SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

VI. FEJEZET.
Rákóczy György halála. Várad eleste.

Szeben ostroma. A tavaszi hadjárat. Szejdi Ahmed A hajduság veresége. A török sereg Debreczen alatt. Debreczen váltsága. Rákóczy utolsó hadmenete. A fenesi ütközet. Rákóczy halála. Barcsay helyzete Rákóczy halála után. Fogsága. A segesvári országgyűlés. A török hadjárat folytatása. Várad jelentősége. A védelem kérdése a bécsi udvarnál. Várad ostroma és elfoglalása. Német őrség Szabolcs és Szatmár váraiban. A török tábor eloszlása. A hangulat az országban

E fenyegetések, e komoly intések közepett Rákóczy folytatta Szeben ostromát, mely azonban magyar és török őrségével és elszánt polgáraival vitézűl védekezett. Inkább csak ostomzár, mint valódi vívás volt az a tél egész folyamán. Rákóczy itteni meddő erőlködéséből is azt a tanúságot meríthette volna, hogy a maga erejéből nem boldogulhat s Erdélyt és a részeket csak úgy mentheti meg a végromlástól, ha a török támadás megkezdése előtt leköszön s lehetővé teszi a meghódolást a rendeknek, kik rettegve néztek a jövő elé. Időnként úgy látszott, mintha felülkerekednék benne a józan ész. „Váradot talán kiadom – irta 1660 márczius 16-ikán gróf Rákóczy Lászlónak, – mert azt mondják, e miatt pusztul az ország”.1 De nem tette, hanem folytatta az ellenségeskedést, mire kora tavaszszal a török is megkezdte a hadműveleteket.

Szejdi Ahmed budai pasa a telet Temesvárt töltötte, hogy idejében megtehesse intézkedéseit s nagy sereggel indíthassa meg a harczot, mihelyt az időjárás engedi. Korán, 1660 ápril elején munkához látott, véres, kegyetlen munkához, mert a török immár megint boszúló hadjáratba fogott. A nagyvezér megújította a rendeleteket, hogy porrá kell tenni az országot, le kell vágni mindenkit s Szejdi Ahmed csakhamar a lakosokat ezernyi számmal ölette le, fejüket meg levágva és szalmával kitömve töméntelen szekeren küldte be a nagyvezérhez bizonyságául annak, hogy hiven teljesíti parancsait. A boszúló hadjárat azonban nem Erdély, hanem a részek ellen irányult. A pasa nem törődött azzal, hogy Rákóczy Szeben vivására pazarolja az időt, hanem Bihar vármegyébe nyomúlt s Rákóczy erejének főforrását akarta betömni.

A részeket s a két vármegyét Rákóczy teljesen védtelenűl hagyta s a várakon kivül nem volt őrsége sehol. Ahmed ellenállás nélkül nyomúlt előre. Hogy a királynak okot ne adjon a beavatkozásra, a szabolcsi hajdú városokat, noha Rákóczy hivei voltak, eleinte kimélni akarta. Felszólította tehát őket, hogy bizonyos határidőben embereiket küldjék el táborába, különben elpusztulnak. A hajdúság az előző évek szomorú tapasztalatain okulva, hajlott a békés megegyezésre, s eleget akart tenni a pasa kivánságának. De Rákóczy váradi és ónodi kapitányai azzal biztatták, ne féljenek, majd megvédik őket. Bizva az igéretben, a hajdúság Gyulai Ferencz váradi kapitánynyal egyesült. Az volt a szándék, hogy az egyesült magyarok a közeledő török hadat megtámadják s ha csak lehet, visszaszorítsák. Gyulai azonban a döntő pillanatban megijedt; nem mert csatába bocsátkozni, hanem Váradra húzódott, a Szoboszló körül gyülekező hajdúságot pedig sorsának engedte át. Hasztalan mondották a végveszedelembe juttatott hajdúk: „Ihol volna hát az ő sok vérök hullásával való hűséges szolgálatjoknak érdemes érdeme és jutalma?”2 Nem volt számukra többé semmiféle menekvés, mert Gyulai egyenesen a török torkába vitte, s ott cserben hagyta őket. Mikor elvált tőlük, nemcsak az önsegélyre, de még arra sem maradt idejük, hogy feleségeiket, gyermekeiket biztosságba helyezzék. A töröktől akkor már csak a Hortobágy mocsaras vize választotta el őket. Futott tehát mindenki, a ki hová tudott, s az ellenség bántatlanúl dúlhatta a „sok szép rakott épületü hajdúvárosokat”. Kaba hamuvá lett s Szoboszlót április 28-ikán szerdán, érte utolsó végzete. A ki még menekülhetett, az elfutott. De sokaknak már erre sem volt idejük s házok népét a templomkerítésbe vitték, mert a városnak „egyháza környül ugyan jó erősséggel való kastélya volna”. Itt a szerencsétlenek egy ideig, a mig lövőszerük el nem fogyott, vitézűl védték magukat és övéiket. De a pasa a kastélynak hajtotta janicsárjait, kik heves ellenállás után benyomultak s a férfiakat mind leölték. Mindem levágott fejért, mely azután a portára küldetett, egy tallér jutalmat kaptak. A nőket rabszijra fűzték, a város és a szomszéd községek mind porrá tétettek s „a környék eget verő fűste, tüze belátszott Debreczenbe”. Az ekkor örökre elpusztult Sziget község futó lakosait az ellenség a maig Vérvölgynek nevezett helyen érte utól s mészárolta le.3


