SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

I. FEJEZET.
A ország a vasbári béke után. Zrinyi Miklós halála.


Az összeesküvő főurak.
(Gróf Wesselényi Ferencz, gróf Nádasdy Ferencz, gróf Zrinyi Péter, gróf Frangepán Ferencz.) Rajzolta Cserna Károly

A lefolyt háború pusztításai. A német zsoldosok garázdasága. Lipótvár. A török hódoltság terjedése. A magyar végvárak. Katonáinak nyomorusága. A nép lelki szenvedései. Az erőszakos térítések. A Rákóczy-alapítványok kérdése a biróság előtt. A királyi döntés. A korszak igazságszolgáltatása. A német elleni gyűlölet terjedése. Az udvari politika végczélja. Az absolutismus rendszere. A nemzet védekezése. Erdély tehetetlensége. A török szövetségbe vetett remények. Drabik jóslata. A török-németbarát politikája. A franczia szövetség terve. XIV. Lajos és a Habsburgok. A Zrinyiek összeköttetése a franczia királylyal. Zrinyi Péter alkudozásai. Zrinyi Péterné Velenczében. XIV. Lajos és a magyar kérdés. Gremonville Bécsben. Bethlen Miklós küldetése Zrinyi Miklóshoz. Zrinyi Miklós halála.

ÉVEKEN ÁT remélte, kivánta, sürgette a magyar közvélemény a háborút, mert tőle várta gyökeresen megromlott, a béke eszközeivel nem is gyógyítható közállapotainak orvoslását. A háború immár lezajlott s nemcsak nem javította, hanem egyenesen türhetetlenné tette a lakosság helyzetét. Szatmár, Szabolcs, Heves, Ugocsa, részben Bereg s más felvidéki vármegyék mellett, melyeket már az erdélyi bonyodalmak folyamán pusztasággá tett a török és a tatár, most ugyane sorsra jutottak olyan területek, melyek évtizedek óta nem láttak ellenséget. Elpusztult legnagyobb részükben Nyitra, Trencsén és Pozsony vármegye,1 honnan török írók szerint 45,000 rabot hajtottak el. Már előbb nagy romlást szenvedett az ország egykori paradicsomkertje, a Csallóköz, mely annyira jutott, hogy „sem nem arathat, sem nem vethet”.2 1664-ben különösen sokat szenvedett a Dunántúl, a nagy háború tulajdonképeni szinhelye, a Muraközzel, melyet Zrinyi-Ujvár bukása megnyitott a töröknek.

Versenyeztek az ellenségekkel a pusztításban a német zsoldosok, s a Hegyalján a legkegyetlenebbűl dúlták-fosztották a népet, mely néhol fegyverrel védekezett. Ennek az istencsapásnak még a béke sem vetett véget. A németek a véghelyeken maradtak, honnan úgy gyötörték a szegénységet, hogy elkeseredésében a törökhöz fordult s Zemplénben a tömeg az egri pasa segélyével akarta egyes véghelyekből, főleg Ónodról a németeket kiverni. 1665 májusban a nádor a megyékhez intézett leiratban szigoruan megtíltotta „a törökkel való conversatiót”, sőt később az űzleti érintkezést is.3

Bármi kevéssé foglalkozott politikával s bármi kevéssé értette azon közjogi kifogásokat, melyeket a főurak emeltek a vasvári békeszerződés ellen, annak közvetlen következményei épen a tömegben kelthették a legmélyebb elkeseredést. Érezte mindenki, hogy a török lett csaknem az egész királyi terület ura. Érsek-Újvár helyett Galgócz átellenében, a Vág jobb partján új véghely épült ugyan, melyet Lipótvárnak4 neveztek el. Az építéshez szükséges telkek kisajátítása után a munka még 1665-ben megindult s a vár négy év alatt el is készült. Német őrséget kapott, melylyel együtt a jezsuiták is megjelentek benne. Az új vár kétségkivül nem volt fölösleges, de a török harczokban sohasem emelkedett fontos szerepre s az Érsek-Újvárról állandóan folytatott behódoltatásnak nem tudott gátat vetni. Minthogy az udvar tartózkodott mindentől, a mi viszonyát a portával zavarhatta, a számára megmaradt terület hathatós védelméről sem gondoskodott s a török a határszél minden pontjáról szabadon nyomorgathatta a király alattvalóit. Folyt is a munka szakadatlanúl, folyt télen-nyáron s gyakran megesett, hogy télviz idején egész falvak apraja-nagyja futni kényszerült az erdő rejtekébe, hol tömegesen estek hónak-fagynak, éhségnek áldozatúl. Szatmárban Károlyt és vidékét a török ismételve felszólította, hogy behódoljon s minthogy a nép nem tette, 1672-ig kilenczszer dulta föl a vidéket.5

