SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

IV. FEJEZET.
Mária és Erzsébet királynők.

Lajos tervei birodalmának öröksége felől. Máriát a magyarok királyokul megkoronázzák. A lengyelek Hedvig óhajtják. Az alkudozások ez irányban. A lengyelek czélt érnek. Hedvig megkoronázása. Tvartkó messzelátó tervei. A szövetkezés Velenczével nem sikerül. A királynők utja. Tvartkónak Cattarot átengedik. Ezzel a zavargások egyidőre lecsillapulnak.

Nagy idők és nagy emberek egymásra kölcsönös hatással vannak és ritkán lehet kimutatni teljes biztossággal: a politikai viszonyok szülték-e a nagy embereket, vagy jeles egyének készitették-e elő a nemzetek nagyságát?

Lajos királyt a nagy királyok közé számitja a történelem. Az is volt. Uralkodása alatt Magyarország minden tekintetben felvirágzott a negyven éves béke alatt, melyet sem belső, sem külellenség nem zavart meg. Ez idő alatt az oligarchia szarva ismét megnőtt, de Lajos király ura volt és folyton foglalkoztatta külháboruiban. A nyugtalan elemek pedig, melyeknek ez sem volt elég, elszegődtek idegen hatalmak zsoldjába. Nem volt Olaszországnak állama, melyben magyar vitézek ne találtak volna alkalmazást.

A sors megtagadta tőle a fiutódot, két apró leánya maradt: Mária és Hedvig. Gondjuk anyjokra szakadt, a ki napának, idősb Erzsébet királynénak viselte ugyan nevét, rangját és czímét; tőle örökölte ambitióit és nőisége minden gyöngéit, de nem nagy eszét, tapintatát, körültekintését, bölcseségét.

Intézkedett-e Lajos király és miként a koronákról, melyeknek fényességet ő kölcsönzött? Erre hiteles adatunk nincs. Hozzávetőleg se jutunk biztos eredményre.

Lajos királyban egykoron ugyan megvolt a vágyakozás, hogy jogara alatt Magyarországgal Nápolyt és Lengyelországot, mely országokra öröklési jogot tartott, talán Velenczét is, mely Nápoly birtokához okvetetlenül szükségesnek, Dalmáczia biztositásához kivánatosnak látszott, egyesitse; de lelkiismerete és bölcsesége utóbb belátta annak lehetetlenségét, hogy egy király, ha még oly gondosan igyekszik is uralkodói kötelességét betölteni, három ily, külön nemzetiségü és jellemü népen uralkodjék. Miután kelletlenül lemondott Nápoly birtokáról és duzzadó tettereje nem talált kielégitést Dalmátország visszaszerzésében, Szerbia, Bulgária, Oláh- és Kúnország meghóditásában keresett kielégitést, mely országok őt születésénél fogva megillették s elődjeinek királyi czimében is bennfoglaltattak. Kont Miklós nádor csakugyan délnek irányozta tevékenységét; de hogy Kont utóda a nádori széken a lengyel László oppelni herczeg lett, ez idősb Erzsébet királyné műve volt, nyilván azért, hogy Lengyelország, az ő hozománya, annál inkább biztositva legyen. Tudjuk azonban, hogy Lajos király már a lengyel trón elfoglalásában se találta igazi kedvét, és miután anyja is megelégelte ott a kormányzást, akkor érezte igazán, mekkora nyűg két olyan országon, mint Magyar- és Lengyelország, egyszerre uralkodni.

Ellenben kétségtelen és számos adattal bebizonyitható Lajos király azon gondolkodása, hogy mindazon országok és tartományok, melyeket birt, vagy melyekre jogot tartott, gyermekei kezén megmaradjanak.

Ismeretes, hogy elsőszülött, Katalin nevü leányának és jegyesének, Lajos franczia királyfinak meg akarta szerezni Nápolyt. Midőn ez iránt Avignonban, Párisban, Budán és Nápolyban megindultak a diplomatiai alkudozások, Nagy-Lajos akkor már lengyel király is volt. Nem lehet elképzelni, hogy Katalinra és leendő férjére Nápoly mellett még Magyarország, sőt Lengyelország koronáját is egyesitve akarta volna hagyni. Lehetetlen, hogy meg akarta volna terhelni háromszoros oly teherrel, melyek kettejével ő maga nagy nehezen és elégtelenül birkózott meg. S ezt annyival kevésbbé, mert akkor már Katalinon kivül még két leánya vala.

