SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

II. FEJEZET.
A háború folytatása.

A bécsi diadal jelentősége. Az udvar rövidlátása. Békealkudozások a törökkel. A hadjárat folytatása a magyar területen. Thököly kiegyezési ajánlatai. Kétszinű politikájának következményei. János király titkos tervei. Párkány ostroma. Az október 9-iki győzelem. A nagyvezér menekülése Budáról. Esztergom visszafoglalása. A téli szállás. Szobieszki hazatérése. A közvélemény tájékozatlansága a helyzet felől. Az udvar megtorlásai a behódoltak ellen. A pozsonyi bizottság. A dunamelléki országrész visszatérése a király hűségére. A török birodalom megdöntésének terve. Szövetség a császár, Lengyelország és Velencze között. XIV. Lajos támadása. Fegyverszünet a franczia királylyal. A török készületei a háború folytatására. Buda 1684-iki ostroma. Pest visszafoglalása. Az ostromló sereg belső bajai. Az ostrom meghiúsulása. Thököly szerencséjének hanyatlása. Az eperjesi vereség. Diplomatiai kudarczai. Ragusa visszatérése a magyar fenhatóság alá. Szobieszki tervei Erdély megszerzésére. Bizalmatlanság a bécsi és lengyel udvarok között. A törökök veszteségei a lefolyt hadjáratokban. A háború folytatása. Érsekujvár elfoglalása. A szlavóniai győzelmek.

Keresztény fegyverek soha sem arattak a szeptember 12-ikinél nagyobb diadalt a törökön. Mérhetetlen volt a halottak és sebesültek száma, a zsákmány értéke. Mindazáltal a csatát nem ez, hanem következményei tették nagy jelentőségűvé. Csak hogy az udvar egy ideig kész volt a győzelmet e jelentőségéből kiforgatni, mert sikerét nem akarta kiaknázni. Ellenkezőleg ismételni próbálta azt, mit a szent-gotthárdi csata után tett, békét óhajtott a törökkel. A miniszterek nagy része nem is sejté, minő végtelen kilátásokat nyit e győzelem a Habsburgoknak a keleten, hol könnyen a szultánok örökébe léphetnek. Lipót császár szintén csak a gyülölt Bourbonokra gondolt s kész volt győztes fegyvereit pihentetni. E szándékkal tért vissza felszabadított székvárosába, mely alkalommal az érzékeny János királylyal feltünő hidegen bánt, kétségkivül azért, mert azt hitte, hogy nincs többé rá szüksége s nem sokára meglesz a béke. Minthogy erre nézve a török nem tett ajánlatot, a császár szeptember 24-ikén1 a legnagyobb titokban Kuniz utján felszólította Maurocordato portai tolmácsot, értesítse a nagyvezért, hogy az udvar kész békét kötni. A császár olyan bizonyosnak tartotta a békét, hogy a velenczei követ előtt, ki azt várta, hogy a török elleni szövetkezésre fogja Velenczét felszólítani, azon reményét fejezte ki, hogy a török immár sokáig nem bántja többé a kereszténységet.

Abbeli szándékát, hogy békét köt a törökkel, Lipót a pápának is bejelenté, ki felháborodva figyelmeztette, hogy, ha győztes hadait egy keresztény fejedelem ellen vezetné, nyomban megvonja tőle segélyét. Mindez nem használt s a császári politika béketörekvései csak a nagyvezér ellenkezésén hiusultak meg, ki a vereség után is elég erősnek érezte magát a háború folytatására s erről Thökölyt értesítette. Különben sem hitte, hogy a császáriak ez évben folytathatnák a műveleteket s valóban úgy látszott, hogy a császári sereg a bécsi győzelem után feloszlik. A szász választó 11,000 főnyi népével tényleg haza tért s a bajor választó, valamint más német fejedelmek csapatai sem akartak maradni. De mivel a török nem tett békeajánlatot, az udvar kénytelen-kelletlen beletörődött a hadjárat folytatásába. Ezt Károly herczeg kezdettől fogva sürgette s nyomban a bécsi győzelem után erélyesen üldözni akarta a futó ellenséget, hogy azután Esztergomot vagy – Érsek-Újvárt vivja meg s úgy helyezkedjék el téli szállásra, hogy kora tavaszszal ismét megindíthassa a támadó műveleteket.

