SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

IV. FEJEZET.
A törökök fellépése és az aldunai fejedelemségek.

A törökök foglalásai a Balkán-félszigeten. A bolgár udvar viszályai. A szerbek pártoskodása. A görög császár tehetetlensége. A császár Sismán bolgár czár fogságába kerül. V. Orbán pápa Lajos királyt bizza meg a kereszténység védelmével. Maginkairos konstantinápolyi lovag és Szigeti István nyitrai püspök küldetése a szentszékhez. VI. Amadé savoyai gróf hadjárata. A császárt megszabadítja Sisman fogságából. Lajos magyar király térítési buzgalmának magyarázata. Bolgár hadjáratainak nyomai. XI. Gergely pápa Lajos király kérelmére keresztes háborút hirdet. Az oláhok vajdája, Lajk hűtlensége. Laczkfi Miklós és Garai Miklós oláhországi hadjáratai. Lajk a magyar korona hűségére visszatér és a fogarasföldi új telepítvény herczegévé lesz. Kúnország visszafoglalása. A milkói püspökség. Moldvaország. Bogdán secessiója. Hadjáratok Bogdán ellen s ezek eredménye.

A Dúsán szerb czár és a szentszék közt folytatott levelezésben, melyről fölebb emlékezénk, érdekes a pont, melyben a traui püspök által arra kéreti a pápát: kegyeskednék a törökök ellen inditandó hadjárat fővezérévé őt, a szerb czárt kinevezni. Az előadottak után nem valószinűtlen, hogy a szerb czár a török veszedelmet és készségét a törökök ellen küzdeni, miután a pápák ismételten keresztes háborút hirdettek ellenök, első sorban a pápa jóindulatának megnyerése végett tolta előre.

Másrészt azonban nem kis gondot okozhattak akkor már a szerbeknek a törökök, kik; míg Dusán nyugaton nyesegette a görög birodalmat, a keleten épen úgy müvelkedének. A pápa volt az első az európai fejedelmek közt, ki figyelmeztetett a török veszedelemre. 1343 szeptember 30-án írta a magyar nemzetnek: „A népek, melyeket köznyelven törököknek neveznek, egybegyüjtvén nemzeti erejöket, sok hadi hajóval Romániára, a keleti császárságra törtek; egyes helyeket és szigeteket elfoglalván, azokat tüzzel-vassal pusztitják, a lakosokat rabszíjjra füzik, eladják és hithagyásra. kényszeritik.”

A törökök, midőn Európába átjöttek, szervezetökkel és hadi gyakorlottságokkal a Balkán félsziget népeit minden tekintetben meghaladták. A hadviselés volt mesterségök és hadseregök kitünően szervezve. Kezdetben az ő hadi erejök is kiválólag lovasságban állott ugyan, de már 1330 körül a gyalogság, a janicsárok képezték annak magvát. E rendes gyalogság által bírták a városokat és várakat bevenni. Ha valamely tartományt elfoglaltak, annak maradandó meghóditásán munkálkodtak, amidőn a föld harmadrészét Ázsiából áthozott mozlimekkel telepitették meg, viszont a hadértő és ellenállásra képes keresztény lakosságot Ázsiába szállitották.

A török birodalom megalapitója, Orkhán fia és utódja I. Murád szultán szigorú, fáradhatatlan és bőkezű fejedelem volt. Kormánya második évében elvette a görögöktől Drinápolyt, a keleti birodalom második fővárosát, melynek elfoglalása után Lalasahin török hadvezér és Rumélia első beglerbégje azonnal Bolgárországra rontott, elfoglalta Eski-Zagorát és Philippopolit, honnét a körülfekvő bolgár várakat hatalmába keritette s a keresztény népeket „vojnak” czímen segitő csapataiba sorozta. Nagy szerencsétlenség volt Bolgárországra az uralkodó ház családi viszonya. Sándor bolgár czár ugyanis egy szép zsidó leányba szeretett; zárdába űzte törvé nyes nejét, az oláh vajda leányát, a zsidó leányt nőül vette és halála esetére úgy rendelkezett, hogy a zsidó assszonytól született fia: Sisman János legyen trónja örököse, míg az oláh asszony fiát: Stracimir Jánost Bodon (Bdyn, Widdin) tartományával hitte kielégithetni. E két testvér aztán halálosan gyűlölte egymást. Midőn tehát Sándor czár meghalt (1365), birodalmát, melynek oly nagy szüksége lett volna egységre, felosztva, szétmállva hagyta hátra. Alsó végét a törökök foglalták el; Tirnovoban Sisman székelt, tartománya Oláhországgal feküdt szemben; Stracimir Bodonban, Bolgárország nyugati részében parancsolt, míg a Pontusvidéki résznek korlátlan ura Dobrovics volt, kitől a Dobrudsa vette nevét.