Katalin azonban meghalt; s mihor VI. Orbán pápa pedig trónvesztettnek nyilvánitotta Johannát, Lajos király unokaöcscsének, Durazzo Károlynak engedte át a nápolyi királyságot. Miképpen akarta aztán két fönmaradt leányai közt felosztani koronáit, arról hitelesen nem értesülünk. Nem hazudtoljuk meg tehát Haselbachi Ebendorffer Tamás bécsi egyetemi tanárt és történetirót, ki a XIV. század végén születvén, közel állott a korhoz, melynek történetét megirta, midőn azt állitja, hogy Lajos király halálos ágyán úgy rendelkezett, hogy Máriára és leendő férjére, Zsigmondra, Lengyelország maradjon, Hedvigre és Vilmosra pedig Magyarország.

Sőt több körülmény arra mutat, mintha Ebendorffernek igaza volna. Tény ugyanis, hogy a lengyel főurak Lajos király óhajtásához képest nemcsak Mária örökösödési jogát ismerték el, hanem 1382 július 25-én Zólyomban, hová őket Lajos meghitta, készséggel meghódoltak a tizennégy éves Zsigmondnak, mint Mária jegyesének.

A király halála után azonban az események egész más fordulatot véttek: Lajos királyt Székesfehérvárt eltemették, a következő napon leányát, Máriát – mint ezt maga irva hagyta – a főpapok, országnagyok, nemesek és főnemesek összessége, mintha boldogult atyjának fia lett volna, ugyanazon szent koronával, melylyel a magyar szent királyokat, az ő elődjeit megszokták volt koronázni, megtartván a szokásos ünnepségeket, egyhangulag, senki sem ellenkezvén, Magyarország királyává koronázták, fölkenték és a kormánypálczát kezébe adták.

Mária ekkor tizenegy éves levén, a kormányt helyette a természetes regens, Erzsébet anyakirályné vitte, ki el nem mulasztotta a barátságos kormányokat ezen örvendetes eseményről tudósitani. Nápolyba Garázda Tamás vitte a hirt, melynek III. Károly király annyira megörült, hogy a követnek kétszáz arany forintot rendelt évi járadékul. Nem így lelkesedtek Velenczében. Eleinte ugyan hasznosnak találták, hogy két tagból álló követség menjen Lajos király özvegyéhez és árvájához; minthogy azonban senki se törte magát e kitüntetés után, elégségesnek találták volna levelet küldeni; nagy későn mégis, mint látni fogjuk, visszatértek eredeti szándékukhoz. Ellenben más előkelő városok, mint Nürnberg, Prága, Köln, Hoy, melyek Magyarországgal élénk kereskedést folytattak, ajándékokkal jöttek, üdvözölték az ifju királynőt és esedeztek neki, hogy a szabadalmakat, melyeket atyjától, Nagy-Lajos királytól nyertek, kegyeskedjék megerősiteni.

A lengyelek azonban határozottan ellenséges állást foglaltak el Mária királynővel szemben. Midőn meghódoltak neki és Zsigmondnak, ezt azon feltevésben tehették, hogy kizárólag Lengyelország leendő uralkodóin hódolnak meg. Látván, hogy az ő Máriájokat, kit maguknak szántak, első sorban Magyarország királynőjévé koronázták meg, az Anjou házhoz hiven tartó lengyelek is elidegenedtek tőle, mert nem óhajtották, hogy Lengyelországot megint Magyarországból kormányozzák. Zsigmond köztük volt és ujra hódolatot követelt tőlük, de a nagy-lengyelek csak azon föltétel alatt ajánlották meg hódolatukat, ha viszont ő is kötelezi magát, hogy feleségestül állandóan Lengyelországban fog lakni, és a kis-lengyel Domaratot, Nagy-Lengyelország főkapitányát hivatalától elmozditja. Ezen föltételek elseje annyit jelentett, hogy Magyarországról mondjon le; másika, hogy hiveit lökje el magától. Zsigmond a nagy-lengyelek mindkét föltételét visszautasitotta, mi népszerüségét, melyben német létére része amúgy se sok volt, jócskán apasztotta.

