SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

VIII. FEJEZET.
A török háborúk és az emigratio.

XII. Károly. Korponay Jánosné pere. Rákóczi Francziaországban. Török készülődések Velencze ellen. Hadüzenet. Savoyai Eugén és serege. A péterváradi csata. Temesvár ostroma és bevétele. Belgrád ostroma. Vékony János. A belgrádi csata. Az ország hangulata. Tatár betörés. Pusztitás. A mármarosiak győzelme Borsánál. Gyanu Bécsben. Rákóczi Törökországban. Eugén tervei. A spanyol bonyodalom. Békealkudozás. Feltételek. Az emigránsok. A pozsareváczi béke. Kereskedelmi szerződés. Az emigratio Rodostóban. Mikes levelei. Rákóczi diplomatiája. Rákóczi György. Rákóczi házassági terve. A lengyel és porosz királyok közbenjárása. Eugén tagadó válasza. Lengyel királyválasztás. Francziaország hadüzenete. Magyarok érintkezése Rákóczival. Rákóczi halála. Jellemzése. Péró lázadása. Az alföldi nép helyzete. A szerbek. A felkelés kezdete és bukása. Az itélet. A magyar katonaság külföldön. Uj ezredek. A huszárság. A franczia háboru. Bécsi béke. Savoyai Eugén halála. Uj török háboru. Orosz szövetség. Seckendorff vezérsége. Rákóczi József. Elfogatások Magyarországon és Erdélyben. Rákóczi József halála. A törökök győzelme. Belgrádi béke. Károly politikájának kudarcza

Az új berendezés, a szatmári békét követő években, a kuruczok új támadásától és új török háborutól való folytonos aggodalom közt ment végbe. Az a nagy diadal, melyet a törökök 1711 júliusban a Pruth mellett Falcsinnál kivivtak Nagy-Péter czár ellen, új bizalommal töltötte el a török nemzetet. Orosz pénz és intriga megfoszthatták a portát győzelmének gyümölcsétől; a szultánnak, III. Ahmednek állhatatlansága sorban buktathatta a nagyvezéreket és visszavonhatta az Oroszország ellen három izben kibocsátott haditezeneket; a zentai vereség emléke sem halaványodott el teljesen: de azért úgy az uralkodó, mint népe lealázónak és megváltoztatandónak tartották azt a politikai helyzetet, melyet a karloviczi béke pecsételt meg. Ezt a hangulatot ügyesen felhasználták XII. Károly svéd király, ki akkor a szultánnak vendége volt és megbizottjai, továbbá Poniatovsky, Lescsinszky Szaniszló lengyel ellenkirálynak követe és Desalleurs, a franczia követ.

XII. Károly befolyásának volt köszönhető, hogy a porta első sorban Oroszország ellen fegyverkezett. Ugyancsak ez volt az oka annak, hogy épen azon években, melyekben beavatkozása döntő hatással lehetett volna a magyar ügyek alakulására, 1712 végén attól tart ugyan a császári udvar, hogy a török Francziaországnak és Rákóczinak izgatására nemcsak Moszkvát és Lengyelországot, hanem főkép Magyarországot akarja megtámadni, de ez az aggodalom nem bizonyult alaposnak.1

Hogy minő bizonytalannak itélték az egész állapotot, arról különösen egy végkép mai napig sem tisztázott politikai per tesz tanuságot: a Korponay Jánosné, Ghéczy Juliánna asszony hires pöre.

Egy királyi delegált törvényszék, melyben Koháry István elnöklete alatt Nádasdy Tamás, B. Sándor Gáspár, Nagy itélőmester és Meszlényi győri alispán vettek részt, a felségsértés vádja alá helyezte ezt a nőt, kinek szépsége és kalandos élete ép oly ismeretes volt, mint segédkezése abban az árulásban, mely Lőcse városát 1710-ben a császáriak kezére juttatta.

A vádlott így adta elő esetét. Nagypéntek napján (1712-ben) füleki házához jött egy zarándok, kihivatja őt és egy kép alól elővesz egy neki szóló levelet, melynek irója választ kért. Ő ezt a levelet átadta Viard császári tábornoknak. Pünkösd előtt néhány héttel, a midőn épen a szolgabiróval beszélget, levél érkezik az alispántól, azon értesitéssel, hogy a divéki kastélyt és vendéglőt kirabolták. Erre ő, Ebeczky Sámuel levele utján, elő volt készülve. Ezért mindjárt hirt ad a császári főtiszteknek, azt véli, hogy a rebellisek Lengyelországból betörtek. A kósza hir majd növeli, majd ismét csökkenti a lovas „rablók” számát. Pünkösd hétfőjén, midőn kertjében sétált, ismét egy paraszt jött hozzá, Pelargus Jánostól hozva czédulát, ki őt beszélgetésre hivja, titkos helyen. Ő nem tudta, kicsoda a levéliró, de a paraszt megmondta, hogy Rákóczi és Bercsényi küldték Lengyelországból, mint 90–100 ember vezetőjét. Ha nem tart titkot, nagy baj lesz reá és az egész községre nézve. Hosszas, aggodalmas megfontolás után este kimegy a kastélyból és meglátja a levélvivőt, majd Pelargust is.

Pelargus elmondja, hogy Rákóczi és Bercsényi a velük emigrált Ebeczkytől2 megtudták Korponayné hűségét és arra kérik, hogy a hozott leveleket ügyesen és hűségesen adja át azoknak, kiknek szólanak. Számithat hálájukra. Neki magának kellett volna átadni a Ráday Pálnak szóló levelet, de ez Pozsonyban van a dietán, neki pedig Temesvárba kell sietnie a pasához. Erre előveszi a levelet és esküt követel. Félelmében letette az esküt és átveszi a levelet. Erről és a Pelargussal való beszélgetéséről különben tett már jelentést Pálffynak és Stella császári tanácsosnak. A levelet hazaviszi, és azokat, melyek benne voltak és magyarul voltak irva, el is olvassa. Kettő titkos irású volt: a Srétter Jánosnak és Vinklernek szóló. Mellettük talált még 24 fehér lapot, belől F. R. betükkel, kivül Krucsay névvel.3 Volt még levél Esterházy Dánielhez, ebben ismét egy más, Török Istvánnak szóló. Török Andrásnak is szólt egy, egy meg franczia nyelven Reviernek és ebben egy Náraynak. Ebeczkyhez4 és Keczer Sándorhoz is voltak czimezve levelek, az utóbbiban egy Semsey Lászlónak szóló, ebben meg egy Czelder Orbánhoz. Az Esterházynak, Srétternek, Török- és Ebeczkynek szólók megegyeztek a Rádayéval. A Keczerében borvásárlásról volt szó. Semseyt, Czeldert és Vinklert röviden és katonásan felszólitották, hogy legyenek készen, szerezzenek óvatosan társakat. A Rádaynak szóló levél másolatát átadta Stellának. Csak arra emlékezik tartalmából, hogy Ráday Pál a fejér lapokat ossza szét a hivek közt, ha meghallja, hogy Rákóczi betört Erdélybe.


III. Ahmed szultán.
Egykoru metszet után. Aláirása: Achmeth III. Türkischer Gross-Sultan. –
Szilágyi Sándor
gyüjteményének példányáról

Elhatározza, hogy a leveleket elviszi Pozsonyba. Május 27-ikén egy szolgájával elindul, császári katonákat kapva kiséretül. Eljut Nyitráig, hol az áradás visszatartja. Előre küldi egy lovasát Pálffyhoz, ki visszaüzeni, jöjjön el Pozsonyba. De bár kétszer elmegy Pálffyhoz, elvive Rákóczi levelét, nem beszélhet vele. Harmadszor, midőn Pálffy őt fogadta, nem viszi el, mert elhatározta, hogy magának a Felségnek adja át. Smidegg, továbbá Viard és Löffelholcz tábornokok közbenjárásával kér audientiát.

Ezekben a napokban elterjedt a hire annak, hogy Rákóczi kegyelmet nyerve a királytól, Pozsonyba jő. Előkelő urak megerősitik ezt a hirt. Ezen ő aggódik és elhatározza, hogy elégeti a leveleket és lemond az audientiáról. Lemásolja azonban a Rádaynak szólót, a titkos irásuakat és a franczia királyét is. Midőn vak hirnek bizonyult, hogy Rákóczi visszatér, örvend azon, hogy legalább ezek a másolatok megvannak. Ismét memorialet nyujt be a felséghez és a bibornok-primás közbenjárását kéri, de a főkamarás azt parancsolja, hogy mondja el Stellának a mit tud. Ennek azt mondta, hogy Viardnak küldte a leveleket.

Ez a nyilvános hazugság vitte dülőre a sokfelé kacsingató női diplomatának ügyét. Pálffy reá parancsol, hogy adja elő a leveleket, vagy a levélvivőt, mer Viard nem tud felőlük semmit. Ő férjének ir, küldje hozzá Borbély Istvánt, mint ál-levélvivőt, és ezt ajándékkal reábirja e szerep elvállalására. Hiába. Pálffy Borbélyt bilincsre vereti, akasztófával fenyegeti és ez urnője ellen vall. Ő most távozásra kér engedelmet, hogy előteremtse e leveleket. Szólnia kell miattuk atyjával, Ghéczy Zsigmonddal. De még arra is vállalkozik, hogy ujabbakat és fontosabbakat szerez; azt irja majd Rákóczinak, hogy Ráday az előbbieket elárulta. De Pálffy csak a régieket követelte. Már be akart vallani mindent, de midőn Pálffy kérdezte: mi lesz vele, ha a leveleket elvesztette? ez azt válaszolta: „előbb jobb kezedet, aztán fejedet vágják le”. Ezen megrémül. Szökésre gondol. Majd azt állitja, hogy rokonánál, Vattainál vannak a levelek, majd megsajnálja rokonát, ir neki titkon, hogy meneküljön, merre lát. Épen meg akart szökni, midőn Stella hivatja és közli vele, hogy a király ügyét a kanczelláriához tette át, hol jó resolutiót remélhet. Ugyanezeket mondta neki a kanczellár is, elismerve érdemeit. Erre Mária-Thalba megy, kocsit keres Sziléziába, de aztán elhatározza, hogy hazájában él-hal. Pálffynak bevall mindent, ki őt elfogatja és Vöröskőbe viteti.5

Nehéz volt a törvényszéknek megállapitani mindebből, mi igaz, mi nem. Az inkább találékony, mint eszes nő, úgy látszik, mind a két félnek akart szolgálni, csakhogy jutalmat nyerhessen. Vallomásában mindenesetre az a legőszintébb, midőn a király kegyelmét kéri, mert mindkét részről félt és gyenge nő. Olyan bajban volt, hogy még az ördögnek is átadja magát, ha megsegiti. Bizonyitja a király iránti hűségét és kéri, hogy a felség legalább utódait jutalmazza meg.

A törvényszék felségsértésben s hűtlenségben bűnösnek mondja ki a szerencsétlen asszonyt és fej- és jószágvesztésre itéli. A kanczellária véleménye ez volt: nincs meg a corpus delicti, vagyis a levél. De a sok ellenmondása, az ál-levélvivő fogadása, szökése mind ellene bizonyitanak. Az is meglehet, hogy a levelek koholtak, akkor meg ártatlanokat dönt veszedelembe, hogy magának a felségnél érdemeket szerezzen és azokért jutalmat nyerjen. Az igazság kideritésére nincs más mód, mint a kinzó vallatás, a tortura. Ha az derül ki, hogy a leveleket elégette, végre kell rajta hajtani a halálos itéletet. Ha pedig a leveleket úgy koholta, hogy másoknak bajt okozzon, örökös fogság legyen a büntetése. Az általa megnevezettek ellen azonban nem lehet eljárni. Károly király ezt a véleményt elfogadta. Még két éven át tartott Korponayné vallatása, fogságban tartása, de ő állhatatosan megmaradt a mellett, hogy a leveleket nem koholta, hanem elégette. 1715 augusztus 18-ikán végre lefejezték.6 Nagyon is sokat tudott ahhoz, hogy megkegyelmezzenek neki és nagyon is keveset ahhoz, hogy barátokat szerezzen magának.

Ez a per világosan mutatja, minő izzó, fojtó volt még mindig a politikai légkör Magyarországon. Napról napra várták a döntő fordulatot, Rákóczinak visszatérését hadsereg élén, vagy békésen. Teljesen bizni csak igen kevésbe lehetett. A legtöbb, kedvező alkalommal, hajlandónak látszott ujra követni a felkelés zászlóját, mihelyest azt a fejedelem ujra lobogtatja az országban.

Rákóczi maga sem mond le e reményről. Egész szereplése az utrechti békéig nem más, mint összeköttetések szerzése egy új támadás előkészitésére. Diplomatiája kiterjeszkedik egész Európára, oroszra, törökre, francziára, poroszra, angolra, hollandusra és spanyolra egyaránt. Tán épen ez a sokoldalusága egyik oka annak, hogy nem birt érvényesülni teljesen sehol.7 Orosz barátsága lehetetlenné tette a török támogatást. Ő maga Lengyelországban tartózkodik, mert Nagy-Pétertől vár legtöbbet. Megbizottjai, különösen Vetési, ki ismerte a franczia udvart, már akkor intették, hogy csak egy mód van a hazatérésre: a császár jóakarata. De Rákóczi állhatatos maradt. Különösen a francziákba vetett bizalmát a legszomorubb tapasztalatok sem birták megingatni. 1713 elején Angliába ment, hol azonban a királyné nem fogadta, majd Francziaországba, hol XIV. Lajos megadta a rangjának, multjának és Francziaország iránti érdemeinek megfelelő tiszteletet. De azért kivánsága, hogy Magyarország szabadsága vagy az ő erdélyi fejedelemsége európai garantia alá helyeztessék, még sem ment teljesedésbe. Az angolok, hollandusok és poroszok már protestáns szempontból is hajoltak ugyan e kivánságra, de az egész kérdés szemükben mindig csak harmadrangu maradt. Francziaország valamivel buzgóbban karolta fel Rákóczi ügyét, befoglalta a rastadti béke tervezetébe is, de miután a császári udvar az illető pontot elvetette, némi sajnálattal mégis elejtette.8 Sehol sem hiányzott a rokonszenv a magyar ügy iránt, de sehol sem tartották azt olyannak, melyért szükség esetén sikra is szállanak. A nagy emigráns vallásos elmélkedésekben és gyakorlatokban keresett és talált megnyugvást. Különösen a grosboisi camalduliak hatottak erős képzeletére és mysticismusra hajló kedélyére. Ottani magánya érlelte meg benne „a keresztyén fejedelem ájtatosságát”; melyben egy nagyra törő, hivő lélek egész emelkedettsége és alázatossága nyilvánul.

E kényszerü nyugalmából a fejedelmet és az egész magyar emigratiót 1715-ben fölverte az a hir, hogy háború készül a császár és a porta közt. E harcz kitöréséhez Velencze viszonya a török császársághoz szolgáltatta az alkalmat.

