SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

I. FEJEZET.
A magyarok eredete és ösi hazája.

Ellentét a délnyugati és az északkeleti népek közt. Viszony a kúnokhoz. Jordanes, hunugorok. Moageras. Ugor nyelvrokonság. Nyelv és nemzet. Példák. Faji typus. Átalakulás. Scythia, az ős haza. Török és perzsa befolyás


Kezdőbetü magyar motivumokkal.
Rajzolta Cserna Károly

MINT SÖTÉT, vészteljes felhő borította el a szittya népek sokasága a régi kor művelt népeinek északi és északkeleti láthatárát. Csak ritkán oszlatta el egy-egy kalandos utazó, vagy hatalmas hódító, mint Kyros, Dareios vagy Nagy-Sándor a Kaukazus és Paropamisos természetes falain túl terjedő föld fölött uralkodó homályt. Annál gyakrabban törtek elő a népek ama mühelyéből a pusztító, egész világrészek kulturáját és népességét elsöprő zivatarok. Sem Közép-Ázsia párkány-hegyei, sem a nagy államalkotóknak, mint a macedóniai hódítónak tulajdonított óriási bástyák, nem birták huzamosabb ideig feltartóztatni Gog és Magog népét. Úgy, a mint az „északi harczos nép” már a biblikus korban ledöntötte a birodalmakat Mediától Aegyptusig, úgy nyargaltak végig a müveltség mezején az Attila húnjai, Baján avarjai, Árpád magyarjai, Dzsingisz khán mongoljai, Timur tatárjai és Szulejmán törökjei.

Ez az ellentét a délnyugati és északkeleti népek közt, nemcsak lakóhelyre és foglalkozásra nézve, hanem ép úgy nyelvre és testalkatra nézve is, szembetünő volt már a classicus népek előtt. A modern nyelvtudomány és ethnographia pedig, mindama különbségek tekintetbe vételével, a közös uralaltáji vagy turáni nevezet alá sorolja mindazon törzseket, melyek sem az árjához, sem a sémihez nem sorolhatók. Hanem azért az egyes nemzeteknek, s különösen a magyarnak, származása, hogy úgy mondjuk családfája, annyi fáradságos utánjárás, tudományos búvárkodás és szellemes föltevés daczára sincs véglegesen tisztázva. Az a törekvés, kimutatni a magyar nyelv rokonságát az indogermán népekhez, melynek sikerét még báró Eötvös József is remélte, ép úgy tisztán a történeté, mint a régi theologusoknak jámbor vágya, kimutatni a magyar atyafiságát a zsidó néphez. Az összehasonlító nyelvtudomány egyre szükebbre szorította e téren a lehetőségek számát.

Későbbi hagyományok, úgy a belföldiek, mint a külföldiek, a húnok utódait látták a magyarokban. Ez állítás azonban nem bizonyítható be. Másrészt bajos volna tagadni, hogy a magyarok elei valaha Attila birodalmához tartozhattak, a mely, biztos adatok szerint, a Kaukázusig és az Uralig terjedt. Úgy a hazai hagyományt, mely a nagy hún királyban tisztelte a magyar vezérek ősét, mint a német és olasz krónikásokat bizonyos egészséges történeti érzék vezette a rokonság feltételezésében: a külső megjelenésnek, a harczi módnak, az erkölcsnek és foglalkozásnak igen nagy hasonlósága, hogy ne mondjuk azonossága. Az első történeti adat, mely némi valószinüséggel a magyarokra vonatkozik, szintén a húnoktól származtatja őket. Ez az adat a gót Jordanesnek könyvében található, ki körülbelül 550-ben irta meg, Konstantinápolyban, nemzetének történetét.1

Jordanes a Scythiát lakó hún törzseket sorolja el. „Egyik részöket altziagiroknak, a másikat szaviroknak nevezik, kik egymástól elkülönítve laknak. Az altziagirok Kherson mellett tanyáznak, hová Ázsia áruit hozza a sóvár kereskedő. Nyáron széltében, hosszában bebarangolják nagy határukat, a mint barmaik legeltetése megkivánja, télen pedig a fekete tenger felé húzódnak meg. Arrafelé ismeretesek a hunugurok is, mivel felőlük jő a prémek kereskedése.” E szerint az egyik hún törzs, melyben nem nehéz a kozárra ismerni, a fekete tenger mellékén telelt, a hunugor pedig, a melyről a szavir helyett szól, azon túl, a nagy erdőség és az Ural felé, a honnét a prémeket hozták. Ha csakugyan a magyarokat kell a hunugorok alatt érteni, akkori lakóhelyök azon vidékre esnék, hol a Don legközelebb ér a Volgához.