A nagy-lengyelek Radomskban, 1382 november 25-én gyülést tartottak, melyben engedelmességet és hűséget fogadtak Nagy-Lajos király leányai közül annak, kit mint atyja örökösét királyul hozzájok küldenek, hogy közöttük maradjon. Ezen határozat által, mely a kassai egyezséghez tartott, kettőt akartak elérni: elszakadásukat Magyarországtól, és minthogy Mária, Zsigmond jegyese, Magyarország királynője volt, remélték, hogy Zsigmondtól is megmenekülnek.

A radomski gyülés két követséget küldött ki kebeléből; egyet Erzsébet anyakirálynéhoz, a másikat a kis-lengyelek (krakóiak, sandomiriak) vislicai gyülésére.

Vislicára aztán megérkezett Erzsébet anyakirályné válasza; Czudar Imre egri és János csanádi püspök hozta. Az özvegy magyar és lengyel királyné megköszöni a lengyel nemzet hűségét és arra kéri, hogy hiven ragaszkodjék hozzá, leányaihoz és kivülök senkinek (tehát Zsigmondnak se) hódoljon meg. E választ a vislicai gyülés örömmel értette, Zsigmond pedig szomoruan tért vissza övéihez.


Demeter bibornok, esztergomi érsek.
XVI. századi olajfesmény az esztergomi vármegyeház nagytermében.
Fénykép után

1383 február végén a lengyel urak ismét gyüléseztek és pedig Sieradzban. Oda érkeztek a magyar anyakirályné követei is, élükön Miklós veszprémi püspökkel és kijelentették, hogy küldőjök élve jogával, melyet neki a kassai egyezmény adott, leányai közül a fiatalabbikat, Hedviget el fogja küldeni a lengyel trón elfoglalására. Szivesen küldené Máriát, de ez már magyar királynő, a miért feloldja mindazokat, kik Máriának és Zsigmondnak meghódoltak, a hűség esküje alól. Hedvig nemsokára megérkezik Krakóba, hogy husvétkor megkoronázhassák; de csak azon föltétel alatt küldi el Hedviget, ha a koronázás után rögtön visszaküldik anyjához, mert a leánynak még három évig van szüksége anyja nevelésére. A sieradzi gyülés tanácskozás tárgyává tette az anyakirályné ezen üzenetét azzal, hogy márczius 28. napján megadja reá a választ.

A nehézség, mely hosszabb tanácskozást igényelt, abban állott, hogy többen a Piast nemzetségből származott Ziemovitot, Massovia herczegét akarták lengyel királynak. Mások, kik tartottak a kassai egyezményre, de Ziemovitnak se voltak ellenesei, ugy akarták kiegyeztetni a szétágazó véleményeket, hogy Ziemovit feleségül veszi Hedviget s aztán együtt uralkodnak. Ezek is, amazok is ráállottak Erzsébet anyakirályné ajánlatára és Hedviget pünkösdre várták. Sokan eléje is mentek Szandecig; Erzsébet királyné is hozta leányát, de csak Kassáig. Innét átüzent Szandecre: minthogy az áradások miatt nem mehet Krakóba, jőjjenek a lengyel főurak hozzá Kassára. Kassán azután közösen abban egyeztek meg, hogy Hedvig koronázása Szent-Márton napjáig, azaz 1383 november 11-ig elmarad. Kikötötték ez alkalommal azt is, hogy ha Hedvig gyermektelenül halna meg, Lengyelország átszáll Máriára és viszont, ha Mária halna meg előbb, Magyarország Hedvigre fog szállani.

Erzsébet vonakodásának oka Hedvig elküldésében a Ziemovit trónkövetelése volt, melyet oly nagy párt támogatott, hogy Sieradzban, 1383 junius 15-én királynak ki is kiáltották. Erre Erzsébet Zsigmondot, ki akkor magát Magyarország gyámjának nevezte, Demeter esztergomi bíborossal és mintegy 12,000 emberrel Lengyelországba küldötte. A magyar had Ziemovitot és pártját teljesen leverte, és csak László oppelni herczeg, egykoron magyar nádor, ez idő szerint legtekintélyesebb lengyel főur közbenjárásának sikerült fegyverszünetet hozni létre.