De nemcsak a török ellen nem védte alattvalóit az udvar, hanem teljesen megfeledkezett a végbeli katonák fizetéséről s igy a tulajdonképeni magyar katonaság hihetetlen nyomorba jutott. A füleki őrség vitézei gróf Esterházy Pál bányavidéki főkapitányhoz intézett panaszukban igazán megható szinekben ecsetelik a maguk s általában a végbeli magyar hadak siralmas helyzetét. Elmondják, hogy „a vitézlő rendnek semmi fizetése; kilencz esztendőtől fogván egyszer fizettek. Ruhátalan, éhen való a vitézi rend. Éhhel haló a hajdú, kénytelen a falukra kell kimennie, tarisznyájába kér kenyeret háza népe táplálására. De nem kap, mivel vármegye végezte, és ha császár fizetésen való szolga, van fizetése, éljen azzal.” A vármegyék csakugyan a legszigorubban intézkedtek, hogy elfogják a katonát vagy hajdút, még ha igazolványa is van, mihelyt állomáshelyéről távozik; „ne járjon a falun, el kell szoktatni a falukon való járástól.” Pedig kinn kellett járnia, mert Füleken még lakást sem kapott. A házakat mind elfoglalta az oda menekült nemesség s igy az őrség a váron kivüli falvakban tengődött családostól, „onnan vártál kapuskodik és szolgál a várban”. A vár maga ép oly nyomorult állapotban volt, mint őrsége. Derekas bástyái ledőltek, hidja elromlott s ha a tisztek a nemes vármegyékhez fordultak, ezek azt felelték: ha kell ő felségének a vár és véghely, építtesse.6 Nem tudva máskép megélni, a végbeliek éhes hada természetesen a szegénységre vetette magát. A Nagy-Kunságnak 1669-ben huszonkettőből csak hét községe maradt, a többinek lakossága az utóbbi nyolcz év folyamán Debreczen felé, tehát erdélyi területre menekült. A hét községből az egyikben 6, a másikban 9 család élt. De „már senki sem akar szántani, mivel semmi megmaradását nem látták”.7 „Saját nemzetünknek pusztitó keze lőn rajtunk,” mondják a lakosok. „Hét éve teljesen, mióta minden tavaszszal, mint az árviz elboritják, mint a sáskák elpusztitják földünket, nem hagyva rajta semmi élést, marhát, lovat, juhot és semminemü jószágot; (24 mértföldnyi területen) Polgártól Makóig ők evék meg hét év óta mind földi, mind fái gyümölcseinket, szőlőinket, dinnyéinket.” Mindez természetes következménye volt ama politikának, melyet az udvar ez időben követett. Maga jó viszonyban állt a törökkel s minthogy örökös pénzzavarral küzdött, ama területek magyar katonaságáról sem akart gondoskodni, melyeket a békeszerződés tulajdonában hagyott. „Hadat nem tarthat, muzsikára, komédiákra, farsangolásokra, szánkázásokra kell a pénz”8 – mondották elkeseredésükben a magyarok.


Gróf Esterházy Pál.
Egykorú rézmetszet után. Bubics püspök gyüjteményének példányáról

Ehhez járultak a nép lelki szenvedései. Az erőszakos térítés a háború éveiben sem szünt meg, hanem még kiméletlenebbűl folyt s a jezsuiták 1662–65-ben 10,000 embert térítettek meg. Ez a lelkiismereti kényszer kinosabban, fájdalmasabban sért bennünket, – mondották a protestánsok – mint a zsoldosok és a török minden pusztítása. Csakugyan öldöklő szellem lengi át az udvar valláspolitikáját. Az 1662-iki országgyűlésen Lipót király, s tanácsosai azt az elvet hirdették, hogy a vallásügy magánügy s a ki sérelmet szenved, az a rendes per útján keressen orvoslást. A protestánsok ezt is megpróbálták s Báthory Zsófia ellen a király e tanácsához képest 1664-ben a károsult eklézsiák és iskolák Zemplénvármegye törvényszékénél újabb pört inditottak.

A tárgyalás augusztusban megtartatván, a biróság az 1661–63-iki járandóság fizetésére kötelezte Báthory Zsófiát.9 De az özvegy semmit sem adott a biróságra, melynek itélete csakugyan nem hajtatott végre, mert Bécsből megakadályozták. Az udvar ugyanis homlokegyenest ellenkezésben azzal, a mit 1662-ben hirdetett, most a viszályt országgyűlés elé tartozónak nyilványitotta. Csakhogy a protestánsoknak nem kellett többé országgyűlés, mert a tett tapasztalatok után semmi jót nem várhattak tőle. Ragaszkodtak tehát a törvényhez s többszöri huzás-halasztás után érvényt akartak a törvényes itéletnek szerezni. Erre a király 1669 július 4-ikén az özvegynek védlevelet adott, melyben megtíltotta a vármegyéknek itéleteik végrehajtását s elrendelte, hogy az ügy a legközelebbi országgyűlésig függőben maradjon. Beregvármegye azonban ekkor is ragaszkodott jogához, mire a király július 26-ikán s másod izben deczember 10-ikén e vármegye peres eljárását egyszerűen betíltotta s azt a hozott itéletekkel egyetembe törvénytelennek nyilvánította.10 Ezzel a királyi önkény lépett a törvény helyére az igazságszolgáltatás terén. Pedig a nélkül is rideg párt- és felekezeti szenvedélyeknek szolgálatában állt a birói hatalom. Baskó György olyan nőt vett el, a ki első férjétől törvényesen elvált. Az esztergomi káptalan ezért Baskót elfogatta s minden jószágát elkobozta. Beregmegye Kóródy Ferenczet gyilkosság miatt törvényesen elitélte. De a végrehajtás előtt, királyi parancs következtében, Kórodyt szabad lábra kellett helyezni, mire a jezsuiták nyomban mislei jószáguk igazgatójává nevezték ki.11 Selmeczen egy kamarai irnok egy gazdag polgár leányát szerette volna elvenni. De az atya és leány ridegen elutasította a tolakodót. Ez, hogy bosszút álljon, őket, valamint evangélikus papjukat az esztergomi káptalan szentszéke elé idézte. A szentszék az evangélikus feleket, kik meg sem jelentek, 8000 tallér birság s 600 forint költség megfizetésében marasztalta el. Ez itéletet a protonotárius akként hajtotta végre, hogy Selmecz város javait az emlitett összeg erejéig le akarta foglalni. Midőn ezt a város nem engedte, Balassa Bálint honti főispán katonai karhatalommal lefoglalta a városházát, a város sörházait és korcsmáit s többi ingatlanait.