Gróf Rákóczy László.
Wiedemann Illés egykorú metszete után. A „Centuria Heroum” cz. munkából

Ezután Debreczenre, már akkor a Tisza-vidék nagy és népes főhelyére került a sor. A magyar protestantismus egyik legélénkebb gócza, hires főiskola, élénk szellemi és tudományos élet központja volt s az egykorúak Christianopolis-nak nevezték. Lakosai leginkább munkás, jómódú, hitbuzgó iparosok, részben marhatenyésztők és kereskedők voltak, kik a katonai mesterséggel nem igen foglalkoztak. A város nagy területen épült s ez időben több mint 1800 nagy és kisebb ház állt benne. Katonai védelemre azonban Debreczen nem volt alkalmas. „Mezőben épült, erős kerítés nélkül való, csak engedelmességhez ragaszkodó” helynek nevezi egykorú krónikása.4 Volt ugyan palánkja, voltak árkai, melyeket veszély idején szélesebbé és mélyebbé ástak. Csakhogy ezek legfeljebb kisebb portyázó, kóborló csapatok rajtaütése ellen nyújthattak oltalmat. Nagyobb seregnek, főleg ha ostromszert is hozott, Debreczen ellent nem állhatott, sőt ellenállásra egyáltalán nem gondolhatott. Nem is gondolt, mert ez csak fokozta volna veszedelmét. Mint egész Biharvármegye, a város is Erdélyhez tartozott, de sem az ország, sem Rákóczy, a részek tulajdonképeni ura, nem küldött csak egy katonát védelmére, a váradi őrség meg egyenesen rá zúdította az ellenséget, mikor a hajdúkat előbb felbiztatta, végűl meg cserben hagyta. Debreczen veszve volt tehát, a bősz ellenségnek ki volt szolgáltatva, mikor április 30-ikán Szejdi Ahmed a város alá érkezett s sátorát a Basahalmon ütötte fel. A polgárság csak kegyelem utján menekülhetett Szoboszló s a többi szomszéd községek sorsától. Meg kellett vásárolnia a kegyelmet, bármi nagy árat kivánt érte a pasa. A debreczeniek már Szoboszlóra követet, eleséget, ajándékot küldtek a török táborba. Debreczen alá érve, mig csapatai egész a Tiszáig kóboroltak s felégettek mindent, Szejdi a városi tanács kiküldöttjeivel alkudozott. Durván bánt velük, megkinoztatta őket s 100,000 tallér váltságot követelt. A szerencsétlen város megadta a roppant összeget, mire május 8-ikán kinszenvedése véget ért. Szejdi Erdély felé vezette hadait, de már előbb maga is, Barcsay is felszólította Biharmegyét, hogy hűsége jeléül május 7-ikéig táborába küldje embereit, különben a hajdúság sorsára jut. A vármegye ki is rendelte küldötteit, kik azonban Gyulai fondorlatai következtében megkéstek. Mikor végre megérkeztek, a pasa már átbocsátotta a Berettyón portyázóit, kik egész Váradhoz egy mértföldnyire fölperzseltek mindent. A vármegye egy részét azonban hódolatuk megmentette a pusztulástól s a pasa Várad alól is visszarendelte portyázóit. Csakhogy lelketlen emberek itt-ott új kegyetlenségekre ingerelték. Május 8-ikán a török fősereg Pocsajon már túl járt, mikor az ottani szabadlegények rajta ütöttek a török utóhadra. Másnap azután az egész török sereg visszafordult s Pocsajt megvéve a benne levőket levágta. Minthogy Székelyhid őrsége szintén csipdeste a török tábort, Szejdi, noha a várat magát nem bántotta, a vár alatti szigetekre katonaságot küldött, mely az oda menekült parasztokat, vagy 4000 embert, kard élére hányta, vagy rabszíjra fűzte. Innen azonban a török nagyobb arányú pusztítás nélkül vonult a Meszes hegységen Erdélybe, hogy immár maga Rákóczy ellen forduljon, ki e közben Szeben alatt állt, melynek vívása sehogy sem haladt előre. Hogy ügyét népszerübbé tegye s katonáit szaporítsa, a tömegekhez, a parasztsághoz fordult. Már 1658-ban örökös nemességet igért a biharvármegyei jobbágyságnak, ha fegyveresen táborába siet. A felhívás főleg az oláhság körében keltett visszhangot s több ezeren váltották fel eddigi békés foglalkozásukat a katonáskodással. A parasztság e mozgalma sok bajt okozott a földesuraknak, kik az országgyűlés előtt panaszolták be Rákóczyt, hogy „a jobbágyságot csak maga indulatjából fellázasztotta, nem tudjuk, micsoda szabadságnak igéretével az egész országnak igérete ellen”.5 Nagyobb erőgyarapodást Rákóczy nem is merített a mozgalomból s nem volt képes új sereget alakítani, mely Biharból kiszorítsa az ellenséget. Rákóczy akkor Váradot féltette s nem tudta, hogy Szejdi Ahmed Erdélybe igyekszik. Szeben alatt csekély figyelő hadat hagyva, serege javával Várad védelmére akart tehát sietni. Május 10-ikére tüzte ki az indulást, hogy pünkösd harmad napján Váradon lehessen.6 Ez erős várat szemelte ki műveletei alapjáúl. De megkésett; útját már elállotta a török s nyilt mezőben akarta csata elfogadására kényrszeriteni. Rákóczyt nyugtalanná, izgatottá tette a tudat, hogy nagy török sereg áll előtte. De még mindig reménykedett. „Nem sokaság, – mondotta – Isten ver hadat, s mi Istenben bizunk.”7 Csakhogy két nappal később egész nagyságában áthatotta helyzete rendkivüli komolyságának tudata. Érezte, hogy közeleg a vég, halálsejtelmek gyötörték s május 16-ikán a szamosfalvi táborban megirta rövid végrendeletét. „Kérlek, édes Zsófikám – végzé nejéhez fordulva, – az én hozzám való tökéletes szeretetedet holtom után is mutassad meg, kiben nem is kételkedünk; nekünk megbocsáss, ha vétettünk volna, az Isten dicsőségére vigyázz, az igaz vallásban, kiben velünk éltél, állhatatos légy változatlanul; Ferkót abban neveld, semmi világi dicsőség, félelem attól el ne szakasszon”.8