A herczeget buzgón támogatta Buonvisi nuntius s a velenczei követ, mire János király is hajlandónak nyilatkozott részt venni a további harczban. Szeptember 18-ikán indultak el a lengyelek Pozsony felé. János király egyenesen Budának akart menni, de mivel az oda vezető földet az ellenség nagyon kiélte, Károly herczeg Érsek-Újvár vagy Esztergom s a párkányi hidfő megvételét ajánlotta. Október 2-ikán abban állapodtak meg, hogy Párkányt s azután Esztergomot ostromolják ki.

E közben a nagyvezér vert hadát a győri táborban, a mennyire birta, rendbe hozta s 17-ikén Budára indult. Mikor hirét vette, hogy Károly herczeg magyar földre érkezett, Budára rendelte Thökölyt, hogy Magyarország új alkotmánya s a háború folytatása ügyében tanácskozzék vele. De Thököly nem követte hivását, hanem titkos érintkezésben maradt János királylyal, kinek még a bécsi győzelem előtt azt az ajánlatot tette, hogy, ha birtokában hagyják Pozsonyt s az általa megszállott Dunáninneni földet, elszakad a töröktől s egész erejével a császáriakat támogatja. János király elfogadhatónak találta az ajánlatot, de a bécsi győzelem után már kevéssé biztatta Thökölyt, midőn követei szeptember 19-ikén fölkeresték. A császár igen rossz néven vette a királytól, hogy belügyeibe avatkozik, s általában nem akart többé Thökölyvel megbékülni, sőt még azon engedményeket is visszavonta, melyeket a tavaszszal Saponara útján tett. Mindazáltal Thököly nem azonosította többé ügyét a törökével. Nemcsak Budára nem ment, hanem a párkányi harczok idején sem támogatta az ottani törököt. Követei jártak-keltek János király táborában, noha Károly herczeg szóba sem állt velük, mert, mint az udvar, ő is egyszerűen lázadó alattvalónak nézte Thökölyt, a ki legfölebb kegyelmet kérhet. Igy a fejedelem mindinkább a két szék közt a pad alá került; elvesztette a török bizalmát, az udvartól meg engedményt nyerni nem birt s ezzel feltartóztathatatlanná tette bukását. Bécsben a nuntius is erősen dolgozott ellene. Mikor pedig az udvar neszét vette, hogy János király fiát. Jakab herczeget Thököly segélyével magyar királynak szeretné választatni, nemcsak Thökölyről nem akartak többé hallani, hanem a lengyel szövetség felbontásától sem riadtak vissza. A királyválasztás tervéről Pallavicini varsói nuntius küldött Bécsbe jelentést, kinek a lengyel királyné elmondotta,2 hogy Thököly és a magyarok Lipótnak semmi áron sem akarnak többé hódolni s egyik gyűlésükön Jakab herczeget készülnek királyukká kikiáltani. A pápai diplomatia minden erejét megfeszítette, hogy a lengyel királyi párt az eszme elejtésére s a Thökölyvel való szakításra birja. A nuntius emlékiratot adott át a királynénak, ki csakugyan elállott e tervtől, a pápa meg egymás után küldte János királyhoz leveleit, hogy végleg elvonja Thökölytől.3 E közben a bécsi udvarban, főleg a császárné környezetében, oly sértő módon beszéltek a lengyel királyról, hogy a pápa kénytelen volt az illetőket figyelmeztetni, hogy ez oktalan magaviselet a szövetség felbontására vezethet.4


A párkányi ütközet.
Egykorú metszet után, Boethius „Kriegeshelm” (Nürnberg, 1636.) czímű munkájából

A fenyegetett Párkányba a nagyvezér Budáról tetemes hadat vetett, miről azonban János királynak nem volt tudomása s azon hitben, hogy ott csak 1000 török áll, Károly herczeg tanácsa ellenére megtámadta. Lovasságával tüzérség és gyalogság nélkül kezdte a harczot. De 8000 török készen várta s véres fejjel űzte vissza. Maga a király és fia a legnagyobb veszélyben forogtak s valami 2000 embert vesztettek. Mindazáltal hamar kiheverték a vereséget s október 9-ikén lengyelek és császáriak egyesült erővel újították meg a támadást. A török ismét készen várta őket s arra számított, hogy harcz közben megérkezik Thököly, ki tényleg jelentette, hogy elindult Léváról. Ugyanakkor azonban János királyt is értesítette, hogy közeledni fog ugyan a csatatérhez, de nem avatkozik a harczba. Igy a magára hagyatott török had rövid csatában teljesen megveretett. A futó törökök oly tömegesen tolultak a Duna hidjára, hogy az leszakadt, mire a menekülők a Dunába ugrottak, s úszva igyekeztek az esztergomi partra átjutni. De nagyobb részük a vizbe fult s a Duna medre egészen megtelt emberi és állati hullával. A 9000 török közül csak 400-an menekültek, 1200-an fogságba kerültek, a többi elveszett. A vereség hirére a nagyvezér Budáról Belgrádba futott. Budán 10.000 főnyi őrséget hagyott ugyan, de minden hadi szert és élelmet elvitt, úgy hogy a vár alig állhatott volna ellent az ostromnak.