Körülbelöl ugyanazon vidékre mutat egy másik adat is, mely még valamivel régibb. A Bosporus melletti húnok – Bosporos alatt itt az Azovi-tengert kell érteni – 528-ban háboruba keverednek az ott virágzó és a konstantinápolyi császártól függő görög gyarmatokkal. E háborúnak oka az volt, hogy Gorda hún király áttért a keresztény hitre, mi miatt népe, tulajdon testvérével Muagyerrel az élén, ellene fordult és őt megölte. Az uj király ezután a partvidéket pusztította, úgy hogy hajóhadat kellett annak védelmére küldeni.2 Nem lehetetlen, hogy e király nevében maradt meg a magyar, magyari névnek legrégibb formája. Ez esetben népünk, úgy mint az oszmán török, valamelyik jeles uralkodójának köszönné nevét. A lakóhely meghatározása itt még pontosabb, és a Bosporus mellékét megtámadó Muagyernek hunnjai valószinüleg ugyanazok, mint Jordanes húnugurjai. Nevezetes, hagy e kettős név, a magyar és a húnugur, ily módon körülbelöl egy időben hangzik fel először.

Több mint egy századnak kutatása, Helltől és Sajnovicstól Budenzig, kétségtelenné tette, hogy a magyar nyelv az ural-altáji nyelvcsalád egyes ágai közt az ugor nevühöz mutat legtöbb hasonlóságot. De ugyancsak a nyelvtudomány állapította meg azt is, hogy a nyelvkincs igen lényeges része az ugyanazon nyelvcsaládhoz tartozó törökhöz áll közel, sőt hogy még a mongol sincs a magyar nyelv alkotó elemei közt kizárva. A rokonsági fokozatok pontos meghatározása heves, érdekes és néha tanulságos vitákat okozott a finn-ugor atyafiságnak és a török származásnak előharczosai közt. Sorba vették mindazon szavakat melyek mint legszükségesebbek, és a történeti fejlődés legalsó fokának megfelelők, minden nyelvnek első inventáriumához tartoznak, mint a testnek és részeinek, a családi viszonyoknak, a kezdő számoknak nevei. Mindezekben a finn-ugor elem túlnyomónak látszik, az illető magyar szavakhoz pedig aránylag az Uralban lakó vogulok hasonértékü elnevezései állanak legközelebb. Még fontosabb az a tény, hogy a nyelvszerkezet, különösen a ragozás is, közelebb áll az ugorhoz, bár ebben sem hiányzik egészen a török alkotórész.


A magyarok az őshazában.
A bécsi képes krónika 4. lapjáról

Igaz, hogy az összehasonlító nyelvészet túl van már azon szakán, a midőn azt lehetett róla mondani: hogy semmit se törődik a magánhangzókkal és igen keveset a mássalhangzókkal. Igaz, hogy szigoruan tudományos módszerével máris meglepő eredményeket tud felmutatni, bár az egész anyag még nincs feldolgozva, és bár az összehasonlítást e téren az is megnehezíti, hogy a finnugor és török nyelvcsalád rokon is egymással, és igy sokkal nehezebb az egyes szóknál vagy alaknál szabatosan kijelölni, inkább az egyik csoporthoz tartozik-e vagy a másikhoz? A magyar nyelv eredete nagyjában tisztázva van, és a főeredményen a későbbi kutatás valószinüleg csak keveset fog változtatni. Fő feladata most abban áll: részletesen kimutatni, a magyar nyelv szó- és formakincse melyik ugor, illetőleg melyik török nyelvjáráséhoz áll legközelebb. De a nyelv eredetének felvilágosítása, bár igen lényeges momentum, még nem deríti fel a nemzetnek eredetét.