I. Murád szultán.
A Türkische Chronica (Frankfurt, 1577.) metszete után

A szerbek és bolgárok pártokra oszolva, szétszakadozva, a byzanczi udvar régi pártoskodás által tönkre téve, erőtlen levén, a töröknek nem volt nehéz föladat Attikát elfoglalni és Konstantinápolyt oly szorultságba hozni, hogy császárja, V. János kénytelen volt családja kincseit előbb elzálogositani, aztán eladni Velenczében. Az ügyefogyott Palaiologos fűhöz-fához kapkodott. Elsőben a pápához folyamodott, visszatérési szándékát jelentvén be. Közben I. Murád áttette székhelyét Ázsiából Európába, Brusszából Drinápolyba. Nemsokára kezére keritette Thrácia várait és mindinkább szoritotta Bolgárországot. Sisman czár meghódolt neki, hűbért fizetett a szultánnak és nővérét háremébe küldötte. Ha már e tette sem jól jellemzi Sismant, még galádabb, amit nem sokkal ezután elkövetett. A jómagával tehetetlen Palaiologos V. János császár mindenütt segitséget keresett. Járt Velenczében, eljött Tirnovóba is. A nyomorult Sisman, Bulgária utolsó czárja, börtönbe vettette a segélyt kérő császárt. Nagy-Lajos király, ki rég forgatta elméjében a hadjáratot a hitetlenek ellen, hisz a pattii püspöknek is megigérte, s az 1358-iki zárai békekötésbe is bevette, annál inkább elérkezettnek látta az időt, hogy fogadalmát betöltse, minthogy ez által Bolgárországot, „mely születési jogánál fogva őt illeti”, Magyarországhoz szorosabban csatolni, népét a nyugati müveltség számára megnyerni reméllte. Kitetszik ez V. Orbán pápa eme magasztaló hymnushoz hasonló leveléből, melyet Lajos királyhoz intézett: „Óh legbuzgóbb fejedelem, Isten szent egyházának legszeretettebb fia, ki az ájtatosság hevétől izzón szánakozol szenvedő anyádon, és a mennyei királynak engedelmeskedvén, hadat járni óhajtasz, hogy az ő jegyesét a gonoszok támadása ellen megvédjed. Te vagy valóban a háladatosság fia, ki Isten adta hatalmadat alázatos szivvel megismervén, azt Isten kedve szerint majd az egyház gonosz fiai s ellenségei, majd a félhitűek és eretnekségben tévelygők, majd a pogányok és hitetlenek ellen igyekszel fordítani. Te vagy valóban a legkeresztényebb király, ki nem vétkes gyönyörökben hivalkodol, hanem buzgón müvelkedel üdvözitőd nevéért, földi birodalmadat e dicséretes áron az égivel óhajtván megcserélni.” (1364 február 25.)


Sisman ezüstpénze.
Előlapján a boldogságos szűz mellképe látható a gyermek Jézussal; a hátsó lapon a czár koronás alakja, wj jelekkel.
A Magyar Nemz. Muzeum régiségtárának eredeti példányáról

Nagy-Lajos király a nála levő konstantinápolyi császárnak is megigérte segitségét, ha ez viszont a nyugati egyházba visszatér. János ráállott e föltételre és együtt küldöttek követséget a szentszékhez: a császár Maginkaires György konstantinápolyi lovagot, a király Szigeti István nyitrai püspököt, kérvén a szentszék hozzájárulását. De a szentszék, melynek jószivűségét az eretnekek és félhitűek annyiszor rászedték, igen huzakodva felelt a görög-magyar szövetségnek; válasza is lanyha volt. A pápa, jóllehet helyeselte, hogy a magyar király a byzancziak védelmére vállalkozott azon czélból, hogy őket az egységre visszavezesse, a gondos és megfontolt eljárást ajánlja mégis, nehogy kárba vesszen, ami haszonra indult meg. Ugyanis, – mint ezt régi iratok tanusitják, – a byzancziak az egyházzal folytatott hasonló alkudozásokkor mindig ravaszul jártak el s az egyházat rendesen kijátszották. A multról annál nagyobb valószinűséggel lehetett következtetni a jövőre, minthogy a byzancziak nem meggyőződésből tiszta szándékkal, hanem kényszerűségből, hogy a magyar király segitségét megnyerjék, fogadták a megtérést. Ezért óvatosan kell velök elbánni, és mivel az ügy hamarosan nem végezhető el, egy évet kell várni, – ajánlá a pápa – mintegy időt engedvén az igéret beváltására. Lajos király tehát ne induljon személyesen a törökök ellen; az esetben is; ha a görög császár és fiai tényleg megtértek, csak fegyveres népét küldje segitségökre: ő maga, ki jótevés nélkül meg nem lehet, időközben másféle nemes tetteket müveljen. (1366 június.)


Stracimir ezüst pénzei.
Előlapjukon a megváltó alakja IC–XC monogrammal; körirata: (Io Szraczimir Czar Blgarom.) A hátsó lapon á czár trónon ülve, fején koronával és jobbjában liliomos pálczával; ugyane körirattal
A Magyar Nemz. Múzeum régiségtárának eredeti példányairól

Azonban Nagy Lajos király a bolgár czár árulásáról és a konstantinápolyi császár fogságáról értesülvén, a pápának amugy is későn fogamzott utasitását se be nem várhatta, se nem követhette, hanem míg ő maga hadra készült, egyik udvari vitézét küldötte Savoya grófjához, a görög császár unokatestvéréhez, fölhíván a grófot, hogy tengeri haddal jőjjön, míg ő (a magyar király) hatvanezer emberrel szárazon fogja megtámadni a törököt és szövetségesét, a bolgárt. Reméli biztosan, hogy a görög császárt fogságából megszabaditják, a törököt megverik és a Balkán-félszigetből kiűzik. A savoyai gróf tanácsot ülvén főembereivel, megigérte, hogy a tengerre száll népével és barátaival, és a meghatározott időre Gallipoliba érkezik. Gályákra, hogy a törökök közlekedését Ázsia és Európa közt megakadályozza, a bolgárt a tenger felől is megtámadhassa, seregét kellőleg élelezhesse, Lajos királynak magának is szüksége volt. Nem valószinűtlen tehát, hogy ugyanazon udvari vitéz, ki a savoyai herczegnél járt, tett megrendeléseket a Provenceben és Nizzában tiz gálya készitésére. Hanem a féltékeny velenczei kormánytanács a szentszéknél tartózkodó jegyzője által megtudta Lajos király szándékát, és fenyegetéseivel, melyeket Nápolyi Johannának, a Provence fejedelemasszonyának üzent, sikerült is Lajos király tervét meghiusitania. Nem törődve ezzel Lajos király, felültette népeit és 1365 kora tavaszán táborba szállott, megkisérlendő, mit lehetne a kereszténység közös ügye és a magyar korona érdekében cselekednie. Seregével átkelt a Dunán, Felső-Bolgárországba tört, annak fővárosát, Bodont hamarosan elfoglalta, Stracimir fejedelmet feleségével, Sándor oláh vajda leányával, kit anyja, Klára katholikus elvekben nevelt, elfogta és Horvátországban, Gumnik várában tisztességes őrizet alá helyezte. Szándéka volt-e Lajos királynak Bolgárországot, melyben előbb Hímfi Benedeket, majd Laczkfi Dénest, aztán Korógyi Filpesfia Lászlót, és ismét Benedeket bánokul fegyveres néppel visszahagyta, közvetlenül Magyarországhoz csatolni, vagy azt Stracimirnek, mihelyt a nyugati kereszténységhez maga is, népe is áttért, visszaadni? ma el nem dönthetjük. Mégis azt hisszük, hogy ez utóbbi terv volt ínye szerint, a miért az elfoglalt országban azonnal megkezdette a térítés művét, melynek nagyszerűségéről a viterboi Márk, szent-ferenczrendi tartományi főnök levele egyik rendtársához tanuskodik. E levél így hangzik: „Tegnap vettem Lajos magyar királynak és a bosnya vikáriusnak igen örvendetes levelét. Ez utóbbi jelenti, hogy a magyar király megkeresésére hat szerzetest küldött Bolgárországba, kik ötven nap leforgása alatt kétszázezer embernél többet megkereszteltek. Hanem azért ama tartomány lakosainak még harmadrésze se tért meg. Nehogy a mondott számot valaki kétségbe vonja, a király a megtértek nevét hiteles jegyzékbe foglaltatta. A főbbek jobbágyaikkal csapatosan jelentkeztek a keresztségre, az eretnekek és félhitűek papjaikkal és szerzeteseikkel visszatértek a nyugati egyházba, a patarenusok és manichaeusok a szokottnál hajlandóbbak a keresztség elfogadására. Csökkenti az eredményt a munkások, a téritők elégtelen száma és a félelem, hogy Lajos király Bolgárországot, melyet hatalmával elfoglalt, ismét elveszti. A király azt kivánja, hogy kétezer szerzetest küldjek neki és saját életét szivesen áldozná föl, hogy a tévelygőket az igaz útra vezesse.”.

