SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

I. FEJEZET.
Lajos király uralkodása első évei.

Lajost királynak koronázzák Székes-Fehérvárt. Zarándokutja Váradra Szent László sirjához. Házassága Margittal, Károly morva őrgróf leányával. A rend fentartása végett, az ország öszszes megyéiben gyüléseket tartat. Róbert siciliai király halála; végrendelete. Endre herczeg fonák helyzete Nápolyban. Lajos Prágába, Erzsébet anya királyné Nápolyba, Rómába utazik. Az Avignonba küldött magyar követség. Erzsébet királyné visszatérő utja. Lajos király Erdélyben. A szászok és az erdélyi püspök. Sándor havaselvi vajda meghódolása. Lajos király részvétele a pogány poroszok és litvaiak ellen indított hadjáratban. Háború a csehek és lengyelek közt. Lajos király segítő hadai Lengyelországban. Krakó fölszabadítása. Lajos Horvátországba indul. A horvát urak Bihácsnál meghódolnak neki. Laczkfi András győzelme a tatárokon.


Visegrád.
A vár és a donjon.
Rajzolta Dörre Tivadar

LAJOS MINDEN AKADÁLY nélkül lépett elhunyt atyja örökébe. A néhai Károly király temetésére egybegyűlt országos rendek: főpapok, főurak, főnemesek, vitézek és nemesek egy szívvel, egy akarattal hozzájárultak, hogy az elsőszülött fiunak, Lajosnak koronázása Székes-Fejérvárt, 1342 július 21-én, azaz a következő vasárnapon ünnepélyesen megtörténjék. Hatodnapra tehát atyja halála után Csanád esztergomi érsek a püspökök nagy segédletével az Úr fölkentjének fejére tette Szent-István koronáját.

Az üde lelkű, tiszta vallásosságú, komoly ifjút megragadhatta a koronázási ünnepély egyik-másik mozzanata. Midőn a jelenlevőkben képviselve látta az egész országot, mely visszatartott lélekzettel hallgatta a koronázási esküt mondó csengő hangját, hogy majdan számon kérje: megtartotta-e? Vagy midőn minden szem reá villogott, minden ajak reménykedve őt üdvözölte, amint a szent koronával a fején a népnek fölmutatták! A magasztaltság e perczében maga körül látta a híveket, kik atyja trónját annyi önfeláldozással biztositották; eszébe jutottak a hősök, a dicsők, kik vérök hullásával tartották meg e hazát, immár az ő országát! És ereinek minden csöppje föllángolt a vágytól: visszaszerezni koronája elbitorolt jogait és birtokait, elődjei örökét!

Ez ügyben azonnal tanácsot ült az ország főuraival. Aztán atyja sírjánál meglágyult szívvel indult Váradra, hogy leglovagiasabb elődjét, Szent-László királyt ragyogó például maga elé tűzze, és leborulván a szentnek fehér márvány oltára előtt, ennek szószólása által maga számára az ég áldását megnyerje. Édes anyja, Erzsébet királyné pedig, hogy szeretett fiát dicsőült nagybátyjának és immár védőszentjének ajánlja, szent-Lajos püspök marseillei templomát dús ajándékokkal tisztelte meg.1

Lajos király, midőn a trónra lépett, még nem volt egészen tizenhetedfél éves, de már négy év óta el volt jegyezve Margittal, Károly morva őrgrófnak 1335 május 24-én a világra jött elsőszülött leányával. A Visegrádon kötött házassági szerződés értelmében Lajosnak már nemsokára feleségül kellett volna vennie menyasszonyát, kit „hogy a magyar nyelvet megtanulja s a magyar szokásokba okuljon,” Visegrádon neveltek. Azonban a leányzó még nagyon gyönge lévén, azon alkalomból, midőn Károly őrgróf, a leány atyja a boldogult magyar király végtisztességéhez Magyarországba érkezék (1342. augusztus 3), Lajos király újból biztositotta őt, hogy leányát, mihelyt fölserdűl, legkésőbb Szent-Mihályhoz négy évre, feleségül veendi; az erről tárgyaló levelet pedig, ha hiteles pecsétje elkészűl, megerősíti. Minek következtében János cseh király, a menyaszszony nagyatyja, a szentszékhez folyamodott, nehogy a harmadik vérségű fok, melyen a jegyesek egymáshoz állottak, akadályul szolgáljon e kötésnél. A pápa készségesen megadta a kivánt fölmentést. Az egybekelés föntebbi napjáig azonban – úgy látszik – nem kellett várakozni, minthogy Küküllei János 1345-ben úgy beszél Margitról, mint a ki Lajossal már egybekelt.


Nagy-Lajos király.
Matejko János képe.
A Perles Mór bécsi könyvkiadónál megjelent „Polens Könige und Herrscher” czimü diszmunka reproductiója után

Lajos király uralkodásának első ténye volt a rendelet, hogy az ország minden megyéjében gyűléseket tartsanak, melyeken számba vegyék a rablókat, tolvajokat, hatalmaskodókat és ezek lajstomát szeptember közepéig terjeszszék föl neki. E rendelkezés czélja nyilván az volt, hogy csiráiban elfojtsák az izgalmakat, melyek Károly király halálakor itt-ott fölütötték fejöket, és elejét vegyék az elégületlenségnek ott is, hol annak netalán igaz oka volna. Így kárpótolta aztán az esztergomi káptalant a tolnamegyei Izsépért és Drásért, melyeket atyja tőle elvett, az esztergommegyei Nánával, – „édes anyjának, Erzsébet királynénak is tetszése, akarata és hozzájárulásából.” Amint hogy a királyi privilégiumokban, rendeletekben és levelekben, noha Lajos király nevében és pecsétjével adták ki, rendesen meg van emlitve anyja is, „Magyarország királynéja”, mint a ki azok kiadásába beleegyezett, hozzájárult. Megesett az is, hogy Erzsébet meghalt férje, Károly király gyűrüpecsétjével élt.

