SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

VIII. FEJEZET.
A fölkelés diadala.

Bocskay szózata a magyar nemzethez. A felkelés terjedése. Basta távozik Eperjesről. Bocskay ügye Erdélyben. A fejedelemválasztás. Rákóczy Zsigmond Bocskay helytartója. Bocskay haditerve. Az alsó-magyarországi hadjárat. Érsekujvár ostroma. A török foglalásai. A dunántúli harcztér. A hajduk az osztrák tartományokban. Bocskay angyalai. A felkelés pénzügyi viszonyai. A fejedelem adományai. A hajdunemesitések. A hajduk kiváltságlevele. Letelepitésük gazdasági és honvédelmi jelentősége. A török szövetség. A magyar elem vezérszerepe Bocskay fölkelésében. Harcz az idegenuralom ellen. Bocskay erdélyi fejedelemsége. A szerencsi országgyűlés. Bocskay Magyarország fejedelemévé választatik. Querelae Regni Hungariae. Bocskay és a török. Lolla Mohamed. Bocskay a nagyvezér táborában. A töröktől kapott korona. Szövetség a portával. Az erdélyiek koronája

Abban az időben, midőn a király hiveinek csekély tábora Pozsonyban tanácskozott, Bocskay hatalma már katonailag is szilárd alapokon nyugodott s aránylag az ország messze vidékeire terjedt ki. Hajduinak vitézségéhez a nép lelkesedése járult s a két tényező egyforma sikerrel terjeszté birodalmát. De maga sem pihent. Mindenfelé szétmentek buzdító felhivásai: „Serkenjen fel immár kegyelmetek is és tekintse nemzetségünknek sok időtől fogván súlyos igáját. Vegye eszében kegyelmetek minden szabadságunknak megromlását és hazánknak naponkint való pusztulását és vesse le nyakáról a kemény igát.”1 Szózata gyujtó hatást tett, sikerei felbátoritották a népet. Sok helyen a lakosság maga fogott fegyvert s rá támadt a közelében levő németekre. Szatmár és Németi polgárai már 1604 deczemberben ostrom alá vették a várat s a benne levő német őrséget, melyet egy sereg oda menekült magyar támogatott, s erős harczok után a hajdúk támogatásával megadásra kényszeritették.2 1605 tavaszán a Kassa és Erdély közötti részekben alig egy pár vár volt még német kézen. Magának Bastának sem volt többé maradása a felvidéken. Ápril 7-ikén „pironkodva” távozott a hajduk korbácsütései alatt egészen megszelidült vezér, kinek fizetetlen csapatai nem akartak tovább harczolni.3 Hogy a város a hajduk kezébe ne kerűljön, nagy nehezen rávett egy cseh ezredet, hogy Eperjesen maradjon s esküvel igérte, hogy öt havi hátralékos zsoldját egy bizonyos időre megküldi. A csehek nem adtak többé Basta szavára s csak úgy akartak maradni, ha a polgárság is kezességet vállal. Ez megtörtént s Eperjes utóbb drágán fizette meg német rokonszenveit, mert Basta nem váltotta be szavát s a városnak kellett 60,000 frtot fizetni, de még mindig 30,000 frttal tartozott a zsoldosoknak. A hajduk csakhamar vivni kezdték Eperjest, valamint a többi felvidéki városokat, melyek hosszabb-rövidebb ellenállás után hódolatra is kényszerittettek s 1605 végén immár egész Felső-Magyarországon egyedül Tokaj és Várad volt német kézben.

E közben Erdély szintén végkép felszabadult az idegen járom alól. A király biztosai Szebenből a szászok s az oláh vajda segitségével megkisérlették ugyan az ellenállást. Bocskay Gyulafy Lászlót rendelte helytartójává s némi haddal küldte be, mely azonban megveretett. Mindazáltal Szeben kivételével a szászok is Bocskayhoz csatlakoztak, ki augusztusban megérkezett és Radul oláh vajdával szövetségre lépvén, a békét ismét visszaadta a sokat sanyargatott országnak. Ekkor mind a három nemzet fejedelmévé választotta Bocskayt, ki Rákóczy Zsigmondot nevezte ki kormányzóvá. Az ország nyugalmát a kétkulacsos Radul vajda zavarni szerette volna ugyan s „Bocskoros” István ellen bujtogatni kezdte a székelyeket. Rákóczy, a kormányzó azonban még idején neszét vette a dolognak s meghiúsitotta az üzelmeket.


