SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

IX. FEJEZET.
Kiegyezési tárgyalások.

Bocskay békés hajlamai. Illésházy István és a kiegyezés kérdése. Basta megbizottjai Bocskaynál. A prágai udvar felfogása. Mátyás főherczeg. A Habsburgok családi tanácskozása Linzben. A főherczegek fellépése Rudolfnál a trónöröklés és a magyar ügy érdekében. Thurzó György. A kassai tárgyalások. Bocskay békefeltételei. Az európai hatalmak és a magyar kérdés. Az udvar hangulata Bocskay követeléseivel szemben. Mátyás főherczeg engedékeny politikája. A német birodalmi rendek beavatkozási szándéka. Rudolf felhatalmazza Mátyást a béketárgyalások vezetésére. A korponai országgyűlés. Forgách Zsigmond küldetése. A kiegyezés ügye az országgyülésen. Diplomatiai hadjárat. A spanyol udvar. A pápa és a kiegyezés. Mátyás főherczeg és Khlesl püspök. Rudolf bizalmatlansága. A főherczegek Prágában. A török háboru kérdése. Mátyás érintkezései a törökkel. A tárgyalások Bocskay és Forgách Zsigmond között. Az első hang Rudolf detronizálása mellett. Bocskay nádorságának terve. A korponai gyűlés békeküldöttsége. A garantia kérdése. A gyűlés berekesztése

„Nincs oly hosszu háboru, melynek vége nem a béke lenne”, mondotta Bocskay.1 Kétségkivül már akkor megvoltak a maga nézetei fölkelése végczéljairól, midőn az erőszak és önkény őt, a törvényesség emberét, a forradalomba hajtotta. „Hitünk és törvényeinkben megromlott szabadságunkért” huzta ki kardját hüvelyéből, de soha sem téveszté szem elől a koronával való méltányos, békés megegyezés lehetőségét. Sőt egyenesen csak azért harczolt, hogy a királylyal megbéküljön nem csupán a maga, hanem egész nemzete számára biztositva a politikai és vallásszabadságot. A sors sokféle változandóságai, ismételt csalódás és keserűség, az udvar rossz indulata és ármányai közepett huszonhét havi emlékezetes tevékenységében mindig világosan kidomborodik a kiegyezés reménye és óhaja. Egyéni hajlamai és érdekei, multja és személyes összeköttetései, mind a békés megegyezés utjaira terelték. Fontos politikai tekintetetek szintén a békét sugallták. Magyarország és Erdély annyira elpusztult, elnéptelenedett, elszegényedett, hogy török támogatás nélkül általában nem boldogulhatott. A török pedig drágán fizettette meg segélyét, s mig németek és magyarok egymás haját tépték, a török nemcsak rabolt, pusztitott, hanem értékes hóditásokkal kerekitette ki a maga területét. Ezt pedig a magyarság rovására tette, s nem Bécset vagy az örökös tartományokat hódoltatta. A „két tar” közt egyedül a magyarok „voltak hajasok” s különben sem látszott lehetetlennek, hogy a két császár titokban kibékül s a magyarok üstökét közös erővel tépi meg. Az udvar ezt tényleg többször megkisérté, s főleg diplomatiája ügyetlenségének köszönhető, hogy igyekezetei meghiusultak. Igy a török szövetség kiállta a tüzpróbát s Bocskay körében megfontolták azt az eshetőséget is, hogy a porta segélyével Magyarország teljesen szakit a Habsburgokkal. De ekkor fölmerült a kérdés: honnan veszi a kirabolt, elszegényedett ország az állami önállóság fenntartásához szükséges pénzbeli segélyeszközöket? Miből tartja el a végvárakat és őrségeit, s a mezei hadat? „A szegény ember siralmából, prédából? Mi magunk megemésztjük magunkat”, volt a kérdésre a lesujtó felelet.2

Bocskay államférfiui szelleme mind e lehetőségeket alaposan átgondolta, meghányta-vetette s az eredmény, melyre jutott, még inkább megszilárditotta amaz eredeti véleményében, hogy az összes lehetőségek közt az uralkodó családdal való békés megegyezés nyujtja a legtöbb előnyt a magyarságnak. Sohasem volt loyalisabb forradalmár, mint ő; sohasem volt igazoltabb fölkelés, mint az övé, és sohasem ragaszkodott mozgalom a háboru által fölzaklatott szenvedélyek közepette is oly következetesen a törvényes megoldáshoz, a békés kiegyezéshez, mint az övé. A tömegekben forrongtak ugyan elszakadási eszmék, s fölmerült bennük a gondolat, hogy német király egyáltalán nem kell. De az összes vezéremberek osztozkodtak Bocskay kiegyezési hajlamaiban. Legelől állt köztük nemcsak korra, hanem tehetségre és tapasztalatra, vagyonra és tekintélyre Illésházy István, a királyi önkényuralom egyik legszánalmasabb áldozata, ki méltán kiálthatott fel: „kin tett császár nagyobb kárt, nagyobb gyalázatot, mint énrajtam?”3 De mihelyt haza tért, ő lett Bocskay kiegyezési törekvéseinek leghivebb, legbuzgóbb támogatója. Csakhogy mindketten olyan kiegyezést akartak, mely gyökeresen véget vet az utóbbi évek rémuralmának s Magyarországot a magyaroknak adja vissza. E tekintetben tisztában voltak terveikkel; volt határozott tervezetük s ez magában foglalta azt a minimumot, melyet katonai sikereik közepette sem emeltek, melyből azonban a legkedvezőtlenebb viszonyok közt sem akartak engedni. A nemzet szükségleteiből meritették kivánságaikat s e nemzeti követelésektől semmiféle melléktekintet, magánérdek vagy esábitás sem terelte el őket. Mikor Bocskay meghallotta, hogy az udvar Náprágy püspököt s Forgách Zsigmondot akarja hozzá küldeni, hogy az ő magánsérelmeire nézve megegyezzenek vele, azt irta nekik, hogy, ha csupán ő vele akarnak egyezkedni, el se fáradjanak, mert nem róla, hanem az országról van szó.4

