SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

VIII. FEJEZET.
Az első magyar parlament szeptemberig.

Az első képviselőválasztások. Az országgyűlés megnyitása. A képviselőház megalakulása. A felirati vita. Kossuth július 11-iki beszéde. A 200,000 katona megajánlása. Kossuth és az olasz kérdés. A magyar segitség feltételei. A ministerium ingatag politikája. A felirati vita vége. A német egység mint Magyarország függetlenségének biztosítéka. Az országgyűlés küldöttsége Innsbruckban. Jellacsics bécsi útja. Szerbia semlegességi nyilatkozata. A szerbek verseczi veresége. Kiss Ernő. Az alvidéki lázadás terjedése. A hadierő kiállításáról szóló törvény tárgyalása. A költségvetés. Kossuth adóügyi javaslatai. A népoktatásügyi törvény. A felsőház ujjászervezésének kérdése. Az István nádorra ruházott királyi jogok visszavonása. A törvények szentesítésének ügye. Batthyány és Deák Bécsben. Fiume Horvátországhoz csatolása. A bécsi ministerium kisérlete a közösügyek rendezésére. Doblhoff minister felfogása a helyzetről. A szeptember 4-iki királyi kézirat. Jellacsics visszahelyezése. A kiegyezés bukása. Kossuth István nádor trónjelöltségéről

Külső és belső bonyodalmak izgalmai közt, a kormány minden beavatkozása nélkűl1 választotta meg a nép a maga képviselőit. Horvátország távolmaradt, Szlavónia és Bácsmegye csak néhány kerületben választhatott, Erdély megkésett egy kicsit. A márcziusi ifjak2 Petőfivel együtt egy-kettő kivételével kimaradtak a házból, a radikálisok, élükön Nyáry Pállal, gróf Teleki Lászlóval, Perczel Mórral, Madarász Lászlóval, 36-an voltak;3 a többi mind a kormányt készűlt támogatni. Négy földművesen s néhány papon kivűl a nép 26 főurat, sok köznemest, 109 hivatalnokot stb. küldött a népképviseleten alapúló első parlamentbe. 415 képviselő jelent meg,4 sokan alig bizva a haza jövendőjében; de készen küzdeni a sorssal, mely ennyiből még 22-nek5 engedte meg, hogy részt vegyen a nemzet megalakulásának ezredéves emlékünnepén.

A nemzetiségek megnyugtatására s a kölcsönös bizalom helyreállitására nagyban hatott volna, ha – igéretéhez képest – a király személyesen nyithatja meg az országgyűlést; háromszáz esztendő óta az elsőt, melynek az egész Magyarországot kellett képviselnie; s melynél több munka, több tárgy a franczia convent óta még egyetlenegy törvényhozásra sem várt.6 A beteges király azonban már június 26-ikán teljes hatalmú helytartójává nevezte ki István nádort, feljogositva őt nemcsak az országgyűlés megnyitására, hanem a törvények szentesitésére is.


Meghivó levél az 1848-iki országgyűlésre.
Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában

Július 4-ikén a képviselők már „ott álltak a teremnek küszöbén, melyből a nemzet sorsa jön ki majd”.7 Aznap mindakét ház előleges űlést tartott, az ünnepélyes megnyitás azonban – a vigadó épületében – másnap, déli 12 órakor történt.8 István királyi helytartó, utalva a belső és külső viszonyokra, a király különös meghagyásából a trónbeszédben kiemelte, hogy a király „erősen és változhatatlanúl el van határozva magyar királyi koronájának egységét s épségét minden külmegtámadás és belső szakadás ellen királyi hatalmával megvédeni s az általa szentesitett törvényeket mindenkor sértetlenűl fentartani; és hogy amint egyrészről a király a hon polgárainak törvény által biztositott szabadságát senki által csonkitani nem engedi, úgy másrészről mind ő maga mind királyi házának minden tagja szigorúan kárhoztatja azoknak vakmerőségét, kik bármely törvényellenes cselekvést, vagy törvényes hatalom iránt való engedetlenséget ő felsége legmagasabb akaratával megférhetőnek, vagy éppen királyi háza érdekében történhetőnek mernek állitani.”


