SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

III. FEJEZET.
A honfoglalás.

Kézai krónikája szerint. Követség Szvatoplukhoz. Moróth. Népmondák. Az Anonymus elbeszélése. Kiev; kúnok; Halics és Ladomér. Szalán, Mén-Marót, Gelou, Glad. Nyitra, Veszprém. A honfoglalás módja. Arnulf és Szvatopluk. A magyarok beavatkozása. Szvatopluk halála. A honfoglalás éve. Árpád történeti szerepe. A morva birodalom megdöntése, bajor püspökök levele. A morvák beolvasztása. Határok

A honfoglalás nagy eseményének elbeszélését illetőleg krónikáink egymás közt is eltérnek, de még inkább eltérnek az azon tényt előadó hiteles, egykorú kútfők tartalmától.

A legegyszerűbb, az ősi hagyományon alapuló előadást Kézai krónikájában találjuk. Ennek adatait a későbbi krónikák, különösen a képes krónika, kibővítik és kiszínezik. Valamennyinek közös alapja egy II. Géza idejében 1150 körül, Dömösön szerkesztett történeti mű, melyet méltán nevezhetünk nemzeti krónikának. Ennek eredeti szövege nincs meg, de helyreállíthatjuk azt körülbelől a későbbi átdolgozásokból, ha azoknak toldalékait elhagyjuk.1 Még így is harmadfél század évnyi idő folyt le maga az esemény és annak megírása közt. Közvetlen tudásról alig lehet szó, de mivel a dolog természete szerint mi sem hatott annyira e nemzetre, mint új hazájának megszerzése, a számos ahhoz fűződő monda igaz történeti magvat is rejt magában.

„Az úr megtestesülésének 677. évében, száz évvel Attila király halála után, a magyarok, a mint közönségesen nevezik őket, vagyis a húnok, – deákúl ungárok – III. Konstantinos császárnak és Zachariás pápának idejében, újra betörtek Pannóniába.2 Átmenve a besenyők, fehér kúnok birodalmán, Susdalon és Kió városain, átkeltek a nagy hegységen. Itt egy tartományba értek, hol számtalan sok sast láttak, és a sasok miatt nem maradhattak meg ott, mert azok, mint a legyek, lecsaptak a fákról és megették marháikat és lovaikat.3 Innét három hónapon át leszálltak a hegyeken és eljutottak Magyarország véghelyére, azaz Erdélybe, az említett népek ellenére.

„Hadnagyaik közt Árpád, Álmos fia, Eleud fia, Ugek fia volt a leggazdagabb és leghatalmasabb. Ennek atyját, Álmost Erdélyben megölték, úgy hogy nem jutott el Pannóniába. Erdélyben tehát megpihentek és jószágukat is hevertették. Hallván a lakosoktól, hogy a Dunánál nincs jobb folyó, sem jobb föld a világon annál, közös tanácscsal valami Kusid nevű követet, Kund fiát elküldték, hogy menjen, nézze meg azt a földet, ismerje meg annak lakóit.

A mikor hát Kusid eljött Magyarország közepébe, eljutott a Duna vidékére, látta a gyönyörű helyet, körös-körül a jó, termékeny földet, zöld mező közt a jó folyót, megtetszett neki. Elment hát a tartomány herczegéhez ki Attila után uralkodott, Zvatapolughoz, üdvözölte őt övéi nevében, és előadta neki, miért jött. Zvatapolug ezek hallatára nagyon megörült, mert azt hitte, hogy azok parasztok, kik az ő földjeit művelni akarják és ezért a követet megajándékozva, őt elbocsátotta. Kusid pedig megtöltötte a Duna vizével kulacsát, a perje füvével tömlőjét, fekete földet is vitt magával, úgy ment haza. És a mint elbeszélt mindent, mit látott, mit hallott, nekik is nagyon megtetszett, át is adta a vizet, a földet és füvet. Ezeket megizlelve, jól megtudták, minő jó a föld, édes a vize, fűves a mezeje, mint a hogy a követ elbeszélte. Árpád pedig a Duna vizével megtöltve kürtjét, a magyarok előtt, a kürt fölött kérte az isten kegyelmét, hogy az úr adja nekik e földet örökre. A magyarság pedig háromszor kiáltotta: Isten, Isten, Isten, és ott kezdődött ez a szokás, a melyet a magyarok a mai napig megőriznek. Azután közös tanácsból visszaküldték azt a követet a herczeghez, és küldtek neki földjeért egy nagy lovat arábiai aranynyal bevont nyereggel és aranyos fékkel. Ennek láttán még jobban megörült a herczeg, azt hitte, hogy telepesek módjára küldték azt a földért. A követ pedig földet, fűvet és vizet kért a herczegtől, mire az mosolyogva válaszolta: ezért az ajándékért legyen nekik, a mennyit akarnak. És így a követ visszatért.

„Árpád pedig ezalatt a hét vezérrel bejött Pannóniába, de nem mint telepesek jöttek, hanem mint a föld birtokosai örökös jogon. Ekkor más követet küldtek a herczeghez és azt az üzenetet mondatták el neki: Árpád és népe azt üzenik, hogy ebben az országban, melyet tőled megvettek, semmi módon meg ne maradj, mert a földet megvették a lovon, a fűvet a féken, a vizet a nyergen. És a mint a vezérnek elmondták az üzenetet, mosolyogva mondá: A lovat sulyokkal agyonütik, a féket a mezőre dobják, az aranyos nyerget a Duna vizébe vetik. Mire a követ: Hát uram, mi káruk lesz abból? Ha a lovat agyonütöd, kutyáikat táplálod, ha a féket a fűbe dobod, kaszásai meg fogják találni az aranyát, ha a nyerget a Dunába veted, halászai az aranyat partra hozzák és haza viszik. Mert ha a föld, a fű és a víz az övék, minden az övék.

„Erre a herczeg gyorsan összegyűjtötte seregét, félve a magyaroktól, segitséget kért barátaitól is, és a mint mindnyájan együtt voltak, eléjök ment. Ők pedig ezalatt közel jöttek a Dunához és egy szép mezőn, kora hajnalban, megütköztek. És az úr segitsége a magyarokkal vala, és ábrázatok elől futásnak eredt a herczeg, és a magyarok őt a Dunáig üldözték, ő pedig félelemből abba vetette magát, és annak örvényébe fulladt. Az úr visszaadta, a magyaroknak Pannóniát, mint a hogy Mózes idejében Seonnak, az amoréus királynak földjét és Kanaán minden birodalmát örökségül adta Izrael fiainak. Árpád pedig a többi magyarokkal együtt legyőzvén és megölvén Zvatapolug herczeget, a Noe hegyén, Fejérvár mellett ütött tábort, és ez az első hely, melyet Árpád magának Pannóniában kiválasztott, és ezért alapította Szent-István király, ki tőle származott, ide közel Fejérvár városát.”


A magyarok bejövetele.
Turóczi krónikájának brünni kiadásából

Ennek a jókedvű elbeszélésnek, melyben a magyar vitézség ünneplése mellett a ravaszságnak és az ügyefogyott Szvatopluk reászedésének jut kiváló hely, legfőbb alkotó része kétségtelenül mondai. Jordanes is elmond már egy esetet, a midőn lovon vesznek földet. A föld és viz átadása általános hódolási tény, és íróink annak ismeretét a classicusokból meríthették. De egy tény történeti: az, hogy a magyarok bejövetelekor Szvatopluk volt itt az uralkodó és hogy tőle foglalták el az országot.

Említettük már, hogy a krónika két ízben is elmondja a honfoglalást, és pedig először a húnok történetét. „Támadt ezek után egy Zvatapolug nevű fejedelem, Morot fia, Lengyelországban, ki meghódítva Bractá-t, a bolgárokon s moesiaiakon uralkodott, és a húnok kiirtása után Pannónián is kezdett uralkodni. Ezt a Szvatoplukot a magyarok Erdély és Hung folyó felől jőve, külömböző ajándékokkal édesgetve, és követek által kikémlelve, látva katonaságának készületlen voltát, Tata mellett, Bánhidánál egy helység mellett, melynek romlása mai napig is látszik, hirtelen megtámadták, s egész seregével együtt megölték és így kezdtek uralkodni Pannónián, melyet ő terjeszkedésével nagyobbitott.”

