérséget a Dunán-túl Károlyira és Eszterházyra bízta, Forgáchot pedig Bercsényihez akarta rendelni. Ez azonban tudni sem akart erről, úgy hogy a fejedelem kénytelen volt tervéről letenni, s a Tisza-vidéki, a császáriak kezében levő városok ellen küldé őt.


Kuruczok előőrsön.
Rugendas F. metszetéről. A cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyűjteményében.

Ez évben Erdélyben is mutatkozott eredmény. A Rákóczy-párt feje itt Toroczkóy István volt, a ki mint a császári párton fölkeltek vezére 1703. november 10-ikén Orosz Páltól Bonczhidánál megveretvén, Rákóczyhoz pártolt. A Rákóczy-párt terjedését erdélyben az a körülmény segíté elő, hogy az év végén s a következő elején az erdélyi kormány mindinkább szétzüllött. 1703. deczember 5-ikén Szász v. Sachs Jánost, a ki Apor halála óta a kincstartói tisztet viselé, gonosz tettei miatt lefejezték, a következő év elején meg Bethlen Miklóst vetették fogságra. Még pedig az utóbbit azért, mert egy „Olajágat viselő Noé galambja, avagy a magyarországi és erdélyi gyulladásnak eloltására készített korsó víz” czímű röpiratot írt. Ebben azt javasolja, hogy Erdély a Részekkel együtt külön fejedelemség legyen valamely református német herczeg alatt, a ki Lipót valamelyik leányát vegye nőül, álljon mind a császárnak – mint magyar királynak – mind a szultánnak védelme alatt s fizessen ennek díjául mindkét helyre külön 15,000 aranyat. Erdély jogait minden fejedelem beiktatásakor a magyar király biztosítsa. Az ellenőrző tisztet az angol, svéd, dán és porosz királyok, Németalföld, Svájcz s a német birodalmi rendek gyakorolják. Az erdélyi fejedelem legyen köteles a magyar király seregét ezer lovassal s ugyanannyi gyaloggal támogatni hadjárataiban, de nem a török ellen, valamint akkor sem, ha a protestáns fejedelmek ellen a vallás miatt kezdene háborút. Az erdélyi fejedelem legyen a többi protestáns fejedelmek követeivel együtt a magyar protestánsok szószólója. Rákóczy magyarországi javait cseréljék ki németországiakért. Bercsényi, Károlyi s más előkelő fölkeltek nyerjenek adományokat „megvigasztaltatásul” a Rákóczy-féle javakból, az előbbinek a nádori méltóságot is lehetne biztosítani.

Bethlen terve mindenkitől lemondást és engedékenységet kivánván, természetesen senkinek sem tetszett. Az elégületlenséget igen növelé az a körülmény, hogy Rabutin császári tábornok békén nézte, ha valamely helységen a kuruczok rajt’ütöttek s azt csatlakozásra kényszeríték. Ha azonban a kuruczok onnan elvonultak, akkor megszállotta azt s kegyetlenül zsarolá, mint hűtelent. Az erdélyi elégületlenek élére az idősb gróf Pekry Lőrincz és gróf Mikes Mihály állott. Az előbbi kieszközlé, hogy társai Magyarországba küldték azzal: szólítaná fel Rákóczyt országgyűlés tartására s a fejedelemség elvállalására. Rákóczy ugyan némi nehézségeket támasztott, de végre is kiküldé Radvánszky Jánost, nem ugyan a gyűlés vezetésére, hanem védelmezésére. Ilykép megtartották a gyulafehérvári országgyűlést, a mely Rákóczyt julius 26-án fejedelemmé választá.

Széchenyi a harczok idején is buzgólkodott a béke érdekében. Maga Rákóczy is nagyon igyekezett azon, hogy békés hajlamait kitüntesse, mert augusztus 13-ikán Höchstädtnél az egyesült franczia-bajor sereg tönkre tétetett, Bajorország császári kézbe került, úgy hogy erről a harcztérről a francziák teljesen lemondtak.