Az 1848-iki országgyűlés megnyitása.
Bettenkoffer Károly egykorú kőnyomata Borsos József rajza után. Az országos képtár gyűjteményének 8838. számú példányáról

A ministerium csak nagynehezen készítette el ennek a trónbeszédnek szövegét, a két ház pedig napokig várt a megalakulással, s igy a válaszfelirati vita megkezdésével. Nyáry Pál 10-ikén (a szláv többségű első osztrák parlament megnyitása napján) fel is szólalt, hogy, midőn mindenünnen aggodalmas hirek érkeznek, a képviselők mint tehetetlen vén gyermekek ülnek ott; Patay József azonnal meg is tette az első interpellatiót, igaz-e, hogy a szerbekkel meghosszabbitották a fegyvernyugvást, mire nézve a belügyminiszter azonnal megnyugtatta, a hadügyminister azonban nem felelt. Végre a ház megalakúlt, Pázmándy Dénest választván elnöknek, Pálfy Jánost és Almásy Pált alelnöknek. Az új elnök lelkesen hangoztatta, hogy a sors akarata szerint e nemzetnek most kell kiérdemelnie nagyságát s küzdenie, ha kell, a támadó keleti és éjszaki barbarismus ellen. Hiszen ha az aristokratia csatákat nyert, lehetetlen, hogy azokat elveszteni tudná az összes szabad nép. Azonnal be is jelentette, hogy Kossuth holnap inditványt tesz a haza védelme iránt. Nyáry Pál ugyan heves vitát keltett, a feliratot akarván első helyre tűzni, Madarász pedig Kossuth és Deák visszautasitását vonta magára, midőn eközben azt mondta, hogy a múlt országgyűlés óta nagy részben ármány kezelte az országnak reá bizott képviseletét,9 de a ház elfogadta az elnöktől ajánlott napirendet.

Másnap Kossuth betegen és kimerűlve lépett a szószékre, hogy felhijja a képviselőket a haza megmentésére; mert a haza veszélyben van. Nagy vonásokban rajzolta a közállapotokat, az árúlás, pártütés, reakció térfoglalását. Úgy találta, hogy Horvátország inkább sokalta, mint keveselte a nyert szabadságot s kezében fegyverrel kivánja vissza az absolutismust. Még érthetetlenebbnek mondta a szerb lázadást. Horvátország legalább ország, ha csak kapcsolt ország is; de aki hazánk területén új országot akar alkotni, az oly pártütő, kinek a statarium kötelével kell felelni. A harmadik, mi készűletre int, a Pruth mellett álló orosz sereg, a negyedik a bosnya ráják mozgalma. Ecsetelte az Ausztriához való viszonyt. Azt az osztrák ministeriumot, mely a magyartól pénzt követelt a lázadó horvátok számára s a semlegesség felmondásával fenyegetőzött, – a bécsi aula elfujta;10 utóda még nincs, de ha lesz, sem folytathatja ezt a politikát, különben „a honunkban levő pártütést gyámolitgató Ausztriának lábához dobnák megszegett szövetségét s másikat keresnének, hivebbet”. Reméli, „ezt a szavát meghallják Bécsben is”.

A haza fenyegető körűlményei közt az angoloktól, francziáktól, németektől várhatnak ugyan rokonszenvet, de nem szövetséget. A veszély elháritására az erőt önmagukban kell keresniök. Mondja ki a nemzet azt a nagyszerű határozatot, hogy koronájának, szabadságának, önállásának védelmére a legnagyobb áldozatokat is meghozza, szabadsága s önállósága sérelmével semmiféle alkuba sem bocsátkozik, de minden méltányos kivánatot kész akárkivel szemben is teljesiteni. A komoly, becsületes béke előkészitése végett emelje az ország hadierejét 200,000 főre; ebből azonnal állitson ki 40,000-et s adjon a hadi költségekre 42 millió forintot adóban és hitelben. A nemzet jövője ennek elhatározásától függ. A ministerium változhatik, de a hazának meg kell maradnia; s hogy akár ez a ministerium, akár egy másik megmenthesse, a nemzetnek erőt kell teremtenie. Azt kéri, adja meg a képviselőház a 200,000 főnyi katonát s az erre szükséges pénzerőt…