Bocskay István.
Egykorú rézmetszet. Aláirása: STEPHANUS BOCHKAY DE KIS | MARIA, PRINCEPS TRANSSYLVA- | NIAE, PARTIVM REGNI HVNGARIAE DOMI- | NVS, ET SICVLORVM COMES. ANNO MDCV. A kép alján: Desumta inscriptis ex daleris argenteis ab ipso cusis. Ernst Lajos gyüjteményének eredeti példányáról

Bocskaynak 1605 elején az volt a szándéka, hogy hajduival azonnal elárasztja Alsó-Magyarországot és mielőbb a gazdag örökös tartományokba helyezi át a harcztért. Ott egyrészt pénzügyi segélyforrásokat kivánt magának nyitni, másrészt rémületet akart kelteni, hogy az udvart békésebb politikára kényszeritse. A felvidéki urak késői csatlakozása következtében azonban e tervét csak részben valósithatta meg. A Dunán inneni föld meghóditását vitéz hajdukapitányára, Rhédey Ferenczre4 bizta. Mezei hadainak fővezérévé nevezte ki, s Rhédey meghódoltatta Korponát, megkergette Kollonics német hadait, felgyujtotta Léva városát s elfoglalta Végles várát. A farsangon hajdui elözönlék Mátyusföldét, Nyitra és Trencsén megyék egy részét. April 16-ikán felgyujtotta Beszterczebánya városát, azután Zólyomot vivta, mely meg is adta magát. Mikor Basta Eperjesről Pozsonyba kezdett hátrálni, Bocskay utasította Rhédeyt, hogy 7000 magyar és 4000 török haddal üldözőbe vegye. Ezt megtette ugyan, de nem harczolt meg Bastával, hanem Nyitra városát, utóbb (június 18-ikán) a várat, melyet Forgách püspök sokáig vitézül védett, valamint az erős Galgócz és Trencsén várakat hódoltatta, s május 4-ikén Nagy-Szombatot szállta meg. Pár hónap alatt ura lett az egész Alsó-Magyarország Dunán inneni részének Pozsonyig, sőt a Csallóköznek is, mig más csapatai Alsó-Ausztriába, Morvába, Sziléziába törtek. Basta nagyobb baj nélkül érkezett ugyan május 5-ikén5 Pozsonyba, hol Bécsből erősitést kapott, a többek közt 1000 holsteini lovast. De a hajduk valósággal e várhoz szegezték, ott folyton zaklatták, csipdesték s noha nem birták a várost megvenni, Bastának is lehetetlenné tették, hogy az ostromolt várakat fölmentse, melyek egymásután hódoltak meg. Május 28-ikán Rhédey már a nagyon erős Érsek-Újvárt kezdte vivni. A magyar had, mely főleg könnyű lovasból és hajduból állt, megfelelő tüzérség és ostromszer nélkül, a várvivásra sokkal kevésbbé volt alkalmas, mint a nyilt mezőn való harczra. Kellő felszerelés hiányában a nagy várakat, ha azokat elszánt őrség védte, rendszeres ostrommal nem tudta megvenni s nem is a rendes vivásra, hanem a körűlzárolásra, a kiéheztetésre fektette a fősúlyt. Ez pedig hosszú időt, például Tokajnál és Váradnál jó másfél esztendőt igényelt. Érsekújvár ostroma szintén hónapokig elhúzódott. Vezetését később Rhédey Homonnay Bálintnak adta át, kihez nagyobb török had csatlakozott. A várbeli magyarok és németek vitézül ellenálltak s Érsekújvár nem is fegyverrel vétetett meg. Időközben a török a Bocskayval való megegyezés ellenére a maga kezére kezdett dolgozni és foglalást tenni. A vallonok eladták neki Visegrádot, mire Esztergomot kezdte vivni, honnan Öttingen német kapitány a magyarokat, kikben gyanakodott, kiküldte. Öttingen azonban elesett a harczban s Dampierre gróf lett utóda. De tisztei és altisztei az ellenséggel összeköttetésbe léptek, a számra igen tekintélyes őrséget felbujtották s a várat „inkább anyagi előnyök és pénz miatt, szabad akaratból”, október 3-ikán átadták Lolla Mohamed nagyvezérnek.6 Esztergom török kézre jutása a magyarokat, valamint Mátyás főherczeget egyaránt megijeszté, mert azt egyikük sem akarta, hogy küzdelmüket a török aknázza ki s hatalmába keritse az ország főhelyeit. Minthogy pedig Érsekújvár ostromában nagyobb török sereg is részt vett, melyet az esetre, ha a vár fegyverrel vétetik meg, onnan eltávolitani nem lehetett volna, a főherczeggel titkos tárgyalások indittattak, hogy Érsekújvár a magyaroknak adja meg magát. Azon kötelezettséggel, hogy a magyarok bizonyos idő múlva visszabocsátják, a főherczeg csakugyan elrendelte a vár átadását, mi október 17-ikén megtörtént. Homonnay, noha a titkos alkuról semmit sem tudott, nagy nehezen ugyan, de mégis kizárta a várból a törököt.