Ama szándékát, hogy koronája tekintélyét emelje s az országnak mások által bitorolt részeit visszafoglalja, Lajos király kénytelen volt kissé elhalasztani, mert minden figyelmét és erejét a nápolyi ügyek vették igénybe. Endre herceg már tíz év óta tartózkodott Nápolyban, és az agg Róbert király a nagyatyák kedvtelésével készült a napra, a melyen unokái és örökösei egybekelnek. Hirdetést küldött szét országában, jelentvén, hogy Endrét, a calabriai herczeget 1343. évi husvétkor lovaggá avatják és azután menyegzőt tart Johannával. Ez ünnepséghez hiveit, Siciliának, Provencenak, Piemontnak és a hozzá tartozó lombard részeknek nemeseit meghítta, hogy a kik a herczeggel együtt akarnak vitézkötést kapni, arra idejekorán készülhessenek. A nyolczvan éves király nem érte ugyan meg a husvétot; de midőn 1343 januárius 19-ike éjjelén meghalt, Endre és Johanna férj és feleség valának. Végrendeletében azonban meglátszék, hogy a gyermeteggé vált agg asszonyi cselek szövevényeiből nem bírt menekülni. Johannát és nem Endrét írta a trónon örökösnek; ha Johanna magtalan húnyna el, akkor sem Endre, hanem Mária, Johanna huga következzék, ki István magyar herczegnek legyen ez esetben feleségévé, mikoron Endrére a salernoi hercegség szálljon hűbérül. A kormányt pedig, míg Endre és Johanna életkoruk huszonötödik évét elérik, Sancia özvegy anyakirályné vigye a kijelölt kormánytanács élén.


Róbert király siremléke.
A nápolyi Santa Chiara templomban. Fénykép után

Róbert király e végső rendeletével senki se volt megelégedve. Nem a magyar királyi ház, mely zokon vette, hogy Endre világos joga daczára csak másodrendü, férji szerepet játszszék; nem a szent-szék, mely kiskoru örökösök mellett magának igényelte a kormányt; legkevésbbé Johanna, kinek határtalan uralomvágya és korán nyilatkozott buja hajlamai nem türtek féket, gyámságot. Lajos királyunk, ki megcsalt öcscse dolgát úgy fölkarolta, mint a magáét, egy perczig sem volt hajlandó Róbert király rendelkezését szó nélkül hagyni. Utja világosan ki volt jelölve. Mindenek előtt a pápát, a siciliai hűbér urát kellett megnyernie a végre, hogy a mondott végrendeletet megsemmisitse és Endrét királylyá tegye. VI. Kelemen pápa szeretetre méltó, lovagias modoru, fényüző és bőkezü férfiu volt, ki Károly morva őrgróffal előbb, midőn ez Párisban királyi rokonainál tartózkodék, ő pedig mint Pierre de Rosiers, fécampi benczés apát és némelyekben Károly tanára volt, bizalmas viszonyt szövött. Lajos király, ismerve e belső viszonyt, arra törekedett, hogy ipját, ügyének megnyerje. E végett Prágába ment és megkérte: járjon közbe, hogy a pápa öcscsét ismerje el királynak, ilyenül kenesse föl és koronáztassa meg. Károly őrgróf vejét, az ifjú magyar királyt és utitársát, a vele egykoru Frigyes osztrák herczeget (Ottó fiát) nagy kitüntetéssel fogadta. Tiszteletökre hushagyó kedden fényes tornákat rendezett, melyekben Lajos is, osztrák Frigyes is élénk részt vettek. Aztán készséggel teljesitette Lajos óhajtását. A boroszlói püspököt küldé Avignonba a pápához bizalmas levelével, melyben arra kérte VI. Kelement, hogy tekintve az ő esedezését, nemkülönben Lajos őseinek az egyház körül szerzett érdemeiket, fogadja különös kegyelmébe Endre herczeget, hadd érezze közbenjárása foganatját. Lajos király is irt levelet Sicilia nagyjainak, talán éppen a királyi herczegeknek, melyben hivatkozva János cseh királynak és fiának barátságára, kéri őket, járnának közben a főbbeknél, nevezetesen Nápoly városánál, hogy hódoljanak meg öcscsének, kit néhai Róbert király a főurak jelenlétében közvetlen utódjául, Sicilia királyául kijelölt.

Nápolyból ez alatt mind rosszabb hirek érkeztek. Johanna, kinek udvarában Boccaccio a regös szerepét adta és Decameronja sikamlós elbeszéléseit föl-fölolvasgatta, élvsovár, könnyelmü, tékozló teremtés volt, ki csak arra gondolt, hogy tündököljön, és pompás ruhákban, ünnepélyekben, játékokban, kirándulásokban és szerelmi kalandokban lelte örömét. Ezen felül Canabis Filippának, e dajkából lett gonosz főasszonynak, állott befolyása alatt, ki szövetkezvén a hatalomra vágyó és a magyar Anjouk primogenituráját gyülölő asszonyokkal a királyi házból, az ármány szálait kezében tartotta, Johannában a tiltott vágyakat élesztgette és kielégitésökre alkalmat szerzett; elidegenitette őt férjétől, kinek magyar hiveit a megvetés tárgyává tette. Folytonos ünnepélyek váltogatták egymást; az ország egész jövedelmét fél év alatt elköltötték, míg Endrének neje engedelme nélkül felöltőt se készitettek. Máriát, az István magyar királyfi jegyesét, hogy a magyar királyi ház jogait csirájában eltiporják, pápai fölmentő levéllel Durazzoi Károlynak szerezték el feleségül.2


Johanna első koronázásakor vert pénz. Előlapján korona s ez alatt tornagallérral fedett két liliom, † IOHAN(na) HER(osolyme) : ET : SICI(lie) : REG(ina) : körirattal. A hátsó lapon jobbról a jeruzsálemi királyság czimere, balról az Anjou-liliomok a torna-gallérral s a felirat folytatása: † COMIT(is)SA : (a)PVLIE : E(t) FORCAL(gerii) :

Erzsébet özvegy magyar királyné anyai szive sejditette a veszedelmet, melyben fia Endre, a calábriai herczeg forgott, és igen helyesen úgy vélekedék, hogy az ármányos szálakat, melyeket asszonyi kezek szövögetnek, az eszes nő könnyebben észreveheti, személyes tekintélyével kiméletesebben szerte tépheti, mint bármely jeles férfiakból vagy diplomatákból álló követség. Rómát, az apostolok sirját meglátogatni sem volt puszta ürügy nála. Rég vágyott ájtatosságát végezni a szent helyeken; fogadása tarthatta: hálát adni Istennek, ki nagy veszedelem közepett csodával határos módon óvta meg őt és övéit. Mégis midőn e czélt előtérbe tolta, rejtegetni kivánta anyai aggodalmait.