„Megadjuk!” szólt felállva s kezét ég felé emelve Nyáry Pál, az ellenzék vezére, midőn az egyórás beszédben végkép kimerűlt Kossuthnak a mondatot félbe kellett szakitnia. „Megadjuk!” kiáltá esküre emelt kezekkel valamennyi képviselő. S a lelkesedés jobban betöltötte sziveiket, mint hajdan a Vitam et sanguinem fölharsanásakor,11 mert most nemcsak a financziáról, hanem első sorban a hazáról volt szó.


Kossuth július 11-iki beszéde.
Egykorú metszet után. A Révai testvérek „Ezernyolczszáznegyvennyolcz” (Budapest, 1898.) czímű kiadványának reproductiójáról

Kossuth szemében könyek csillogtak. Elmondta, hogy nem a ministerium iránt való bizalmat akarta megszavaztatni, hanem a haza megmentését. Kérni akarta őket, hogy „ha van valahol e hazában egy sajgó kebel, mely orvoslásra, – ha van egy kivánság, mely kielégitésre vár: szenvedjen még egy kissé e sajgó kebel, s várjon még egy kissé e kivánság; ne függeszszük föl ezektől azt, hogy a hazát megmentsük. Ezt akartam még kérni, uraim! De önök felállottak mint egy férfiú s én leborúlok e nemzet nagysága előtt. És csak azt mondom: annyi energiát a kivitelben, mint a mennyi hazafiúságot tapasztaltam a megajánlásban: s Magyarországot a poklok kapui sem döntendik meg!”

Az elnök azonnal kimondta az egyhangú határozatot, mely egy ihletett pillanatban hadsereget és anyagi erőt teremtett a megtámadott nemzeti becsület védelmére. Július 14-ikén a felsőháziak is mindnyájan felállottak, midőn Wesselényi elmennydörögte, hogy készek életüket és vagyonukat áldozni a hazáért. Szebb és nagyobb áldozatról alig emlékezhetnek a forradalmak történetei; s fogadalmát nemzet hivebben és lelkesebben alig váltotta be a magyarnál.

A 200,000 katona meg volt ugyan ajánlva, de még sarlót tartott kezében,12 holott naponta aggasztó hirek érkeztek. A radicalisok mindinkább követelték, hogy a lázadókkal ne alkudozzanak, hanem menjenek át támadásra;13 pár nap múlva pedig azt sürgették,14 hogy hamarosan intézzék el a legfontosabb ügyeket s azután minden képviselő siessen a maga kerületébe, hogy a népet fegyverre keltvén, a 200,000 katona mentül előbb együtt lehessen.