Szent-Márton napja is elkövetkezett, de az ifju királynő, kit a belválságok közepett megváltóképpen várva-vártak, nem érkezett. Megvolt ennek a maga oka: mert míg a lengyelek a királynő eljövetelétől várták a béke helyreállitását, Erzsébet anyakirályné nem merte serdülő leányát a lengyel zavarok áldozatául odavetni.

E bizonytalanságnak véget vetendők, némely türelmetlen lengyel urak, mint Subini Szedzivoj krakói várnagy és Tarnovoi Jaskó sok fiatal nemessel Magyarországba utaztak, hogy az anyakirálynét leánya kiadására rábirják. Szedzivoj a fiatalokat túszokul ajánlotta, hogy Hedviget, mihelyt megkoronázták, visszaküldik további nevelés végett anyjához.

E követség Zárában találta a királynét, hol az – mint elő fogjuk adni – a szláv lázadás elfojtása végett tartózkodott. Szedzivoj ajánlatát elfogadni látszott a királyné, ellenben Tarnovoi Jaskót visszaküldé azzal, hogy biztositsa legalább Krakót leánya menhelyéül. Jaskó vállalkozott erre, Szedzivoj pedig abbeli félelmében, hogy Krakó Jaskó kezére kerülhetne, megszökött és lóhalálában futott vissza Lengyelországba.

A lengyel urak, kik 1384 márczius 2-án ismét Radomskban gyülésezének, kinyilatkoztatták, hogy ha Erzsébet királyné leányát két hónap alatt el nem küldi, a lengyelek más királyt választanak. A szandeci gyülés pedig kimondta az ultimatumot: Pünkösd utáni csütörtöktől kezdve ha a királynő meg nem érkeznék, egy lengyel se nyugszik, míg más királyt nem választanak. Arról azonban, hogy a békét az országban helyre állitsák, senki sem gondoskodott. Ellenkezőleg, a kölcsönös rablótámadások mindennaposak valának és az országot végső inségre juttatták.


Hedvig lengyel királynő.
A krakói székesegyházban őrzött kép után

Ez a pünkösd is elmult, de a királynő még se jött. Azt hitték, hogy a Sieradzban szeptember 22-én egybegyült főurak csakugyan új királyválasztáshoz fognak. Nem tették. Közben azonban Erzsébet királyné és Garai Miklós nádor mindent elkövettek, hogy Hedvig biztosságáról gondoskodjanak, ha Lengyelországba küldetnék. Igy találjuk, hogy Jánost, a Ziemovit öcscsét, szintén massoviai fejedelmet megnyerték Lajos király leányai részére azzal, hogy 2400 frt évi zsoldot igértek neki a bochniai sóbányák jövedelméből, ha valahányszor felszólitják, harmincz dsidást bocsájt a lengyel korona rendelkezésére. Garai Miklós nádor is szövetséget kötött László oppelni és kujáviai herczeggel, melyben ez utóbbi örök hűséget és engedelmességet fogadott a királynők iránt, és megigérte, hogy őket mindenki ellen testvérileg megoltalmazza. Hasonló szerződés hihetőleg több is jött létre. És minthogy ekképpen némileg biztositva látta Erzsébet leánya sorsát, ellátván Hedviget aranynyal, ezüsttel, drága edényekkel, ruhanemüekkel, ékszerekkel, szőnyegekkel s egyéb szemkápráztató fejedelmi kelengyével, Demeter esztergomi bíborosra és János csanádi püspökre bizta, kik sok más főur kiséretében elhozták a még alig tizenkét éves, de már gyönyörüen kifejlett leányzót Krakóba, hol a Lengyelország főpapjai, főurai és mindennemü nemesei hangos lelkesedéssel üdvözölték.