Hadainak lelkes hangulata közepett ő maga egyre izgatottabb lett. Kerülni akarta a döntő mérkőzést s Szász-Fenes és Gyalu közt ütött tábort, hogy Kolozsvárt fedezze a török ellen. De vezérei sürgősen követelték a támadó fellépést, sőt a további visszavonulást egyenes gyávaságnak mondották. Rákóczy végre engedett s májús 22-ikén elfogadta a csatát. A jobb szárnyon a had szine-java, a középen a gyalogság és tüzérség, a balszárnyon a székelység állt. A csata kedvező körülmények közt indult meg. Erős szél fujt épen szembe a törökkel s gátolta mozdulatait. Csakhamar azonban a szél megfordult s a magyarok arczába hajtotta a port s a puskapor füstjét. Mindazáltal a sereg egy ideig vitézül tartotta magát, mig a székelyek hátrálni nem kezdtek. Rákóczy, látva soraik bomlását, közéjük vágtatott s megállította őket. A török azonban észrevette, hogy az ellenség balszárnya a leggyöngébb, s teljes erővel reá vetette magát. Rákóczy újra oda sietett tehát, hogy személyes megjelenésével öntsön lelket vitézeibe. De mikor a fenesi patakon átugratott, a szél lefujta fejéről réz sisakját. Fedetlen fővel rohant a harczolók közé. Maga volt s férfiasan küzdött egy egész csapat török ellen. Többeket levágott, miközben védtelen fejét nehány erős vágás érte. Szerencsére a legválságosabb pillanatban megérkeztek ónodi vitézei s kivágták az ellenség közül. A vér elborította. Orvos vagy sebész nem volt táborában s környezete kötözte be nehéz sebeit. A baleset hire hamar megbénította seregének ellenállását. Futott mindenki, a merre birt s a török maradt a csatatér ura. De nem folytatta az üldözést, különben bizonynyal elfogja Rákóczyt, kit környezete kocsin vitt a Körös melletti rossz útakon Várad felé. Onnan két borbély sietett ugyan eléje, kik sebeit bekötözték, de megmenteni nem tudták. Nehéz betegen feküdt Váradon, hová neje, Báthory Zsófia, kit sürgősen hivtak, június 6-ikán délután érkezett s még életben találta a beteget. De a viszontlátás végleg kimerítette erejét; szava csakhamar elállt s 7-ikén9 hajnali egy órakor befejezte küzdelmes életét. Holttestét Patakra vitték s édes anyja mellé, ki csak pár héttel előzte meg; (1660 április 18.) a halálban, tették örök nyugalomra.

Igy esett végre maga II. Rákóczy György áldozatáúl az egyenetlen küzdelemnek, mely negyedfél év folyamán megszámlálhatlan ember életét, szabadságát, vagyonát emésztette fel. Erején felüli feladatra vállalkozott s igaza van az egykorú énekesnek, midőn azt mondja róla:

Ha Hector volnál is, sok volt két Hercules,
Félcsapás két császárt le nem vág, mert feles.