„Némelyek azt is mondják, hogy a magyarok második bejövetele idejében nem Szvatoplukot, hanem Moróthot találták Pannónia fejedelmének. Ez azért van, mert Moroth volt név szerint a fölebbvaló, de a vénségtől megtörve, Veszprém várában nyugodott, és midőn meghallotta fia szerencsétlenségét, a fájdalom miatt hirtelen meghalt, fia pedig uj volt az uralomban.”4

Krónikáink előadásából kétségtelennek tűnik ki, hogy itt több monda kerengett a nép ajkán, melyet aztán összeillesztettek és egymáshoz csatoltak. Közös alap valamennyinél az a tétel, hogy a magyarok mint örökséget foglalták el ezt a földet. De maga a monda az ősi jogról alig tud valamit, mert külömben mire való az uj jog szerzése, a ló küldése, Szvatopluk reászedése? Régi szerkezetében a monda csak arról tud, hogy a magyarok Erdély felől jöttek. Az, hogy a Hung vize felől is jöttek, világosan későbbi hozzátétel, a midőn már tudákosan meg akarták magyarázni a „hungár” nevet. Az is világos, hogy a mondához a külömböző vidékek helyi traditiói is hozzájárultak, és más-más hagyomány élt Fejérváron, Tatán és Veszprémben.

A tudákosság, a névmagyarázatoknak minden komoly kutatástól idegenkedő iránya s a helyi és családi hagyományok jutnak teljes uralomra a másik sokkal terjedelmesebb elbeszélésben, Béla király névtelen jegyzőjének művében, melyet hosszú időn át, érdemén fölül, igaz történeti forrásnak tartottak a magyarok bejövetelére nézve.


Kiev a Deneper felől.
Waret S. rajza után

Miután az Anonymus Scythiából Susdalián át kivezette a magyarokat Ruthéniába, Kiev városa elé hozza őket. A kievi herczeg hét kún vezért nyer ellenök szövetségesekül, de a magyarok, Álmos vezérnek beszéde által lelkesítve, legyőzik a kúnokat és oroszokat. „Álmos vezér vitézei úgy kaszabolták a tar kún fejeket mint a nyers tököt.” Igy alávetették magoknak a ruthén földet, s midőn Kiev városa ostromához fogtak s a hágcsókat a falhoz kezdték támasztani, a megijedt herczeg békét kért. Nagy ajándékokon fölül túszokat adott és évi 10,000 márkányi adóra kötelezte magát. A hét kún vezér pedig, Álmos vezér lábai elé borulva, meghódolt neki, pogány módon esküt téve, s minden népével eljött a magyarokkal együtt Pannoniába. Hozzájok sok orosz is csatlakozott, a susdali és kievi fejedelmek pedig a 10,000 márkán fölül ezer lovat, nyereggel és fékkel, 100 kún gyermeket, 40 tevét, számtalan menyét- és evetprémet adtak Álmosnak ajándékba. A magyar vezér ezután elindult Galiczia felé, hogy onnét a Hóvos hegységen át betörjön Pannónia földjére, melynek gazdagságát a ruthének mód fölött eldicsérték.5

A kievi hadjárat magában véve is érdekes elbeszélés, több ízben lelkesitette költőink és művészeink phantasiáját, de történeti szempontból különösen azért fontos, mert nagyban emelte az Anonymus hitelét. A legrégibb orosz történetiró, Nestor, ugyanis szintén megemlékezik a magyarok kievi táborozásáról, és ebből némi joggal azt lehetett következtetni, hogy az Anonymus, ki az orosz krónikát alig ismerhette, megbizható hazai kútfőkből meritett. Nestor az eseményt így adja elő: Az úr 6406. évében (897–898) az ugrok elvonúltak Kyjev mellett a magas parton, melyet most Ugorszkoje-nak neveznek és a Deneperhez érve, sátras kocsikban táboroztak, mert ők is nomádok voltak mint a kúnok.” Az év kétségtelen hibás, az orosz évkönyvíró háborúról, ostromról, adóról mit sem tud, a „magyar hely” a Denepernek a várossal szemben lévő partja. Hogy a magyarok Kiev felé jöttek, azt krónikáink is emlitik, de a Susdal felől jövés, Kievnek, Susdalnak egy füst alatt emlitése nagyon gyanus. A két város körülbelől oly távol esik egymástól mint Konstantinápoly, Tarentum, Köln, vagy Königsberg Pesttől – egyenes vonalban körülbelől 125 mértföldnyire. Etelköz pedig nem esik az útba. Magunk is, mint fölebb említettük, valószinünek tartjuk, hogy a magyarok Etelközből, valami portyázásuk alkalmával, eljutottak a kincses Kievig és hogy azt megsarczolták, de a Susdal-Kiev-Halics-on át Magyarországba vezető út nem a magyaroké volt, hanem igenis a tatároké, kiknek berontása adta meg a XIII. század vége felé iró királyi jegyzőnek a magyarok bejövetelének mintáját.

A másik fontos körülmény, melyet az Anonymus hitele érdekében használtak föl, a kúnok csatlakozásának fölemlítése. Azt akarták kimutatni, hogy a kúnok alatt voltakép a kozárokat értette, kik, mint tudjuk, valóban csatlakoztak a magyarokhoz. De a kún és kozár nem egy – a kún úz név alatt előfordul ugyan már a honfoglalás korában, de a besenyőknek kelet felőli szomszédja és ellensége, és így közvetlen érintkezésbe nem igen jutott a magyarral. Kozárról pedig Scythiában az Anonymus mit sem tud. Itt is csak a tatárjárás példája volt az irányadó. A magyarok ellen szövetkeztek a kún fejedelmek az oroszokkal, és miután legyőzettek, Batu khánnak vittek a megtört népek ajándékul drága prémeket, aranyat, ezüstöt, tevét, lovat, rabszolgákat.6 Ép úgy a XIII. század második felére mutat a kúnok szövetsége a magyarral, melyet a szerző, mint e barátság lelkes híve, lehetőleg a legrégibb időre akart visszavinni.


A magyarok bejövetele.
A bécsi képes krónika 21. lapjáról

Még csekélyebbé válik a hitelesség, ha meggondoljuk, hogy Álmos, katonáihoz intézett beszédében „valami philosophusra” hivatkozik a mi persze a szittyákat nagyon lelkesithette, s ha hozzá vesszük, hogy ez a beszéd Nagy-Sándor mondájából van csaknem szószerint kiirva.

Ép oly kevéssé történeti a magyarok útja Halicson és Ladoméron át. E városok a IX. század végén alig léteztek, és semmi esetre sem lehet a Kárpátoktól északra oly fejlett állapotokat feltételezni, minők az Anonymus előadásából következnének. Itt is a tatárjárás szolgált mintául, még a részletekben is. „A halicsi herczeg 2000 ijászt és 3000 parasztot küldött előttük, hogy útat készítsenek nekik a Hóvos erdején át egészen Hung végvidékéig.”7 Spalatói Tamás pedig, midőn a tatárbetörést beszéli el, ily szavakat használ: „volt velök 40,000 fejszés, kik a sereg előtt járva ledöntötték az erdőt, utat nyitottak, és minden akadályt előlük elmozdítottak.”8 Látjuk tehát, hogy az Anonymus elbeszélése a magyarok bejöveteléről, Susdaltól egészen a vereczkei szorosig, nem más, mint a tatárjárás másolata.

Tévednénk azonban, ha az Anonymusban puszta másolót látnánk. Megvan benne az eredeti vonás is, és annak is nagy része van műve megalkotásában. Ez az eredetiség pedig nem más, mint a nevek magyarázata. A magyaroknak észak-kelet felől kellett jönniök, hogy „hungarus” nevöket meg lehessen magyarázni. Mint láttuk, már a többi krónika is említi a „Hung” folyót, de itt első rangu szerep vár reá. Mindjárt az elején olvassuk: miért nevezik a szittya földről bejött népet hungároknak? „Hungároknak mondják őket Hungu váráról, mert midőn a szlávokat leigázták, a hét fejedelmi személy soká tartózkodott ott. A miért is a körüllakó népek Álmost, Ugek fiát hungvári herczegneh nevezték, katonáit pedig hungároknak.”9 Szinte felesleges ezt megczáfolni. Elég reámutatni arra, hogy az ugor, vengr, miből unger és hungarus lett, régibb sokkal a bejövetelnél. Már 862-ben így nevezik a magyarokat nyugaton.10