A párkányi ütközet 1683 október 9-ikén.
Herbet Károly festménye után Lipót lotharingiai herczeg számára készűlt lamalgrangei gobelin Ő Felsége bécsi várlakában

De Károly herczeg előbb Esztergomot akarta megvenni. Október 22-ikén kezdte meg a vivást, mely öt napig folyt: Október 27-ikén a vár megadta magát s másnap 4000 katona s valami 6000 főnyi polgári lakosság távozott Esztergomból, mely immár végleg felszabadult a török uralom alól. Ezzel a herczeg a hadjáratot befejezte. A téli szállásokra nézve azt ajánlotta, hogy a lengyelek Egeren, Szolnokon, Debreczenen át Nagy-Váradig nyomúljanak, a rebelliseket s a törököt kiüzzék s ott töltsék a telet, Felső-Magyarország ellenben a németeknek jusson. De János király közelebb óhajtott lenni hazájához s a maga hadait vezette Felső-Magyarországba. A lengyelek, főleg a harczban részt sem vevő litvánok, oly dúlást követtek el mindenütt, hogy a föld népe ellenük támadt. „Nemes, paraszt, katona, szóval mindenki – irja János király – reánk vadász, mint farkasokra.” A király, megvéve Szécsény várát, Kassának és Eperjesnek tartott. De a két város hiven ragaszkodott Thökölyhez s csak a gyönge Kis-Szeben nyitotta meg kapuit, mig a németek Lőcsét vették meg (deczember 12-ikén). A lengyelek csakhamar haza takarodtak s Felső-Magyarország néhány erődített hely kivételével, tényleg tovább is Thököly kezén maradt, ki még mindig azt hitte, hogy „a dolgot jó formában fogván”,5 János király közvetítésével, megegyezésre léphet az udvarral.


Az esztergomi vár maradványai.
Szerelmey Miklós „Magyar hajdan és jelen” (Pest, 1847.) czimű munkájából

A magyar közvélemény általában nem volt tisztában a lezajlott események jelentőségével, valamint az udvar politikájával. Eleinte el sem akarta hinni a bécsi vereséget. „Századik része sem igaz annak, – irta szeptember 27-ikén főispánja Trencsén vármegyének, – a kit mind győzhetetlen török császár ereje, mind peniglen urunk ő nagysága fényes tábora felől hamisan költöttek.” A nagyvezér Bécs alól csak azért vonult el, mert a budai pasa elárulta, de ezt megfojtatván, visszatért Bécs alá, „sőt a mi nagyobb, maga a török császár is személye szerint sok álgyukkal éjjelnappal utána megyen”.6

Ép oly kevéssé ismerte föl Apafy a helyzetet s a viszonyok változását s a bécsi győzelem előtt békeközvetitőűl ajánlkozott a császárnak. „Mi az elmék megegyesitésében – irta augusztus 25-ikén – a mediatorságot jó szivvel elvállalnók, ha ő felsége acceptálná. Ha pedig ő felsége nem acceptálja, magát okozhatja a nehezebb consequentiákért”.7 Szeptember 4-ikén ismételte ez ajánlatot, a bécsi vereség után meg János királylyal lépett érintkezésbe.

Thökölyvel azonban hamar megéreztették a tények a helyzet változását. Nemcsak azok szakadtak el tőle, a kik kénytelenségből csatlakoztak hozzá, hanem régi hivei is. Mikor egyik főemberét, Barkóczy Ferenczet a Tisza mellé rendelte, ez a rendeletre azt jegyzé fel „szaladó tót fejedelmet nem követem, királyom hűségét megtartom”.8 Csakhogy az udvar nem elégedett meg azzal, hogy az urak ismét hűséget fogadtak neki. Büntetni is akarta őket az elpártolásért, noha ennek oka egyesegyedül maga volt.