Nem is halasztották sokáig, hanem 1384 október 15-én, a nevezett magyar főpapok, a gneznai érsek és krakói püspök segédletével „királynak” koronázták.1

A lengyel korona kérdése ilyen formán szerencsés megoldást nyert. De mialatt Erzsébet királyné azon fáradozott, hogy Nagy-Lajos örökségének ezt a becses részét, – ha már az egészet nem tarthatja meg egy kézben – legalább ifjabb leányának biztositsa, azalatt itthon olyan zavarok támadtak, melyek az ország területi épségét megtámadva, magának Máriának trónját fenyegették komoly veszedelemmel.

Az első támadás Tvarkótól, az anyakirályné rokonától jött. Bosznia ez idő szerinti ura, a ki a magyar király elnézésével Ráczország és Bosznia királyának nevezte magát, nem volt kielégitve nagyratörő politikájának eredményeivel. Vágyainak határát az adriai tenger, a Száva és a Dráva képezte. Tvartkó Rácz- és Bosnyaország mellett Dalmátországot, Horvátországot és Szlavóniát is birni akarta. Akaratát nagy részint végre is hajtotta; hogy nem egészen és nem tartósan, abban e hatalmas férfiut halála akadályozta meg.

Még Nagy-Lajos király életében azon járt az esze, hogyan terjeszthetné ki hatalmát a tengerig és foglalhatná el egyelőre Cattarot s Ragusát? Cattaro porkolábját meg is nyerte. A porkoláb azzal dicsekszik, hogy Tvartkótól hadi népet és élelmet kapott, és hogy a király segitségével tarthatta fenn magát. De másrészt rég belátta, hogy hajóhad nélkül Ragusa urává nem lehet. Innét folytonos esdeklései Velenczéhez, hogy onnét nehány hajót kivihessen. Velencze azonban következetesen ellenállott e kérelmének, utoljára 1382 július 25-ikén. Most tehát azon törte fejét, miképen bénitsa meg Ragusa kereskedését, hogy szegénynyé és megadásra hajlandóvá tegye? A Bocche di Cattaro szádájában egy erősséget épitett, melyet Szent-Istvánnak nevezett el, a későbbi Novit, a mai Castelnuovot, hogy ez Ragusának vetélytársa, a bosnya kereskedelem kikötője, a dalmát só- és borkereskedésnek majdan központja legyen. Sőt Lajos király elhunytával nagyobbakat is merészelt.

Október elején politikai emissariusokat küldött a dalmát városokhoz és horvát főurakhoz, hogy őket a magyar koronától való elpártolásra csábitsák. De a mennyire tudjuk, ezuttal csupán Palisnai Jánosnál, a keresztesek vránai perjelénél érte el czélját. A horvát főurak közül, kiknek atyái oly sokáig ellenkeztek I. Károlylyal, sőt uralkodása elején fiával, Lajos királylyal is, egyet se találunk Tvartkó hívei közt. A dalmát városok pedig sokkal inkább gyülölték a szlávokat, kiktől annyit kellett egykoron szenvedniök, és sokkal hívebben ragaszkodtak a magyar koronához, mely őket a szláv önkény ellen védelmezte, Velencze önzése elől megoltalmazta, szabadságaikban megtartotta, hogysem hűtlenségre gondoltak volna.


Castelnuovo.
Jackson T. G. rajza után

Zára e csábitásokra azzal felelt, hogy főemberei, élükön a hajdan hirhedt Budizló ispán fiával, Butkóval, ennek testvéreivel és unokáival, 1382 október 8-án szövetkeztek, hogy egymást el nem hagyják, hanem „örök hűséget tartanak a királynőkhöz és a magyar szent koronához”. A zárai tanács itt nem állott meg, hanem miután a brebiri grófokat, a Subichokat a királynőknek tartozó hűségben megerősiték, követeket küldöttek Mária királynőhöz, hogy őt megkoronáztatása alkalmából üdvözöljék, kérvén a királynőt: adjon hitelt követei előterjesztésének.