Vannak, a kik nem helyeslik Lajos király téritési buzgalmát és azt állitják, háborúi a Balkán-félszigeten testvérharczok voltak, melyek megsemmisítették annak lehetőségét, hogy e népek a török félhold ellenében a magyar korona alatt őszinte lelkesedéssel egyesüljenek. Valóban téves e fölfogás. A balkán-félszigeti népek csak az esetben egyesültek volna a magyar nemzettel, ha sikerül őket kissé pallérozni. És mi nyerhette volna meg őket a műveltség számára, ha nem a nyugati kereszténység? Csak ha Lajos királynak sikerül a bolgárokat, szerbeket, oláhokat tartósan megnyernie katholicismusnak, akkor alakulhatott volna a viszony Magyarország és e népek közt szorosabbá s a vonzódás kölcsönössé. Lajos királyt minden hitbuzgalma mellett államférfiúi nézetek vezérelték. Azon időben a népek művelődésének egyedüli eszköze a vallás, egyedüli iskolája az egyház volt. A hanyatlásnak rohanó byzantinismus életet, erőt, szellemi lendületet a népnek nem adhatott; hátramaradás, tespedés, de sőt hanyatlás volt a keleti egyház jellege, míg a nyugati kereszténység, mely a humanismust, a tudomány és művészet újjászületését megszentelte, pártolta, a művelődésnek és haladásnak volt iskolája. Midőn tehát Nagy-Lajos a népeket a katholicismusra akarta tériteni, a humanismusnak, a nyugati műveltségnek akarta megnyerni őket, és ez által az érdekközösséget a nyugattal felkölteni és föntartani. Hogy Nagy-Lajos helyesen gondolkozott, mutatja az ötszázados tapasztalás; az idő neki szolgáltatott igazat: az ő bölcsesége és előrelátása, midőn törekvését arra irányozta, hogy a népeket civilisálja, fényesen igazolta magát.

Lajos király a fönt emlitett hiteles névsort, jelentésével a történtekről és elhatározásáról, hagy kész a török ellen keresztes hadjáratot inditani, elküldé Avignonból még mindig ki nem mozdult követének, a nyitrai püspöknek, hogy azt a szent atyának terjeszsze föl. Valószinűleg ugyanakkor értesült a pápa arról is, hogy a lovagias VI. Amadé, a savoyai gróf, franczia és olasz fényes lovagok élén már elhagyta hajóhadával Velenczét (1366 június), hogy Konstantinápolyba s onnan a bolgár partokhoz vitorlázzon. Mindezen jó hirek örömmel töltötték el a pápát és a bíborosokat, kik még egy héttel előbb óvatoskodtak és a magyar királyt is óvatosságra intették. Most Maginkairest és a nyitrai püspököt az ünnepélyes consistoriumba vezették és elmondatták velük azon megnyugtató alkudozásokat, melyek a magyar király és a görög császár közt folytak. A tanácskozást aztán gyors határozatok követték, melyek értelmében a konstantinápolyi császárnak megküldötték az általa aláirandó hitvallást, és Lajos király kivánságához képest Magyarország mind az öt érsekének: az esztergomi, kalocsai, zárai, spalatoi és ragusai érsekeknek, valamint a tartományaikhoz tartozó püspököknek meghagyták, hogy keresztes háborút hirdessenek a török ellen oly teljes bucsúkkal, milyenekben a szentföldért küzdők szoktak részesülni. V. Orbán pápa szerfölött magasztalta Lajos király hitbuzgalmát és kérte, hogy a megkezdett nagy művet Isten kegyelmével folytassa. Dicsőitéssel és hálával fordul aztán idősb Erzsébet királynéhoz, mert főleg az ő jeles buzgóságának és hathatós ájtatosságának lesz köszönhető, ha a görögök a közönséges egyházba visszatérnek, minthogy a török ellen inditandó háborút fiánál leginkább ő szorgalmazta, a miért ugyanazon lelki kegyekben részesitette, melyekkel a keresztes hadi népet kecsegteté. Irt a pápa még Kont Miklós nádornak, több főpapnak, Laczkfi Dénes vajdának és testvéreinek, Szécsi Miklós bánnak, mint Lajos befolyásos tanácsosainak; köszönetet mondott nekik és buzditotta őket, hogy a törökök kiüzését Európából Lajos királynál tovább is hathatósan sürgessék.