Lipót király Bécs felszabaditása előtt a magyar ügyekben nagy értekezletet akart összehivni. A győzelem után, szeptember 23-ikán meg kiáltványt tett közzé, melyben Thökölyt nevezte minden baj kutfejének s felhivott mindenkit, hogy szeptember végeig téi jen vissza hűségére. A nádor a hadsereghez ment, hogy mindazoknak, kik jelentkeznek, kegyelmet adjon, a megátalkodottakat pedig büntesse. Noha szeptember 28-ikán a nádor hasonló felhivást intézett a vármegyékhez, a császár október 1-jén elrendelte a tömeges jószágfoglalást, s Esterházy és Kollonics a legnagyobb buzgalommal fogtak a rendelet végrehajtásához. Október 11-ikén az udvar intézkedett, hogy a magyar urak „és más rebellisek” várait azon ürügy alatt, „hogy ratio et status belli kivánja igy”, mint 1670-ben történt, német katonaság szállja meg.9 Utóbb azonban mégis felülkerekedett a józanabb felfogás. Október 22-ikén a hatóságok utasíttattak, hagyják abban az elkobzást s a hűségre való visszatérés ideje 1684 február végéig meghosszabbíttatott. A jelentkezőket Pozsonyban bizottság fogadta, melynek elnöke Károly herczeg, tagjai két német, két magyar s a nádor voltak. Jelentkeztek mindazok, kik a mult évben kénytelenségből Thökölynek hódoltak, s 14 főúr, 12 vármegye és 10 város fogadott a bizottság előtt hűséget. Ezzel Thököly rövid uralma a Dunán inneni és a Dunán túli részekben végképen elenyészett.

A törökök súlyos vereségei után a Balkán-félszigeten és Olaszországban egy jóslat kelt szárnyra, mely közvetlen küszöbön állónak hirdette az európai török birodalom összeomlását. Világszerte nagy volt a lelkesedés és áldozatkészség a császár iránt s mindenfelől a háború erélyes folytatását sürgették. Ez a harczias hangulat azonban épen a császári kormányban kelté a leggyöngébb viszhangot. Ott a békepárt még mindig hatalmas volt s ha a szultán békét kér, aligha meg nem kapta volna. De nem kért s igy Lipótnak folytatnia kellett a háborút. Kénytelenségből azután időnkint nagyon harczias tudott lenni. „Röviden, kedves páterem – irta bizalmasának, d’Aviano barátnak 1684 január 23-ikán – én szivvel-lélekkel a (török) háború mellett vagyok.” Még deczemberben fölmerült az eszme, hogy a pápa védnöksége alatt nagy nemzetközi szövetség alakíttassék, melynek tagjai legyenek a császár, a spanyol és lengyel király, Velencze, Toszkána, a máltai lovagrend; meg akarták nyerni a czárt, az erdélyi fejedelmet, a havasalföldi és moldvai vajdákat is. Velencze nyomban kész volt a szövetségbe lépni, melynek létrejöttét a pápa és diplomatiája a szokott buzgalommal támogatták. Lipót király követséget küldött a czárhoz, támadja meg Krim szigetét, s ezzel „vágja le a szultán jobb kezét.” Tavaszszal Apafyt hivta fel, csatlakozzék a szövetséghez s vegyen részt a török és Thököly gőgjének megtörésében. János király ugyanezt ajánlotta a fejedelemnek, ki azonban ekkor várta a szultántól fia fejedelemségének megerősitését, melyet szeptemberben csakugyan megkapott. Azt felelte tehát, hogy a portával mindaddig nem szakíthat, mig a császár Nándor-Fejérvárt meg nem veszi.10 Hasztalan sürgették később is, dynastikus érdekei ez időben a törökhöz csatolták s semleges akart maradni.