II. Rákóczy Ferencz libertása.
Előlapján Mária a gyermek Jézussal, mellette P. és H. betük, ami azt jelenti: PATRONA HUNGARIAE (Magyarország védőasszonya). A körirat: PRO LIBERTATE. Azaz: A szabadságért. Hátlapján Magyarország-czimere. Az évszám 1705. Balról Rákóczy czimere.
Veszerle „Érm. Táblái”-ről.

Ilyképen jött létre októberben Stepney lord angol és Hamel Bruyninx hollandi követek közbenjárása mellett a selmeczi békeértekezlet. Lipótot Széchenyi és annak segédei: Szirmay meg Visa, továbbá Koháry István gróf, Lamberg gróf és Seilern báró képviselték; Rákóczyt pedig: Bercsényi Miklós gróf, Mikes Mihály gróf, Jánoki Zsigmond és Ráday Pál. Maga a fejedelem a szomszéd Vihnyére ment: egyrészt, hogy az ottani fürdőt használja, másrészt, hogy onnan a tárgyalásokra ügyeljen. Az alkudozás azonban tulajdonkép csak formaságok körül forgott. Érdemleges dologra nem került a sor, s november 1-én minden eredmény nélkül fölbomlott az értekezlet. Rákóczy azonban, hogy békés hajlamainak tanuságát adja, Széchenyit továbbra is magánál tartotta.

A hadakozás tehát ujra elkezdődött. Rákóczy hadait a jelentékeny Érsekujvár ellen vitte s miután az őrség is hozzászitott, hat napi vívás után be is vette, november 16-ikán. Kevesebb szerencséről beszélhetett Rákóczy a sík téren. Heister hadait ugyan megszorították övéi, azonban járatlanok lévén a hadi tudományokban, a győzelem kisiklott kezökből, sőt a már-már megnyert csata vereségökké változott. Ez volt a karácsony másodnapján vívott nagyszombati csata. A felkelőknek az volt egyedüli szerencséjök, hogy csata közben a németek is nagy zavarba jöttek s nem üldözték őket. Magának Heisternek élete is nagy veszélyben forgott s csak Czobor Márton grófnak köszönheté annak megmentését.

A veszteségért némileg kárpótolta Rákóczyt az, hogy Forgách az év végén rendre bevette Kassát, Eperjest, Szathmárt, s hogy Bottyán János ezredes, egyike a császári sereg legkitünőbb katonáinak, nem akarván nemzete többsége ellen harczolni, az ő pártjára ment át, a hol azonnal tábornokságra emelkedett. Télre Rákóczy Egerbe vonult, hogy e városból mint központból intézze a fölkelés ügyét.

Egyik legfőbb baj volt a pénz hiánya. A fejdelem úgy találta, hogy a népre nem lehet adót vetni, mert azon felül, hogy jelentékeny részben fegyvert viselt, a sereget élelemmel is ellátta. Azért nemzetgazdasági szempontból hibás eszközhöz nyult: értéktelen rézből veretett pénzt, a melynek a valóságost kellett helyettesítenie. Két fajtája volt ennek a rézpénznek, az úgynevezett libertás (e nevet „Pro libertate” feliratától kapta) s a poltura. Nyolcz libertás tett egy tallért s minden libertásban volt tíz poltura. Ezt a rézpénzt az ezüsttel, a pengővel ellentétben „kongó”-nak nevezték. Néhány éven át majdnem kizárólag ez szolgált a belső forgalom eszközeül, miután a bányák aranyát, ezüstjét a külföldi posztó-, ólom- és fegyvervásárlások majdnem teljesen fölemésztették.


II. Rákóczy Ferencz libertása.
Előlapján Magyarország czimere, mellette K. B. betük. Körmöczbánya kezdőbetüi. A körirat: POLTURA A(nn)O 1704. – Hátlapján Mária a gyermek Jézussal. A körirat: PATRONA HUNGARIAE (Magyarország védőasszonya).