Ennélfogva Álmosnak – mert ő a vezér – Ungvár felé kell behoznia a magyarokat. Ugyancsak ily szószármaztatásnak köszöni Munkács is azt a dicsőségét, hogy a betörő magyaroknak itt volt első állomása. „A Hóvos erdőn átjőve, leszállottak Hung vidékére, és midőn ide jutottak, azt a helyet, melyen először megszállottak, Munkácsnak hívták, mert igen nagy munkával jutottak az óhajtott földre. Itt aztán 40 napon át pihentek, s a földet mondhatatlanul megszerették.”11 Laborcz ungvári vezérnek köszöni nevét a Laborcza folyó, Ketel kún vezérnek a Ketel pataka, Sátoralja-Ujhely közelében, Turzol kún vitéznek, „kinek, nemzetsége vele kihalt,” a Turzol = Tarczal hegye.12 Néhol az ilyen szószármaztatás nem mondható ép sikerültnek, mint a midőn a Zerenche-i hegyről irja: „megnézve ama hely minőségét, azt a helyet az ő nyelvükön szerelmesnek nevezték, mert azt nagyon megszerették és azon naptól máig Szerelem okáért Zerenché-nek nevezik azt a helyet,”13 vagy a midőn Bors vezér megalapítja Borsod várát, „mely azért neveztetett úgy, mert kicsi volt.”14 Ugyanazon categoriába tartozik Menumorout neve is. „Azért nevezték Morout herczeg unokáját a magyarok Mén-Marótnak, mert sok kedvese volt.”15 A Lopunsu (Lapincs folyó) pedig, Pannóniában, nevét onnét nyerte, „mert a rómaiak a magyaroktól való féltökben loppal átúsztak rajta.”16

Ott, a hol annyira hiányzik a történeti érzés, hol a szerző a maga tudós gőgjében megveti a „parasztok meséit és a hegedősök fecsegő énekét,” nemcsak a tények ismeretét, hanem még a népies mondát is hiába keressük. Az az ide-oda kapdosó etymologizálás, mely azóta is, a nevekhez hozzá koholva a tárgyakat, annyi zavart okozott tudományosságunkban, és melynek sivár hatását a szigoru kritika a mai napig sem irthatta ki egészen, az Anonymus művében jelenik meg először teljes díszében irodalmunk körében. Forrásai sokkal mélyebben fakadnak: maga a biblia is tele van ilyes név- s szómagyarázatokkal.

De térjünk vissza a honfoglalás elbeszélésére. Ungvár vidéke már Szalán bolgár vezérnek volt birtoka, kinek őse, a nagy Keán, Bolgárországból kiindulva, elfoglalta azt a földet a ruthén határon, és szlávokat telepített oda. Ennek a Keánnak a IX. vagy a X. században sehol sem találjuk nyomát, úgy látszik, ő létét annak a bolgár fejedelemnek köszöni, ki ellen Szent-István harczolt, s hit a névtelen jegyző száz évvel hátrább helyezett el. Szalán sem történeti személy: ő, a „tituli fejedelem” aligha más, mint a Titel közelében levő Szalánkemen – Szalán sziklája – személyesítője.17 A bolgárok háta mögött az Anonymusnál mindig a görög császár áll: annak segítségével dicsekszenek minduntalan. Mi pedig tudjuk, hogy a honfoglalás korában valójában egészen másként áll a dolog; akkor a görög császár szorul a magyarok segítségére a bolgárok ellen. Ha tehát az Anonymus a bolgárokat állítja elénk, mint az ország nagy részének birtokosait, ez csak véletlen találkozása a koholásnak a történeti tényekkel, nem pedig forráson, vagy hagyományon alapuló tudás.

Szintén bolgárnak tartja a Tiszántúl urát: Mén-Marótot.18 Ő is a görög, császárnak hódol, de „kozár nevű népek” fölött uralkodik. E szerint a magyarok az országban találták volna azt a népet, melylyel távol keleten szövetségben állottak, és melynek egy része a honfoglalás előtt hozzájok csatlakozott. E tudósitásnak annyiban van értéke, a mennyiben mutatja, hogy a XIII. században tudtak a kozároknak hazánkban való telepedéséről, és hogy utódaik akkor talán Bihar vidékén laktak. Úgy látszik, Mén-Marót leányának házassága Árpád fiával a magyar dynastiának a kozárral való régi összeköttetését tükrözte vissza. De az a Marót, ki itt a bihari vezér őse gyanánt szerepel, nem más, mint a krónikák által Szvatopluk atyjának mondott Morout.

Nagy tudományos vitát idézett elő az Anonymusnak az az állitása, hogy Erdélyben Gelou „valami oláh” parancsolt az oláhoknak és szlávoknak. A dáciai római telepek zöme a III. század vége óta a Dunától délre lakott. Nem lehet épen állitani, hogy a mai Erdélyben és Romániában a népvándorlás korában nem lakott volna oláh, hisz ha máskép nem, mint az ott uralkodó pusztai népek, foglyai, szolgái kerültek oda, hanem hogy a Dunától északra bárhol mint független nemzet, tulajdon uralkodója alatt élt volna, az teljesen ki van zárva. Nemcsak az dönt itt, hogy a források hallgatnak felölök, hanem az is, hogy avarok, bolgárok, magyarok, besenyők közt ilynemű letelepedett nép megmaradása egyenes lehetetlenségnek látszik. Külömben az Anonymus egy megjegyzése világosan bizonyitja, hogy az ő szeme előtt itt is sokkal későbbi kor képe lebegett, melyet a honfoglalás korára vetített át. Azt írja ugyanis, hogy az erdélyi oláhoknak és szlávoknak „nincs más fegyverök, mint ij és nyíl, Gelou vezér is gyönge, nincs körülötte jó katonaság, s nem állhatnak meg a magyarokkal szemben, mert sokat szenvednek a besenyőktől és kúnoktól.”19 A besenyők, mint tudjuk, csak közvetlen a honfoglalás előtt jutnak e vidékre, a kúnok csak a XI. században. Gelou oláh fejedelemsége világosan a meseországba tartozik.

Még egy bolgár fejedelem uralkodik a Tiszán túl, a Maros és Duna között, Orsováig: Glad vezér, ki „Bundyn várából” származott és ki őse volt az István király korában ott birtokló Ahtumnak. Nemzetségéről, népéről mit sem hallunk, csak arról, hogy a magyarok ellen őt a bolgárok, kúnok és oláhok segitették, és a csatában elesett két kún vezér és három bolgár kenéz. Mindez szintén a XIII. századi állapotoknak felel meg, a midőn Asszán bolgár-vlach birodalma fennállott, melyet a kúnok is támogattak, és a mely ellen a magyarok IV. Béla és V. István idejében harctoltak, de épen nem adja rajzát a honfoglalás korabeli viszonyoknak.

Mindeddig a keleti Magyarország a színtér, melynek igazi viszonyairól a IX. század vége felé olyan keveset tudunk, és a hol tehát vajmi nehéz az Anonymust ellenőrizni. Nagyon is erősen kell felforgatnia azt, mit ott lehetőnek kell tartanunk, hogy előadására a koholás bélyegét süthessük. Sokkal könnyebb őt ellenőrizni az ország nyugoti viszonyainak rajzánál, mert itt már megbizható tudósitások állanak rendelkezésünkre.

Árpád a Mátra vidékéről vezéreit a cseh határok felé küldi, Nyitra váráig. Ezek eljutnak a Turmás patakáig, a hol az a Nyitrába ömlik s ott szembe látták magokkal a tartomány lakóit, tótokat és cseheket, a cseh herczeg segítségével. „Mert Attila király halálával a Vág és Garam közti, a Dunától a Morva folyóig elterülő földet elfoglalta a cseh herczeg és egy herczegséggé egyesítette, és azon időben a cseh herczeg kegyelméből Zobor volt a nyitrai vezér.”20 Az Anonymus tehát az egyetlen kútfőink közül, ki nem tud Szvatoplukról s birodalmáról. Tudjuk, hogy a morva nagy fejedelemnek Nyitrán volt a székhelye és hogy neki hódoltak a cseh fejedelmek. Irónk ezt a viszonyt megforditja: Csehország nála a központ, a Morva-Garam közti vidék pedig a hűbéres tartomány. Világos, hogy a szeme előtt az Ottokárok cseh birodalma lebeg, melynek hadai V. István és Kún László korában eljutottak a Garamig. Még szembetünőbbé válik a koholás, ha ez adatokhoz hozzáveszszük, mit ír szerzőnk a csehek és szlávok hadviseletéről. „A mint Zubur őrei észrevették, hogy a Hetumogerek nyilakkal támadják őket, nagyon megijedtek, mert ilyen fegyvereket soha se láttak.”21 Ez megtörténhetett II. Ottokár pánczélos serege idejében, de nem Szvatopluk korában, a midőn a szlávoknak a hajitó dárdán kivül, mint Leo írja, a nyil volt a főfegyvere. Itt tehát, a hol már biztos talajon állunk, az Anonymus mindenképen csak ellenkezik tudomásunkkal.