Lajos király fiui gyöngéd szeretettel gondoskodott, hogy édes anyja az utban fönnakadást ne szenvedjen, mindenütt nagy diszszel és teljes méltósággal jelenhessék meg. Kincstárait utiköltségül kiürittette. Tizenhét ezer márka aranyat, huszonhétezer márka finom ezüstöt adott vele, utána még négyezer márka aranyat küldött, ezenfölül egy fél köből vert arany forintot és aprópénzt annyit, mennyi elég volt az ország határáig. Kiséretet is fényeset adott melléje, Druget Vilmos nádor özvegyén kivül számos előkelő asszonyt, kisasszonyt, főurat és testőrző vitézt. Kiséretében találjuk Gelettia Miklós nádort, Nagymartoni Pál országbirót, Vida nyitrai püspököt és kanczellárt, Miklós egri püspököt, Csór Tamás liptai, Vörös Tamás ujvári és István pilisi ispánt, a királyi ház rokonát, Sárói Bede harassói várnagyot, László pécsi kanonokot, a nádor fiát, Vásári Miklós esztergomi, Gergely császmai és Kanizsai István ó-budai prépostokat és számtalan másokat, papokat és világiakat. Nehogy e fényes társaságnak a tengerparton várakoznia kellessék, Lajos király idején megkereste a záraiakat és az arbei grófot, hogy Zenggen gályákat és más hajókat tartsanak készen, melyeken szeretett anyja, a királyasszony Apuliába vitorlázhasson.

Erzsébet Visegrádról június 8-án indult el, 22-én már Zágrábban várták. A velenczei tanács a záraiak által értesülvén a királyné szándékáról, készségesen elhatározta, hogy a magyar király iránti tiszteletből két gályát szerel föl, melyek a szlavón partokra küldetvén, az anyakirályné kiséretéhez csatlakozzanak, azonkivül három velenczei főnemest küld fényes kisérettel hozzá, kik őt Apuliába kisérjék. E határozatról értesité Dandolo Endre doge Frangepán Bertalant, a vegliai grófot azon kérelemmel, hogy adjon hirt a királyné jöveteléről. Bertalan gróf a tanács határozatát azonnal elküldé Lajos királynak és megigérte a velenczei signoriának, hogy mihelyest hirnökei, kiket a magyar királyné elé küldött, visszaérkeznek, biztos tudósitással szolgál; viszont ő is esedezik: kölcsönözzön neki egy gályát, melyen testvérével Doymmal szintén a királyasszony kiséretéhez csatlakozhassék.


Róma középkori képe.
Részlet Benozzo Gozzoli San Gimignanoban levő, 1465-ben készült falfestményéről. A Traianus foruma és a Vatikán közti részt ábrázolja.
Fénykép után

Erzsébet királyné csöndes tengeren utazott Zenggből Manfredoniába, hol őt fia és menye a tengerparton várta, nagy ünnepséggel fogadta és Nápoly városába vezette. (1343 július 24.) Az éles szemü anyának borus szinben tünhetett itt föl fia jövője. A pápa elfogadta Johanna királynő hódolati esküjét s így mintegy szentesitette a visszás állapotot, melybe Endre herczeg jutott. Sancia királyné, Róbert király özvegye és Johanna nagyanyja, ki hivatva volt a kiskoruság alatt Siciliát kormányozni, kolostorba készült a fergeteg elől; aki őt befolyásos helyzetéből kiszoritá, Valois Katalin, a tarantoi herczeg (Róbert király öcscse) özvegye és czimzetes konstantinápolyi császárné mindenképpen azon mesterkedett, hogy fiái egyikét kedveltesse meg a férjét megunt Johannával. Erzsébet királyné ki akarván vinni a pápánál, hogy Endrét is ruházza föl a királyi czimmel, nejével együtt kenesse és koronáztassa királyul, fényes követséget inditott Avignonba a szentszékhez. E követségnek tagjai valának: a nyitrai püspök, az országbiró, a liptai és a hevesi főispán, az esztergomi, császmai és budai prépostok mint Lajos király, Erzsébet királyné és Endre herczeg küldöttei, kikhez Sancia és Johanna részéről siciliai főemberek csatlakoztak. E fényes követség küldőitől, valamint a siciliai érsekektől, püspököktől és főuraktól számos levelet vitt a szent atyának.3 Nagy ügyességre mutat, hogy Erzsébet ily fényesen és tekintélyesen állitotta ki a követséget. Ez sok utánjárásába, pénzébe és ajándékába kerülhetett. Azt azonban meg nem gátolhatta, hogy Johanna saját követei ellen ne áskálódjék, és ne iparkodjék titkon meghiusitani, amiért nyiltan esedezett. Nem is lehet csodálkozni azon, hogy a követség hosszu alkudozások után lassan jutott és így is csekély eredményhez.

Mialatt az alkudozások Avignonban folytak, Erzsébet királyné személyes nagy kiséretével, a nápolyi érsekkel és több apuliai nemessel szeptember 14-én Rómába indult, az apostolfejedelmek sirját látogatni. Az utjába eső városok népe őszinte hódolattal fogadta, mert nagy híre vala jámborságának és kegyességének. Rómába érkezvén, az egész város ünnepi díszt öltött.

Három napig maradt Erzsébet királyné a szent városban. A Krisztus képét, a Veronikát (vera icon) kétszer mutatták meg neki; a szent helyeket mind meglátogatta és valamennyi templomot fejedelmileg megajándékozott. Négyezer aranyforintot költött ajándékokra.4

A magyar királyné jótékonyságának akkora hire terjedt, hogy a szegények számának szaporodása a világvárosban is feltünt. A tolakodó kéregetők úgy ellepték a fejedelmi asszonyt, hogy bőkezüsége elégtelennek bizonyult; hogy tehát a koldusok arczátlansága elől meneküljön, kénytelen volt a királyné a városból távozni. Október negyedike után érkezett meg Nápolyba.