Töméntelen ily esetet kinálnak a kor igazságszolgáltatásának évkönyvei. Némelyikből országos sérelem lett, némelyik csak szükebb körben vált ismertté. De egyaránt megingatta az igazságszolgáltatás iránti bizalmat a tömegekben, egyaránt fokozta az elkeseredést az államhatalom ellen s ezzel bősz indulatokat, vérengző, kegyetlen, forradalmi hangulatot keltett. Az a nézet kerekedett felül, hogy az udvar ki akarja írtani a magyart, hogy „kevés idő alatt neve se legyen” többé, hogy „vagy utolsó pusztulásra vagy siralmas csehországi, morvai és sléziai szabadságtalanságra”12 kivánja juttatni. A „parókás német”, a „hajas szomszéd”, a ki az előtt sem valami kedves embere volt a magyarnak, ez időben az alsó tömegek gondolatvilágában valóságos rémalakká változik, a ki

Mardosó kutyaként
Rád késziti agyarát,
Hogy téged megmarjon,
Javaiddal birjon,
Elnyerhesse hazádat.13

Ez ellen a bősz fenevad ellen irányul a tömeg mérhetetlen szenvedélye s felhangzik a harczi szózat, hogy

Kiki immár vegye elő éles fegyverét!
Ne kimélje vérontástól erős karjait!

E nézet mindinkább hódított s ez a közhangulat kikerülhetetlenné tette a királyi hatalom és a nép között az összeütközést.

E hangulatot jól ismerte az udvar, de nemcsak nem mérsékelte, hanem folyton olajat öntött a tűzre. Ura volt az országnak; a fontosabb várakban a törvény ellenére német őrségeket tartott, a nemzetközi viszonyok egyre inkább óhajai szerint alakultak s lehetővé tették, hogy végre leszámoljon a magyarokkal s úgy bánjék el velük, mint egykor a csehekkel. Portia herczeg kevéssel a vasvári béke megkötése után egész leplezetlenűl elmondta a franczia követnek az udvari politika tulajdonképeni végczéljait. A főminiszterrel való eszmecserék benyomása alatt már 1664 november 16-án Gremonville a következőket jelentette haza: „Mindent összefoglalva, a császár igyekezete az, hogy a legkorlátlanabb uralmat honosítsa meg Magyarországban”.14 A magyar urak tisztában voltak az udvar törekvéseivel s csakhamar Lippay György primás a feszületet tartva kezében, ismételte a követnek15 azt, mit már Portiától hallott.

Az udvar és hívei a vasvári békét épen azért siettek elfogadni, mert Magyarország erejének megtörését, a magyarság legyőzését látták benne megpecsételve. „A magyar – mondotta Spankau16 tábornok 1664-ben – legyőzött nemzet, melyet megvetnek, semmibe sem vesznek.” Bécsben tényleg tehetetlen, legyőzött nemzetnek tekintették s végleg az idegen uralom jármába igyekeztek hajtani. E törekvésnek fölöttébb kedveztek a viszonyok. A vallásháború, melyet a kisebbség a nép többsége ellen folytatott, teljesen megbénította a nemzet erejét s csaknem kizárta a lehetőséget, hogy a tömegek egy zászló alatt egyesüljenek az udvar ellen. Nem maradt tehát más mentő eszköz, mint idegen segélyre gondolni, a külföld támogatását megnyerni az önvédelemhez. Csakhogy erre nézve sem nyilt kilátás sehol s e tekintetben a nemzetközi viszonyok a vasvári béke után a magyarokra nézve valósággal reménytelenekké alakultak.