Sokan azonban aggódtak, hogy az első 40,000 katonának nem a lázadók, hanem az olaszok ellen kell mennie. Július 15-ikén Táncsics már a szószékről újságolta, hogy a Forradalmi Csarnokban elterjedt hirek szerént másnap Olaszországba inditják az újonczokat. Az előhivott hadügyminister csak annyit felelt, hogy egy magyar katonát sem visznek ki, aki oda nem tartozik; de talán nem csupán Bernáth Zsigmond hitte, hogy a nép, melynek „keble a legtisztább forrás”, az izgató hirek terjesztése következtében ismételni fogja márczius 15-ikét. Lapok, röpiratok bizonyitgatták,15 hogy Magyarország a pragmatica sanctio értelmében sem köteles Ausztriát háborúiban segitni. Kossuth, kinek hirlapja („Kossuth Hirlapja”) szintén egész nyiltan foglalkozott a kérdéssel, a válaszfelirati viták első napján (július 20-ikán) mint miniszter is tartózkodás nélkűl foglalkozott az olasz segitség ügyével. Nem törődött vele, hogy a június 10-iki kézirat kibocsátása fejében a kormány már elég határozott igéreteket tett a királynak, ki azonban, mit „sajnálattal kell megemlitnie”, idáig nem tett lépést, hogy akaratáról a dynastia valamely tagja élőszóval világositsa föl a horvát népet. Az ő magyarázata szerént a ministerium igérete csupán intelem akart lenni az olaszokra, hogy, mivel a bécsi kormány Magyarország nemzetiségeit csak úgy hajlandó lecsöndesitni, ha az ország segitséget ad az olaszok ellen, ne feszitsék túl a húrt; igyekezzenek becsületes békét kötni, különben be kell avatkozniok. Pedig neki még a lelke is örűl, ha az olaszok győzelmeiről hall s e közben feledni tudja azt is, hogy ezek a győzelmek sok jó magyar vitéz életébe kerűlnek. Ha pedig annak idejében minden áron vissza akarták volna hozni az ott levő 10–12,000 magyar katonát, vissza kellett volna híniok a 35,000 horvát, szerb harczost is és azóta Jellacsics talán Budán űlne.

Kossuth ministertársa, Eötvös is hangoztatta, hogy az olasz háborúba való avatkozás kérdése európai fontosságú, talán fontosabb, mint akármelyik, a melyikről Magyarország törvényhozásának határoznia kellett. Megoldásától függ a pragmatica sanctio értelmezése, a Magyarország és Ausztria közt való szövetség szabatos megállapitása. Eötvös szintén lelkesedett az olasz szabadságért, de Károly Albert támadására csak ürűgy a szabadság; a czél Ausztria egyes részeinek, utóbb talán Fiumének is elfoglalása s igy e külső támadás visszaverése minden esetre érdekében áll Magyarországnak. Most az a kérdés, részt vegyen-e benne; ellenben Horváth Boldizsár szerint az, el akarják-e ismerni diplomatice, hogy Magyarország az ausztriai dynastiának kiegészitő része, vagy nem. Kossuth újból felszólalt, hogy a pragmatica sanctio vitatásától, mi végzetes lehetne, a figyelmet egyenesen az olasz kérdésre téritse.16 Szerinte segitséget tényleg csak akkor kell adnunk, ha Ausztria támogatásával Magyarország jogait, egységét, békéjét csakugyan sikerűlt biztositnunk; s a segitséget még akkor is csak úgy adhatjuk meg, ha Ausztria az alatta maradó olaszoknak a monarchiában lehető legnagyobb szabadságát biztositja. De ha az olaszok a segitség felajánlásának nyomása alatt sem hajlanának békére, akkor a magyaroknak, kiknek békére van szükségök, igenis támogatniok kell az osztrák császárt.

S midőn Nyáry Pál inditványára a ház magát Kossuthot bízta meg, hogy a feliratnak ide vonatkozó részét megszerkeszsze, a ministerelnök s az igazságügyminister kénytelen volt felszólalni, hogy Kossuth felvilágositásának csak egy része menjen be a feliratba, a másik egyszerű határozat maradjon.

Igy három minister szólt a negyedik ellen, mire másnap Kossuth a házban kijelentette, hogy csak a saját véleményét nyilvánitotta; most pedig felolvasta a ministerium felvilágositását, mely szerént a föltételesen adandó segitséget nem lehet az olasz nemzet szabadságának elnyomására forditani; a lombard-velenczei olasz nemzet pacificatiojára önálló kormányzat mellett Ausztria oly szabad alkotmányos intézményeket ajánljon meg, a minők csak összeférnek a monarchiai országlással. Ha a békét ez alapon nem lehetne megkötni, a ministerium a segélynyujtás fejében megkisérti, hogy az ausztriai birodalom biztosságának megfelelő strategiai vonalat jelöljenek ki. Az e vonalon belűl Ausztriához eső olasz részek mindenesetre teljesen szabad és liberális, alkotmányos intézményeket, önálló nemzeti kormányt nyerjenek; a magyar segitséget pedig Ausztria csak akkor vehesse igénybe, ha az olaszok még erre, a szabadságukat biztositó egyességre sem hajlanának.