Nem sokára aztán, 1366 augusztus havában, megérkezett a savoyai gróf Gallipolinál, melyet a törököktől elfoglalt. Itt eléje jött a konstantinápolyi patriárka, jelentvén, hogy császárja még mindig fogságban sínlődik. A gróf a magyar király felől kérdezősködött; de az érsek nem tudott felőle semmit. „Isten neki, felelé a gróf, a magyar király ajánlkozott, hogy minden erejével segitségemre jön: az ő szavára indultam meg. Azonban ha jő, ha nem jő: megütközöm a hitetlenekkel, a kereszténység és császár ellenségeivel.” Aztán háborut üzent a bolgár czárnak, elfoglalt nehány várat és a jól megerősített Várnánál oly egyezségre lépett a polgárokkal, hogy tizenkettőt közülök a bolgár czárhoz küld, a görög császár szabadon bocsátását sürgetni. Sisman hajlandó volt a császárt szabadon bocsátani, ha ezzel a háborúnak vége szakad. Ez örvendetes hírre a savoyai gróf a kontantinápolyi patriárkát küldötte Sismanhoz és biztositotta őt, hogy mihelyt a görög császárt szabadon bocsátja, Várna ostromával fölhagy és haza megy. Ez így meg is történt.


Nagy Lajos fogadalmi képe.
A mária-celli templom kincstárában. A kép Giotto iskolájának műve és liliomos alapon a boldogságos szüzet ábrázolja jobbjában a kisded Jézussal; ruházata s feje körül a nimbus drágakövekkel vannak kirakva. A zománczos művü keretet a magyar és Anjou czimerekből vett motivumok diszitik

Mennyi igaz van abban, a mit a savoyai krónika után elmondottunk, nehéz eldönteni. Ténynek vehetjük, hogy a savoyai gróf a magyar király hivására jött Bolgárországba, unokatestvérét a császárt megszabaditandó. Valószínű, hogy Lajos a szentszék késedelmes eljárása miatt is elkésett a találkozótól, melyet a savoyai herczegnek, ki hadjáratát hamarosan bevégezte, adott. Lehet az is, hogy Lajos király mindamellett még ezen 1366. évben haddal járt Bolgárországban, és nem alaptalan azok véleménye, kik Lajos győzelmét, melynek következtében a máriacelli templomot épittette, 1366-ra teszik. Hogy Lajos király komolyan foglalkozott a török és hűbérese a bolgár Sisman ellen inditandó háborúval, kitünik abból is, mert Velenczével sokáig alkudozott (1366 szeptember 30.–1367 márczius 5.) két hadi gálya iránt, melyekre – ugymond – szüksége van. Biztosra vehetjük tehát, hogy Lajos király 1367-ben is hadakozott a törökökkel, habár ezen állitásunk megokolására nincs más adatunk, mint hogy Carrara Ferencz, Padova ura, mint Lajos király szövetségese, 1367 elején háromszáz gyalogost küldött Velenczén és Zenggen át a magyar király seregéhez. Hogy e hadjárat szerencsés volt, kivehető abból, hogy a térités jó szerencsével folyt.


Nagy Lajos felajánlja a mária-celli templomot.
Weiss Diva Virgo Cellensis (Bécs, 1637.) cz. munkájának czimképe

Szerencsésebbek vagyunk tudósitásainkkal az 1368. és 1369. évekre nézve. Kétségtelen, hogy Lajos király 1368 októberben Bolgárországban, közel Szokol várához, november 12-én ugyancsak Bolgárországban, a Duna mellett, Szörényvár átellenében tartózkodott. Vele voltak László (valószinüleg az oppelni herczeg az ország nádora) a sereg vezére, Lendvai Miklós a sereg egyik kapitánya és mások. E hadjárat vagy a következő év végeig folyt, vagy – a mi valószinűbb – 1369-ben újra kezdődött, mivel a bolgárok ellen működött had oszlása 1369 deczember 7. napjára volt meghatározva. Ugyanezen évben, junius 22-én megjutalmazta Lajos király bolgárországi bánját, Hímfi Benedeket, testvéreit és rokonait, a mivel Bodont és Bolgárországot sok veszély közepette megoltalmazták, és alig szenved kétséget, hogy nem sokára azután mentette föl őt e terhes hivataltól, minthogy 1370. márczius 18-án már bodoni volt vajdának czimeztetik. Lajos király aztán átadta Bodont és Bolgárországot előbbi gazdájának, Stracimirnek, hanem csak „bizonyos feltételek és szolgálatok mellett, hogy az országot az ő neve és czíme alatt kormányozza.” Stracimir megtartotta a mit igért, a pénzeken is, melyeket veretett, míg a többi bolgár fejedelmek koronát viseltek, az ő fején süveg van; míg a többi bolgár czár jogarát kereszt ékitette, annak jeléül, hogy Isten kegyelméből uralkodnak, az övén az Anjouk virága, a liliom díszlik. Nem is szünt meg mostoha testvére ellen intézett támadásaival, s egy időre Szófiát is elvette tőle; hogy pedig népe se közlekedjék öcscse népével, elszakitotta őket egyházilag is a tirnovói patriarkától.


Nagy Lajos diadala a törökök felett és a mária-celli templom alapitása. XV. századi dombormű a mária-celli templom főkapuján.
A szent-szüzet ábrázolja, bucsujáróktól körülvéve. Jobbról a gyógyulást kereső Henrik morva őrgróf s neje Ágnes térdelnek; felettük védőként Szent-Venczel áll, jobbjában zászlóval, melyen a cseh oroszlán látható. Balfelől Nagy-Lajos magyar király térden állva felajánlja a boldogságos szűz fogadalmi képét. A királytól balra eső tért a törökökkel vivott csata ábrázolása foglalja el. A dombormű feliratai a felső szegélyen jobbról: S(an)ctus Wenczellavus Marchione(m) Morauie eiusq(ue) vxore(m) a p(ar)alisi eg(ri)tudi(n)e diu fatigatos indicat liberandos. Közepén: Ludouicus rex hungarie per matre(m) mis(erí)c(or)die victoria(m) turcor(um) gloriose obtinuit. Balról … (olvashatlan) obsessa confessio(n)e vera pie hic liberavit … Az alsó szélén fohászkodás a szent-szűzhöz, s legvégül: anno domino m. cc. inchoata est hec ecclesia glo(rio)se marie virginis.
Fénykép után