Az udvar még Perzsiába is elküldé követeit, az olasz fejedelmeket és a máltai lovagrendet meg arra ösztönzé, hogy a török ellen föllázadt albánokat hathatós segélyben részesítsék. Mindazáltal a legelső, a kinek tettereje megbénult, Lipót császár és udvara volt. Minthogy a francziák ismét rezgelődtek, Bécsben a harczvágy egyszerre lelohadt. Mikor Velenczével megköttetett a szerződés, a császár habozott szentesíteni s Buonvisi nuntius valósággal kierőszakolta aláirását. Márczius 5-ikén11 végre megvolt a hármas szövetség, a szent liga, melyben a császár, Lengyelország s a velenczei köztársaság szövetkeztek a török ellen. A szerződés szerint mindegyik fél a maga érdekkörében folytatja a háborút s a mit ott elfoglal, az az övé marad. Ellenben békét a szövetségesek csupán együttesen s nem külön-külön köthetnek. A hármas szövetség Incze pápa védnöksége alatt állt, kinek mindegyik szerződő fél esküt tett, hogy hiven megtartja elvállalt kötelezettségeit. Ez a szövetség Magyarország jövendőjének alakulására is főfontosságu politikai esemény volt, főleg azért, mert korlátolta a császár azon jogát, hogy a törökkel megbéküljön. Ettől fogva szövetségesei beleegyezéséhez volt kötve, s ezek közül Velencze mindig a háború erélyes folytatását kivánta. Megvolt tehát az európai liga. De alig hogy megalakult, Lipót politikája ismét nagyot fordult. 1684 ápril végén XIV. Lajos megtámadta Luxemburg várát, a német birodalom területét. Erre a császár a török ellen alakított sereget a Rajnához indította s a birodalomból Magyarország felé siető hadaknak meghagyta, hogy ne folytassák útjukat. Hasztalan figyelmeztette a nuntius, hogy a távoli Luxemburgot úgy sem mentheti meg többé, ellenben újra veszélyezteti Bécset. A ministerek azt felelték, hogy, ha útját nem állják a franczia terjeszkedésnek, Lipót elveszti a császári koronát. Szerencsére augusztus 15-ikén Francziaországgal 20 évi fegyverszünet létesült, s így a császár ismét Magyarországban egyesíthette szétforgácsolt erejét.12 De az idénre már elkésett s 1684-ben a császári hadak nem folytatták mult évben megkezdett diadalútjukat. Pedig ezt annál könnyebben tehették volna, mert Konstantinápolyban csak ekkor nyilvánultak egész nagyságukban a mult évi vereség hatásai. A szultán még a mult év végén megölette Kara Musztafát s helyére Kara Ibrahimot nevezte ki, a ki azt sem tudta, mihez fogjon. Fő feladatának azt tekinté, hogy boszut álljon Thökölyn s a magyarokon, mert „ezek az árulók, kik bennünket a könnyű hódítás csalfa ámításaival mészárszékre vittek s azután, magok biztosságban, a távolból nézték a mieink vereségét”. A szultán azonban okosabb volt nagyvezérénél s azt mondotta, hogy Thökölyt, a ki mindenét koczkára tette, nem szabad elejteni, mert ez méltánytalanság és politikai baklövés lenne. Erre Ibrahim megszelidült s februárban értesítette Thökölyt, hogy májusban 200,000 főnyi haddal Magyarországban lesz. Készüljön tehát, hogy egyesült erővel járhassanak el. Ez igéretét azonban nem váltotta be s nem rajta mult, hogy Károly herczeg nem valósíthatta terveit. Ezek egyrészt Buda és Eszék, másrészt Felső-Magyarország visszahódítására irányultak, mely czélból három hadsereget akart alakítani, az egyiket a Drávánál, a másikat a felvidéken, a harmadikat a Dunánál. Mindegyik sereg meg is alakult, de egyik sem volt elég erős, hogy feladatát megoldja. Maga Károly herczeg a fősereggel csak június közepén kezdhette meg az előnyomulást Buda felé. Június 18-ikán megvette Visegrádot, de innen nem egyenesen Budának nyomult, hanem a Duna bal partjára térve át, Pestet fenyegette. Kara Mohammed budai pasa 15,000 lovassal s 3000 janicsárral eléje ment s június 27-ikén Vácz közelében megütközött vele. A császári sereg lelkesült hangulatban fogadta a törököt. A csata előtt a magyarok „vig, hazafias dalokat” énekeltek Szent László tiszteletére, kinek az nap volt ünnepe.13 Mohammed meg is veretett s Vácz még aznap, Pest pedig június 30-ikán a császáriak kezébe került. Ezzel azonban a szépen induló hadjárat megakadt. A herczeg nem érezte magát elég erősnek, hogy Buda hatalmas várát, a török birodalom oszlopát, megvívja, melyet Kara Mohammed és Sátán Ibrahim pasák alatt nagyszámu válogatott katona védett. A herczeg inkább Érsek-Újvár ellen akart fordulni, de majdnem összes tábornokai Buda vívását sürgették. E végből a sereg a szent-endrei szigeten a Duna jobb partjára kelt át, s július 14-ikén megszállta a mai császárfürdő környékét. Erre megkezdődtek a rendszeres ostrommunkák, melyek sikeres folytatásához azonban nem volt meg a kellő felszerelés. Csakhamar fölmentő sereg közeledett. Károly herczeg a lovassággal s némi gyalogsággal eléje sietett s július 22-ikén véres harczban megverte s egész táborát zsákmányúl ejtette. De sem ez, sem Kara Mohammed halála nem törte meg a budaiak ellenállását s a vívás nem igen haladt előre.14