Mióta a népek egymással érintkeznek, akár lassan, akár gyorsabban működött, de soha sem szünt meg az a folyamat, a mely az egyiket vagy a másikat ősi nyelvének elhagyására és idegennek fölvételére vezeti. Hol a kisebb nép olvad belé a körüllakó számosabba, mint a hogy a kúnok hazánkban teljesen elmagyarosodtak, hol a legyőzött veszi fel a hódító nyelvét, mint a hogy a gallok, spanyolok és dákok elrómaiasodtak, hol meg viszont az uralkodó nép tanulja meg jobbágyai nyelvét, mint a hogy az ural-altáji bolgárok elszlávosodtak, a normannok pedig, különböző telepeik szerint, francziák, olaszok, angolok, vagy épen oroszok lettek. A mai angol nyelv szókincsének jó fele román eredetü, azt pedig csak a szintén germán eredetü, de már elrománosodott normannok ültették oda át 1066-ban végbement hódításuk óta. A nyelvkeveredés mai napig sem szünt meg, s világos, hogy sokkal gyorsabban kellett végbemennie akkor, midőn a vándornépek lakóhelye s környezete minduntalan változott. A magyar nyelv túlnyomó finn-ugor alkotó része ép oly kevéssé bizonyítja tudományosan a magyar nemzet finn-ugor eredetét, mint a franczia nyelvnek román karaktere a mai francziáknak római származását.

Úgy látszik, hogy a nyelvnél állandóbbak a népfajok embertani sajátságai: termet, haj, bőrszin, koponyaalkat stb. Birt-e a magyar faj határozott, azon európai nemzetektől, melyek közé letelepedett, lényegesen elütő jelleggel? Természetes, hogy e kérdést csak a honfoglalás korára nézve szabad felvetni, mert hisz az új hazában végbemenő nagyméretü kereszteződés a régi különbségeket elenyésztette, úgy hogy a magyar most e tekintetben egészen az u. n. kaukázusi race-hoz számítható. Még az egyes vidékeken észlelhető eltérések, termetre, hajra, szinre nézve is valószinüleg oda vezethetők vissza, hogy más-más elemekkel történt az összeolvadás.


Az Altáj-hegység képe.
Taylor rajza után

Maga a magyar hisz az ilyen önálló typusban. „Se nem szőke, se nem barna, az az igaz magyar fajta;” úgy állítja a közmondás, elválasztva igy a népet a szőke germántól és szlávtól és a barna ázsiai és déli európai népektől egyaránt.3 Hittek ezen faji jellegben azon népek is, melyek közé a magyar letelepedett. Nem a IX. és X. századi krónikákra hivatkozunk e szempontból, a melyek természetesen a legrútabb szinekkel festik a betörő, pusztító, rabló hadat, hanem egy későbbi komoly történetiróra, kinek módjában volt látni gyakran a magyarokat, és érintkezni velök. Ottó freisingi püspök, az ausztriai Babenbergek rokona, ily szavakkal irja le őket: sötét arczuak, beesett szemüek, alacsony termetüek.4 Az iró nem épen barátságos a szomszéd nemzet iránt, hiszen szerinte joggal lehet vádolni a sorsot, vagy csodálni az isteni türelmet, mely ilyen szörnyetegeknek oly gyönyörű földet adott. De bármennyit tulajdonítsunk a gyülöletnek, világos, hogy 1150 körül, a midőn Ottó irt, a magyar és a szomszéd népek közti testi különbségnek még nagyon szembeötlőnek kellett lennie.

Az átalakulás e téren, úgy látszik, igen gyorsan ment végbe. Rogerius váradi kanonok, olasz ember, már különbséget lát szépség dolgában a magyarok és a tisztán török kúnok közt, még pedig az előbbiek javára. Midőn a kúnok Magyarországban megszállottak, „durva létökre gyalázatosan bántak a szegény szüzekkel, s ha szerét tehették, az előkelők nyoszolyáját is megfertőztették, pedig az ő rút asszonyaikat a magyarok megvetették.”5 Kitünik ebből, hogy a tatárjárás előtt, tehát a XIII. század első felében, a magyar faj már eltért a töröktől testi tekintetben.