Ha mindeddig azt tapasztaltuk, hogy a jegyző saját korának tükrében nézi a régi eseményeket, vagyis majdnem négyszáz évvel későbbi viszonyoknak nyujtja képét, Pannóniánál megforditva áll a dolog. Itt, ezen a régi római területen, körülbelül a hún betörés korabeli tényeket ülteti át egy félezreddel későbbi földbe. Azt még elnéznők, hogy nem tud Privinna és Kozel fejedelemségéről, vagy a Dráva-Száva közti őrgrófságról, hisz ezeknek emlékét csak a véletlen tartotta fenn számunkra. De ő a német gyarmatokról, a német uralomról sem tud. „Midőn a magyarok a megyeri révnél átkelnek a Dunán, mind a Pannoniában lakó római futással menté meg életét.” Később azonban mégis római katonák védik a magyarok ellen Veszprém várát, és ugyancsak rómaiak szöknek meg előlük a Lapincs vizénél.22 Ezek után könnyü kimondanunk végső eredmény gyanánt: az Anonymus az ország igazi állapotáról a honfoglalás korában mit sem tudott, előadása vagy saját korának átvitelén, vagy tiszta koholáson alapul.

Igen érdekes, minőnek tünteti föl a névtelen jegyző a honfoglalás módját. Sok helyütt a föld népe, a magyaroktól, Attila örököseitől való féltében, önként meghódol és túszokat ad. Máskor meg Árpád ajándékokat küld az egyes fejedelmekhez és elkéri tőlük országuk egyes részeit, jó szóval s fenyegetéssel. Igy veszi el Szalántól előbb a Sajóig, majd a Zagyváig terjedő tartományt, így Mén-Maróttól a Nyirséget. Csatáról, melyben a fővezér is részt vett volna, hosszú időn át mit sem tudunk, annál többet mesélnek lakomákról, áldomásokról, eszem-iszomról. Midőn Szabolcs, Tas és Tuhutum eljutnak a meszeli kapuhoz és tetteiket hirül adják Árpádnak és jobbágyainak, „ezek nagyon megörvendettek, pogány módon áldomást csaptak és az öröm hirdetőit gazdagon megajándékozták. Árpád vezér és főemberei ezen vígasság okából egy egész héten át ünnepélyesen lakomáztak, és majd mindennap lerészegedtek ily nagy vígasság miatt.”23 A honfoglalásnak ez a kedélyes módja ismétlődik aztán Etele várában is, „a hol a vezéreket és nemeseket arany edényekből, a katonákat és köznépeket pedig ezüst edényekből vendégelte meg a fejedelem” zeneszó mellett.24 Egymást érték a vitézi játékok a fejedelem szine előtt. Egész nemesi, lovagi világot látunk magunk előtt.

Van is ok ennyi vígalomra, mert a fejedelem, a mint egy darab földet elfoglal, azonnal kiosztja azt adományba vezéreinek, vitézeinek. Különös, hogy előbb a kún vezérek nyernek sorban jutalmat és csak azután a hét vezér. De ha csatára kerül a dolog, csak magyarokról hallunk. Midőn Alpár mezején megvívnak Szalán seregei, a görögök és bolgárok ellen, Lél, Tas fia harsogtatja kürtjét és Bulcs, Bogát fia tartja a zászlót. Ez a két magyar hős kétségtelenül történeti személy: az ágostai csatában vezérkedtek, hatvan évvel a honfoglalás után. Az Anonymus tehát nemcsak az akkori ethnographiai és politikai viszonyokat illetőleg vezet a hinárba, hanem még a hősi mondákat sem ismeri, úgy, hogy e tekintetben is csak a külömben ismeretes neveket helyezi át az egyik emberöltőből a másikba.

Mindezt összefoglalva: mig a hazai krónikákban igen becses része maradt meg a régi igazi történeten alapuló hagyományoknak, az Anonymus elbeszélése sem történeti, sem pedig mondai alappal a honfoglalás korára nézve nem bir.

Nemzetünk történetére nézve nincs más oly korszakalkotó tény, mint a honfoglalás: ezen alapul európai állásunk, ezzel lép be a magyar az egyetemes történelembe. Ki kell mondanunk, hogy ennek előadásában legfőkép csak külföldi kútfők után indulhatunk. De ebben a magyar nem áll egyedül. A honszerző nemzetek ritkán állanak a műveltség oly magas fokán, hogy első közös nagy tetteiket máskép örökítsék meg, mint énekkel és szóhagyománynyal. A görög nemzet betelepedéséről még monda is alig maradt, Aeneasnak és társainak kalandjai, magának Rómának alapítása, vegyülése a régi hagyománynak a tudákos koholással és a névmagyarázással. A népvándorlás nemzeteinek államalapítását sem ők maguk jegyezték fel, hanem a görögök és rómaiak. Klodvignak és frankjainak tetteit csak egy század mulva beszélte el toursi Gergely; az angol-szászok betelepedését több mint két századdal végbemenése után szerkesztette Beda Venerabilis. A magyar nemzetnek is ennyi ideig kellett várnia, míg őseinek tetteit velők érző utód foglalta írásba. Századok multak el közben, oly századok, melyek a nemzet minden életviszonyát átalakították és a réginek sok jelentékeny vonását eltörölték, vagy legalább nagyon elhalaványították.

*

Költők, festők, történetírók sokszor kiszínezték azt a képet, mint jutnak fel Álmos és Árpád a hét vezérrel és hű bajtársaikkal az erdélyi Kárpátok ormára, vagy a havas Beszkéd hegység egy előfokára, és mint vetnek onnét büszke, boldog pillantást az alattok elkanyaruló völgybe, a távoli, verőfényben úszó rónára, mely annyi vándorlás, fáradság, küzdelem után nekik és népöknek hont igér. Szép is elgondolni, mint dagasztja ilyenkor a nagy, örök időkre kiható feladat magasztossága a dicsőségre vágyó és népéről gondoskodó vezérnek keblét, és mint hatja át az utolsó közvitézt is az a tudat, hogy a gondviselés részt engedett neki is a honalapítás nagy munkájában és jutalmában.

Valójában ettől eltérő lehetett Árpádnak és hadának érzése, gondolkodása. Ismerték már azt a földet, melyre most behozzák házok népét, tudják abban a járást, számos portyázásban kiszemelték az itt tanyázó törzsek erejét és gyöngeségét. Eddig századokon át tartott a vándorlás a határtalan síkságon, folyótól folyóhoz. Most a Kárpátoknak hatalmas hegyi öve, bár az eddigiekhez sokban hasonló, de biztosabb, védettebb lakóhelyet igért.


III. (Vastag) Károly pecsétje.
A császár balra néző mellképe, KAROLVS IMPERATOR körirattal.)

De azért az a vállalat, a melyhez most fogtak, fontosabbnak látszott előttük is, mint az a sok hadjárat, melyben eddig zsoldért vagy zsákmány reményében próbálták erejöket, koczkára tették életőket. Uj hazát kellett szerezni a régi helyett, uj alattvalókat az elveszettek helyébe, tágas, termékeny legelőt a jószágnak, biztos tanyát a nőknek és gyermekeknek. Gondolkozásukba alig vegyült az a tudat, hogy itt örökség szerzéséről van szó,25 várakozásukat nem csigázta föl a kalandos természetekben vágyat keltő ismeretlen, hanem azért az a tudat, hogy itt hont kell szerezni, karjának erejével, kardjának élével, nyilának hegyével, felvillanyozta a sereget, bizalommal, harczi vágygyal töltötte el apraját-nagyját.

A nagy bolgár háboru idejében, melynek végső fordulata Etelköz elhagyására kényszerítette őket, a leendő haza is jelentékeny eseményeknek volt a szinhelye, oly eseményeknek, melyeknek eldőltébe már a magyarság is beavatkozott, és melyek lényegesen hozzájárultak a honfoglalás vállalatának sikeréhez.