Azonban a törökök foglalásai mind nagyobb arányokat öltöttek. Elfoglalták és adófizetőjükké tették az egész kelet-római birodalmat, sokakat rabszijra fűzvén és magukkal harczolván; Konstantinápoly városa és annak császárja is nem csupán adózójává lett a töröknek, de ez úgyszólván kezében tartotta őket. A törökök hatalma az időben (1372 május) Magyarország, Ráczország, Albánia és Szlavónia határáig terjedt és a pápa nagyon félt, hogy az adriai tenger kikötőit is elfoglalják. Buzgón esedezett tehát Lajos királynak, minthogy gonosz idők lévén, keresztes hadat gyüjteni nem lehet, és minden remény egyedül a magyar király roppant hatalmában egyesül, ki a katholikus népeknek ez idő szerint fővédője s a hitetlenek legfélelmesebb üldözője: szálljon szembe az iszonyu veszélylyel és tartsa távol hatalmas karjával az istenátkozta ellenséget. Ő a pápa szivesen részesiti őt minden kedvezésben, és már fölhítta a velenczei dogét, hogy annyi hajót bocsásson rendelkezésére, a mennyire szüksége van. Persze sajátságos ellentétet képez a föntebbi ajánlkozással a pápa levele, melyet ugyanezen 1372. évi deczember 18-án iratott Lajos királyhoz, ki értesülvén a török győzelméről egyik hűbérese fölött, elhatározta, hogy országos hadat indit a törökök ellen, és bizva a pápa kecsegtető igéreteiben, arra kérte őt követe és jogtudósa, Bredenscheid János által, mentené föl a főpapságot a tized-adó alól egy évre, hogy az könnyebben részt vehessen a hitetlenek ellen inditandó hadjáratban. De XI. Gergely ő szentsége, kiről megjegyzendő, hogy VI. Kelemennek volt unokaöcscse, e kérelem fölött igen megbotránkozott, azt egyenesen megtagadta, okul adván egyebek közt, hogy a magyar papok amugy is gazdagok és jól megszidta őket, a miért Lajos király közbenjárását effélékre fölhasználni merészelték. Lajos király e visszautasitás után is kénytelen volt nagyobbszerű hadjáratot inditani a törökök ellen, minthogy ezek már husz hónap óta a kelet-római s bolgár birodalomnak, nemkülönben Szerbiának egyes részeit elfoglalták, elpusztitották és – úgy látszik – a tatárokkal szövetkezvén, új támadásra készültek. Hogy a folytonos háborúk által kimerült kincstáron segitsen, Katófia Beriszló erdélyi prépostot és Gereni Drugeth Miklós ungi főispánt küldötte a szentszékhez azon kéréssel, hogy miután 1373 májustól számitva egy év lefolyása alatt hatalmas sereggel személyesen indul a törökök ellen: hirdessen Magyar-, Lengyel- és Dalmátországban, valamint birodalma egyéb tartományaiban keresztes hadjáratot. A szentszék engedett Lajos király kérelmének, és meghagyta a magyar-lengyel birodalom öszszes érsekeinek, hogy egyházi tartományaik minden városában és egyéb alkalmas helyein hirdessék a szent keresztet.


XI. Gergely pápa érme.
Előlapján a pápa mellképe látható, fején tiarával; körirata: * G(re)G(orius) • P(a)P(a) VN(?) A hátsó lapon egyenes száru kereszt elmosódott körirattal

Volt-e eredménye e készülődésnek; meginditotta-e Lajos király a tervezett hadjáratot; ha igen, mily sikerrel? E kérdésekre adatok hiában nem válaszolhatunk. Ellenben hitelesen értesülünk arról, hogy Lajos király 1377 szeptember havában tudósitotta barátját, Carrara Ferencet, Padova urát, hogy nagy diadalt aratott a törökökön és a bolgár királyon, mely sok vérbe került, minthogy a hitetlenek háromszor annyian valának, mint a keresztények. Ez örömhirt közhirré tették és alkalmából nagy ünnepségeket tartottak Padovában. Van adatunk arra is, hogy 1380-ban is készült keresztes hadjárat a török ellen. A mondott év február 16-án a bátai apát és a pécsi őrkanonok, mint Aragoniai János bíboros és pápai követ biztosai, tanuságot vallanak arról, hogy Karánsebesi Garalyscha Jakab betette a perselybe, melyet a hitetlen török ellen inditandó hadjárat költségei födözésére fölállitottak, a kiszabott összeget.

*

Az oláhok a Balkán-félszigeten a XV. század első felében még igen alárendelt helyzetben voltak. A szerb okiratokban csakúgy mint Dusán szerb törvénykönyvében az oláhok mint juhászok, a földmívelő szerbeknél sokkal alább való néposztály fordulnak elő. I. Károly királyunk is fejedelmüket Bazarabát, a havaselvi vajdát szintén csak juhai pásztorának nevezi. Nem felötlő tehát, habár jellemző, hogy a szerbeknek meg volt tiltva összeházasodniok az oláhokkal. Annyira megvetett nép volt az oláh, mely minden politikai és polgári jogtól meg volt fosztva, se fejedelmi, se megyei (zsupai) adót nem fizetett, se hadkötelezett nem volt, mi arra mutat, hogy az oláhokat proletáriusoknál többre nem tartották. Dusán, midőn hatalmának tetején a szerbek, görögök, bolgárok és albánok czárjának nevezte magát, ezzel azt jelentette, hogy a félsziget mind a négy nemzetének ura: az oláhokat nem tartotta érdemesnek a nemzetek közé számitani, pedig közülök sokaknak volt ura. Politikai egyéniségük voltaképen 1330-tól fogva datálható, midőn havasaik szorosaiban a magyar sereget szinte megsemmisitették. Ekkor vívták ki függetlenségüket is, mely 1344-ig tartott, mikoron Bazarába Sándor késztetve érezte magát Nagy-Lajos lábaihoz járulni, drága ajándékokkal őt megengesztelni. A békekötés egyik pontja nyilván az volt, hogy az oláhok hit dolgában a nyugati kereszténységgel egyesüljenek, a miért Havaselve egyházi tekintetben az erdélyi püspökség alá rendeltetett. Erre mutat, hogy VI. Kelemen pápa örömmel értesülvén, miszerint az „oláh románok,” kik Magyarországon Erdélyben, Havasalföldön és a Szerémségben laknak, kezdenek a katholikus hitre áttérni, ez oláhok lelki üdvösségéről gondoskodni óhajtva, irt nemcsak Lajos királynak, Erzsébet anyakirálynénak, hanem más, nemes és nem nemes oláh románoknak is, hogy őket e részben buzditsa.