Bármennyi inséget hozott Erdélyre, ott még két év mulva sem akarták elhinni, hogy meghalt.10 A szenvedő nép reményei és vágyai benne összpontosultak. A tömeg tőle remélte nyomorúságaiból való megváltását, tőle várta, hogy Erdély régi fényét, jólétét és nyugalmát helyre állitja. Várta várta, de hiába várta, a régi fény és jólét épen úgy sirba volt téve, mint maga Rákóczy György.

Szejdi Ahmed még az nap, a csatatérről szétküldte győzelmi jelentéseit. Megirta mindenfelé, hogy megverte Rákóczyt s elnyerte minden ágyúját. De sebesüléséről nem emlékezett meg, mert nem is sejtette11 diadalának ezen leglényegesebb mozzanatát. Barcsay, ki az időközben felszabadult Szebenből a török táborba érkezett, utóbb a halál hirét napokig titkolni igyekezett előtte.

Ismét Barcsay volt tehát az ország egyedüli fejedelme, kihez a nagyvezér már június 4-ikén12 szigorú rendeletet intézett, hogy „az igaz úton egyenes lábbal járj, a kengyelt igazán nyomjad, mostan Erdélyre rendelt szerdár Ali pasa szavát fogadd, az árulókat ne szánjad; arra ne tekints, hogy veled egy hiten vannak”. Szolgáltassa ki őket „különben hitele nem lészen szódnak, hatalmas császár haragjába esel; mint annak előtte, minket csak szóval tartogattál, látogattál, ezután ne legyen”. Ismét kétszinűséggel vádolták tehát s durván fenyegetőzve parancsolták meg neki, gondoskodjék a hadi sarcz beszolgáltatásáról. Sőt Szejdinek csakhamar egyszerű foglya lett s engedelmeskedni tartozott mindenben. Ellenkezésével csak életét veszélyeztette volna, még pedig ok és haszon nélkül, mert az ország a török hatalmában volt s sorsán egyes-egyedül engedelmességgel, a vett parancsok gyors teljesitésével lehetett segiteni. Barcsay július 5-ikére Segesvárra hivta tehát a rendeket, melyek az ő távollétében kivetették az óriási sarczot s a – fizetés iránt szigorú intézkedéseket tettek. A fejedelem a török táborból titokban arra is figyelmeztette Rákóczy régi hiveit, távozzanak Erdélyből, mert a török aligha nem kiadatásukat fogja követelni.


A fenesi csata emléke.
Rajzolta Goró Lajos

Erdély visszafoglalásával a nagyvezérnek azon boszúprogrammja, amelyet az ősz óta annyiszor köztudomásra hozott, még csupán csak egyetlen pontjában jutott végrehajtásra. A többi ezután következett. A nagyvezér nem jöhetett ugyan személyesen magyar földre, de itt másik nagy sereget alakitott s fővezérévé – szerdárává – Ali pasát nevezte ki. Az ő feladata volt, hogy Váradot s a részeket birtokába vegye s a török táborban levő Barcsay parancsot kapott, hogy Várad békés átadása iránt haladéktalanul intézkedjék. Barcsay azonban titokban ellenállásra, kitartásra intette a váradiakat, kik elszántan követték tanácsát.

A török műveletek azonban nemcsak Várad, hanem a két vármegye birtokba vételére is irányultak. Ali szerdár értesítette Souches tábornokot, a császári hadak fővezérét, hogy „egy talpalatnyit sem engedek abból, mit Rákóczy birt”. Ez a két vármegye pedig a török által mindenkor elismert békeszerződések értelmében a magyar király törvényes tulajdona volt. Másrészt Várad birtoka is igen közelről érdekelte a magyar királyt, mert messze területek nyugalmát és biztosságát érintette: Várad a kereszténység egyik legerősebb védbástyája, Erdély s egész Magyarország egyik legelőkelőbb városa volt. Sok százados történeti emlékek dicsfénye övezte. Szent királyok teste porladt földjében, szent királyok érczszobrai állottak főterén; hires papok és tanitók, kitünő főiskola, jól felszerelt, külföldön szerzett nyomda, mely épen akkor készitette elő a vizsolyi biblia új kiadását, fokozta hirnevét. Számos kereskedője, jeles bortermelése messze földdel összeköttetésbe hozta. „Ez a város Biharvármegyének, és a Tiszán innen való darab földnek metropolisa, fővárosa” vala s „Európában a kereszténység egyik fő bástyájának és Magyarország kulcsának” tartatott. Rendesebben épült az alföldi városoknál s a kőházak sürün követték benne egymást. Volt „gyönyörüséges iskolája, sok temploma s két kórháza” s egész vidéke viruló jólétnek örvendett. Egy mértföldnyire a Körös vize mentében „csaknem egymást érték a faluk gyönyörüséges buzatermő” határokkal. Nagy polgárosodási és anyagi jelentőségét betetőzte rendkivüli katonai értéke. A ki erős várát birta, az a részek ura volt s a királyi terület messze vidékeinek is parancsolt. Ezt a várat kivánta most a török, de nemcsak ezt, hanem a király területéből a két vármegyét is, melyeknek Rákóczy halálával a török által elismert békeszerződések alapján egyszerűen vissza kellett szállniok a magyar királyra. Igy a nagyvezér nemcsak Erdély, hanem a királyi terület nagyarányú megcsonkítását tüzte ki Ali és Szejdi pasák csakhamar egyesült hadai czéljául. A török-erdélyi kérdés kivetkőzött eddigi jellegéből s nagy nemzeti, sőt nemzetközi jelentőséget nyert. A bécsi udvarnak minden békeóhaja mellett foglalkoznia kellett tehát a komoly katonai ellenrendszabályok ügyével.