Faji tekintetben inkább csak negativ eredményre jutunk, arra, hogy a magyarok nem tartoztak az indo-germán fajhoz. De ahhoz, hogy pontosan a török, finn-ugor, vagy mongol ághoz sorozzuk őket, e szempontból nincs elegendő biztos adatunk. Mint nyelv, úgy faj dolgában is a történeti viszontagságok ismerete adhatja csak meg az átalakulás és kereszteződés magyarázatát. A régi lakóhelyek kiderítése leginkább azért fontos, mert csak így vehetjük szemügyre, minő különböző befolyásoknak lehettek kitéve már addig is, mig a Duna és Tisza mellékeire érkeztek.

Tudósaink, köztük utoljára gróf Kuun Géza,6 nagy szorgalommal és utánjárással igyekeztek megállapítani a magyar vándorlások egyes állomásait. Mikép jutottak az Altáj hegységétől, Közép-Ázsia, Szibéria és a Gobi sivatag közt, melyet az ural-altaji faj közös fészkének tekintenek, egészen Európa és Ázsia határáig, az Ural és a Kaspi tó vidékéig, azt alig lehet valaha megbizhatóan kimutatni. Sok lehetőség van itt: a húnok lökése, a parthus birodalom bomlása, de semmi adat, mire csak némi tekintetben is szilárdabban lehetne építeni.


A Kaspi-tó partja

Legrégibb hagyományaink, melyeket a krónika megőrzött, mind Scythiáról, az Ural hegység, az Etul és Togora folyók mellékéről, Ázsia határáról emlékeznek meg, mint a magyarok őshazájáról. Az Etul ép úgy lehet a Volga mint a Don, bár Kézai az utóbbival azonosítja. „A Togora Scythián át folyik, sivár erdőkön, mocsarakon és hóhegyeken keresztül, hol a ködök miatt sohasem süt a nap, végre Hyrkaniába lép át, az északi tenger felé fordulva”7 – oly leirás, melynek alapján szinte lehetetlen a pontos meghatározás. A torkolat vidéke gyanánt meg van ugyan jelölve az északi (jeges) tenger, de hogy kerül oda, Scythiától északra, Hyrkania, a parthusok régi földje, a Kaspi tó délkeleti mellékén?8 Ki kell azt is emelnünk, hogy a krónika leirása egyenesen megkülönbözteti Scythiától a jorianok birodalmát, melyet annyiszor a magyar őshaza gyanánt szoktak feltüntetni, és mely mint ilyen szerepel már a XVI. századi Herberstein térképén. „A scytha birodalomhoz kelet felé csatlakozik a jorianok birodalma, azután Tarsia, azután Mangalia, délfelé pedig a corosmin nemzet esik.” Nagyon homályos és kétséges alap ez geographiai meghatározáshoz, de az mégis kiviláglik belőle, hogy a magyarok ősi hazáját nem keresték sem az Ural völgyeiben és erdőiben, sem a fekete tenger mellékén, hanem az Ural hegység és a Kaspi tó közt, Európa kapujánál. Erre a vidékre utal a „Nagy Magyarországról” fennmaradó XIII. századi elbeszélés,9 végre Konstantinos Porphyrogennetos is először az Atel és Jaik (Ural) folyók mellett említi a magyarokat.10

Az ősi lakóhelynek legalább némikép megközelítő meghatározása azért fontos, mert azt látjuk, hogy ez az első kimutatható telep a népek országutjába esett. Az Ural és a Kaspi tó közti résen át törtek be az ázsiai népek Európába. A mely nép ott lakott, az egyre érintkezésben kellett hogy álljon, akár békében, akár háboruban, a keletről betörekvő, ép úgy mint a nyugoton némileg már megállapodott népekkel. Konstantinos is azon összefüggésben szól e régi hazáról, hogy ott minduntalan harcz folyt az úzok és besenyők, s másrészt a kozárok közt. Igy a magyar nép kellő közepébe jutott, elejétől fogva, a turk-tatár világot folytonos hullámzásban tartó mozgalmaknák. De nemcsak a hadseregeknek volt ez az útja, azon járt a műveltebb Ázsiát a scytha barbársággal összekötő kereskedés is. A magyar nyelvben, s különösen azon szavakban, melyek vallásos fogalmakat jelentenek, úgy mint azokban, melyek az adás-vevésre vonatkoznak, aránylag számos a perzsa eredetü szó. Ilyen: isten, bálvány, boszorkány, másrészt meg vásár, ezer, stb. Márpedig a perzsa kultura hatása semmi későbbi lakóhelyén nem érhette oly közvetlenül a magyart, mint a Kaspi tó mellékén.11

Egy más szempontból tán még fontosabb a népek ez örökös találkozási pontján való tartózkodás.