Laczkfi Miklós pecsétje.
A pecsétrajz a Hermán nemzetség czimerét, a sárkányt ábrázolja; a körirat oh-ashatatlan.
Az országos levéltár példányáról

Az oláhokról egy darabig ezután hallgat a krónika; de Küküllei János még sem egészen jól tudta, hogy Sándor vajda haláláig tartotta meg hűségét, melyre irásbeli kötések kötelezték. A vajda élete vége felé „megfeledkezett a jótéteményekről”, melyeket Lajos király kegyelméből élvezett és az adófizetést elmulasztotta; fia pedig és utódja Lajk (Ulászló, László) atyja friss nyomán haladt, midőn a magyar király „engedelme nélkül” vette föl Havaselve vajdája czímét. Lajos király tehát 1365. január 5-én fölhítta mindazokat, kik „hadba szállani régtől fogva kötelesek”, hogy február 24-én Temesvárra egybegyüljenek, onnét a mondott havaselvi vajda vakmerőségének megfenyitésére indulandók. Hanem e hadjárat mégse Havaselve, de Bolgárország, nevezetesen Bodon ellen indult, mely szándékváltozásnak más oka alig képzelhető, minthogy Lajk sietett meghódolni. Világos jele ennek a rendelet, melyet László (Lajk) Isten és a „királyi fölség kegyelméből” havaselvi vajda és szörényi bán a brassai kereskedők érdekében „nagylelkű és természetes ura” Lajos magyar király szoros parancsából, melyet Lépes Demeter udvari vitéztől megértett, és melynek mindig engedelmeskedni ohajt, kiadott.

Azonban a hüségnek és alárendeltségnek kelletlenül viselt álarczát Lajk vajda hamar elvetette. Miután kellően, mint hivé, elkészült az ellenálláshoz, ujra megtagadta az engedelmességet. Nem maradt tehát más menekvés, mint a háboru. Lajos király ennek következtében 1369-ben két sereget inditott Havaselve ellen, melynek vajdája „az ő királyi hatalma ellen föllázadt”. Az egyik sereget maga vezette, hogy Bolgárország felől támadjon Havaselvére; a másik seregnek, mely erdélyiekből, „nemesekből és székelyekből” állott, vezére Döbröközi Laczkfi Miklós erdélyi vajda, a nagy Laczkfi István fia, a vakmerő vitéz volt. Miklós vajda átkelt az Ilonca (Jalomica) folyón, miután az annak partján emelt erőditményeket megvette; megütközött az oláh vajdának Dragmen gróf, dombovicai várnagy által vezérelt seregével, melyet futásba kevert. Hanem aztán, minthogy minden elővigyázatról letett, a csatározások által megapadt seregével oktalanul nagyon előre haladt és galagonyás sürűségekbe, keskeny szorosokba jutott, az erdőkből és hegyekről előrohanó sok oláh keményen megtámadta. Ott veszett ekkor Járai Péter, az erdélyi vitéz alvajda, Vas Dezső a Vass grófok őse, Vörös Péter a küküllei várnagy, Székely Péter és László sok más vitézzel és nemessel. Midőn erre a magyar sereg hátat forditva megfutamodék, hinárokba, mocsarakba és ingoványokba került, minek következtében ismét sokan ott hagyták életüket és csak néhányan menekültek meg nehezen. Az elesettek közt volt maga a vezér, Miklós erdélyi vajda, kinek tetemét véres tusa után szabaditották ki az oláhok kezéből és hozták Esztergomba, hol a barátoknál eltemették. A másik sereg szerencsésebben végzett. Gara Miklós, az ifjú macsói bán, a királyi sereget Lajk oláhjainak sürű nyilvetései ellenére is, mellvédekkel és tornyokkal ellátott hajókon átszállitotta a Dunán, mire az oláhok, mint a füst, szétoszlottak. A király pedig behatolt a szörényi bánságba, azt elfoglalta és Szörény várát azonnal megerősitette. Nehány év mulva aztán Brassó vidékén Törcs fellegvárat a szászok készséges segédkezésével fölépitette és angol zsoldos falistárokat rendelt őrizetére.

Az 1369-ik évi hadjárat következménye megint az lett, hogy Lajk meghódolt. Hihetőleg Klára, Bazarába Sándor vajda katholikus özvegye, Sracimir szintén katholikus nejének édesanyja és Lajk mostohája hozott létre oly compromissumot, mely szerint Lajk visszatért a magyar korona hűségére, megtartotta mint Lajos király hűbérese Havaselvét, visszakapta báni czímen, mint a magyar király zászlósa, Szörényt; azonképen Stracimir is visszanyerte, de csak mint hűbért, Bodont, és mindketten megigérték, hogy a nyugati kereszténység elé akadályt nem görditenek, sőt kilátásba helyezték, hogy maguk is katholikusokká lesznek. Igazolja ezen föltevésünket az, hogy Lajk 1369 november 25-én kelt rendeletében Isten és a magyar király kegyelméből havaselvi vajdának és szörényi bánnak czímezi magát és tudtára adja római katholikus alattvalóinak, hogy Demeter erdélyi püspököt, kinek egyházi hatóságához Havaselve atyjának, néhai Sándor vajdának idejétől fogva tartozik, megkérte, küldené el suffraganeusát, hogy Havaselvén templomokat és oltárokat szenteljen és visszaállítson, bérmáljon és más püspöki teendőket végezzen. Minthogy a fölszentelt püspök el fog érkezni, meghagyja Lajk, hogy eléje akadályokat ne gördítsenek, sőt inkább mindennemű kedvezéssel segítségére legyenek. Jóllehet e levélben ily kitételek fordulnak elő, hogy önüdvét tekintve kérte meg ama fölszentelt püspököt, ki az ő és alattvalói üdvösségére vezető teendőket fogja végezni: Lajk maga még mindig nem volt katholikus, minthogy V. Orbán pápa 1370 április 8-án kelt levelében megdicséri ugyan Lászlót, Oláhország vajdáját, hogy, noha félhitü lévén, a római egyház iránti tiszteletből gyűlöli és ellenségének tartja a törököt, kéri mégis, hagyja el a szakadárságot, térjen az igaz hitre, hogy győzedelmesebb lehessen a török ellen. Teheti ezt annál könnyebben, minthogy az ő országában, kivált mostohájának, Klára asszonynak buzgósága folytán, már is sok a katholikus, szerzetes is van elég. Csakugyan, mint a küküllei főesperestől tudjuk, az oláhok kezdének tömegesen katholizálni, minek következtében a pápa nem elégedett meg azzal, hogy a ferenczieknek hat zárda épitését engedte meg Magyarország, Oláhország és Bosnya határán, jóllehet mindenütt, városokban és községekben, voltak parochiák; hanem miután úgy értesült, hogy az oláhok közül, kik Magyarországnak a tatárok felé eső határán laknak, Lajos király fáradozása által sokan visszatértek a schismától, és ugyanazon király segitségével a többiek is visszatérnének, ha számukra külön püspöki szék állíttatnék, mivel a magyar papok szolgálatával be nem érik; továbbá, hogy Spoletoi Antal, szent-ferenczrendi szerzetes, ki az oláh nyelvet tudja, már sokat megtéritett és megkeresztelt, alkalmas volna oláh püspöknek: megbizta az esztergomi és kalocsai érseket, hogy Antal barát tudományáról és életéről hiteles tudósitást adjanak, vagy ajánljanak nálánál a czélra alkalmasabbat; megkérte egyszersmind Lajos királyt is az ügy pártolására.