Lipót már márczius 29-ikén maga elismerte, hogy veszedelem fenyegeti Magyarországot s némi idegen hadat indított a határra. Csakhamar maguk a váradiak is a királyhoz fordultak s az esetre, ha vallásszabadságukat biztosítja s őrséget küld a várba, készek voltak uralma alá helyezkedni.13 A magyar tanácsosok; első sorban Wesselényi Ferencz nádor, ki Várad sorsát őszintén szivén viselte, a legmelegebben ajánlották Várad megsegítését. Ők általában a háborút óhajtották s javaslatuk abban ormolt, hogy Lipót király forma-szerűen üzenjen hadat a töröknek s Erdélyt is védelmébe fogadja.

A háború eszméje ekkor Németországban sem volt népszerűtlen.14 E mellett Velencze szövetségére biztosan lehetett számítani, mert a köztársaság még mindig háborúban állt a törökkel. Sőt az udvar ez időben kellő sereggel is rendelkezett, mert a svéd-lengyel háború ez évben az olivai békével befejeztetett s az északon működő császári hadakat magyar földön lehetett alkalmazni. De Portia herczeg a leghatározottabban ellenezte a hadüzenetet s a magyarok csakhamar belátták, hogy ily irányú törekvéseikkel egyáltalán nem boldogulhatnak az udvarban. Csupán arra szorítkoztak tehát, hogy legalább Várad kapjon német őrséget, mielőtt a török az ostromot megkezdi. A nádor addig ismételte sürgetéseit, mig Lipót király végre Várad ügyét magyar és német tanácsosai elé terjesztette. A tanácskozások júliusban Gráczban tartattak. A magyarok hosszú jelentésben hangsúlyozva Várad nagy stratégiai fontosságát, utaltak ama régibb szerződésekre, melyek a magyar királyt Erdély megsegítésére kötelezték.

Kijelentették ugyan, hogy maguk sem ajánlják a formaszerű hadüzenetet, de azt mondották: ha a török békeszegés nélkül ostromolhatja, a király meg békeszegés nélkül megsegítheti Váradot.15 A tanácsosok többsége azonban egyszerűen úgy vélekedett, hogy ő felségének semmi köze Váradhoz”. Később meggondolták ugyan a dolgot s belátták, hogy „lehet Váradhoz ő felségének közi”. De nyomatékosan hangsúlyozták, hogy a kérdés fölötte kényes s könnyen háborúra vezethet.16 A császári követ a portán szót emelt ugyan Várad érdekében, de többre az udvar e téren nem vállalkozott s Várad ügyét végleg elejtette. Ellenben a két vármegyét nem akarta a töröknek juttatni s a király rendeletéből nagyobb német had indittatott a Tiszához, hogy az ellenséget szemmel tartsa s mihelyt a körülmények engedik, német őrséget tegyen ama várakba, melyek eddig Rákóczy kezén voltak. Fővezérré Souches tábornok rendeltetett, ki e tekintetben igen határozott utasításokat kapott.17 Még a váradiak azon kérését is megtagadta, hogy legalább 400-500 gyalogot s néhány tűzért, ilyen egy sem volt a várban, küldjön segélyükre. Ellenben követe s levele útján biztosította Ali pasát, hogy seregének csak az a rendeltetése, hogy a királyi területet megvédje a tatárok ellen. Nem fogja tehát a török hadműveleteket mindaddig háborgatni, mig azok a király területét nem érintik. Hasonló biztatást kapott Ali Lobkowitz herczegtől, a hadi tanács elnökétől. Mindez nem bénitotta meg a nádor buzgalmát. Újra meg újra a királyhoz fordult s kérte, utasítsa hadait Várad fölmentésére. Végre Lipót megengedte Várad megsegítését, de csak úgy, ha harcz nélkül lehetséges. Ez azonban lehetetlen volt, sőt a királyi nyilatkozat oly időben történt, mikor Várad sorsa rég eldőlt.