Perczel Mór helyesen jegyezte meg, hogy a ministeriumnak ez a politikája se nem nyilt, se nem egyenes, se nem igazságos. Nemcsak Kossuthnak, hanem a kormánynak is szólt Deák Ferencz megjegyzése, hogy a magyar államférfiaknak meg kell szokniok, hogy többet hallgassanak el, mint a mennyit kimondanak, s hogy a ház egyes tagjainak minden kérdésére ne mindig feleljenek; mert egy tapintatlan kérdésre adott felelet koczkáztatja a dolog kimenetelét. Kossuth, ki tudhatta, hogy a ministerium és saját politikájának őszinteségében ennyi szövevényes föltétel után nem bízhatnak sem Bécsben, sem Innsbruckban, őszintén megvallotta, hogy nem való sem diplomatának, sem ministernek, mert nem követi azt a szabályt, mit a világnak minden ministere követ. A ministerium többet mondott, mint kellett volna; most már csak az a kérdés, a ház az eddigi felvilágositások alapján akar-e bizalmat szavazni?17


A képviselőház belseje 1848-an.
Egykorú metszet után rajzolta Cserna Károly

Nem ez volt a kérdés; de a háznak igen nagy többsége fölállt, hogy kijelentse bizalmát, mire a zajongó kisebbségnek, mely a ministeriumot a ház szabad akaratának korlátozásával vádolta, odakiáltotta: törpüljön el az olyan minoritás, mely igy violentálni akarja a dolgokat! Kossuth, ki tapintatlan volt az uralkodóházzal szemben, az volt e pillanatban a képviselőházzal szemben is; és a kisebbséget csak Deák és Széchenyi felszólalásai tették ismét nyugodtabbá. Kossuth is elmondhatta volna, mint egykor Danton, hogy nem mint minister szólt, hanem mint forradalmi minister; s mély értelme volt annak az éppen most tett, de már 1841-ben is használt18 kijelentésének, mely azután szálló ige lett, hogy a politika az exigentiák tudománya. Azért nem akarhatta, hogy az olasz kérdést jogi s nem politikai szempontból tekintsék. Rá nézve Carlo Alberto semmi V. Ferdinánd pedig királya, kinek hűséget esküdött s ezt a hűséget meg is tartja. A segitséget azonban nem a dynastia akármely tagjának szép szemei iránt való rokonszenvből adják meg, hanem azért, mert ezt a politikát szükségesnek tartják a haza fenntartására.

A felirati vita bő alkalmat nyújtott megitélni azt a tájékozottságot, melyet az első magyar parlament tagjai a külügyi kérdésekben tanúsitottak. Ezt a vitát már csak azért is meg kellett inditni, hogy a ház lemondani ne látszassék a külügyek ellenőrzésének jogáról. Egyik szónok a másik után kelt föl, hogy elmondja nem ritkán előkelő szinvonalon mozgó beszédét. Már talán obstructiótól lehetett tartani, midőn a vita negyedik napján egyszerre 71 szónok töröltette magát. A ház 233 szavazattal 36 ellenében elfogadta a válaszfeliratot s igy helyeselte a ministeriumnak a horvát s az olasz ügyben követett politikáját is. Másnap küldöttség útján nyujtották át a válaszfeliratot a nádornak, mint királyi helytartónak, július 25-ikén pedig a két ház 45 tagú bizottságot választott, hogy Innsbruckból hű magyarjai közé hijja a királyt, kitől öt nap múlva az osztrák országgyűlés követelte, hogy visszatérjen Bécsbe.