A dunántúli magyarsághoz Bocskay még 1605 tavaszán felhivást intézett a csatlakozásra. Midőn Némethy Gergely vezetése alatt a hajduk megjelentek e vidéken, Sopron s nehány erősség kivételével az egész földet meghódoltatták, ámbár a Zrinyiek, Batthyányak, Draskovicsok a király pártján küzdöttek s hóditásaik egy részét visszavették a hajdúktól. A törökkel szaporodott hajduk azonban ellepték a szomszéd örökös tartományokat is. Ausztriában a Bécs közelében levő császári kerteket feldúlták. Stiriában olyan rémületet keltettek, hogy Mária főherczegné rokonaihoz, Miksa és Ferdinánd bajor herczegekhez fordult sürgős segélyért,7 Támadásaik májusban kezdődtek, mikor 4000 hajdu tört be, elfoglalta Feistriz várát s elpusztitotta a szomszédos vidéket, május 27-ikén pedig Hohenbruckot több faluval fölperzselte, Feldbach ellen fordult, Fürstenfeld városát is elfoglalta s Burgau városát dúlta. A betörések egész éven át ismétlődtek s roppant pusztulást okoztak. Egyedül Fürstenfeld polgárai 27,121 forintra tették ez évi kárukat.8

Bocskay mindezt a fényes sikert „angyalai”-nak – igy nevezték magukat – köszönhette. Rendes szolgálatában csak 9252 hajdu állt. De ezenkivül volt még vagy 15–20,000 foglalkozás nélküli, mindenféle szökött, a háború dúlásai által lakóhelyéről elűzött jobbágy, szedett-vedett nép, kiket még a fejedelmi hajduság is le igyekezett rázni nyakáról,9 noha sokszor kitűnő szolgálatot tettek neki s a nemzeti ügynek. De minden vitézségük mellett sem voltak eléggé fegyelmezve, fizetésük, ellátásuk nem szabályszerüen történt, sőt nagyobb részük egészen a zsákmányolásra volt utalva. Vitézségükkel csak féktelenségük állt egy szinvonalon s roppantul dúlták ama vidékeket, a hol megjelentek, kivált a főpapok, s az ellenpárti urak jószágait. De mást sem kíméltek. Illésházyné irja róluk: „Bizony, hogy ők valahol voltak, megmutatták, hogy istennek ostori. Árvában nagy károkat tettek, Liptóságot is úgy hagyták, mint egy megszedett szőlőt.”10 Bocskay igyekezett soraikba rendet hozni, rablásaiknak gátat emelni, sőt egyik legjelesebb vitézét, Lippai Balázst megölette, mert máskép nem birt vele, szilajságát máskép meg nem fékezhette. Ezzel azonban épen nem orvosolta a bajt, melyet addig, mig a háboru tartott, általában merő lehetetlenség volt megszűntetni. „Isten látja, – irta Bocskay ez ügyben – semminek okai nem vagyunk, mert ha lehetne, az egész hajduságot csak a magunk kebelében, vagy markunkba szoritanánk, hogy senkinek terhére ne volnának. De ilyen változás közönségesen soha kár nélkül nem lehet. Ha oly jó szél találkozott volna valahonnan, a ki hirünk nélkül a német császár erejét kifútta volna Magyarországból, talán úgy kár nélkül helyére tudtuk volna hitünknek s nemzetünknek szabadságát állitani. De hogy haddal kellett azokat innen kivernünk, akik minket rontottanak, kárral kellett annak meglenni, kit a következő jóért el kell mindnyájunknak szenvednünk.”11

