SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

III. FEJEZET
A hunn uralom.

Hunnok és hiungnuk közti kapcsolat. A hunnok föltűnése Európában, nemzetiségük, török és ugor nyomok. Külsejük, életmódjuk, viseletük, támadási rendszerük, fegyverzetük. Szervezkedésük a Volga mentén. Átkelésük a Volgán. Az alánok meghódítása. Hermanarich bukása. Athanarich és a nyugati gótok, római területre való menekülésük. Valens elleni lázadásuk. Magyarországban elásott kincseik s a krasznai, petrosszai, szilágy-somlyói kincsleletek. A hunnok a rómaiakkal szövetségben. Rugha uralma s Aëtiusszal való szövetsége. A burgundok elleni hadjárat. Oktán és Rugha halála. A margumi béke. Attila és Blida uralma. Attila jellemzése. A hunn birodalom kiterjedése. Attila udvara. Blida halála. A hadisten kardja. Attila és a kelet-római birodalom. A galliai hadjárat, a catalaunumi ütközet. Az italiai hadjárat, Aquileja lerombolása, Róma megszabadulása. Attila halála. A germánok lázadása, a hunn uralom megszünése Magyarországban. Aldunai és denepermelléki hunnok, Hunnivár. A hunn uralom jelentősége Magyarországban. Hunn emlékek hiánya; az u. n. Attila-kincs


Népvándorláskori ékszerek, a keszthelyi temetőből.
(Övtagok, szíjvégek, csattok.)
A tárgyak a Magyar Nemzeti Múzeumban.
A szalagdiszités motivumai ugyane leletből vétettek.
Rajzolta Passuth Ödön

A hunnok az ural-táji népcsalád keleti ágához tartoztak.

Minden arra vall, hogy azon hiungnukból szakadtak ki, a kik a Kr. e. III. század folyamán Belső-Ázsiában, a mai mongol földön hatalmas államot alapítottak, mely a Kr. u. I. század végeig állt fenn és századokon át félelmes szomszédja volt a khinai birodalomnak. Időszámításunk kezdetén azonban belviszályok gyöngítették meg. A hiungnuk két részre szakadtak, a déliek elismerték Khina fenhatóságát s a Hoangho folyam mentén telepedtek meg, az északiakat pedig szomszéd szienpik és más törzsek segítségével Khina az I. század utolsó éveiben törte meg. Ezeknek egy része szienpikkel egyesül, a kik most elfoglalják a hiungnuk földjét; a másik rész elhagyva régi hazáját, előbb az Ili és Irtis forrásvidékére vonul, majd a szienpiktől nyomatva tovább hatol nyugot felé, hol ugyanazon időtájban, midőn a khinaiak már többé nem hallanak róla, egyszerre föltünik a görög és római világ előtt, mely a II. század folyamán kezd tudomást szerezni a Jajk és Volga közt tanyázó khun, hunn népről. Bármi volt is a belső-ázsiai hiungnuk nemzetisége,1 azok a hunnok, kik az Ilitől a Volgáig török-tatár és ugor népeken törtek keresztül s a Kaspi-tengertől északra elterülő pusztaságon, a Jajk és Volga között, a szittya-sarmata nép maradványait találták, nagy ethnikus keveredésen mentek keresztül. Mindamellett a nyelveikből fenmaradt nehány szó arra mutat, hogy a vezérlő elem a törökséghez tartozott. Örmény irók följegyezték, hogy az istent tangri-atának nevezték, a mi teljesen azonos a török-tatár tengri-ata, tenri-ata (ég-atya, isten-atya) szóval.2 Priskus Rhetor szerint egyik kedvelt italuknak a neve kamosz, a mi nem egyéb mint a török kumisz. Mindent egybevetve a legújabb kutatások alapján olyan török nyelvű népnek tekinthetjük a hunnokat, melyre befolyással volt a mongolság s a mely nyelv a Kr. u. első évezredben nagy területen uralkodott, később azonban más török tájszólások mind szükebb körre szorították s ma csak a Volga jobb partján, a kazáni kormányzóságban lakó, finn elemekkel erősen vegyült csuvasok nyelvében él.3


Hunn-sarmata vitéz a nagy-szent-miklósi kincs egyik kancsóján.
A bécsi udvari múzeumban.

Vannak azonban arra is nyomok, hogy abban a népconglomeratumban, mely a hunnok vezérsége alatt a II–IV. század folyamán verődött össze a Volgától keletre, ugorok is voltak. Egy IV. századbeli görög iró, az örmény eredetű Stephanus Byzantinus, a hunnok Vutni vagy Vadon nevű pusztaságát említi, ez pedig a magyar vadon, osztyák untin (vadon, erdős hely) szónak felel meg.4 Vannak, a kik az Attila nevet is a vogul-osztyák atyeli (atyácska) szóval magyarázzák5 és az bizonyos, hogy csakis ilyen módon érthető meg a hunn király, meg az ókorban még Rha néven ismert Volga folyónak ez időtájban föltünt azonos elnevezése.6

Mindaz, a mit csak tudunk a hunnok külsejéről, megfelel a mongol racehoz tartozó népek faji jellegének. A IV. századbeli Ammianus Marcellinus, az V. századbeli Sidonius Apollinaris és Attiláról, mint fajának igazi fiáról szólva7 a VI. századbeli Jordanes – egyik részletesebben, másik rövidebben, de mindegyik egyformán – úgy irja le a hunn tipust, hogy azt a kerek nagy fej, mélyen benn ülő, átható tekintetű apró szem, ritka szakál, kiálló pofacsont, lapos orr, szennyes bőrszin, kis termet s elsatnyult altest mellett erősen kifejlett vastag felső test, széles váll és mell jellemezte.8 Ez az élesen kidomborodó faji jelleg legvilágosabban mutatja, hogy a hunnoknak még nem is olyan régen nagyon messze, Ázsia legbelsejében, a tiszta mongol race hazájában kellett tartózkodniok, távol a földközi tenger melléki racehoz tartozó népektől, mert különben mulhatlanul megváltoztatta volna testi jellegüket a vérkeveredés, mit az iráni és kaukázusi vérrel át- meg áthatott középázsiai és keleteurópai rokon törzsek környezetében való sok százados tartózkodás után semmi módon el nem kerülhetnek. Már igy is meglátszott rajtuk, hogy a tiszta faji jelleg átalakuló félben volt. A milyen szemmel szörnyetegeknek tekintették őket a görögök és rómaiak, a saját fajukról alkotott felfogásnak ugyanolyan mértékével ők meg a mongol typusban látták megtestesülni a legnemesebb emberfajt és mesterségesen is igyekeztek feltüntetni annak legjellemzőbb sajátságait. A kis gyermekek arczát karddal felhasogatták, hogy a szakálnövést megakadályozzák, vászonszalagokkal leszorították az orrot, hogy lapos legyen s a pofacsont kiálljon, a koponyát pedig összenyomták, hogy csúcsban végződjék.9

A végnélküli pusztaságnak csak olyan hamisitatlan szülöttei, mint a keleti sarmaták. Igazi nomádok, kiknél épületnek, kunyhónak legkisebb nyoma sincs, mert fedél alatt úgy érzik magukat, mintha sirban volnának. Tető alá még a legnagyobb szükségtől kényszerítve sem mennek. Ernyős szekereikkel, a hol a nők és csecsemők laknak, örökösen kóborolnak egyik helyről a másikra, nyáron a mezőkön nyájaikat legeltetve, télen vizek mellé huzódva. Csecsemő koruktól fogva megszokták az esőt, éhséget és szomjuságot tűrni. Gyaloglásra teljesen alkalmatlanok, a miben lábaikra tekert kecskebőrből álló idomtalan nagy sarujuk, csizmájuk is akadályozta őket. Ellenben azt gondolná az ember – jegyzi meg Ammianus Marcellinus, – hogy rá vannak szegezve csunya, de kitartó lovaikra, melyeken nem csak a szokott módon ülnek, hanem féloldalt is, mint az asszonyok. Más nép csak ül a ló hátán, a hunn rajta lakik – mondja Sidonius Apollinaris. Lóháton vannak éjjel-nappal, ott igazítják el minden dolgukat, ott adnak, vesznek, ott esznek-isznak s lovaik nyakára hajolva, ott alusznak. Mi sem természetesebb, mint hogy kora gyermekségüktől fogva hozzá kellett szokniok a lovagláshoz s valóban Sidonius Apollinaris szerint alig választották el a csecsemőt, azonnal lóra ültették, hogy gyenge tagjainak már a növése is a lovagláshoz alkalmazkodjék. A kengyel használata is nagyban hozzájárult, hogy oly biztosan tudták a lovat megülni. Azelőtt ismeretlen volt a kengyel, csak most a IV–V. század körül tünik föl csaknem egyszerre keleten és nyugoton a khinai és iráni világ előtt s a magyarországi népvándorláskori leletekben;10 hazánk területén a legrégibb datált kengyel abból a keszthelyi lovas-sirból való, melyben a vitéz fejénél Gratianus császár (367–383) érmeit találták.11 Étkezésük nagyon egyszerű volt, bár, a mit Ammianus Marcellinus állít, világos túlzás, hogy t. i. a fűszer és tüz használatát egyáltalában nem ismerték s csupán gyökerekkel és félig nyers hussal táplálkoztak, melyet testük melegével czombjuk és a ló háta között főztek meg. Egészen más jelentősége lehet e szokásnak. Ugy látszik, már a hunnok is értettek ahhoz, a mit ezer évvel később Villani irt a magyarokról, hogy a hust nem csak friss állapotban tudták felhasználni, hanem kiszárítva is és magukkal hordva sok ideig conserválták. Öltözetük vászonból vagy nyest, menyét s más hasonfajta kisebb erdei vad bőréből készült és másikkal föl nem váltva, mindaddig viselték, a mig csak rongyokban nem szakadozott le róluk. Fejüket azzal a visszahajtott karimájú süveggel födték, mely legalább is a Kr. e. II. századtól kezdve mind e mai napig jellemző fejviselete a közép-ázsiai népeknek.12 Kecskebőrből készült, lábszáraikat is takaró idomtalan sarujuk alig lehet más, mint csizma,13 melyet a nyugoti világ az ókorban még egyáltalában nem ismert, a X–XI. század folyamán azonban már a bizanczi császárok is viselték s legrégibb emlékei az ó-szőnyi csontfaragványokon s egy Dél-oroszországban talált szasszanidakori ezüst csésze domborművén egyenesen a hunn korszakból valók.14


Hunn-szittya lófajta.
A Káma mentén, Permben talált II–III. századbeli ezüst tálcza dombormüve után.
A gróf Sztroganov-féle gyüjteményben.

Hadi szokásaikból Ammianus Marcellinus inkább csak a külsőségeket jegyezte meg, de a mögöttük rejlő taktikát nem fogta föl. Nagy ordítással, minden terv és rend nélkül rontanak az ellenségre – ugymond, – s a milyen könnyűséggel és rendkívüli gyorsasággal támadnak, ép oly hirtelen elszélednek, hogy megerősödve ismét visszatérjenek s pusztító öldökléssel mindent elsöpörjenek. Ez a harczmód nem veszett ki a hunnokkal, ötszáz esztendővel később ugyanilyen volt a magyarok rohama is. Hogy pedig tervszerűség volt a látszólagos rendetlenségben, arra keserves tapasztalatok tanították meg a rómaiakat s a császárok utóbb szükségesnek látták, hogy tüzetesebben is foglalkozzanak ezzel a taktikával. A hunn főfegyvere a nyil volt; roppant ijjával és csonthegyű hosszú nyilvesszejével, melyet rendkivüli távolságba lőtt, soha nem tévesztette el a czélt. Közelben, saját magával nem gondolva, tőrszerű rövid karddal támadott, s mig az ellenség a kardcsapás elhárítására gondolt, pányvát vetett rá, – a mi a magyar csikósok karikásához hasonló ostorféle lehetett, mert a parthus lovasok is ilyen korbácsformát tartanak kezükben az emlékek tanusága szerint – s összehurkolva ellenfelének tagjait, minden ellentállásra képtelenné tette.15


Közép-ázsiai hunn-szittya Artemidoros baktriai király (Kr. e. 140–138.) érmének hátlapján.
Az alak tulajdonképen Artemist ábrázolja, kecskebőr ruhában, fején felhajtott karimáju süveggei, kezében lövésre vont íjjal s baloldalán két águ korbácscsal.
A rajta levő prakrit fölirattal: „Mahârâdsasza apadihatasza Artemidorasza.” (= A nagy királyé, a győzhetlen Antemidorosé.)

Életmódban, erkölcsökben és szokásokban sok rokon vonás volt köztük és a sarmaták között. De voltak eltérések is. Abban pedig már alapjában is különböztek egymástól, hogy míg a sarmatákból nemzeti egyéniségük ösztönszerű nyilvánulásain kivül hiányzott minden, mi hadi vagy egyéb vállalataiknak tudatos politikai és nemzeti tartalmat kölcsönzött volna, addig a hunnok Belső-Ázsiából egy nagy nemzet dicsőségének, hatalmas államot alkotó politikai és katonai szervezetének hagyományait hozták magukkal s az a harmadfél század, a mit keleti Európában töltöttek, a szétzüllőfélben levő nemzet újabb szervezkedésének és megerősödésének volt a kora. A III. század elején a hoangho-menti hiungnuk állama is megdőlt, a hunnok még visszamaradt része is kivonult Ázsia belsejéből, mindinkább tömörültek a keleteurópai pusztaságon. Kétséget sem szenved, hogy ennek az újonnan képződő hunn nemzetnek alkatelemei sokban különböztek a régitől, de azért a hunn elem egyénisége nyomta erre is a maga erős nemzeti öntudatának a bélyegét.

