SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

VI. FEJEZET.
Kis-Károly. A catastrophák.

Durazzo Károly megindul Nápolyból. Magyarországba érkezik. A királynők fogadják. A palota forradalom. Károly megkoronázása. Nagy ünnepélyek Nápolyban. Merénylet Károly ellen. Károly halála. Hedvig Lengyelországban. Jagello litván nagyfejedelem fellépése. Vilmos osztrák herczeg Krakóban. Jagello-Ulászló feleségül veszi Hedviget. Erzsébet királyné további politikája. A győri egyezmény a királynők és Zsigmond közt. A királynők utazása a délvidékre. A gyakovári támadás. A királynők a lázadók fogságába kerülnek.

Durazzoi III. Károly, Sicilia királya, kit, mint 39 napig uralkodott magyar királyt, II. vagy Kis-Károly néven ismer történelmünk, tudvalevőleg Nagy-Lajosnak köszönhette trónját. Míg a nagy király élt, ő volt legerősebb támasza Károly királyságának az ellen-király, Anjou Lajos ellenében. Nagy-Lajos halála után a magyar királynék pártfogolták, míg a veszedelmes vetélytárstól, a franczia királyfitól, 1384 szeptember 24-én a járvány megszabaditotta.

A jótéteményekért Károly nem fizetett jóval. VI. Orbán pápát, a ki őt annak idején királylyá koronázta, Nocera várában ostrom alá vette, miért ez őt 1385 február 2-án ünnepélyesen megátkozta. Hálátlanságát nemsokára még nagyobbal tetézte, midőn elfogadta a magyar főurak meghivását s megindult Magyarország trónjának elfoglalására.

Az elégületlen magyar főurak követeinek, Pál zágrábi püspöknek és Kanizsai Miklósnak nem került sok fáradságba őt ez elhatározásra birni. Addig beszéltek neki az ország elgyarlódott állapotáról, melyen csak ő segithet és a Lajos király fényes terveiről, melyeket csak ő valósithat meg, hogy végre megfeledkezett igéretéről, melyet elhunyt jótevőjének tett: hogy leányait örökségükben nem fogja háboritani. Hasztalan törekedett őt határozatában megingatni felesége, Margit királyné, előadván, hogy hisz még a siciliai királyság meghóditásával se végzett egészen. Férje csak annyiban engedett neki, hogy visszahagyta László fiát, kit szintén magával készült vinni, valószinüleg azért hogy őt Máriával eljegyezze.


Kis-Károly király.
Summonte XVIII. századi rézmetszete után

1385 szeptember 14-én este felé ment Durazzo Károly király Nápoly kis molojára, hol három gályája volt kikötve, azonban csak a következő napon indult el Castellamare, Sorrento és Manfredonia felé. Itt vette fel a szárazon utána eredt nápolyi nemeseket, kik közt a főbbek valának: Alberico da Barbiano a siciliai seregek főparancsnoka és Naccarella Dentice Ferencz udvarmester. Odaszámitva a magyar követséget, mindössze se sokan valának, minthogy elfértek négy kis hajóban, melyek Mantfredoniából Magyarország felé október 23-án eveztek el. A király – úgymond a krónikás – nem akart sok embert vinni magával, mert erősen bizott magyar párthivei hatalmában. Valószinüleg azért sem, minthogy hadi népét vissza kellett hagynia Nápoly védelmére, melynek kormányát feleségére bizta, a miért viszont Scrovegno Jakabot, padovai nemest lándsásokból és számszeres ijászokból álló csapatjával szegődtette.

A gályák Zenggnél kötöttek ki, hol nagy örömmel fogadták Károlyt; fokozódott a lelkesedés, midőn Zengből Zágrábba érkezett, hol deczemberig Pál püspök vendége volt.

A forradalmárok szándékát már régen ismerték a magyar királyi udvarban, de a királynők, ugy látszik, nem tudták a veszélyt, mely őket ez oldalról fenyegette, kellőleg mérlegelni. A viszony köztük az utóbbi időkig szives volt; Károly le volt kötelezve kedves rokonainak. A királynők mától holnapra látó politikát űztek. A közelebbi veszély pedig Zsigmond részéről fenyegetett, ki nem volt hajlandó menyasszonyáról és a magyar koronáról könnyü szerrel lemondani. Ellenkezőleg, minthogy ünnepélyes kötésekben nem bizhatott, fegyverrel erőszakolta jogait. Bátyjának, Venczel királynak, átadta Brandenburgot, rokonainak Józsa és Prokóp morva őrgrófoknak 200,000 forint erejéig lekötötte a hajdani Mátyus földet, a Vágmentét a Morva határtól a Dunáig; más főurakat is megnyert igéretekkel, hogy fegyveresen segitsék. Augusztus elején betört Magyarországba, elfoglalta Nyitrát, honnét Pozsonynak fordult, melynek német polgárai meghódoltak neki. Részletes adataink ugyan nincsenek, de annyi kétségtelen, hogy (ha nem is őszintén) a királynők megbékültek Zsigmonddal, Zsigmond egybekelt Máriával s aztán megengesztelődve Csehországba távozott, hogy segélyt gyüjtsön Kis-Károly ellen.

A kiengesztelődés egyik részletéül vehetjük a levelet, melyet a királynők Demeter esztergomi bíborosnak éppen neve napjára (október 26) küldöttek, melyben őt szeretetökről biztositák és merő mende-mondának gonosz besugásnak állitják, mitha őt az esztergomi érseki széktől el akarnák mozditani.