Bocskaynak teljesen igaza volt, mert háborut nem lehetett viselni anélkül, hogy a harcztér szinhelyén lakók meg ne érezzék hatását. A katonának kenyér kellett s ha azok, a kikért harczoltak, nem gondoskodtak róla, úgy segitett magán, a hogy tudott, s a lakosságon élősködött. Bocskay mindent elkövetett ugyan, hogy emberségre, fegyelemre szoktassa a rakonczátlanokat. Viszont azonban csititotta, néha erélyesen megrótta az urakat és vármegyéket, kik örökösen panaszkodtak nála katonáira. Sőt egy izben azzal fenyegetőztek, hogy maguk támadnak a hajdukra. Bocskay megütközve felelte nekik, hogy bizony furcsa lenne, ha „szénájokért, szalmájokért s egy nehány tehenökért” arra a hadra támadnának, mely „hitökért s a törvények szabadságáért vív”.12

A baj kutfeje ekkor is ott volt, a hol régebben. A sereg kellő ellátásáról gondoskodni nem lehetett, mert nem álltak rendelkezésre a nagy háboru viseléséhez megkivántató pénzügyi segélyforrások. Katona volt elég, mert fegyvert fogott az egész nemzet. Ellenben hiányzott a pénz a katona eltartására. A rendek szavaztak ugyan adót Bocskaynak, de a befolyó összeg a szükségletet a legtávolabbról sem fedezte. A fejedelem a hiányt a sajátjából, a török szövetségestől kapott segélyből, mely azonban igen szerény lehetett, igyekezett fedezni.13 De ez sem volt elég, s a roppant szükséglet kielégitésére ő is Rudolf-féle eszközökhöz kényszerült folyamodni. Lefoglalta ellenfelei, különösen a katholikus főpapok jószágait, s zálogba tételükkel segitett magán. E czimen valami 140,000 frtot fordithatott a háboru szükségleteire. További 38,000 frtot a jezsuiták kezén levő turóczi prépostság javainak elzálogositásával szerzett. Mindez azonban csak egy csöpp volt a tengerben. Kisebb-nagyobb jószágadományozásokkal egyenlitette ki tehát hiveinek, főleg a sereg tiszti karának, a hajduvezéreknek követeléseit. Ez adományokkal, melyek részben hű szolgálatokat jutalmaztak, részben adósságot törlesztettek, karöltve jártak a fejedelem nemesitései, mert csak nemes ember birhatott jószágot. Nemesitéseivel tömegesen jutalmazta Bocskay hű hajduit, a kiknek ezzel egyszersmind tűzhelyet, hajlékot adott. A régi nemesség azonban ellenszenvvel fogadta az új nemességet, noha maga számbelileg annyira leapadt, hogy már ez oknál fogva sem szolgálhatott többé a magyar államélet szilárd támaszául. Az ország, sőt a saját érdeke is megkivánta, hogy a tömegek befogadtassanak az alkotmány sánczaiba s az uralkodó osztályok ne csak új vérrel frissittessenek föl, hanem számbelileg is képessé tétessenek arra, hogy a nemesség túlsúlyát Magyarországban fentarthassák. A nemesség azonban máskép okoskodott s nem rajta mult, hogy a rendi reactio az új nemesekkel, a hajdukkal nem úgy bánt, mint Erdélyben a székelyekkel. Az urak a hajduban nem a szabadságharczost, hanem csak jószágaik kirablóját, vagyonuk megkárositóját látták s a hol tehették, kimutatták irántuk való ellenszenvüket. Ha tőlük függött volna a magyarság kardja, a hajduk ismét a király karjaiba hajtattak volna. De Bocskay elháritotta a veszedelmet, midőn 1605 deczember 1-én Korponán kiadta hires kiváltságlevelét, melyen hajdu vitézeit, „a mi régi szabadságaink visszaadóit”, beillesztette a rendi alkotmány keretébe, mindazokat, kik 13, név szerint felsorolt hajdukapitány alatt álltak, személyenkint megnemesitette, s Kálló városát, Nánás, Dorog és Varjas pusztabirtokokat, Hadház, Vámos-Pércs, Sima és Vid részjószágokat nemesi joggal nekik adományozta.14 Ezzel megkezdte a hajdu-kérdés megoldását, a „bizonytalan lakóhelyü”, a hontalan hajduk megtelepitését. 1606 június 29-ikén annak a 300 hajdunak, ki Kereki megvédésével a németek első támadását elháritotta róla, Kölesér puszta mezővárost, ugyanez év szeptember 2-ikán meg nyolcz, név szerint felsorolt hajdukapitány alatti vitézeinek adományozta Szoboszlót, szintén megnemesitve az ott megtelepedett hajdukat. Igy legalább részben megnyerte vérével kiérdemelt jutalmát az a had, mely a haza megmentésének főeszköze volt. E telepitéseknél erkölcsi szempontokon kivül Bocskayt nagy gazdasági és katonai érdekek vezették. A székelyek lebegtek előtte. A hajduságban Magyarországnak akart olyan elemet adni, mely, mint Erdélyben a székelység, békében földjét műveli, háborúban pedig hatalmas haderőt állithat talpra. Erre azért is különös szükség volt, mert a nemesség száma rendkivül megfogyott s minden buzgalma mellett sem birta a honvédelem szertelenűl felszaporodott szükségleteit kielégiteni. A hajduság megnemesitése a nemzeti haderőt egyszerre tömegesen megszaporitotta s legalább számbelileg ismét hivatása magaslatára emelte. A mit Schwendi egykor más szellemben, a német uralom biztositására ajánlott, hogy Magyarországban nagy katonai gyarmatok alakittassanak, azt Bocskay a magyarság érdekében szerencsésen megvalósitotta. Műve túlélte alkotóját, s századokon át épp úgy a békés, mint a harczias munka egyik fontos eleme, a nemzeti polgárosodás jelentékeny tényezője lett.