A szent liga emlékérme.
Előlapján XI. Incze pápa, I. Lipót, III. János lengyel király és a velenczei doge mellképei, INNOC(entius). XI. PONT(ifex). LEOP(oldus). I. IMP(erator). IOA(nnes), III. REX. PO(loniae). M(arcus). A(ntonius). IVS(tinianus), VE(netiarum). DVX körirattal. Hátlapján égbetekintő kétfejü sas, egyik fején pápai tiarával, a másikon császári koronával, jobb karmában karddal, bal karmában babérövezte kormánypálczával s mellén az osztrák czimerpajzzsal; a sas felett fellegek között a kereszt látható és mondatszalagon VNIVIT, PALMAMQVE DEDIT körirat

A rossz időjárás, a nagy halandóság, mely a táborban uralkodott s újabb fölmentő sereg közeledte nagyon lehangolta a katonákat, kik közt valami 9000 magyar volt, a nádor, Batthyány Ádám, Draskovich Miklós, Bercsényi Miklós, Esterházy János vezetése alatt. Vitézűl küzdöttek az összes harczokban, mégis ők voltak a tábor mostoha gyermekei. Nem kaptak eleséget, fizetést olyankor sem, mikor volt pénz a táborban. Lassankint elkedvetlenedtek tehát. „Abele uramat várja ide (Károly herczeg) a mi megnyuzásunkra” – irta egy izben a nádor.15 A német zsoldosok rajtok is erőszakoskodtak, mint a föld népén. „Erővel marháinkat elhajtják, lovainkat elveszik erővel a németek.” A kinél valamit sejtettek, 20–30 fegyveres ment rá, mint a törökre, „szóval ki nem irható dolog, a mint bánnak velünk,” Igy már szeptember derekán tömegesen távoztak a táborból, hol végűl a nádor mellett álig 1000 magyar maradt. Noha az udvar maga okozta a bajt, mert éhenhalásra kárhoztatta őket, távozásukat mégis fölöttébb zokon vette. A vár e közben elszántan folytatta az ellenállást s a nádor már szeptember 21-ikén sejtette, „Budát mi meg nem vesszük”.16 A várbeliek is biztosra vették, hogy a herczeg kénytelen lesz félbe szakítani az ostromot.17 November 3-ikán ez csakugyan megtörtént. Az ostromló had visszavonult s Pest ismét török kézbe jutott. Igy a hadjárat meddő maradt, noha a császáriak roppant veszteséget szenvedtek. Ép oly kevés sikert aratott Leslie tábornok a Drávánál, hol csak Verőcze várát tudta megvenni. Valamivel többet eredményezett a felső-magyarországi hadjárat. A török biztatta ugyan Thökölyt, de egy katonát sem küldhetett segítségére, mert Buda felmentése minden erejét igénybe vette. Thököly Bécscsel igyekezett tehát megegyezni. De ott azt felelték, kérjen kegyelmet, mely esetre visszakapja jószágait. Egyezkedni általában nem akartak vele s hiveit megvesztegetéssel igyekeztek elcsábítani, mely czélra a pápa nagy összeget18 küldött. A hadi tanács május 31-ikén Barkóczy Ferencz és Gombos Imre ezredeseknek 5000 aranyat utalványozott ki, hogy titokban megkezdjék a lélekvásárlást.