A végveszedelemmel szemben azonban a közvélemény a szalmaszál után is kapkodott s a külsegély csalfa lidérczfénye után indult. A legkülönbözőbb, legképtelenebb eszmék merültek föl. Álmodoztak svéd segélyről, lengyel segélyről, noha Lengyelországban egyrészt II. Rákóczy György támadása, másrészt a császári befolyás megszilárdulása ilyesmit eleve kizárt. Különben is a vallástusák elmérgesedése következtében másfelé vetették pillantásukat a katholikusok és másfelé a protestánsok. Legközelebb természetesen Erdély esett, egykor a magyarság és a protestantismus védbástyája. Ezt azonban teljesen kimerítették a lezajlott megpróbáltatások. Apafy nemcsak tehetetlen volt, de személyes érdekei is tétlenségre, részben a magyar mozgalmak elleni állásfoglalásra ösztönözték. 1665 óta attól félt, hogy az ifjú Rákóczy Ferencz az udvar segélyével megfoszthatná trónjától.17 Óvatosan tartózkodott tehát mindentől, a mivel az udvart magára haragíthatta volna. Még azt is tétlenűl nézte, hogy a közeli német őrségek 1664 óta folyton kapdosták, csipdesték az erdélyi határt. Hat év alatt csak ökröt, tehenet, lovat 30,000-nél többet hajtottak el, egész falvakat fölvertek, sok embert megöltek s 1670 nyarán, mikor megszaporodtak, két izben törtek az országba. A német őrségek rablásai annyira veszélyeztették a közbiztosságot, hogy a magyar-erdélyi kereskedés megszünt s minthogy Erdélyben tallért vagy aranyat nem vertek, hanem a jó pénzt a magyar kereskedés szolgáltatta, a fejedelem attól félt, hogy a török adót ezután nem lesz képes jó pénzben fizetni.18 Mindazáltal nem mert megfelelő intézkedéseket tenni s csak kérésre szorítkozott még a magyar vallásviszályokban is, melyek erkölcsi érzelmeit sértették melyeket azonban főleg azért akart enyhíteni, mert attól félt, hogy Rákóczy, kit mindig erdélyi trónkövetelőnek tartott, a protestánsok segélyével próbálhatná meg a fejedelemség visszaszerzését. Sőt Rákóczytól való féltében 1670 tavaszán komolyan foglalkozott az udvarral való titkos szövetkezés eszméjével.19

Még tenetetlenebb volt Erdély a törökkel szemben. A portán semmibe sem vették Apafyt. „Könnyű a szultánnak – mondották 1667-ben követeinek – olyan zsidó helyébe, mint urunk – így jelentették20 a követek haza – más zsidó tenni.” Apafy pedig semmitől sem félt jobban, mint attól, hogy elveszti trónusát s e félelemből a török örökös terjeszkedését sem merte megfékezni, noha csakhamar a gazdag sóbányákat fenyegette. Ezek megtartása életkérdés volt Erdélyre, mert a só szolgáltatta a kincstár fő jövedelmét. Hogy török kézre ne jussanak, arra nem találtak más módot, mint az egész vidék elpusztítását. Az országgyűlés 1669 júniusban törvényt hozott, hogy a török határ és a bányavidék közötti föld sivataggá tétessék, az ott levő községek áttelepíttessenek s a földesurak kárpótoltassanak az elpusztult falvakért. Ezt a törvényt végrehajtották ugyan, de kihirdetni nem merték, hogy a török meg ne tudja a czélzatot s felelősségre ne vonja a fejedelmet.

Erdélyre nem támaszkodhatott tehát a nemzeti ellenállás s a protestánsok valóban inkább közvetlenűl a törökbe vetették reményüket. Ez a dolog természetéből következett. Mikor az udvar annak idején Ausztriában megkezdte a harczot a protestánsok ellen, az osztrák tartományok protestáns nemességének gyűlésein is felhangzott a fenyegetés, hogy inkább a töröknek hódolnak, semhogy hűtlenek legyenek az evangeliumhoz.21 De tőlük a török messze volt, s fenyegetésüket nem valósíthatták. Nálunk azonban a török szomszédsága, a behódolás kénytelensége természetszerűen arra bírta a közvéleményt, hogy az udvar fenyegető magatartásával szemben a töröktől várja a megmentést. A korszellem, a külföldről terjesztett eszmék és tanok is ily irányba terelték a magyar protestantismust.

Ugyanakkor, mikor a török birodalom erejének rohamos hanyatlását már nem egy politikus észrevette, Európában az elnyomott protestánsok épen a töröktől várták, hogy megszabadítja őket a katholikus egyház kényuralmától. II. Rákóczy György szomorújátéka s az a szerep, melyet benne a török vitt, sajátszerű hatást tett a nyugaton. Drabik sokat olvasott munkája, a „Világosság a sötétségben” azzal biztatta az üldözötteket, hogy egyedül a franczia király és a török szultán, ki népével fölveszi a kereszténységet, fogja visszaadni szabadságukat. Könyvét az egész protestáns világban terjesztették, fordították, átdolgozták s olvasták. Alapgondolata sokakat megragadott, a többek közt Comeniust, ki Rákóczy esetéből azt a tanuságot merítette, hogy a törököt meg kell nyerni, meg kell téríteni, mi végből Lorántffy Zsuzsánnát felkérte, fordíttassa le török nyelvre a bibliát.22 A vasvári béke annyiban igazolta Drabikot, a mennyiben a háborúban kitünt, hogy a törököt legyőzni nem lehet. A magyar közvélemény meg a lezajlott eseményekből azt a tanúságot merítette, hogy elvész a török nélkül s mindenképen őt kell felszabadítása eszméjének megnyerni. Pedig soha ez a kisérlet reménytelenebb nem volt, mint a vasvári békét követő évtizedben s épen az a tudat tette az udvar politikáját a magyarság iránt oly kiméletlenné, hogy a nemzeti mozgalom nemcsak támogatást, hanem még bátorítást sem remélhet a portától. Maga a nagyvezér volt a legelső, a ki a magyarok üzelmeire figyelmeztette a császárt. Leslie grófnak már 1665-ben megmondotta, hogy a magyarok rosszban törik a fejüket s vigyázni kell rájuk. Hazatértében Budán a mozgalmakról Leslie még többet hallott. A pasa elmondotta neki, hogy gróf Balassa Imre kész nemcsak behódolni s fiait és várait átadni, hanem a bányavárosokat is török kezére játszani. A pasa, ki különben erről már előbb küldött Bécsbe bizalmas értesítést, azt ajánlotta Leslienek, rakják meg Kassát német őrséggel, mert Felső-Magyarország fel akar lázadni. Leslie a hallottakról kimerítő jelentést tett az udvarnak. Balassa Imre fogságba is került, melyből megszökött ugyan, de 1666 július elején valóságos hadjáratot indítottak ellene s rövid ostrom után divényi várában újra elfogták.23