Bocskay István aláirása 1605 július 23-ikán kelt levelén.
Olvasása: Stephanus m(anu)p(ropr)ia. Az irat eredetije az országos levéltárban

A nemzeti védelem rendelkezésére álló haderőt a török szövetsége meglehetősen tarkává tette. Mikor Nagy-Szombat meghódolt Rhédey Ferencznek, ez kötelezte magát, hogy megvédi a várost „minden rendbeli hadakozó népeknek és seregeknek: törököknek, tatároknak, cserkeszeknek, kozákoknak, lengyeleknek, oláhoknak, ráczoknak, kúnoknak, oroszoknak és egyébféle minden nemzeteknek” kártétele ellen. De a főtényező minden harczban maga a magyar elem volt, s a nemzeti érzés általában a leghevesebben jutott a Bocskay-mozgalomban kitörésre. Az udvar a mozgalom okát természetesen nem a maga bűneiben, hanem csak az eretnekségben és a németek elleni gyűlöletben látta. A városi polgárság szintén azt hitte, hogy a magyarok a németet mind ki akarják irtani,15 s egy ideig el is szakadtak a mozgalomtól. De nem a nemzetiségi szenvedély volt a mozgalom tulajdonképeni rugója s nem az nyomta reá a maga sajátos, jellemző bélyegét. „Valahol mi magyar a széles világon vagyon, egygyé kell lennie, és a németre kell támadnunk” – hirdette ugyan Rhédey Ferencz.16 Csakhogy a „német nemzet” alatt nem a hazai németeket értette, kiket épen Bocskay szabaditott fel Erdélyben s Magyarországban Belgiojoso és Basta rémuralma alól. Ez a „német nemzet” egyszerűen az idegen uralom volt s ezt a németséget Bocskay és hivei valóban „teljességgel kigyomlálni” igyekeztek az országból. A német uralmat megszüntetni s Magyarországot visszaadni a magyarságnak volt kűzdelmük czélja, melyet sohasem tévesztettek szem elől. E német uralom magyar eszközeit, azokat a „korcs” magyarokat, a kik magánérdekből vagy felekezeti gyűlölségből az udvar köré sorakoztak, éppen úgy üldözték, mint magát az idegen uralmat. A német szót a magyarok akkor nem nemzetiségi, hanem politikai értelemben vették s csakhamar maguk szövetkeztek az örökös tartományok rendeivel a „német” uralom vagyis Rudolf király kormányrendszere ellen. Német volt mindenki, a ki e rendszert támogatta, s magyar mindenki, a ki ellene fordult. Bocskay nem is nézte senkinek felekezetét, származását, sőt multját sem s csakis e józan politikai felfogásával tudta az addig annyi vallásos, nemzeti és gazdasági ellentétektől széttépett társadalmat egyesiteni, és segélyével az országot a végromlástól megmenteni.