A magyarok vándorlásának térképe.
Tervezte Marczali Henrik.
Rajzolta Homolka József

Az Ural és Volga folyók felső melléke ősrégi időktől fogva a finn-ugor törzseknek volt székhelye. A magyar nyelv szerkezetéhez a finn-ugor adta a törzset. Ép oly kétségtelen azonban az is, hogy e népet a leghitelesebb írók a honfoglalást megelőző s azt közvetlenül követő korból turknak, töröknek nevezték. A régi magyar személynevek nagyobb része csak a törökből értelmezhető. A régi magyarságnak életmódja, foglalkozása, erkölcse teljesen megegyező a török tatár-pusztai harczos népekéivel, s lényegesen különbözik a részben letelepedett, részben meg halász és vadász ugor népekétől. Nem kecsegtetjük magunkat azon reménynyel, hogy egészen föllebbentjük azt a fátyolt, mely a magyar nemzet bölcsőjét födi, megelégszünk azzal, hogy reá mutatunk a leginkább valószinü, a tényeknek még leginkább megfelelő megoldásra. Egy az Ural mellékén lakó lovas, pusztai nép, gyakorta üzött rablásaival, egyre nagyobb számmal szerez szolgákat a hegyi vidék lakosaiból. Mások tán önként csatlakoznak hozzá, kedvet találva a szabadabb, pusztai életben. A magyar nyelv finn-ugor elemei az Ural lakóinak, a voguloknak és osztyákoknak nyelvéhez állanak legközelebb. A keveredésnek, melynek meg kellett történnie, és melynek teljes végbemenéséhez sok idő kellett, csakis ott lehetett kezdő helye. Meglehet, sőt valószinü, hbgy az alávetettek száma nagyobb volt az uralkodó fajénál. De hogy ez az utóbbi török volt, azt nemcsak a nevek mutatják, hanem még inkább lehet azt következtetni a két alkotó rész politikai és katonai viszonyaiból.

Mint ilyen török-ugor keverék nép lépi át a magyar nemzet, a történeti források tanusága szerint is, a történelem küszöbét.


  1. Getica, kiadta Mommsen. V. 63.[VISSZA]
  2. Theophanes, Chronographia, kiadta De Boor, I. 176. Theophanes a hún királyt MouageriV-nak irja, az antiochiai Malalas Mougel-nek, későbbi görög irók MoageraV-nak.[VISSZA]
  3. Közép-Ázsiában, Vámbéry szerint, a nem tiszta török származású férfit megismerik erősebb szakálláról és barnább szinéről.[VISSZA]
  4. Gesta Friderici Imp. I. k. 31. fej.[VISSZA]
  5. Carmen Miserabile, 3. fej.[VISSZA]
  6. Relationum Hungarorum cum oriente, gentibusque orientalis originis historia antiquissima, I. k.[VISSZA]
  7. Kézai krónikája, kiadta Podhradczky, I. k. 5. fej.[VISSZA]
  8. Ezt kiemeli Vámbéry is, A magyarok eredete.[VISSZA]
  9. De Facto Hungariae magnae, kiadta Endlicher.[VISSZA]
  10. De admin. imp. 37. fej. Némelyek e helyet Cazaroi-nak akarják olvasni. De a kozár nép nehezen nyúlt oly messze keletre.[VISSZA]
  11. A Kuma folyó mellett, már közel a Kaukázushoz, mai napig is megvannak egy régi „Magyar” nevü város romjai. De hogy e város és a magyar nép közt valami összeköttetés van, nem mutatható ki. Ott sok régi emléket találtak, de azok többnyire bolgár mohamedán eredetüek. Különben is szilárd, épített város nem felel meg a magyar akkori állapotának.[VISSZA]