Alig egypár elmosódott körvonala sejthető e harmadfélszázados szervezkedés történetének. De előttünk az eredmény, Attila világuralma, mely személyes tulajdonságainak minden rendkivüli volta mellett sem jöhetett volna létre, ha saját népében nem lett volna meg a vezérszerepre való hivatottság, mely azt az egész barbár világ fölé emelte. Kétséget sem szenved, nem véletlenségből történt, meg kellett lenni minden előföltételnek, hogy a hunnok mint ellenállhatlan hódítók törjenek elő a Volga mellékéről.

A közvetlen okot, mely a hunn áramlatot előidézte, ugy látszik, most is az Ázsia belsejében végbement mozgalmak szolgáltatták.


Közép-ázsiai parthus lovas, baljában két águ korbácscsal.
A Sztroganov gróf gyüjteményében levő parthus érem után

A IV. század dereka táján az Amur folyó mentén a juan-juan hatalom váltja föl a hiungnu állam romjain alakult szienpi uralmat. Az Altaj környékén tanyázó török-tatár népek egy része meghódolt a juan-juanoknak s hozzájuk csatlakozott, a másik rész pedig nomádok szokása szerint egyszerűen odahagyta azokat a legelőket, hol az ellenség zaklatásainak volt kitéve s nyugat felé tódult, a merre szabadabban mozoghatott. Egyik törzs a másikat zavarva ki, a mindenha mozgékony délszibériai és középázsiai elem mindinkább felkavarodik, az Irtis forrásvidékén tanyázó oguzok, vagy hunn módon nevezve ogorok,16 a kiknek egyik ága később avar néven tünik föl, a Tobol torkolata körül lakó szabinokat, ezek délnyugoti szomszédaikat, a szaragurokat, urogokat és onogurokat tolják odébb,17 a nyomás a Jajk és Volga közti néptörzseket mind összébb és összébb szorítja, a hunnok már nem képesek tovább feltartóztatni ez áramlatot s a 372–374 közti évek valamelyikében átkelnek a Volgán s a Don és Azovi-tenger menti alánokra zudulnak.

A választott birák, kik az alánokat igazgatták,18 a fejetlenséghez szokott néppel vajmi kevés ellentállást tudtak kifejteni. Megkisérlették, de a hunnok győzedelmeskedtek s egy-két vereség után az egész alán nép hozzájuk csatlakozott a Maeotis-menti apróbb törzsekkel, alipzurokkal vagy amilzurokkal, itimarokkal, tunkasszokkal vagy tonozarokkal és boiszkokkal együtt.19

Balamber hunn király már 375-ben a greutungokat támadja meg.20

A hunnok betörése sulyosan megsebesítve találta a keleti gótok diadalokban megőszült királyát, a vitéz és hatalmas Hermanarichot vagy Ermenerichet,21 ki – ha hihetünk a gót hagyományoknak – ekkor már száztiz esztendős volt.22 Az alánok példája – ugy látszik – gót uralom alatt élő törzsrokonaikra, a roxolanokra23 is csábító hatást kezdett gyakorolni. Midőn pedig Hermanarich a hunnokhoz szítókat kegyetlenséggel akarta elrettenteni s egyiknek a nejét, ki megmenekült, szilaj lovakkal tépette szét, a nő testvérei Sarus és Ammius megrohanták s átszurták. Sebe miatt tehetetlenségre kárhoztatva, a szégyen és kétségbeesés, hogy a hunnokat nem képes feltartóztatni s hosszu uralkodásának minden dicsőségét elhomályosítja a vereség gyalázata, arra indították, hogy siettesse halálát. Maga vetett véget életének. Utóda Vithimir csatát vesztett, maga is elesett, mire a keleti gótok élükön Gesimunddal meghódoltak, egy részük Vinitharral az untokhoz, másik részük pedig Vithimir kis fiával Viderichkel együtt Alatheus és Safrach vezérlete alatt a Dnyeszter mögé a tervingekhez vagy nyugoti góthokhoz menekült.24

A hunnok nem sokáig várattak magukra. A dnyesztermenti tervingeknek ezen időben a Balt nemzetségbeli Athanarik parancsolt, ki a Dnyeszter partjai és a keleti gótok határán levő sáncz közelében ütött tábort, megbizván Munderichot és másokat, hogy tartsák szemmel a hunnokat s akadályozzák meg, ha át akarnának törni a folyón. A hunnok főserege ekkor még a keleti gótokkal volt elfoglalva, valami kisebb csapat lehetett az, mely a menekülőket üldözve, idáig kalandozott s komoly ütközet helyett legfölebb az ellenség megrémítésére gondolhatott. Ez sikerült is teljes mértékben. A gót csapatokon fölül gázlóra akadván, egy holdvilágos éjjel átusztatják a folyót,25 meglepik Athanarik táborát s fölverik, maga Athanarik is alig tudott megmenekülni.


Uralvidéki harczos.
Pikkelyes vértben, fején hegyes süveggel, kezében lövésre kész íjjal, oldalán tegezzel.
Barnaulban, a nisne-kuludinszkaiai halomban talált bronz szobrocska.
Aspelin után

De ha ezúttal vak lárma volt is a támadás, mindennap félni lehetett tőle s a veszedelem, a helyett hogy egyesítette volna a vallás miatt meghasonlott vizigótokat, csak növelte a viszálkodást. A fejedelmi házból származott Fritigern és Alaviv, kikre Athanarik már a keresztények pártfogása miatt is boszus volt, most azt javasolták, hogy az egész nép hagyja el régi lakhelyét s a rómaiaknál keressen menedéket, Daciában, Moesiában és Thraciában, hol a megerősített dunai vonal megvédi majd az ellenségtől. Ebbe azonban semmi módon sem akart beleegyezni a keresztények és rómaiak engesztelhetetlen ellensége, Athanarik, ki megesküdt apjának, hogy a lábát soha nem teszi római földre26 s különben is nagyon lealázónak tarthatta magára nézve, hogy ámbár még csak nem régiben is, valami 8–10 évvel előbb, a legkegyetlenebbül üldözte keresztény alattvalóit, halálra verette, vizbe vagy tüzbe dobatta, keresztre feszittette őket, s midőn az üldözöttek közül sokan a rómaiakhoz menekültek s Valens császár által letelepíttettek, visszakövetelve alattvalóit, hadat viselt a rómaiakkal: most ugyanattól a lenézett Valenstől és a gyülölt keresztényektől kolduljon védelmet. A magas hegyek által védett erdős Kaukalandba a mai Erdélybe vonult, mig a gótok nagyobb része, a nőkön és gyermekeken kivül mint egy 200,000 fegyverfogható férfi,27 a Duna partjaihoz vonult s összetett kézzel, térden állva rimánkodott a határőrző római csapatoknak, hogy bocsássák át. A római parancsnok a császár beleegyezése nélkül nem mert ily nagy tömeget befogadni, a gót követeket – köztük volt Ulfilas püspök is – az Antiochiában időző Valenshez utasitotta. Az udvar, mely eddig csak bizonytalan hírekből értesült a Pontus és Al-Duna mentén történt eseményekről, inkább örvendetesnek, mint félelemre méltónak találta a dolgok ezen fordulatát. Volt is valami abban, midőn egy veszedelmes ellenség maga kinálkozik a rómaiak alattvalójának. Ugy okoskodtak az udvarnál, hogy a császár az önként ajánlkozó harczias barbárokból egészitvén ki csapatait, győzhetetlen hadseregre tesz szert, mely kőfalként fogja védeni a dunai vonalat a többi barbár ellen, az újonczozás terhe alól felszabadult tartományok pedig majd a kincstárt töltik meg.28 Valens csak annyit kötött ki, hogy a gótok arianusok legyenek – erre volt legtöbb gondja, – aztán adjanak kezeseket s fegyvereiket szolgáltassák át a rómaiaknak; egyébként megadta az engedélyt a beköltözésre, a felügyelettel Lupicinust és Maximust bizván meg. Éjjel-nappal szállitották át most a Dunán hajók s fatörzsből vájt csónakok előbb a nőket s gyermekeket, aztán a férfiakat s a vizigótokhoz nem sokára csatlakoztak a greutungok közül is azok, kik a gyermek Vitherich királylyal Alatheus és Safrach vezérlete alatt menekültek a hunnok elől.


Valens római császár (366–378) nagy aranymedaillonjának előlapja, a császár mellképével és D(ominus) N(oster) VALENS P(ius) F(elix) AVG(ustus.) körirattal. A szilágy-somlyói első kincsből.
A bécsi udvari múzeumban.

A római tisztviselők galádsága azonban rövid idő mulva a birodalom legelkeseredettebb ellenségeivé tette a gótokat, kiknek a remélt vendégszeretet helyett azt kellett tapasztalniok, hogy szorult helyzetük a leggyalázatosabb visszaélésekre nyujtott alkalmat. Nemcsak kifosztották őket minden értékes holmijukból, hanem szétosztották szolgáknak, a hány csinosabb lány vagy asszony volt, azokat lefoglalták maguknak, romlott eleséget osztottak ki nekik, azt is szüken s midőn éhség tört ki a gótok közt, annyira vetemedett a határt nem ismerő kapzsiság hogy a kutyahust és döglött állatokat is aranynyal fizettették.29 A végsőig gyötört nép, midőn Lupicinus már a gót vezérek, Fritigern és Alaviv életére is tört, fegyvert ragadt, – fegyverük megmaradt, jó pénzért meghagyták náluk a római tisztviselők, nekik kincs kellett s nem fegyver. És most a gótok rabolva, pusztítva járták a balkáni tartományokat, „nem mint idegenek és jövevények, hanem mint polgárok és urak parancsoltak s Thraciát egész a Dunáig birtokukba vették.”30 Valens a veszedelem hallatára ellenük siet Antiochiából. Adrianopolisnál találkoznak. A gótok, kiknek egy része, az Alatheus és Safrach által vezetett keleti gót és alán lovasok távol voltak, békét kérnek s ámbár a lovasság főparancsnoka (magister equitum), a sarmata eredetű Victor31 azt tanácsolta, hogy várják meg, mig megérkezik a Gratianustól igért segély, Valens megütközött s a római sereg 378 augusztus 9-én teljes vereséget szenvedett, kétharmada a csatatéren maradt, maga Valens is nyillövéstől találva megsebesült s midőn egy parasztkunyhóban sebeit kötözte, a gótok a viskót rágyujtották és odaégett.

Thracia, Moesia s a partmelléki Dacia most teljesen a gótok hatalmában volt, Alatheus és Safrach osztrogót és alán csapataikkal Pannoniát foglalják el.32 Csak a következő esztendőben csendesíti le a felháborodott népet Theodosius, kit Gratianus társuralkodónak vett maga mellé Valens helyett, a keleti tartományok kormányzását bizván rá.

Két évvel ezután, 381-ben, Athanarikot is sikerült rábirni Theodosiusnak ajándékokkal s rábeszéléssel, hogy oda hagyva az erdélyi hegyeket, Konstantinápolyba költözzék, hol nem sokára meghalt.33


Nagy-Theodosius római császár képe 393-ból.
A császárnak a madridi múzeumban levő ezüst paizsáról.
Rajzolta Ágotha Imre

Athanarikkal a visigótok utolsó csapatai is elhagyták a régi Dacia területét. Fejedelmeik elásott kincsei a föld mélyébe rejtve maradtak, nem jöttek, nem jöhettek többé vissza értük s csak másfél ezer évvel később hozta napvilágra – legalább egy részüket – a szerencsés véletlen. Mellőzve a délkeleti határszéli hegyek közt, a háromszéki Kraszna területén elrejtett arany rudakat, melyek az együtt uralkodó három császár, I. Valentinianus, Valens és Gratianus képével és a sirmiumi pénzverő bélyegeivel ellátva egyszerüen a rómaiaktól a barbároknak fizetett segélypénz e nemben egyedül álló emlékei, a Szilágy-Somlyón 1797-ben s másodízben 92 esztendővel később, 1889-ben ugyanazon telken, továbbá 1837-ben Moldvában, az isztriczi hegyoldalban Petrosszán talált, edényekből és ékszerekből, Maximianus, I. és II. Constantinus, II. Constantius, Valentinianus, Valens és Gratianus ajándék czímén szintén adóba fizetett nagy arany érmeiből álló fejedelmi kincsek vonják magukra a figyelmet, mint a melyek világot vetnek a gótok gazdagságára, ízlésére és müiparára, a minő az 375 körül volt. Nem maguk a gótok készítették ezeket, hanem foglyul ejtett görög és római mesteremberek, a kik azonban csak a technikai ügyességet szolgáltatták a tárgyak előállításához, a forma már inkább uraik ízlése szabta meg, mely régi germán, pontus-vidéki görög-iráni és dunamelléki római motivumok keverékéből állt.


Arany edény a petrosszai kincsleletből a IV. század végéről.
A bukaresti múzeumban

E két kincsleletben tünik föl legrégibb alakjában a népvándorláskori stíl két jellemző sajátsága, mi a későbbi időkben nyugaton mindenfelé elterjed, a merre csak germánok laktak, úgymint: a rekeszekbe foglalt gránát-díszítés és az a jellegzetes fibula-tipus, félkör-alakú fejjel s a fejen három gombbal, ívalakban hajlított nyakkal és kigyó alakú szárral, mely a körülbelől egy századdal korábbi második osztropataki leletben még nagyon egyezik római előképével, abban a kifejlett alakjában azonban, minőt a szilágy-somlyói fibulák tüntetnek föl, megnyitja a germánnak nevezhető, jóllehet az északi Kaukázus mentén elterülő osszétföldi leletekben sem ismeretlen,34 több századon át fenmaradt népvándorláskori fibulák hosszú sorozatát. Egyik kiváló régészünk föltünőnek találja, hogy a gránátos rekeszötvösségnek semmi nyoma sincs a keszthelyvidéki sirmezők emlékeiben s egészben véve más a technikájuk ezeknek, mint a szilágy-somlyói kincsnek, bár ugyanazon időből valók.35 A különbség azonban csak addig föltünő, mig a keszthelyvidéki népvándorláskori lakosságot is germánnak tekintjük, de nem az, ha más nép volt s erre vallanak a csontvázak túlnyomó részének anthropológiai sajátságai; ez a népség a kaukázusi és mongol race keverékéből állt, sarmata volt.