Egyelőre azonban nem volt érezhető a „kongó” rossz hatása, sőt a nép örömmel fogadta s miután Rákóczy február 15-én zsoldot igért, tömegesen tódult a szolgálatra. Minden fölvett katona egy havi zsoldot kapott és szabadságoltatott; de meghagyták neki, hogy hívásra jelentkezzék. Ezeknél a megyei hadaknál több figyelmet óhajtott fordítani a fejedelem a rendes csapatokra. Testőrsége ezer karabélyosból és két, egyenként 1200 főnyi gyalog-ezredből állott. Egyik kék, a másik vörös egyenruhát viselt. Ezeket palotások-nak hívták. Német hadai nyolcz lovas és nyolcz gyalog zászlóaljat alkottak. Nem állottak kizárólag németekből, hanem jelentékeny részben oly magyarokból, a kik azelőtt a császári seregben szolgáltak s így a német hadviseléshez hozzá voltak szokva. Ily külön csapatot alkottak a franczia gránátosok is, a kiknek a számuk száznyolczvanra rúgott. A nagyszombati csatában ezeknek kétharmada elesett, mindazonáltal Rákóczy a maradékot nem osztá be más csapatok közé, hanem magyarokból egészíté ki. Oka ez intézkedésnek leginkább az volt, mert óhajtá, hogy híre legyen, mikép seregében franczia csapat is szolgál. Volt még kétszáz emberből álló vadász-zászlóalj, valamint hasonló nagyságú tatár csapat is.

Mindezeknek a rendes hadaknak a számuk nem ment többre 1400 lovasnál és 5300 gyalognál. A főbaj az volt, hogy a többi had távolról sem volt rendesnek nevezhető.

Rákóczy érezte az akkori magyar hadviselés hiányait, azért seregéhez minél több franczia tisztet óhajtott megnyerni, hogy vitézeit betanítsák. Német csapataiban is alig volt képzett tiszt, miután leginkább csak közkatonák és altisztek léptek át hozzá.

A mint kitavaszodott, megkezdődött a hadviselés. A Vág vidékén ismét Bercsényi, a Dunántúl Károlyi parancsolt, s az utóbbinak Ausztriába intézett becsapásai Heistert visszavonulásra is bírták. Erre Eszterházy Dániel Modort, Bazint, Nagyszombatot szállta meg, Bottyán pedig a határszélre nyomult s onnan intézteté a portyázást, főleg Ocskay által. Ellenben Károlyit Heister márczius 31-én Kilitinél megverte; Frogáchot meg 14,000 emberrel Erdélybe küldte Rákóczy, s az Rabutint a szász városokba szorítá.

A békealkudozások most sem szüneteltek. Széchenyi még mindig nem tett le a kibékítés reményéről. Április 28-ikán fölterjesztést írt Lipóthoz, a melyben engedékenységet javasolt. De mire fölterjesztése Bécsbe ért, Lipót király május 15-ikén meghalt.

Zsigmond és most uralkodó királyunk kivételével valamennyi magyar király közül ő uralkodott legtovább. Alatta szabadult fel az ország nagy része a török uralom alól s még sem áldhatjuk emlékét. Nem lévén önálló gondolkozása, füleit oly tanácsadóknak nyitá meg, a kik a valódi viszonyokat fel nem fogva, a lehetőségre nem tekintve, az „egységes birodalom” ködképét mutatták föl elérendő eszményül. S ennek kedveért nem átallották a királyt ismételten esküjének megszegésére bírni s Magyarország politikai és vallási szabadságának, sőt még a jogos tulajdonnak is megsértésével, a legszomorúbb, a legsiralmasabb polgárháborúkat fölidézni.

I. Lipót például szolgálhat arra, hogy milyen ne legyen az uralkodó.