Azok a magyar urak, kik a nemzetközi viszonyokat jobban ismerték, nem is reméltek semmit a portától s első sorban a katholikusok Velenczére és Francziaországra gondoltak. Velencze tényleg még mindig háborúban állt a törökkel s zokon vette a vasvári békét, mely lehetővé tette a nagyvezérnek, hogy egész erejével ismét reá vesse magát. De épen ez okból nem gondolhatott a köztársaság a magyar ügyekbe való avatkozásra. Érdekei a császárra utalták, kinek kegyét kellett keresnie. Igy csak Francziaország maradt. Valami százötven év óta küzdött a franczia állam a Habsburgokkal, hogy világhatalmi állásukat megingassa. E küzdelem első sorban a spanyol Habsburgok ellen irányult ugyan, de a két ág benső viszonyai és érdekközössége következtében az osztrák Habsburgokat is sújtotta. XIV. Lajos e hagyományos politikának egyik legkiválóbb, legtehetségesebb képviselője volt, a ki a küzdelmet mindinkább az osztrák Habsburgok ellen irányította. Még a császári koronát is el akarta tőlük halászni s egyre nagyobb mértékben igyekezett német birodalmi területeket elhóditani, miben természetesen mindig szemben találta magát a birodalom fejével, a császárral. Valami két emberöltőn át ült Lajos a franczia királyi trónon s a hódítás és terjeszkedés politikáját ritka következetességgel és kitartással folytatta. Csakhogy nem mindig hadakozott, hanem észszel, ügyességgel, diplomácziai furfanggal készítette elő terveit, melyek mindig a Habsburgok ellen irányultak ugyan, de épen sikerük kivánta, hogy bizonyos időközökben békésnek, jó indulatúnak mutatkozzék a bécsi udvar iránt. Ez időszakok közé tartozott a vasvári béke évtizede. 1663-ban Lajos némi hadat küldött a császár segítségére, de az elégedetlen magyarokkal is érintkezésbe lépett. Készen akart állani minden eshetőségre; kereste a megegyezést a császárral, de az esetre, ha ez nem sikerül, alattvalóit akarta ellene kijátszani.

Zrinyi Miklós 1664-iki fényes téli hadjáratának hirére XIV. Lajos üdvözlő levéllel és kitüntetésekkel halmozta el a magyar hőst, sőt pénzt küldött neki, hogy hadműveleteit folytassa. A franczia király ez eljárása az udvariasság ténye volt minden politikai utógondolat nélkül. Tudtára adta Zrinyinek, hogy azért támogatja, hogy további szolgálatokat tehessen a kereszténységnek. Zrinyi a pénzt annál inkább elfogadhatta, mert olyan uralkodótól jött, a kinek hadai a császár táborában küzdöttek. Zrinyi Miklós és Péter meleg szavakban köszönték meg a király kegyét, mire Lajos azt felelte, hogy ismeri a két derék, jeles hős értékét, kik emlékezetes tettekkel minden nap újra meg újra bebizonyítják lelkes buzgalmukat a kereszténység védelmében. Örömmel ragad meg tehát minden alkalmat,24 – irta nekik – hogy irántuk táplált jóakaratáról tanuságot tegyen. A Zrinyieket ugyanez időben más európai uralkodók is elhalmozták kegyeikkel. Mindazáltal a franczia királylyal való érintkezésük Bécsben visszatetszést keltett s fokozta a bizalmatlanságot, melyet irántuk különben is tápláltak.


XIV. Lajos.
Egykorú metszet után. Eredeti példányról

A Zrinyiek viszonya a francziákhoz a tavasz óta csakugyan más jelleget kezdett ölteni. Zrinyi Péter május 12-ikén, mint állította, nemcsak a maga, hanem testvérbátyja nevében is kijelentette báró Reiffenbergernek, a francziákkal szövetkezett mainzi választó bizalmas emberének, hogy hajlandó a francziákkal közelebbi viszonyba lépni s ez iránt Reiffenbergerrel szerződést kötni. Zrinyi Péter ezen s későbbi szereplésében minden alkalommal azt hangoztatta, hogy bátyja részéről is van fölhatalmazása a cselekvésre. Ez állítását sem megczáfolni, sem megerősíteni nem lehet, mert egyetlen egy okirat sincs, mely magától Zrinyi Miklóstól származnék s világot vetne arra, hogy öcscse alkudozásaival szemben ő maga milyen álláspontot foglal el. Annyi bizonyos, hogy a bán még nem rég épen nem lelkesedett a franczia szövetségért. „Ha győzedelmes – mondja az Afiumban a francziáról – eltűrhetetlen, ha nyomorodott, semmirekellő.” Az udvar rossz indulata s a francziák előzékenysége azonban változást idézhetett elő felfogásában. De személyesen csak akkor érintkezett francziákkal, mikor Zrinyi-Újvár eleste után huzamos időn át vesztegelt Bécsben, hol a szent-gotthárdi csata győztesei, a franczia katonatisztek, csakhamar nagy számmal jelentek meg. Felkeresték s nagyban ünnepelték Zrinyit, ki ez érintkezéssel annyira gyanúba keverte magát a miniszterek előtt, hogy a velenczei követ nyilvánosan szóba sem mert vele állani, hogy maga is gyanússá ne váljék. De eddig nincs nyoma, hogy Zrinyi és a francziák e barátkozása más természetű lett volna, mint vitéz katonák egymás iránti rokonszenve és érdeklődése. Ellenben Zrinyi Péter, még mielőtt a vasvári békekötésről értesült, egészen más lépésre tökélte el magát.