Miután a törökök folytonos készülődése az oroszok ellen (1711–1714) ujabb meg ujabb békekötésekhez vezetett, a nagyvezér, Ali Damad basa, Velencze moreai birtokainak megszerzését tüzte ki czélul. A Peloponnesost a karloviczi béke értelmében kénytelen volt átengedni a szultán a köztársaságnak, de a velenczések ottani birtoklását mindig úgy érezték a törökök, „mint tövist husukban”.9 A hóditást annál könnyebbnek vélték, mert ismerték Velencze erőtlen voltát és abban is biztak, hogy a görögök, kikkel a velenczei kormányzók épen nem tudtak bánni, azonnal hozzájuk pártolnak. A hadüzenet közvetlen okául szolgált, hogy a velenczések fegyverrel ellátták az orosz háború idején ujra nyugtalankodó montenegróiakat. Igaz, hogy a karloviczi békét a császár és a lengyel király is biztositották, de azoktól, mint a nagyvezér remélte, nem kell tartani. A lengyel király saját országában sem úr, a császárt pedig elfoglalva tartja a spanyol-franczia ellenségeskedés, – és esetleg egy ujabb magyar felkelés.

Már 1715 nyarán elboritották a török hadak Moreát, és a hajóhad ostrom alá fogta a köztársaság utolsó várait Kréta szigetén: Sudát és Spina-Longát. Egyes helyeken erős, a velenczeiek régi hirnevéhez méltó volt az ellenállás, de annak sikerébe senki se bizott. Velencze egész reménységét a császár segitségébe helyezte, azt szólitotta fel ujabb véd- és daczszövetségre a karloviczi szerződés alapján.

Károly eleinte tisztán diplomatiai közbenlépésre szoritkozott, melynek természetesen nem volt semmi foganatja. Csak miután XIV. Lajos (1715 szeptember 2-ikán) meghalt s Francziaország, kiskoru király alatt, egy időre megszünt félelmes lenni, határozta el magát a régi, diadalmas keleti politika folytatására. Ennek Savoyai Eugén volt leghivatottabb képviselője. Már 1715 tavaszán elrendelt mindent a magyar határ védelmére,10 és a magyar végeken gyülekező hatalmas sereg, de mindenekelőtt maga a vezér, a császárt is bizalommal töltötte el. 1716 április 13-ikán létrejött a szövetség Velenczével, és június 20-ikán Eugén már kitűzi a leendő szerencsés hadjáratnak czélpontjait: Durazzót, az albán parton, és Szalonikit. Magától érthető azonban, hogy első sorban a magyar birodalom azon részeit kellett felszabaditani, melyek még a török uralom alatt nyögtek.11

A római császárság és a magyar királyság legszebb traditiói fogtak kezet a háboruban. Nem csoda, ha a legdicsőbbé és leggyőzedelmesebbé vált azok közt, melyeket valaha Habsburg a török ellen viselt. És mégis, úgy akarta nemzetünk balsorsa, hogy akkor is sokan hazánk legjobb fiai közül a félhold győzelméhez kötötték reményöket.

Rákóczi már 1715-ben elküldte bizalmas emberét, Pápay Jánost az oláh vajdához, hogy ez ajánlja őt a portának erdélyi fejedelmül. Csak keresztény fejedelem bir összehozni oly rendes sereget, minő nélkül a török nem győzhet, e szerepre pedig senki sem alkalmasabb nálánál. Azonban az akkori oláh vajda, Cantacuzeno István, a császáriakhoz szitott és mit sem tett Rákóczi érdekében. Ez alatt az emigratio többi emberei: Bercsényi, Forgách, Esterházy és Csáky Moldvában gyülekeztek. A fejedelem távollétében mindegyik a maga esze után szokott járni, „s ekként burjánzott fel közöttük a gyanu, vádaskodás és viszály, mi bizonyára szomorú végre vezet, ha Isten engem akaratom ellenére nem vezet Törökországba.”12 A háború sorsát egészen más tényezők döntötték el, mint a fejedelem tervezgetése és vezéreinek kapkodása.

Eugén Futtakot rendelte a serege gyűlőhelyéül. Mint harmincz évvel azelőtt Buda ostromára, most is összegyűltek a török elleni harczra az egész keresztény világ előkelő és vitéz önkéntesei. A fővezér alatt magyar ember, Pálffy János tábornok foglalta el az első helyet. Kivűle még gróf Nádasdy lovassági tábornoknak és báró Ebergényi tábornoknak jutott a magyar vezérek közül nagyobb hatáskör. A keresztény sereg, leszámitva a várak őrségét, 53,000-nyi gyalogságból és 33,000-nyi lovasból állott és 88 ágyút vitt magával. A lovasságból, melynek feltünő nagy a száma, 29 ezred vasas volt és csak öt ezred huszár. A török mezei hadak számát 100,000-re becsülték, köztük körülbelül 30,000 jancsár.

Alig egy héttel a hadi műveletek megkezdése után, 1716 augusztus 2-án, Pálffy János Karlóczánál már kemény tusát vívott a magyar területre előrenyomuló törökkel. Hirtelen nagy tömeg lovasságra bukkant, mely őt hosszú, véres viadal után visszavonulásra kényszerítette. Ez az eredmény nagyon felbátoritotta az addig magában nem nagyon bizó török hadat, de másrészt a császári sereg is ujult bizalommal nézett a döntő csata elé, tekintve Pálffy kis csapatának rettenthetetlen magatartását. Még aznap megparancsolta Eugén serege zömének a Dunán való átkelést. Másrészt a nagyvezér is megindult Pétervárad felé, melynek sánczai közt volt felállitva a császári sereg, és megkezdte azok lövetését. De Eugén nem várta be a rendes ostromot, hanem kivonulva a sánczokból, augusztus 5-ikén maga támadta meg a Péterváradtól délre felállitott ellenséges főhadat.

A csatát a Sándor württembergi herczeg vezetése alatt álló balszárny kezdte meg. Első rohamával megfutamitotta a janicsárok jobb szárnyát. De a törökök bal szárnya sokkal erősebb volt a keresztény sereg jobb szárnyánál és nemcsak azt hozta zavarba, hanem a had zömét is. Ekkor azonban Pálffy balfelől ellenállhatatlan rohamra vezeti 21 lovas ezredét. Maga Eugén is most kezdi meg a döntő intézkedéseket. Nádasdy és Ebergényi lovasait reá küldi a törökökre. Ez által a már zavarba jött, a középen fölállitott gyalogság is időt nyert újabb rendezkedésre. Ebergényi három ezreddel már oldalvást s hátulról is szorongatja az ellenséget. Végre a hősiesen harczoló janicsár tábor is megfutamodik. Eugén, ki személyesen vezette az üldözést is, teljes győzelmet aratott. Maga a nagyvezér is elesett, miután végig megkisérelt mindent a csata sorsának megforditására. A török könnyű lovasság és a tatárság nagyrészt megszaladt, de a janicsárok vitéz gyalogsága, mely nem adta fel a reménytelen viadalt, csaknem egészen megsemmisült. Óriási zsákmánynyal együtt 170 ágyú és 161 zászló jutott a győztesek kezébe. Keresztény részen 2000 holtat és 2400 sebesültet vesztettek. A halottak közt volt Pálffy fia is: Pálffy János ezredes.13 Oly nagy elkeseredéssel harczoltak, hogy sem egyik, sem másik részről nem adtak pardont.


A péterváradi csata.
Huchtenburg egykoru metszetéhez (lásd a mellékletek közt) kiegészitésül szolgáló tereprajz. Felirata: Plan de la Bataille donnée entre l'Armée de Sa MAJ(esté): IMP(eriale): et CATH(olique): sous le Serenissime Prince EUGENE DE SAVOYE General Lientenant de Sa MAJ: IMP: et CATH: et l'Armée TURQUE entre PETERVARADIN et CARLOWITZ, le 5. Aout 116. ou les TURCS ont été mis en fuite avec perte de leur Camp, Artilleire, et Munitions. A. Le Retranchement interieur prés de Petervaradin. B. Le Retranchement exterieur, tous deux garnis d'Infanterie Imperiale e. L'Armée Turque campée prés de Carlowitz le 2. d'Aout jour au quel s'est passée l'action du Gen(eral): Palfi prés de cette place. D. Les Aproches des Turcs et 3. batteries qu'il avoient faites le 3. et le 4. et d'ou ils etoiens avancé jusqu’ a 30. ou 40. pas du vieux retranchement Imperial. E. La Cavalerie Imperiale de l'aile gauche qui se posta le 5. d'Aout sur les préz et attaqua la Cavalerie Turque. F. Poursuite de l'Ennemi jusque dans son Camp. G. L'Ennemi attaqué dans la Baricade. H. L'Infanterie Imperiale qui sous le Pr(ince): Alexandre de Wirtemberg chargea l'Ennemi entre la Justice et la Batterie. J. Infanterie Imperiale chassée hors des aproches et vivement poursuivie jusqu'a ce qu'elle fut soutenue K. par la Cavalerie, alors elle attaqua de nouveau l'Ennemi et poursuivit son Infanterie L. dans la vallée. M. La Cavalerie Imperiale de l'aile droite avance jusqu'à la montagne ou l'Ennemi N. s'étoit posté, mais d'ou il fut chassé et battu. O. La deroute totale des Turcs prés de Carlowitz. P. Comment la cavalerie Imperiale qui avoit poursuivi l'Ennemi se posta dans le Camp des Turcs. Q. Comment le reste de l'Infanterie se posta aprés la Bataille. R. Le Camp Imperial en ordre le 6. et le Te Deum Chanté le 7. dans le quartier Royal. –
Ernst Lajos
gyüjteményének példányáról

A császár teljes elismerését fejezte ki a seregnek és vezérének, a pápa pedig elküldte Eugénnek a szentelt birétomot és kardot: oly megtiszteltetés, minőben addig csak uralkodók részesültek. A pápai jelvényeket csak a hadjárat befejezte után vette át Győrött, november 7-ikén, hová sok magyar bandérium is elkisérte az ünnepelt hőst, ki az ilyen czeremoniákat nem igen szerette. Az ünnepélyes átadásnál Kondor apát működött közre. A pápa eredetileg gróf Nádasdy csanádi püspököt bizta meg e tiszttel, „udvarias, kellemes, jókedvű öreg urat, ki magyar ruhában járt és kinek övig ért az ősz szakálla”,14 de ez nem fogadta el, mert Győr nem az ő megyéjéhez tartozik. Pedig a győzelem és annak eredménye első sorban csakugyan az ő dioecesisét érdekelte.

Mert Eugén azonnal a diadal után elhatározta, hogy nem Belgrád ellen fordul, hanem Temesvár ellen. Erre különösen az az ok birta, hogy nem volt elegendő hadihajója a Száván való átkelés biztosítására.15 Régi időtől fogva nagy súlyt helyezett Temesvár elfoglalására – már 1698-ban kifejtette annak szükségét egy emlékiratban és meg is próbálkozott vele – most elérkezettnek látta annak idejét. Pálffyt a lovassággal mindjárt előre küldte a vár körülzárolására; maga 14-ikén indult oda, Zentán át, hol megvetette hadvezéri nagy hirnevének alapját. Temesvár elé csak 24-ikén érkezett. Sok baj volt a sereg élelmezésével16 és az ostromágyúk odavontatásával. Az utóbbi nagy munkát a magyar megyéknek kellett végeztetni. A kirovás szerint Pest, Fejér, Heves és Nógrád megyéknek ezer 6 ökrös szekeret kellett előállítaniok, más 11 megyének pedig 1200 szekeret és 13,200 ökröt. Nem csoda, ha késtek; ennyit még nem birt el az ország.


A péterváradi ütközet.
Huchtenburg egykori rajza és metszete után. Aláirása: Vue et Répresentation de la Bataille de Peterwaradin donnée le 5 D'aout 1736. 1. Le Prince Eugene. 2. L'Armée des Imperiaux en Bataille. 3. Refrenchements des Imperiaux. 4. L'Armée des Turcs. 5. Retrenchements des Turcs. 6. Campements des Turcs. 7. Tente du Grand Visir. 8. La Ville de Belgrade. 9. Deroute des Turcs par le Marais. 10. Salan-kemen. 11. Carlowitz. 12. Aligetz. 13. Idee de la mêlée des Combatans representée au Corps de Bataille. –
Ernst Lajos
gyűjteményének példányáról

Maga az ostrom gyorsan, nagyobb akadály nélkül haladt előre. A belgrádi törökök egy fölmentő kisérletét Pálffy szeptember 23-ikán meghiusította; szeptember 26-ikán visszaverték a várbeliek egy erős kirohanását és október 1-én rohammal bevették a nagy Palánkát, a várostól északra elterülő erős bástyát. Nagy segítségére volt az ostromlóknak a nagy nyári meleg, mely kiszárította a várost körülvevő mocsarakat és lehetővé tette a falak megközelítését. Musztafa pasa, a vár parancsnoka mindent elkövetett ugyan a vár védelmére, de a túlnyomó erővel nem mérhözhetett. Miután az ostromágyúk megérkeztek és romba lőtték a vár északi kapuját védő bástyát, a pasa október 12-ikén felajánlotta az átadást. A capitulatio értelmében az őrség és lakosság szabadon kivonulhattak, a vár pedig minden felszerelésével a győztes birtokába jutott.17 Százhatvannégy év telt el azóta, mióta a török, Losonczy István hősi védelme után, meghódította a magyarságnak ezt a hatalmas végbástyáját. Most ismét a kereszt lépett ott a félhold helyére, de azért a Maros és Duna közti vidéket csak sokkal később csatolták vissza az országhoz. Egyelőre katonai kormányt rendezett ott be Eugén, Mercy gróf alatt, ki később ez állásában oly nagy érdemeket szerzett. A császári fővezér ellenezte e vidéknek Magyarországhoz való csatolását, mit a törvény követelt, azt sem engedte, hogy keleti részeit Erdélyhez kapcsolják, mint ezt az erdélyi kormány óhajtotta.18 Azt javasolta, hogy külön tartományt alkossanak belőle, úgy mint Erdélyből.19 Mercy még az ősz folyamán elfoglalta Pancsovát és Új-Palánkát és így egész a Dunáig és Orsováig biztosította a császári uralmat.

A fősereg győzelmei a háború többi szinhelyére is visszahatottak. Az erdélyi határkatonaság Dettina vezérlete alatt 1716 november 7-ikén meglepte Bukarestet és elfogatta Maurocordato hospodárt. A havasalföldi papság és a bojárok készek voltak meghódolni a császárnak. Petrás a határőrökkel és magyar talpasokkal nyugtalanította Boszniát. Egészben véve azonban Temesvár elfoglalása maradt e hadjárat egyetlen nagy eredménye. Villars jóslata: hogy a császári sereg egész a fekete tengerig fog előhatolni, nem teljesűlt be.