Thökölynek nem levén más választása, megkezdte a harczot. Eleinte reá mosolygott a szerencse s hadai ellepték a Dunán inneni vármegyéket. De júliusban Schultz tábornok küldetett ellenük s a kuruczok kerülve „a német büzt”, komoly harcz nélkül meghátráltak. Schultz vérengzéseivel igyekezett a rémületet fokozni s Kis-Szebenben 112 foglyot lefejeztetett.19 Augusztus 17-ikén Eperjes alatt meglepte és szétugrasztotta Thököly főseregét, mire Bártfa, Makovicza, Dunajecz megadta magát. Eperjes azonban hősiesen ellenállt, mig a téli időjárás véget nem vetett a hadműveleteknek. Thököly ez időben már hasztalan keresett a külhatalmaknál támogatást. Lajos franczia király maga elé sem bocsátotta követét. János lengyel király szivesen segített volna ugyan rajta s nemcsak maga, hanem neje is felajánlotta közbenjárását. Bécsben azonban most még kevésbbé hallgattak a lengyel királyi pár szavára, mely csak azzal bizonyíthatta be jóakaratát, hogy végszükség esetén menedékhelyet kinált Thökölynek, kinek fejéről ez évben csak az hárította el a végveszedelmet, hogy Buda ostroma meghiúsult.

Mindazáltal az udvarra csekély volt a hadjárat eredménye s az áldozatokért szerény kárpótlást nyújtott azon inkább erkölcsi siker, hogy augusztus 20-ikán a kis Ragusa köztársaság, addig török hűbéres terület, visszatért Lipót, mint magyar király védnöksége alá.20


Gróf Schultz Bálint.
Egykorú metszet után, Boethiass idézett munkájából

Annál nagyobb előkészületeket tettek az 1685-iki hadjáratra, s első sorban János királyt buzdították a műveletek erélyes folytatására. A király ezt kilátásba helyezte, a mi Bécsben nagy megelégedést keltett. Annál kinosabban érintette az udvart a varsói nuntius azon jelentése, hogy János király Erdély és Moldva meghódítását tűzte ki ez évi hadjárata czéljáúl. Siettek figyelmeztetni, hogy ez a két ország a magyar koronához tartozik; mindazáltal Lipótnak nincs kifogása az ellen, hogy Moldvát támadja meg, honnan Bulgáriába, sőt egész Konstantinápolyig hatolhat. Erdélyt ellenben bizza a császárra. János király eleinte azt felelte, hogy a mint a császár átengedte Dalmácziát, a magyar korona tartományát, Velenczének, akképen neki meg Erdélyt engedheti át, melynek fejedelmével ez iránt érintkezésbe is lépett. Mindazáltal csakhamar elejtette Erdélyre vonatkozó terveit21 s Magyarországba akarta hadait vezetni, hogy Károly herczeggel együtt működjék. De az udvar magyar földön sem látta szivesen a Thökölyvel érintkező királyt. A pápai diplomatia csakugyan kivitte, hogy ez újabb tervét is elejtette. A vége a sok tervezgetésnek az lett, hogy Lengyelország az új hadjáratban épen nem erőltette meg magát s a harcz folytatását a másik két szövetségesre, Velenczére és a császárra hárította át. Lipót azonban komolyan készült, mert Francziaország nem gátolta többé. Ugyanez okból a német fejedelmek, első sorban Miksa Emánuel bajor választó nagyobb mértékben támogathatták. A pápa, egyes olasz fejedelmek s a spanyol király tetemes pénzsegélyt küldtek s a kincstár igen nagy összeget kapott Szelepcsényi primás hagyatékából, ki 1685 január 11-ikén halt meg. A magyar, horvát s némely rajnai segélyhadakon kivül 75,000 főnyi sereget akartak alakítani, ezuttal nem Buda, hanem az örökös tartományokhoz közelebb eső török várak megvivására, hogy a hadak e vidéken telelhessenek s Ausztria megszabaduljon a téli szállás súlyos terhétől.22

A törököt a lefolyt két hadjárat szörnyű veszteségei teljesen kimerítették. A hadsereg legnagyobb része elesett s a janicsárok annyira megfogytak, hogy tapasztalatlan gyerkőczökkel kellett a soraikban támadt hézagot kitölteni. Mint az emberanyag, akképen elfogyott a pénz is; a katonát nem tudták rendesen fizetni, minek következtében a csapatok vagy szétoszoltak vagy legalább elégedetlenkedtek. Ily körülmények közt a portán felülkerekedett a békevágy s most a nagyvezér tett ajánlatokat, melyeket azonban nem vettek többé figyelembe.