E hosszadalmas tárgyalások közepett a magára hagyatott Várad örökké dicsőséges harczot vivott a tengernyi török haddal. A város a reá zúduló viharok közepett valósággal gazdátlan jószág volt s ennek megfelelő sorsban is részesült. A magyar király elutasította magától, Erdély fejedelme török fogságban sinylett s a város azelőtt sem az övé, hanem Rákóczyé volt. Ez tartott is benne tekintélyes őrséget, mely azonban holttestét kikisérte s többé vissza sem tért, mert Rákóczy halála különben is véget vetett a Rákóczyak birtoklásának. Igy a város magára maradt s még főkapitánya, Haller Gábor is hatvan fontos vasban nyögte a török fogságot. De onnan is biztatta az elhagyatott polgárokat. Első sorban azt tanácsolta nekik; igérjenek 100,000 tallért a töröknek, hogy békén hagyja őket. Ezt a rengeteg összeget a váradiak maguk nem teremthették volna elé soha, noha önként összerakták minden pénzüket s arany-ezüstjüket. Mindazáltal Tisza Istvánt idején a pasához küldték, ki azonban kereken kijelentette, hogy neki a város kell. A szegény lakosságnak a meghódolás s az önvédelem közt kelle választania. Nem habozott; elhagyatva mindenkitől, maga próbálta ősi tűzhelyét megoltalmazni. Nemcsak a hazafiasság, hanem az otthon szeretete sugallta ez elhatározást s szabadon elmehetett a városból mindenki, a kit nem a lelkesedés csatolt oda. Távoztak is sokan, sőt a lakosság nagyobb része, mindazok az elemek, melyek a fegyverforgatáshoz nem értettek, vagy az ostrom idején csak terhére lettek volna az őrségnek. A görög kereskedők, kiknek egyik legfőbb telepe Várad volt, nők és gyermekek nagy számmal kerestek menedéket idegenben. A külső városrészeket a váradiak nem is akarták védeni s azok lakosainak nagyobb részt úgy is távozniok kellett. A kik azonban helyben maradtak, azok helyt álltak vitézűl. Igazán válogatott, halálra szánt emberekből alakult a védők kis csapatja, nagyobb részt városi polgárok, köztük a városban birtokos biharmegyei nemesek, diákok s az egykori őrségből némi csekély gyalogság. Ágyúval, lőszerrel, eleséggel a vár bőven el volt látva. Csakhogy az egész őrségben nem akadt egyetlen egy tűzér, ki az ágyúval bánni tudott volna. Minthogy a vár főkapitánya török fogságban sinylett, a védelmet Balog Máté alkapitány vezette, ki mellé az őrség nyolcz tagból álló vezérkart rendelt. E bizalmi férfiak voltak Ibrányi Mihály, a helyettes kapitány, Boldvay Márton és Belényesy Ferencz, Biharvármegye alispánjai, Szalárdy János, a hiteles hely jegyzője és korának jeles krónikása, Rácz János, tapasztalt katona s három városi tanácsnok. Harczképes ember csak 850 volt, pedig a sikeres védelemhez valami 5000 fegyveres kellett volna. De a váradiak nem csüggedtek. Megesküdtek, hogy megtartják a várat s a legnagyobb buzgalommal tették meg az előkészületeket a védelemre. Szétosztották egymás közt a bástyákat, melyek mindegyike külön kapitányt kapott, 150 emberrel. E kapitányok közt voltak Weér György, Boldvay Gergely, Nagy Ferencz, Tisza István. Tartalékul 100 vitéz és 35 diák maradt. Három jeles pap: Komáromi Péter, Igaz Kálmán és Kállai lelkesitették a vitézeket kitartásra; s az egész ostrom folyamán fáradhatatlan odaadással végezték a buzdítás és vigasztalás szent munkáját. Orvos azonban egy sem volt a várban; a betegeket és sebeseket csak két borbély látta el, de ők is kellő gyógyszer nélkül működtek. Az első ágyúlövés már július 13-ikán eldördült, ámbár Ali pasa a fősereggel csak másnap délután érkezett a vár alá. 15-ikén a pasa felszólította az őrséget, adja meg magát s a táborában levő Barcsayt is hasonló felhivás küldésére kényszeritette, melyben azonban a fejedelem jelezte, hogy „félelemből” irta. A halálra szánt polgárság tagadólag felelt, mire Ali megkezdte a lövetést. Az ostrom páratlanul nagyszerű, de egészen sajátos látványt kinált. A hadi tudományban járatlan, nagyobbára városi nép harczolt itt a diadalhoz szokott, edzett, gyakorlott török sereggel, melyben bőven képviselve volt minden fegyvernem s melynek ágyúit s egész tűzérségi harczát, ostrom- és aknamunkáit nagy számú avatott, részben német és olasz tüzér vezette. Mintha gyermekek harczoltak volna óriásokkal. Csakhogy e gyermekeket a legtisztább hazafiasság, a szülőföldhöz való forró szeretet hevítette s hősökké avatta mindnyájukat. Várad védelme, őrségének dicső ellenállása ama gyászos korszak egyik legragyogóbb mozzanata s örökké való bizonyitéka a nemes érzések ama bőségének, mely a nemzet közép és alsó rétegeiben élt s mely megfelelő vezetés alatt annyi csapást elhárított volna az országról.