Vastag-Károlyt, az utolsó Karolingot, kinek még Nagy-Károly egész birodalma hódolt, 887 végén a német fejedelmek megfosztották trónjától. Helyébe Arnulf karinthiai herczeg lépett, a Karolingok német ágának utolsó sarja, Karlmann bajor herczegnek, Német-Lajos második fiának, törvénytelen, de elismert fia. Arnulfban megvolt a neméhez méltó nagyravágyás és erő, törvénytelen származásának foltját lemosta az a meggyőződés, hogy tőle egyedül várható a birodalom megújítása. A Karolingok közt ő volt a leghatalmasabb, de azért uralma közvetlenül csak a német törzsekre terjed ki, a franczia, burgundi és olasz fejedelmek legfölebb névleg ismerik el felsőségét. Magában Németországban is a délkeleti vidék, Bajorország és Karinthia, hatalmának igazi alapja. Még herczeg korában sokat foglalkozott Pannónia ügyeivel és jó barátságban állott a morvákkal és Szvatoplukkal, kit törvénytelen fiának keresztatyjául választott. De miután birodalmát megszilárditotta, miután sikerült a normann rablókat Belgiumban, Löwen mellett, nagy csatában legyőznie (891), tekintetét ismét keletre fordította „a szlávok vakmerőségének” megtörésére.26


Arnulf császár pecsétje.
A császár balra néző mellképe, ARNOLFVS REX körirattal

Szvatopluk ugyanis tőle telhetőleg felhasználta Vastag-Károly gyöngeségét. Csehországot, mely hajdan a birodalomhoz tartozott, magának megszerezte, és most már a németek rovására. is terjesztette birtokát. Felhasználva az ottani őrgrófok viszályát, 882-ben észak felől megtámadta a „boldog Pannóniát”, a „legszebb országot.”27 A következő évben, bár Arnulf, akkor Karinthia és Pannónia herczege, már készül ellene, ujra betör nagy sereggel, „borzasztóan, farkas módjára mészárol, tűzzel, vassal elpusztitja, tönkre teszi az ország legnagyobb részét”, és bántatlanul tér vissza hazájába. Még nagyobb sereggel támad 884-ben, „hogy, ha maradt valami, farkas torkával azt most is lenyelje.” Oly nagy volt hada, hogy egy helyen, napkeltétől alkonyatig látták azt átvonulni, és ezzel 12 napon át pusztította Arnulf birtokát. Visszavonultában a pannóniai német urak vigyázatlanul megtámadták, de teljes vereséget szenvedtek, magok a vezérek a Rába vizébe fulladtak vagy fogságba jutottak. A császár békét kötött Szvatoplukkal, kit hűbéreséül fogadott, és egy évvel később Arnulf is hozzájárult a békéhez, mert saját erejével képtelen volt a megtorlásra. Úgy látszik, ekkor kezdett átnyúlni a morva hatalom Dunántúlra is, a Rábától keletre eső részre, melyet a fuldai évkönyvek teljesen elpusztúltnak mondanak.

A győzelmes német király nem türhette már el, a mit mint egy törzs herczege kénytelen volt boszúlatlan hagyni. 892-ben, kora tavaszszal, keletre ment és Hengistfeldben, úgy látszik Grácz körül, találkozott Brazlavoval, a Dráva és Száva közti vidék herczegével. Azután magához vonta a frank, bajor és sváb hadakat és júliusban betört Morvaországba. Hadához magyarok is csatlakoztak,28 és a király a morvákon búsásan megtorolta Pannónia elpusztitását. De Szvatopluk nem bocsátkozott nyilt csatába, hanem váraiba meghúzódva, bevárta az ellenség visszavonulását, mely négy hét múlva be is következett. Őszszel Arnulf követeket küldött a bolgárokhoz, a régi barátság megerősitésére. E követek nem mehettek a szárazföldi úton, mi azt bizonyitja, hogy keleti Pannonia Szvatopluk hatalma alatt állott: hajón kellett utazniok a Kulpa és Száva folyókon. De a bolgárt a görög háboru, majd a magyar támadás visszatartotta a beavatkozástól. Magyar segitségről sem hallunk Arnulf ujabb hadjárata alkalmával, melyet 893 nyarán vezetett Morvába. Ujra elpusztitja az országot, de ellenségét nem birja meg törni, és minthogy a morvát elállották a hegyi szorosokat, talán a Kis-Kárpátokban, csak nagy bajjal és veszélylyel térhetett vissza Bajorországba.


Arnulf császár pénze.
Körirata az előlapon † ARNOL(FVS) RE(x); hátlapján [MOG]ONC[I]E CIVIT (as.)

Béke ekkor sem jött létre, és Szvatopluk megmaradt a német király egyenrangu, veszélyes ellenfelének 894-ben történt haláláig. Ő a szláv nemzetnek első világtörténeti képviselője, az első, ki számos törzsüket egyesitve, félelmessé teszi őket germán elnyomóik előtt. Tettei barbárnak mutatják, de volt érzéke a művelődés iránt is, legalább a mennyiben az politikai czélokra volt felhasználható. Német zsoldosok vették körül, papjai közt egyaránt találunk görög tudósokat, velenczeieket és németeket. Az ő nevéhez fűződik a keresztény egyháznak az a belső összeköttetése az állami hatalommal és nemzetiséggel, mely mintegy öröke a szláv népeknek, s teljesen az orosz birodalomban valósult meg. Nem csoda, ha nevét úgy a szlávoknál, mint a magyaroknál megörökitette – ott a kegyeletes, itt a gúnyolódó monda. Cosmas cseh krónikája szerint egyszerre eltünt serege közepéből és Nyitna mellett, Zobor helyén, rengeteg erdőben élt remete módon három bajtársával. A magyar mondában pedig ő a rászedett s legyőzött szláv elem képviselője: halála adja Pannóniát a magyarok kezébe. Legrosszabb emléket hagyott a németeknél. „Zventibaldus morva herczeg, minden gonoszság hüvelye, ki a határos tartományokat csellel és ravaszsággal fölzavarva, emberi vért szomjazva járt körül, meghalt szerencsétlenül, még utoljára is intve övéit, ne legyenek a béke barátjai, hanem inkább a mieinknek ellenségei.”29

Szintén mondai köntösbe öltözteti a külömben meglehetős száraz Konstantinos Porphyrogennetos a szláv nagyfejedelemnek utolsó perczeit. Igaz, hogy mondájának szembetünő a történeti tartalma. „Szfendoplokos, Moravia fejedelme” így szól, „vitéz férfiu volt, félelmessé vált a szomszéd népekre nézve. Volt neki három fia, és midőn életét befejezte, három részre osztotta országát ezek közt, a legnagyobbat téve nagyfejedelemnek, és a többi kettőt ennek alája rendelte. Megintette őket, ne viszálykodjanak egymással, a következő példát mutatva: Három pálczát vett, és ezeket összekötve odaadta első fiának, hogy törje el, és midőn ez nem birta, odaadta a másiknak és harmadiknak is. Azután szétoldva őket, egyenkint adta oda, úgy hogy fiai minden fáradság nélkül széttörhették. „Vegyetek erről példát, így szólt, ha összetartók vagytok és szeretitek egymást, sohasem győznek le az ellenségek, s nem ejtenek rabságba, de ha három darabra szakítjátok a birodalmat és nem engedelmeskedtek bátyátoknak, tönkre teszitek egymást és ellenségeitek meg fognak benneteket semmisíteni.” Halála után egy évig békén maradtak, de azután viszály és testvérháború támadván köztük, a magyarok teljesen megsemmisítették őket és elfoglalták országukat, melyet most is birnak. A kik pedig a népből megmaradtak, megmenekülve szétszóródtak a szomszéd nemzeteknél, bolgároknál, magyaroknál és horvátoknál.”30

Arnulf nem használta föl a morva birodalom felbomlását. Olaszországban volt akkor elfoglalva, hová őt Formosus pápa hívta, és ez ország ügyei majdnem teljesen igénybe vették idejét és erejét mindaddig, mig 896 elején be nem vette Rómát és császárrá nem koronáztatta magát. Ezért 894 őszén békét kötött Szvatopluk fiaival, II. Szvatoplukkal és Moimirral, kik közt az utóbbi volt a nagyfejedelem.

Annál jobban felhasználták a kedvező alkalmat a magyarok. Úgy látszik, a bolgár uralomnak a Dunától északra akkor már végét vetették s mi sem akadályozta meg őket abban, hogy a Dunán átkelve, Pannóniába becsapjanak. Ott a férfiakat és az öreg asszonyokat legyilkolták, csak a fiatalokat vitték magokkal, mint a barmokat, bujaságuk kielégítésére, és az egész tartományt gyökerestől elpusztították.31

894-ben fennállott még a morva birodalom, Pannónia is csak rablóhadjáratnak volt a szinhelye, a magyarok zöme még Etelközben tanyázott, de hatalmok köre már kiterjedt az alföldre egész a Dunáig.32

895-ben még folyt a bolgár háboru. Úgy látszik ez, ebben az évben, annyira elfoglalta a magyar sereget, hogy újabb portyázásra Pannóniába vagy Morvaország felé nem maradt erő. Ez az az év, melyet Konstantinos Szvatopluk halála elbeszélésénél békésnek jelöl.