Nem jó kedve lehetett a királyasszonynak. Avignonból követeitől rossz hirek érkeztek. A szent-szék huzakodott. Nem akart beleegyezni Endre koronázásába. Az alkudozások lassan haladtak, ha ugyan helylyel-közzel el nem akadtak, jóllehet Lajos király udvari káplánját, Dénes barátot, kit nem sokára a kalocsai érseki széken találunk, küldötte segitségökre. Johanna magaviselete se sok jóval biztatta. Férjét megvetette; nem engedte, hogy megadják neki a királyi czimet, sőt megfosztotta volna mindenétől. Elkeseredett tehát a jó anya, vissza készült indulni Magyarországba és magával vinni Endre fiát. Ekkora botránytól azonban megijedtek a nápolyi udvarban, és Johanna hizelgéssel vette körül napáját, szentül igérvén, hogy a kormányt igazságosan megosztja férjével és mindenben mint hü feleség fogja magát viselni irányában. Az avignoni udvarra pedig más eszközök hatottak, mint azt Küküllei János előadja. A magyar követek látván, hogy eszök munkájával semmire sem mennek; mivel még sem akartak eredménytelenül visszatérni, Lajos király és Erzsébet királyné tudtán kivül, a pápai kamra számára negyvennégy ezer márkát adni eskünél is erősebben igértek, ha Endre királyfi Sicilia trónjára jut. Neuenbergi Mátyás krónikáson kivül Cola Rienzi is értesült e szerződésről; de ő még azt is tudta, hogy ugyanazon pápai kamra némely bíborosok közbenjárására, kik minden áron Durazzoi Károlyt óhajtották a nápolyi trónra segiteni, más negyvenezer unczia aranyat5 fogadott el azon igérettel, hogy Endre herczeg koronáztatását késlelteti. Annyi tény, hogy Johanna férjét már 1344 februárius 23-án királynak czimezte. Egy nappal előbb kelt pedig VI. Kelemen pápa levele Lajoshoz, Erzsébethez, Johannához, Sanciához és Endréhez, mely szerint tekintetbe vevén a pápa Endre ősei érdemeit; föltéve, hogy Endre Aimericus bíborosnak, mint Sicilia ideiglenes kormányzójának, engedelmeskedni fog, tanácsot ülvén 1344 januárius 19-én a bíborosokkal, bizonyos föltételek és óvások mellett, Endrét, „mint Johanna férjét” királyi czimmel fölruházza és elrendeli, hogy, ha ama feltételeket és óvásokat elfogadja és teljesiti, nejével ő is, „mint annak férje” Aimericus bíboros által fölkenessék és megkoronáztassék.

Jóllehet e különböző záradékokkal ellátott levél még sok kibuvót és annál több halogatást engedett, minthogy a nagy befolyásu Talleyrand bíboros, Ágnes durazzoi herczegnő fivére, a nápolyi Anjouk érdekében ármányt ármányra szőtt, Erzsébet királyné mindazonáltal e fél eredménynyel is beérte, és nem maradt tovább Nápolyban. Azonnal haza felé vette tehát utját, de csak hosszú késedelmek után vitorlázhatott át az Adrián és elutazásának évfordulóján érkezett haza. Megértvén pedig a király és királyné a módot, melyen Endre jogának a követség érvényt szerzett, igen megütköztek azon, hogy Siciliához való jogukat, mely Isten és igazság szerint őket megillette, pénzen kellett megvenniök. De nem volt más menekvés. Nehogy alkalmat nyujtsanak a gonosz nyelvek rágalmára, hogy a király fösvény, nehogy szószegéssel vádolják a magyar király követeit: megengedték a fölségek a kikötött összeg megfizetését. Minthogy azonban a kincstárban pénz nem vala, az adószedők hamarosan bejárták az ország megyéit, a király és királyné városait, a mondott összeget beszerezték és pontosan elküldötték a pápai kamrának abban a reményben, hogy Endre király koronázása haladék nélkül meg fog történni.6

Lajos király ezalatt Erdélybe készült, hol a szász lakosság körében kitört zavarok nagy mértékben szükségessé tették jelenlétét.

Az erdélyi szászok folyton zsörtölődtek, és háboruskodtak szomszédjaikkal. Igy értesülünk Tamás erdélyi vajdától, hogy az összes erdélyi szászok föllázadtak a király ellen és petersdorfi Henning comes vezérlete alatt zászlót bontva, a magyarságra törtek. A vajda – úgy látszik – nem birt velök, mert a király kún csapatokat küldött ellenök; ezeket is megtámadták a szászok, de vesztökre, mert a kúnok megverték őket, mely alkalommal Henning is elesett. (1324.) Legtöbbet azonban lelkipásztoraiknak, az erdélyi püspököknek és káptalanbelieknek kellett tőlük szenvedniök, elannyira, hogy midőn Péter erdélyi püspök 1307-ben meghalt, már akkor tanakodának a püspökválasztó káptalan tagjai, nem volna-e hasznos valamely hatalmas főurat választani meg püspöknek, ki őket karhatalommal is megoltalmazná. Akkor ugyan még nem vihették ki szándékokat, hanem Benedek halála után (1318) siettek egy nagy urnak fiát, úgy tetszik, egyet a Szécsiek közül, András prépostot megválasztani. A szentszék sokáig nem akarta e választást megerősiteni, minthogy a választottban hiányzott a kellő tudomány és a kellő kor. De a káptalaniak nagy szabódására, kik váltig azt hajtogatták, hogy Andrásnak és szüleinek hatalma által sok sanyaruságtól menekül meg az egyház, és mert Károly királyon kivül több magyar főur volt szószólójok, végre (1320 július 1-én) ráállott a pápa, hogy legyen a káptalannak az ő akarata szerint. András ur aztán 1356-ig volt erdélyi püspök, mely hosszu idő alatt bő alkalma nyilt az erdélyi káptalannak választását megbánni. András püspök kikötött mindenkivel a világon: az egri püspökkel, hatalmasul betörvén Máramarosba, mely végett az egri és erdélyi püspökök közt rég folyt a viszály; a királylyal, kit Gyula-Fejérvárba bocsájtani nem akart, amiért ez őt megfogatni és jószágait lefoglaltatni rendelte; a pápával, ki őt káptalanával együtt kiközösitette, hivatalától felfüggesztette, egyházi megyéjét tilalom alá rekesztette; végre saját hűséges káptalanától is elvette annak szent-mihálykői várát. Szécsényi Tamás vajda hosszu türésének nyaka szakadt, és hadi népét Rimai Miklós kecskekői várnagy vezérlete alatt Gyula-Fejérvár ellen küldé a püspök és káptalana megfenyitésére. Rimai keményen járt el feladatában annyira, hogy az általa okozott kárt 20,000 márkára becsülte a püspök. És Tamás vajda, kit nem személyes sérelem, hanem a közjó vezetett, igyekezett a kárt megtériteni; hanem jó szándéka kivitele közben a püspök ismét fölingerelte, mire annak jószágait ujra kifosztatta, felgyújtatta, tizedét lefoglaltatta, a püspököt és a vele tartókat fölségsértőknek nyilvánitotta, az egyház szolgáit, kik a tilalom miatt misézni nem akartak, elüzte és helyöket más papokkal töltötte be. András püspök erre egyházi átokkal felelt. Tamás vajdát, Péter alvajdát, ki azzal fenyegetődzött, hogy a székesegyházat és a káptalan minden birtokát ugy fogja feldulni, mint ezt Alárdfia János idejében (1277 február 21) a szászok tették, és a vajda minden tisztjét név szerint kiközösitette, és kérte a pápát, hogy hagyja helyben ez itéletét.