Minthogy Bocskay kezdettől fogva békét akart, már első sikerei után megindultak bizonyos kiegyezési kisérletek. Az akkor még német-párti Csáky István és Rákóczy Zsigmond arra ösztönözték Bastát, hogy érintkezést keressen Bocskayval. Megbizásából maguk mentek Kassára, hol szivesen fogadták őket. Bocskay kijelenté, hogy fegyverrel kergették a felkelésbe, s hogy „mostan is nincsen is neki más fejedelme, hanem ő felsége császár urunk.” Kész volt letenni a fegyvert, ha a király átengedi neki Erdélyt, a magyaroknak meg vallási és politikai szabadságot biztosit.5 De Basta, mihelyt Rákóczy és Csáky Erdélyt csak emlitették, félbeszakitotta beszédjüket s azt mondta, hogy másnap fegyverrel indul Bocskay ellen. Azért volt oly rideg, mert tudta, hogy Prágában lényegesebb engedményekről hallani sem akarnak. Ott a nuntius mindent megtett, hogy Rudolf a vallásügy terén egy hajszálnyit se engedjen, s a király azt az egyességet sem akarta megerősiteni, melyre Basta a felvidéki városokkal lépett, s melyben az ágostai hitvallás szabad gyakorlatát biztositotta nekik. Az egyezséggel szemben Himmelreich magyar titkár nézete győzött, ki felhozta, hogy a magyar törvény szerint az eretnekeket tüzzel-vassal kell irtani. Az udvar e hangulata mellett békéről szó sem lehetett, habár a béke ekkor természetesen még sokkal csekélyebb áldozatba került volna. Hogy megpuhitsa konok ellenfeleit, Bocskay neki bocsátotta hajduit az országnak s az örökös tartományoknak. Mátyás főherczeg teljesen képtelen volt a demoralisált császári sereggel, mely egyáltalán nem akart harczolni,6 a hajduk győzelmi és pusztitó utjának határt szabni. Minduntalan Prágába fordult ugyan pénzért, hogy a sereget fizethesse, ott azonban hasztalan kopogtatott. Viszonya császári bátyjával egyre inkább elmérgesedett s a főherczeg Linzbe hivta össze a rokonságot, hogy a fenyegető veszélyekkel szemben családi tanácsot tartsanak. Kivüle még három főherczeg jelent ott meg, honnan mind a négyen Prágába mentek (1605 május havában), s felkérték a királyt, hogy tekintve országai komoly helyzetét, magánpénztárából adjon pénzt a hadsereg számára, a magyar ügyek vezetését pedig Mátyás főherczegnek engedje át s általában rendezze a trónöröklés ügyét. Rudolf hidegen fogadta a tolakodó rokonságot, pénzt nem adott, s hogy az örökösödés tárgyában se kelljen határoznia, ugy tett, mintha házasodni készülne. A főherczegek csupán annyit tudtak elérni, hogy a császár Bocskay győzelmeinek nyomása alatt felhatalmazta Mátyás főherczeget, hogy a magyarokkal tárgyalásba lépjen.