Nejét, az eszes, nagyravágyó Frangepán Katalint, Velenczébe küldte; hogy az ottani franczia követ, Bonzy püspök útján kérje Lajos király támogatását az elégedetlen magyarok számára. Zrinyiné szeptember utolsó hetében fordult Bonzyhoz egy bizalmasa, egy kapuczinus utján. Személyesen azért nem érintkezhettek, mert, mint Bonzy irja, Zrinyiné csak horvátúl tudott. Zrinyiné embere elmondotta Bonzynak, hogy a két gróf, kikkel a császár nagyon rosszúl bánt, franczia védelem alá óhajt helyezkedni, ha a király elfogadja szolgálataikat. Ez esetben franczia ügynök jöjjön Buccariba s ott végleg egyezzék meg a két gróffal. Zrinyiné ugyanekkor valószinűleg Velenczének is fölajánlotta a két gróf szolgálatait, de minden eredmény nélkül. E közben a vasvári békekötés híre köztudomásra jutott, s Zrinyiné még nagyobb súlyt helyezett a francziákkal való megegyezésre, mert – mint mondá – a béke végkép elkeseritette a két grófot, kik immár fegyverre akarják az országot szólitani. Ilyen terveikről ekkor Velenczében sokféle kósza hír keringett. Beszélték, hogy elszakadtak a császártól s a törökkel semlegességi szerződést kötöttek. E hirek Bécsből jutottak oda, hol már azelőtt is gyanúsították Zrinyi Miklóst, hogy Velencze és Francziaország támogatását keresi.25

Párisban a Zrinyiek ajánlatát eleinte nagyon tartózkodva fogadták s a király, a kinek hadai ez időben még a császár táborában voltak, egész általánosságban felelt Bonzynak. Októberben azonban a politikai helyzet némileg változott. A király terveivel sem állt többé összhangban a császár és a szultán közti béke, melyet elhamarkodottnak, feltételeit pedig szégyenleteseknek nevezte. Hajlandó volt tehát a Zrinyiek szolgálatait elfogadni.26 De a tárgyalások folytatására Velenczét, nem pedig Buccarit tűzte ki s azt kivánta, hogy a Zrinyiek oda küldjék meghatalmazottukat, ki szabatos felvilágosítást adjon arra nézve, minő szolgálatokat ajánlanak a grófok s mit kivánnak a királytól. Bonzy az új utasításnak megfelelően folytatta a tárgyalásokat Zrinyinével, ki hosszabb emlékiratban fejtette ki óhajait. Az irat abban ormolt, hogy Magyarország tönkre megy a német uralom alatt. Megmentésük érdekében a magyarok új királyt akarnak választani s Lajosnak ajánlják fel koronájukat. Hogy szándékukat valósíthassák, küldjön a király hajóhadat Buccariba s pénzt a szükséges szárazföldi hadsereg fogadására. Mielőtt Zrinyiné haza utazott, még értesítette a franczia követet, ki emlékiratát nagyon zavarosnak találta, hogy Felső-Magyarország is támogatja törekvéseit s hogy amaz országrész leghatalmasabb főura, I. Rákóczy Ferencz akarja leányát, Ilonát feleségűl venni. Ezzel a velenczei tárgyalások véget értek, még pedig minden további következmény nélkül.

Lajos általában képtelenségnek tartotta, hogy a magyarok királyukká válaszszák. Különben is éles esze már akkor belátta, hogy sokkal többre mehet, ha egy ideig a császárral tart barátságot, mintha egyes magyar elégedetlenek kétes értékű szolgálatait fogadja el. E mellett Bonzyra másutt volt szüksége, s november 28-ikán Lengyelországba küldötte. Ezzel Velencze megszünt a tárgyalások központja lenni, mely Bécsbe helyeztetett át, hová Lajos még augusztusban egyik legravaszabb diplomatáját, Jacques Brethel de Gremonvillet nevezte ki követűl. Ritka eszű, ravasz ember volt, korának összes erényeivel és bűneivel felruházva, ki czéljaira mindent felhasznált. Bécsben udvarolt mindenkinek, ismerte férfiak és nők gyöngéit s kiaknázta azokat. Hamar megkedveltette magát nemcsak az özvegy császárnével, hanem magával Lipóttal, kit élczeivel mindig meg tudott nevettetni. A miniszterekkel pedig valósággal úgy játszott, mint a sakk-tábla alakjaival. Utasításai és hivatása természete egyaránt kötelességévé tették, hogy mindenre kiterjeszsze figyelmét, a mi a Habsburgok országaiban történik.