A királynőket Nyitrán találták a követek. Jelentéseiket igen komolyan vették. Erzsébet királyné legott biztost küldött Zárába, Sebenico, Trau, Spalato, Nona s Dalmát- és Horvátország más városaiba. Biztosul egyik leghivebb emberét, Besenyei János veszprémi ispánt, ki egykoron Lajos király életét mentette meg, szemelte ki. Besenyei hiven eljárt feladatában; Zára a királyi biztosnak adott válaszában megigérte, hogy a dalmát részek megtartására irányuló törekveseiben, őtet tehetségéhez képest segitni fogja. A város hetvenöt tanácsosa Miklós pozsegai prépost és Bebek Detre, Bebek Imre bán helytartója kezéhez ujra hűséget esküdött, s igéretet tett, hogy minden, a királynők és a szent korona ellen irányuló szövetkezést, összeesküvést, árulást, egyezkedést, a mely tudomásukra jut, fölfednek, elleneznek és meghiusitanak.

Nincsen ugyan felőle tudósitásunk, de kétséget alig szenved, hogy a többi dalmát városok hasonlóképen mivelkedének.

Eközben a velenczei tanács, sok szabadkozás után talált végre (1383 február 4.) Morosini Pálban és Bragadino Péterben vállalkozókat, kiket Magyarországba követekül küldhetett. Ellátta őket ajánló levelekkel a királynőkhöz, az ország egyes főpapjaihoz és főuraihoz. De utasitásaiban nagyon óvatos volt. A követeknek csupán a köztársaság fájdalmát kellett kijelenteniök, Lajos király halála által az összes kereszténységet ért pótolhatatlan veszteség fölött, és örömüket a királynő koronáztatásán, kinek azonban csak általánosságban ajánlják föl a köztársaság jó szolgálatait, részletekbe nem bocsátkozván.

A velenczei fényes követség elvégezvén feladatát és haza érkezvén magyarországi utjából, előadta, hogy a mint Garai Miklós nádor, Losonczi László vajda és Tamás zenggi püspök szavaiból megértette, Erzsébet királyné szeretne szövetséget kötni Velenczével. A kormánytanács szivesen hallotta ez ujdonságot; nem tudta ugyan hova czéloz, de fölhatalmazta magyarországi volt követeit: irjanak a maguk nevében a nevezett uraknak, hogy előadták a szövetség ügyét a signoriának, mely azt szivesen vette és nem idegenkedik megvalósitásától.

Azonban Erzsébet királyné Tvartkót, saját unokaöcscsét sokkal veszedelmesebb embernek ismerte, hogysem az ellene inditott actiót hosszu pórázra eresztette volna.

Miután Ragusának, hogy hűségében megerősitse, régi szabadságait megerősitette, és ehhez képest elkobzás büntetése alatt megtiltotta, hogy a Tvartkó által épitett új várban bort és sót áruljanak, György bosnya püspököt Velenczébe küldé, névleg hogy a doge köteles esküjét a turini békekötésre felvegye, voltaképen pedig azért, hogy a szövetkezés kérdését tisztázza.

De már is elkésett. Tvartkó ügyessége tért nyert Velenczében. A signoria azon kedvezményben részesitette őt, hogy megengedte Baseio Miklós nevü polgárának, miszerint a tengernagyi tisztet Rácz- és Bosnyaország királyánál elfogadhassa, sőt eladott számára, mert hisz a király Velencze polgára is volt, egy jó gályát.

Minthogy azonban Velencze még nem jól értette a magyar szövetség czélját, s Tvartkó szándékát se vehette ki tisztán, megbizta Dandolo Saracenot: induljon Magyarországba, vegye fel ő is a magyar királynő esküjét a turini kötésre, annyival inkább, minthogy ott más fontos teendője is lesz. Meghatalmazta, hogy a szövetség kötését, ha szóba nem kerülne, tegye ő maga beszéd tárgyává. A velenczei magyar szövetkezés czélja a magyar és velenczei birtok védelme volna az adriai tenger mellékén Ragusától fölfelé. A velenczei köztársaság Dalmáczia védelmére annyi gályát tartoznék kiállitani, a mennyit Magyarország ugyane czélra kiállit. Magyarország pedig szerelhet föl Velenczében annyi gályát, a mennyit akar. Viszont, ha a velenczei birtokot támadnák meg, Magyarország félannyi gályát (de ötnél nem többet) állit ki, mint Velencze. A szövetség tiz évre kötelezne.