Gót fibula aranyból, gránátokkal, a IV. század végéről, a szilágy-somlyói kincsből.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.
Rajzolta Cserna Károly

A vizigótok eltávozásával semmi sem akadályozta a hunnokat, hogy hatalmukat egész az Al-Dunáig kiterjeszszék, sőt hogy Pannoniába is el ne kalandozzanak. Bizonyos, hogy már 400 előtt fölkeresték a középdunai tartományokat is, mi sem állt útjukban s egykorú irók is említik, bár csak nagy általánosságban. De mindez csak muló kalandozás volt, melynek végeztével fejedelmeik a pontusi síkságra tértek vissza, hol szállásaik voltak. Hiszen Attila is, mint nevéből gondolhatni, valahol a Volga mellékén született, ezért nevezték e nagy folyamról. Nem is tudunk sokat a hunnok ezidőbeli félszázados történetéből. A római birodalmat békében hagyták, kisérletet sem tettek, hogy áttörjenek az Al-Dunán, a mi világosan mutatja, hogy Theodosius ajándékokkal nyerte meg őket s fiai, Arcadius, a keleti és Honorius, a nyugoti császár folytatták a hunnokkal szemben ezt a politikát. Ezen időkből mindössze néhány hunn fejedelem neve ismeretes, mint a IV. század végéről Kharatoné s az V. század elejéről Uldiné, kiket mint a rómaiak szövetségeseit említik. Különösen Uldin tett nagy szolgálatokat a birodalomnak: két veszedelmes ellenségtől szabadította meg. 401 elején véget vetett a gót Gainas, császári hadvezér lázadásának, ki midőn az arianismus erőszakolásával magára zudította a konstantinápolyiakat s a felbőszült néptömeg több mint 7 ezer gót katonát vert agyon seregéből, nyilt háboruban tört ki Arcadius ellen; a császári udvar a szintén gót, de pogány Fravittát használta föl ellene, Gainas az Al-Duna mellé szorult, majd a tulsó partra kelt át, de itt Uldin verte szét csapatait, Gainas is megöletett, fejét Uldin Konstantinápolyba küldte. A következő évek alatt Italiát fenyegették a gótok, kik Alarich vezérlete alatt Epirusból Pannonia délnyugoti részein átnyomulva s egyesülve a közép-dunamenti barbárokkal, 401 végén Felső-Olaszországba törtek. Honorius császár mellett a pannoniai asting-vandal eredetű Stilicho, korának egyik legkiválóbb vezére és államférfia vezette a kormányt, ki, miután alán lovasok segítségével két ütközetben is legyőzte Alarichot, egy évi pénzsegély igéretével rábirta, hogy visszatérjen Epirusba. De alig vonult el Alarich, a felzavart közép-dunai germánok, vandalok és svévek s aztán a keleti gótok valami 200,000-en, a gót Radagais alatt tömörülve, 404 végén ismét Italiába rontottak. Stilicho a hunnokat hivta segítségül, Uldin meg is jelent s a hunn és alán lovas csapatok ellenállhatlan rohama 405-ben Firenze mellett teljesen összetörte Radagais seregét. Nagy része a csatatéren maradt, Radagais fogságba került s kivégeztetett, a kik a hegyek közé menekültek, éhségtől kényszerítve csakhamar megadták magukat.


Gót ruhakapocs aranyból, gránátokkal s közepén zöld üveggel diszitve, a IV. század végéről.
A szilágy-somlyói kincsből.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.
Rajzolta Cserna Károly

A firenzei győzelem Pannonia állapotára is visszahatással volt. Az Italiára zudult barbárok nem tértek többé vissza, vagy pedig a hunnokhoz csatlakoztak. A vandalok s velük egyesülve a most alánoknak nevezett sarmata jazygok, meg a svév quádok a Rajna felé nyomultak, majd Hispaniában, végre 429 tavaszán elválva a svévektől, vandalok és alánok mintegy 50–80,000-en Afrikában telepedtek meg.36 A svévekből csak a markomannok maradtak Pannoniában a bécsi erdő és Arrabona (Győr) közti területen, hol 411-ig említik őket s később Attila seregében fordul elő nevük.37 Pannoniát most a hunnokhoz csatlakozott osztrogótok szállják meg.

A hunnokat a szövetséges viszonyon kivül alighanem egyéb is vezette, hogy segítsék a rómaiakat a gótok ellen. Még Attila is emlegette, hogy az akkor már Gallia déli részében és Hispaniában megtelepedett vizigótok az ő szökevény alattvalói, mennyivel inkább ingerelhette ez a felfogás a gótok ellen az Uldin korabeli hunnokat. Egyetlen egy népfajnál sem tapasztalhatni, hogy oly makacsul ragaszkodnék a hódításban gyökerező jogához, mint a turáni. Semmi sem költi föl annyira haragjukat, mint ha valamely nép meghódítása után annak egy része nem ismeri el hatalmukat, de a helyett, hogy szembe szállna velük, menekül előlük; ilyenkor minden alkalmat megragadnak, csak hogy kitölthessék boszújokat az ellenszegülőkön. Mert azt a pusztai népet, mely századokon keresztül nyájainak legeltetésével s kisebbszerű rablókalandjai alkalmával előforduló csetepatékkal töltötte el idejét, valami ihletszerű elragadtatás szállja meg, midőn apró diadalai után egyszerre ellenállhatlan s mindenkitől rettegett hódítónak találja magát s vallásos sejtelmei azt a meggyőződést érlelik meg benne, hogy egy felsőbb hatalom sugallatára cselekszik, az ruházta rá a hódítás jogát. Az összes turáni nagy hódítókat áthatotta ez a felfogás, mely néha még külső nyilvánulásában is meglepő módon egyezett, a mikor még csak gondolni sem lehet arra, hogy talán a későbbi a másikat utánozta volna. Dsingiz khán például ép úgy isten ostorának nevezte magát, miként Attila.38


Arcadius keletrómai császár képe 393-ból.
Nagy-Theodosius császár ezüst paizsáról.
Rajzolta Ágotha Imre

Uldin után ismét három olyan évtized tölt el, melynek tartama alatt nem sokat hallunk a hunnokról. Ezen időben három testvér uralkodott fölöttük: Mundzuk vagy Mundjuk, Attila és Blida apja, ki talán a keleti törzseknek volt a fejedelme s ezért nem tudunk róla egyebet, aztán Rua, Rugha vagy Rugila és Optar vagy Oktar; volt egy negyedik testvér is, Oibarsz, a ki még Priscus útja alatt (448) is életben volt s így nem vett részt az uralkodásbán vagy pedig önkényt vált meg attól, meghódolva unokaöcscse ellenszegülést nem tűrő akarata előtt.39 A testvérek között főleg Rugha vált ki, vagy legalább róla tudunk legtöbbet. Mindenesetre hatalmasabb egyéniség volt, mint bátyja Oktár,40 a ki, jóllehet túlélte Rughát, homályban maradt mellette. A rómaiakkal való szövetség szálait Rugha tartotta kezében, a konstantinápolyi udvar kinevezte tábornoknak, s ennek fejében 350 font arany évi segélypénzt fizetett neki, Aëtiusszal való baráti viszonya pedig alkalmat nyujtott, hogy a nyugoti birodalom belső ügyeibe is többszörösen beavatkozzék. Aëtius, „az utolsó római hős”, Gaudentius lovassági parancsnok fia, a IV. század utolsó éveiben Dorostorumban (Szilisztria), az Al-Duna mellett született. Ifju korában elég alkalma volt megismerni a hunnokat, különösen pedig akkor, midőn – még a 423 előtti időben – mint Honorius kezese huzamosan tartózkodott a hunnoknál, kik közt nemcsak Rugha, hanem más előkelők barátságát is megszerezte. Ekkor tanulta el a hunnok hadi szokásait, minek később sok hasznát vette. Midőn 423-ban Honorius meghalt s unokaöcscse, a négy éves Valentinianus helyett Johannes, udvari főjegyző ragadta magához az uralmat, a bitorló által testőrségi parancsnoknak megtett Aëtius járt közben Rughánál, hogy a Valentinianus érdekében támadásra készülő konstantinápolyi udvar ellen Johannest segítsék a hunnok. Volt is sikere a közbenjárásnak, 60,000 hunn jelent meg Johannes támogatására, de későn, nem menthették meg. Aëtius a hunn erőre támaszkodva békére lépett Placidiával († 450), Valentinianus anyjával, ki a gyermek nevében uralkodott. A hunnok nagyobb részét pedig ajándékokkal hazatérésre birta, mig a másik részszel Galliába ment az Arelatot ostromló vizigótok ellen, kiket legyőzve békére szorított. Midőn Placidia kegyenczével, Bonifaciussal való viszálkodásai polgárháborura vezettek s Aëtiust 432. Bonifacius veje Sebastianus gót zsoldosok segítségével megverte, segélyért ismét a hunnokhoz fordult Aëtius, kik ekkor már a Közép-Duna mellé Pannoniába tolták elő szállásaikat. Ujra megjelentek 433. Italiában Rugha lovasai, s Placidia kénytelen volt Aëtiusnak visszaadni a tőle elvett fővezéri méltóságot s ezen kivül a patriciusok közé emelni. A hunn segítséget a rajnamelléki burgundok ellen 436 és 437 években viselt két hadjárat alatt is felhasználta. A hunnok, kiket Oktár vezetett, megverték a burgundokat, királyuk, Gundikar is elesett s falvaikat fölégetve, javaikat, asszonyaikat elrabolva távoztak, de a következő évben ismét visszatértek. Most is Oktár volt a vezérük, a ki azonban az ütközet előestéjét tivornyázással töltvén, éjszaka hirtelen meghalt; a burgundok felhasználva a zavart, szétverték a tizezer emberből álló hunn sereget.41


Honorius nyugat-római császár képe.
Párisban, a Louvre gyüjteményében.
Rajzolta Ágotha Imre

Rugha ekkor már nem élt. Mialatt a hunn csapatok nyugaton voltak elfoglalva, e közben néhány törzs, mely a hunnok előnyomulásával az Azovi-tenger mellől az Al-Dunáig vonult, úgymint az amilzurok, itimarok, tonózurok, boiszkok és mások, a hunnok tudta nélkül szövetségre léptek a keleti udvarral. Rugha, ki azt tartotta, hogy, miként a Dunától délre eső föld a rómaiaké, ép úgy minden föld és nép a folyamtól északra a hunnok hatalma alá tartozik, nem akarta türni jogainak ezen kijátszását, Eiszla vagy Iszla nevű követe által háboruval fenyegetődzött s követelte a keleti birodalomba menekült szökevények, a királyi házból származott Mama és Atakam fiainak kiadatását. A római követek azonban, kik ezen ügyben föl akarták keresni, már nem találták őt életben. Halála tehát 433–435 között következett be.42

Rughát unokaöcscsei, Attila és Blida követték az uralomban.43 Oktár ezen időben, 433-tól haláláig – úgy látszik – az Aëtiusnak küldött csapatokkal a nyugatrómai birodalomban időzött, a konstantinápolyi udvar követeit tehát Mundzuk fiai fogadták. A határszéli Margum városnál, római területen, a Duna és Morava összefolyásánál találkoztak s hunn módra lóháton értekeztek, bármily kényelmetlen volt is a római követeknek, a kik azonban, mint consulságot viselt férfiak, méltóságukon alólinak tartották volna, hogy gyalog beszéljenek, midőn a hunnok lóháton maradtak.44 Rugha követeléseiből az új uralkodók sem engedtek, sőt még súlyosabb feltételekkel álltak elő, s mivel a keleti udvar minden áron el akarta kerülni a háborút, a követek ezeket is elfogadták. Megkötötték tehát a békét, melynek megtartására mindkét fél megesküdött a saját szokásai szerint. A békepontok értelmében kötelezték magukat a rómaiak, hogy a hunnok ellenségeit nem segítik, az aldunai törzsekkel kötött szövetséget fölbontják, a szökött római foglyokat is, vagy pedig az utóbbiakat személyenkint 8 aranynyal váltják meg, végül pedig az eddigi 350 font arany helyett 700-at fizetnek évi adó fejében. Mama és Attakam fiait azonnal kiadták a rómaiak, Attila keresztre feszíttette őket.45

Az egész föld, a világ népeinek sanyargatására és rémületére született ez az ember – mondja Jordanes, – kinek félelmetes hire mindent rettegésbe ejtett s valamennyi nemzet bámulatát magára vonta. Hatalmát már büszke magatartása és kevélyen körüljártatott szemeinek parancsoló tekintete is elárulta. Szerette a harczot, de mérsékelte magát. Elhatározásaiban szilárd, könyörgésre engesztelékeny és kegyelmes azokhoz, kiket egyszer hívei közé számított. Külsejében igazi hunn, alacsony termetével, széles mellével, nagy fejével, apró szemével, ritka szakálával, lapos orrával és sötét testszinével egyesítvén magában nemzetének faji sajátságait. Ime! ilyennek rajzolja Attilát száz évvel később a gótok történetirója,46 ki egyformán ismerhette a barbár és görög-római világ felfogását a hunnok nagy királya felől.