Kis-Károly nápolyi királyi pecsétje.
Előlapján a király trónon ülő alakja; a trón mellett jobbra az Anjou családi czimer tornagallérral, balra az Anjouk és Jeruzsálem egyesitett czimere, a czimerek alatt egy-egy álló oroszlán látható. Körirata: CAROLVS • TERTIVS • DEI • GRA(tia) • [REX SICI]LIE • DVCATVS • APVLIE • PROVINCIE • ET • FORCALGRII • AC • PEDIMONTIS • COMES • A hátsó lapon a király lóháton, pánczélban, jobbjában kardot, baljában pajzsot tartva, melyen az Anjou-ház és Jeruzsálem egyesitett czimerei láthatók. A király fejét koronás sisak disziti, oromzatán a patkót rágó struczmadárral. A ló takarója és a pecsét mezeje liliomokkal vannak behintve, a mezőben a jeruzsálemi czimer négyszer ismétlődik. Körirata: † DILIGITE IVSTITIAM VOS QVI IVDICATIS TERRAM IN VIT …
A zágrábi horvát orsz. levéltár eredeti példányáról

A fősúlyt a kiengesztelődéseknél a nemességre fektették, mely sürün panaszkodott, hogy régi szabadságai, kiváltságai sok tekintetben csorbulást szenvedtek. Mária királynő tehát Budára, 1385 november 8. napjára összehitta az országgyűlést, mely ez alkalommal minden vármegye négy követéből állott. És november 14-én kelt jeles alaku levélben, tekintve a tántorithatatlan hűséget, melylyel a nemesek Magyarországnak és a szent korona összes jogainak, kivált a határok védelmében és megtartásában mindén alkalommal készségesen tanusitottak, tekintve, hogy az országot ő maga is ezen hűség által birja: ujból megerősitette a nemesek jogait és kiváltságait, melyeket a szent királyoktól, legutóbb Nagy-Lajostól kaptak.

Közben Kis-Károly, ki még mindig a közvetitő szerepét játszotta, eléggé megerősödve látván pártját, melyhez régibb barátai, fegyvertársai és hivei, talán a padovai Scrovegno is ekkor csatlakoztak, Zágrábból Buda felé megindult. A királynők barátaik tanácsára, kik közül kutfőnk a vajdát (Laczkfi Istvánt-e avagy Losonczit?) és Horváti János bánt emliti, a Budához közeledő Károly elé kocsin indultak. Károly a szabadban megpillantván a királynők kocsiját, mintegy hat főuri kisérőjével együtt leszállott lováról és gyalog ment eléjök, mit látván a királynők, ők is kiszállottak kocsijokból és szintén gyalog lépkedtek a király elé sok főuri hölgy kiséretében. Igy találkoztak egymással. Károly mélyen meghajtva magát üdvözlé a királynőket, azután megölelték és homlokon csókolták egymást. A kölcsönös üdvözlések és bemutatások közt csaknem egy óra telt el, mire Károly a királynők kocsijába ült s így együtt vidáman és ünnepélyesen vonultak Buda fővárosba, hol Károly egyik hivénél szállott meg.

Budán Károly azonnal kezébe vette az ország kormányát; a csakhamar megint egybegyült országyülés megválasztotta őt az ország kormányzójává. A felbőszült nép, mely egyre azt hajtogatta: „Meddig türjük az aszszonyok igáját?” elhatározását szükségesnek tüntette föl. Szükségesnek azt is, hogy Buda várát olasz és magyar őrséggel lássák el. E kényszernek látszott engedni Károly is, midőn mintegy a királynők védelmére a királyi palotába költözött, hol „minden tehetségével azon volt, hogy szeretetteljes modorával az országnagyokat megnyugtassa, kibékitse egymással és ekképpen az egyenetlenséget tartós béke váltsa föl.” Ez igen hamar sikerült Károlynak, úgy hogy kevés idő multával az egész országban visszaállitotta a békét és egyetértést, udvarába hivogaván az országnagyokat mind, „kik azután közakarattal megválasztották királyokká”.


Valois Lajos kikosaraztatása és Zsigmond esküvője.
Froissart krónikájának Merész-Károly burgundi herczeg számára készült példányából, mely a boroszlói városi könyvtárban őriztetik. A kép azt a jelenetet ábrázolja, midőn a Magyarországba induló valoisi herczegnek hirül viszik Zsigmond és Mária esküvőjét. Háttérben nyitott oszlopcsarnok előtt ez esküvő, az ettől balra nyiló csarnokban Zsigmond koronázása látható

Igy értesitenek egész általánosságban a kronikások. Részletesen csak annyit tudunk, hogy Károly király az ország főméltóságait elosztogatta és eligérgette hiveinek, ez lévén a kibékitésnek akkoriban egyetlen módja. A nádorságot meghagyta Szécsi Miklósnál; Kaplai János helyébe Bebek Imrét megtette országbiróvá; Simontornyai Istvánt visszahelyezte a lovászmesteri hivatalba és kinevezte trencsényi ispánná és várnagygyá; Horváti János – ugy látszik – szlavón bán lett. Forgách Balázst is megtette királyi pinczemesterének és igen kedvelte. Frangepán István vegliai és modrusi grófnak azt a kiváltságot adta, hogy fiusitott leánya örökölhessen utána.

A további eseményeket a krónikás, Gataro, a következőkben beszéli el:

Károly király értesülvén, hogy őt akarják királynak megválasztani, szinleg vagy egyelőre, visszautasitá a királyi méltóságot, nem akarván megsérteni Mária királynőt és mondá: elég neki Apulia királysága, mert még ezt se hóditotta meg egészen. Azonban az országnagyok bebizonyitották neki, hogy Magyarország trónja őt joggal megilleti; ez országot nem kell meghóditania fegyverrel, mint Apuliát, hanem meghóditotta azt szeretettel. Nyomós okokkal czáfolgatták, hogy nem szabad visszautasitania az ország koronáját, mert csak ugy teljesedik be az ország összes nagyjainak óhajtása, és csak úgy biztositható az ország nyugalma, az alattvalók boldogulása, ha ő veszi át az ország uralmát. Károly kénytelen volt az okoknak engedni; ellent se mondott immár, hanem ráállott, hogy megkoronázzák.

Szóval: a szerencse gyorsan fölkapta, hogy épp oly sebességgel lesujtsa. Csak még a királynőkkel kellett végezni csínján és békés uton, mert az álarczot nem volt szabad még letenni, a komédiát végig kellett játszani.