Ugyanakkor Bocskayt nem a kénytelenség, hanem épen kedvező helyzete birta rá, hogy megkisértse a kiegyezést. A királypárti Thurzó Györgyöt hivta föl a közvetitésre. Ez az ügyet bejelentette Mátyás főherczegnek, kinek felhatalmazásával utóbb Kassára indult. Ugyanekkor Forgách Zsigmond és Pogrányi Benedek a király részéről szintén Kassára küldettek. Saját követei sem igen lelkesedtek Rudolfért. Azt mondták róla, hogy holt beteg, „minden képéből kikelt” s nemcsak várták, hanem óhajtották halálát. „Vigye, – mondották – az uristen az ő szent országába, mentse meg a sok jámbort tirannusságától”.7 Körülbelől egy időben két követség érkezett tehát Bocskayhoz.8 Előbb (július 1-én) Forgách és Pogrányi, harmadnap pedig Thurzó György jött meg Dersffy Miklós, Thurzó Miklós és Dóczy István kiséretében. A három kisérő csakhamar Bocskay pártjára állt, – az előre küldött Nyáry Pál már előbb megtette – de Thurzó György ridegen visszautasitott minden kisértést, azt mondván, hogy a császár kezében van, mert jószágai Morva és Szilézia határain fekszenek, s igy a németek mindig elpusztithatják azokat. A követek valami két hétig időztek a fejedelem udvarában s egyenkint, valamint együttessen több izben értekeztek vele. A két követség egyikének sem az volt a czélja, hogy békét kössön. Tájékozódni akart a helyzetről, hiteles értesülést óhajtott szerezni Bocskay béke föltételeiről. Ezeket meg is kapták, mert ez időben Bocskay már nemcsak általános körvonalaiban, hanem legapróbb részleteiben is megállapitotta politikai programmját. Közölve azt a követekkel, a fejedelem először Thurzót bocsátotta haza, a királyi követeket pedig magánál tartotta, hogy ujabb sikereinek szemtanui legyenek. Július 17-ikén ugyanis kedvező hirekkel megjött portai követe, Lengyelországból pedig Illésházy István, mi nagy örömet keltett. Két nappal később azután a fejedelem elbocsátotta Forgáchot és Pogrányit is, kik Thurzóval együtt irásban terjesztették elő a főherczegnek jelentésüket, valamint a fejedelem békeföltételeit, melegen ajánlva azok elfogadását. A kassai értekezlet után az udvar megtudta tehát, mit akar Bocskay s minő feltételek mellett kész a királylyal megegyezni. Ezzel hivatalos alakban föl volt vetve a kiegyezés kérdése s épen ebben rejlik a kassai értekezlet fontossága.


Rudolf, Mátyás és Bocskay.
Egykorú metszet. Rudolf arczképe körül a felirat: RVDOLPHVS II. ELECTVS • ROMANORVM • IMPERATOR. A kép alsó jobb és bal szegletében a medaillonoknak megfelelő aláirások: MATHIAS DEI G(ratia) AVSTRIAE etc. és STEPHANVS BOCHKAY etc. Ernst Lajos gyűjteményének eredeti példányáról

Bocskay különböző nagy nemzeti érdekekért harczolt és kiegyezési tervében egyikről sem feledkezett meg. Kivánságait 15 pontba foglalta. Ezek közt legelől állt a vallásszabadság a két protestáns felekezet számára. E főkövetelésből kifolyólag kivánta a lutheránusok elégetéséről szóló, valamint a hirhedt huszonkettedik czikkely semmisnek nyilvánitását, a katholikus püspökük számának csökkentését, világi ügyekből és tisztségekből való kizárását, a püspöki szentszékek eltörlését, mint Erdélyben rég történt, vagy legalább a protestánsok felszabaditását joghatóságuk alól, a jezsuiták kitiltását, az adomány-levelekből azon záradék kihagyását, hogy az adományos jószágairól a protestáns papokat és vallást kiűzni tartozik, mely záradék az utóbbi időben jött divatba. Bocskay a két protestáns vallásnak nemcsak egyszerű recipiálását akarta tehát. Oda törekedett, hogy a régi állam ridegen katholikus jellege az új viszonyoknak megfelelően módosittassék. Igy akarta valósággá tenni a vallásszabadságot, mely azután is holt betű marad, ha a katholikus egyház szükségleteinek berendezett középkori állam, maga is egy gót dóm, mely egyetlen felekezet számára épült, az új felekezetek részére biztositott egyenjoguságnak, a változott viszonyoknak megfelelően át nem épittetik, a katholikus főpapság hatalma pedig hiveinek tényleges számával öszhangba nem hozatik, vagyis az új helyzetnek meg felelően nem korlátoltatik.