896-ban újabb hadjáratot intéztek a magyarok nyugot felé. Ennek lefolyásáról nincs semmi értesülésünk, de ha azt az adatot, hogy a magyar sereg távol volt, midőn a besenyők s bolgárok Etelközre törtek, összevetjük azzal, hogy Arnolf Császár Brazlavo-ra, a Dráva és Száva közti vidék fejedelmére, bizta Pannóniának és a „mocsárvárnak,” Privina régi várának, őrizetét,33 magában a tényben kételkednünk alig lehet.

Ezt az évet kell a honfoglalás igaz megkezdésének tekintenünk. Ekkor vész el az etelközi haza. A magyar nép Árpád vezetése alatt ekkor teszi át lakóhelyét azon vidékre, mely már éveken át túlcsapó erejének mintegy árteréül szolgált: a nagy alföldre.34 Miután a bolgár főerő a Dunától délre annyira meggyengült: az egyes őrségek vagy földvárak, melyek közt lehettek Csanád, Csongrád, Bihar, nem akadályozhatták a terület birtokba vételét. Külömben is arra mutat minden jel, hogy a földön rendkivül gyér volt a lakosság. Az ott tanyázó szláv csoportok csak urat cseréltek a bolgárok helyett a magyaroknak lettek szolgáivá.


A bihari földvár.
Rajzolta Richter Aurél

De ezzel Magyarország nem volt megalapítva. Ezredéves történetünk tanusitja, hogy a Tisza-melléki nagy alföld, a magyarság első és legkedvesebb tanyája, nem nyujt oltalmat s biztosságot, hogy azt több ízben kellett újra meghóditani és benépesiteni. Legkevésbbé nyujthatott védelmet akkor, midőn csak itt-ott tüntek elő rajta a magyar sátrak közül a szerény szláv kunyhók. Ha az alföld válik az uj haza központjává, az csak igen kevésben külömbözhetik az etelközi vagy Donmelléki hazától. Itt is nyomban a besenyő; a tovább vonulást pedig a Duna hatalmas áradata s a mögötte és mentében már letelepedett, sűrűbb népességü, szervezettebb országok akadályozzák meg. A puszták határai közt maradva, a magyarnak pusztító néppé kellett válnia, mint a húnnak, hogy rövid dicsőség után elvérezzen; vagy még előbb dicstelenül elbuknia a bolgárok és besenyők elleni élet-halálharczban.

A monda és a történetírás versenyzett Árpád erényeinek dicsőitésében, de mindebben a hazafias büszkeségnek mindig jóval nagyobb volt a része, mint a hatalmas egyéniség igaz ismeretének és megértésének. Nem vétünk a történeti igazság ellen, ha egyenes, személyéről szóló adatok hiányában, a leghitelesebb emlék, a máig kiható történeti tény után alkotunk felőle itéletet, képet.

Hatalomra, hadi szerencsére, arra a roppant hatásra nézve, melyet kortársaikra, barátra úgy mint ellenségre egyaránt, gyakoroltak, a magyarok első fejedelme nem hasonlitható hires elődjéhez e földön, Attilához, de még Bajánhoz sem. Csak pártszenvedély és a viszonyok félszeg felfogása helyezheti őt egy sorba a hún, avar, mongol és tatár nagy királyokkal, a világ ostoraival. Szerepe annál szűkebb körü, szerényebb. Ellenben ő az egyedüli köztük, ki igazi honalapitó, ki népe addigi életmódján és gondolkodásán fölülemelkedve, felismerte azon határokat, melyek közt az a legnagyobb válságok és csapások közt is fennmaradhat. És az a történeti tény, melyből e következtetést levonhatjuk, egyszerű és kétségbe nem vonható. Árpád a honfoglalást nem tartja befejezettnek, míg csak az alföldet birja. Megszerzi népének a Kárpátokról lesiető folyóknak már művelt, népes völgyeit, reá teszi kezét Pannóniára, erre az ősrégi culturai területre, sőt azt választja a maga és törzse lakóhelyévé. E tény fontossága azonnal szemünkbe ötlik, ha reá mutatunk arra, hogy Attila valahol Szeged táján, de mindenesetre a nagy alföldön ütötte fel sátrát, és hogy Pannónia római városait neki sem sikerült végkép megtörnie, ha hozzá vetjük azt is, hogy az avarok főgyűrűje, tehát uralkodásuk középpontja szintén a Tisza felé feküdt.35 Magyarországnak csak a kis alföld és a Dunántúli dombvidék egyesítése a Tiszamelléki rónával adta meg a geographiai egységet. Kelet népe csak a Duna mentén, azon a földön, hol minden kő, minden sir régi műveltségre emlékeztetett, hol a történeti élet, majd egy ezredéve folyt már, alakúlhatott át a pusztai népeken fölülemelkedő európai nemzetté.


A szabolcsi földvár.
Rajzolta Richter Aurél

Maga a tény kétségtelen, de a források gyér tudósításaiból alig nyerhetünk képet a felől, mikép történt. A német források, mert csak ezek foglalkoznak e reánk nézve oly fontos tárgygyal, följegyzik évről-évre a morva birodalom végvonaglásának egyes tüneteit, de klastromi iróik korlátolt látókörükkel, melyet egyházi és nemzeti elfogultság még szűkebbre szab, még fogalmat sem nyujtanak arról, mikép jártak el a magyarok, e vonaglás előidézői. Ha csak e forrásokat tekintjük, alig tudunk meg mást, mint azt a puszta igazságot, hogy e földön 896 és 900 közt a magyar birodalom lép a morvának helyébe. A morva birodalomnak a feloszlással vivódó teste megakadályozta őket abban, hogy azon túl, keletre is lássanak. Ők csak a katastrophának azt az oldalát vették észre, mely nyugot felé volt szembetünő.

897-ben a cseh előkelők Arnolfhoz fordulnak, azon kérelemmel, védje meg őket a morvák elnyomása ellen. A császár kész őket szükség esetén haddal is segíteni. A következő évben nagy viszály tört ki Moimir nagyfejedelem és öcscse Szvatopluk közt, „annyira, hogy ha az egyik a másikat hatalmába keríthette volna, bizonyára kivégezteti.”36 Ezt a polgárháborut felhasználták a bajor urak, és kényök-kedvök szerint raboltak Morvaországban. 899-ben ujra betörnek Csehország felől, és Szvatopluk herczeget kiszabadítják, elfoglalva és felgyújtva azt a várat, melyben bátyja őriztette. Az egész idő alatt a magyaroknak még csak neve sem fordul elő, úgy hogy egy tudós német író, ki első sorban a fuldai évkönyvekre támaszkodik, azt hiszi, hogy a „szerencsétlen ország ezek után legalább belső békének örvendhetett.”37

Épp oly kevéssé hallunk Pannónia meghódításáról. Pedig ott alig lehetett ellenállás, mert 899-ben a magyarok már Olaszországban járnak, végig száguldva a síkságon, az Alpesek és Apenninek aljáig.

Csak egyetlenegy oklevél, a bajor püspököknek 900-ban kelt levele a pápához, enged némi bepillantást abba, mikép alakúltak itt valóban a viszonyok és milyen volt a magyar hódítás menete.

Mint e levélből kitünik, Moimir visszatért azon egyházi politikához, melyet atyja megkezdett, de aztán elhagyott: egyenesen a római szent székkel kereste az összeköttetést, a német érsekeknek, kik megyéjöket Morvaországra is ki szerették volna terjeszteni, teljes elmellőzésével. II. János pápa nem is késett oda küldeni János érseket és Benedek és Dániel püspököket, felhatalmazva őket, hogy a morva egyházat rendezzék be, és annak élére metropolitát helyezzenek. E metropolitaságra azonban Theotmár salzburgi érsek tartott igényt, és jogai érvényesítésére püspökeitől, a freisingitől, eichstädtitól, saebenitől (Brixen), regensburgitól és passauitól támogatva, erélyesen felszólal a pápai küldöttség ellen, mely kánonellenes módon sérti az ő törvényes hatáskörét. E levél, mely 900 nyarán kelt, ékes emléke a német-morva gyülöletnek. Természetes, hogy az egyházi felségre nézve döntő tényeket egyoldaluan adja elő: hogy mást ne említsünk, nem szól Methodios érsekségéről. A morvákat fellázadt rabszolgák gyanánt állítja a pápa elé, kik törvényes uroknak: a frank királynak országát rabolják és pusztítják. „Most azzal dicsekszenek, hogy nagy pénz árán engedményeket eszközöltek ki Rómában, minket pedig rágalmaznak. De minthogy mi fegyverrel győztük le őket, kell hogy adózóink legyenek és akár akarják, akár nem, alattvalói a mi birodalmunknak.”