Károly a nemeseket, kik rávették a szent korona elfogadására, Mária királynőhöz küldötte, hogy őt lemondásra birják. Ezek előadták a királynőnek, hogy a közvélemény ellene van, nyugodjék meg tehát sorsában. A nemzet nem akar engedelmeskedni nőnek. Jog szerint sem illeti meg őt a trón, mert nincs rá példa, hogy a magyar valaha nőt uralt volna. Neki elég képessége se lehet ily nagy ország kormányzására. Férfiu dolga ez. Maga megitélheti, az ország zavaros viszonyai közt ér-e valamit a gyönge asszony? Ez az ország akarata, a közvéleményé, melynek engedni kell, kivált ha változtatni nem lehet a dolgon.

A gyönge nők, a királynő és anyja, csaknem eszméletöket vesztették erre a lesujtó nyilatkozatra. Önuralmát legelőbb Mária nyerte vissza. „Atyámnak engem jogosan megillető koronáját – szólt, miközben könyei előtörtek – meg nem tagadhatom. Tegyetek úgy, a hogy akartok. Mint asszony, ellene nem állhatok az ily tömegnek és csak arra kérlek, hogy atyám érdemeit tekintve (ha ugyan becsülitek még valamire), legalább életünket hagyjátok meg és engedjétek hogy Magyarországot számüzöttként elhagyva, uramhoz mehessek.”

Erzsébet szárazabban válaszolt és kijelentette, hogy Károlylyal személyesen kiván beszélni. A mint magokra maradtak, anya és leánya zokogva borultak egymás karjaiba, hogy panaszszal könnyitsenek fájdalmukon. Udvari hölgyeik se tartózkodhattak a sirástól. Első felindulása legyőzése után azonban Erzsébet ismét a régi lett. Meg akarta győzni a koronához amúgy se ragaszkodó leányát, hogy erőszak ellen nincs mit tenniök. Ha át nem adják a koronát, az elbizakodott áruló talán véröket is ontja. A tömeget ingerelni nem szabad, mert az megfeledkezik magáról s a koronát életök árán is elveszi tőlük. Méltóságok és nemök aligha volna mentség. Ha lemond Mária, kiméletre számithatnak; és míg élnek, lehet reményök, hogy ujra visszaszerzik az elveszett országot, mert Isten megfizet minden rosszért.

Azután felszáritotta könyeit, Károlyt hivatta és szólt hozzá ekképen: „A büszke és féktelen magyar nemzetet asszonyi kéz nem vezetheti. Vedd át őseid országát!”

A palota-forradalom, sikerült. Mária és Erzsébet nyilatkozatának hire azonnal elterjedt. Mindenki azt hitte, hogy valamint a királynők hitták meg Durazzo Károlyt az országba, hogy itt rendet csináljon, azonképen Mária önként mondott le a koronáról.

Az országgyülés Székes-Fejérvárra tette át üléseit. Az ország rendei forma szerint megválasztották Károlyt Magyarország királyává és az év utolsó napján megkoronázták. Hogy hitelre találjon a királynők önkéntes lemondásának hire, az ünnepélyen Máriának és Erzsébetnek is jelen kellett lenniök.

Zára város közönsége volt az első, mely Nápolyba Margit királynénak újságolta, hogy férjét a magyar királynőknek, az összes főpapoknak és főuraknak közkivánata szerint Székes-Fejérvárt, deczember 31-én, reggeli 9 órakor (in ora terciarum) királynak megkoronázták. E tudósitás január 21-én érkezett Nápolyba, a miért az nap este fényesen kivilágitották a várost.

Február 10-én Károly királytól is érkeztek levelek a nápolyi királynéhoz, főurakhoz és a polgársághoz, jelentvén megkoronáztatását. A miért ismét nagy kivilágitás és ünnepélyek valának Nápolyban. A február 18-ára eső vasárnapon a nápolyi polgárok lóháton és gyalog Margit királynő üdvözletére mentek a Castell Nuovoba. Hasonlóképen cselekedének a czéhek is. Valamennyit megelőzték a capuai és nidoi nemesek. És vala nagy öröm és általános ünnepség. Firenze városa is küldöttséget menesztett Budára és Nápolyba. Ez utóbbiakhoz csatlakoztak a Nápolyban lakozó firenzeiek letakart lovakon, selyem ruhában. Este pedig fáklyás menet volt. Hasonlóképen cselekedtek a genovaiak. Margit királyné, mintegy viszonzásul ennyi megtiszteltetésért, kiséretével, kilencz fehérbe öltözött főrendü hölgygyel végig lovagolt Nápoly utczáin. Karjaikon aranyos szalagokat viseltek.

Még márczius 1-én is Standardo Jakab, Caracciolo Jakab és Minutulo Miklós Nápoly főutczáján lovagjátékot, disztornát rendeztek, mely alkalommal zászlóikon diszül magyar czimert viseltek. Pedig ekkor már gyásztort ülhettek és halálfőt viselhettek volna zászlóikon.

Az olasz és német krónikások, kik Kis-Károly catastrophájával sokat foglalkoztak, habár a dolog lényegére sokszor megegyeznek, a körülményekre nézve egymástól eltérnek. Gataro, a padovai történetiró, kinek ez alkalommal nyilván földije, Scrovegno Jakab volt a kutfője, legbővebben adja elő az eseményt és kiterjeszkedik annak okaira is, midőn azt állitja, hogy az új király egyenlően akarván igazságot szolgáltatni mindenkinek, kénytelen volt azok ellen fordulni, kik Lajos halála után illetéktelenül állami és egyéb javakat ragadtak magukhoz. Ellenkezésbe jövén ily módon a nagyokkal, ezek gyülölni kezdék Károly királyt, uralma ellen fondorkodtak és sokan átpártoltak a királynőkhöz.