A Zrinyiek várkastélya Csáktornyán.
Rajzolta Cserna Károly

Ennek megfelelően kereste az érintkezést a magyarokkal is s kapva kapott az alkalmon, midőn az ifjú Bethlen Miklós, mint az erdélyi követség tagja, 1664. november elején Bécsben meglátogatta. A magyar viszonyokról tájékozást szerzendő, sokat érintkezett vele azon ürügy alatt, hogy lovat akar tőle vásárolni. Sőt végűl megbizta, utazzék Csáktornyára s tudja meg részletesen Zrinyi Miklós szándékait. November 6-ikán Bethlen27 csakugyan elútazott s 13-ikán érkezett Csáktornyára. Zrinyi rég tudta, hogy az udvar gyanakszik reá s neszét vette az érintkezésnek, melyet testvére, Péter a francziákkal és a velenczeiekkel folytatott, hisz hirük nemcsak az udvarba, mely e miatt Velencze bécsi követének szemrehányást tett, hanem szélesebb körökbe is eljutott. Még az őszszel28 hallott róluk a nádor, ki a dolgon fölöttébb megütközött. Sietett a kósza hirekről jelentést tenni s a királyt biztosítani, hogy, nem törődve ellenségei fenyegetéseivel, rendületlenűl megmarad hűségében. Zrinyi jól tudta tehát, hogy nehéz gyanú terheli, sőt némelyek azzal rémítették, hogy személyes biztossága is fenyegetve van. Mindazáltal teljesíteni akarta az udvar azon felhivását, hogy a vasvári béke ügyében november 25-ikére összehivott tanácskozáson megjelenjék. Bethlen útján megiratta Gremonvillenek, hogy november 20-ikán Bécsbe indul s meglátogatja. Meg is tette az úti készületet, miközben barátságosan látta el vendégét, Bethlent s régi bizalmasát, Vitnyédy Istvánt. Majdnem minden nap erdei disznóra vadásztak a szomszéd erdőségben. November 18-ikán szintén vadászni ment a társaság a közeli kursaneczi (a mai Zrinyifalva) erdőbe. Kocsiba ültek s Zrinyi útközben vidáman adomázott. Az erdőben a társaság szétoszlott, Zrinyi egyedűl indult el s lőtt is egy nagy vadkant. Alkonyat felé a vadászok ismét találkoztak, hogy együtt induljanak haza. Zrinyi épen kocsiba akart szállani, mikor egyik vadásza, Paka István, jelentette neki, hogy nem messze onnan egy kant sebesített meg, melyet könnyen el lehetne ejteni. A gróf, noha a többiek figyelmeztették, hogy későre jár az idő, lóra kapott s Pakával visszatért az erdőbe. Ott hamar megtalálták a sebzett vadat. De alig hogy a gróf a lóról leszállt, a vadkan rá rohant s leteperte. Paka egy fára menekült, honnan lövéssel elriasztotta a vadat. Segélykiáltásaira a társaság többi tagjai is elősiettek s vérben-fagyban fekve találták Zrinyit, kinek fején három seb tátongott. „Rútul bánék velem a disznó” – mondotta29 környezetének, mely a vérzést megállítani próbálta. De hasztalan s Zrinyi Miklós csakhamar, még az erdőben kilehelte lelkét. Nem a harczmezőn, hol annyiszor kereste a halált, húnyt el a csaták hőse. De a zúgó, mély erdőben:

Angyali legio ott azonnal leszáll;
Dicsérik az istent hangos muzsikával,
Gábriel bán lelkét két tized magával
Földről felemeli gyönyörű szárnyával.30


Zrinyi Miklós halálának helye.
(Zrinyi emlék a zrinyifalvi erdőben). Eredeti rajzról a Képes Irodalomtörténet reproductiója után

Gyász és siralom fogadta a rémhírt széles Magyarországon s a müvelt világban mindenütt, hol a vitézséget becsülni tudták. Csupán a kanizsai török lövetett örömet, s Bécsben, hol november 24-ikén tudták meg; az irányadó körökben csaknem ugyanoly érzést keltett. Egyik-másik miniszter palástolni sem igyekezett örömét, hogy a gyanús, félelmetes ember ily könnyű szerrel ártalmatlanná vált. Hivatalosan azonban az udvar is részvétét fejezte ki, ámbár annyira nem ment, mint például Münchenben tették, hol az udvar és nagy közönség részvételével gyászistentiszteletet tartottak s az elismerés legmelegebb szavaival méltatták az elhúnyt halhatatlan érdemeit.31