A pápa a pécsi, váradi s egri püspököket küldötte ki vizsgálóbirákul azzal, hogy, ha az ügyet akként találnák, mint azt András püspök előadta, közösitsék ki a bünösöket. XII. Benedek pápa e levele 1341 október 31-én kelt; következményeül tekinthetjük, hogy Szécsényi Tamás a királyi udvarba vonult vissza. Viselte ugyan még az erdélyi vajda és szolnoki ispán méltóságát, de a tárnokmesteri teendőket is gondozta; utóbb pedig lemondott a vajdaságról és királyi főtárnokká lett. Utódjául Lajos király Sirokai Miklós királyi főajtónállót, az Aba nemzetbeli Petőcz fiát, nevezte ki és nagy sereggel maga is ellátott Erdélybe, hol, mint Küküllei János mondja, a szászok egy része zavargott és a szokásos adót megtagadta. Lajos király megfékezte és engedelmességre visszavezette a zendülőket. Van okunk azonban azt hinni, hogy Lajos erdélyi utjának főczélja az erdélyi püspök által a nemesek, székelyek és szászok közt előidézett „veszekedések, egyenetlenségek és szétágazó jogi nézetek” kiegyenlitése és a béke helyreállitása volt. Ehhez képest Lajos király elsőben meghatárolta az egyházmegyei szentszékek illetékességi körét, melyet az erdélyi püspök többször tullépett. Megtiltotta a püspöknek, hogy birtokczimen pörlekedvén, míg a pör eldöntve nincs, ellenfelét kiközösitse. A püspök által eddig akár jogtalanul, akár jogosan elfoglalt birtokok fölött pedig a vajda fog törvényt látni és itéletet hozni. A püspök ezentul semmi szin alatt se foglalja el a nemesek javait, szereznie is csak a király engedelmével lehet. Tartsa tiszteletben a nemesek egyházvédő (patronatusi) jogait és templomaikba ellenkezésökkel papokat ne küldjön. A papi tizedet meg lehet váltani pénzen is; jár pedig minden kepe után egy dénár. Ha a püspök a dénárt váltságképpen elfogadni nem akarja, künn kell hagyni a kepét a mezőn. Viszont tartsa mindenki tiszteletben a püspök jogait és ellenök véteni senki se merészeljen. Igy határozta ezt el Gyula-Fejérvárt, a főpapok és főurak tanácsában, 1344 julius 27-én Lajos király.

Ez alkalommal, midőn az erdélyrészi határ szélében tartózkodék (június 15.) a magyar király, megjelent előtte Sándor havaselvi vajda, ki hűbérese volt az országnak, de kinek atyja Károly király idejében (1330) a hüség utjáról eltévelyedett és sok ideig maradt lázadásban. Megértvén azonban Lajos király kegyességének és hatalmának hirét, önként, személyesen jött hozzá és földre borulván a királyi fölség előtt, visszatért az előbbi engedelmességre és hűségre. Nagy kincseket hozván ajándékba, a magyar királyt és koronát urának elismerte; aztán örvendezve tért vissza hazájába. Ezen becses, mert diplomatiai békés eredményt Lajos király Demeternek, nem sokára ezután váradi püspöknek tudta be érdemül.

Lehet, hogy még akkor, midőn Lajos király öcscse érdekében Prágában járt ipjánál, beszélték meg, hogy az új évfordulatkor részt vesznek a keresztes hadjáratban, melyet János cseh király, Károly őrgróf atyja harmadszor fog vezetni a poroszok és litvaiak ellen. Erős kisérettel érkezett Lajosunk 1344. évi deczember 6-ika körül Brünnbe, hol János cseh királylyal találkozott. Brünnből Teschenbe, innét az Odera mentén Boroszlóba, a keresztesek gyülekező helyére, január legelején érkeztek meg: a cseh és magyar királyon és a morva őrgrófon kivül a boroszlói és meisseni püspök, Bourbon Péter herczeg Francziaországból, Szép-Albert a nürnbergi várnagy, Schwarzenburgi Günter gróf, IV. Vilmos hollandi és hennegaui gróf, a császár süve, összesen mintegy kétszáz lovag, a csatlósokat nem számitva.7

Boroszlóból a kereszteseket a keleti tenger felé vitte utjok Königsbergbe, a német lovagok székhelyére, kiknek nagymestere volt innentúl vezetőjök a Memel vagyis Niemen folyamon keresztül a litva föld belsejébe, hol bevezetésképpen két erősséget kezdettek ostromolni, Vielnát és Pistent; ezek megvétele után alighanem az leendett tervök, hogy Litvánia fővárosát, Vilnát megtámadják, erre elég erősnek és jól fölszereltnek tartván hadaikat. Olgierd, a litvaiak egyik fejedelme azonban értesült az országát fenyegető veszélyről, és hogy azt elháritsa, a keresztesek mögött a német lovagrend védtelenül hagyott tartományára tört. Legalább ez a hir érkezett a keresztes vitézekhez, kik még alig kezdették meg a nevezett két erősség ostromát. Sietve megfordultak tehát és negyednapra visszaérkeztek Königsbergbe, de nyomát se lelték Olgierdnek, ki ekkor – úgy lehet – Lievlandot és Estlandot pusztitotta. Boszúsak lévén e felsülés miatt, szivesen folytatták volna a keresztesek a megszakadt hadjáratot, de csakhamar megenyhült a lég, fölengedett a talaj, mi a hadviselést ama mocsáros vidéken, utak és hidak hiján, lehetetlenné tette.