Temesvár visszavételének emlékérme.
Előlapján III. Károly mellképe, IMPERAT(or) CAES(ar) • AVG(ustus) • CAROLVS VI • körirattal. Hátlapján a kettős kereszttel jelzett határkőre ülő női alak támaszkodik, jobbjában bástyakoronát, baljában lándzsára szurt lófejet emelve; lábainál sánczkosarat hordozó alak görnyed, a háttérben Temesvár látképe látható, tornyain félholddal. Felirata: TEMESWARO EXPVGNATO (a szelvény alatt folytatva:) R(egni) HVNG(ariae) • TERMIN(us) • DECVMAN(us) • PRIMVM • RESTITVTVS MDCCXVI •
A Magyar Nemz. Múzeum érem- és régiségtárának eredeti példányáról

Hollandia és Anglia békeközvetítése nem vezetett eredményhez.20 Mindkét fél nagy előkészületeket tett a második hadjáratra. Eugén 1717 május 14-ikén, Mária Terézia születése után való napon, elindult Bécsből. A császár a bucsúzásnál drága gyémánt feszületet adott át neki, hogy e jelvény alatt győzzön. A táborban megjelentek a portugalli herczeg, két bajor herczeg, két lotharingiai és két franczia herczeg, megtanulni a mestertől a háború művészetét. Török részről Khalil basa, vitéz öreg arnót ember volt a fővezér. Seregét, melylyel június 22-ikén megindult, Drinápolyból 200,000 főnyire tették.

Miután a határt bejárta és a kellő intézkedéseket megtette, Eugén június 15. és 16-ikán átszállította hadát a Dunán és hozzáfogott Belgrád várának körülkerítéséhez. „Szofia” és „Stambul” volt az átkelők hadi kiáltása. Mindössze 37 gyalogos, 24 gránátos zászlóalj, továbbá 176 szakasz nehéz lovas és 25 szakasz huszár lépett e napokban, az ellenségtől alig háborítva, török területre. A fővezér alatt Pálffy vezette az egész lovasságot, Heister a jobb, a würtembergi herczeg a balszárnyat. Azonnal hozzáfogtak az ostrommunkálatokhoz. Június 20-ikától július 9-ikéig elvégezték a maig látható hires Eugén-féle vonalakat, melyek nemcsak a várbeliek, hanem az esetleges felmentő sereg ellen is hivatva voltak védelmet nyujtani. Belgrád őrsége, bár körülbelül 30,000 emberből állott, köztük 20,000 válogatott jancsárból, nem igen zavarta e munkát. Ép oly kevéssé akadályozta meg a tulnyomó török hajóhad a pancsovai hajóhadnak átszállítását Visnica felé és a Száván át való hid verését, mi a hadsereg összeköttetését és élelmezését biztosította. Bár a július 13-iki erős vihar megrongálta mind a két hidat, július 19-ikén már át volt szállítva az egész ostromló tüzérség, közte 4 százfontos és 9 hatvanfontos mozsár. Július 22-ikén megkezdődött a vár lövetése a leggyöngébb oldalon, a Duna felé, hol a törökök elég födözetnek tartották e hatalmas folyamnak árját.

Közben nem igen hallottak a nagyvezérről és felmentő seregéről. A döntő értesítéseket, melyeknek jelentékeny része volt a későbbi eredményekben, egy volt kurucznak, Vékony Jánosnak köszönte a császári vezér. Ő is ott volt Temesváron. Elvonulásakor megigérte Pálffynak, hogy jövő évre, ha lehet, fontos hiradással jő a keresztény táborba. Most a nagyvezér épen őt küldte titkos levéllel a belgrádi pasához. Vékony ezt átadta Pálffynak azon kéréssel, bocsássák őt a várba, onnét is hoz hirt. Ezt Eugén nem engedte meg, mert nem bizott benne, hanem azt parancsolta neki, menjen vissza a török táborba, mondja ott, hogy minden igyekvésével sem juthatott a várba és hozzon új hirt.21 Vékony ezt is megtette és színleg mint fogoly, július 20-ikán ujra eljutott Pálffyhoz. A tőle hozott hir bizonyossá tette, hogy a nagyvezér nem Orsova és Erdély felé tör, mint hitték, hanem egyenesen a vár felmentésére. Fel is szólította a pasát, vezessen ő is erős kirohanást az ostromlók ellen, mihelyt a fősereg kivűl megtámadja azokat. Július 31-ikén meg is jelent a török tábor, teljes keleti gazdagságában és pompájában. Tarka sátrai elborították a Belgrádtól délre és keletre elterülő magaslatokat. Számuk igen nagy vala, sokkal felülmulta a keresztények táborát, de az a vad, törhetetlen harczi vágy, mely különben annyira kitüntető vonása a töröknek, most nem volt meg bennük.22

A nagyvezér nem is merte magát reászánni az ellenség rögtöni megtámadására. Eugén nyugton folytatta a vár lövetését. De viszont a nagyvezér augusztus 3-ikától fogva egyre erősebben lövette az ő táborát. A hires hadvezér körülbelül azon helyzetben volt mint Caesar Alesia ostrománál: ostromló és ostromlott egy személyben. Igaz, hogy a várban fogyott az élelem, de a császári hadak is nehezen kaphattak élelmet és hadi szereket a folytonos támadásoknak kitett hidakon át. A török tábort egy nagy tatár csapat is szaporította és attól kellett tartani, hogy Redzseb pasa, ki már elfoglalta Mehádiát, észak felől elvágja a sereg visszavonulását. A katonaságot a betegségek fogyasztották és a folytonos borzasztó tüzelés rémítette, de Eugén nyugodt maradt és megtette a kellő előkészületeket a támadásra.

Erre kellett magát elhatároznia, ha nem akarta, hogy a török, ki szintén egyre erősítette sánczait, őt teljesen körülkerítse. A nagyon körülményes hadiparancs különösen azt hagyja meg szigorúan, hogy a rendeket meg ne bontsák, mert míg azok zárvák, a töröktől, tatártól nem kell tartaniok.23 A magyaroknak mindez nem szól, „mert azoknak egészen más a hadakozási módjuk”.

Augusztus 16-ikán éjfél után indult ki Pálffy János előhada, 42 svadron a táborból. Hajnali négy órakor sűrű köd borította el az egész tájékot, úgy hogy ez a csapat váratlanul a török vonalak előtt termett és az ütközet megkezdődött, mielőtt még megtörtént volna a jeladás: három bombalövés. Nem csoda, ha zavar támadt és nagy volt a veszteség. De végre is Pálffy, kit Starhemberg és Mercy csapatai derekasan segítettek ott a jobb szárnyon, a Száva felé kivivta a diadalt.

De a csata sorsának nem ott kellett eldőlnie. Kelet felé állott a török sereg zöme, ott működött annak legerősebb ütege, annak elfoglalásával a balszárny által kellett volna, Eugén terve szerint, megkezdődnie a csatának. Ott is bajt okozott a köd, tovább mentek balra (a Duna felé), mint a hogy szándékoztak, az ezredek felbomlottak és a két szárny közti hézagba nagy erővel tódultak a törökök, kiket a württembergi herczeg csak nagy áldozatok árán birt feltartóztatni. Reggeli nyolczkor felemelkedett a köd, a fővezér beláthatta az egész helyzetet és elrendelte a balszárny erősítését. Most következett be a döntő roham a török főhadiszállás ellen, melynek védelmére oda siettek már a Pálffy által elüzött seregrészek is. Utoljára a keresztény gyalogság, melynek soraiban különösen a bajorok tüntek ki, irtóztató harcz után elfoglalta a Bajdina magaslaton fölvetett sánczokat. De nem csekélyebb részt vett ki magának a győzelemből Ebergényi lovassága, mely háromszor rohanta meg a janicsárok tömegét, míg megbonthatta. Úgy beszélték, hogy a harcz hevében Eugén személyesen vezette rohamra a lovas ezredeket.

Reggeli 10 órakor ki volt víva a legteljesebb diadal, melyet Hunyadi János nándorfejérvári győzelme óta keresztény kivivott a törökön. A nagyvezér és még mindig megszámlálhatatlan hadai vad futásban tolongtak Vég-Szendrő (Semendria) felé üldözve a huszároktól és ráczoktól. Annál dicsőségesebb volt a csata, mert keresztény részről alig 40,000 vitéz harczolt. Eugén maga is, Pálffy is megsebesültek, az öreg bán legidősebb fia elesett. De nagy volt a jutalom is. Belgrád várának őrsége, mely, megfoghatatlan, nem avatkozott be az ütközetbe, már harmadnapon megadta magát.

Az egész világ betelt Savoyai Eugén hirével. Különösen Németország ünnepelte mai napig élő dalban a „nemes lovagot”, ki „a császárnak megszerezte Belgrád városát és várát”. Azt a várat, melyet Nagy-Lajos épített, melyet Hunyady János védett meg, melynek elveszése bevezetése volt az ország bukásának, melyhez Magyarország legdicsőbb, legbúsabb emlékei fűzödtek.

Hazánkfiai csak oly jól verekedtek ott mint a németek, és hivatalosan meg is ünnepelték mindenütt a császári diadalt Te Deummal, harangzúgással, ágyúropogtatással. De nem találjuk semmi nyomát annak, hogy a nép lelkére mélyebben hatott volna ez a nagy és szerencsés esemény. Az a múzsa, mely hő szeretettel kisérte a kurucz támadások válságait és vereségeit, hallgat, midőn örvendhetett volna. Az elnyomás, az idegen uralom kitörölték a nemzetből a régi történeti nagysága iránt való eleven érzéket.

Jobban érdekelte az országot a tatárjárás – annyi közt az utolsó – mely épen a belgrádi táborozás idején váratlanúl elpusztította Erdély északi részét és a vele szomszédos magyar megyéket.

Már a háború kitörése óta tartottak tatár betöréstől Lengyelország, Havasalföld vagy Moldva felől. Az udvarnak tudomása volt arról, hogy több magyar emigráns, köztük gróf Esterházy Antal, tartózkodik a chotini pasánál és a moldvai hospodárnál, Rakovicza Mihálynál és mindent elkövet, hogy az országba juthasson és itt újra kitűzhesse Rákóczi zászlaját. Mégis aránylag kevés súlyt helyezett a keleti határ védelmére, azt egészen a népre és a megyei nemesi felkelésekre bizva, melyeknek Károlyi Sándor volt kirendelt fővezére.

Borgón és Rodnán át – ott, hol 1241-ben a mongol – özönlött be augusztus 20-ikán a tatárság. Gyors portyázásaiban elpusztította a Szamos és Maros mellékét Tordáig, Radnóthig és Szász-Régenig. Zagyva nép volt: török, tatár, moldvai, lengyel, kozák és kurucz. Csak számukkal és gyorsaságukkal okoztak bajt, – mind lovas volt – de rendes seregnek alig állhatták volna ellen.24 Esterházy is ott volt velük, ki patenseiben a nagy és győzhetetlen ozmán császár főtábornokának nevezte magát. Az országba azonban, úgy látszik, nem jött. A kulcsos városokat elkerülték, de a sík földet elpusztították, a meglepett lakosságot pedig Moldvába küldték. Magából Szék városából 200 embert raboltak el. Azután a Lápos völgyén át betörtek Magyarországba, Szatmár megyébe és szinte akadály nélkül elszáguldottak Ugocsáig. Közeledésük hirére mindenütt szétfut a nép; a nemesség nagy lassan fegyverkezik; a kormányszékek pedig rendes katonaságot sürgetnek a pogány támadás visszaverésére. A tatárokat szokásukon kivűl a boszú is késztette kegyetlenségre, mert 1717 februárjában egy Erdélyből kitörő rácz csapat Jászvásár (Jassy) megrohanásával megverte hadukat. Még nagyobb oka volt a boszúvételre Rakoviczának, kinek hugát ugyanazon alkalommal elrabolták és meggyalázottan küldték vissza Erdélyből.25 De győzelmüknek nem soká örvendhettek. Batári táborukban vették hírét a nándorfejérvári csatának. Rakovicza hadával azonnal visszatért a rodnai szoroson át, melyet maga mögött eltorlaszoltatott. A tatárság a Deák Ferencz vezetése alatt fegyverkező szatmár-, szabolcs- és biharmegyei nép elől Máramaros megyén át készült hazatérni, magával vive nagy zsákmányt és több ezer rabot.

Ott először Barczánfalvánál támadta meg a máramarosi nép, Sztojka István alispán alatt, ki mellett akkor még Bagosi László szatmármegyei dandára is harczolt. A tatároknak még sikerült elillanniok, szeptember 3-ikán vonultak be Borsára. Onnét a Visó folyó völgyén át készültek haza felé. De annak magaslatán, a sztrimturi szorosnál, sűrű fenyvesek között, készen várta őket a föld népe. A megszorúlt rablók kénytelenek voltak ott hagyni a zsákmányt és nagy veszteséggel, szégyenszemre menekültek haza a Styol havason át, mely nem volt eltorlaszolva. 7085 foglyot szabadítottak ott fel, sok ezer lovat nyertek.26 Ezeket a későn érkező megyei hadak, melyek még csak az üldözésben sem akartak részt venni, elszedték a szegény máramarosiaktól, kik csak királyi parancs útján jutottak jogos és megérdemelt zsákmányukhoz.27

Ép hazánk azon vidékeit érte ez a betörés, mely századok óta ellenkezett a német uralommal és hol legerősebb volt az akkor méltán háborgó protestantismus. Ha rendes, bizalmat gerjesztő sereg jő be magyar vezérek alatt, lehetetlennek tartjuk, hogy egyik-másik helyen ne nyerte volna meg a maga részére a népet a császár és katonasága ellen. Bécsben legalább aggódva emlegették a kálvinista conventiculumokat, Kassán elfogtak két emissariust, sőt már Károlyi Sándor ellen is érkeztek följelentések, kit e gyanú ellen maga Eugén fogadott védelmébe.28 A háború sorsán mindez keveset változtatott volna: azt a belgrádi csata megpecsételte. Igy nagy szerencsének tekinthetjük hazánkra nézve, hogy ily gyülevész, dúló, húzóvonó nép lépett területére, melynek minden tette gyűlöletet, boszúvágyat keltett. A szabadítókat tán tárt karokkal fogadják: a rablók ellen maga a föld népe szolgáltatott igazságot.