Attila.
(A bécsi krónika 13. lapján levő XIV. századbeli miniature után.)

Mindenkép egy óriásilag kimagasló s a népvándorlás valamennyi nagy alakját fölülmúló egyéniségnek az emléke az, mit az európai népek között hagyott maga után. Ellenséges és szövetséges népek szőtték tovább emlékezetének hagyományait, de akár a rémülettel ölelkező gyülölet, akár a csodálat és elragadtatás színezte is ki azokat, mindegyiknek a hátterében ott rejlik az az ösztönszerűleg kifejezett gondolat, hogy ez az ember vetett véget az európai világ régi rendjének s tőle indult ki az új rend, melyen a régi barbárság öntudatra ébredésével a középkori Európa épült föl. Az ő lángesze, akaratának ellenállhatlan volta s egyéniségének rendkívüli varázsa adott czéltudatos irányt annak az előbb nem sejtett erőnek, mely a barbárokban volt s ezt barát és ellenség egyformán átérezte. Benne összpontosítottak a román népek a népvándorláskori rombolások minden borzalmát, isten ostorának tekintették, eszményképét ebben a fogalomban állították maguk elé.47 Ellenben a germán népek előtt a Közép-Dunától a Skandináv félszigetig, Britanniáig és Izlandig közel ezer esztendeig úgy tünt föl, mint nagy és bölcs, hatalmas, gazdag és bőkezű, nagylelkű, emberséges és igazságos király, kinek párja soha nem volt és sehol nem található, udvarában 12 király, herczegek és grófok szolgáltak s megvolt benne mind az a kellék, miket a germánok képzeltek egy igazi királyban.48 Mellette a germánok emlékezetében eltörpülnek a nagy gót hódítók; Nagy-Theodorik az ő alattvalója, ki csak Attila segítségével birja legyőzni Odoakert; a hajdan Nagy-Sándorhoz hasonlított Hermanarich „császár” ravasz, kegyetlen, dühös és hitszegő alakká sülyed; azok emléke pedig, kiket nem lehetett Attila személyéhez fűzni, a vizigót Athanarich, a rombolásban Attilánál semmi esetre sem kisebb Alarich, Ataulf, meg annyi más germán hős emléke végkép kivész a mondából s még aquitaniai Walter is Attila ellenállhatlan hatalmáról, nem pedig a vizigótok nagy alakjairól énekel. Attila az, kinek mindenki hódol, hódolnak a frankok, burgundok és aquitánok (vizigótok) vitéz királyai, mert az egész germánság úgy emlékezett vissza Attilára, hogy jól fogadja s becsületben tartja azt, ki hozzá csatlakozik, jobb szeret békével, mint fegyverrel uralkodni, de összetiporja, megsemmisíti, a ki ellene merészkedik szegülni.


Attila.
Turóczi krónikájának 1488-iki augsburgi kiadásából

Sok félelmetés alakja volt a népvándorlás korának, de ezeket csak a rombolási düh, a vadság és kegyetlenség tette hirhedtekké. A ki rettenetességében is igazságos volt s nem a vak düh ragadta el és tudott nagylelkű lenni nemcsak híveivel, de az ellenséggel szemben is, a nélkül, hogy ezzel a barbár világban a gyöngeség, a rómaiak szemében pedig a más barbár uralkodók kijátszásánál oly sokszor tapasztalt szellemi fensőbbségük látszatát keltette volna föl; a ki egyéniségének rendkívüliségét minden körülmény között megőrizte s nem csupán kardjával, hanem szellemévek nagyságával is méltó ellenfele volt a római birodalomnak: ezt az alakot nagyszerűségének teljességében úgy a bomlófélben levő antik, mint a keletkező barbár világ Attilában találta föl. Nem csoda, ha senkihez nem hasonlítható mély és maradandó benyomást gyakorolt Európa népeire.

A hunn birodalom terjedelmét nagyjában már Rugha idejében kijelölték a nyugati hadjáratok, melyek egész a Rajnáig terjesztették ki a hunn befolyást, ez pedig szabatosabb meghatározást a margumi béke által nyert, melyben a konstantinápolyi udvar kénytelen volt elfogadni a hunnok álláspontját s felhagyni minden olyan törekvéssel, hogy ajándékhal, cselszövénynyel római hatáskörbe vonja be a Dunától északra tanyázó törzseket. Alig képzelhető, hogy a nyugoti birodalommal szemben más lett volna a hunn politika vezéreszméje, csak hogy itt az Aëtiussal tartott barátságos viszony fölöslegessé tette a fenyegetődzéseket, sőt a ravennai udvar odáig ment, hogy a körülbelől félszázad óta már úgy is veszendő félben levő Pannoniát is átengedte a hunnoknak, mely 427-ben még római tartomány, de már 433-ban úgy Valeria, mint Pannonia Secunda a hunnok birtokában van.


Hunn-sarmata fejedelem, a IV–V. századból.
Vágtató lovon visszafordulva, ágaskodó oroszlánra nyilaz, fején diademával, dolmány szabásu felöltőben, csizmával, balján egyenes karddal és az íjjtartó puzdrával, jobbjával nyilvesszőtartó tegezzel, a ló gazdagon diszitett szerszámmal, kantárral, csótárral, nyeregtakaróval s kengyellel.
Egy Dél-Oroszországban talált, Szasszanida stilü ezüst csésze domborműve után.
Szent-Pétervárott, az Ermitage gyüjteményében

A Kaspi-tengertől a Rajnáig s az Al-Dunától a balti-tengerig terült el az az óriási barbár birodalom – magában foglalván a hunnok- és sarmatákon kívül az osztrogótokat, gepidákat, a középdunai svévek visszamaradt részeit, a markomannokat, a már-már elfelejtett bastarnákat, aztán a herulokat, rugiokat, turkilingokat, skireket s Germánia törzseit, a turingokat, bruktereket, saxokat, továbbá a szlávokat, neurokat s a névről is alig ismert balti, volgai és kámai finn-ugorokat, – mely birodalom több mint félmilliónyi harczosával immár elismert nyilt versenytársa Rómának a világuralomban.49

Attila a magyar alföld szivében, a Duna és Tisza közti fa és kő nélküli pusztaságon ütötte föl székhelyét, hol a barbárság a rómaisággal érintkezett s egyformán szemmel lehetett tartani a két római birodalmat, egyuttal választó vonalat képezett a keleteurópai pusztaság nomádjai s a germán elem közt. Itt keletkezett az a fából épült város, melynek közepén főembereinek palotái közt egy halmon emelkedett Attila díszes kerítéssel és fatornyokkal körülvett, köríves oszlopokkal és faragványokkal ékített deszka palotája.50 Ide sereglett köréje a szövetséges népek királyainak és fejedelmeinek egész csapata, félelemmel vigyázva legkisebb mozdulatára, szemének minden pillantására, hogy akaratát minél gyorsabban teljesíthessék.51 A meghódolt fejedelmek közt Attila kiváltkép az osztrogót Valamirt s a gepida Ardarichot kedvelte meg, amaz titoktartó, megnyerő beszédű és csalfaság nélküli egyenes jellem, emez kipróbált hűségű, kinek véleményére és tanácsaira maga Attila is sokat tartott.52 Mellettük Attila fővezére, a görög származású, de hunnok közt növekedett és teljesen hunná vált Onegesius tünt ki tiszta jellemével, vitézségével s eszével. A hunn főurak közt Attila testőrségének vezére Edekón, aztán Szkotta, Berikh és Iszla voltak a kiválóbbak, mindegyik úgy ismeretes, mint a kik fontos megbizatásokban jártak el. A szigorú, de pártatlan igazságszolgáltatás, az érdemnek és tehetségnek a származástól teljesen független elismerése és megbecsülése a rómaiak közül is sokakat Attila udvarába csábított; közülök az utolsó nyugat-római császár, Romulus Augustulus atyja, a pannoniai Poetovioból származott Orestes, kinek ipa Romulus comes igen tekintélyes és előkelő állást foglalt el a nyugati birodalomban s egy izben követségben is járt a hunnoknál, Attila titkára volt; egy másik pannoniai, Constantius, aztán Constantiolus és Rusticius szintén udvari titkárok. Egyik-másik közülük talán csak egyszerű szerencsekergető kalandor, de voltak olyanok is, kiket őszinte ragaszkodás csatolt a hunnokhoz, mint azt az egykori viminaciumi görög kereskedőt, ki nyiltan megmondta Priscus Rhetornak, hogy sokkal jobb hunn, mint római alattvalónak lenni, mert a hunn törvények megengedik, hogy a ki meg tudja magát váltani – és vitézségével mindenki szerezhet magának annyi zsákmányt, hogy ezt megtehesse – visszakövetelheti szabadságát s ha vége a háborunak, senki nem háborgatja vagyonában, békével élvezheti, a törvény egyforma mindenkire, nem úgy mint a rómaiaknál kiknél a gazdag és hatalmas büntetlenül sértheti meg, az csak a szegényt sujtja, ki pénzért és hosszú pereskedés után is nagy nehezen juthat az igazsághoz.53 Maga Onegesius is úgy nyilatkozott, hogy inkább szolga lenne Attilánál, mint nagy ur és gazdag a rómaiaknál.54 A germán mondák Attilája aligha igazibb képet nem ad a hunn királyról, mint a milyennek az ellenséges érzelmű latin legendák mondják.


Attila lakomája.
Than Mór falfestménye a székes-fővárosi vigadóban

Blida uralma alá tartozott a hunn birodalom keleti része, hol a hunn és másféle turáni törzsek fékentartására elég volt a vitézség is.55 De erre annál nagyobb szükség volt. A pusztaság korlátokhoz nem szokott népeit mindig nagyon nehéz volt megzabolázni. Alig kötötték meg a margumi békét, Attila és Blida közös erővel fogtak a különböző szittya törzsek meghódításához, köztük főleg a szoroszgok vagy szaragurok fejtettek ki nagyobb ellentállást.56 A későbbi időkben a szaragurok szomszédai, az Alsó-Don és Volga közti erdős vidéken tanyázó akatirok vagy akatzirok lázongtak a hunn uralom ellen, elcsábítva a konstantinápolyi udvar ajándékaitól, mely el akarta őket vonni az Attilával való szövetségtől. Az ajándékok kiosztásánál azonban az egyik törzsfőnök, Kuridakh, ki mint legidősb elsőnek tartotta magát, szándékos mellőzést látott abban, hogy a rómaiak nem őt keresték föl először; Attilával tudatja tehát az egész dolgot, ki egy nagy sereg élén megtámadja s leveri az akatirokat, Kuridakhot tovább is meghagyja a saját törzse fölötti uralomban, a többi törzs királyának pedig legidősb fiát Ellákot teszi meg, ki Onegesiussal együtt csak 448-ban fejezte be az akatirok teljes meghódítását.57 Blida a hadjárat előtt nehány évvel hunyt el; Jordanes és mások azt beszélik, hogy Attila ölette meg, föltünő azonban, hogy Priscus, bár említi Blida halálát, hallgat a dologról, ellenben Blida egyik özvegyét tiszteletben tartott, gazdag és hatalmas urnőnek találta.58

De Attila minden hatalmánál sokkal mélyebb benyomást gyakorolt a pusztai népekre s a hit erkölcsi kötelékének erejével fűzte ezeket az ő személyiségéhez a hadisten kardja, melyet a régi szittya királyok szentnek tartottak, de a kard elveszett és sok ideig a földbe rejtve maradt, mígnem egy pásztor a kardtól megsebzett üszője által nyomra vezetve, megtalálta, kiásta a földből s Attilának vitte el. A hunn-sarmata népek vallásos felfogása szerint ezzel maga az Isten jelölte ki Attilát a világ urának, s bizonyos, hogy az isten ostorának fogalma is e kijelentéssel van a legszorosabb kapcsolatban. Midőn Priscus Attilánál járt, a szintén ott időző nyugat-római követeknek már volt tudomásuk a kardról és a hozzá fűződő babonás hitről s komor sejtelmek közt mondták a konstantinápolyi követeknek, hogy Attila többé nem római vezérnek, hanem a császárral egyenrangúnak tekinti magát, vezéreit a maga szolgáinak nézi s nagyon lehet tartani attól, hogy ha a perzsákon is győzedelmeskedik, a kik ellen épen ekkor készült hadat viselni, a rómaiaknak nem mint barátja, hanem mint ura tér vissza.59

A rómaiak aggodalmai nem is voltak alap nélküliek.