Bécsben ekkor négy elem küzködött egymással. Az egyik a dynastia, a szabadság, a jövő érdekében a német egységhez szitott. A másik, a reactio, a régi hatalmat akarta helyreállitni. A harmadik, a ministerium, Magyarország haderejével és pénzével kivánt rendelkezni. A negyedik, a szláv elem, szlávvá szerette volna alakitni a monarchiát. A magyar képviselőház az elsővel rokonszenvezett, és a kormány már július 19-ikén utasitotta Németországba küldött követét, Szalay Lászlót, hogy igyekezzék oly szövetséget kötni, mely Magyar- és Németországot kölcsönösen egy százezer főnyi hadsereg kiállitására kötelezze, s hogy a két állam állandó követséget tartson egymásnál. Möhring a frankfurti parlamentben július 22-ikén maga is utasitani kivánta a német kormányt, hogy haladéktalanúl lépéseket tegyen a magyar szövetség megkötésére, a parlament pedig felállással mutatta ki rokonszenvét a magyarok iránt, mit ezek, Gorve s főkép Teleki László lelkes szavaira, augusztus 3-ikán a képviselőházban hasonló tüntetéssel viszonoztak.

A német egységet Budapesten mint Magyarország függetlenségének biztositékát kezdték tekinteni.19 Ha Bécs Frankfurtból kap parancsokat, V. Ferdinánd csak Budán lenne igazán souverain. S ha maga a király nem jöhetne, tekintélyének legkisebb csorbitása nélkül ifjabb királylyá koronáztathatná Ferencz Józsefet. Ezt fejtegette Kossuth – egy személyben minister, pártvezér és hirlapiró – a maga hirlapjában. Minden esetre máskép alakúlnak a dolgok, ha a király – legalább egy időre, a törvény értelmében is – az országban lakván, bebizonyitja a nemzettel való egyetértését s nem osztrák, hanem magyar tanácsosaira hallgat. A legtöbb bonyodalom idáig is abból keletkezett, hogy az udvari körök egyáltalában véve nem ismerték a magyar viszonyokat, a nemzeti törekvéseket; pedig, ha – mint 1741-ben, szintén vészes körülmények közt, a kurucz világ emlékeinek akkor még élénk hatása alatt – a nemzeti szellem szabadon nyilatkozhatik, a világ ismét csodálhatja vala a magyarok dynastikus érzületét.

A dynastiát azonban, ha Olaszországban győzött is, komolyan aggasztotta, hogy 11-ikén a magyarok állitanak önálló hadsereget, augusztus 6-ikán pedig Németország követeli a hódolat esküjét az osztrák seregtől. Nyilt ellenállásának ideje még nem jött el, de gyanitani lehetett, hogy hatalma eszközét nem adja könnyedén oda sem a németeknek, kik Ausztriát beolvasztani akarják, sem a magyaroknak, kik Ausztriától alkalmasint elszakadni vágynak. Ezeknek a király augusztus 8-ikán szóval s egy hét mulva irásban csak annyit igért meg, hogy szeptember 17-ikén személyesen fogja berekeszteni az országgyűlést és szentesiteni a törvényeket, egyúttal azonban kijelentette, hogy megvédi a nemzetet azok ellen, kik királyi parancsainak, a törvényeknek és a törvényes hatóságoknak engedelmeskedni még mindig vonakodnak; továbbá, hogy Horvátország s a katonai határőrvidék hatóságait, mivel a két ország közt való villongásokat békés úton kell kiegyenliteni, eltiltotta Magyarország határainak megtámadásától s átlépésétől és hogy egész hadseregét utasitotta a zendülők legyőzésében való buzgalomra, kitartásra.