A dolgok ezen állapotán már maga Rákóczi sem segíthetett. Őt már 1716 végén magához kérette a szultán, igérve, hogy megerősíti Magyarország minden jogát és szabadságát, hogy kiválóan az ő tanácsára hallgat és kellő pénzt bocsát rendelkezésére rendes hadsereg szervezésére.29 De Rákóczi csak szerződés alapján akarta újra koczkára tenni nemzete sorsát. Úgy a mint 6 évvel azelőtt a muszkának azt tanácsolta, hogy ne Magyarországba törjön be, hanem Morvába és Sziléziába, úgy most sem engedte lelkiösmerete, hogy része legyen hazája elpusztításában idegen, barbár csapatok által. Az orleánsi herczeg, Francziaország akkori regense és Nagy-Péter czár, ki épen 1717 május havában járt Párisban, szintén tartóztatták eléje állítva a vállalat veszélyeit. De midőn a török reá állott feltételeire, elszánta magát a konstantinápolyi útra, bár akkor, szeptember elején, már Párisba is eljutott a belgrádi csatának hire. Október 10-ikén, három heti tengeri út után kikötött Gallipolinál.30 A bécsi udvar épen Vetési, Rákóczi régi diplomatája által pontosan volt értesítve nagy ellenségének minden szándékáról, cselekedetéről.31

Talán fordulatot idézhet elő a magyar emigratio, ha mindjárt a háború elején teljes erőt fejthet ki, de akkor már végleg vesztett ügyet szolgált. A belgrádi csata hire pánik félelmet okozott Konstantinápolyban. A szultán féltette trónját, több gyanús emberét felakasztatta és a janicsárokat nagy pénzadományokkal engesztelte. „A nép itt már szaladt Ázsiába. Eleget mondjuk, hogy mi azért jöttünk, hogy hadakozzunk, de ők csak szaladnak, ki ide, ki amoda. Jaj, édes néném, hogy lehet ilyen néppel hadakozni? – De félek attól, hogy a mi hadakozásunk füstbe ne menjen, mert a Török örömest megbékéllik, ha megverik.”32

Másrészt a császári táborban a győzelem teljes felhasználására voltak elhatározva. Eugén lehetőnek tartotta a görögök fölkelését. Igen valószínű, hogy azon esetben, ha Belgrád eleste után mindjárt tovább vonulhat a győztes ármádia délkelet felé, szinte kardcsapás nélkül hatalmába kerítheti Nisszát és Szofiát és eljuthat a Balkán szorosáig. De ily koczkáztatott vállalatra az akkori rendszeres hadvezetés nem volt képes. A sereg nagy veszteségeket szenvedett, azok pótlására alig lehet gondolni, az élelmezés, mihelyt eltávoznak a Duna vonalától, szinte lehetetlenné válik. A császár, de Eugén is csak arra gondolnak, hogyan köthetnek kedvező békét a győzelem lesujtó hatása alatt.

Erre még fontos külügyi bonyodalom is késztette a bécsi udvart. A spanyol királylyal, V. Fülöppel még nem kötöttek voltakép békét. Károly nem mondott le Spanyolországról, Fülöp pedig fenntartotta jogát a spanyol melléktartományokra, melyeket a rastadti szerződés a császárnak juttatott. Fülöp, kit erélyes neje, Erzsébet és Alberoni bibornok vezettek, a török háború által alkalmat nyert igényei érvényesítésére. Szeptember közepén egy spanyol hajóhad kikötött Sardinia szigetén, akkor a császár birtokán. Nápoly és Milano megtámadása előre volt látható.

Tudjuk, mennyire csüngött a császár spanyol és olasz birtokain. Anynyira ment e ragaszkodása és az a félelme, hogy ezek elveszhetnek, hogy az első hirre a belgrádi táborból készült volna oda küldeni segítséget, mit csak Eugén határozott tiltakozása akadályozott meg. Mivel a császárnak nem volt hajóhada, Anglia segítségére kellett támaszkodnia a spanyol flotta ellenében. Anglia kész is volt fenntartani a békeszerződéseket, de viszont a császárnak el kellett fogadnia a tengeri hatalmak közbenjárását, melytől addig nagyon vonakodott. Az Alberoni által támasztott mozgalom már 1718-ban csúfos véget ért – az angolok tönkre tették Sicilia partjain a spanyol hajóhadat – de ki nem számítható hatással volt a monarchia keleti politikájának alakulására.

A béke kötésére Eugén 1717 szeptember 12-ikén a következő feltéteteleket tűzte ki: 1. annak megtartását, a mit elfoglaltak; 2. Belgráddal, mint fővárossal együtt egész Szerbiát; 3. mindannak megtartását, a mit Boszniában eddig megszállottak vagy ezután fognak megszállani és kedvező megállapításokat Moldvára és Havasalföldre nézve.33 Ezért azon volt, hogy a béke megkötéséig lehető nagy területet tartson megszállva. De Petrás nem vehette be Zvornikot, Draskovich és Königsegg pedig Novi előtt csatát vesztettek. Jobban járt Splényi, kinek sikerült elfoglalnia Orsovát.

1718 januáriusában a császár elfogadta a nagyvezér azon javaslatát, hogy a békét congressuson tárgyalják, melyen Anglia és Hollandia követei is részt vegyenek, mint közbenjárók. A tanácskozás helyéül Pozsarevácz szerb falut tűzték ki. Meghatalmazottjául gróf Virmontot nevezte ki a császár. Szó volt arról, hogy a magyar törvények értelmében magyar követek is legyenek ott jelen. Meg is volt már állapítva, hogy báró Sándor Gáspár és Antolcsics horvát főharminczados legyenek a követek. De elutazásuk késett, nem volt ki őket költséggel ellássa és végre, a conferentia javaslatára, június 25-ikén elhatározta a császár, hogy nem ad nekik megbizást. Magyarország e követelése úgy is jogosulatlan, hisz a karloviczi békekötésben sem vett részt magyar meghatalmazott.34 Így vonja maga után a törvény egyik mellőzése a másikat.

A törökök törvénye tiltja oly erősségek átengedését, melyeket nem harczczal foglalt el az ellenség. Ebből következik, hogy a békét csak az „uti possidetis” alapján lehetett megkötni és Eugén némi habozás után elfogadta ezt az alapot.

Nagy vitát okozott a magyar emigránsok kérdése. A császári követek instructiójában meg volt az a követelés, hogy Rákóczit, Bercsényit, Forgáchot, Esterházy Antalt és Vay Mihályt szolgáltassa ki a porta „kellő büntetésük végett”. Ez azonban nem volt keresztül vihető és utóljára belenyugodott a császár, hogy Rákóczi hivei Törökországban maradhassanak. Ott tán kevesebb bajt okoznak, mint egyebütt.

Július 21-ikén végre létrejött a béke, 24 holdévre. E szerint, Moldva és Oláhország felé megmaradnak a régi határok, de mivel Oláhországnak az Olttól nyugatra eső része, Temesvár és vidéke a császár kezében vannak, úgy is maradjon. 2. Szerbiában keleten a Timok folyó legyen a határ, torkolatától 10 órányira felfelé. Azontúl Resava és Paracsin a római császáré legyen. Iszperlek, Banja és Rasna pedig a töröké. A császáré lesz tehát Belgrád, Paracsin, Stolac, Csacsak, Bedka és Bjelina régi területükkel együtt. 3. A Száva folyó egész melléke az Unnáig a császáré. 4. Szintúgy Ó-Noviig az azontúl való folyamrész. 5. Új-Novi a karloviczi béke szerint úgyis az övé. 6. Horvátországból mindegyik rész birtokában marad annak, a mit megszállva tart. 14. Egyik fél se védje a hajdúkat, pribékeket és más gonosztevőket. 15. A nyugalom fentartása végett Rákóczi, Bercsényi és a többi a császár iránt engedetlen magyar bárhol tartózkodhatik az ozmán birodalomban, de csak távol a határtól.

Hat nappal később kereskedelmi szerződést is kötöttek, melyben a császár alattvalóinak, „németeknék, magyaroknak, olaszoknak és németalföldieknek” szabad kereskedést biztosítottak a török birodalomban, szabad hajózást a Dunán és a fekete tengeren, török hajókon és védelmükre megengedték konzulátusok felállítását.

Így ért véget az a háború, melynek szerencsés kimenetele a Habsburgok monarchiájának határát messze kiterjesztette a Balkán félszigetre. A mint Szerbiából elfoglaltak, megfelelt körülbelül a régi macsói bánságnak; a visszafoglalt Kis-Oláhország a régi szörényi bánsággal esik össze. De magyar jogról, magyar királyságról ott nem volt szó. Nagyon vigyáztak reá, hogy az újonnan szerzett országrészeket „osztrák” Szerbiának meg „osztrák” Oláhországnak nevezzék. Ott, a dolog természete szerint, egészen katonai kormányt rendeztek be, csak úgy, mint Temesváron.

*

A pozsareváczi béke, továbbá a spanyol bonyodalmak megszűnése után, melyek Siciliával gyarapitották a császár birodalmát,35 mély nyugalom állott be Európaszerte. Még a század eleje óta tartó nagy északi háború is véget ért, Svédország leverésével, Muszkaország hegemoniájával. Ez a békés időszak tette lehetővé Magyarországon a Habsburgok uralmának megszilárditását a pragmatica sanctio által és az ország új berendezését.

Az eddig annyira mozgékony emigratióra nézve megkezdődtek a kényszerű tétlenségnek évei. Mint hajósok a szélcsendben, megadással, de nem reménytelenül várták, mikor fesziti ismét új vihar vitorláikat.

Először Jeniköiben tartózkodott Rákóczi hiveivel, aztán 1720 április 16-ikán Rodostóba költöztek. „A bujdosásban is bujdosnunk kell – az Isten fizesse meg annak, a ki az oka.”36 Utóbb kibékiti őket a hely kies fekvése, termékenysége, közelsége Konstantinápolyhoz. Az bizonyos, hogy sehol a fejedelemnek jobb lakóhelyt nem adhattak volna. Teljes rendben, disciplinában vették körül urokat, a kinek sorsához fűzték a magukét, a ki miatt le birtak mondani szülő hazájukról is.

„A való, hogy egy Klastromban sincs nagyobb rendtartás, mint a Fejedelem házánál. Reggel hatodfél órakor a dobot megütik, akkor a tselédnek fel kell kelni és készen kell lenni hat órára. Hat órakor dobolnak, és akkor a Fejedelem felöltözik, azután a Kápolnába megyen és misét hallgat. Mise után az ebédlőházba megyen, ott kávét iszunk és dohányozunk. A mikor az óra három fertály nyoltzra, akkor elsőt dobolnak misére, nyoltz órakor másodikat és egy kis idő múlva harmadikat – akkor a Fejedelem misére megyen. Mise után a maga házába megyen és kiki oda megyen, ahova tetszik. Tizenegyedfél órakor megütik a dobot ebédre és tizenkét órakor az asztalhoz ülünk és törvényt teszünk a tyúkokra. Harmad fél órakor a Fejedelem tsak magánosan a kápolnába megyen és ott vagyon 3 óráig. Mikor az óra háromfertály ötre, akkor elsőt dobolnak estvéli imádságra, öt órakor másodikat és egy kevés idő múlva harmadikat – akkor a Fejedelem a kápolnába megyen és aztán kiki eloszlik. Vatsorára hetedfél órakor dobolnak. A vatsora nem tartván sokáig, nyoltz órakor a fejedelem levetkezik, de leggyakortább le nem fekszik még akkor, és reggel, ha szinte 6 órakor öltözik is fel, de éjféli két órakor felkél. Ha szinte a fejedelem beteg volna is, akkor is mind egyaránt folynak a rendek.”37 A jó Mikes világért el nem mulasztaná, hogy ott ne legyen, mikor ura öltözik, a „lever”-nél, és mint főkamarás, hivatala szerint vigyáz a cselédekre.


Rodostó látképe Rákóczy palotájával.
Beszédes Kálmán vázlata után rajzolta Cserna Károly. A vázlat eredetije a Magyar Történelmi Társulat tulajdonában

Csak a legnagyobb szeretet és ragaszkodás azon férfiú iránt, ki egy eszmét képviselt, vihette a tett nyugtalan vérű embereit arra, hogy magokat éveken át ily szerzetesi szabálynak alávessék. Mert csak kevés a változatosság, azt is többnyire szomorú ok szüli.

Már 1722 február 18-ikán meghalt Párisban Rákóczi neje, hesseni Amália. „A való, hogy keveset laktanak együtt, de a kötelesség mindenkor fenn volt.” Ugyanazon év augusztusában elragadta a pestis a fáradhatatlan Esterházy Antalt. 1723 április 25-ikén elhúnyt Bercsényi második neje. Bercsényi gyorsan megvigasztalódott ugyan, már azon év októberben nőül vette Kőszeghy Zsuzsannát, a „Susit”, kiért szegény Mikes Kelemen lángolt, de azért ennek a titáni embernek az ereje is meg volt már törve. 1725 november 6-ikán őt is elsiratták a bujdosók. A fejedelem régi barátjának, kinek tanácsára tán nagyon is hallgatott, elveszését is elviselte. „Béketűrésben várom, a mit parancsol (az Isten), de attól is félek, hogy elhanyagoljam azt, a mi hivatásom, ha semmit sem téve restté válnék.”


Rákóczi rodostói kápolnája.
(A szegletképen: az épület külseje.)
Beszédes Kálmánnak a Magyar Történelmi Társulat tulajdonában levő vázlata után rajzolta Cserna Károly

Szinte kétségbeesett erőfeszitéssel igyekszik szabadúlni a szomorúság, a tétlenség e helyétől. Szüntelen levelez franczia és spanyol barátaival, vissza szeretne menni Parisba, emlékiratokat küld oda, annak kimutatására, hogy a császár hatalmát csak Magyarország és Erdély elszakitása által lehet megtörni. A czárral való összeköttetését sem hagyja abba, azon fárad, hogy orosz-török szövetség jöjjön létre a császár ellen, Magyarország felszabaditására. Mindhiába. Az orléansi herczeg és minisztere Dubois békét akartak, a czár pedig, bármennyire gyűlölte Károly császárt, Alexei fiának, kit ő halálra üldözött, a sógorát, ily vállalkozásra még sem volt reábirható. A szultán vendégszeretőleg gondoskodott ugyan róla, de már nem igen kérte tanácsát, és még az a kicsinyes zsugoriság is, hogy napi tartását 70 tallérról 60-ra szállitotta alá, azt látszott bizonyitani, hogy már nem helyez oly nagy súlyt az ő személyére, mint azelőtt. Az unalom, a honvágy mindjobban erőt vett a száműzötteken, kik „a tengernek gyakran nagy zúgását látjuk, s halljuk hánykódását”.

Talán e föld azért tetszik,
Ollyan rossznak azért látszik,
Hogy itt töltünk esztendőket,
Sok unodalmas időket,
Minden tetszik Bujdosónak
Hazáján kivül soványnak.

Nagy örömöt okozott a kis gyarmatnak, de különösen az apának, az ő második fiának, Györgynek, oda szökése 1727 júniusban. A király horvátországi birtokai fejében 1723 július 3-ikán, tehát épen a nevezetes országgyűlés befejezésekor, siciliai uradalmakat és évdijat adott neki.38 Ily módon el akarta őt választani hazájától és egyúttal teljesen lekötelezni magának. De az ifjú nem feledkezett meg atyjáról, kit sohasem látott, és a tengeri út módot nyújtott a menekülésre. Csendes, szép, értelmes legény volt, de, a mint sajnálkozva észrevették, minden neveltetés és tudás hiányzott benne, magyarúl sem tudott. Nem is érezte jól magát abban a szomorú körben, és atyjának nagy szeretete, ki a kedveért még vadászni is eljárt, nem kárpótolta a hiányzó nagyvilági élvezetekért. „A mi hertzegünk mindenkor beteges lévén az unodalom miatt, az apja kivitte az orvosságos forráshoz, hogy abból igyék és meggyógyuljon. De, a mint észrevettem, inkább szomjúzza a meleg forrást”, jegyzi meg Mikes nagy hamisan.39 Már 1728 márcziusban elment Francziaországba; nem is jött többé vissza.