Kis Károly oklevelének kezdősorai.
Olvasásuk: Karolus dei gratia Ungarie, Jer(oso)l(y)m(e) et Sicilie necnon Dalmatie, Crouacie, Rame, Seruie, Galicie, Lodomerie, Comanie Bulgarieque rex, Provincie et For | calg(e)rii ac Pedimontis comes, universis p(rese)ntes litt(er)as inspecturis, tam p(rese)ntibus qu(am) futuris. Gratis et m(er)itis ad collationes beneficas ex debito naturalitatis astringim(ur), sed | illis propensius rependium n(ost)re munifice liberalitatis persolvimus, qui gratum nobis exhibueru(n)t obsequium, prebendo aliis laudabilis imitationis exemplum. San(e) | attendentes sincere ac constantis devotionis et fidei merita, quibus vir magnificus Stephanus Vegle et Modruxii comes, affinis et fidelis noster dilectus erga maiestatem |
Az 1386 január 22-én kelt oklevél eredetije a horvát orsz. levéltárban

A királynék udvarában a legnagyobb kétségbeesés uralkodott; a megrémült Erzsébet és Mária el voltak reá készülve, hogy Károly elfogatja őket és életüket kezdték félteni a trónbitorlótól. Látva, hogy a hangulat az új király ellen irányúl, nem késtek azt a maguk részére felhasználni. Hogy az életöket fenyegető veszélyt megelőzzék, Garai Miklóssal és más országnagyokkal erőszakos föllépésre határozták el magukat.

Február 7-ét irták, midőn a királynék, Gataro szerint, értésére adták Károly királynak, hogy mindenképen beszélniök kell vele. Szokása levén gyakori látogatásokat tenni a királynőknél, elment az nap is reggeli kilencz óra körül, s oda érkezvén, a királynők egyedül a királylyal visszavonultak egy terembe, mindhárman beszélgetvén. A királynők környezetében leghivebb embereik voltak: Garai Miklós, Forgách Balázs, Alsáni Bálint bibornok, Bebek György és fia Imre, a ki bár Károly királytól elfogadta az országbirói méltóságot, nem szünt meg tovább szolgálni a királynőket.

A tanácskozás javában folyt a belső teremben, midőn Forgách Balázs benyitott, köpenye alatt rövid kardot1 tartva a kezében. Mintha fontos ügyben érkezett volna, egyenesen az egymással beszélgető fejedelmi személyek felé tartott, és midőn közelébe jött Károly királynak, reá emelte fegyveres kezét, teljes erővel fejére sujtott úgy, hogy keresztül vágta koponyáját egészen le a bal szeméig. A zajra a többiek is berohantak és a királynők és a király emberei között heves dulakodás volt a királynők szobájában, mely alkalommal a Naccarellának nevezett Dentice Ferencz is megsebesült. Forgách Balázs oly sulyos sebeket kapott, hogy életben maradása még 3 hét mulva is kétséges volt.2

Károly király három vágást kapott: egyet képére, kettőt fejére; az egyik – ugy látszik, a Forgách Balázstól eredő legelső vágás – balszemétől is megfosztotta.

A megsebesitett királyt az éjszaka hetedik órájáig a palota egyik szobájában őrizték, azután pedig, Erzsébet királyné parancsára, azokkal együtt, a kik vele maradtak, elzárták. Az utczákat ez alatt fegyveres csapatok járták be, magával Garaival s a királynő pártján levő főurakkal élükön, kik Mária királynőt éltették. A várat Károly emberei, Barbiano és Naccarella tartották kezükön, de a királynék pártján állott nép becsődült a várba. Az ellenállás hasztalan volt; csak a vár főerőssége, a torony tartotta magát, melyet Scrovegno Jakab a padovai számszeresek élén sietett védelmi állapotba helyezni.

A városban és városon kivül ez alatt hire terjedvén Károly király balesetének Csáktornyai István vajda és Horváti János bán fegyveres csapataik élén bejárták az utczákat, Éljen Károly király, halál a királynőkre! kiáltással az egész várost körülvették s egész éjjel fegyverben állottak. De Horváti látván, hogy hiábavaló minden erőködése, február 8-án reggel Zágráb felé vette utját és kétségbeesve sorsa fölött, Tvartkó karjaiba vetette magát. Innentul egyesült a lázadók két, különnemü csoportja: a Tvartkóék nagy szláv eszmével telitett tábora a magyar forradalmi csapattal, mely utóbbinak egyik főeszméje az lehetett, hogy Tvartkót levervén, az ország integritását helyreállitsa és a magyar állam hatalmát növelje.

Nehány nappal később Károly királyt, kit az orvosok folyton kezeltek, arra kényszeritették, hogy elhagyja szobáját, személyesen elmenjen a nevezett erősségbe és megparancsolja Scrovegno Jakab mesternek, hogy a tornyot adja át Garai Miklós grófnak, mit az meg is tett, mire az erősség Garai Miklós gróf kezére került.

Február 14-én Károly király nem érezvén magát biztonságban Budán, mondá a királynőknek, hogy el akar menni Visegrádra, mert ott jobb a levegő a fejfájás ellen, mint Budán. A királynők hozzá járultak e kivánsághoz és elkisérték Károlyt Visegrádra. Oda érkezvén, orvosokért küldöttek, kik másnap meglátogatván a királyt, oly szert adtak be neki, mely a beteget öt napon át igen meghajtotta, minek következtében sebe is nagy fájdalmat kezdett okozni és erejét is hanyatlani érezte annyira, hogy közel látszék a halálhoz. Fölismervén állapotát Károly király, hozzá fogott ügye rendezéséhez. Apulia trónjának örökösévé László fiát tette, kit Naccarella gondjaira bizott. Hasonlóképen ennek gondjaira bizta leányát, Johanát, feleségével, Margit királynéval egyetemben.

E rendelkezés arra mutat, hogy olasz hívei, valószinüleg kutfőnk Scrovegno lovag is, Károly király körében maradtak.

Végső rendeletét megcsinálván, – folytatja Gataro – noha Orbán pápa által ki vala közösitve, az egyház szentségeit kérte; meggyónt, megáldozott s az estei krónika szerint, február 24-én, a siciliai szerint 27-én kiadta lelkét.