A hadsereg egyik altábornagya, Jellacsics ki július 20-ikán utoljára értekezett egy másikkal, Hrabovszkyval, július 27-ikén, tehát a királyi válasz kelte előtt két héttel, Bécsben járt, hol a katonák ismét küldöttségekkel és fáklyászenével üdvözölték. Útjának ürügye az volt, hogy János főherczeggel, mint közbenjáróval, még egyszer megbeszélje a kibékűlés föltételeit. A magyar pénz-, had- és külügyeknek az osztrák ministeriumra bizatása, a horvát nemzetiségnek és nyelvnek a közös magyar országgyűlésen a magyarral teljesen egyenlő jogúvá tétele s a magyarországi szerb nemzet kivánatainak teljesitése volt az ő három kivánsága. Talán a másodikat kivéve, Gaj Lajos ezek közül vajjon melyikért lelkesedhetett? De hiszen Gaj Lajosnak is háttérbe kellett már vonúlnia, mióta Horvátország katonai dictatura alá került. Ehhez járúlt, hogy júliustól fogva a horvátok mindenkép segitették a szerbeket, kik a polgárháború meginditásának herostratosi dicsőségére hivatkozhattak.

Július 11-ikén, épen a 200,000 honvéd megajánlásának napján, a kragujeváczi szkuptsina Szerbországot a szerbek magyarországi lázadásával szemben semlegesnek nyilvánitotta ugyan, Karagyorgyevics Sándor fejedelem azonban, trónját Obrenovics Mihálytól féltvén, alattvalóit nem gátolta a lázadókhoz való csatlakozásban. A Versecz ellen (épen a semlegességi nyilatkozat napján) intézett támadásban szerbiaiak is résztvettek; őket tehát szintén sujtotta az a teljes győzelem, melyet rajtuk Blomberg ezredes aratott.

Rajacsics patriarka azonban azt hirdette, hogy csak most kezdődik még voltaképen a polgárháború s július 15-ikén, mint a szerbek ideiglenes kormányzója, oldalán karddal vonúlt be Pancsovára, hogy a szerbeket föllelkesitse. Épen aznap Kiss Ernő ezredesnek, 8-ika óta a bánsági hadak vezérének, két század lovassal és öt század gyaloggal 8000 lázadó és 22 ágyú ellen még sikerűlt ugyan megvédenie Écskát s másnap Futaknál, harmadnap pedig Földvárnál a kisebb számu magyarok még sikerrel harczoltak, de báró Bechtold altábornagy 14-ikén 3100 emberét Szent-Tamás alól visszarendelte a szerbek elől, s így a nagy nehezen megtalált új fővezér első föllépte vereséggel végződött.

Schiffner őrnagy augusztus 6-ikán Neuzinánál véres győzelmet aratott ugyan, Maderspach kapitány pedig augusztus 19-ikén megoltalmazta Fehértemplomot, s a derék város, melynek őrzését augusztus 22-ikén egyelőre a kassai 9. honvédzászlóalj „vörös sipkásai” vették át, füstölgő romjai közt is megtartotta a hazához való hűségét, de augusztus 19-ikén Bechtold a vezérek (Wollenhoffer, Kolowrat, Bakonyi) hősiessége mellett is vereséget szenvedett Szent-Tamás és Turia alatt s augusztus 22-ikén elesett Új-Moldvabánya. Sztratimirovics lemondása után a szerbek Rajacsics patriarkát20 ideiglenesen fővezérűl is megválasztván, a magyarok s a magyarokhoz hű németek és románok ellen már-már keresztes háborúra készűlődtek.

Szentkirályi Mór, ki Csernovics Pétert július 24-ikén váltotta fel a királyi biztosságban, az öt nappal azelőtt a délvidékre hirdetett rögtönbiróságot kérlelhetetlen szigorúsággal alkalmazta ugyan, de márczius óta egyáltalán nem rokonszenvezvén a magyar ügyek fejlődésével, csüggetegsége sehogy sem emelhette az idegen származású tisztek hazafias lelkesedését. Semmi sem emlékeztetett benne a convent biztosaira.21