Bercsényi rodostói házának előcsarnoka és udvara.
Beszédes Kálmán vázlata után rajzolta Cserna Károly

Az a nagy magányosság, mely igy körülötte támadt, politikai tervezgetéseinek meghiúsulása, de tán leginkább az a mindjobban megerősödő bizonyosság, hogy Magyarország elvált tőle, belényugodott a habsburgi uralomba: megmagyarázzák Rákóczi Ferencznek egy nevezetes akkori lépését.

1729 szeptember 5-ikén Rodostón kelt levelében ajánlja II. Ágost lengyel királynak Vigouroux bárót, ki teljesen birja bizalmát és ismeri legőszintébb és legtitkosabb érzelmét.40 Vigouroux, kit Bécsben kalandornak tartottak, de ki ezen alkalommal csakugyan Rákóczi nevében szólhatott, egy emlékiratban előadta ura kivánságait.

A bécsi udvar – úgymond – megakadályozza, hogy őt bármely keresztény államba befogadják. Pedig elégszer kijelentették neki, hogy teljesitik kivánságait, ha meghódol. Ezt azonban Törökországban nem teheti.

Engedje meg tehát a császár, hogy a fejedelem fia Lengyelországba mehessen és utána ő is. A maga részére csak az erdélyi fejedelmi czim elismerését kéri. Első fiának adja a császár a burgaui őrgrófságot és a nellenburgi grófságot legalább 100,000 tallérnyi jövedelemmel. Őtőle ne követeljen hűségi esküt. Meg akar házasodni Lengyelországban és a király az ő nevében teljes garantiát vállalhat arra nézve, hogy mit sem tesz a császár ellen. Adjon a császár amnestiát a magyaroknak, kik hivei voltak, adja vissza jószágaikat vagy azok árát. Ez annál könnyebb, mert Forgách Zsigmond javait kivéve, a többi úgy is mind rokoni kézre jutott, Forgách pedig most halálán van. Ha a fejedelem Lengyelországba jő és a király azt szükségesnek tartja, „egy tiszteletteljes levélben kifejezi hódolatát a császárnak.” A portától oly módon szabadúlhat, ha a király küld érte és kijelenti, hogy szüksége van reá Lengyelországban. Vigouroux azonfelül kijelentette Ágostnak, hogy, ha Rákóczi bejő, leteszi a törvényes esküt a királynak és a respublicának. A dolog sietős.

Egy más emlékirat a kérdésnek politikai oldalát fejtegeti. Abból indúl ki, hogy a török még mindig veszedelmes ellensége a császárnak és Lengyelországnak, különösen ha a magyarok is vele tartanak. Francziaország most is mindig izgatja a háborúra, különösen Lescsinszky Szaniszlónak, XV. Lajos ipjának érdekében. De a török külömben is röstelli a belgrádi vereséget és bosszút áhít. Rákóczi már tudja, hogy Francziaországnak nem hihet, inkább óhajt Ágost király útján egyességre jutni.

A tatár khán most is ösztönzi a szultánt a muszka elleni háborúra. Most már nem rabolhat szabadon, mint eddig és attól tart, hogy az orosz hatalom őt előbb-utóbb elnyeli. Ezért már kereste is az érintkezést Rákóczival. Többek közt előadta a khán Rákóczinak, hogy a Moldva egyik végén székelyek laknak, Tatárországban pedig ó-németek,41 kiket jobban lehet felhasználni gyalogságnak, mint az ő gyors lovasait. Közelebb is az ő országából betörni Magyarországba mint Rodostóból. Mert a fődolog az, hogy rendes, keresztény módon szervezett seregük legyen. Annak vezetésére pedig Rákóczi lenne a legalkalmasabb. Mihelyt Francziaország megtámadja a császárt Olaszországban, a török is fegyverkezik.

Mindezeket tekintetbe véve, a császárnak többre kellene becsülnie Rákóczit. A török ellen inkább szerencsének, mint tudománynak köszönhette diadalát. Ha Olaszországban zavar támad, nemcsak Sardinia csatlakozik Francziaországhoz, hanem a tengeri hatalmak, sőt egyes német fejedelmek is. A muszkába pedig ne bizzék, az saját bajaival van elfoglalva, s a czár már is arra gondol, hogy elhagyja Pétervárt. Ha azonban Rákóczi lecsendesiti a törököt, akkor tatár és kozák nem árthat.

De nyugodniok kellene a magyar elégedetleneknek is, kiknek követei épen most vannak Rákóczinál, mert a dietán nagyon felízgatták őket.42 Hányszor mondják a magyarok nemcsak Konstantinápolyban és Lengyelhonban, hanem Magyarországon is, hogy szivesebben lennének török, mint császári uralom alatt! Az öreg erdélyiek még emlékeznek erre a boldog korra. Az oláhok, kik előbb örültek, hogy keresztény uralkodó alá jutottak, most siratják nyomorúságukat. Bécsbén mindig emlitik a „rebellis” nevet, a mely elnevezés annyi jószággal gazdagitotta a császár szolgáit.

Rákóczi megbékülése ennyi bajtól és nyugtalanságtól szabaditaná meg a császárt. Abban pedig nem lehet kételkedni, hogy a fejedelem most igazán óhajtja az egyességet. Annyira óhajtja, hogy, ha Ágost úgy kivánja, kész Szászországban vagy akár Hamburgban megtelepedni. A császári udvar a női örökösödés miatt ezernyi zavar előtt áll és ennyi előnyt sok millión sem szerezhetne.

Nemcsak Ágost és szász minisztere Manteuffel vették komolyan ez ügyet, hanem szintúgy a porosz király, I. Frigyes Vilmos és kabinetje. Seckendorf már 1729 november 4-ikén értesiti Eugént, hogy a király nézete szerint meg kellene adni Rákóczinak, a mit kér, hogy ez által a rosszakaró uralkodóktól elvegyék az alkalmat, hogy általa előbb-utóbb új zavarokat támaszthassanak. Vigouroux és társa Backström Drezdába készülnek; ha a császár hajlandó az egyességre, ne fogják el őket. Minden esetre gondja lesz a szász udvarnak arra, hogy a császár akarata ellenére el ne távozhassanak onnét.

Seckendorf e leveléből megtudjuk, hogy Manteuffelt maga Jablonovszka Konstantina herczegné, az a hölgy, kiről azt vélték, hogy Rákóczi nejévé akarja tenni, avatta be a dologba. Levele, mely október 16-ikán kelt,43 őszintének mondja a fejedelem szándékát. Megúnta a bújdosást és nyugalomban akarja eltölteni hátralevő napjait. Különös indító oka még az is, hogy az a számos ember, ki megosztotta sorsát, halálakor ott maradna a barbárok között és pogánynyá válnék. A nagyhirű és szerencsétlen férfiú44 méltó a király pártfogására. „Nekem akarja átengedni jaroszlávi birtokát, de én nem köthetek üzletet oly emberrel, kiről tudom mennyire szerencsétlen.” A szász miniszter meg is irja királya követének Bécsbe, adja elő Rákóczi kérését Eugénnek. Ha ő csakugyan Hamburgba menne és lemondana „csapongó eszméiről”,45 a kereszténységnek javára válnék. Ha Eugén jóváhagyja az alkút, ez a hölgy volna a legjobb közbenjáró. Rákóczi régi időtől fogva szenvedélyesen szereti és nagyon bizik benne.46 Eugén, kinek a szász követ november 16-ikán előadta az ügyet, szinlelőnek mondja Rákóczit, ki nem gondol komolyan nyugalomra. Hisz most is oly terve jutott a császár kezébe, mely szerint egy hónap alatt kész fellázitani egész Magyarországot. Ugyanaz a követ később arról is értesiti a minisztent, hogy Bécsben sehogy sem tetszik a Rákóczi új házasságának gondolata. Az ő gyermekeivel már is sok volt a baj, hát még ha többen lesznek.47 Hiába remélte a szász udvar, hogy Eugént jobb útra lehet tériteni, hiába adta elő, hogy ez a házasság úgy is valószinűtlen. A császár, mint Eugén deczember 10-ikén Seckendorffnak irta, nem hajlandó rebelisekkel tractálni.

A nagy hadvezér ezekben foglalja össze nézetét Rákócziról: „Ha ő igazán óhajtja a nyugalmat, fordúljon a császárhoz könyörögve, mint alattvaló, feltétel nélkül. Nem az akarata, hanem az ereje hiányzik ahhoz, hogy bajt okozzon. Minden irása koholt, hogy kiegyezésre – igy meri ő nevezni kérését – birja a császárt. A lengyel királynak sem érdeke, hogy Rákóczi Lengyelországba menjen. Hisz Jablonovszkyné Szaniszló rokonságához tartozik.” Még erősebben fejezi ki magát e titkos jegyű levél utóiratában. A császár becsülete ellen való lenne, szóba állani Rákóczival, – „egy végtelen gonosztettekkel megfertőzött rebellissel.”48 Igy szakadt vége annak az eleve sem sok kilátással kecsegtető alkudozásnak. A két király szives és őszinte érdeklődése nem birta legyőzni a császári udvarnak mélyen gyökerező gyanuját. A császár csak a vasallust látta Rákócziban, ki mint egyenlő mer szembeszállani urával, nem pedig egy nemzet szabadságának előharczosát.

Jellemző azon emlékiratokra nézve az európai helyzet teljes ismerete. Azok a zivatarok, melyeket ott jósoltak, csakhamar bekövetkeztek, hamarább, mint maguk a terv jóakaró szószólói hitték volna. Csak egyben tévedtek: abban, miben az emigransok mindig leginkább szoktak csalódni. Ezek a zivatarok nem birták előidézni a magyar nemzet újabb fegyverfogását a dynastia ellen.


A magyarok utczája Rodostóban.
Beszédes Kálmán vázlata után rajzolta Cserna Károly

Nem a török készült Bécs ellen, hanem egy nagy európai bonyodalom veszélyeztette a császár egész hatalmi állását. A török erőt a nagy persa sah, Nadir ellen való szerencsétlen küzdelem tartotta teljesen lekötve. Ezek következtében lázadás tört ki Ahmed szultán ellen, mely megfosztotta trónjától és öcscsét Mahmudot tette helyébe.49 Ez békés fejedelem volt, kinek uralma megnyugtatta a bécsi udvart a felől, hogy onnét, bármennyire izgasson is Rákóczi és Bonneval pasa – előbb Eugén kiváló és kedvelt alvezére – egyelőre nem fenyeget semmi veszély.

II. Ágost lengyel király halála után (1733 február) a lengyelek legnagyobb része Lescsinszky Szaniszlót óhajtotta megválasztani királynak. A császár és Oroszország ellenben minden áron meg akarták akadályozni XV. Lajos apósának, ki mindenkép majd a franczia érdeket tartja szem előtt, a megválasztatását. A másik komoly jelölt II. Ágost szász választó volt, a meghalt király fia, I. József császár leányának férje. A császár ennek hatalmát sem akarta emelni, mert attól kellett tartani, hogy a női örökösödés bekövetkezésekor ő is bejelenti igényeit. Jelöltje a portugálliai herczeg volt, ki Eugén alatt Temesvárnál kitüntette magát. De midőn belátta, hogy jelöltjének semmi kilátása, ő is a szász választóhoz állott, mint a kevésbbé veszedelmeshez. Orosz és osztrák seregek voltak felállitva a respublica határán, „hogy a választás szabadságára őrködjenek”. Ezalatt Lescsinszky álruhában eljött Varsóba, hol nagy lelkesedéssel megválasztották királynak. E hirre az oroszok és szászok bevonultak az országba; Ágostot is megválasztotta s megkoronázta pártja és Szaniszlónak Danczkába kellett menekülnie, hol ostrom alá fogták.

A császári diplomatia abban bizott, hogy Francziaország, illetőleg annak minisztere, Fleury bibornok be nem avatkozik. Annál nagyobb volt meglepetése, keserű csalódása, midőn Ágost megválasztásának hirére franczia seregek átléptek a Rajnán és betörtek Olaszországba, hol Sardinia melléjök állott. Spanyolország természetesen felhasználta az alkalmat olasz igényeinek érvényesitésére. A bécsi udvarnak ellenben nem volt szövetségese Oroszországon kivűl. Még a tengeri hatalmak is hideg közömbösséggel nézték az eseményeket. A sereg készületlen volt; a pénzügyek rossz karban. Németországban és Olaszországban egyik csapás érte a másik után; Milano már 1733 november 4-ikén elveszett. És mi a fő: a császár hatalmának legfőbb támasza, Eugén katonai lángesze már megtagadta a szolgálatot. A nagy férfiún erőt vett az aggkor. Arra az ernyedésre, mely oly végzetéssé vált a monarchia hatalmára nézve, jellemző az a bécsi anekdota, hogy midőn a savoyai herczeg évek óta megszokott esti látogatását tette Batthyánynénál, mire oda értek a házához, aludt minden: úr, kocsis és lovak.

Képzelhető, mint hatottak ezek a hirek, annyi év kényszerű nyugalma után, Rodostóban. „Mi tsak fülelünk és várjuk, mely felől zavarják a vizet, hogy mi is valamit foghassunk.” „A szegény Urunk a mit a pennájával tehet, el nem mulatja. Eleget is ir mindenfelé, mert mi ollyanok vagyunk, mint az Evangyéliumbéli beteg, a ki harmintz esztendeig volt a tó mellett, várván, hogy valaki vesse belé.”50 Rákóczinak az volt a szándéka, hogy engedelmet nyerjen a Francziaországba való utazásra, de azt a porta megtagadta. Francziaországtól pedig azt követelte, hogy küldjön sereget Istriába, vesse meg ott lábát, azután indul ő is Horvátország felé Bonneval pasával együtt.51

Épen a lengyelországi háborúval függ össze az az eset, mely példáját adja, mikép mehetett végbe azon időkben az érintkezés Rákóczi és az otthon levő elégedetlenek közt.

Félső-Magyarországon, csekély jószágán vad legény életet élt a két Gombos báró, Imre és György. Mig fiatalok voltak, erőszakos bujálkodás járta náluk, még emberölésre is vetemedtek, majd az ital élvezetének hódoltak. Ily módon elpusztult gazdaságuk. A lengyel zavarok alkalmat kináltak arra, hogy helyzetükből kibontakozzanak. 1733 végén Imre elment bátyjához Szobránczra és másnap szolgáját Kiss Jánost elküldte Lengyelországba, egy Sajka nevű zsidó faktorral. Szaniszló királynak ajánlották magokat. Elértek Kiovszky vajdához Klobusovba, kinek kapitánya Dudás János magyar ember. Ott volt a török követ is. A confoederatióban elhatározták, hogy a magyaroknak is visszaszerzik szabadságukat, ha őket az Isten megsegiti. Majd elküldik Rákóczi és Szaniszló válaszát. Egyelőre szerezzenek Gombosék 4–600 magyar katonát, mert annak nagyobb hasznát lehet venni a muszka ellen, mint a lengyelnek. Erre haza mentek. Gombos György csak azon feltétel alatt akarja teljesiteni a lengyelek kivánságát, ha annyi jószágot biztositanak a részökre, mennyiök Magyarországon van.