De Bocskay nemcsak a protestánsok vallásszabadságáért, hanem a magyar állam önállóságáért is kűzdött. Azért rántott kardot, hogy visszaadja az országot a magyaroknak s felmentse őket az idegen uralom alól. Erre is megvoltak a maga tervei. Helyre akarta állitani a régi magyar kormányzatot, a nemzeti királyok összes hatóságait törvényeinkben megszabott jogkörük teljességével. Kiegyezési tervében világosan megrajzolta, minőnek akarja a jövőben Magyarország kormányzatát. Azt kivánta, hogy élén a nádor álljon, „mert mind eleitől fogván ebből állott az ország tökéletes állapotja”. A nádor választás útján nyerje tisztét s azt a jogkört gyakorolja, melyet régi törvényeink kijelöltek számára. Sőt Bocskay ki akarta tágitani jogkörét, azzal, hogy az országgyűlésen is a nádor képviselje a királyt, mikor ez személyesen nincs jelen. A kamarák, „minden gonoszság kútfeje”, „romlásunk főfészke” eltörültessenek, s a pénzügyeket, mint nemzeti királyaink alatt, kincstartó kezelje. Az összes magyar katonai, pénzügyi, közigazgatási állások kizárólag magyarokra (még a honfiusitottak is harmadiziglen mellőzendők) bizassanak, a király magyar ügyekben kizárólag magyarok tanácsával éljen, s a véghelyekben szintén csupa magyar kapitányokat és őrségeket tartson. A lelkiismeret ügyeiben a három felekezet egyenjogusitása, a közjogiakban a magyar uralom teljes visszaállitása volt Bocskay politikai tervezete. E mellett más, amazokhoz képest másodrendű kivánságokat is emelt, melyek fölkelésével álltak kapcsolatban vagy annak folyományai voltak. Első sorban az összes hűtlenségi pöröknek országgyűlésen való felülvizsgálatát s a jogtalanul elkobzott javak visszaadását követelte. Istvánt továbbá általános amnestiát, s azt, hogy a mit ő, mint fejedelem, időközben hiveiért tett, vagyis birtokadományait és nemesitéseit, a király megerősitse. Végül, hogy a békekötés után zavartalanul elbocsáthassa hadait, számukra két havi zsoldot kért. Nem ugyan békeföltételeiben, de szóban elmondotta azt is a követeknek, mit akar saját maga részére. Magának kivánta az erdélyi fejedelemséget s a Tiszáig terjedő magyar részeket Várad, Szatmár és Kálló várakkal együtt, vagyis azt a területet, mely ekkor nemcsak kezén volt, hanem fejedelmének is elismerte. Erdély számára későbbre is biztositani óhajtotta a szabad fejedelemválasztást, de úgy, hogy az ország a szent korona főhatósága alatt maradjon. Erdély területi megnagyobbitását Bocskay és vele a magyarok Magyarország biztositása érdekében múlhatatlanul szükségesnek tartották. A közvélemény át volt a tudattól hatva, hogy „mig Erdélyben fejedelem vala, nem mernek vala a németek úgy dühösködni a magyarokon”.9 De nemcsak a német, hanem a török ellen is Erdélytől vártak a magyarok támaszt és oltalmat. Úgy akarták a három részre oszlott ország érdekeit megóvni, hogy a török és német közt Erdély tartsa fenn az egyensúlyt. De, hogy ezt tehesse, erejét gyarapitania kellett a tiszai részek odacsatolásával. Ez eszmét már Miksa főherczeg fölvetette, mikor arról volt szó, hogy Báthory Zsigmond lemondása után ő vegye át az ország kormányát. Végül Bocskay a kiegyezés megtartására nézve külön kezességeket is kivánt. Erdély megnagyobbitása lényegileg szintén e kezességek közé sorolható. Ilyen kezesség volt továbbá azon kivánsága, hogy a király ugyanakkor, mikor a magyarokkal megegyezik, békét kössön a szultánnal. Maga ajánlkozott közvetitőnek s igérte, hogy létrehozza a két császár közt a békét akár a tényleges birtokállomány alapján, akár pedig úgy, hogy mindkét fél kölcsönösen kicseréli s visszaadja a háborúban tett foglalásait. Minthogy Esztergom ekkor még a királyé volt, késznek nyilatkozott kieszközölni, hogy a várért, melyet a szultán Buda biztositására minden áron vissza akart szerezni, a török Egert, vagy Kanizsát adja cserébe. „Ezek az én, s az egész magyar nemzetségnek kivánsági, kiket, ha az egész kereszténységnek censurája alá vettet és bocsátja is ő felsége, nem itélhetik olyanoknak lenni, kikben ő felsége a kereszténységnek romlásával valami akadályt lelhessen.”10 Csakugyan, a bölcs mérséklet sugallta mindnyájukat. Vagy olyanok voltak, melyekre a királyt, – s ezt Bocskay joggal emelte ki, – koronázási esküje úgy is kötelezte, vagy benn voltak régi törvényeinkben, vagy az új viszonyokból természetszerűen és elengedhetetlenül következtek.


Bocskay fejedelmi pecsétje.
Sárkány által övezett pajzsban Bocskay czimere: ágaskodó oroszlán, mely jobb felső lábával a szemén keresztül furt nyilvessző végét fogja; a sisakdiszben ugyanaz alak ismétlődik; jobbról és balról kissebb pajzsokhan Magyarország és Erdély czimerei; az egész csoport felett zárt korona lebeg. A körirat: STEPHANVS • DEI • GRATIA • HVNGARlE (e)t TRANSIL(vaniae) • PRINCEPS ET SICVL(orum) COM(es). A korona mellett: 1605. A Magyar Nemzeti Múzeum levéltárának eredeti példányáról rajzolta Goró László