II. Jezdegird perzsa király (438–457) érme

A kelet-római birodalom, hol 408-tól kezdve a birodalom vezetésével mit sem törődő, minden idejét festéssel, faragással, szépirásbeli gyakorlatokkal s néha napján vadászattal töltő gyámoltalan II. Theodosius helyett nénje Pulcheria s romlott és cselszövő eunuchok kormányoztak, már egy párszor ki volt téve Attila pusztításainak. Ok vagy ürügy volt elég. Majd azzal álltak elő a hunnok, hogy a margumi püspök elrabolta a hunn királyok sírjaiba rejtett kincseket, mit azzal boszultak meg, hogy egyik határszéli városban tartott vegyes vásáron fegyveresen jelentek meg, megrohanták a tömeget s kirabolták a kereskedőket, majd a segélypénz fizetésének s a szökevények kiadásának halogatása adott okot a támadásra. Két nagyobb hadjáratról tudunk, az egyiket 441-ben, a másikat 446-ban viselte Attila, melyek alatt a dunamenti erődöket, Viminaciumot (Kosztolácz), Margumot, Singidunumot (Belgrád) Ratiariat (Arcser) lerombolta, Sirmiumot bevette, Naissust (Nis) és Sardicát (Szófia) fölégette s Thessaliáig kalandozva, 70 várost dult föl. A konstantinápolyi udvar csak 6000 font arany hadi sarcz fizetésével s az évi adó megháromszorozásával, 2100 font aranyra való emelésével tudta megnyerni a békét. Alig hajtotta be Attila követe Szkotta a pénzt, már ujabb hunn követség érkezett Konstantinápolyba. Edekón és a pannoniai Orestes voltak ennek tagjai s Attila nevében követelték, hogy a két birodalom közti határ a Dunától öt napi járóföldre, Naissusnál (Nis) állapíttassék meg s a római alattvalók tiltassanak el e területen belül a földek megművelésétől; kijelentették azt is, hogy Attila ezentúl nem fogad el akármi rendű embert követül, csak előkelő consulviselt férfiakat, egyuttal ismét megsürgették a szökevények kiadását. A konstantinápolyi udvar Attilához a válaszszal a köztiszteletben álló Maximinust küldte, ki utitársul a történetiró Priscus Rhetort vevén maga mellé, örök hálára kötelezte le maga iránt az utókort, mely Priscus Rhetornak ezen útja alkalmával szerzett tapasztalatai és észleletei után hiteles forrásból, szemtanutól értesülhet a hunn viszonyokról. A követséget és Maximinus ismert becsületességét azonban csak takarónak akarta felhasználni a császári udvar egy aljas terv keresztülvitelére. A herélt Chrysaphius, a császár spathariusa, kardhordója, ki 443 óta volt a birodalom kormányzója, Edekónt 50 font arany igéretével Attila meggyilkolására biztatta. Rá is állt Edekón, de alig hogy haza tért, mindent fölfedezett Attilának. A római követség tagjai közül a tolmácsként szereplő Vigilas volt a titokba óvatva, neki kellett a pénzt elhozni, ha Edekón olyannak találja a helyzetet, hogy az orgyilkosság megtörténhetik. Attila minden kétséget kizáró módon akarván meggyőződni a konstantinápolyi udvar gazságáról, azt az utasítást adta Edekónnak, hogy Vigilast tovább is hitegesse s a kialkudott bért hozassa el vele Konstantinápolyból. Vigilas el is ment s Chrysaphius, hogy annál biztosabban sikerüljön az összeesküvés, megkétszerezte az igért összeget. Itt volt az ideje, hogy az alávaló tervről lerántsák a leplet. A mint Vigilas visszaérkezett, Attila rögtön elfogatta. Megtalálták nála egy bőrzacskóba rejtve a száz font aranyat s Vigilas, midőn magával hozott fiát halállal fenyegették, ha meg nem mondja, mi czélra kellett volna az a sok pénz mindent bevallott. Attila Iszlával és Orestessel visszaküldi a pénzt Theodosiusnak, kik a császár és az egész udvar jelenlétében kérdezték meg Chrysaphiustól, hogy ismeri-e az Orestes nyakában csüngő zacskót? Aztán Iszla a császárhoz fordulva Priscus Rhetor szerint a következőkben tolmácsolta Attila megvető üzenetét: Theodosius hires és nemes apának a fia, miként Attila is nemes szülők gyermeke; Attila az apjától, Mundjukhtól örökölt nemességét épségben tartotta meg, ellenben Theodosius lealacsonyította apja nemességét, mert adót fizetvén, Attila szolgája lett s a szolgaságban annyira elvetemedett, hogy urának tőrt vet s Attila mindaddig vádolni fogja azzal, hogy nem méltó a származására, míg csak ki nem adja Chrysaphiust. A konstantinápolyi udvar, mely eddig szerette a büszkét adni, meg volt alázva a legteljesebb mértékben. Rá állt most már Attila minden követélésére, elküldte követeknek, kiket Attila kivánt, Anatoliust és Nomust pénzzel, drága ajándékokkal s ezeknek sikerült is kiengesztelni a hunn királyt. Attila nem szólt a szökevényekről, számos római foglyot bocsátott váltság nélkül szabadon, köztük Vigilast is, de egy dologban engesztelhetetlen volt: tovább is követelte Chrysaphius kiadását. Theodosius nem sokára történt elhálálozása után (450) Pulcheria Chrysaphius lefejeztetésével teljesítette Attila követelését.


Frank harczos a IV–V. századból.
Demmin Ágost reconstructiója után

De mindezekből még nem tünnek ki valamely nagyszabású hódítási tervnek a körvonalai a római birodalommal szemben. Határszéli villongások, háborúval való fenyegetődzések, pénzen megvásárolt békekötések váltakoznak pusztító kalandozásokkal. Amint azonban a barbár világ meghódolása teljes volt s Attilán kivül nem ismert más urat maga fölött, a mi 448-ban következett be, midőn Ellák és Onegesius az akatir hadjárat diadalmas befejezése után, épen Maximinus és Priscus Rhetor ott jártakor, visszatértek, Attila eddigi politikája is megváltozott. 450-ben egyszerre vitte hirül két gót mindkét római császárnak Attila üzenetét: „Uram és urad Attila parancsolja általam, készítsd el neki palotádat.”60

Régóta nem látott a világ akkora sereget, mint a milyennel 451 elején megindult Attila a nyugat-római birodalom ellen. Válogathatott a támadás okaiban vagy ürügyeiben, volt elég. A komoly Priscus Rhetor mondja s nem a későbbi idők mondákkal felcziczomázott krónikái regélik, hogy III. Valentinianus nővére, Honoria, kit anyja Placidia Konstantinápolyban, majd Ravennában éveken át fogságban tartott, boszúból már régebben jegygyürűt küldött Attilának. A hunn király most elérkezettnek látta az időt, hogy jegyesét s vele örökségét, a birodalom felét követelje a ravennai udvartól és szavainak nagyobb hiteléül Honoria gyürűjét is elküldte. Ugyanezen időtájban egy Neckar melléki frank fejedelem kért tőle segítséget, kit öcscse Aëtiusszal szövetkezve elüzött országából. S ott voltak római védelem alatt, Aquitaniában a hunnok régi szökevény alattvalói, a vizigótok, kik ellen Geiserich vandal király kérte Attila támogatását.


Nyugati gót harczosok.
A sevillai tartományi múzeum kőreliefjéről

A Duna mindkét partján, Noricumon és Vindelicián át vonult Gallia felé, két részre osztva, a körülbelől félmilliónyi nagy sereg, útjában lerombolva a dunai erődítményeket s újabb meg újabb barbár csapatokkal frankokkal, burgundokkal s más germánokkal növekedve. A Mosel torkolata körül kelt át Attila a Rajnán, s míg egyes csapatai a Jurától az oceánig kalandozták, ő maga Triernek, innen Metznek (Divodorum), majd Reimsnak (Durocortorum) és Tricassinak (Troyes) vette útját, mindenfelé hirdetve, hogy a rómaiak barátjaként, csupán a szökevény vizigótok ellen jött.61 S valóban az a sok monda és legenda, mely egyes városok csodás megmeneküléséről beszél, azt bizonyítja, hogy Attila csupán nyilt ellenszegülés esetében pusztított s egyébként megelégedett a várfalak lerombolásával, mint Argentoratumnál (Strassburg), melynek lakói a későbbi századokban már annyira kiszínezték Attila jóindulatának hagyományait, hogy szabadalmaikat is tőle származtatták; Troyest a legenda szerint a város püspöke, Szent-Lupus kérelmére kimélte meg; Lutetia (Páris) lakói az általános rémületben oda akarták hagyni városukat, csakis Szent-Genovéva buzdítására maradtak vissza s a hunnok e várost sem bántották.

Attila a Somme és Marne közt egyesítvén csapatait, Gallia déli része felé indult. Orleans város azonban, melynek lakóit Szent-Anianus püspök az Aëtiustól megigért segély reményében buzdította ellentállásra, feltartóztatta a hunnokat. Öt hétig tartott már a megszállás, az utolsó nap is elérkezett, a mely idő alatt meg kellett jönni a felszabadító seregnek, de a város legmagasabb tornyából sem lehetett olyan jelt venni észre, mi Aëtius közeledését mutatná. Az orleansiak, miután Attila minden békeföltételt visszautasított, kegyelemre megadták magukat. Már a rablás is megkezdődött s az orleansiakat, mint hadi foglyokat, sorsvetéssel kiosztani kezdték Attila katonái, midőn megérkezett a várva várt római sereg, mely Orleanst megmentette a teljes feldulástól.


Aëtius.
A monzai diptychonról

Attila, nehogy a rómaiak elvágják a rajnai útvonaltól, a catalaunumi – châlonsi – síkságra vonult vissza, hol a nagy kiterjedésű mezőség nem akadályozta a megvívandó ütközetben óriási lovasságának szabad mozgását. Nyomon követte Aëtius, ki, a míg nem volt benne biztos, hogy Gallia vagy Italia lesz-e a háború színhelye, az Alpok aljában őrködött s csak akkor indult el egy kis sereggel, midőn hire érkezett, hogy Attila átkelt a Rajnán. Megjelenésének hirére egymás után hozzá csatlakoztak a galliai rómaiak, ripuari és sali frankok, a helvécziai és savoyai burgundok, armoricaiak, batavok, a Galliában visszamaradt svévek és sarmaták, ugymint a poitiersi sarmaták és taifalok, az autuni sarmaták s a Loire balpartján, Tours és Orleans közt tanyázó alánok, kiknek fejedelme Sangiban még kevéssel előbb is megigérte Attilának, hogy Orleanst kezére játszsza; hosszas kérés és rábeszélés után Aëtiushoz csatlakozott a vizigót király, Theodorik is idősb két fiával, Thorismunddal és Theodorikkal együtt.

Aëtius előcsapatai, a Meroveustól vezetett sali frankok Mauriacum (Méry-sur-Seine) közelében, a Szajna és Aube között elterülő síkságon, az u. n. Campus Mauriacuson érték utól Attila gepidákból álló utócsapatai részéről; a véres éjjeli ütközetben 15 ezer ember maradt a két fél részéről holtan és sebesülten a csatatéren.62 A hunnok főserege a catalaunumi síkságon állapodott meg s várta be Aëtiust. A jósok, kik a középázsiai törökségnél még ma is meglévő szokás szerint tüzre tartott csontok repedéseiből igyekeztek eltalálni a bekövetkezendő eseményeket, azt jövendölték, hogy az ütközetnek nem lesz ugyan szerencsés kimenetele, de elesik az ellenség vezére.63 Attila, Aëtius halálára gondolva, belenyugodott ebbe is. Délután 3 óra felé kezdődött meg az irtózatos harcz, „a leghiresebb és legvitézebb nemzetek csatája” s csak akkor szünt meg, midőn az éj homályában barát és ellenség nem tudta egymást fölismerni. Hozzá hasonlót nem ismer a régi történelem – mondja Jordanes, – semmit sem látott, ki nem nézhette végig ezt a csodálatos, dühös, borzasztó és makacs küzdelmet, mely 165,000 ember halálával végződött. Az elesettek közt volt a vizigót király is, Theodorik, kit a lovak tiportak össze; Thorismund fején kapott sebet; maga Attila is veszélyben forgott s megölik a vizigótok, ha szekérvárába nem menekül.

Az ütközet eldöntetlen maradt. Attila szekérvárába zárkózott, folytonos fegyverzörejjel fenyegetve az ellenséget, de Aëtius sem merte a támadást megújítani. Hasztalan sürgette Thorimund, a csatatéren megválasztott új gót király, ki apja halálát akarta megboszúlni, tulajdonkép pedig haza sietett, nehogy az alatt, míg ő a hunnokkal küzd, hunn maradt testvérei a még Alarich által összeharácsolt kincsekkel párthíveket szerezzenek ellene. A vizigótok eltávozásánál Attila is odahagyta szekérvárát s visszatért Hunniába.

Már a következő 452. év tavaszán Italiát támadta meg. A bevehetetlennek hitt nagy és gazdag Aquileját hosszas és makacs ellentállás után megostromolta s földig lerombolta, lakóiból a mi kevés maradt, a szomszéd városok lakosságával együtt, mely a pusztítás hirére üresen hagyta régi lakhelyét, az Adria szigetein vonta meg magát s alapítója lőn Velenczének. Innen Liguriába nyomult Attila, Mediolanumot (Milano), Ticinumot (Pavia) s valamennyi várost, mely ellenszegült, feldulta s aztán egyenesen Róma ellen indult. Ez az elhatározása babonás félelemmel töltötte el harczosait, mint Jordanes állítja, mert emlékeztek még a vizigót Alarichra, ki csakhamar elhalt Róma kirablása után. Még nagyobb rémületet keltett a hir az örök városban s Prosper Aquitanus szerint úgy a császár, mint a senatus és az egész nép egyébre sem gondolt, mint hogy békeért esedezzenek. Leó pápát két consulviselt férfival küldték Attilához követségbe, kiket 452 július 6-án Mantua közelében a Campus Ambuleuson tisztességgel fogadott. Könyörgésükre évi adófizetés fejében lemondott arról a dicsőségről, hogy Rómába tegye lábát. Kivonult Italiából. Nagylelkűségén kivül, melynek oly sok tanujelét adta, a keletrómai birodalom magatartása is arra birta, hogy elégedjék meg a hadjárat eddigi eredményével. Marcianus császár ugyanis, Theodosius utóda, erélyes és vitéz ember, készületeket tett Italia megsegítésére. Csapatai már Moesiában voltak, a békekötés hirére azonban felhagyott a támadás gondolatával.