Ezen utasitás 1383 július 6-ikán kelt. De három hét mulva, július 26-án két sebes hirnököt küldöttek Dandolo után, hogy ne hozza szóba a szövetséget, sőt ha azt magyar részről megpenditenék, kerüljön minden tárgyalást és térjen vissza.


Ragusa.
Rajzolta Székely Árpád

Megfejti e rögtönös nézetváltozást az a körülmény, hogy négy nappal hirnökök kiküldése után, július 30-án, Tvartkót Ráczország, Bosnyákország és a Tengermellék királyát, gyermekeit és örököseit ujra beirták a velenczei polgárok aranykönyvébe, mert hű és igaz velenczeinek mutatta magát, ki a köztársaság javát buzgón előmozditja, a miért azt is megengedték neki, hogy két gályát épithet magának Velenczében.

Tett-e Tvartkó kötelező igéreteket, a mi valószinü és melyeket? az mellékes dolog. Velencze megértette, hogy Tvartkó, miután czímébe fölvette az adriai tengermelléket, a dalmát városokat akarja zaklatni és elfoglalni. S ez Velencze politikájába nagyon bele illett. Tapasztalásból tudta Velencze, hogy a magyar bán nem mindig képes a dalmát városokat megvédelmezni, valamint hogy a szlávok zaklatásai kényszeritették mindannyiszor Dalmácziát. Velencze karjaiba. Ezt várták Tvartkó támadásaitól is.

A velenczei-magyar szövetség ügye Budán csakugyan szóba jött; Garai nádor hozakodott elő vele. De a doge végleges válasza az volt, hogy ő békét tart ugyan a királynőkkel, azok mindennemü előmenetelét óhajtja, de külön szövetségről tudni nem akar. A magyar kormány szemrehányásokat tett a signoriának, hogy Tvartkónak két gályát engedett épittetni, melyekkel támadólag működhetik a magyar alattvalók ellen. A köztársaság, inkább kárörvendő gúnyképen, mint mentségül, azt válaszolta, hogy Velenczében épitenek ugyan két gályát a rácz király számára, de azokat nem ők fogják fölszerelni, csak kapitányuk lesz velenczei polgár, kinek meg fogják hagyni, hogy a magyar királynő alattvalóival és hiveivel barátságosan bánjék.

Dalmácziából pedig és Horvátországból mind zavarosabb hirek érkeztek, melyekre az anyakirályné egyelőre azzal felelt, hogy Bebek Imrét fölmentette a dalmát-horvát báni méltóságtól, s elküldötte Galicziába orosz vajdának, és helyébe Csáktornyai Laczkfi Istvánt, volt erdélyi vajdát, nevezte ki (1383 június 15.) Az új bán, ki fia volt I. Laczkfi Istvánnak, a nápolyi hadjáratok fővezérének, maga is a Lajos harczaiban annyiszor kitünt hős, augusztus 1-én érkezett meg Zárában.

E személycsere mindenesetre hiba volt. Bebek Imre, Györgynek, a királyné sokáig és hiven szolgált tárnokmesterének fia, hűséges embere volt a királynőknek, azután is – rövid habozás után – az maradt; hivatali mulasztásról se lehet őt vádolni, a mennyiben míg ő volt a bán, a lázadás nyiltan nem merte felütni fejét. Ellenben a Laczkfi hűségét, jellemét oly mértékben nem magasztalhatjuk.

Ugyancsak a horvát-dalmát zavarok csillapitására elhatározták a királynők, hogy a hely szinére utaznak. Már 1383 szeptember 2-án értesitette Erzsébet királyné Trau városát, hogy nem sokára meglátogatja. Utja oda és vissza Zágrábon vezetett keresztül. Október 24-én érkezett Zárába és a szentbenedekrendi apáczák Szüz-Mária-zárdájába szállott. Vele volt két leánya: Mária királynő és Hedvig, Alsáni Bálint bibornok, Laczkfi István dalmát és horvát bán, Lendvai István szlavón bán és sokan mások. Jöttük hirére Palisnai János azonnal kitűzte Vrána vára fokára a lázadás zászlaját. Erzsébet királyné ellene küldé hadi népét, mire Vrána csakhamar meg is adta magát. Palisnait természetesen letették eddig viselt méltóságáról. Erzsébet királyné még gondoskodott Trau város falainak kijavitásáról, Simeon ereklyés szekrényének gondozásáról, kegyelmeket is osztogatott, többi közt a traui káptalannak pecsétet adott, s aztán november 4-én hazafelé indult. 1384 februárban már Budán találjuk.