Ezzel formaszerűen föl volt vetve a magyar kiegyezés kérdése s mindazok értesülhettek a felkelők feltételeiről, a kik az ügy iránt érdeklődtek. Ilyenek pedig sokan voltak s az európai cabinetek majdnem mind több-kevesebb nyomatékkal befolytak a tárgyalások menetére. Az ügy élénk nemzetközi actióra adott alkalmat s Magyarország ismét a legnagyobb mértékben foglalkoztatta az európai diplomatiát. Első sorban természetesen minden attól függött, minő állást foglal el a békefeltételek iránt a bécsi és prágai udvar, mely követeivel kereste föl a fejedelmet? Mindkét udvar az új helyzetben is természetesen a régi maradt s az apró emberek, kik ott irányt adtak, a maguk kicsinyes, önző, gyűlölködő szempontjából itélték meg az ügyet. Bocskay feltételeit szerteleneknek, sőt „szemtelenek”-nek találták, noha a fejedelem már akkor kifejezte hajlandóságát, hogy a részletekben további engedményeket tesz. Az udvar e hangulatát a katholikus hatalmak képviselői mindenképen ápolni igyekeztek, ámbár éppen Rómában elismerték a békés kiegyezés előnyeit, sőt szükségét. De a vallásügy miatt ott is szivesebben látták volna, ha Rudolf a lázadó magyarokat fegyverrel veri le. A királyban meg is volt a hajlandóság, de hiányoztak a szükséges pénzbeli és katonai segélyeszközök, másrészt meg Bocskay folyton újabb hódításokat tett. A kényszerhelyzetben a magyar tanácsosok azt mondották, hogy ki kell egyezni, bármi terhesek a feltételek. Sőt épen a protestáns Thurzó György figyelmeztette Mátyás főherczeget, hogy adjon meg mindent, hisz idővel majd csak „vissza lehet csinálni” a dolgot, meg lehet változtatni, enyhiteni a nehéz feltételeket.11 Mátyás főherczeg rálépett tehát a Bocskay által megjelölt alapra, s két biztosával olyan választ küldött neki, mely még jó messze állt ugyan a fejedelem követeléseitől, de kétségkivül némi engedményt is tartalmazott. Rudolf szintén beleegyezett a tárgyalások folytatásába, mert időközben erős mozgalom indult meg a magyarok érdekében a németországi protestánsok közt. Egy részük Rudolf útján, más részük ellenben közvetlenül a maga kezébe akarta venni a békeügyet, mely – mint mondották – épp úgy érdekli a német birodalmat, mint a császárt. Ez Prágában megtette hatását s hogy elejét vegyék a német beavatkozásnak, nem ellenezték a Bocskayval való közvetlen tárgyalást. Még a spanyol király is a kiegyezést ajánlotta, s minthogy időközben a török Esztergomot megvívta, Érsekujvárt pedig fenyegette, Rudolf októberben teljes és korlátlan felhatalmazást adott Mátyás főherczegnek a kiegyezés ügyében. Bocskayt és tanácsosait az időközben aratott sikerek nem kapatták el, ők ezután is megmaradtak bölcs mérsékletükben, mire közös egyetértéssel Korponát jelölték ki a további tárgyalások szinhelyéül, hol a fejedelem a nagyvezér táborából visszatérve, országgyűlést tartott. A gyűlés igen népes volt s a dunántúli vármegyék és urak kivételével az egész ország képviseltette magát. Még megnyitása előtt (november 19-ikén) megérkezett Mátyás főherczeg békebiztosa, Forgách Zsigmond s megkezdődtek az eszmecserék, mert a fejedelem a maga feltételeit s a főherczeg ajánlatait a rendek elé terjesztette, kik több napon át pontról pontra tárgyalták azokat. A gyűlés, mely a korponai nagy templomban tartotta üléseit, örök emlékezetű nemzeti történetünkben, mert a magyarság legéletbevágóbb ügyeiről tanácskozott. A lét vagy a nem-lét kérdése volt fölvetve s a határozatok, melyek hozattak, mély belátásról, bölcseségről és egészséges politikai érzékről tanuskodnak. Meghozataluk azonban nem ment erős küzdelmek nélkül, mert a gyűlésen mindenféle párt, mindenféle nézet, politikai, gazdasági és socialis törekvés képviselve volt. A nagy többség azonban lelkesülten sorakozott a Bocskay programmja köré. Minden lényeges pontját változatlanul magáévá tette s csak mellékes ügyekben emelt új kivánságokat. A túlzottak zajos követeléseivel szemben ez a nemzeti párt rendületlenűl kitartott Bocskay mellett s politikáját a következő szép szavakban fejezte ki: „Mire való lenne a szabadság, ha országunk nem leszen hozzá”. Volt azonban erős ellenzék is, mely esetleg Rudolf letételére s Mátyás főherczeg királylyá választására gondolt, sőt egyesek a Habsburg-háztól való egyszerű elszakadást hangoztatták. Ez az akkori szélső, függetlenségi párt, főleg kassai polgárokból, Erdélyből s egyes felvidéki nemesekből ujonczozta magát. A hajduság szintén vele rokonszenvezett s éppen ez adott a pártnak jelentőséget. A hajduk Bocskayt akarták magyar királynak s azt mondották, hogy nekik nem kell kibékülés a némettel. Mintegy három emberöltőn át, a Habsburg-uralom kezdete óta, szörnyű csapások sújtották a tömeget, s tették benne meggyőződéssé a nézetet, hogy idegen királytól hasztalan várja helyzetének javulását. Méltán kérdezhette, mi lesz ő vele, ha a régi uralom vissza állittatik, az az uralom, mely nem adott neki helyet e hazában, mely földönfutóvá tette, koldusbotra juttatta. A tömeg természetesen más szempontból nézte a kiegyezést, mint az urak és birtokos nemesek, mert őneki létele forgott koczkán. Nem is nyugodott mindaddig, mig saját jövőjére nézve külön kezességeket nem kapott, s csak mikor ez megtörtént, mikor a fejedelem ez időbeli kiváltságleveleivel a hontalanok legalább egy részének hazát és tűzhelyet adott, kezdtek lecsöndesedni s a kiegyezésbe beletörődni.