A pápától elvárják, hogy ő, ki a magasból tekinti a dolgokat, óvakodni fog attól, hogy a rosszabb részt erősítse és a jobbat gyengítse. „Mert a mi felséges urunknak, Lajosnak ősei, a császárok és királyok, a frankok igen keresztény neméből származtak, Moimir szláv elődei pedig a pogányoktól. Amazok az egész világ előtt tündököltek, emezek rejtekhelyeken és várakban lappangtak.” Látjuk, hogy ez elkeseredett pártirat, melyben a morva egyház és fejedelemség keletkezésére és jogára nézve hiába keresnénk igazságot.

Annyival tanulságosabb az a mód, melylyel a magyarokat bevonják a pörbe. Szerintök a szlávok azzal vádolták őket a pápai széknél, „hogy a magyarokkal együtt megszegték a katholikus hitet, és farkasra vagy kutyára és más borzasztó és pogány dolgokra kötöttek velök szerződést és tettek esküt, sőt hogy pénzt adtak nekik, csak menjenek Itáliába. Ha e vádra személyesen felelhetnénk, isten előtt, ki mindent tud, mielőtt megtörténik, és előtted, ki az ő helyében töltöd be az apostoli széket, nyilvánvaló lenne az ő hamisságuk, s bizonyossá a mi ártatlanságunk.” De valami kis alapja mégis csak van a vádnak.

„Mert ők mindig fenyegették és üldözték a mi tőlünk távol lakó keresztényeinket, adtunk nekik, nem ugyan pénzt vagy értéket, hanem csak vászonruhákat, hogy az ő vadságukat valamikép megszeliditsük. És ezért fenyegettek minket a szent szék előtt az isten boszuló kardjával.” A magyarokkal való összeköttetés tehát nincs eltagadva, de lehető szép szinben feltüntetve, úgy hogy aztán mellöket verhetik és a szentírás szavaira hivatkoznak: „az igaz viseli a gonoszok bűnét.”

Rágalom tehát a morvák előadása, annál rútabb rágalom, mert ők magok sok éven át elkövették azt, mivel a püspököket vádolták. „Magokhoz vették a magyaroknak nagy sokaságát, az ő szokásuk szerint bőrig lenyírták álkeresztény fejöket, a magyarokat reánk bocsátották, s magok is utánok jöttek. Némelyeket rabságba vittek, másokat megöltek, még másokat börtönben éhséggel és szomjjal gyilkoltak meg, számtalan sokat űztek el, nemes férfiakat és előkelő nőket szolgaságba taszítottak. Isten egyházait felgyujtották, az épületeket lerombolták, úgy hogy az egész Pannóniában, a mi legnagyobb tartományunkban, egyetlen egyház sem áll már fenn. Tanusithatják a tőled küldött püspökök is, ha akarják, hány napi járáson át jártak végig elpusztitott földön.”

„Mihelyt pedig hallottuk, hogy a magyarok Itáliába törtek, készek voltunk békére lépni a szlávokkal, sőt megigértük, hogy visszaadunk nekik mindent, mit elvettünk tőlük, csak addig engedjenek időt, mig Longobardiába mehetünk, Szent-Péter birtokát megvédhetjük, és a keresztény népet isten segedelmével megválthatjuk; de ezt sem birtuk elérni.”38

Ez a kölcsönös vádaskodás kétségtelenné teszi a magyarok dominans helyzetét Pannóniában és Morvaországban mindjárt bejövetelök után


Csepel sziget.
Rajzolta Dörre Tivadar

Árpád hadával a Duna könyökénél foglalt állást. Onnét egyaránt szemmel tarthatta Pannóniát és a morva birodalmat, és seregének egyik vagy másik részét oda fordithatta, a hol a nagyobb és gyorsabb eredmény kinálkozott. A földrajzi fekvés kedvező voltán kivül ez a hadi állás még azon előnynyel is járt, hogy a nők és gyermekek a jószággal együtt a sereg távol járása idejében biztos menhelyet találtak a Duna hatalmas ágaitól védett Csepel szigeten.39

Szvatopluk fiainak küzdelmében a magyarok Moimir mellett avatkoztak be. Ezt abból következtethetjük, hogy az ifjabb Szvatopluk a németekhez fordult segítségért. Még jobban megerősíti ezt a föltevést a bajor püspökök levele, mely a morvákat vádolja, hogy a magyarokat magukhoz vették. 897-ben és 898-ban kellett megdönteniök a keleti frank őrgrófságnak még fennálló szervezetét, mert az többé nem fordul elő; ekkor kellett elfoglalni az ott levő erősségeket és nagyobb helyeket. Ezek közt Mosaburg volt az első, de nagyobb telep lehetett Pettauban is. Általában a pusztítás és hódítás iránya nem a nyugati, nem a Duna vonalát követi, hanem délnyugatnak tart, a Balaton, Dráva, Száva és a végczél, Itália felé. Ennek a pusztításnak igen gyökeresnek kellett lennie, mert nem maradt sehol emléke, hogy aztán bárminő akadályba ütközött volna ott a magyar foglalás és megszállás.

A németeknél annyira megrögzött volt egy emberöltő óta a morvák elleni gyülölet, hogy nem is vették mindjárt észre, mennyire más ellenséggel gyűlt meg a bajok. Ők még segítségre, vagy legalább kiméletre számítanak a magyarok részéről, mint magok bevallják, ajándékokkal akarják őket a magok részére hajlítani. Nem vették észre, milyen nagyot fordult a világ 892 óta, a midőn Arnolf táborában Szvatopluk ellen harczoltak a magyarok. Ez a fordulat röviden kifejezve abban állott, hogy a morva birodalomban már a magyarok az urak.

Szomszédságuknak, beavatkozásuknak, katonai felsőségöknek óriási hatást kellett gyakorolniok a bomladozó morva nemzetre. Ott az állam alkotó részeire foszlik, az egyház részben a pogányság ellenállása, részben a szláv, görög, olasz és német papok versenye miatt még koránt sincs megszilárdulva. Az egységes, egészen pogány magyarságnak roppant vonzó erőt kellett gyakorolnia épen a szlávság legerősebb elemeire. Visszatértek a szabad, harczos élethez, magyar szokásokat vettek föl, „megnyirták álkeresztyén fejöket”. A morva birodalom voltakép már megszünt, a bajorokat még mindig rettegtető vázában a magyar erő tartotta az életet. Ha szabad hasonlattal élnünk, a helyzet Morvaországban körülbelől az volt, mint Lengyelországban a mult században, a felosztást megelőző években. A lengyel köztársaság megvolt régi határai közt, volt királya és országgyűlése, de azért Varsóban a muszka követ uralkodott és a hatalom a muszka seregnél volt. Ebben az esetben, ép úgy mint a magyar-morva viszonyban, egészen a tényleges uralkodótól függött, mikor változtatja valóságos s kimondott függéssé az addig látszólag megőrzött önállóságot. Ez a végeredmény az akkori kezdetleges viszonyok közt, midőn nem jelentkeztek más osztozó felek, nem huzódhatott sokáig. Úgy látszik, hogy a magyarok eleinte csak a kis alföldre, Nyitra vidékére tették kezöket, mely külömben is csak hódított tartománya volt a morva birodalomnak,40 és még eltartott néhány évig, mig az igazi régi Morvaországot is megdöntötték. Pannónia végleges elfoglalása 899. elejére tehető, mert ugyanazon év nyarán történik a nagy betörés Olaszországba. Körülbelül ugyanazon időben történhetett a kis alföld és az északnyugoti felföld völgyeinek meghódítása. Már 900-ban ugyanis nemcsak a Duna déli partján száguldanak, el az Enns folyón túl, Bajorországba, hanem ugyanazon év őszén a folyó északi partja felől is előrobognak. Mielőtt a század véget ért, Magyarország meg volt alapítva. Nem tudjuk, milyen csatákban történt ez, hol ment végbe a döntés, mikép szenvedett ki a morva fejedelemség, de maga a tény, a maga ezredévekre kiható jelentőségében, világos és kétségen fölül álló.41

Magyarországot köröskörül gyepü, kerítés határolta, a fontosabb határpontokat vitéz őrök tartották megszállva. A nemzet otthont talált új hazájában. Ez nem terjedt el sehol a hegyek magasáig, sem a rengeteg erdőkkel borított északi Kárpátokban, sem Erdélyben, hanem azért magában foglalta már mindazokat a vidékeket, melyek mai napig hazánkat alkotják. Az alföldi folyók vidékén túl leért a Dunáig a Vaskapunál, a hol római építkezések romjai jelölték a határt, Szirmiumnál lenyúlt a Száváig, nyugoton valószinüleg úgy Stájer, mint Ausztria felé jelentékenyen túl terjedt a későbbi és mostani határokon. Magva, közepe a Duna könyöke volt, ahhoz fűződött délnyugoton az Alpesek előhegyeitől borított gyönyörü dombos táj, nyugoton és nyugot-északon az annyi folyótól öntözött pozsonyi medencze, északra mélyen benyuló völgyeivel, kelet és délkelet felé a mérhetetlen róna, mely a Beszkédek s a délkeleti felföld közé nyujtja ki a Tisza és mellékfolyói mentén karjait. Mint a midőn külömböző nagyságu és szinü drágakövek foglalják be symmetrikusan a középen tündöklő gyöngyöt.