Lajos király utitársai voltak Laczkfi István erdélyi vajda, fia Dénes és öcscse Miklós.8 Továbbá Lőrincz fia Miklós mester, Nagymartoni Pál országbiró unokaöcscse, ki tisztességes magyar kisérettel saját költségén követte királyát, és rettenni nem tudó bátorsággal szolgált neki.

E keresztes háború nyomában új háború keletkezett a csehek és lengyelek közt, melyben Lajos is részt vett segitő hadaival. Károly morva őrgróf ugyanis Lengyelországon keresztül igyekezett haza. Midőn pedig csekély kiséretével Kalis városába érkezett, úgy vette észre, hogy őt le akarják tartóztatni. Ügyessége által – mint hivé – kimenekült a hínárból, de atyja János cseh király fölháborodott a fián megesett e méltatlanságért és hadait Lengyelországba vezette. Kázmér király küzdve vonult vissza székvárosáig és a magyar királytól kért segélyt, ki, minthogy személyesen nem mehetett, mert ugyanekkor Horvátországban volt elfoglalva, a Lengyelországgal szomszédos vármegyék népeit ültette föl, és két jeles főtisztjének, Szécsi Miklósnak, a királyi étekfogók mesterének, Nógrád, Sáros és Szepes megyék ispánjának, nem különben Poháros Péter udvari vitéznek és Abauj vármegye ispánjának vezérlete alatt tekintélyes sereggel küldötte Krakó felé. Ezalatt Lengyelországban véres csatákat víttak, melyekben nem mindig a csehek győztek ugyan, de elvégre mégis körülszállották Krakót és fölperzselték külvárosait, pusztitván a vidéket is, a szentélyeiket se kimélvén. (1345. június-július.) E veszélyből a megérkezett magyar hadak mentették ki Kázmért; föloldották Krakót az ostromzár alól és megóvták a vidéket az elpusztulástól. A csehek aztán szivesen ráállottak a fegyverszünetre, melyet béke követett. A béke helyreállitása körül sokat fáradozott VI. Kelemen pápa, követeül káplánját, Pusterlai Vilmos pozsonyi prépostot küldvén János és Kázmér királyokhoz, megkérvén egyuttal Lajos királyt is, minthogy őt ama tartományok jólléte közelebbről érdekli, legyen előmozditója czélzatainak. A békét csakugyan megkötötték, a miért a pápa köszönetet is mondott Lajosunknak. (1346. május 22.)9


Flórián-kapu Krakóban.

*

A dalmát partvidéken Velencze még mindig folytatta üzelmeit, mikhez kedvező alkalmat szolgáltattak a szlavón urak rakonczátlansága és egymásközt folytatott villongásaik. Már Károly király is megsokalta ez állapotot és uralkodása végén egész határozottan készült fellépni a velenczei cselszövények ellen. 1340 elején hire járt a horvát részeken, és e hir, hogy a magyar király és királyné ifjabb fiokkal és nagy sereggel jőnek a tengeri vidékekre, nagy megdöbbenést szült nemcsak itt, de Velenczében is. A főurak, kik vesztöket sejték, azzal hitegették magukat és másokat, hogy képesek lesznek a magyaroknak ellenállani; mert a vidéket annyira elpusztitják, hogy a magyar seregnek nem lesz elesége; aztán váraikból és a szorosokban oly erővel támadhatnák meg őket, hogy a magyar király örülni fog, ha menekülhet. Nyilván a szerencsétlen havaselvi expeditió keltett bennök ily hiú reményeket. Hogy mindamellett nem biztak erejökben, meglátszék abból, hogy Velenczét minden áron szövetségökbe vonni igyekeztek. Mladen Scardonát, Pál egy, Gergely (mind a hárman Subiæok) két várat ajánlott föl a köztársaságnak, hogy birtokába átengedik. Velencze magától is, mihelyt a magyar király jöttének szándékáról értesült, azonnal lázas tevékenységet fejtett ki. Mint nagy veszély idején, három biztost küldött Szlavóniába, kik a lakosságban a jó szellemet éleszszék, és a hiveket városaik ellen buzditsák. Tudakolják meg: mily mértékben hajlandók a szlavón urak ellenállani a magyar királynak és mennyi segitséget várnak Velenczétől? Zenggen tartózkodó kereskedőinek meghagyta, hogy résen áljanak, minden ujdonságot, nem tekintve a költségre, megirjanak. Titkon leveleket küldött a magyar királyi udvarban levő olaszokhoz, tudakolván: jön-e a magyar király, mi czélból, és kinek tanácsára? Mladennek Scardonáért 10,000 font dénárt ajánlottak, nehogy e várost másnak játszsza kezére, „mi nagy baj lenne”. Izgatottsága annyira elragadta a signoriát, hogy midőn megérté, hogy Zára új gályát akar venni a zenggi gróftól; a vételt minden áron meg akarta akadályozni: mert ha rossz hangulatban volnának a záraiak, nem csekély kárt okozhatnának Velenczének. Tudósitást vevén pedig, hogy a magyar király már megindult és nem sokára megérkezik, meghagyta Morosini Péter tengernagynak, hogy hat gályával a szlavón biztosok rendelkezésére, hajóik és népök védelmére siessen. Ugyanezt parancsolta a Cornaro András parancsa alatt utjából visszatérő négy gályának.

Azonban a magyar király nem jött. Károly az időben már nagyon betegeskedék. Szenvedő állapota és a tatárok gyakori beütései meggátolták szándéka kivitelében. A művet tehát, melyet atyja kezéből a halál kiütött, fia és utódja fogta erélyes markába, és mindenek előtt szlavón bánját, Lendvai Miklóst sereggel inditotta Horvátországba, megfenyítendő a koronához hűtlen urakat. Velencze, mihelyt neszét vette a magyarok jöttének, „tekintve a nagy és világos veszedelmet, mely a szlavón partokat fenyegeti, ha a magyarok oda betörnének, még inkább a veszélyt, mely a velenczei városokat érné”, azonnal ismét három főrendű biztost küldött Szlavóniába: Nona, Zára, Sebenico, Spalato és Trau városokba, hogy a lakosságot hűségben megtartsák; kémeket küldjenek szerteszét, kik szemmel kisérjék az ellenséget; meglátogassák a brebiri, corbaviai és knini grófokat, hogy őket szövetkezésre, és váraik gondozására buzdítsák, „mert igen szükséges, hogy a magyaroknak ellenálljanak”. Segítséget is ajánlottak nekik: kétszáz lovast vagy megfelelő számu gyalogost. A kereskedő hajókat eltávolitották; annál sürübben jelentkeztek a partőrző gályák a lakosok bátorítására; ha kell: megfélemlítésére.