Aquileja ostroma.
A bécsi képes krónika 14. lapjáról

Attila a következő évre Marcianus megtámadását tervezte, ki a Theodosiustól megigért adót – mint Priscus mondja – azzal a nyilatkozattal tagadta meg, hogy ajándékot csak barátjainak ad, a ki háboruval fenyegetődzik, azzal szemben csak katonái és fegyverei vannak.64 A nagy hadi készületek közt azonban Attila hirtelen meghalt. Egy rendkivüli szép leánynyal, kit Jordanes Priscusra hivatkozva Ildikonak nevez, talán a germán mondák által emlegetett burgundi királyleánynyal (Hildegundával) tartotta menyegzőjét s határtalan jó kedvében szokása ellenére többet ivott. A bor fejébe szállt, orra vére eleredt, torkába szállt s megfojtotta. Igy mondja Jordanes. Későbbi irók s a germán mondák szerint Ildiko ölte meg. Jordanes, ismét Priscus nyomán, valamint a Chronicon Paschale azt állítja, hogy Marcianus császár ezen az éjszakán álmában Attila íjját kettétörve látta.


Attila Róma falai előtt.
Rafael falfestménye a Vatikában

Határtalan volt a hunnok fájdalma nagy királyuk elvesztése fölött. Mint hajdan a szittyák, ősi szokás szerint hajukat levágták, arczukat felhasogatták, „mert nem asszonyi siránkozással és könnyekkel, hanem férfiak vérével kell gyászolni ilyen hires vitézt.”65 A síkság közepén selyem sátor alatt tették ki holttestét közszemlére. Gyors lovasok vitték meg a hunnoknak mindenfelé a gyászhirt s a hunn énekesek, kik Priscus ott jártakor hősi énekekkel lelkesítették a hunnokat, most Jordanes szerint, kinek e részletek följegyzését köszönhetjük, Attila nagyságát és hőstetteit a következő gyászdalban adták elő: „Attila, a hunnok hires királya, Mundzuk sarjadéka, a legvitézebb nemzetek ura, előtte hallatlan hatalommal egymaga uralkodott a szittya és germán országokon s a két római világ birodalmait, városaikat elfoglalva, rémülettel töltötte el s midőn könyörögtek, hogy a többit ne bocsássa zsákmányra, megengesztelődve, az évi adófizetéssel is megelégedett. Miután pedig a szerencse kedvezésével mindezt véghez vitte, nem az ellenség sebeitől, nem övéinek árulásától, hanem saját nemzetében sértetlenül, örömök közt, a fájdalom érzése nélkül halt meg. Ki mondja ezt halálnak, melyért boszút senki sem követelhet?”66 S akkor a holttest fölött nagy tort, hunn nyelven stravat tartottak s Attilát Jordanes szerint hármas, arany, ezüst és vas koporsóba zárva, fegyvereivel és ékszereivel együtt egy éjjel eltemették. Leghívebb szolgáit és csatlósait régi szittya szokás szerint, a mit még a XIII. századbeli kúnok is követtek, leölték s vele együtt tették a sirba, mely fölé magas halmot emeltek.67 Jordanes nem mondja, hogy kedvelt paripáit is melléje temették volna, de e kor előkelőbb vitézei, a régi szitytyák, az avarok, a magyarok, a bolgárok, a kúnok, az ázsiai törökök és mongolok mind igy temetkeztek. Képzelhető-e, hogy Attilánál máskép történt volna?


Népvándorláskori lovas sír a hunn-sarmata korból.
A czikói sír fényképi fölvétele nyomán, a sziráki, keszthelyi s más lovas sírok után kiegészitve.
A vitéz mellett balfelől kardja és csákánya, jobbfelől tőre, aczélja s kovája, oldalán az elmállott bőrővre erősitett csatok, ővtagok, a nagy szíjvég s a ővről lecsüngő apróbb szíjvégek. A ló szájában zabla, fején a kantárra erősitett pitykék, oldalt az egyik kengyelvas.
Rajzolta Cserna Károly

Attila halálával virágbirodalma is összeomlott. Fiaitól indult ki a felbomlás, kik nem tudtak belenyugodni, hogy Ellákh, a legidősb fiú, örököljön minden hatalmat s osztályra bocsátották a meghódított népeket. Thierry alighanem túlhajtja a dolgot, midőn azt hiszi, hogy az ázsiai népek, kik előtt az efféle eljárás nem volt újság, ezt zugolódás nélkül türték, de a büszke germánok szivében forrott a boszú, nem szivelhetvén azt a gondolatot, hogy úgy bánnak velük, mint hitvány csordával.68 Ő előttük sem volt bizony ujság az ilyesmi, eltürték ők is a Merovingoktól és Karolingoktól. De nagyon természetes volt, ha Attila fiainak versengése fölkeltette a hunn és germán közti ellentéteket s önállóságra törekedtek azok a germán fejedelmek, kik meghódoltak az erőnek, Attila rendkivüli szellemének, de szabadulni akartak az idegen uralomtól a gyöngeség, a megoszlás, a viszálkodás láttára. Épen Attila leghívebb emberei, Ardarich, a gepida király s az osztrogótokon megosztozkodott testvérek, Valamir, Theodemir és Videmir lázadtak föl. Többször megütköztek, mignem Pannoniában a Nedao vagy Netad nevű kis patak mellett a gepidák, gótok, svévek, rugiok és herulok egyesült hadereje megverte a hunn, alán, skir és satagar csapatokat.69 Közel 30,000-en estek el a hunnok s a velük szövetkezett népek közül, a csata mezején maradt Ellákh is, ki oly hősiesen harctolt, hogy Jordanesként apja, ha megmarad, ilyen dicső halált kivánhatott volna neki. A legyőzött hunnok most visszaszoríttatnak az Al-Duna és Deneper mellékére; amott Kis-Scythia végén, Scythiának a számtalan ágra oszolt Duna áradásaitól valóságos erősséget képező részeiben, melyeket hunnok Várnak neveztek,70 Irnák s testvérei Emnedzur és Ultzindur telepedtek meg egész Sisztovoig és Nikápolyig, közben Hirsovo és Szilisztria környékén a satagarokkal, skirekkel és Kandak alánjaival; a Deneper mellékén pedig Dengezikh ütötte föl székhelyét, ki Ellákh halála után a főhatalmat gyakorolta a hunnok közt s 469-ben a kelet-rómaiak elleni hadjáratban esett el. Az Al-Duna mellékéről még egynehányszor háborgatták a hunnok a gótok Száva-melléki szállásait, de Valemir mindannyiszor visszaverte őket.71 Az V. század utolsó negyedében már teljesen visszavonulnak a déloroszországi síkságra.


Arany kancsó a nagy-szent-miklósi kincsből antik motivumokkal.
A sast etető Hebe és a sastól elragadott Ganymedes mondájának barbaros átalakitása; a kancsó nyakán vizi növények közt mászkáló gólya.
A bécsi udvari múzeumban

Igy végződött Magyarországban az alig nyolcz, vagy Pannoniát is beszámítva, nem egészén három évtizedes hunn uralom. De ez a rövid idő is forduló pontot jelez hazánk történelmében.


Griffes díszítés a nagy-szent-miklósi kincs edényein s hunn-sarmata ővrészeken.
Rajzolta Cserna Károly

Ez volt az első eset, a meddig csak visszanyulnak ismereteink a régmult homályába, hogy a Kárpát alja egyetlen egy államot képezett, mint központja egy nagy birodalomnak, s az a nép, mely ezt az államot létrehozta, turáni volt, mint az a másik is, mely a hunnok után ismét egygyé forrasztotta a germánoktól több országra szakított Duna- és Tisza-menti vidéket, s miként az a harmadik, melynek végre sikerült a különböző rokon elemekből egy évezred óta képződő, a germán-szláv áramlat által időközönkint elborított, de teljesen soha el nem söpört turáni réteg fölött Attila örökségéből egy állandó s immár ezredéves államot alkotnia. Akár megmaradt ennek az örökségnek az emléke a kelet-európai nomádoknál, akár nem, a tény bizonyos, hogy a hunnok vetették meg ezen a földön, mely hazánk, a turáni népek hatalmának alapját s midőn kiszorultak is innen a hunnok, akkor is az általuk létrehozott politikai és katonai szervezet hagyományai voltak azon tényezők, melyek a kelet-európai nomádokat, előbb az avarok, aztán a magyarok vezérsége alatt, Magyarország újabb meghódítására és megtartására képesekké tették.


Arany csésze rúnákkal a nagy-szent-miklósi kincsből.
A bécsi udvari múzeumban.
A rúnák olvasása Dietrich szerint, ki a germán rúnákat vette alapul, jobbról balra olvasva: * ARV(i)K * Va KAI * VaKNS(ê)L * S(a)Th = „Arvik Wache dac Wachen gesättigt an Gutem,” vagyis Arvik, őrködjék az őrködés, eltelve jóval. Szerintem egy másik csésze görög föliratának: BO¡TAO¡L. ZWAPAN. TAGROGH. HTZIGH. TAICH megfelelve és szintén jobbról balra olvasva igy volna: † B–U–Th–O † Z–O–B–aN † T–aZ–O–T–aG–aR † eCs–I

Régészeti leleteinkben bajos volna olyan emlékre mutatni, a mire rá lehetne mondani, hogy hunn a miből már föntebb is azt a következtetést vontuk le, hogy a hunn nép tömegesebben sehol sem tanyázott hazánkban; az előkelők pedig elvegyültek a szövetséges népek és szolgáik tömegében. Azok a griffekkel, növényindákkal, viaskodó sasokkal, őzekkel s más emlősökkel díszített népvándorláskori csatok, övtagok, szijvégek s egyéb emlékek, melyek motivumai félreismerhetlenül a Pontus és Kaukázus vidékéről jutottak hozzánk, talán már a III. század második felébe, de minden esetre a IV. század első feléig nyulnak vissza s eltartanak legalább is a VI. század végeig vagy még tovább is. Ezen emlékek tehát csakis a sarmatákkal, alánokkal hozhatók kapcsolatba, a kik már a hunn uralom előtt itt voltak s azután is itt maradtak. E leletekben tünik föl legelőször, IV. századbeli érmekkel, a kengyelvas, a mit már hunn befolyásnak tulajdoníthatunk, annál is inkább, mert e leletekben nagyon ritkák a lovas sirok, s százakra megy a közönséges sirok száma, melyek egy-egy lovas sir mellett találhatók. Csak a legelőkelőbbek temetkeztek ily módon, de a velük lelt tárgyak csupán gazdagságban különböznek a közönséges sirok mellékleteitől: jellegük, technikájuk, díszítésük, formájuk ezekkel azonos. Mindamellett, ha minden egyes esetben ismernénk a lovastól eltemetett vitézek anthropologiai tulajdonságait, talán meg lehetett volna állapítani, hogy hunnoknak tekinthetők-e vagy sem? Annyit tudunk, hogy még ez esetben sem lehet kivétel nélkül mindegyiket hunnak venni föl, pl. egyik nagyon gazdag keszthelyi lovas sir főemberét a csontváz jellege után inkább germánnak tarthatjuk. Az a félkör idomú kengyeltypus is, mely e sirokban fordul elő, a germánoknál terjed el, míg az avar és magyar kengyel karikaforma volt. Sok ideig a nagy-szent-miklósi kincset tulajdonítottuk a hunnoknak, közönségesen nem is nevezik másnak, mint Attila kincsének. Bizonyos, hogy e kincset barbár, pontusi görög, szasszanida-kori irán és római motivumok keveréké jellemzi, melyben hazai barbár és pannoniai elemek is találhatók. Mindamellett az a kiváló régészünk, ki a nagy-szent-miklósi kincscsel legtüzetesebben foglalkozott s korát előbb a IV–V. századba tette, újabban a VII. századnál korábbinak nem meri tartani,72 s ha összehasonlítjuk azokat a keleti izlésben növényindákkal körülfont nagy-szent-miklósi csészéket, melyeket minden esetre valami perzsa ötvös készített, a hasonló motivumokkal díszített blattniczai övrészekkel s az aacheni Nagy-Károly-féle, egészen magyar szabású szablya ékítményeivel. (l. e munka 68. lapján): talán még a VIII. századot is korainak mondhatjuk. Butaul és Buila zoapanok (ispánok), kiket egyik csésze görög felirata említ, semmi esetre sem voltak hunnok; lehettek avarok, a Boila név az altaji turkok egy VIII. századbeli föliratos emlékén, Kül-Teghin khágán († 731) sirkövén is előfordul.73