Ali pasa.
Boussato egykorú metszete Toorenvliet rajza után. Gualdo Priorato idézett munkájából

A török ostromműveletek első czélja a várárok vizének lecsapolása volt, mi erős munka után sikerült is s az ellenség immár a várfal aláaknázásához láthatott. A várbeliek, tűzérség hiányában, ezt a munkát s általában az ellenség folytonos közeledtét nem birták akadályozni. Még a közönséges ágyúval sem tudtak bánni, a gránátok vetését pedig meg sem kezdték, mert egy kisérletük balul sült el. Ép úgy nem értettek az aknaásáshoz s e téren meg sem kisérlették az ellenség igyekezetének meghiusitását. Tapasztalatlanságuk következménye lehetett, hogy augusztus 14-ikén az egyik lőszertár felrobbant s több száz embert megölt. De sem ez a csapás, sem az a körülmény, hogy ismételve hasztalan fordultak segélyért a Tokajnál álló német hadhoz, nem törte meg az életben maradottak kitartását. Augusztus 24-ikén a falak már olyan romlott állapotban voltak, az aknák oly széles rést ütöttek rajtuk, hogy Ali rohamra küldte hadait. De a csekély őrség készen várta s véres harcz után, valami 3000 főnyi veszteséggel, űzte vissza a mindenfelől rá özönlő, támadását pihent erővel többször ismétlő ellenséget. A nők is dicsőséges részt vettek a védelemben s követ dobtak, forró vizet, olajat, olvasztott faggyút öntöttek a résen benyomuló ellenségre, sőt a férfiak mellett vitézűl forgatták a kardot is. De a hosszú tusában a védők szintén sokat vesztettek. Ibrányi több jó vitézzel elesett, Rácz János és mások súlyos sebet kaptak. A várfalak több helyen teljesen bedőltek s a győzelem daczára kitünt, hogy a valami 300 emberre leolvadt őrség helyzete tarthatatlan. Kivülről segitséget sehonnan sem remélhetett, Ali meg erős készületeket tett a roham ismétlésére, melynek sikerében kételkedni nem lehetett, melyet bevárni, a nők és sebesültek nagy számára való tekintettel, oktalanság lett volna. Hét heti ellenállásában végleg kimerülve, a hősök kis csapata augusztus 27-ikén kitűzte a fehér zászlót s Tisza Istvánt többek kiséretében kiküldte a török táborba. Ott szivesen fogadták őket, mert Ali szintén belefáradt a hosszú és sok áldozatot igénylő ostromba. A várbeliek felajánlották a fegyverletételt, de csak bizonyos feltételek mellett, melyek természetökhöz képest két csoportba oszthatók. Az egyik hazájukat, Erdélyt illette; biztosítást kivántak az iránt, hogy a török leszállitja Erdély adóját s Váradon kivül más várat el nem szakít tőle. A másik csoportban voltak a saját kivánságaik. Ez utóbbiakat Ali pasa készségesen elfogadta, ellenben visszautasított minden oly kikötést, mely Erdélyre vonatkozott. A meghatalmazottaknak bele kellett törődniök a megváltozhatatlanba s az egyezséget18 a török ajánlotta alapokon kötötték meg. E szerint a lakosok közül azok, kik maradni akartak, vagyonuk birtokában hagyattak. A kik távoztak, azok elvihették a saját ingóságaikon kivül a hires könyvsajtót, a biblia kinyomatott részeit s a káptalani levéltárt is. A végrehajtáskor mindez másként történt ugyan, mert nem volt elég szállitó-eszköz, mely a távozókat s ingóikat elvihette volna. De a kik távozni akartak, azok a sebesültekkel együtt bántatlanúl eljutottak Debreczenbe, vándorlásuk első állomáshelyére. Augusztus 28-ikán Várad már a töröké volt, s mihelyt erőditményei helyreállittattak, megkezdődött a közeli erődök és vidékek behódoltatása, mely rohamosan folyt s aránylag rövid idő alatt nemcsak a részekből Bihar, Kraszna, Közép-Szolnok, hanem az erdélyi vármegyék közül Belső-Szolnok, Doboka, Hunyad messze területe is adófizetője lett a töröknek.

Várad hősi ellenállásának mindazáltal meg volt egy igen nevezetes következménye. A törököt hódító programmjának megváltoztatására kényszerítette. Az egykor Rákóczy kezén levő két vármegye birtokba vétele elmaradt. Pedig Ali nem szivesen mondott le róluk s a nádor szeptember 10-ikén fegyverre szólította a vármegyéket, mert még akkor is úgy látszott, hogy Várad után Szatmár- és Szabolcsvármegyékre kerül a sor.19 De Várad megvivása sok időt és vért kivánt, miközben meg a Tiszánál, Tokaj és Rakamaz közt nagyobb császári had gyült össze. „A prófontot – irják a táborból – minden nap 20,000 emberre adják ki; azt pedig kd. jól tudja, cselédre adni s osztani nem szoktak, hanem fegyverfogható ember számára.”20