Temetése körülményeiről IX. Bonifácz pápának az esztergomi érsekhez Rómából, 1391 február 3-án intézett bullájából értesülünk: Néhai Károly királyt – irja a pápa – jóllehet közvetlenül halála előtt töredelmének nyilvános jelét adta, mégis azon ürügy alatt, mert boldog emlékü VI. Orbán pápa által ki volt közösitve, nem temették el egyházi szertartással, hanem a visegrádi előhegyen fekvő szentendrei benedek-rendi monostor közelében valamely házba eltették, de még el nem hantolták. Azért fiának, László siciliai királynak folyamodására elrendeli a pápa, hogy az érsek ha rövid uton beszerzett értesüléséből kiderülne, hogy néhai Károly király csakugyan töredelmesen hunyt el, temesse vagy temettesse el a mondott monostor templomában.

Ez a február izgalomteljes hónapja volt Erzsébet királynénak. Míg az élet-halál harcz folyt Mária királysága érdekében, melylyel saját uralma is koczkára volt téve, ugyanakkor nyert – bár hasonlithatatlanul kevesebb izgalmak között – végleges megoldást másik leánya, Hedvig örökségének, a lengyel koronának sorsa.

Lengyelország ifjú királynőjének mindjárt a koronázás után hatalmas kérője jelentkezett Jagello litván nagyfejedelem személyében, kit a lengyel urak maguk szólitottak fel, hogy kérje meg a szép Hedvig kezét, vele megkaphatja Lengyelországot is.


Hedvig lengyel királyné.
Matejko János képe. A Perles Mór bécsi könyvkiadónál megjelent „Polens Könige und Herscher” czimű diszmunka reproductiója után

Jagelló, kitől a lengyelek legelőbb remélhették, hogy a Nagy-Lajostól vissza foglalt orosz részeket, Galicziát és Lodomeriát megszerzi, kinek vitézsége és pazar bőkezüsége mellett oly nagy volt a népszerüsége, hogy Lengyelországban teljesen biztak hatalmához, 1385 elején fényes követséget küldött Krakóba, hogy a királynő kezét megkérje. A követség tagjai, Jagelló már megkeresztelt öcscsei és rokonai, január 18-án a királynő szine elé bocsáttatván, előadták, hogy ha a királynő elfogadja küldőjük ajánlatát, ő és minden más pogány testvére, az összes litvai főurakkal és néppel a római katholikus egyház kebelébe tér; Litvániát és az orosz tartományokat örök időkre egyesiti Lengyelországgal; minden kincsét és tehetségét e két birodalom javára forditja; Lengyelországnak visszaállitja régi területi nagyságát; a lengyel foglyokat, melyek a litvaiak kezébe kerültek, szabadon bocsátja, és készséggel megfizeti a 200,000 forintot, a mennyi Vilmos osztrák herczegnek jár azon esetre, ha a vele kötött házassági szerződés felbomlik.

Fényesebb ajánlatot aligha tett leánykérő követség. Hedvig, körülvéve országa főuraitól, mégis azt felelte, hogy kezéről, mely másnak van eligérve, ő nem rendelkezik, és a követeket anyjához küldötte.

Erzsébet nehéz helyzetbe jutott a litvaiak ajánlatával szemben. A mennyire lelkébe láthatunk, egyik leendő veje se volt ínye szerint. Akkor, midőn csöpp leánykáit eljegyezték, mert anyósa, az idősb Erzsébet még élt, neki kevés szólást engedtek a választáshoz. Fenhéjázó asszony létére a másodszülött cseh királyfi neki határozottan nem kellett; hogy a még alább álló osztrák herczeg szive szerint volt-e? abban is kételkedünk.

Német is volt mind a kettő, kiket szintén nem nagyon látszott szivelni. Hanem a főpapok, főurak, sőt városok nagyon lekötötték szavukat az osztráknak, a kivel nem igen akarhatta ellenségei számát növelni. Tehát se nemet, sem igent nem mondott, hanem a felelősséget a lengyelekre háritotta, kik iránt – úgymond – a legjobb indulattal viseltetik. Végezzenek a krakói főpapok, főurak akképen, a mint azt a kereszténység s a maguk javára leghasznosabbnak látják. Ez egyébként világos beszéd volt, melyet István csanádi prépostnak és Kazai László pataki várnagynak, kiket követségben küldött a nagyfejedelemhez, se Krakóban, se Vilnóban nem kellett bőven értelmezniök.

A lengyel urak megint gyüléseztek és követeiket, kik Budán jártak a litvaiakkal együtt, elküldötték Jagellohoz Vilnóba. Itt augusztus 14-én irásba foglalták mindazt, a mi az év elejétől fogva történt és iratukat megküldötték a magyar királynőnek. Midőn azonban Krakóba visszaérkezének, nagy meglepetésükre ott találták Vilmos osztrák herczeget, kikövetelte, hogy jegyesével összekelhessen.

Lipót osztrák herczeg, Vilmos atyja, ugyanis értesülvén a litva-lengyel követség eredményeiről, legott lesietett Budára és sürgette, hogy a házassági szerződést, melyet gyermekeik iránt Lajos királylyal kötött, végrehajtsák. Erzsébet, kit ekkor már teljesen elfoglaltak az otthoni zavarok, vele sem ellenkezett, hanem leányával a királynővel, Garai Miklóssal és Demeter bíborossal egyetemben kijelentette, hogy a házassági szerződést, melyet boldogult férje Lipót herczeggel kötött, megtartja; a házasságot Vilmos és Hedvig közt legkésőbb augusztus 15-éig, vagyis Nagy-Boldog asszony napjáig elhalasztja, megbizván László oppelni herczeget, hogy e határozat végrehajtásáról gondoskodjék. (1385 július 27.) Viszont Lipót herczeg is levelet adott magáról, hogy mihelyt fia egybekelt Hedviggel, azonnal lefizeti a 200,000 forint hitbért, illetve gondoskodik, hogy annak tiz százalékos kamatai menyének kijárjanak, és igéretet tesz, hogy halála után Vilmos az osztrák herczegségekből és uradalmakból az őt megillető részt örökölni fogja.