Altáji turk irás.
A Kül-Teghin khágán († 731) emlékére a mai Mongolországban, a Koso-Zaidam és Köksün-Orkhon tavak közt a testvére Bilgä khágán és khinai császár által emelt turk és khinai föliratos emlékoszlop első két sora; Radloff után.
Feliratát Radloff jobbról balra olvasva a következőkép fejti meg:
Ö–Z–A–K–Ö–K: T–ä Ng–R–I: aSz–R–A:
I–aG– (i)Z: I–äR: K–I–L– (i)Nd–uK–T–A:
ä–K–I–N–aR–A: K–I–S–I: O–G–L–I:
K–I–L–(i)N–M– (i)S: K–I–S–I:
O–G–L– (i)Nd–A: Ö–Z–A: äCs–Ö–M–aP–A–M:
B–O–M– (i)N–K–aG–aN: I–S– (i)T–M–I–K–aG–aN:
O–L–aR–M– (i)S: O–L–aR– (i)P–aN:
T–Ö–R–K: B–O–D– (u)N–Ng(i): I–L–I–N:
T–Ö–R–Ö–Sz–I–N: T–U–T–A: B–I–R–M– (i)S:
I–T–Ö: B–I–R–M–iS: T–Ö–R–T: B–O–L– (u)Ng:
K–O–P: J–aG–I–äR–M– (i)S: Sz–Ö–Sz–Ö–L–äP–äN:
T–Ö–R–T: B–O–L– (u)Ng–D–aK–I: B–O–D– (u) –N–G:
K–O–P–aL–M– (i)S: K–O–P–B–aZ: K–I–L–M– (i)S:
B– (a)S–L– (i)G–G(i): I–öK– (ü)Nt– (ü)R–M– (i)S:
äT–I–Z–L(i) G–G(i): Sz–Ö–K–Ö–R–M–(i)S:
I–L–G– (ä)R–Ö: K–aD–aR–K–aN:
J–I–S–K–A–T–äG–I: K–I–R–Ö:
T–äM– (i)R–K–aP– (i)G–K–A–T–äG–I
K–O–Nt– (u)R–M– (i)S: äK–I–N–aR–A:
Magyarul: „Fönt a kék ég, lent a sötét föld keletkezvén, a kettő között az ember fiak keletkeztek. Az ember fiak fölött ősapám Bumin khágán, a hires khágán emelkedett föl, a török nép törzseit és törvényeit ő szerezte és mindent elrendezett. A négy szöglet (világtáj) fölkelt és ellenségeskedett, sereggel kivonulva a négy szöglet (világtáj) népét meghódította s ekkép a békét helyreállította, a főnököket leigázta és alattvalóivá tette. Előlről a sűrű erdőig, hátulról a vaskapuig letelepítette őket. A kettő között…”