Nagy-Lajos király pedig, hogy a nyughatatlan oláh vajdát mentül szorosabban csatolja Magyarországhoz, a fogarasföldi új oláh telepitvény herczegévé tette. A fekete halál ismételve pusztitott Magyarországon és az ország több részét néptelenné tette. Ez volt valószinű oka, hogy Lajos király Fogaras vidékét oláh települőkkel népesitette meg. Ezen oláhok főispánjává tette herczegi czímmel. Másrészt, hogy az útat a megbizhatatlan szomszéd országaiba nyitva tartsa, valamint hogy a határt ellene szükség esetén megvédhesse, Talmács mellett, hol az Olt utat tör magának Havaselvére, Lajos király várat épittetett. A király bölcsesége némileg czélt ért. Kiviláglik ez Lajk vajda 1372 július 16-án kelt leveléből, melyben arról értesülünk, hogy midőn katholikus még nem, de már a magyar király kegyelmében volt, hatalmas sereggel indult a hitetlen törökök és a tirnovói bolgár czár ellen. Rokona, Dobokai László, ez alkalommal vitézségének kitünő jelét adta, a miért őt meg is jutalmazza. Minthogy pedig ama László vele (a vajdával) együtt a fölséges magyar királynak mindenkoron alázatos híve, kéri ő felségét, mint természetes urát, hogy ezen, a félhitűség jármától megszabadult Dobokai Lászlónak tett adományát megerősiteni méltóztassék, hisz a mikor ez adományozást tette, akkor urának királyának kegyelmében állott.

Nem szenved kétséget, hogy Lajk oláh vajda 1372-ben Lajos király azon óhajtását, hogy a schismától eltérjen, színleg legalább teljesitette. Szinleg, mondjuk, minthogy az 1376. és 1377. években Lajk vajda ismét hűtelen. 1376 elején már nem ő, hanem Treutel János a szörényi bán, és 1377 végén még mindig úgy van, hogy Havaselve nincs a magyar király kezén, noha Lajos király reméli, hogy nem sokára ismét kezére kerül. És e meglazult viszony aligha nem régibb keletű, minthogy a pápa már 1373 május 15-én a törököt és oláht egy varsába vetette, megtiltván, hogy vasat adjanak el nekik.

*

A magyar király hűbéres országaihoz tartozott Kúnország is. A XI. századtól a XIII. századig a tartományt, mely az Olttól a Prutig terjed, értették Kúnország alatt; később e nevezet csupán a mai Moldovára szoritkozott. Lakói az uralkodó kúnok és alattvalóik, a ruthének valának. A ruthének régibb időtől fogva laktak itt, mint a sátor fiai, a barangoló kúnok. A kúnok aztán a tatárok elől Magyarországba menekültek és nagyrészint a tatárjárás után is itt maradtak; viszont a Kúnországot a tatárok tartották elfoglalva a XIII. század közepétől a XIV. század közepéig, s ekkor történhetett, hogy pásztor oláh népez is megtelepedtek itt, e „fekete” Kúnországban, amint a Kárpátoktól a Szeret folyóig elterülő földet hítták, míg a Szerettől keletnek a „fehér” Kúnország feküdt. A kipcsaki tatároknak, a kikről beszélünk, hatalma a XIV. század közepe felé mindinkább sülyedni kezdett. Miután a székelyektől, magyaroktól és lengyelektől többszörös vereséget szenvedtek, kitakarodtak a fekete Kúnországból, melyet azután Nagy-Lajos királyi jogánál fogva elfoglalt.

Kúnország e visszafoglalása mindenesetre 1347 előtt történt, minthogy VI. Kelemen pápának 1347 márczius 29-én kelt leveléből arról értesülünk, hogy Lajos király a milkói vagyis kún püspökség fölélesztését sürgeti. Milkó kezdetben a székelyek püspöksége vala. Robert esztergomi érsek 1226 körül a kúnokat térítvén, milkói püspökké a domonkosrendi Theodorikot rendelte, és egyházi hatóságát kiterjesztette a kúnokra, mely időtől fogva a milkói püspököt a kúnok püspökének is nevezték. A tatárok aztán a milkói püspökséget is elpusztitották. XXII. János pápa 1332-ben föl akarta támasztani a milkói püspökséget és meghagyta az esztergomi érseknek, hogy Vasvári Vida, szent-ferenczrendi szerzetest és királyi káplánt milkói püspökké szentelje. Hanem Vida a nyitrai püspökséget kapta, melyet haláláig viselt. Most tehát, hogy Lajos király a milkói püspökség visszaállitását szóba hozta, arra is megkérte a pápát, nevezze ki Németi András szent-ágostonrendi lectort és kedves káplányát milkói püspökké; a mi meg is történt. A kereszténység is terjedt a kún részeken, minthogy a pápa meghagyta a ferencziek magyar tartománya főnökének, hogy Kúnországba, nehány istenfélő szerzetest küldjön. (1348. május 31.) Egyébiránt a pápa egy későbbi levelében is érinti, hogy Lajos király „a bálványimádó tatárokat országa határaitól erős kézzel és hatalmas karral tova szoritotta”.