A szerencsi református templom.
Rajzolta Cserna Károly

Három irányban kellett Bocskaynak azt a tényleges állást, melyet kardjával szerzett, a törvény és a jog szentesitésével ellátni. Hazája Erdély, szövetségese a török, s főtámasza a királyi Magyarország irányában. Erdélyben és a törökkel ez könnyen ment; a török elismerte Erdély fejedelmének, az erdélyiek pedig választásukkal ültették a fejedelmi székbe. A legkényesebb volt s legtovább is tartott ama viszony törvényes rendezése, mely Bocskay s Magyarország közt a háboru folyamán alakult. Egy félévnél tovább nyilt, rendezetlen maradt ez a kérdés. Bocskay Magyarországban is kezdettől fogva gyakorolta ugyan a fejedelmi jogokat, de csak a fegyver alapján. Ez azonban ingadozó alap volt, s Bocskaynak tisztáznia kellett viszonyát az ország és a magyar rendek irányában, mi azonban egyedül országgyűlésen történhetett. Csakhogy addig, mig az urak, legalább a felső-magyarországiak, nyiltan hozzá nem csatlakoztak, nem tarthatott országgyűlést, mert az urak nélkül a gyűlés a főhatalomra nézve jogszerű intézkedéseket nem tehetett volna. Végre Bocskay az urakat is megnyerte s beleegyezésükkel Szerencsre országgyűlést hirdetett. A gyűlés 1605 ápril második felében élénk érdeklődés mellett tartatott meg a szerencsi templomban. Egyesűlt a magyarság szine java; ott volt Felső-Magyarország, sőt a császári kézben levő Alsó-Magyarország egy része is. Erdélyből szintén sokan eljöttek, köztük Bethlen Gábor. E gyűlés illetékes volt a főhatalom kérdését rendezni s feladatát méltósággal, az ország érdekeinek megfelelően oldotta meg. Ápril 20-ikán nagy lelkesedéssel Bocskayt kiáltotta ki Magyarország „felséges” fejedelmévé, „hogy felséged vigyázása és kegyelmes szárnyai alatt örökös, csendes, boldog megmaradása lehessen elfogyott nemzetünknek.17 Az új fejedelem az ország szine előtt letevén az esküt, a gyűlés a német kézen levő Eperjes, Murány, Tokaj, Nagyvárad és Huszt körülzárolásáról intézkedett, s adót szavazott meg. Minthogy a régi polgárháborukban mindig előtérben állt az a kérdés, mi történjék a hűtlenek, az ellenpárthoz tartozók jószágaival, ezek elkobzása iránt a rendek szintén határoztak. Végül igen meleg hangú átiratban tudatták az erdélyiekkel, hogy ők is fejedelmükké választották Bocskayt, s ezzel a két ország, „e kevés magyar nemzet reliquái”, ismét egy testté vált. A szerencsi országgyűlés magyarul hozta törvényeit s Bocskay fejedelemsége idején a magyar nyelv a törvényhozásban s a diplomatiában természetes jogaiba helyeztetett.


Bocskay István arany érme.
Előlapján a fejedelem mellképe, † STE(phanus) : BOCHKAY : D(ei) : G(ratia) : HVNGA(riae) : TRAN(silvaniae) : Q(ue) PRIN(ceps) ET : SICV(lorum) : COMES. körirattal. Hátlapján fellegekből kinyuló pánczélos kar kivont kardot tart, melyre mondatszalag csavarodik, PRO DEO ET PATRIA felirattal; a körirat: DVLCE. EST. PRO. PATRIA MORI. 1605. A Magyar Nem. Múzeum érem- és régiségtárának eredeti példányáról

Mindazáltal a szerencsi országgyűlés legterjedelmesebb irata latin nyelven készült, mert nem csupán a magyaroknak, hanem egész Európának szólt. A rendek a külföld összes nemzeteihez emlékiratot intéztek, melyben fegyverre kelésük okait és jogosultságát igazolták. A vérig sértett, agyonkinzott nemzet elkeseredésének zabolátlan, néha durva, nyers kifakadása ez az irat. Kiméletlen vádlevél az Rudolf király ellen, s ebben a szerencsi vádlevélben a két évtized óta minden nemesebb érzelmében ezerszer sértett nép jajszava és dühe rideg valójában nyilatkozik meg. Leálczázza a rémuralom egész rendszerét, részletesen felsorolja összes büneit s közvetlenül Rudolf személyét is a legkíméletlenebbül támadja meg. Rettenetes az a kép, melyet a szerencsi vádlevél Rudolf uralkodói egyéniségéről fest, de csupán annyiban igaztalan, hogy a király lelki betegségét nem veszi számba s minden szertelenségét tisztán erkölcsi romlottságára vezeti vissza. De nemcsak a királyra szoritkozik, hanem egyes tanácsosairól, a prágaiakról és a magyarokról is elmondja panaszait. „Kamarái élére állitotta – mondja róluk – a mészáros Szuhayt és Migazzit, a horvát parasztot, e vérebeket, kik kiszimatolják, hol van még valami elrablani való. Kiváltságra, kötelezvényre, végrendeletre ők nem adnak semmit s tőlük s a király önkényétől függ minden.” Föltárja a hivatalos fosztogatás, a vagyonelkobzás s az elnémetesités rendszerének egész mélységét. Hosszasan rajzolja a nép lelki szenvedéseit, a vallás elleni támadásokat, melyekkel a király fegyveresen behatolt a templomokba, pedig az isten csak az alattvalók teste, nem pedig lelke felett adott hatalmat az uralkodónak.18


Bocskay István koronája.
A bécsi udvari kincstárban. (Leirását l. az Archaeologiai Értesitő 1884. évi folyamában.)