Miklós bánnak 4000 lovasból álló hadserege nem mutatkozott elégségesnek. Knin jól megerősitett várát a magyar sereg bevenni nem birta. Az ostrom mégis volt annyi hatással Nelipics özvegyére, hogy követeket küldött Lajos királyhoz, hódolatát bemutatandó és a szent korona hűségére visszatérendő. Lajos kegyesen fogadta a megtérőt, vára átadását, bőséges kárpótlás mellett, követelvén. Erre is ráállott az özvegy. Midőn azonban Miklós bán elvonult a vár alól, a corbaviai grófok felbujtására megváltoztatta szándékát. Lajos király kijátszva látván magát, nagy haragra gyuladt; viszont annál inkább pártfogásába vette Velencze az özvegyet. A következő (1345.) évben tehát személyesen indult meg Lajos király, hogy horvát alattvalóit az engedelmességre visszaterelje. Szlavóniába julius 2-án érkezett 20,000 vitézzel, kiknek számát ama vidéki főurak, nevezetesen a bosnyák bán, Kotrománics István, tetemesen szaporitották. Bihácson állapodott meg és hódolatra hítta föl a lakosságot. Az összes horvát nagyok, középsorsuak és alrendűek megijedtek, azonképpen a Velencze uralma alatt álló városok, és átjöttek Bihácsra, jobbágyi hódolatukat jelentvén és váraik kulcsait átadván. Még a knini grófné és fia is megjelent és átadta várát, melyért cserében Czetinye vidékén kapott uradalmat. Csak a Subicsok közül Pál Osztrovicza ura és Mladen, Clissa és Scardona ura, bizakodva Velencze tengeri hatalmában, nem hajtották meg fejöket. Velencze is mindent megtett, hogy fönntartsa a „dicséretes” szövetséget a horvát lázadók közt és hogy megvédje és elvonja a dalmát városokat Lajos királytól. De keveset használt; mert a dalmát városok is értékes ajándékokkal fényes küldöttséget inditának urok a magyar király elé. Ki akart magáért tenni főleg Zára, három követet és nagyszerü ajándékokat küldvén a magyar királyhoz. De a követek oly ünnepélyes lassúsággal jártak el tisztjökben, hogy időközben Lajos, ki 18 napig időzött Bihácsnál, haza felé vette utját, és így a záraiak követsége, királyt nem látva, kényszerült megtérni, mi fölött a velenczei uralommal eltelt lakosok, nagyok és kicsinyek egyaránt, boszankodtak.

Lajos király, midőn Zágrábon át Visegrádra és innét Damásdra rándúlt át, hogy ott vadászás közben üdüljön, annál is inkább meg lehetett elégedve ez évi hadjáratával, mert Lengyelországból is jó hirek érkeztek a segitő hadak sikeres működéséről, de Laczkfi András székely ispán, utóbb erdélyi vajda is, a tatárokon vett fényes győzelemről tett jelentést.

A tatárok ugyanis gyakran betörtek Magyarországba, az erdélyi széleket, a székelyek földét földúlták, néha beljebb is merészkedtek az országba, hogy azt fölprédálják és ismét kiosonjanak. Többször büntetlenül tehették; de ha a magyar had elérte, meg-megcsapkodta a kalózokat. Igy értesülünk XXII. János pápa leveléből, hogy az országos prédából megkapta a maga részét: két tatár fiut, kiket föl fog neveltetni. (1325.) Máskor meg, hogy az egyik magyar sereg, mely Ulászló lengyel király segitségére volt, visszatérő utjában az Erdély éjszaki szélén benyomult tatárokat nagy vereséggel kikergette. (1330.) Lajos király végre is szükségesnek találta támadólag lépni föl ellenök, és meghagyta Laczkfi Andrásnak, vezessen hadat a tatárok ellen. A hadértő férfiu felülést rendelt székelyei közt, kikhez nehány közelebb lakó nemes is csatlakozék, és hatalmas sereggel rontott a tatárföldre. Az ütközetben számtalan tatárt levágván, vezéröket Atlámost, ki fő személy vala a kán után és a kán nővérét birta feleségül, elfogta és megvetvén az érette fölajánlott váltságdijat, lenyakaztatta. Aztán sok fogolylyal, aranyban, ezüstben, gyöngyös ékszerekben és drága ruhákban töméntelen zsákmánynyal tért vissza. A foglyokat és számtalan elszedett zászlót a királynak küldé Visegrádra. Tartott pedig ez ütközet három napig; kemény is lehetett, mert azonnal gyönyörű legenda fűződék hozzá.

E három napra, – így szól a legenda, – míg e harcz tartott, Szent-László feje a váradi templomból, a hol őrizteték, eltünt. Midőn pedig a kincsőrző kanonok helyettese a negyed napon a szokott helyen ismét meglelé, annyira verejtékezett, mintha nagy munkát végezvén, érkezett volna vissza. Ezt nemcsak a többi káptalanbeliekkel, hanem sok szerzetes atyafival közölte a subcustos. A csoda megtörténtéről a foglyok is tanuságót vallottak. Egy vén tatár mondá, hogy nem a székelyek meg a magyarok, hanem ama László, kit mindig segitségül szólitának, verte meg őket. Más foglyok pedig ezt beszélték: „Mikor a székelyek ellenünk jövének, élökön szálas vitéz nagy lovon ülve, fején arany koronával, kezében szekerczés lándzsával, borzasztó suhitásokkal és csapásokkal rontott meg bennünket. A vitéz feje fölött pedig egy gyönyörűséges uri assszony, szintén koronás fővel, ékes és fényes ruhában lebegett.” Világos, magyarázza a krónika, hogy a Krisztus hiteért harczoló székelyeket maga a Boldogasszony és boldog László király segitette a saját erejökben és sokaságokban elbizakodott tatárok ellen.