Hedvig királyné billikoma.
A drezdai kir. kincstárban.
Fénykép után

A dolgok e fordulata nem tetszhetett ugyan sem a lengyeleknek, se Jagellonak, de annál inkább tetszett Hedvignek, ki gyermekkorában Vilmossal nevelkedvén, a szelid fiut igen megszerette. Mit törődik egy serdülő leány a politikával, ha szive meg kezd nyilatkozni. Midőn tehát arról értesült, hogy anyja is Vilmos mellett nyilatkozott, hihetünk Dlugosznak, hogy bizalmas emberét Bécsbe küldötte Vilmoshoz és meghivta Krakóba.

Vilmos is hallgatott szivére és tekintélyes kisérettel, váratlanul a lengyeleknek, beállitott Krakóban. A várba ugyan nem bocsátották, s e miatt az alsó városban kellett szállást fogadnia, de a királynőt nem gátolhatták abban, hogy udvari hölgyei kiséretében ne találkozzék gyermekkori barátjával a minoriták étkezőjében, hol aztán a mindkét nemü fiatalság szinte naponkint vig órákat töltött.

Nagy-Boldogasszony napja is közeledett, el is múlt, de az oppelni herczeg nem találta alkalmasnak, hogy sürgesse az egybekelést. Neki is az feküdt érdekében, hogy ne ellenkezzék a lengyel közvéleménynyel, ne kellemetlenkedjék Jagelloval, hisz hűbérese volt a lengyel koronának. Ellenkezőleg 1386 január 12-én azon nyilatkozatot tétette Jagello előtt maga és a többi lengyel nagyok nevében, hogy a nagyfejedelmet Lengyelország királyának és Hedvig férjének már megválasztották, mely választásukat a február 2-án Lublinban tartandó országgyülés meg fogja erősiteni.

E közeledő veszedelemmel szemben Vilmos herczeg arra határozta magát, hogy barátai segitségével a krakói várba lopódzott. Hogy mennyire haladt a szerelmesek viszonya azon két hét alatt, míg Vilmos Hedvigje közvetlen közelében tartózkodott, arra nézve eltérők a tudósitások. Annyi azonban kétségtelen, hogy Vilmos herczeg csak Hedvig halála után érezte magát feljogositva arra, hogy nősüljön, feleségül vevén Johannát, Kis-Károly leányát.

Midőn azonban a várnagy megtudta, hogy Vilmos herczeg a királynőnél tartózkodik, menekülnie kellett. Mondják, Hedvig maga bocsátotta le kosárban a várfokon.

Ezalatt Jagelló fényes kisérettel közeledett Krakó felé. Mindenütt kitörő örömmel fogadták. És Hedvig, a tizenhárom éves leányzó ott állott tanácstalan. Magyarországon a zavar tetőpontját érte. Kis-Károly, mint láttuk, akkor fosztotta meg nővérét, Máriát, Magyarország koronájától. Anyjától tehát és nénjétől tanácsot nem kérhetett. Eléggé magyarázhatták neki, mekkora érdeme lesz Isten előtt, ha egy egész pogány nép az ő közreműködésével megkeresztelkedik, mily nagy hasznát látja Lengyelország, az ő országa a hatalmas nagyfejedelem szövetségéből. Ezt nyilván meg is értette; de még azt is akarta volna tudni, szép-e Jagello? S miután egy a litvai nagyfejedelem elé küldött bizalmasa ez iránt megnyugtatta, megadta magát.

Jagello 1386 február 12-én tartotta bevonulását Krakóba. Hedvig világhirű szépsége, a mint hivei: oppelni László és masoviai Ziemovit közt megjelent, elbűvölte. Másnap dús ajándékokat tett le szive bálványa lábaihoz és már február 18-án megkeresztelkedett ő és hitetlen vagy félhitü rokonai. Jagelló Ulászló nevet nyert a szent keresztségben. Február 18-án egybekelt Hedviggel; márczius 4-én fejére tették a koronát.

Mikor Mária visszanyerte Szent-István koronáját, Nagy-Lajos másik leánya ugyanakkor jeles férjet kapott, keresztanyja lett a litvai népnek és Lengyelország nagyságának a Jagellok alatt megalapitója.3

A kiállott veszedelem és szenvedett izgalmak Erzsébet királynét elnézőbbé igen, de nem tették bölcsebbé. Leánya, Mária királynő által a sebeiből alig lábbadozó Forgách Balázst Gimes várával, mely Csák Máté halála után szállott a koronára, s annak nagy kiterjedésü, Nyitra, Bars és Esztergom vármegyékben fekvő uradalmaival, jogaival és élvezményeivel jutalmaztatta meg; az udvarból számüzött urakat, köztük a Czudarokat ismét szivesen látta, Czudar Imre is visszakerült Imolából az erdélyi püspöki székre; a Károlyhoz szegődött árulók nagy részének is megbocsájtott, azaz türte, hogy méltóságaikat tovább viseljék, valószinüleg alkalmas időt várva, míg egyenkint elbánhatik velök. De hogy a kormány gyeplőit kezéből kiadja, Zsigmondot, a királynő férjét, királylyá koronáztassa, arra rávehető nem volt semmi áron. Viszont Zsigmond minden áron úr akart lenni Magyarországon. A sereggel, melyet Károly ellen gyüjtött, az országba jött és már Győr közelében táborozott, hogy jogainak érvényt szerezzen. Vele voltak Venczel cseh király, Józsa és Prokóp morva őrgrófok, és a dolog oly szint kezdett ölteni, hogy Zsigmond második Károlylyá növekszik.