Forgách Zsigmond aláirása 1607 márczius 22-iki leveléről.
Olvasása: Sigis(mundus) Forgach comes Nograd(iensis). Az irat eredetije az országos levéltárban

Mig Korponán Forgách Zsigmond és a rendek pontról pontra végig vitatták Bocskay ismert feltételeit s Mátyás főherczeg válaszát, e tárgyalásokkal párhuzamosan hatalmas diplomatiai hadjárat folyt Prágában Rudolf királynál, Bécsben pedig Mátyás főherczegnél főleg a pápa s a spanyol király részéről. Mindegyik roppant összegekkel támogatta a királyt a hosszu háboruban. E mellett a spanyol udvarhoz a legközelebbi rokonság, a katholikus egyház fejéhez meg a vallás kapcsai fűzték. Akarva, nem akarva, számba kellett tehát vennie óhajaikat s különösen a pápára kellett figyelemmel lennie, a ki személyesen beavatkozott. Sajátkezü levelet intézett Rudolfhoz a magyar kiegyezés ügyében. A pápa nem bánta, ha politikai téren Rudolf bármennyi engedményt tesz a magyaroknak, de a vallásügyben a leghatározottabban ellenzett minden ujitást. Követe utján egyenesen értésére adta Rudolfnak, hogy ha e téren enged, nemcsak nem segiti többé a török ellen, hanem megakadályozza, hogy más katholikus hatalmak segitsék, sőt magát és országait egyházi átokkal fogja sujtani. Rudolf viszont, éppen ellenkezőleg, kevésbbé ellenezte Bocskay kivánságainak vallásügyi, mint inkább politikai részét s tanácsosai közül többen hasonló véleményben voltak, ámbár látszólag ők is a vallást tolták előtérbe. Ellenben Mátyás főherczeg, ki az alku megkötésére fel volt hatalmazva, kevésbbé állt szélső befolyások alatt. Egyes tanácsosai a vallásügyben is engedményeket ajánlottak s elismerték Bocskay feltételeinek mérsékelt voltát. Mások, köztük Mátyás bizalmasa, Khlesl püspök, úgy fogták fel a helyzetet, hogy meg kell alkudni a körülményekkel, vagyis le kell alkudni Bocskay feltételeiből annyit, a mennyit lehet, a többit meg kell adni, habár azzal az erkölcsi fenntartással, hogy változván a viszonyok, a kiegyezés terhes feltételeit is módositani lehet. Hogy Bécsben akkor lett volna csak egy ember is, a ki őszintén óhajtotta a magyar kiegyezést, a magyarság és a protestantismus megszilárdulását, Magyarország felszabaditását az idegen uralom alól, az éppen nem valószinü. Még azok is, kik a kényszerhelyzetben békülékenyebbek voltak, csak lassan, lépésről lépésre, húzva-halasztva akartak minden egyes engedményt megadni. A legkevésbbé azonban Rudolf király tudta, hogy mit cselekedjék. Bizalmatlan volt Mátyás főherczeg iránt, félt Bocskay hatalmától, a pápa egyházi átokkal, a spanyol király neheztelésével ijesztgette. Nem csoda tehát, hogy egészen elvesztette fejét s a legképtelenebb tervekkel foglalkozott. Egyszer Báthory Zsigmondot akarta Erdélyben Bocskay ellen kijátszani, máskor meg fölmerült körében az eszme, hogy Bocskayt a békeügyben személyesen Prágába hivja meg. Csalást, hamisságot látott mindenben.12 Ilyen hangulatban találta Mátyás főherczeg, ki Miksa és Ferdinánd főherczegekkel deczemberben ujra fölkereste s a magyar kérdésben emlékiratot adott át neki.