Ez időtől, 1605 tavaszától fogva Bocskay a Magyarország és Erdély fejedelme czimét viselte. Csakhogy ekkor következett a feladat nehezebb része, mert karddal kellett a hangzatos czimnek elismerést és nyomatékot szerezni. Hű hajdui megtették ezt is. Maga még a nyáron Erdélybe, e „tündérországba” – igy nevezte gúnyosan Illésházy – ment, hol jogilag és katonailag biztositotta uralmát. Mikor onnan visszatért, egy másik kényesebb útra készült. Lolla Mohamed török nagyvezér ismételve fölkérte, hogy a szultán ajándékainak átvétele és szövetségük ügyének végleges rendezése tárgyában személyesen a budai török táborba menjen. A fejedelem húzta-halasztotta e látogatást. De a nagyvezér késő őszszel haza akart utazni s Bocskay nem térhetett ki a találkozás elől. Az udvar különben is épen ez időben tett kisérletet, hogy elvonja a törököt a magyaroktól s külön békét kössön vele. Főfontosságú politikai érdekekből is engedni kellett tehát a nagyvezér hivásának, ámbár Bocskaynak kételyei támadtak személyes biztossága iránt s idejében intézkedett az esetre, ha a török táborban valami baj érné. Általában imponálóan akart föllépni s nagy haderőt gyűjtött össze. Legkiválóbb hiveit, Illésházyt és Homonnay Bálintot szintén maga mellé vette, sőt tábori gyűlésre hivta az összes rendeket. De nem mondta meg, hogy a nagyvezérhez viszi őket, mert oda aligha kisérték volna el. Igy is csak egy részük jelent meg, mert sokan nem tudták, hol van a fejedelem tábora s nem csatlakoztak hozzá, hanem Korponán gyülekeztek. A fejedelem 7000 főnyi lovas és gyalog had élén vonult novemberben Buda felé. Noha a sereg, mint egyik kisérője, Bocatius a jeles iró és kassai követ Bocskaynak is megmondotta, nem volt kellően felszerelve, tömegével kedvező benyomást keltett s nagyon tetszett a fejedelemnek, a törököt pedig egyenesen csodálkozással tölté el. November 11-ikén19 ment végbe a fejedelem és a nagyvezér emlékezetes találkozása Pest alatt. Lolla Mohamed a legnagyobb fénynyel fogadta vendégét s udvariassága és jóakarata bizonyitékaival halmozta el. Első tanácskozásuk még délelőtt folyt, azután dús lakoma következett, csakhogy a magyaroknak nem izlett a török konyha főzte s éhesen keltek fel az asztaltól. Ebéd után Bocskay és kisérete újra a nagyvezér sátrába ment. Ekkor a nagyvezér értékes kardot övezett Bocskay oldalára, jobb kezébe drágaköves királyi pálczát, baljába meg zászlót adott, fejére pedig szépmivű koronát20 tett. Ez utóbbi ajándék meglepte, de kellemetlenül lepte meg a fejedelmet. Tüstént levette fejéről a koronát s a mellette álló Széchy Györgynek adta át, azt mondván, hogy a barátság jeléül szivesen fogadja, de nem tekinti a királyság jelvényének, mert Magyarországban senkinek sem szabad koronát viselni mindaddig, mig a koronás király él. A magyarok előtt külön is hangsúlyozta, hogy a koronát egyszerű ajándéknak tekinti, melynek elfogadásával nem akarja akár a nemzet, akár egyesek jogait sérteni. Erre áttértek a találkozás tulajdonképeni tárgyára, a szövetség kérdésére. Feltételei végleg megállapittattak és pedig a következőleg: A szerződő felek kölcsönösen támogatják egymást s csak együtt kötnek békét Rudolffal; a szultán tiz évre elengedi Magyarország és Erdély egész hűbéradóját, ellenben a fejedelem Lippa és Jenő várakat, melyeket Báthory Zsigmond elfoglalt, visszaadja a töröknek. Mikor a magyarok távoztak, a török tábor „éljen a magyar királya kiáltással búcsúzott el Bocskaytól.21 Másnap, november 12-ikén „nagy vigan” vonúlt el Pest alól a fejedelem s Váczon találta az erdélyieket, kik szintén koronával tisztelték meg. A török szövetséget megszilárditva, a két korona birtokában indult november 14-ikén Bocskay a maga területére. Korponára igyekezett, hol a tábori gyűlés helyett országgyűlést akart tartani, még pedig a legnehezebb, a legkényesebb kérdés megoldása czéljából. A magyarokkal, az erdélyiekkel, a törökkel már rendezte ügyét. Most a Rudolf király és az ország közötti mélységes örvény áthidalását, a korona és nemzet kibékitését akarta megkisérteni. Sohasem téveszté szem elől, régóta előkészité e munkát s most két korona birtokában sem volt szándéka abban hagyni. Nem arra a fényes, drágaköves ékszerre, melylyel a szultán és az erdélyiek megtisztelték, hanem arra az erkölcsi koronára áhitozott, hogy királya és nemzete viszonyát ismét törvényes, ismét egészséges alapokra fektesse.