Kezdősorok a Forgách Balázs részére adott oklevélből.
Olvasásuk: Nos Maria dei gratia regina Hungarie, Dalmatie, Croa… | carissimo felicis recordat(i)onis debitum nature exsolvente … | linum ipsius olim genitoris n(ost)ri in regem regni n(ost)ri Hungarie … | et iniunxissent ac sceptro regiminis ipsius regni n(ost)ri insignu(m) … | pacis tranquillitate tenentibus et ipsum gubernantibus; ecce qui … | lum infidelium verbis allectus et sermone mollitus tanq(uam) prodit(i)o … | monit(i)onem ip(s)orum rebellium n(ost)rorum infidelium fecit coronari, nosq(ue) … |
Az 1386 február 29-én kelt oklevél eredetije a gróf Forgách család levéltárában, a Magyar Nemz. Múzeumban

A királynők megijedtek és a cseh királyt kérték meg közbenjáróul, hogy a közöttük és Zsigmond közt fenforgó viszályokat kiegyenlitse. Venczel elfogadta ez ajánlatot és miután a királynőknek szabad jövést-menést és Győrben biztos tartózkodást igért, a királynők megjelentek Győrött. Kiséretökben érkezének: Demeter esztergomi és Bálint pécsi bibornokok, Péter váczi és János csanádi püspökök, Csáktornyai Laczkfi István volt vajda, Zámbó Miklós királyi tárnokmester, Czudar Péter volt bán, Szécsényi Frank, Bebek Detre és Drág máramarosi vajda.

A királynők május 1-től 12-ig tartózkodtak Győrött, a béke okiratok legalább ezen keletet viselik. A fő, de titkos okirat az, melyben Mária és Erzsébet királynők megigérik Venczel királynak, hogy az ő akarata ellenére Zsigmondot nem engedik megkoronáztatni Magyarország királyává. Ezzel szemben kétségtelen, hogy Venczel ez engedmény ellenében szintén állitott ki kötelezőt, melyben biztositotta a királynőket, hogy ellenökre nem fogja sürgetni Zsigmond megkoronáztatását. Azonban ezen oklevél nem maradt korunkra. Azután egy külön okiratban megkérték a királynők Venczelt, hogy békebiró legyen egyrészről köztök, más részről Zsigmond a Mária férje, Józsa és Prokóp morva őrgrófok közt a következő pontokban: hogy kibékitse Zsigmondot az egyházi és világi magyar urakkal, kikkel haragot tart; hogy kötelezze őt az ország szabadsága és törvényes szokásai tiszteletben tartására; hogy a békét helyreállitsa a háborgó országban; hogy biztositsa Erzsébet hitbérét, javait és jövedelmeit azon levél értelmében, melyet férjétől, Lajos királytól kapott; hogy rendelkezzék a fölött, miszerint Mária újból átadassék Zsigmondnak egybekelés végett.

Ezek ellenében Zsigmond, Józsa és Prokóp követelései, szintén megbizván Venczel itéletében, ezek valának: Zsigmondnak adják vissza Máriát; róla állásának megfelelőleg gondoskodjanak, nevezet szerint, hogy az Ausztriával és Morvaországgal szomszédos várakat birhassa; adósságait fizessék ki; a Vág és Duna közötti országrészt a morva őrgrófoknak adják át, a mint ezt Zsigmond nekik levélben lekötötte; az adományos leveleket is, melyeket párthiveinek adott, erősitsék meg és bocsássanak meg azon magyar főuraknak, kik őt eddig pártolták.

Mire a békeszerző Venczel király 1386 május 12-én a következő egyezséget hozta létre: Béke legyen a felek: Mária, Erzsébet, Zsigmond, Józsa és Prokóp, valamint összes párthiveik közt. Az adományos levelek, melyeket a felek egyes országlakóknak adtak, mint érvénytelenek visszaadandók. Az ország szabadságát egyik félnek sem szabad megsérteni. A kárt, melyet eddig szenvedett, türje kiki békén. Erzsébet királyné hitbére biztositásáról külön levél adatik ki. Zsigmond ellátása czimén megkapja Vasvármegyét, Trencsén várát és mindazon osztrák és morva határszéli uradalmakat, melyeket hajdan István herczeg, Lajos király öccse birt; a mit még ezenfelül akar, az iránt Venczel király fog határozni. Zsigmond feleségével, Mária királynővel lakhatik mindenütt, a mint ez férj és feleség közt illik. Adósságait kifizetik az ország jövedelméből. Józsa és Prokóp a Duna és Vág közeért, melyet magoknak megszereztek, kárpótlásul jövő évi november 11-ig kétszázezer forintot kapnak, mely összeget, miután Pozsonyban, Nagyszombatban vagy Semtén kifizették, a mondott országrész átszármazik Zsigmondra.4

A béke ekképpen Zsigmonddal legalább papiron helyreállván, a királynők Győrből Budára visszatértek s immár arról tanakodhattak, miképpen lehetne a szlavón vidéken mindinkább gyarapodó zavargásokat lecsendesiteni? Horváti János ugyanis és öcscse, László, Kis-Károly catastrophája után csatlósaikkal és más elégületlenekkel Zágrábba menekültek testvérökhöz, Pál püspökhöz, azon kényszerü szándékkal, hogy Tvartkó bosnya királylyal – kinek főembere Palisnai János, a keresztes vitéz, velök tartott – egyesülve, a fegyveres lázadás zászlaját kitüzik. Pál püspök e czélra eltékozolta a zágrábi egyház javait, kincseit és egyházi szereit, hogy zsoldosokat fogadjon, kik Ivanics szigetéről, a püspök jószágáról szerte kalandozva raboltak, pusztitottak, elfoglaltak városokat, sőt egész megyéket. Főleg Gara (ma Gorján Verőcze, akkor Valkó vármegyében) várára vágyódtak, Garai Miklós székhelyére, melyben a volt nádor gazdagságát, kincseit összehalmozta.