Báthory Zsigmond.
Sadeler Egyed metszete 1607-ből. Körirata: SERENISSIMUS SIGISMUNDUS BATHORI TRANSVLVANIAE PRINCEPS. etcetera. A kép alján: Serenissimo Principi et Domino D(omino). Sigismundo Bathoreo DEI gratia Transylvaniae, Moldaviae, Valachiae | Transalpinae et Sac(ri). Rom(ani). Imperij Principi, partium Regni Hungariae D(omi)no, ficulorum Comiti, Aurei Velleris Equiti etc. etc. | Sac(rae) Caes(areae) Mai(estatis) sculptor Egidius Sadeler dedicat. MDCVII. Marco Sadeler excudit. Az országos képtár eredeti példányáról

De bármi nehezére esett, az udvarnak végre határoznia kellett, mert a helyzet a királyra Magyarországban egyre válságosabbá fejlődött. Még a pápa sem zárkózhatott el többé a vallásügyi engedmények szüksége elől, s belenyugodott, hogy a két protestáns felekezet, mint eddig, bizonyos türelemben részesüljön, s a vallásügy végleges rendezése egy későbbi országgyűlésre maradjon. Ez azt jelentette, hogy a fegyverben álló nemzet előtt abbanhagyják ugyan a vallásüldözést, de majd később, ha a nép leteszi a fegyvert, elülről kezdik a dolgot. Milyen kevéssé őszintén akarta az udvar még ekkor is a kiegyezést, azt a törökkel szemben követett politikája jelezte. A török kérdésben Rudolf is mást akart, Mátyás is mást, de egyik sem azt, a mit a magyarok kivántak. Rudolf a magyar kiegyezés után tovább akarta folytatni a török háborút, s ebben támogatták hadvezérei, kiket akkor Európaszerte úgy itéltek meg, hogy a török háborukban meggazdagodásuk az egyedüli czél, mely szemük előtt lebeg. Ezuttal azonban a spanyol politika is egy kézre dolgozott a prágai háboru-párttal, s mint a vallásügyben a spanyol követ a nuntiust, úgy meg a török kérdésben, a béke ügyében ez a spanyol követet támogatta. Még Velenczének is az volt az érdeke, hogy a török béke ne létesüljön és Rudolf állandóan a törökkel legyen elfoglalva. Éppen akkor érkezvén nagyitott hirek a vereségekről, melyeket a szultán a perzsa háborúban szenvedett, Rudolf még inkább megkötötte magát. Különben is szent ligával, lengyel szövetséggel biztatták s végül felháborodva utasitotta el Mátyás főherczeg azon kérését, hogy a török béketárgyalásokra is megadja neki a felhatalmazást.

Mátyás ellenben akarta ugyan a békét, de szintén nem úgy, mint a magyarok kivánták, a kiegyezés betetőzéseül, úgyszólván biztositásául, hanem ellenkezőleg a magyarok rovására. 1605 őszén tanácsosa Gallo Caesar fölkereste Ali budai pasát,13 hogy a külön békének nyerje meg s bizalmatlanná tegye Bocskay iránt, kit azzal rágalmazott, hogy már békét kötött Rudolffal, sőt a koronát, melyet a szultántól kapott, elküldte Rudolfnak, kinek „szolgája” lett. Egyszersmind beárulta az Érsekujvár tárgyában kötött titkos alkut, szidta a magyarokat s figyelmeztette a pasát, hogy őt is meg fogják csalni. Igért rengeteg pénzt, de a pasa ridegen elutasitotta s még azt sem engedte meg, hogy német részről követ mehessen a nagyvezérhez. Mindazáltal Bocskay czélszerünek látta ez üzelmeket ellensulyozni s szándékairól a törököt külön megnyugtatni, s ez is egyik oka volt annak, hogy a fejedelem a rákosi táborban fölkereste a nagyvezért. Hogy milyen bölcsen cselekedett, arról csakhamar meggyőződhetett, mert még a korponai tárgyalások idején, mikor Mátyás főherczeg nevében már azon határozott igéret tétetett, hogy a török és a magyar béke ügye egyszerre nyer elintézést, folytak fondorlatok a külön török béke iránt. A főherczeg egyik tanácsosa, Molart, ismét titkos tárgyalásokat kezdett a budai pasával, ki azonban maga értesitette az ügyről a fejedelmet.