Ali Pecsevi krónikájának a Bocskay koronájára vonatkozó sorai.
Az Archaelogiai Értesitő reproductioja után. (Forditását l. ugyane folyóiratban, 1884. évf.)


  1. Szerémi, Emlékek Barsmegye hajdanából, 15.[VISSZA]
  2. Egykorú leirás. M. Tört. Tár, XXII. 267–70.[VISSZA]
  3. Ezt Melczer János ottani polgár irja egy igen érdekes levélben, melyben a város ez időbeli viszonyairól sok jellemzőt beszél el. Hadtört. Közl. 1896. 227–33. Mások szerint nehány nappal később indult el.[VISSZA]
  4. Életrajzát megirta Komáromy András: Hadtört. Közl. 1894.[VISSZA]
  5. Király, A pozsonyi vám- és révjog.[VISSZA]
  6. Hadt. Közl. 1893, 143–46. ismertetve van a tisztek ellen hozott haditörvényszéki itélet.[VISSZA]
  7. 1605 május 30-iki levele. Stieve, Wittelsbacher Briefe, V. 90.[VISSZA]
  8. Ilwof czikke: Mitth. der Vereins für Steiermark XXXII. A hivatalos felvétel szerint, mely a következő évben készült, 1605-ben felgyujtatott 1551 ház, megöletett vagy foglyúl esett 3513 ember, elhajtatott 5000 ló és 12,408 szarvasmarha.[VISSZA]
  9. Károlyi, Magyar Országgy. Emlékek, XI: 222.[VISSZA]
  10. 1606 ápril 28. Mägyar Hölgyek Levelei, I.[VISSZA]
  11. Október 15-iki levele. Szilágyi, Tört. Tár, 1878. 585.[VISSZA]
  12. 1606 november 23-iki levele. Szilágyi, id. 624.[VISSZA]
  13. Bocskaynak a szultán pénzbeli segélyt is igért s a fejedelem ismételve kérte, nyissa fel mérhetetlen kincstárát. Ez a kincstár azonban akkor már nagyon üres volt s ha Bocskay kapott is belőle valamit, az roppant kiadásaival nem állt arányban.[VISSZA]
  14. A kiváltságot magyarul közli Varga Geiza: Hajdumegye leirása, 5–10.[VISSZA]
  15. Melczer id. levele. Hadt. Közl. 1894.[VISSZA]
  16. Komáromy András, Rhédey életrajza: Hadt. Közl. 1894. 179.[VISSZA]
  17. Az ünnepi szónok beszédéből. A beszédet közli Károlyi, Magyar Országgy. Emlékek, XI.[VISSZA]
  18. A már többször idézett irat czime: Magyarország panaszai. Querelae Regni Hung. Egész terjedelmében közli Károlyi id. m. XI. 168–174.[VISSZA]
  19. E látogatásról becses följegyzéseket hagytak reánk Bocatius kassai követ (Bél, Adparatus), ki a nagyvezérhez kisérte a fejedelmet s Homonnay Bálint (Tudománytár, 1839. V.), ki a találkozás idején a sereg fővezére volt.[VISSZA]
  20. E koronáról l. Thallóczy Lajos: Arch. Értesitő. IV.[VISSZA]
  21. Bocatius, id. h. Bocatius életrajzát megirta Tóth László a kassai prem. főgymn. 1884/85. évi értesitőjében.[VISSZA]