Ha Moldovaországot a XIV. század derekán a tatárok elhagyták, a kúnok és ruthének pedig gyéren lakták, könnyen felfogható, mint támadt egy oláh terület harczedzett vajdája agyában a gondolat, hogy Moldovában, hová az oláhok kezdettek mindinkább beszivárogni, független államot alkosson. „Lajos király idejében – beszéli a magyar koriró – Bogdán, a máramarosi oláhok vajdája összegyüjtvén oláhjait, titkon kiköltözött Moldovába, mely a tatárok közelsége miatt néptelen vala.” A máramarosi oláhok eredetéről a következőket tudjuk: Kún László király uralkodásának 1284–85 éveiről nagyfontosságú eseményt jegyeztek föl az orosz krónikák. Hire járt, hogy a tatárok be szándékoznak ütni Magyarországba. Kún László a nagy tatárjárás emlékének hatása alatt segitségért folyamodott Rómába is, Konstantinápolyba is. A segitség nem maradt el. Különösen nagy számú óhitű oláhok jöttek át, és ezek egyesülten a magyarokkal kemény csatát vívtak a Tisza folyó mellett, melyben a tatárokat legyőzték. A király hálás akarván lenni az oláhok iránt, meghivta őket, telepedjenek le az ő országában és ne menjenek vissza Konstantinápoly vidékére, hol, míg ők itt harczoltak, feleségeiket amugy is a latin religióra téritették. Miután meggyőződtek ez állitás igazságáról, elhatározták, hogy nem mennek többé vissza; hanem megkérték László királyt, adjon nekik lakóhelyet, de ne kényszeritse őket a görög ritus elhagyására. László király teljesítette kérelmüket, földet adott nekik Máramarosban, a Maros és Tisza közt, hol az oláhok magyar nőket vettek feleségül, ezeket a maguk óhitére téritették, velük békességben éltek, mignem Bogdán kivitte őket Moldovába.


Moldvai érmek.
Musat Péter vajda (1374–1390.) ezüst denárai. 1. Előlapján félhold és csillag között ökörfő, két szarva között csillaggal. Körirata: † SI M(oneta) PETRI WOIWODI (így), a hátsó lapon hasitott pajzsban a magyar-Anjou czimer, * SI M(oneta) MOLDAVIENSIS körirattal. 2. Az előbbivel egyezik. Körirata az előlapon: † SI M(oneta) PETRI WOIWOS (így); a hátsó lapon: SI MOLDAVIENSIS. 3. Az előbbiekkel egyezik. Körirata az előlapon: SI M(oncta) PETRI WOIWO(de); a hátsó lapon: SI MOLDAVIENSIS.
A Magyar Nemz. Múzeum régiségtárának eredeti példányairól

Lajos király azonban nem hagyta annyiban ez engedetlenséget, hanem Bogdánt – lengyel segitséggel is – megtámadta, hogy engedelmességre és visszatérésre szoritsa. De mivel az oláhok száma Bogdán körül mindinkább szaporodott, hatalma és tartománya gyarapodott, ez nem sikerült neki. Annyit mégis elért, hogy Moldova szabadon választott vajdája hüséget tartozott a magyar királynak esküdni, adót fizetni és magát hübéresének vallani. Megerősiti a krónikás ezen előadását Lajos királyunknak 1365-ben kelt okirata, melylyel a hűtlen Bogdán máramarosi jószágait: Konyhát és tartozékait az Iza völgyén Szász fiának, Balk vajdának, testvérének Jánosnak és unokatestvéreinek Drágnak, Dragomérnak és Istvánnak, moldován embereknek adományozta jutalmul a hűségért a szent korona iránt, melyet Moldovában tanusitottak, a királyt Magyarországba követvén azon alkalommal, midőn a hűtlen Bogdán és fiai alattomban elfoglalták a király Moldovaországát és az ő gyalázatára megtartani törekesznek. E családból származtak a hires, dús és hatalmas Drágfiak, Máramaros egykor leggazdagabb dinasztái. Mikor történt Bogdán secessiója, pontosan meghatározni eleddig nem lehet. Mindenesetre 1359 előtt, minthogy ez évi márczius 20-án jutalmazta meg Lajos király Gyulafia Drágost jó szolgálataiért, melyeket Moldva megkisérlett visszaállításakor végzett.

Hogy az új kapocs, melylyel Lajos király Bogdánt magához csatolta, tartós és a magyar befolyás Moldovára hathatós volt, kitetszik abból, hogy Laczkó moldovai vajda, a Bogdán utódja, késznek nyilatkozott az óhitről lemondani és a római egységre térni. Minek következtében a pápa a prágai érseket, a boroszlói és krakói püspököket bizta meg, hogy az uniót hajtsák végre. Nevezet szerint tegyék várossá Szeretet, templomát alakitsák át székesegyházzá, csatoljanak hozzá egyházmegyét és vegyék ki a halicsi félhitű püspök joghatósága alól. Alapitsanak továbbá káptalant, és ha alkalmasnak találják, szenteljék föl az új egyház püspökévé Krakai András minoritát. (1370.) Lajos király pedig megint sürgette a milkói püspökség visszaállitását, mire XI. Gergely pápa kinevezett bizonyos Miklós, Milkó vidékéről származott szerzetest püspökké (1371); egyszersmind fölhivta az esztergomi érseket és az erdélyi püspököt, kik ama sokáig üresedésben levő püspöki szék javait és jogait elfoglalva tartották és gyakorolták, adják azokat vissza; fölkérte Lajos királyt is, hogy Miklós püspököt azok visszaszerzésében segitse.


Bogumil sirokon látható lovasok.
Egykoru emlékek motivumai után rajzolta Cserna Károly