  1. Guzics naplója. Tört. Tár, 1889.[VISSZA]
  2. A nádor. Hadt. Közl. 1897. 120.[VISSZA]
  3. Szederkényi, id. m. III. 90.[VISSZA]
  4. Épitésének történetéről l. Nagy Iván: Tört. Tár, 1884. 401–411.[VISSZA]
  5. Gr. Károlyi cs. okltára, IV. 489.[VISSZA]
  6. Hadtört. Közl. 1897. 635–639.[VISSZA]
  7. Gyárfás, Jász-Kunok tört. IV. 319–321.[VISSZA]
  8. Nádasdy oratiója, id. h.[VISSZA]
  9. Fejes István, S.-A: Ujhely, 83–86.[VISSZA]
  10. Timon, A párbér története; okmtár, IV. és V. sz. okmány.[VISSZA]
  11. Zsilinszky, Vallásügyi tárgyalások, III. 312–314.[VISSZA]
  12. Ujházi Pál lev. Hadtört. Közl. 1893. 549.[VISSZA]
  13. Petkó Zsigmond éneke 1666-ból, közli Thaly Kálmán: Figyelő, III. 20.[VISSZA]
  14. Gremonville jelentése. Mon. Slavor. Merid. XIX.[VISSZA]
  15. Gremonville deczember 18-iki jelentése. U. ott, 17.[VISSZA]
  16. Pauler, id. m. I. 48.[VISSZA]
  17. 1665 augusztus 29. és október 20-ki levelek. Török-Magyar. Tört. Emlékek, VI.[VISSZA]
  18. Emlékirat 1670-ből. Rozsnyay, id. m. 428–30.[VISSZA]
  19. Szilágyi, Erd. Orsz. Emlékek, XIV.[VISSZA]
  20. Rozsnyay munkái, 498.[VISSZA]
  21. Zwiedinek, Deutsche Gesch. I. 228.[VISSZA]
  22. Kvacsala: Századok, 1882. 804–810.[VISSZA]
  23. Tett-e Balassa olyan ajánlatot a budai pasának, mint ez Leslienek beszélte, az kétes, mert ez időben, 1665 tavaszán megtámadott egy török szállítmányt, a kiséret egy részét megölte s mindent zsákmányul ejtett. Minthogy Bécsben épen ekkor várták a török díszkövetséget, Balassát a kassai nádori szék elé idézték, mely 32 czégéres bűntényben vétkesnek nyilvánította s elitélte. Balassa a pozsonyi várba záratott. Fogsága nem lehetett nagyon szigorú, mert a bécsi franczia követtel is titkos érintkezésbe léphetett, sőt meg is szökhetett. A török ellen intézett támadása után alig hihető, hogy a budai pasának a jelzett ajánlatokat tette volna. Minthogy azonban Divény várából csakugyan veszélyeztethette a bányavárosokat, Bécsből a nádort utasították, szállja meg a várat. Balassa az ellene intézett támadást Wesselényi személyes gyűlölködésére vezette vissza s leveleiben (az orsz. levéltárban őriztetnek) szörnyen gorombáskodott a nádorral, ki annál erélyesebben hajtotta végre az udvar parancsát, ámbár talán maga sem tudta, mi birta tulajdonképen a bécsieket a Balassa elleni szigorú fellépésre.[VISSZA]
  24. 1664 június 25-iki levele. Mon. Slavor. Merid. XIX. 231.[VISSZA]
  25. Fraknói: Tört. Tár, 1894. 582. 1664 szeptemberi jelentés.[VISSZA]
  26. 1664 október 17-iki utasitás Bonzy számára. Mon. Slavor Merid. XIX. 241–44.[VISSZA]
  27. Minderről s általában arról, hogy akkor csak Bécsben lett volna, Bethlen Miklós nagybecsű önéletleirásában emlitést sem tesz. E részleteket Gremonville jelentései beszélik el.[VISSZA]
  28. Október 28-iki levele Rottalhoz. Orsz. levéltár.[VISSZA]
  29. Egykorúaknál s napjainkban is fölmerült a gyanú, hogy Zrinyi nem a vadkan, hanem az udvar által felbérelt orgyilkos áldozata lett. Egyházasbükki Dervarics Kálmán: „Gróf Zrinyi Miklós, a költő halála” czimű kis művében ezt bizonyosra veszi s Paka Istvánt, Zrinyi vadászát tartja a felbérelt orgyilkosnak. Említi, hogy az a puska, melylyel a rá vésett felirat szerint Paka a gyilkosságot elkövette, a Nemzeti Múzeum régiségtárában őriztetik. Az orgyilkosság azonban kétségkivül alaptalan mese. Ma már erre nézve nem csupán Bethlen és Cserey közléseire vagyunk utalva, kik közül a jelenlevő Bethlen különben is azt mondja, hogy vadkan ölte meg. Ma már ismerjük a legközelebbi rokon, Zrinyi Péter levelét, melyben értesíti a pápát, hogy bátyja vadkan-vadászat áldozata lett. (Deczember 8-iki levele. Fraknói: Tört. Tár, 1890. 1894. 594.) Ismerünk más egykorú tudósitásokat is, (Irodt. Közl. V. 203. és Hadt. Közl. 707–8., ez utóbbi a nádor jelentése alapján készült) és egyikben sincs a legcsekélyebb czélzás az orgyilkosságra. Gremonville szintén nem tud róla semmit, pedig ő mindenféle kósza hirt följegyzett. A hetvenes években egy titkos franczia ügynök tartózkodott a bécsi udvarban s tapasztalatairól igen becses jelentést küldött haza. (Mittheil. des Inst. für Oest. Gesch. XII. 289.) Ebben megemlékezik Zrinyirő1 s ő is azt mondja, hogy vadkan ölte meg. Ez a diplomata inkább kém volt s a legkülönbözőbb forrásokból merítette értesüléseit. Bizonyára hallott volna tehát az orgyilkosságról, ha erről akkor akár csak kósza hirek keringenek. De ezek csak sokkal később keletkeztek s hitelt nem érdemlenek.[VISSZA]
  30. A Zrinyiász utolsó éneke.[VISSZA]
  31. A deczember 6-ikán tartott beszédet közzé tette Salamon; Bud. Szemle, XLVII.[VISSZA]