Dalmátországban nem voltak tartósak a királyné látogatásának jó következményei. Laczkfi Istvánt is csakhamar elmozditották a báni méltóságból, helyébe Szentgyörgyi Tamást küldvén, ki 1384 május 15-ikén érkezett meg Zárába. És mindamellett Tvartkó hívei folyton szaporodtak. Még a hű Zárában is fedeztek fel összeesküvést, melyet Miksics Misko szervezett. Az árulókat lófarkon végig hurczolták a város utczáin, aztán fejüket vették. A város főbbjei pedig Tamás bán kezéhez újból hűséget esküdtek a magyar koronának és királynőknek.

A felhők mindinkább tornyosulni kezdének és pedig nemcsak Bosnya felől, s a vészt megérezte Garai Miklós, a hű nádor. Kétségkivül tőle eredt a gondolat, hogy meg kell kisérleni a kiegyezést magával Tvartkóval. Tervét Erzsébet királyné elfogadta és kivitelét magára a nádorra bizta, ki komája volt a bosnya királynak.

Még nem kezdett tavaszodni 1385-ben, midőn a nádort utban találjuk Szutiszkó, a bosnya király székes városa felé. A ravasz Tvartkó szinleg nem sokat kivánt a jó egyetértés helyreállitása díjául: csupán Cattaro városát, mely állitása szerint valaha őseié volt. Garai megigérhetni vélte kivánsága teljesitését, a miért aztán Tvartkó örökös szövetséget kötött kedves komájával, Magyarország nádorával széles e világon mindenki ellen, kivévén Erzsébet és Mária magyar királynőket és Hedvig lengyel királynőt, az ő legkedvesebb hugait, kik iránt élete fogytáig hűséget és engedelmességet fogadott.


Mária királynő kettős pecsétje.
Előlapján csúcsives stilű trónon a királynő ülő alakja, a királyi jelvényekkel, a tróntól jobbra háromszögű pajzsban a magyar-Anjou czímer, balra hasonló pajzsban a kettős kereszt. Körirata: † MARIA • DEI • GRA(tia) • HVNGARIE • DALMACI(e) • CROACIE • RAME • SERVIE • GALICIE • LODOMERIE • COMANIE • BVLGARIEQUE • (a belső sorban folytatva:) REGINA • PRINCEPS • SALLERNITANA • ET • HONORIS • AC • MONTIS • SANCTI • ANG(e)LI • DOMINA. A hátsó lapon liliomokkal behintett alapon, háromszögű pajzsban a hármas halomból kinövő kettős kereszt, a halomban liliommal; a pajzstól jobbra és balra patkót tartó struczmadarak, alól sárkány, felül Szent-László alakja. A karaj külső közeit fent két angyal, alant két sárkány alakjai töltik ki. Körirata: † ALIVD • PAR • SIGILLI • DOMINE • MARIE • DEI • GRA(tia) • REGINE • HUNGARIE • ET • ALIO(rum) • REGNORVM • ALIO • PARI • EXPRESSO(ru)M.
A bécsi állami levéltár eredeti példányáról rajzolta Fahrnbauer J. G.

Erzsébet királyné teljesitette Tvartkó óhajtását. Július 20-án már Velenczén át értesülünk, hogy Cattarot a magyar királynő a rácz királynak ajándékozta, és augusztus 23-án maga Tvartkó erősiti meg e hirt, hogy az ő „fenséges huga, Magyarország királynője kegyelméből örök időkre kezéhez vette ősei városát Cattarot.”2


  1. L. a Századok 1895. évi folyamában megjelent „Ifjabb Erzsébet királyné” czimü értekezésemet.[VISSZA]
  2. L. idézett értekezésemet, a Századok 1895. évfolyamában.[VISSZA]