1734-ben Szent-Mihály napján ujra elküldik Kiss Jánost Jaroszlóba, hol országgyűlés volt. Onnét Hottynba kellett mennie, hol Krucsay és Jávorka tartózkodnak. Az ottani pasa meghagyta, hogy egyiküknek el kell mennie Rákóczihoz és átadni a neki szóló leveleket. A szolga erre is vállalkozott, kapott útlevelet és vezetőt. A tatárföldön, Sumlán és Burgason át végre el is jutott Tekertakba Rákóczihoz.

Ott Rákóczi franczia inasa fogadta, ki tud magyarúl. Zay Sándor is eljött, olvasta a neki szóló leveleket, majd Sibrik tudakozódott az ország dolgai után. Van-e ott sok katonaság? Kik élnek, kik haltak meg? Magához hivatta Csáky Mihály is, kérdezte, mit tud feleségéről? Midőn megtudta, hogy leánya Károlyi Ferenczhez ment nőül, sirt örömében.52 Látta Mikest is, ki a fejedelem belső embere és mindent végez az ő nevében.53 Két izben látta a fejedelmet is, ki nagy szakállt és magyar ruhát viselt. A bujdosók keserve magyar ember láttára kitört Zayból. „Van itt ugyan valamicském, de egy ümögben is hazamennék, ha lehetne.” A szolga 25 aranyat kapott és azzal biztatták, hogy valamennyien elmennek Lengyelországba, ha franczia segély jő és akkor Gombos is kap patenst és zászlót a toborzásra. Visszajött Tatárországon, Lengyelországon keresztül, hová sok levelet vitt. A mint haza jött, feszület, égő gyertya előtt, töltött puskával kényszeritették, tegyen esküt, hogy soha ezekről nem szól semmit.54

Ez a szolga volt talán az utolsó magyar, ki Rákóczit felkereste. A fejedelem 1735 márczius óta nagyon gyöngélkedett, fogyott; csak erőszakolta már magát a jókedvre.55 Április elsejéig azért esztergályozott, de nehány nap múlva már a dohányzást is el kellett hagynia. Utolsó napjáig mindent rendben tartott. Április 8-ikán 3 óra után reggel „az Istennek adván lelkét elaluvék, mivel úgy halt meg, mint egy gyermek. Ő szegény árvaságra hagya bennünket ezen az idegen földön. Itt irtóztató sirás rivás vagyon közöttünk.”56 Tetemei Konstantinápolyban nyugszanak, szivét, végső rendelkezése szerint Francziaországba vitték. Vagyona alig maradt; a francziák hosszú éveken át nem fizették a XIV. Lajos által részére rendelt évdijat.57


Rákóczi sirja a konstantinápolyi Saint-Benoit lazarista templomban.
A lazaristák fényképfelvétele után

A feudalis Magyarországnak legnagyobb alakja dőlt ki. Az a férfiú, ki soha sem feledkezve meg származásáról, czimeiről, méltóságáról, mégis mindezt koczkára tette hazájáért és magát teljesen a nemzeti szabadság ügyének szentelte. Sikereit, nagy európai szerepét nem annyira tehetségeinek köszönheté – oly szemes biráló, mint St. Simon csudálkozik azon, hogy birt egyáltalában ily nagy mozgalmat kelteni, – hanem jellemének. Magyar volt minden izében, idegen nevelése ellenére nyugodt, komoly, méltóságos, jóakaró és ez a tulajdonsága biztositotta leginkább hatalmát honfitársai fölött és magyarázza meg azok kitartó ragaszkodását és hagyományának megörökitését a nép költészetében. Nagy érdeme az is, hogy buzgó katholikus létére ép úgy harczolt a vallási, mint az alkotmányos szabadságért. Több mint egy századon át az ő neve és hagyománya volt a magyar függetlenségi eszmének legfőbb, szinte egyedüli zászlaja. És midőn a kor demokratikusabb szine alatt megujúltak a régi sebek, a régi küzdelmek, neve, éneke újra lelkesitette a vitézeket, az ő és hiveinek bujdosása pedig példát nyújtott a száműzötteknek.

Ugyanakkor, midőn Rákóczit temették és siratták, az ő nevében fegyvert fogott a magyarság egy része, bár nem azon eszmékért, melyekért ő küzdött.

Nem hiába hangzott annyi éven át hazánkban a szabadság szava és dala: meghallotta a pór is. Az a pór, kit nemcsak földesura nyom el, hanem az új adó terhe és az idegen katonaság prédálása és erőszakoskodása is.


Rákóczi sirjában talált ruha- és ékszermaradványok:
1. Arany skófiumból fonott csattok. 2. Széles aranypaszománt. 3. Szemfedő-foszlányok arany- s ezüstszálakból selyemfátyolba szőve. 4. Jeruzsálemi olvasó, drágakő- és lignum sanctum-szemekből. 5. Amoulette. 6. Aranyzsinór gombkapcsoló, 7. Aranypaszománt-szegély.
A Thaly Kálmán birtokában levő eredetiről rajzolta Cserna Károly

Sehol sem látszott ez az elnyomás türhetetlenebbnek, mint az alföld újonnan betelepitett községeiben. A török kiűzése után való években szinte uratlanok voltak a Körös és Maros közti vidékek. Nem volt, ki határt vonjon, ki úr dolgára hajtsa a parasztot, ki eltiltsa tőle a mező, az erdő, a viz használatát. Még a vallásukat is szabadon gyakorolhatták a reformátusok. A Harruckern és Károlyi családok nagy birtokszerzései és a megyék új berendezése véget vetettek e paradicsomi állapotoknak. Ki tudta volna, hogy a kulturához, a megtelepitéshez szükséges mindez? de hogy a német meg a megye okozta a bajt, azt érezték mindnyájan. És kitől várt volna orvoslást a nép fia mint Rákóczitól, a szabadság fejedelmi hősétől?

Nemcsak a magyar földművest és pásztort bántotta a felekezeti türelmetlenség, a birtokviszonyok megszilárdulása, a katonai és polgári közigazgatásnak első szervezkedése, hanem az alföld déli részein nagyszámban tanyázó szerbeket is. Ezeknél a katonatisztek garázdálkodásához, a kincstári hivatalnokok nyerészkedéséhez, a szabad hajdúélet korlátozásához még az a sérelem is járult, mely legjobban illette szivüket: hitüknek, a görögkeleti vallásnak üldözése. A vallásos fanatismusnak sikerült megegyeztetni a Rákóczi-kor két halálos ellenesét: a kálvinista magyart és az orthodox ráczot.

Mindezek az elemek inkább csak csirájukban voltak meg a Peró kapitány után nevezett lázadásban, semhogy teljes kifejlésre juthattak volna. De igy is, ebben a kezdetleges állapotban, fontos adat a magyar köznép társadalmi és politikai viszonyainak megismerésére.

Békés-Szent-Andráson 1735 április 27-ikén összegyűlt vagy hetven ember, Vértesy Mihály biró, Sebestyén János esküdt és Dobozi Pap Gáspár vezetése alatt. Lovakat keritettek és Csabacsüdön kirabolták a magyaróvári mészárosokat meg néhány örményt. Még aznap elküldték Kovács Dánielt s Bartha Istvánt Pécskára, Peró Szegedineczhez, a rácz nemzeti katonaság kapitányához. Tudtára adták, hogy ők magyarok, mint kuruczok, már fegyvert fogtak, úgy tegyenek a ráczok is, mint ezt Peró Sebestyénnek szóval és írásban megigérte. A küldöttek féltek a ráczoktól, de Sebestyén biztatta, hogy van Pérótól irása, hogy rácz nem forditja puskáját magyar ellen.58


Peró és társainak bünhödése.
Stapf János Konrád egykorú metszete után, mely Bécsben, Schulgen Jánosnál, a lázadók ellen hozott itélet szövegéhez mellékelve jelent meg.
A Magyar Nemz. Múzeum könyvtárának Hung. h. 188. jelzetü példányából.

1. | Aus dem Monatlichen Werck das A°. 1736. den 4. April Radificier | te End Urtheil der in Ungarn eingebrachte Tumultanten. | A. Peter Segedinecz sonst Pero genant, wird weilen er in der Gefängnis vom Schlag | überfallen, wird er auf einer trag bähren zum rädern und 4 theilen von den Deliquen | ten getragen. B. Sebestinÿ gerädert und viertheilt. C. Stephan Szilassy Rad | brecht und viertheilt. D. Andreas Pasztor, gerädert un viertheilt. E. Eine Truche | darein diese 4. Eingeweyd geworffen. F. Vier Truhen darin die 4 Viertel gelegt und | in die 4. Theil als nach Arad, Grofzwaradein, Sarkad, und Szent Andras | und an die darzu gamachte(n) Galgen aufgehänckt. G. Spihlende darunter 4. so | zum wenigsten geworffen mit dem Kopff bedahlen müszen als H, Michael Madi | I. Stephanus Kis. K. Iohan(n)es Korods. L. Michael Sigry. | Nachfolgende Deliquenden so in der Inquisition auf die 4. Haupt Tumultan | ten Condemniert worden seyn mit dem Schwerd gericht und auf das Rad ge- | legt wie folgt. M. Paulo Matilla. N. Stephanus Barta. O. Peter Szebo. | sonst Benedeck. P. Michael Santo. |
2. Recontra und blutige Action bey Erdöhege in nider Vngarn aliwo die Tumul | tanden völlig geschlagen und zerstreuet worden. |
3. Wahre Abbildung Peter Segedinecz sonsten Pero | genand so unter den Tumultande(n) in der Inqui | sition nach Ausag der Deliq.(uenten) als eigner Bekaendnus | ob er wohl ein Capidein der Raetzifc(hen) Land Militz zu | Pataka gewefe(n) als Führer u(nd) Ertz Rebell erklaert und | von oben an geredert und viertheilt. |
4. Arad. eine graentz Feftung in unter Vngarn auf | welche die Tumultande(n) einen vergebliche(n) Anfchlag | gemacht zu überrumblen. |
5. 86 Deliquenten feyn fo lang in Kötten und Band zu dem | Festungsbau zu Offen Condemniert bifs sie nach und nach | unter die Infanteri als Gemeine kön(n)en gestofzen werden.
6. Ioh.(ann) Kovacs von Szent Andras hat sich vor einen Deputierte(n) an de(n) Pet.(rum) Segedinecz gebrauche(n) lafsen | ist aber gefaenglich nach Arad gebracht worden | u(nd) weil er dem Guberneur das ganze Complot endeckt | auf 3. Iahr in Kötten zu Schanzen condemniert worden. |
7. Gottlosse beraub und Plinderung der Armaenier | so von der Tumultand(en) Rott graufam vor ge- | nom(m)en worden. |
8. III. Reformirten Prediger. Ioh.(ann) Kecskemetnÿ von | Visztüt, Gregor Baloghi von Okan, und Ioh.(ann) Szilay | Nagy vo(n) Szerin, fo ihnen vorgebettet, follen zur | Straff noch einen Monat im Arrest verbleiben. |

Először is a megye főhelye, Gyula ellen vonúltak a kuruczok, ott akartak egyesülni bihari és zarándi társaikkal. De a milyen gyönge volt ez a vár és a mily csekély az őrsége, a többnyire csak kaszával, baltával felfegyverzett tömegnek mégis képes volt ellenállani. Tovább mentek tehát Erdőhegy felé, Zarándba. De ott reájok ütöttek azok a ráczok, kiknek segitségébe biztak, és szétverté őket. (Május 9.) Ezzel vége volt a felkelésnek, csak az üldözés és a vértörvényszék volt hátra.

A Peróhoz menő követek nem érték őt otthon. Visszamenőben az egyiket a ráczok elfogták és elvitték Aradra. Ott kivallott mindent. Erre a parancsnok elfogatja Péró kapitányt, ki midőn kínpaddal fenyegetik, kivallott mindent. „Velük tart, úgymond, a Kúnság, Sarkad és Remete. Felkelne egész Magyarország, de nincs fejük.” A legfőbb ember köztük valami Tokay, de ők Borbély Balázs fiát megteszik vezérüknek, akár akar, akár nem. Nem tűrhetik a földesurak és árendások zsarolását. Ellenük és az országban lakó németek ellen viselnek háborút. Abban biznak, hogy Rákóczi bejő és a franczia király is küld segitséget. „Budára magyar királyt fognak tenni. Egyetlenegy derék ember sincs közöttük, mind csak olyanok, kik a munkát, a dolgot kerülték és otthon nem tudtuk megélni.”59

Bár a franczia háború miatt igen kevés katonaság volt az országban, az is elegendő volt a lázadás elfojtására. Körübelől olyan ez a kisérlet, mint az Esze Tamás pórlázadása 1703-ban, mely mintegy előjátéka volt a nagy szabadságharcznak. Most nem volt Rákóczi; a nemes, ha elégedetlen volt is, nem ragadott fegyvert, a paraszttal, betyárral pedig könnyen végeztek.

Hanem azért az itélet, melyet a Budán, Jörger tábornok elnöklete alatt összeült rendkivüli törvényszék mondott ki, rettentő szigorúsága által mutatja az intéző körök félelmét. Az öreg Perót, Sebestyént, Pásztoryt és Szilasyt, mint főembereket, kerékbe törték, tetemeiket négyfelé vágták, úgy tették ki az akasztófára. A többi hat halálra itélt sorsán annyiban enyhitett a királyi kegyelem, hogy koczkát vessenek életükért és csak azt a négyet végezzék ki, ki legkevesebbet vetett. Peró fia és két más rácz kapitány, Strba és Szevics Gyurka kegyelmet nyertek, mert bár tudtak az öszszeesküvésről, később, a mint kitört, a kuruczok ellen fordúltak.

Szembetűnő, hogy az ország nyugalmát és békességét, a támadások gyors bukását, nemcsak az országban táborozó német katonaság idézte elő, hanem tán még inkább az, hogy a magyar katona akkor külföldön táboroz, harczol a császár szolgálatában. Csonkabég huszárjai 1719-ben ott verekedtek Francavillánál, Siciliában.60 Messinánál ott harczolnak Gyulai hajdúi és az Esterházy-huszárok. Még Corsicában is jártak magyar gyalogok és huszárok, kiket a császár 1731-ben kölcsön adott a fellázadt sziget ellen küzdő Genuának. Természetes, hogy a nagy háború kitörése óta, a magyar ezredek száma nő és mind többet küldenek a csatatérre.

A háború kitörése után, 1733 november 13-ikán új gyalogezredet toboroz Kökényesdi Vetési László ezredes Pesten és Debreczenben. Csak magyart és horvátot szabad befogadnía; czigányt semmiképen. 1734 elején Pálffy Lipót állit új ezredet, egészen a saját költségén. Huszárezredeket toboroztak Hávor, Splényi, Károlyi Sándor, Ghillányi és Pestvármegye. Koháry András gróf dragonyos regement toborzására vállalkozott. Még a rácz metropolita is ajánlkozott egy huszárezred felállitására, melybe csupa „illyr” embert fogadtak be. De ebből 1735 júniusig csak 6 század volt együtt.61 Mindössze 1736-ig 8 huszárezred és három magyar gyalogezred ontotta már vérét.