Zsigmond őrgróf nagy pecsétje.
Zsigmond vágtató lovon ül, pánczélban, fejét zárt sisak fedi oromdíszként sasszárnynyal, jobbjában kardot tart, a baljában tartott pajzs négyelt mezejében a cseh oroszlán és a Luxemburg (brandenburgi) sas ismétlődik. A lovat földig érő takaró fedi. A körirat: S(igillum) • SIGISIMUNDI DE BOHEMIA D(e)I GRA(tia) MARCHIONIS BRANDENBURGEN(sis).
A Magyar Nemz. Múzeum levéltárának gipszlenyomatáról rajzolta Mühlbeck Károly

A királynők megemlékezhettek arról, hogy harmadfél év előtt mily könnyű szerrel csöndesitették le a kedélyeket, és most is azt remélhették, hogy kegyelmekkel, adományokkal ez ismét sikerülni fog nekik. Julius közepén elindulának Budáról Gyakovár (Diakó), a bosnya püspökség székhelye felé. Kiséretökben nem kevesen valának főpapok, országnagyok, vitézek, főurak, előkelő nemes asszonyok és kisasszonyok; kiket névszerint megemlithetünk, a következők: Garai Miklós a volt nádor két növendék fiával: Miklóssal és Jánossal, valamint unokatestvéreivel: István fia Pállal, Pál fia Jánossal és Botos Gergelylyel, a Kereszturi András fiával; Forgách Balázs, a királyi főpinczemester, Nevnai Treutel János, néhai Alsáni János bán fia Pál mester, s ennek fiai: László és Miklós; Kanizsai János fia István, Ákos bán fia Miczk, Korogyi Fülpös fia István mácsói bán és Maróti István.

Gyakovárban egy-két napig megpihenvén, alighanem azért, mert hirét vették, hogy a lázadók őket itt meg akarják, támadni a királynők és kiséretök július 25-én, szerdán, Szent-Jakab apostol napján, korán reggel elindultak Gara felé, hogy ott a nádor jól megerősitett várában nagyobb biztosságban lehessenek, midőn Garához közel az országuton Horváti János, Palisnai János keresztes és társaik5 vezérlete alatt megszámlálhatatlan fegyveres nép lándzsával, karddal és íjakkal őket váratlanul megrohanta.

Garai Miklós fiaival, rokonaival és csatlósaival, Forgách Balázs, Kórogyi István és a többiek, kiket névszerint emlitettünk, vitézül védték a királynőket, minthogy ezek kocsija körül folyt leginkább a harcz; de a sokasággal szemben elégtelen volt erejök. Forgách harczolva elesett, legott a királynők láttára le is nyakazták; Garai Pál fia, János, szintén elesett, őt is lefejezték; Botos Gergelyt leszurták; Garai István fia, Pál, sulyosan megsebesült és fogságba került, azonképpen Garai Miklós, a nádor ifjabbik fia, míg a másik gyors futással menekült; fogságba kerültek még többé-kevésbbé megsebesülve: Alsáni Pál két fiával, Treutel János, Kanizsai István, Ákos fia Miczk, Kórogyi István és Maróti János. Leghősiesebben a nádor védelmezte urnőit. Leugorva lováról, hátával a királynők hintajának támaszkodva osztogatta a csapásokat. Lándsával, karddal nem mertek hozzá közeledni, nyilakat lőttek reá, de ő azokat, mint a nádszálat tördöste testébe, nehogy gátolják. Végre valaki hátulról, a kocsi alól rántotta le lábáról. Arczczal bukott a földre, a tömeg rárohant, fejét vette s azt azon véresen dobta a királynők hintajába.

Levervén immár kiséretét, a dühös hadi népség a királynőknek esett, megfosztotta őket drága ruháiktól, ékszereiktől, tömérdek kincsöktől, podgyászoktól és előbb a zágrábi püspökség Gunach várába, azután Ujvárba (Novigrádba) vitték, a fogoly főurakat pedig Pozsega várába, Orjava várba, Csáktornyába és Pachytelbe (Petenyevára?) zárták, hol kezükön, lábukon és nyakukon megvasalva tartották.6

A meggyilkolt három főur fejét, Garai Miklósét, Forgách Balázsét és Garai Jánosét,7 Pál zágrábi püspök Nápolyba szállitotta. A fejeket szamaras kárén körülhordották Nápoly utczáin, aztán szemlére kitették Nápoly piaczán. ( 1386 szeptember 16.)

A nápolyi királyi család mindekkorig kétségben volt Károly király haláláról. Bizonyosságot Pál zágrábi püspöktől és a vele érkezett magyar uraktól nyertek. Margit királynő daczára annak, hogy Nápoly egyházi tilalom alá volt rekesztve, ünnepélyes gyászmiséket mondatott férjeért. Fia László pedig, midőn tudatta az ország lakóival atyja szomoru végét, azzal biztatta őket, hogy nemsokára boszut fog állani haláláért.


Zárókő a pozsonyi városházán.
Sisak, oromdiszében két strucztoll között a patkót rágó struczczal.
Rajzolta Cserna Károly


  1. A fegyvert, melylyel Forgách a királyt megsebzette, a magyar hagyomány kivétel nélkül csákánynak nevezi, talán azért, mert a bicellus szót Parizpápai szótára csákánynak forditja. De a magyarositás téves, vagy későbbi gyakorlatról tanuskodik. Bicellus, amelyet Mária királynő világosan, mint a Kis-Károly ellen használt fegyvert emliti, azon rövid kard volt, melyet a XIV. századbeli urak és vitézek rendesen viseltek, mint az több egykoru képen látható.[VISSZA]
  2. L. „Ifjabb Erzsébet királyné” czimű értekezésemet. Századok i. h.[VISSZA]
  3. L. id. értekezéseimet a Századok 1895. évfolyamában.[VISSZA]
  4. Cod. Diplom. et epist. Moraviae, XI. 351–356. – Fejér, CD. X/1. 183.[VISSZA]
  5. Ezek közül Korpádi Jánost és Lászlót, valamint Szerdahelyi Koron Pétert emlithetjük.[VISSZA]
  6. A királynők elfogatásának ezen hű történetét Mária királynő maga irta le Debreczenben, 1387 szeptember 7-én kelt levelében (Fejér, CD. X/III., 313.), mely eddig történetiróink figyelmét elkerülte. V. ö. Hazai Okmt. VII. 434. – Gr. Károlyi cs. oklt. I. 546. – Fejér, CD. X/I., 333., 339., 343., 367., 426.[VISSZA]
  7. Magni comitis Ungarie et Fulcarii Balasii, qui percussit regem et tercius vocabatur Care Sanese. „Chron. Sicul. 65.”[VISSZA]