  1. Khinai források szerint a királyt czemli kotonak, czengli khutunak, azaz isten fiának nevezték; a czemli- vagy czengliben nem nehéz fölismerni a török-tatár és mongol tengri, tangri, szumir-akkad dingira, dimmer azaz isten szó korrumpált alakját; a koto, khutu szó pedig az ural-altájiság legkeletibb nyelvében, a mandsuban található fel, melyben kutu a. m. fiu. (V. ö. Edelspacher A. A székelyek eredete. Délmagy. Tört. és Rég. Ertesítő. 1881. VII. 15.) A király czíméhen levő tan-ju szó a khinaiak szerint a. m. nagy, erős kép, előrésze tehát a keleti török ting = igen, nagyon szóval egyezik. A király utáni legfőbb méltóság neve tusi, mit a khinaiak „bölcs uralkodónak” magyaráztak, tehát a. m. török tutcsi (igenév a tut = érez, ért, tud tőből). Egy hiungnu fejedelem neve Maotun, Tomaschek (a bécsi cs. akad. Sitzungsb. CXVI. 761.) ezt a jakut modun = vastag, nagy szóval magyarázza.[VISSZA]
  2. Edelspacher id. m.[VISSZA]
  3. Munkácsi B. Ethnogr. 1894. V. 24–25. 103. V. ö. még „Adatok a Székelyek eredetéhez. Sepsi-Szent-György, 1883/6.” cz. tanulmányomat. 121–122. és 131–132.[VISSZA]
  4. Ethnogr. 1894. V. 82.[VISSZA]
  5. Fiók K. Az árják és ugorok érintkezéseiről. 40–41.[VISSZA]
  6. A VI. században  kezdik a Volgát Attilának, Atilnak nevezni a byzancziak, a régi magyar Etul, Etil s mai tatár Edel, Edil, Idel névvel egyezően. Ha a hunn király neve a gótoktól származnék (gót: atta = atya, attila = atyuska), mint a németek vélik s nálunk Hunfalvy P. állította (Ethnogr. 1890. I. 247), a mi utóvégre is vitatható, megmagyarázhatlan volna, hogyan ment át a gót név a Volgára? Ellenben a név ugor eredete minden nehézséget megszüntet s ez a föltevés annál valószinűbb, mert a vogul-osztyák föld legnagyobb folyójának, az Obnak vagy Asznak a neve is azt jelenti: „atya” (magy. apa, vog. ab€, oszty. azi, asz = atya öreg) s így a két nagy folyó elnevezésében ugyanazon gondolkozásmód jelentkezik, a legnagyobbat a többit folyó apjának fogván föl.[VISSZA]
  7. „Originis suae signa restituens.” Jord. 35.[VISSZA]
  8. Ammian. Marc. XXXI. 2. 2. Sidon. Apoll. Panegyr. Anthem. II. 245–257. Jord. 35.[VISSZA]
  9. Amm. Marc. XXXI. 2. 2. Sidon. Apoll. II. 246–247. 253–254.[VISSZA]
  10. Arch. Ért. XI. 1891. 116. s köv.[VISSZA]
  11. Lipp V. A keszthelyi sirmezők. 23.[VISSZA]
  12. „Galeris incurvis capita tegunt.” Amm. Mrac. XXXI. 2. 6.[VISSZA]
  13. „Hirsuta crura coriis munientes haedinis, eorumque calcei formulis nullis aptati uetant incedere gressibus liberis.” Ammian. Marc. XXXI. 2. 6.[VISSZA]
  14. A hunnok életmódjáról, szokásairól részletesen ir Ammianus Marcellinus. XXXI. 2. V. ö. még Jordan. cap. 5. Sido. Apoll. II. 257. s köv.[VISSZA]
  15. Ammian. Marc. XXXI. 2. 7–9. Sidon. Apoll. II. 265. s köv.[VISSZA]
  16. Oguznak nevezték a törökség egyik legősibb törzsét, melyből származtak a későbbi hatalmas délnyugoti hódító török népek, a kumánok vagy palóczok, szeldsukok, turkománok és ozmanlik. Az ogór, ogur vagy ugor e névnek csuvasos – vagyis azon az állásponton, mely a csuvas nyelvét a hunn-bolgár nyelv maradványának tartja, egészen szabályos hunn változata, olyan, minő p. a magyar „ökör” a török „öküz”-zel szemben. (A hunn-bolgár nyelv r-es jellegére nézve v. ö. Ethn. 1894. V. 24.) A mig a hunn volt az uralkodó török nyelv a Volga mentén, a byzancziaknál is az ogor név járja, midőn azonban a VII. század derekától kezdve az u. n. keleti vagy altaji torkok hatalmasodnak el, az araboknál a ghuz, a byzancziaknál az uz váltja föl amazt. Hason jellegű változást tüntet föl az Ural folyó neve; a hunn korban Dajk (Ptolemaeusnál Daix, Zemarchosnál Daik), később Jajk (Konstantinus Porphyrog. Gehc = Jeik), – a csuvasban ez a szókezdő d betü szj-vé, a magyarban gy-vé (d’) változott (v. ö. dió, disznó – gyió, gyisznó) a köztörök j-vel szemben (p. magy. gyümölcs = tör. jimis, csuv. szjimisz, a hunn-bolgár alak dimis lehetett.)[VISSZA]
  17. A későbbi byzanczi íróktól tudjuk e részleteket, bár Menander Protector (Excerpta e Historia. Bonn. 1829, 284. 1. 2. fej.) és Theophylactus Simocatta (Hist. Lib. VII. c. 8. bonni kiad. 1834. 284.) szerint az avarok vagyis az ogor eredetü uarok és khunnok az altáji turk hatalom elől menekülve hagyták el régi hazájukat. De az altáji turkok csak a VI. század elején kezdenek emelkedni s uralmukat az. Altájtól nyugatra tanyázó népekre a század közepe felé terjesztik ki, holott az avarok kiüzetése által keltett néphullámzást már Attila kortársa, Priscus Rhetor is említi. A szaragurokat (Saragouroi), urogokat (Ourwgoi) és onogurokat (Onogouroi) – ugymond – saját székhelyeikről elkergették a szabirok (Sabiroi), a kikkel ütközetbe bocsátkoztak, ezeket meg az avarok (AbareiV) üzték el, a kik maguk is hazátlanokká tétettek azon népektől, melyek az oczeán partjain laktak, de székhelyeiket elhagyták a tenger gőzéből eredő roppant ködök és a griffek nagy sokasága miatt. (Excerpta e Hist. Cap. 14. Bonn. 1829. p. 158.) Bizonyos tehát, hogy e pár szóban jelzett népmozgalmak jóval korábbiak az altáji turkok terjeszkedésénél s az események összefüggését tartva szem előtt, csakis a 350–375 közti hatalmi változásokkal tehetnek kapcsolatban. Zemarchos (Menandernél 8. fej. 301. 1.) az ugurokat az Alsó-Volga mentén (eV ton Attilan) találta, Theopylactus azonban tudja, hogy előbb a Fekete Til vagyis a Káma mentén laktak. (VII. k. 7. fej. 283–284.)[VISSZA]
  18. „Judicesque etiam nunc eligunt diuturno bellandi usu spectatos.” Amm. Marc. XXXI. 2, 25.[VISSZA]
  19. Ammian. Marc. XXXI. 3. 1. Jord. c. 24. Az utóbbi említi az apróbb törzseket is, melyek Priscus Rhetornál is elöfordulnak a félszázaddal későbbi aldunai népek közt. Exc. e Hist. 166.[VISSZA]
  20. „Balamber (Balamir, Valamber, Voalamber, Alamber) rex Hunnorum.” Csak Jordanes és kivonatolói ismerik. Cap. 24. 48. Mint hunn név azonban előfordul. Priscusnál is (tou BalameroV tou SkuJou Exc. e Hist. párisi kiad. 74.)[VISSZA]
  21. Hermanaricus. Jord. 23. 24. Hermenerig. Id. cap. 14. Ermenrích. Amm. Marc. XXXI. 3, 1.[VISSZA]
  22. Jord. 24.[VISSZA]
  23. U. o. A kéziratokban: „Rosomonorum (Tasomonorum, Rosomorum, Rosomenorum, – Rhenanus 1531-iki baseli kiad. Rosolanorum) gens infida.” Többnyire a roxolanokkal azonosítják, de vannak, a kik a germán rosszokra gondolnak. A „rosomann” név mindenesetre már a gót hagyományok népetymologiai átalakításán ment keresztül.[VISSZA]
  24. Ammian. Marc. XXX. 3. 1–3. Jord. 24. 26. 48.[VISSZA]
  25. Thierry A. (Attilla. Ford. Szabó K. Pest. 1865. 16.) a Denepernek mondja ezt a folyót, Ammianus Marcellinus (XXXI. 3. 3–5. azonban a Danastius folyóról beszél, ez pedig a Dnyeszter.[VISSZA]
  26. Amm. Marc. XXVII. 5. 9.[VISSZA]
  27. Eunapius Hist. 6.[VISSZA]
  28. Amm. Marc. XXXI. 4, 4. Jord. 25.[VISSZA]
  29. Eunapius. Hist. 6. Zosimus IV. 20. Jord. 26. Ammian. Marc. XXXI. 4. 11.[VISSZA]
  30. Jordan. 26.[VISSZA]
  31. Amm. Marc. XXXI. 12. 6.[VISSZA]
  32. Jord. 27.[VISSZA]
  33. Jord. 28. Amm. Mrac. XXVII. 5. 10.[VISSZA]
  34. Az osszétek, ha nem is nyelvileg, de politikailag minden bizonynyal a népvándorláskori alánok utódai, kiket a hunn korszak utáni népmozgalmak szorítottak mind beljebb a hegyek közé. Ez megadja a magyarázatot arra, hogyan kerültek hozzájuk az ú. n. germán fibulák.[VISSZA]
  35. Pulszky F. Tanulmányok a népvándorlás korának emlékeiről. II. Budapest. 1889. 52.[VISSZA]
  36. Az utolsó vandal királyt, Gelimirt (530–534.) egy ezüst tál körirata „Geilamir rex Vandalorum et Alanorum”-nak nevezi. Sarmaták különben már előbb is telepedtek meg nyugaton, nevezetesen Nagy-Constantinus korában a Mosel mentén (a IV. századbeli Ausonius Mosella cz. költeményében a belga határ szomszédságában említi: Arva Sauromatum nuper metata colonis.) Nem lehet puszta esetlegesség, hogy a keszthelyi kosaras fülbevalók analogiái épen Mainz környéki népvándorláskori leletekben fordulnak elő. (Westdeutsche Zeitschrift. 1893. XII. 390. Taf. V. 12. 15.)[VISSZA]
  37. Hist. Miscella. Murat. I. 97.[VISSZA]
  38. A bokharaiaknak mondta ezeket a turániak lelki világára rendkivül jellemző szavakat: „Kérditek, ki vagyok én, hogy ily módon beszélek hozzátok ? No hát tudjátok meg, hogy én isten ostora vagyok. Ha nem vétkeztetek volna, isten bizonyára nem küld vala ide a ti büntetéstekre.” Vámbéry A. Bokhara története. I. 152. A magyar népmondák ugyanilyen szavakat adnak a németektől elfogott Lél vezér szájába: „Nos sumus ultio summi Dei, ab ipso vobis in flagellum destinati,” Turóczi I. Chron. Hung. II. 25.[VISSZA]
  39. „Is namque Attila patre genitus Mundzucco, cuius fuere germani Octar et Roas, qui ante Attilam regnum Hunnorum tenuisse narrantur.” Jordan. 35. Mundzuk neve Priskusnál MoundioucoV; a magyar krónikák Bendeguz, Bendakus (Bundakus, v. ö. Chenad-Sunad) neve csakis népies átalakítása lehet a hunn Munduzug (Bunduzug) formának, de semmi esetre sem a krónikás ferdítése; Vámbéry (Magy. Er. 47.) a nevet a török mundzsuk, boncsak = zászló, zászlófej, kláris szóval egyezteti. Jordanes Roas-a a görögöknél RouaV, RougaV, RougilaV, a név továbbképzése hasonló az Attila névhez, melyet Fiók K. vogul-osztyáknak, mások gótnak tartanak; hogy a hunnok használtak-e gót, vagy megfordítva, a gótok hunn neveket: erre nézve idézem Jordanes következő sorait (cap. 9.): „Ne vero quis dicat hoc nomen (t. i. Telephus) a lingua Gothica omnino peregrinum esse, nemo est, qui nesciat animadverti usu pleraque romina gentes amplecti, ut Romani Macedonum, Graeci Romanorum, Sarmatae Germanorum, Gothi plerumque mutuantur Hunnorum.” Rua nevét Földes J. (Ethn. I. 1890. 186. V. ö. U. o. 258) a Volga régi Rha (mordvin: rav, ravo = tenger, Volga) nevével egyezteti. – Oktár neve Sokratesnél (VII. 35.) Uptarus, Oibarszé Priscusnál OhbarsioV, Vámbéry amazt az ó-török „okta” = nyilazni, lőni igéből származtatja, emezt az „oi” = erdő, völgy és „barsz” = párducz szókból. (Magy. Er. 47. 48.) Melyik a helyesebb alak: Oktár-e vagy Optár, erre nézve felhozható analogiának a mongol Ogotai, Oktai s a magyar-bolgár Ochtun, Ahtun név.[VISSZA]
  40. Jordanis (35.) legalább előbb Oktárt s csak utána említi Roast.[VISSZA]
  41. Socrates VII. 35. Thierry A. (Attila. Ford. Szabó K. 40. s köv. 11.) 407–408-ra teszi Oktár hadjáratát, de Socrates szerint ezen események az ifjabb Theodosius uralkodása alatt történtek. Különben is a burgundok ekkor még nem laktak a Rajna mellett.[VISSZA]
  42. Priscus Rh. Exc. e Hist. Páris. 1648. 47. A követ neve (ton) Eislan és Hslan. Mama, Mamai ismert török-mongol név. Atakam Vámbéry sz. (Magyarok ered. 40.) törökül „ata-kam” = atya-pap, Fiók K. sz. (id. m. 41.) ugor nyelven „atye-kâm” = atyja öröme.[VISSZA]
  43. AttilaV BlhdaV, Priscus Rh., ’AtilaV, BlidaV Chron. Pasch. 731. BdelaV Theophanes, Attila, Bleda Jordanes (Bleta változatban is), Tyro Prosper, Marcellinus Comes. A skandináv mondákban Atli, a németben Azilo, Etzel és Bloedel, Bloedelin. A magyarban Ethela, Etele (V. ö. Ethnogr. I. 1890. 258. és V. 1894. 28.) és Buda. A Bleda (ton Blhdan) név egy Geiserich korabeli vandal (arianus) püspök neveként is előfordul. (Priscus Exc. 73.) Az eredeti hunn név ezek szerint Bilida (Buluda) vagy Bilda (Bulda) lehetett.[VISSZA]
  44. Priscus Rh. Exc. e Hist. Páris. 1648. 48.[VISSZA]
  45. U. o. (bonni kiad. 166. s köv. 11.)[VISSZA]
  46. Jord. cap. 35. V. ö. 34.[VISSZA]
  47. Thierry A. szerint (Attila mondák. Ford. Szabó K. 16–21.) az V–VIII. század közé kell helyezni azt a kort, midőn a „flagellum Dei” el lőn fogadva, először mint Attila nevéhez csatolt jelző, később mint czím, melyet magának tulajdonít s végre mint Attila személyesítése. Italia és Gallia vitatkozott e szó feltalálásának dicsőségén. Az italiai hagyomány Szent-Benedeknek, a galliai egy a chalonsi ütközet előtt elfogott champagnei remetének tulajdonítja. Legelőbb azonban Szent-Lupus troyesi püspök legendájában fordul elő, melyei a VIII–IX. században írt egy troyesi pap, hol a püspök kérdésére maga Attila mondja: „Ego sum Attila, rex Hunnorum, flagellum Dei.” Szent-Geminianus modenai püspök legendájában szintén Attila válaszol ekkép: „Si tu es servus Dei, ego sum flagellum Dei.” Petz G. (A magyar hún monda. 52–53.) Thierry véleményéhez csatlakozik, de megjegyzi, hogy a magyar krónikák már a hunn király czímei közé sorolják. „Ipse autem se ipsum Hunnorum regem, metum orbis, flagellum Dei a subiectis suis fecit appellari.” (Kéz. I. 2. Márk krón. 4. Budai kr. 17.) Még jellemzőbbek Turóczi sorai: „Post haec rex Attila, cum vidit Romanorum exercitum dilabi, maiori seueritate intumuit, arbitratusque amplius Romanos cum illo congredi non audere, diaisse fertur: Stella cadit, tellus tremit, en ego malleus orbis” seque iuxta eremitae dictum flagellum Dei iussit appellari.” (I. 16.) Szemmel látható, kogy a nyugati legendákból átvett helyeket a magyar népmondák befolyása alakította át. Hiszen Turóczinál valami népies ének rithmusa is megcsendül (Arany átköltése szerint: „Csillag esik, föld reng, jött éve csodáknak! Ihol én, ihol én pőrölyje világnak! Buda halála. IX. én.) Az isten ostorának fogalma annyira magán viseli a turán szellem bélyegét, oly meglepően találkozik vele egy Dsingiz khánnak tulajdonított nyilatkozat (l. föntebb CCCXII. 1. 2. jegyz.), hogy hajlandó vagyok azt hinni, maga Attila mondta italiai vagy galliai hadjárata alatt valamely alkalommal s mert a latin világ felfogásába illett bele, azért találjuk csupán a legendákban.[VISSZA]
  48. Thierry id. m. 35. 56.[VISSZA]
  49. „Cuius exercitus quingentorum millium esse numero ferebatur.” Jordan. 35. Mások 700,000-ről is beszélnek. Az Attilának hódoló népekre nézve 1. Jordan. 38. Sidon. Apolt. Paneg. Avit. v. 319. Priscus Rh. sz. Attila az egész Scythia ura volt, hatalma alá tartoztak az oczeán szigetei is s a hunnok legvégső törzsei már közel estek a mediai hegyekhez. Exc. e Hist. 65.[VISSZA]
  50. Priscus Rh. Exc. 58. (Bonni kiad. 187. V. ö. Huszka J. A székely ház. 2–6.) Attila székhelyének Salamon genialis fejtegetései után sem merném Szegedet tartani, Priscus leirása szerint jóval északibb helyen kellett annak lenni, akár Jászberény, akár Debreczen vidékén, akár pedig máshol.[VISSZA]
  51. Jordan. 38.[VISSZA]
  52. U. o.[VISSZA]
  53. Priscus Rh. Exc. 62.[VISSZA]
  54. U. o. 63.[VISSZA]
  55. Jordanes szerint (cap. 35.) a hunnok nagy része Blida hatalma alá tartozott.[VISSZA]
  56. Priscus Rh. 47.[VISSZA]
  57. U. a. 47. 63. (v. ö. Ethn. 1895. IV. 237.)[VISSZA]
  58. Jord. 35. Marcell. Com. Chron. Tyro. Prosper. Priscus Rh. 56. 67. (V. ö. Hunfalvy P. Az oláhok tört. I. 154.)[VISSZA]
  59. Priscus Rh. 66. Jord. 34. (V. ö. Ethn. 1894. V. 309.)[VISSZA]
  60. Chron. Alex. 253. Joann. Malalae Chronogr. II. 22.[VISSZA]
  61. Prosper Aquit. Chron. ad a. 450.[VISSZA]
  62. Jord. 41.[VISSZA]
  63. Jord. 37.[VISSZA]
  64. A már szinte közhelylyé vált „aranyam barátaim, ellenségeim számára csak vasam van” hires mondásnak ez a hitelesebb formája.[VISSZA]
  65. Jord. 49.[VISSZA]
  66. U. o.[VISSZA]
  67. Igy értelmezem – összevetve a más turáni népeknél meglevő szokásokkal – Jordanes azon sorait, melyekben azt mondja, hogy a kik a temetésben részt vettek, azokat a hunnok megölték. Hogy nem folyó medrébe temették, mint a későbbi mondák állitják, hanem a szittyák, kúnok, közép- és belső-ázsiai turániak szokása szerint halmot emeltek föléje, Jordanesből is következtethetni. (Stravam super tumulum eius … concelebrant. Cap. 49.)[VISSZA]
  68. Thierry A. Attila fiai. Ford. Szabó K. 6.[VISSZA]
  69. Jord. 50. A gótokkal s gepidákkal, másfelől a hunnokkal szövetkezett népeket szállásaik mutatják.[VISSZA]
  70. Jord. 50. 52. A sokfélekép magyarázott Hunnivárra vonatkozólag két körülményt találok Jordanes eltérő szövegeinek megvilágítása tekintetében döntő fontosságunak. Az illető hely a következőleg hangzik: „quae (t. i. pars hostium, Hunnorum) in fugam versa eas partes Scythiae peteret, quas Danapri (vagy: Danabri, Danubri, Danubii) amnis fluenta praetermeant, quae (t. i. fluenta) vagy: quem (t. i. amnem) vagy: quas (t. i. partes) lingua sua Hunnivar (vagy: Hunni Var) appellant.” Cap. 52. Hogy az Al-Dunáról van-e itt szó, vagy pedig a Deneperről, mint az újabb szövegkritikusok megállapították: erre nézve Jordanes corrumpált kézirataival szemben csupán csak az jöhet tekintetbe, hogy melyik folyamnak vannak fluenta-i? A Denepernek nincsenek, annál több van az Al-Dunának. Ez fizikai tény s még ha Jordanes eredeti kéziratára hivatkoznának is a szövegkritikusok – pedig nem hivatkozhatnak – a „Danapri” változat igazolására: még akkor is tollhibának kellene ezt fölvennünk. Ha pedig nem lehet szó a Deneperről, erről a bessenyők idejében is még Varukh nevü folyamról, akkor nem is a folyót nevezték a hunnok Varnak. A többfélekép olvasott utolsó mondatnak tehát vagy így kellett hangzani: „quas (partes Scythiae) lingua sua Hunni Var appellant,” vagy pedig keresve a többféle változat keletkezésének okát s tekintetbe véve, hogy a Hunniuar minden kéziratban egy szónak van írva (egy korrumpált változata „Himmar”) – ekképen: „quae (partes Scythiae) lingua sua Hunniuar appellantur.” Tehát Jordanes szerint az egész kis scythiai vidéket Hunnivárnak nevezték. Hogy miért, arra Jordanes kortársa, Procopius adja meg a feleletet, a ki azt mondja, hogy volt az Al-Duna mentén egy omladozó régi erődítmény, melyet „a hunnok régi várának (jVourion palaion Ounnwn onoma) hívtak.” (De Aedificiis IV. 6. Bonn. 1838 Vol. III. 291.[VISSZA]
  71. Jord. 52., 53.[VISSZA]
  72. Hampel J. A nagyszentmiklósi kincs. és Arch. Ért. XIV. 1894. 34.[VISSZA]
  73. A nagy-szent-miklósi edényeken található runák is a turk föliratok betüinek jellegével látszanak egyezni. Semmi esetre sem germán runák, melyek segítségével Dietrich akarta megfejteni. Talán nem csalódom, ha a nagy-szent-miklósi runák eredetét a pontusi görög betűjelekre vezetem vissza, melyeket a kelet-európai turánság úgy-ahogy elsajátított s mint a germánok a latin betüjegyekből, egy sajátságos irásmódot fejlesztett ki belőlük. Ez az irásmód aztán mindinkább átalakítva egész az altáji turkokig elhatolt, kiknek különös írásáról, khágánjaik „holmi scytha betűkkel írt” s Konstantinápolyba küldött leveleiről a VI–VII. századbeli byzanczi írók is említést tesznek; emlékeit, melyek a Jeniszei és Orkhon völgyeiben maradtak fenn, csak a minapában fejtette meg a dán Thomsen s az orosz Radloff. Ezen altáji turk írásban, egészen az uralaltáji nyelvek szelleme szerint külön jegye van a mély- s külön a magashangú szótagok mássalhangzóinak, ellenben közös jegye van az a és e betünek, melyet a mássalhangzó előtt nem írtak ki, csak a szó végén. A székely irás, mely mindössze két rövidke és nagyon kései föliratból, meg sokszorosan eltorzított abc változatokból ismeretes, határozottan összefügg az altáji turk irással; a mássalhangzókat természetük szerint csoportosítva (gutturalisok, labialisok, spiransok, dentalisok sat.), az altáji turk betük megfelelő csoportjaiban csaknem mindegyiknek jegyét megtaláljuk, a mi pedig hiányzik, annak megfelelő jegyét a görög írás adja meg. A latin írás szellemének befolyása alatt a székely írás eredeti sajátságai jobbára elenyésztek de Telegdy megjegyzése (a betük neve: eb, ecz, ed stb. mutatja hogy eredetileg itt is a mássalhangzó előtti magánhangzó olvadt össze egy jegygyé a mássalhangzóval s egyéb nyomokból következtetjük, hogy itt is megvolt a mássalhangzóknak mély- és magashangú csoportja. Mindezeknél fogva föltehető, hogy a nagy-szent-miklósi runák képezik a székely írás alapját. S csakugyan, mindazon szempontot tekintetbe véve, a mit e runákról mondtam, megkisérlettem az egyik csésze runáit a görög fölirattal egyezően olvasni el s Butaul zoapannak nemcsak nevét (B-u-th-o-z-o-b-an), hanem többi czimét is megkaptam, a hogy a görög fölirat adja.[VISSZA]