Mondhatni, hogy a magyar huszárság, új mínőségében, mint a császár katonája, ebben a háborúban szerezte meg európai hirét. A rendes nagy hadsereg, bár a Rajnánál Eugén vezette, nem birta megtartani hadi állásait, nem akadályozhatta meg Philippsburg várának elveszését. De a huszárok a kis háborúban, portyázással, zsákmányolással, az ellenség örökös nyugtalanitásával visszaszerezték részben, a mi a nagy actiókkal elveszett és fenntartották a hadsereg jó kedvét és önérzetét. Különösen abban voltak ügyesek, hogy „nyelvet fogjanak”, értesülést szerezzenek az ellenség mozdulatairól és szándékairól. Mindez azonban nem igen változtatott a háború sorsán. Az már kezdettől fogva el volt döntve. Olaszországban 1734 június 29-ikén elveszett a parmai csata és már előbb (majus 29-ikén) a bitontói csata, mely a spanyoloknak biztositotta a Nápoly fölötti uralmat. 1735 tavaszán Messina, Syrakusa és Trapani várak elfoglalása után a spanyoloké lett Sicilia szigete is. Németországban álmosan folyt a harcz: Eugén az ő tarka, sehogy össze nem illő seregével semmire sem birt menni a túlnyomó ellenséggel szemben.

Már 1735 szeptemberben megkezdődtek a békealkudozások és október 3-ikán eredményre is vezettek. Ezek szerint a császár elismeri Szaniszlót lengyel királynak, de ez czimei és lengyel jószágai megtartásával lemond Ágost javára. Ha a toscanai nagyherczeg, az utolsó Medici meghal, országa örökösen a lotharingiai herczegre száll. Lotharingia ellenben, Barral együtt Szaniszlóé lesz, kinek halála után a franczia birodalomhoz kapcsolják.

Don Carlos, a spanyol király második fia, kapja Nápolyt és Siciliát és az eddig császári birtokban volt toscanai partvidéket. A sardiniai király választhat Novara és Vigevano, vagy Novara és Tortona közt, azonkivül még négy kerületet kap Milano herczegségéből. Mindezekért kárpótlásúl csak Parmát és Piacenzát nyerte a császár, előbb a spanyol infans birtokát, és a mi leginkább szivén feküdt: a női örökösödés elismerését és biztositását a franczia király részéről. A békét véglegesen csak 1738 november 18-ikán kötötték meg Bécsben, midőn legfőbb határozatai már végre voltak hajtva.

Nemsokára a háború befejezése után elhunyt Savoyai Eugén 1736 ápril 21-ikén. Már hanyatlása is nagy veszélyét jelentette a birodalom azon hatalmi állásának, melyet első sorban az ő katonai lángesze teremtett meg; elhunyta még nagyobb bajokat helyezett kilátásba, mert nem volt senki, ki csak valamikép is kitöltse helyét.

Az elmúlt háború szomorú tapasztalatai után, vezér nélkül, tekintve az egész igazgatás gyöngeségét és a pénzügyek rossz állapotát, teljes békét, belső megerősödést parancsolt volna a józan meggondolás. De a bécsi udvarnál az erőtlenséggel együtt járt a kapzsiság. A katonák olcsó módon akartak babérhoz jutni; az államférfiak másutt akartak kárpótlást szerezni az Olaszországban elvesztett szép országokért; a lotharingiai herczeg, most már a császár veje, hadvezéri dicsőség és tekintély után áhitozott. Eugén politikáját akarták követni Eugén nélkül, és alig egyeztek meg a francziával, már ismét köszörülték a kardot a török ellen.

Oroszország, mely nem akarta tűrni, hogy a tatárok az ő területén át vonúljanak Perzsia ellen, 1735 végén sereget küldött a krimi tatárok ellen. Miután e vállalat nem sikerült, elégtételt követelt a portától és Asov ostromához fogott. Erre 1736 május 2-ikán a török megizente a háborút. A császárt az 1726 augusztus 26-ikán Bécsben kötött szerződés arra kötelezte, hogy ily esetben 20,000-nyi gyaloggal és 10,000-nyi lovassal segitse a muszkát. E segitség megadása magától érthető volt, annál is inkább, mert Oroszország is küldött 1735-ben segédcsapatokat a Rajnához. Egyelőre azonban megelégedett a császár a közbenjárással a porta és a pétervári udvar közt és egy 30,000-nyi sereget állitott fel Futtakon Pálffy vezetése alatt. Még az 1737 februáriusban tartott nagy tanácskozásban is csak a köteles segély megadása mellett szóltak Pálffy és Seckendorff. De a hildburghauseni herczeg, a császár kegyencze, a háborúnak teljes erővel való viselése mellett szólott és az állami kanczellária már előbb is ily értelemben döntött.62 Már 1737 január 9-ikén megkötötték ily értelemben az újabb szerződést Oroszországgal. Azt remélték, könnyű szerrel meghódíthatják Szerbiát, Boszniát és Oláhországot.


Savoyai Eugén sirja a bécsi Szent-István templomban.
Felirata: EVGENIO IMPERATORI VICTORIOSISSIMO.
Rajzolta Dussek Ede Adorján

Bár a tárgyalás a nagyvezérrel még egyre folyt, és a török minden módon kifejezte készségét a békére, tartva a két császárság szövetségétől, a támadó hadjárat meginditásához megtettek minden előkészületet. Fővezérnek nem Pálffy Jánost nevezték ki, hanem Lotharingiai Ferenczet, Magyarország helytartóját, kinek oldala mellé Seckendorffot, a volt berlini követet tették meg valódi, bár nem névleges vezetőnek. Eugén ajánlása és bizalma elég erős volt ellensúlyozni Seckendorff lutheránus voltát. A hildburghauseni herczeg a Bosznia ellen induló hadtest vezetésével volt megbizva, támogatására rendelték Esterházy József bánt a horvátokkal. Az erdélyi hadtestet Wallis gróf vezette. Az öreg Pálffyt, kinek már gratuláltak a fővezérséghez, kinek Ferencz is kifejezte szerencsekivánatait és azt az óhaját, hogy alatta harczolhasson, kinél méltóbb utódja csakugyan nem lehetett volna Eugénnek, nagyon bántotta ez a mellőzés. Királya április 13-iki igen kegyes levelében értesítette az agg vitézt arról, hogy a lotharingiai herczeg „mint dicső elei lábnyomainak követője” részt akar venni a hadjáratban és igy az ő jelenléte Pozsonyban, Magyarország kormányzásának vezetésére szükségesebb mint valaha. A nagyérdemű országbiró aláveti magát a parancsnak. „De nem tagadhatom a halálos fájdalmat, melyet érzek és mely sirba visz, midőn látnom kell, hogy hosszas, folytonos szolgálatom, az a sok vér, melyet családom és még nem régiben is két fiam ontott az uralkodó házért, valamint az, hogy soha sem találtak hadi szolgálataimban gáncsolni valót, nem akadályozta magát prostitutiómat hazám és az egész világ előtt.”63 Magának Ferencznek vigasztaló levele sem birta megnyugtatni a sértettet, kinek hűségét azonban még ez a csapás sem ingatta meg.

Nem mondható másnak, mint komédiának, hogy még békecongressushoz is küldtek követeket. Mire a meghatalmazottak összejöttek Nimirovban, Lengyelországban, már rég javában folyt a háború. Mihelyt a sereg, 90 gyalog zászlóalj, 571 granátos század és 249 lovas svadron együtt volt, megkezdődött a felvonulás a Dunán és Száván keresztül.

Seckendorff Viddin vára ostromát tűzte ki első feladatnak, Ferencz, ellenben, kire tán Pálffynak is volt hatása, Nissa ostroma mellett döntött.64 Meg is indúltak Szerbián át, járatlan utakon, borzasztó melegben, mely sok embert tett harczképtelenné, e vár elé. Midőn a határhoz értek, adták csak át a hadüzenetet a nissai pasának (július 11-ikén). A vár már július 23-ikán megadta magát. De ez volt a hadjárat egyetlen eredménye. Nem volt senki, ki az egészet áttekintse, a külön hadtestek parancsnokai nem sokat törődtek Seckendorffal, kit a herczeg épen nem támogatott, az élelmezésről nem volt kellően gondoskodva.65


Ferencz lotharingiai herczeg.
Jacquart-nak Aurbach Ignácz 1728-iki festményéről készült rajza után metszette Antoine Sebestyén. Aláirása: Francois III. Duc de Lorraine, de Bar, de Montferrat, et de Teschen, Roy de Jerusalem etc. né le 8. decembre 1708, presente. A son altesse Royale Madame Regente. A kép alján: ad vivum p(inxit). Ig(natius). Aurbach Viennae. 1728. Desiné p(ar). Jacquarl. Seb(astien). Antoine f(ecit). a Nancy.
Ő Felsége hitbizományi könyvtárának eredeti példányáról

Először is vissza kellett vonúlni Novibazárból, melyet elfoglaltak, de melynek őrségét támogatni nem birták. Ez által az albánok és szerbek, kik a császári segitségbe bizva, már felkelésre készültek, s kinek érsekei már összeköttetésbe is léptek Seckendorffal, ki voltak szolgáltatva a törökök bosszújának. Másodszor Viddin nemcsak ellenállott Khevenhiller ostromának, hanem midőn az őrség segitséget kapott az Orosz-Csiknál (Ruszcsuk) táborozó nagyvezértől, az ostromlókat vissza is verte. Harmadszor Wallis hadtestét kiszoritották Kis-Oláhországból és egész Orsováig pusztitott már a török. Végre negyedszer a hildburghauseni herczeg vállalata Banyaluka ellen gyászos véget ért. Alig fogott az ostromhoz, megérkezett a travniki pasa felmentő serege, mely hadát teljesen szétverte.66 Esterházy József bán is kénytelen volt abba hagyni Buzin várának ostromát. Ezen Bécsben, hol biztosnak vették a török birodalom többi részeitől majdnem elszigetelt Boszniának könnyű elfoglalását, annyira megijedtek, hogy Seckendorffnak meghagyták, vonúljon oda a fősereggel. Attól féltek, hogy külömben a török betör az alpesi tartományokba. Seckendorff meg is indúlt, de útközben Uzsicza várának67 ostroma tartóztatta. Mire ezt az erős sziklafészket elfoglalta és Szabácshoz ért, Nissa vára már úgy szólva ellenállás nélkül megadta magát az ellenségnek (október 18.) Parancsnokát Donat tábornokot lefejezték; magát Seckendorffot elfogták, de mindez nem változtatott azon a tényen, hogy egy készületlen, szinte megvetett ellenséggel szemben teljes kudarczot vallott a császári hadsereg. Ennek pedig nemcsak a hadvezetés hibája volt az oka, hanem ép úgy az élelmezés hiányos volta és a sereg szétforgácsolása. Seckendorf alatt ugyanis nem szivesen szolgáltak volna a többi magas születésű császári vezérek.

Bár az oroszok elfoglalták Ocsakov várát és bár a francziák közbenjártak a béke érdekében, arra még gondolni sem lehetett. A kivivott sikerek, melyekben Isten kezét látták, ki megbüntette a békeszegő hitetleneket, magasra fokozták a törökök önérzetét. Bonneval, kit a császári haditanács egy igazságtalan itélete kényszeritett arra, hogy a császár szolgálatából kilépjen, „meg akarta mutatni a németeknek, hogy vagy meg kellett volna neki kegyelmezni, vagy pedig őt teljesen ártalmatlanná tenni.”68 A bosszú eszköze pedig készen állott a szultán rendelkezésére. 1736-ban Törökországba jött Rákóczi József, Ferencz idősebb fia.

Rákóczi fiának már 1734-ben sikerült megszöknie Bécsből, de nem atyjához ment, hanem Rómába, onnét meg Nápolyba. Csak atyja halála után, midőn az olasz háború már véget ért, 1736 deczemberben, ment Törökországba. Ott az árván maradt bujdosók nagy örömmel fogadták, de aztán csakhamar igazságtalannak, haragosnak találták, bár tehetsége, esze volt elég. „Vigasztalásunkra vártuk az ifjú fejedelmet, de szomorúságunkra jött.” – „Harmincz esztendei bujdosásunk olyan súlyosnak nem tetszett, mint ez a három hónap.”69 Eleinte nem sokat törődött vele a porta, de a császár hadüzenete után nagy kegyben részesült és a szultán őt nagy tisztelettel fogadta Konstantinápolyban. 1738 január 25-ikén ünnepélyes athnamét kapott, melyben a nagy úr elismeri őt Magyarország herczegének és Erdély fejedelmének, feltéve, hogy a rendek őt megválasztják. Az övé lesz minden hóditása a töröknek, magyar és erdélyi földön. Viszont ő is kötelezte magát hadi segitségre, háború idején 200,000 emberre és évi 40,000 piaszternyi adóra. Ha nem sikerülne Erdély visszafoglalása, a porta közbenjár, hogy ő és hivei visszakapják magyarországi birtokaikat.70


Rákóczy József.
Egykoru metszet után. Aláirása: Josephus Ragoczy Pretendent van Hungaryen ex Seevenbergen.
Az országos képtár gyűjteményének 3779. számú példányáról

Január 28-ikán kibocsátott kiáltványában kijelenti, hogy Magyarországot és Erdélyt nem a török uralom alá akarja hajtani, hanem ősi szabadságukban fenntartani. Válaszul a császár 10,000 forintot tűzött ki fejére és felségsértőknek nyilvánitja azokat, kik vele bármi módon érintkezésbe lépnek. XII. kelemen pápa kiátkozta a törökkel czimboráló herczeget és követőit. A trónkövetelő viszont Lotharingiai Ferencz fejére tűzött ki 10,000 aranyat.71

Magyarországon alig keltett e proclamatio bárminő mozgalmat. A Gombos testvéreknek csak két embert sikerült Rákóczi részére megnyerniök: báró Vécsey Lászlót és Orosz Gábort, Ungvármegye táblabiráját.72 Nagyobb izgalmat okozott Erdélyben. Itt Lobkowitz herczeg, a katonai parancsnok, 1738 márczius 29-ikén, a diéta tartama alatt, a gubernium tudta nélkül elfogatta Bethlen Sámuel grófot, Lázár János bárót, Thoroczkay Zsigmondot, Tholdalagi Mihályt, Rhédey Lászlót és Ferenczet, Szigethit, az öreg kálvinista superintendenst és Borosnyay Pál nagyenyedi professort.73 Ez elfogatásnak oka egy Lobkowitzhoz Törökországból érkezett levél volt, melyben azt irták, hogy az enyediek, kolozsváriak és marosvásárhelyiek egy bizalmas embert küldtek Hottynba Máriássy Ádám rebellis kapitányhoz, onnét pedig Csernavodába Rákóczihoz.74 A vizsgálat és házkutatás kitűntette az összes foglyok teljes ártatlanságát. De azért az eset nagyon felháboritotta az erdélyi közvéleményt. A reformátusok magukévá tették a foglyok ügyét, kik hitfeleik voltak és kiknek bűneért az egész felekezetet szerették volna felelősségre vonni. A gubernium, Haller János kormányzóval az élén, keservesen panaszkodott a katonai hatóság törvénytelen túlkapása és oktalan gyanúsitása ellen, mely őt sem kimélte. Sokan, bár úgy látszik ok nélkül, a kanczellárt, báró Bornemisszát vádolták az egészszel. Kárpótlást, elégtételt azonban senki sem kapott, elég, hogy a miniszteri tanács „rendkivüli casus”-nak nevezte az egész esetet.