De bármi kevés őszinteség vezette az udvart, Forgách Zsigmond és a rendek közt Korponán a kiegyezési tárgyalások szabályszerű lefolyást vettek. Alig volt Bocskay előterjesztésének egyetlen pontja, mely körül hosszadalmas viták és mélységes nézeteltérések ne támadtak volna, s Mátyás főherczeg még deczember 2-ikán figyelmeztette Rudolfot, hogy a kiegyezés meghiusulását is számba kell venni. Csakugyan, a mint a rendek deczember 3-ikán befejezték tanácskozásaikat s azok mérlegét összeállitották, az ő követeléseik és Forgách engedményei közt áthidalhatatlannak látszó ür tátongott. Az egyházpolitika egészen nyilt kérdésnek maradt s a közjogi kérdésekben is komoly elvi különbségek forogtak fenn. A mi Bocskay kielégitését illeti, az udvar kész volt Erdély fejedelmének elismerni, oly feltétellel, hogy lemond a Magyarország fejedelme cziméről, s halálával Erdély ujra visszaszáll a királyra. Bocskay e kikötésekbe belenyugodott. Nehézség csak a körül támadt, mi értendő az Erdélyhez tartozó kapcsolt részek, a partium alatt. A korponai országgyűlés többsége azt akarta, hogy egész Felső-Magyarország, Kassával, Bocskaynak adassék, sőt némelyek még többet kivántak. Ez országrész fázott a király uralmától, nemesek és hajduk Bocskay alatt akartak maradni. Másrészt erős Erdélyt kivántak, mely pajzsa legyen a magyarságnak német és török ellen egyaránt. Az udvar ellenben ily nagy terület átengedésébe nem egyezett. A hosszas vitákban, melyeket az ügy keltett, a korponai gyűlésen fölhangzott a nagy szó a felső-magyarországiak részéről, hogy nekik Rudolf többé nem kell. A gyűlés napirendre tért ugyan ez eszme fölött, de hogy minden esetre biztositsa magát Rudolf önkénykedése ellen, a többség Bocskayt, Erdély fejedelmét, a királyi Magyarország nádorának választotta. Bocskay erre azt felelte, hogy a nádorság elvállalására „még nem határozhatja el magát”. Tényleg el volt tökélve a rendek e választását el nem fogadni. Csakhamar maguk is elejtették az eszmét, sőt azt is a királyra bizták, hogy ő határozza meg, mennyit akar Magyarországból Bocskaynak átengedni. A kiegyezés feltételeit egészben 15 pontban, Bocskay júliusi javaslatai alapján, állapitották meg s a további tárgyalásokra delegatiót küldtek Bécsbe, Mátyás főherczeghez. A három tagu bizottság Illésházy Istvánból, Mladossevics Horvát Péterből és Apponyi Pálból állt, ki azonban nem vett részt a bécsi értekezleteken. Egyuttal, hogy hódolatukról biztositsák, a szultánhoz is küldtek három tagu követséget. Júliusi feltételeiben Bocskay fölvetette azt az eszmét is, ki vállal kezességet az iránt, hogy a korona megtartja a kiegyezést, ha a magyarok leteszik a fegyvert? Mátyás főherczeg azt felelte, hogy mint a király meghatalmazottja, ő fog hitlevelet kiadni, melyben főherczegi szavára igéri, hogy az egyezség megtartatik s a következő országgyűlésen beczikkelyeztetik. Ezzel Bocskay nem elégedett meg, hanem utóbb azt óhajtá, hogy a kiegyezés megtartásáért a szomszéd örökös tartományok vállaljanak kezességet. Ebbe Mátyás főherczeg beleegyezett, de a korponai rendek még a német fejedelmek jótállását is követelték. Garantiára mulhatatlanul szükség volt, mert Rudolf igéreteiben a magyarok nem bizhattak s nem biztak. „Császár fogadásának – irta Illésházy – nem hihetni, szóval és levéllel való assecuratióját meg nem szokta tartani.” De Mátyás főherczeg sem nyujtott elég kezességet, mert olyan tanácsosok környezték, kik abból indultak ki, hogy meg kell igérni mindent, de nem kell megtartani semmit.

Igy ért véget a nagy kiegyezési országgyűlés, az emlékezetes korponai gyűlés, mely Bocskay békefeltételeit immár egész Magyarország feltételeivé avatta. A nemzet nyilatkozott s a háboru vagy béke sorsa immár egyedül a koronától függött.


  1. 1606 október 25-iki levele. Tört. Tár, 1891. 583.[VISSZA]
  2. Ezt Illésházy felelte, de Bocskay is igy gondolkodott.[VISSZA]
  3. 1606 május 24-iki levele. Szilágyi, Tört. Tár, 1878.[VISSZA]
  4. 1605 márczius 27-iki levele. Thaly, id. h. 77.[VISSZA]
  5. Csáky István 1605 január 29-iki levele. Szilágyi, Tört. Tár, 1878. 827.[VISSZA]
  6. Mátyás főherczeg 1605-iki levele a mainzi választóhoz. Hadt. Közl. 1893.[VISSZA]
  7. Illésházy közli e nyilatkozatokat június 19-iki levelében. Szilágyi, id. h.[VISSZA]
  8. Fraknói Vilmos (Győri Tört. Füzetek, III. és IV.), Ráth Károly (Századok 1867.) és Károlyi Árpád, (Magyar Országgy. Emlékek, XI.) bővebben foglalkoznak az udvar s a fejedelem közti különböző tárgyalásokkal.[VISSZA]
  9. Illésházy ezt még Lengyelországból irta 1605 június 19-ikén. Szilágyi, id. h.[VISSZA]
  10. Károlyi, Magyar Országgy. Emlékek, XI. 444–5.[VISSZA]
  11. Károlyi, id. m. XI. 206.[VISSZA]
  12. Mindezekről 1605 október 10-, november 2-, deczember 12- és 19-iki jelentések a tört. bizottság másolatai közt.[VISSZA]
  13. Tárgyalásairól egykorú jelentés. Századok, 1882. 565. és köv.[VISSZA]