A bolgárok, frankok és morvák közt szétdarabolt föld, örökös, véres és kegyetlen harczok színhelye, egy nemzetnek vált ismét birtokává. Ismét fel fog-e bomlani, ujra végtelen csatáját fogja-e itt vívni a nyugat a kelettel?

Nem vagyunk hivei a történetírásban a teleologikus iránynak. Nem hiszünk a megtörtént események szükségszerü voltában: meg vagyunk győződve arról, hogy más fordulatot is idézhetett volna elő emberi belátás és erő. De annak, a mi egyszer megtörtént, kell hogy következései legyenek, mert erő ép oly kevéssé vész el az erkölcsi, mint az anyagi világban.

És ezért a honalapításnak, a magyarok megszállásának körülményeiből elég egyet kiemelnünk; azt, mit legfontosabbnak tartank.

A magyar, mielőtt e hazát elfoglalja, szövetségben a görög császársággal, megtöri a borár hatalmat, majd, midőn a Kárpátokon áthág, a nyugati császársággal szövetsédben megdönti a morva birodalmat.

Korunkban, midőn oly nagy súlyt helyeznek a nemzetiségi viszonyokra, e tényekből különösen azt akarták kiolvasni, hogy a magyar mint egy vasék nyomult a szervezkedni, egyesülni kezdő szlávság közepébe, s feszíti szét annak testét mai napig. Ez a felfogás azonban azon idők szellemétől igen távol áll, s nem is felel meg a valóságnak, mert a bolgár nem szláv.

Valóság ellenben, hogy a magyar európai szereplését azzal kezdi, hogy úgy a keleti, mint a nyugati államrend legműveltebb tagjait megvédi legveszélyesebb ellenségeik ellen. Egyforma szolgálatot tesz a görögnek és franknak.

Mindenesetre különös hivatás, ha ezt barbár nemzet teljesíti.


  1. Lásd erről a Magyar történet kútfői az Árpádok korában czímű művemet.[VISSZA]
  2. Ezek az adatok konstantinápolyi eredetre mutatnak. Az ottani krónikát az u. n. Historia Miscella fordította latinra és annak adatai úgy jutottak a nyugoti népekhez. Kézai szerint a honfoglalás 872-ben történt, amidőn a sváb Ottó uralkodott Németországban és Itáliában, Lajos király, Lothár fia Francziaországban, Kemény (Szklérosz) Antal pedig, Theodor fia Görögországban.” Ez világos tákolás.[VISSZA]
  3. Nevezetes, hogy a IX. századi Suidas szótárában az avarokról van följegyezve, hogy őket a sasok űzték ki hazájukból.[VISSZA]
  4. Ez az elbeszélés kétségtelenül későbbi a hosszabbnál. A mondát ismeri, de megrövidíti, Szvatoplukot lengyellé teszi, pontosan véli tudni a csata helyét, még pedig Dunán túl.[VISSZA]
  5. VIII. és IX. fej.[VISSZA]
  6. Kharamsin, Russ. Geschichte, I. k. 271. l.[VISSZA]
  7. XII. fej.[VISSZA]
  8. Historia Salonitana. Schwandtner, Script. III. k. 603. l.[VISSZA]
  9. II. fej.[VISSZA]
  10. Ann. Sithienses.[VISSZA]
  11. XII. fej.[VISSZA]
  12. Nevezetes, hogy Kún László egy oklevelében előfordul egy Turzol nevű kún vitéz, és pedig olyan jelzővel, „miles strenuissimus” mint az Anonymusnál.[VISSZA]
  13. XVII. fej.[VISSZA]
  14. XVIII. fej.[VISSZA]
  15. XI. fej.[VISSZA]
  16. XLVIII. A Labenza folyó már 865-ben előfordul egy oklevélben.[VISSZA]
  17. Szalánkemen gyakran előfordul Kun László okleveleiben. Szóról-szóra: sós szikla.[VISSZA]
  18. Egy ízben azt írja róla, hogy „bolgár szívvel, kevélyen” üzent. 51. fej.[VISSZA]
  19. 25. fej.[VISSZA]
  20. 35. fej.[VISSZA]
  21. 36. fej.[VISSZA]
  22. 46., 48. és 51. fej.[VISSZA]
  23. 22. fej.[VISSZA]
  24. 46. fej.[VISSZA]
  25. Az a felfogás, hogy a magyarok Attila örökét szerzik vissza, nem más, mint a biblia történeteinek alkalmazása a magyarokra. Ezt a krónika előadása is mutatja. Az Anonymusnál még a szentlélek is Álmossal van, „bár pogány volt.”[VISSZA]
  26. Regino krónikája, a 891. évhez.[VISSZA]
  27. Ann. Fuldenses, a 884. évnél, „formosissima tellus és quondam Pannonia felixnek” nevezi.[VISSZA]
  28. Ungaris etiam ibidem ad se cum expeditione venientibus. Ann. Fuld. 892.[VISSZA]
  29. Ann. Fuldenses, a 894. évhez.[VISSZA]
  30. De admin. imp. 41. fej.[VISSZA]
  31. Ann. Fuldenses, a 894. évhez.[VISSZA]
  32. Erre mutat az Ann. Fuldenses kifejezése: Avari, qui dicuntur Ungari, in his temporibus ultra Danubium peragrantes.[VISSZA]
  33. Pannoniam cum urbe Paludarum tuendam commendavit. Ann. Fuld. a 896. évhez.[VISSZA]
  34. Ritkán egyeznek meg a hiteles kútfők ily távoleső tényre nézve oly pontosan, mint ezen év meghatározására nézve. Konstantinos szerint a besenyők „ezelőtt ötvenöt évvel foglalták el Etelközt.” Ő pedig munkáját 951-ben végezte be. Ugyancsak 896-ra teszik a fuldai évkönyvek a bolgár háboru végét. Összevág ezzel Konstantinosnak az a másik, már említett adata, hogy Szvatopluk halála után még egy évig, tehát 895-ben, békét élvezett a morva birodalom, azután döntötték meg a magyarok.[VISSZA]
  35. Einhardi Annales.[VISSZA]
  36. Ann. Fuldenses a 898. évhez.[VISSZA]
  37. Dümmler, Gesch. des Ostfränkischen Reiches, III. k. 464.[VISSZA]
  38. E levélnek két kéziratát hasonlítottam össze Kölnben és Bécsben. Mindegyik a XII. század elején iratott. Maga a levél 900 nyarán kelt, közvetlen miután a magyarok visszajöttek Itáliából, mert János pápához van intézve, ki azon év júliusában meghalt.[VISSZA]
  39. Ezen föltevésben nem annyira a krónikák után indulunk, melyek mind e vidékre leszik a fejedelem első megszállását vagy döntő diadalát, mint inkább a geographiai és politikai helyzet összevetése után. Ez után indulva elfogadhatjuk Anonymus elbeszélését a Csepel szigetről, bár ő – ismét kora után beszélve – ott „díszes fejedelmi házakat” épittet Árpáddal.[VISSZA]
  40. Ilyennek mondják a bajor püspökök levelökben.[VISSZA]
  41. Némely történetírónk csak 900-ra teszi Pannónia meghódítását. Arra támaszkodnak, hogy a magyarok, a fuldai évkönyvek szerint, Itáliából visszajövet, végig pusztítják Pannóniát, a mely tehát nem volt az övék, és csak miután Bajorországot is kifosztották, mondatik: „Pannóniába mentek haza.” De e felfogás ellen szól nemcsak az olasz hadjárat, mely nehezen képzelhető el, míg Pannónia birtoka nincs biztosítva, hanem a püspökök levele is. Ez t. i., mely 900 nyarán kelt, még „tartományunknak” nevezi Pannóniát. Más szóval, magok a szomszéd bajorok – mert az évkönyvet is Regensburgban írták – sem tudták, mi történik ebben a teljesen kifosztott országban, „hol már egyetlen egyház sem állott,” és így az ő szavaik és chronologiai adatok pontosságra nem tarthatnak számot.[VISSZA]