Rákóczi már februárius óta Csernavodában75 táborozott a bujdosókkal, onnét áprilisban elment Viddinbe. „Azt gondolja a porta, hogy mihent Vidinbe érkezünk, az egész Magyarország és Erdély lóra ült s hozzánk jö. Talán úgy lehetne, ha az öreg urunk élne. De most, hogy hozzánk jöjjön valaki, Isten ne adja.”76 – „Hála Istennek, egy valamire való nem jött. A kik jöttek, azok a fára való felmagasztaltatást kerülték el”, irja aztán Vidinből a vén kurucz, kit a száműzés keserűsége nem fosztott meg itéletétől. A hadjárat elég biztató volt, a török elfoglalta Vég-Szendrőt, Mehádiát és Orsovát és csak a Kornia mellett, Mehádiánál július 4-ikén vivott csata, állitotta meg rohamát. Ez a második hadjárat, melyben Seckendorff helyét Königsegg, a haditanács elnöke foglalta el, ha lehet, még nyomorúltabban folyt, mint az első.

Rákóczi József, ki már Törökországban léte óta folyton betegeskedett, a hadjárat végekor 1738 november 10-ikén meghalt Csernavodában. A hű Mikes azt irja róla: „Az apja felől elmondhatom, – hogy ha született, bár soha meg ne halt volna – a fia felől pedig, hogy ha a nyomorúlt világra nem jött volna, semmit nem vesztett volna rajta.”77 Vele ért véget a Rákóczi család történeti szerepe. A bujdosók, „kik már egy szilvafának is elfértek az árnyékában” és a kevés hozzájuk csatlakozó magyar és erdélyi, Csáky Mihály vezetése alatt maradtak.

A télen ujra folytatták az alkut, de a török, bár Rákóczi már meghalt, nem akart lemondani Erdélyről. A háborút ujra folytatták. Császári részen Wallis volt a vezér. Most maga a nagyvezér jött Belgrád ellen, miután hadai egész télen át pusztitották a temesi vidéket. Wallis elébe ment és Kroczkánál, Belgrádtól keletre megütközött. A császári sereg teljes vereséget szenvedett és 20,000 embernyi veszteséggel hagyta el a csata terét. A törökök Mohácshoz hasonlitották ezt a győzelmüket. A bajt még tetézte, hogy Wallis mindjárt a Száván is átment és Belgrád fedezet nélkül maradt.

Igaz, hogy erős volt a vár, de parancsnoka Succow tábornok annyira megijedt a török közeledésekor, hogy kijelentette, ha felmentés nem jő gyorsan, kénytelen magát feladni. Erre Wallis béketárgyalásokba bocsátkozott a törökkel, kész volt visszaadni Eugén minden hóditását a Száván és Dunán túl, Belgrádon kivül. Méltó társa Neipperg, a temesvári hadtest vezére, ki úgy látszik bizalmi embere volt a császárnak, még tovább ment. A nagyvezér szállásán, látva annak hatalmas táborát és harczi kedvét, lemondott Belgrádról is. Ezen az alapon jött létre 1739 szeptember 1-én, a nagyvezér sátrában a gyalázatos belgrádi béke.

„Nyertünk mi biz a belgrádi békességben, mint Bertók a csikban”, irja Grassalkovics 1739 szeptember 25-ikén gróf Batthyány Lajos kanczellárnak,78 hozzá téve, hogy ez a nemzet mellőzésének és megvetésének gyümölcse.

Valóban tán más fordulatot vesz a háború, ha Pállfy János vezérkedik benne, és még nagyobb befolyással lehetett volna menetére, ha Nándorfejérvárt és a többi véghelyet Magyarországhoz csatolják, mint azt a törvény követelte. Mert arról, hogy a magyar lelkét tette reá azok birtokára, e várak minden köve beszél. A császári udvar ellenben egy század folyamában három izben oly könnyen átadta Belgrádot, mint a mily nehezen szerezte azt meg. Nekünk életkérdés volt a magyar határ biztositása, a bécsi minisztereknek csak egy kő a politika nagy sakkjátékában.

De ennél fontosabb, valóban világtörténeti oka volt a két egymásután következő háború annyira szégyenletes kimenetelének.

Károly császár egyrészt atyjának keleti politikáját akarja folytatni, másrészt spanyol királynak érzi magát, ki uralmat gyakorol Olaszország fölött és lépten-nyomon megküzd a franczia, a Bourbon hatalommal. Ily módon nincs egy politikai problema, mely őt ne érdekelné, melynek eldöntésére ne forditaná ereje egy részét. Északi háború, lengyel királyválasztás, corsicai felkelés – mindenben ott találjuk kezét.

Ezt a világra szóló hatalmi állást pedig nem tartotta fenn magának a monarchiának belső ereje, még kevésbbé a Habsburgház sok méltósága, czime és igénye, hanem két inkább véletlen körülmény: Eugén herczeg géniusa és a tengeri hatalmakkal való egyetértés. Mihelyt ezek összeműködése megszünt, vereség, bukás váltotta fel az eddigi diadalokat.

Már 1717-ben kitűnt, hogy a spanyol politika követése mennyire akadályozza a török elleni hadakozás teljes sikerét. 1733-tól 36-ig a császárnak nyugati, 1737-től 39-ig pedig keleti politikája jutott teljes csődbe.

A monarchia akkori szervezetlen, összetákolt állapotában elégtelen volt nagy európai feladatok teljesitésére. A császári imperium már nem illett bele Európa viszonyaiba. Ez az 1730-tól 40-ig terjedő időköz legnagyobb történeti tanúsága.

Belső erősödésnek, a távol eső tagok elveszésének, az egymáshoz valók szorosabb összefűzésének kellett bekövetkeznie, hogy a dynastia birodalma az európai küzdelmek közepett megállhassa helyét.


  1. 1713 január 8-iki Vortrag, Talman követ november 18-iki jelentése alapján. Bécsi állami levéltár.[VISSZA]
  2. Ebeczky Sámuel, előbb Bercsényi, majd Rákóczy titkára.[VISSZA]
  3. Krucsay István, Rákóczy titkára és levéltárosa.[VISSZA]
  4. Valószinüleg István, ki 1711-ben hűségre tért.[VISSZA]
  5. Kancz. ref. 1714. 3. sz. Többek közt ezeket mondja Pálffynak: csodálkozik, hogy a király a muszka követet fogadja, holott az a kuruczok levélvivője. Kettőt vitt a bécsi apáczákhoz Csákyné és Bercsényiné részére.[VISSZA]
  6. Győrött. Kamarai protocollum. Korponayné Jókai „A lőcsei fehér asszony” czimű regényének hőse.[VISSZA]
  7. L. különösen Vetési iratait, kiadta Fiedler: Fontes Rerum Austr. IX. és XVII. k.[VISSZA]
  8. A tárgyalások a bécsi áll. levéltárban. 1714.[VISSZA]
  9. Zinkeisen, Geschichte des Osman. Reiches, V. 465.[VISSZA]
  10. Feldzüge des Prinzen Eugen, XV. k. 1. számu melléklet.[VISSZA]
  11. U. ott, 28.[VISSZA]
  12. Rákóczi önéletirása.[VISSZA]
  13. Feldzüge des Pr. Eugens, I. 174–205. l.[VISSZA]
  14. Letters of Lady Montague. Pétervárad, 1717 január 30.[VISSZA]
  15. 1716 szeptember 25-iki levele régi ellenfeléhez, Villars marsallhoz. Arneth, id. m. II., 523.[VISSZA]
  16. Lásd augusztus 12-én kelt levelét Pálffyhoz, a pozsonyi senioratusi levéltárban.[VISSZA]
  17. A capitulatio 8. pontjában Musztafa basa szabad elvonulást kötött ki a várban levő volt magyar felkelők részére, Eugén azt írta hozzá: „La canaglia puo andare dove vuole.”[VISSZA]
  18. Erd. kancz. akták, 1716. 67. sz.[VISSZA]
  19. 1717. június 21-iki levele az udv. hadi tanácshoz.[VISSZA]
  20. Ekkor járt Bécsben, mint angol megbízott, Sir Edward Worthley Montague, kinek neje bécsi tartózkodását és Magyarországon át Konstantinápolyba való utazását remek leveleiben örökítette meg.[VISSZA]
  21. Eugén 1717 július 25-iki levele a császárhoz, id. m. XVII. k. függelék, 115. sz. E szerint Károlyi előadása önéletleirásában, mely után történetiróink indultak, nem egészen pontos.[VISSZA]
  22. Lady Montague Letters.[VISSZA]
  23. Hasonló I. Henrik német király rendelkezése a pogány magyarok elleni csatában.[VISSZA]
  24. Az erdélyi gubernium szerint: „inermes et vagabundi infideles.” Erd. kancz., 1717. aug. 30. 80. sz.[VISSZA]
  25. Szilágyi István, Az utolsó tatárjárás. Szigeti Album, 1860. 296.[VISSZA]
  26. U. ott, 314–316.[VISSZA]
  27. Erdélyi kancz. akták, 1718.[VISSZA]
  28. Eugén levele a haditanácshoz. Pétervárad, 1717 június 8.[VISSZA]
  29. Rákóczy önéletirása. [VISSZA]
  30. E napról van keltezve Mikes Kelemennek első levele. E levelekben és Rákóczi önéletirásában találjuk meg az emigratio igazi belső történetét. Diplomatiai összeköttetéseinek emlékei csak oly sivárak és megbizhatatlanok, mint a többi akkori alkudozások emlékei.[VISSZA]
  31. Eugén levele gróf Königsegg császári követhez Párisba. Belgád előtt, 1717 július 5.[VISSZA]
  32. Mikes levelei, 1717 október 12. és 29.[VISSZA]
  33. Militärische Correspodenz, 167–168.[VISSZA]
  34. Feldzüge des Prinzen Eugen, XVII. 337.[VISSZA]
  35. Ennek fejében Károly Sardinia szigetét átengedte a savoyai herczegnek, ki azóta viselte a sardiniai királyi czimet.[VISSZA]
  36. Mikes levele, Rodostó, 1720 ápril 24.[VISSZA]
  37. 1720 május 28-iki levél.[VISSZA]
  38. Kamarai protocollum, 1723.[VISSZA]
  39. 1727 augusztus 20-iki levél.[VISSZA]
  40. Bécsi udv. levéltár, Seckendorf-féle iratok. Ezek egy részét felhasználta Arneth: Prinz Eugen, III. 266–270.[VISSZA]
  41. „Altdeutsche.” Talán még góthok? [VISSZA]
  42. „Entsetzlich schwürig gemacht worden.”[VISSZA]
  43. Extrait d'une lettre de Pologne.  [VISSZA]
  44. „Aider un illustre malheureux.” [VISSZA]
  45. „De ses idées vagues.”[VISSZA]
  46. Manteuffel Wackerbartnak, 1729 november 1. „Rahova a une anc'enne passion et confiance pour elie.”[VISSZA]
  47. Wackerbarth Manteufelnek, 1729 november 26.[VISSZA]
  48. „Als einen mit unendlichen Missethaten befleckten Rebellen.”[VISSZA]
  49. Lásd ezek érdekes leirását Mikes 1730 október 5-iki és november 27-iki leveleiben.[VISSZA]
  50. Mikes levelei, 1733 márczius 4. szeptember 15. 1734. február 15.[VISSZA]
  51. Pera, 1734 január 9. Bécsi áll. levéltár, 98. fasc.[VISSZA]
  52. A házasság 1726 augusztusban ment végbe. Szinte hihetetlen, hogy ennyi időn át ne hallott volna felőle Csáky Krisztina atyja.[VISSZA]
  53. „Comitem Mikes, qui intimus erat Rákóczyo et totum fac.”  [VISSZA]
  54. Kancz. lev. 1739. 27. Gombosék és társaik pere.[VISSZA]
  55. Mikes levele. 1735 márczius 12.[VISSZA]
  56. Mikes 1735 ápril 8-ikán kelt levele.[VISSZA]
  57. Rákóczi földi maradványainak kikutatása Thaly Kálmán érdeme. V. ö. Munkáját: Rákóczi-emlékek Törökországban. (Budapest, 1893.)[VISSZA]
  58. Kancz. ref. 1735. 59. sz.[VISSZA]
  59. Spissits hadnagy levele gr. Károlyi Sándorhoz. Éble, Gróf Károlyi Ferencz, 274. [VISSZA]
  60. Feldzüge des Prinzen Eugen, XVIII. 158.[VISSZA]
  61. U. ott, XIX. 107–112. A Károlyi huszárezred magyar gyakorlati szabályait és rendszavait kiadta Éble, id. m. Függelék, 597–623.[VISSZA]
  62. Zinkeisen, id. m. V. 694. Schmettau, Mémoires secrets de la guerre de Hongrie 1737 –38. (Frankfurt, 1772.) 301. Avant-propos, IX–XII. A bécsi cs. és kir. tábori kar, könnyen érthető okokból, nem adta ki e hadjáratok történetét. Igy Schmettau műve, melyet nálunk különösen Salamon Ferencz ismertetett, maradt e nevezetes események legfőbb forrása.[VISSZA]
  63. Ápril 22-iki válasza. Mindkét levél a pozsonyi seniorátusi levéltárban.[VISSZA]
  64. Schmettau, Avant-propos, XXXI.[VISSZA]
  65. Schmettau szerint már augusztus 8-ikán nagyon csodálkoztak azon, hogy nem büntették meg példásan Harruckernt, a főintendanst. Az elnéző Khevenhiller tábornagyot azzal gyanúsitották, hogy egyetért vele. Id. m. 38.[VISSZA]
  66. History of the war in Bosnia 1730–39. Török nyelvből forditotta Fraser. (London, 1830.) 35–40.[VISSZA]
  67. Szerbia délnyugati részén.[VISSZA]
  68. Bonneval, Mémoires, 457.[VISSZA]
  69. Mikes 1737 márczius 8-iki levele.[VISSZA]
  70. Hammer, Geschichte des osmanischen Reiches, VII. 615.[VISSZA]
  71. Zinkeisen, id. h.[VISSZA]
  72. Kancz. ref. 1739. 59. sz.[VISSZA]
  73. Erd. kancz. akták 1738. 210. sz. a gubern. ápril 26-iki levele és 317. sz.[VISSZA]
  74. Az 1738 deczember 23-iki miniszteri conferentia jegyzőkönyve.[VISSZA]
  75. A Duna mellett, ott hol a deltája előtt legközelebb ér a fekete tengerhez. [VISSZA]
  76. Mikes 1738 március 5-iki levele Csernavodából.[VISSZA]
  77. Csernavoda, 1739 június 4.[VISSZA]
  78. Fol. hung. 168. jelz. kézirat a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában.[VISSZA]