A vérszemet kapott székelyek pedig a következő évben nagy számmal csaptak ismét a tatárokra. Megint nagy diadalt arattak, megszámlálhatatlan sok ellenséget vertek le, tömérdek drága prédát ejtettek, csillogó fegyverekkel, barmokkal, gyöngyökkel, gyémántokkal gazdagon tértek haza, hálát adván Istennek, ki e győzelemre segitette őket. Sőt rákapván, többször ismételgeték a vitéz székelyek e hadjáratokat a tatárok ellen, míg végre a megriadt pogányok messze, a krimi félszigetre költözének, a tenger partján lakó fajrokonaikhoz.


A bécsi képes krónika czimlapja.
A fejkép Nagy-Lajos királyt ábrázolja menyezetes trónon, fehérrel és vörössel négyszer csikolt dolmányban, mely fölé hermelinnel bélelt bibor palást van vetve; fejét liliomos nyílt korona disziti, jobbjában kormánypálczát, baljában országalmát tart. A trón jobboldalán magyar főurak állanak nyugati öltözetben, sisakkal, karddal, pajzszsal; a bal oldalon levő csoport alakjai hosszu virágos köpenyekben, ijjal, nyillal, görbe karddal a hódolt népfajokat jelképezik. A kezdő betü felső részében Szent-Katalin alakja látható jobbjában pálmaággal, baljában a kerékkel, kinszenvedése eszközével; alatta Nagy-Lajos és Erzsébet királyné térdelnek. A keret jobb oldalán a patkót rágó strucz, az alsó szegélyen középen hármas halmon a kettős kereszt, balról az ezüst és vörös csikokból és liliomokból összetett magyar-Anjou czimer, jobbról koronás sisak látható, oromdiszében két strucztoll között patkót rágó struczmadárral.
A szövegét átirta és forditotta Dr. Dézsi Lajos


A szöveg olvasása

Igy a krónikák. Az oknyomozó történet annyit ad hozzá, hogy Lajos király a Sóky testvéreknek, kik az ország határát a vad tatárok betörése ellen vérök hullásával védelmezték, dicsérettel emliti és megjutalmazza szolgálataikat. Lökös mesternek, a székelyek és Brassó ispánjának (Tóth Lőrincz tárnokmester fiának és Kont Miklós nádor öcscsének) és Orbán várhelyi királyi várnagynak pedig megparancsolja, hogy a várhelyi királyi végvárat a Sepsi-széken, melyet hajdan a régi királyok parancsára a pogányok és bessenyők ellen épitettek, és legközelebb a berohant tatárok megrongáltak, javittassák ki és jól erősittessék meg, ellenben a vártól kétszáz dűlőnyire a hegyek közt fekvő Székelynéz nevű romlott őrtornyot, mint amely különben is sem kémlelésre, sem védelemre nem elég alkalmas, rombolják le. Lajos király, ki egész uralkodása alatt arra törekedett, hogy országait gondosan megóvja a hadjáratok dulásától, birodalma e délkeleti zugában is több várat épittetett, hogy a vitéz székelyek gondtalanul szaporithassák hadait, szorgalmas szászainak ipara pedig fölvirágozzék.10


  1. Küldött oda nehéz, tiszta arany kelyhet, drágakövekkel kirakott feszületet, gyertyatartókat és ámpolnákat aranyozott ezüstből; továbbá két érdekes szőnyeget, egy frontalét vagyis oltárfüggönyt teljes egyházi öltözetet, úgymint misemondó, szerpapi és alszerpapi ruhát, palástot a szükséges fehérnemüvel, stolával és függelékekkel, mind igen gyönyörüeket.[VISSZA]
  2. L. „Nagy Lajos” czimű művemet, 34–45.[VISSZA]
  3. Meg kell jegyeznem, habár talán fölösleges, hogy Sicilia alatt mindig a mai Nápoly értendő, minthogy Sicilia szigete, melyet hivatalosan akkor többnyire Trinakriának neveztek, már 1282-ben elszakadt a szárazföldtől. A szárazföldet azonban és szigetet együtt a nápolyi királyok még mindig „Regnum Siciliae ultra citraque Pharum” vagyis a két Siciliának hitták, mivel igényeikről a szigetre le nem mondottak.[VISSZA]
  4. Gyöngyökkel kirakott arany kelyhet ajánlott föl a Szent-Péter templomának és érczből készült oltárelejét, melynek középen zománczból egy angyal volt és ezt aranyezüstből, drágakövekből és gyöngyökből bámulatos szép ékitések vették körül. Kiemelendők különösen még a diszes női munkák, oltárdiszek és templomi ruhák, melyeket a magyar királyné és hölgyei hoztak. Ilyenek valának: a violaszinü vászonból készült faltakaró, kilencz képpel, köztük a magyar szentek képeivel, arany kalászokkal, szőllőlevelekkel és rózsákkal ékitve; továbbá egy oltár-elő, melyen vastag vörös selyem szövetre a fájdalmas szüz volt himezve. Ezt elnevezték a magya királynő teritőjének. Azután egy kék selyemszövetből készült és egy violaszínű miseruha, melyek elején szent képek, hátán a feszület voltak kivarrva.[VISSZA]
  5. Minthogy a siciliai uncia 27.12 grammot nyomott, mai értékét osztrák 37.60 arany forintra tehetjük.[VISSZA]
  6. L. „Csór Tamás” czimű értekezésemet.[VISSZA]
  7. Ez az utóbb envezett Vilmos sokat utazott, dorbézoló lovag és hirhedt koczkajátékos volt, ki az ifju Lajos királytól Boroszlóban hatszáz arany forintott elnyert. Mikor pedig Lajosnak vesztesége fölött nem eléggé palástolt bosszankodását látta, fogta a durva czimbora nyereményét és elszórta a körülállók közt, mert ő nem szorult – úgymond – koczkanyereségre; csak azt nem érti, hogyan bánthatja ilyen potomság a magyar királyt, kinek országa, mint hiresztelik, bőséges aranyban.[VISSZA]
  8. A vajda ez expeditióban lovastul elbukott és lábát törte.[VISSZA]
  9. L. a következő dolgozataimat: „László erdélyi vajda”, i. h. és Bazaráb fia Sándor meghódolása. Századok, 1893. V. ö. Nagy Lajos, 55–67.[VISSZA]
  10. L. „Szlavónia meghódol Nagy Lajos királynak Bihácsnál” és „A tatárokon vett győzelem” cz. dolgozataimat. (Századok, 1893.) V. ö. Nagy Lajos, 68 és köv. 11.[VISSZA]