Magyarországban az 1684/5-iki tél igen kemény volt, de az apró harczokat nem szüntette meg. A felvidéken egyre folytak a csatározások s a császáriak dúlták-fosztották a népet. Az eleség elfogyott s némely vármegyében olyan szörnyű inség támadt, hogy télviz idején át kellett a katonaság egy részét helyezni.

Károly herczeg június 11-ikén indult Bécsből seregéhez, de csak egy hónap múlva kezdhette meg Érsek-Ujvár ostromát. „Itten – irják a táborból23 – 65,000-en vagyunk, deli, fegyveres, pénzes nép, kenyere, pecsenyéje untig elég gyün s egészséges nép.” Jött 400 franczia önkénytes is: előkelő tisztek vezetése alatt, kik „rettenetes költséget tesznek”.


Érsek-Újvár ostroma.
De Hooghe Romein metszete után. Bécs város levéltárának eredeti példányáról

A vivás július 11-ikén kezdődött s eleinte nem igen haladt előre. Eközben nagy török had vette ostrom alá Esztergomot. Károly herczeg: ekkor ketté osztotta seregét. Az egyiket Újvár alatt hagyta, a másikkal Esztergom felmentésére sietett s augusztus 16-ikán megverte az ott álló török hadat. Mig Károly Esztergomnál járt, a másik had augusztus 16-ikán rohammal megvette Érsek-Újvárt. Károly folytatta az előnyomulást, megszállotta Nógrád várát s Nagymarosra vonult, hol török részről újabb békeajánlatokat kapott.

Azt felelte, hogy az ő feladata hadakozni, nem pedig békéről tárgyalni.. A török azonban kerülte a harczot s folyton megújította ajánlatait, melyekkel a herczeg az udvarhoz utasította, másrészt azonban már szeptemberben befejezte a hadjáratot.

A szlavón részekben szintén kedvező eredménynyel folyt a küzdelem. Leslie tábornagy, mint maga mondta, Zrinyi Miklós példáját követve, az. eszéki hid felgyujtására vállalkozott. Verőczéről augusztus 9-ikén indult Eszéknek s a várost meg is vette. De hajók hiányában a hires hidnak csak egy részét semmisithette meg.


Érsekujvár ostroma 1685-ben.
Wichmann J. egykorú metszete után. Alján: J. Wichmann fecit Hamburgi. – Bubics Zsigmond püspök gyűjteményének példányáról


  1. Kuniz levele: Klopp, id. m. 342.[VISSZA]
  2. Szeptember 16-iki jegyzéke: Newald, id. m. II. 111–12.[VISSZA]
  3. Az iratok: Sauer, Rom und Wien.[VISSZA]
  4. A pápa november 12-iki levele u. ott, 156.[VISSZA]
  5. November 1-i levele. Thaly, Thököly naplói, II. 64.[VISSZA]
  6. Tört. Tár, 1895. 396.[VISSZA]
  7. M. Tört. Tár, XXI. 203.[VISSZA]
  8. Thaly Kálmán: Századok, 1871. 665.[VISSZA]
  9. Az október 11-iki rendelet kivonata. Acta Hist. Pol. ill. VI. 264.[VISSZA]
  10. A lengyel királyhoz küldött követség utasítása. Erd. Orsz. Eml. XVIII. 238.[VISSZA]
  11. A szerződés Hormuzakinál, id. m. V. 102–5.[VISSZA]
  12. Newald, id. m. 132.[VISSZA]
  13. Hadtört. Közl. 1896. 354.[VISSZA]
  14. Az ostromhoz adalékok egy Budán levő magyar fogoly naplójában. Tört. Tár, 1890. 49–58.[VISSZA]
  15. Századok, 1884. 801.[VISSZA]
  16. Századok, 1884. 801.[VISSZA]
  17. Október 4-iki jelentés Erdélyből. Tört. Tár, 1887. 553.[VISSZA]
  18. 1684 június 3-ikáig Buonvisi e czélra 49,088 frtot utalványozott ki. Az ügyről Newald, id. m. II. 131.[VISSZA]
  19. Angyal, id. m. II. 103.[VISSZA]
  20. Az irat a bécsi áll. levéltárban. Lásd még Gelsich-Thallóczy, Ragusai oklevéltár.[VISSZA]
  21. Az 1684–85-iki lengyel-erdélyi tárgyalásokról az okiratok: Tört. Tár, 1887. 1888.[VISSZA]
  22. Kriegsarchiv, 1885. 198.[VISSZA]
  23. Thaly: Századok, 1872. 251–2.[VISSZA]