Ez a sereg elég lett volna Várad megmentésére. De Souchesnak ragaszkodnia kellett utasításaihoz s tevékenysége csak arra szorítkozott, hogy német őrséget tegyen a szabolcsi és szatmári várakba. Ez sem ment simán s a táborban folyton folytak a tanácskozások: „A sok consultatio miatt – irja Károlyi László – szintén estve lett az ételünk, napestig semmit sem évén; még eddig kicsint végeztünk, holnapra haladott.”21 A török nem emelt ugyan akadályt, de a magyarok mindenütt fáztak a német őrségtől: Tokaj, mely addig Rákóczy kezén volt, önkényt megnyitotta ugyan kapuit, de már Szatmárral nehezebben ment a dolog. Kökényesdy György kapitány és társai nem akarták a várat a császáriaknak átadni. Károlyi László egy ideig hasztalan kérte, sőt fenyegette őket, vegyék be a német őrséget, különben bajba kerülnek s elvesztik jószágaikat, melyek nem a várban; hanem azon kivül vannak.22 A fenyegetést igéret egészítette ki s Szatmár kapui végre megnyiltak a német előtt. Ezzel a két vármegye biztosíttatott a király számára s minthogy időközben a török tábor eloszlott, Souches is eltávozott. Az udvar nagyon meg volt az eredménynyel elégedve, mely visszaadta a két vármegyét, a nélkül, hogy a török békét felbontotta volna. Annál inkább el voltak keseredve a magyarok. Várad elveszte egész Felső-Magyarországot rémületbe ejtette s az, hogy a várakat német őrség szállta meg, fokozta az elkeseredést. Rettegtek a lelketlen soldatescától, jobban féltek tőle, mint a töröktől. Különben is a német hadak behozatala s a várakban való elhelyezése béke idején nyilt törvénysértés volt. A rendek, főleg a protestánsok, az őrség kivitelét sürgették tehát, mire az udvar hivei, a katholikus urak azt felelték, hogy szükség van a németekre, hogy a télen a török ellen megvédje a felvidéket. De a protestánsok nézete szerint télen a vármegyék maguk is megvédhetik magukat.23 Izgatott, elkeseredett volt a hangulat s ösztönszerűleg érezte mindenki, hogy Várad elveszte nagy nemzeti csapás, melynek hatásait előbb-utóbb az egész magyarság megsinyli.


Szatmár vára.
Schnitzer Lukács egykorú metszete után. Bubics püspök gyüjteményének eredeti példányáról


  1. Deák Farkas, Nagy-Várad elvesztése, 9.[VISSZA]
  2. Szalárdi siralmas krónikája, 493.[VISSZA]
  3. Szücs István, Debreczen város tört. II. 372.[VISSZA]
  4. Bartha Boldizsár krónikája. Megjelent 1666-ban.[VISSZA]
  5. Szilágyi, Erd. Orsz. Eml. XII. 483.[VISSZA]
  6. Levele: Tört. Tár. 1892. 126.[VISSZA]
  7. Május 14-iki levele. Hadtört. Közl. 1894. 56.[VISSZA]
  8. Szilágyi, Erdély s az é.-k. háború, II. 571.[VISSZA]
  9. Ezt a napot mondja az özvegy által Heves vármegyéhez intézett temetési meghivó. Szederkényi, Heves várm. Tört. III. 72. Ellenben az egyik temetési zászlón, mely még a. mult században megvolt a pataki templomban, a halál napja június 6-ikára van téve.[VISSZA]
  10. Kraus krónikája: Fontes Rer. Aust. IV. 7.[VISSZA]
  11. A debreczeniekhez intézett május 22-iki levele: M. Akad. Ért. 1855. 405.[VISSZA]
  12. Török-Magyar Tört. Emlékek, V. 471.[VISSZA]
  13. A velenczei követ június 17-iki bécsi jelentése. Hormuzaki, id. m. IX. 176.[VISSZA]
  14. Zwiedinek, Deutsche Geschichte, I. 234.[VISSZA]
  15. A velenczei követ július 27-iki gráczi jelentése. Hormuzaki, id. m. IX. 176–178.[VISSZA]
  16. Rottal későbbi, 1669-iki előterjesztése. M. Akad. Ért. 1855. 412–415.[VISSZA]
  17. Souches levele Ali pasához világosan megmondja, hogy egyedüli czélja a két vármegye visszaszerzése. Török-Magyar Tört. Emlékek, V. 474.[VISSZA]
  18. Török-Magyar Tört. Eml. IV. 486–488. és Hadtört. Közl. 1892. 390–394.[VISSZA]
  19. Levelét közli Szerémi: Emlékek Bars hajdanából, 137.[VISSZA]
  20. Gróf Károlyi cs. Okl. IV. 402. Károlyi László június 30-iki levele:[VISSZA]
  21. U. ott, 407.[VISSZA]
  22. Károlyi levelei Tárkányból. U. ott, IV.[VISSZA]
  23. Dipl. jelentések: Tört. Tár, 1880. 743.[VISSZA]

errno: 2|errstr: unlink(../store/session/cc4f4930e_388605.session): No such file or directory|errfile: /var/www/mek2/oszkfw/OSZKfw/Session.php|errline: 255|