A képviselőház ilyen hangulatban kezdte augusztus 16-ikán tárgyalni a katonai erő kiállitásáról szóló törvényt, a király pedig augusztus 20-ikán ily viszonyok közt hagyta meg Mészáros hadügyministernek, hogy a Magyarországban állomásozó osztrák ezredek helyébe hozassa haza – Olaszországot kivéve – a magyar ezredeket. A törvény tárgyalása közben a ministerelnök jónak látta figyelmeztetni a szónokokat, ne feledkezzenek meg arról, hogy oltalmat mindannyian attól a seregtől várnak, melyet most hajlandók lepiszkolni és gyalázni. Többen emlegették, hogy a katonaság egyetért a lázadókkal; hogy az alvidéki lázadás csak neve szerint rácz, voltaképen pedig a bécsi kormánytól támasztott forradalom. Perczel Mór augusztus 19-ikén ezzel hozta összeköttetésbe a déli csatatéren történt veszteségeket s a lehető legnagyobb árulást látta a dologban; a miért különben a ház – heves vita után – rosszalását fejezte ki, s így nem lépett át arra a legforradalmibb térre, melyre – saját vallomása szerint – Perczel hivogatta.

Kossuth (augusztus 21-ikén) maga is óvta attól az ellenzéket, hogy a históriát úgy gombolyitsák, mint mások tették ötven év előtt; ne emlegessék a conventet, s Isten mentse meg őket, hogy karrikaturái legyenek egy nagyszerűségnek. Perczel olyasmit akart, mint a franczia nép, mely felzúdúlt azonnal, mikor a braunschweigi herczeg seregével szemben az első csatát nem nyerhette meg. Ha ők is követik ebben a francziákat, majd akad egy Robespierre, ki a katonai árulók s a veszélyes polgárok ellen guillotinet alkalmaz.22

A törvényt augusztus 23-ikán az alsó- s 29-ikén a felsőházban is elfogadták. Kimondták benne, hogy az ország rendes katonaságának számát, a határőrökön kivül, 200,000 főre emelvén, 40,000 gyalogost és 4300 lovast azonnal kiállitanak, ugyanannyit pedig az első felhivásra készen tartanak s a körülményekhez képest folytatják az újonczállitást. Sorozás alá esik – némi kivétellel – minden 19–22 éves polgár, kik 4 esztendeig tartoznak szolgálni s nem vállhatják meg és nem helyettesithetik magukat. Ezt a sereget egyelőre csak a belső béke helyreállitására lehet használni. A kiállitandó újonczokból kiegészitik az eddigi sorgyalogezredek 3. zászlóaljait s 2–2 tartalék-századát, valamint a huszárezredek 4. osztályait s 1–1 tartalék-századát;23 a többiből új ezredeket alakitnak, melyeknek ügyvezetési és vezényleti nyelve, zászlaja, ruhája és jelzése magyar lesz. Utóbb, a mint a körülmények engedik, a már meglevő magyar ezredeket is magyar lábra állitják s az új ezredekkel egyesitik. A katonaságot föl kell esketni a király, az alkotmány s a magyar nemzet függetlensége iránt való hűségre. A botbüntetést eltörölték stb.24

Másnap (augusztus 24-ikén) Kossuth már beterjesztette az 1848. év II. felére s az 1849. évre szóló költségvetést amazt 28.845,507 forint kiadás mellett 18.718,777 forint hiánynyal, emitt 62.222,368 forint kiadás mellett 45.863,310 forint deficzittel.25 Mind a két esetben a hiányt csaknem az utolsó krajczárig a hadügyi és nemzetőrségi szükségletek okozták. A hiány eltüntetése végett a pénzügyminister 61 millió forintnyi hitelt kért, olykép, hogy ez összeg erejéig nem kamatozó pénzjegyeket bocsáthasson ki. Azoknak, kik az első magyar budget-vitában a franczia assignaták sorsára s arra figyelmeztették, hogy a magyar papirok még annyi biztositékot sem nyujthatnak, nyaktilókat pedig csak nem állithatnak a forgalom biztositására, megjegyezte, hogy az assignaták csak azért okoztak bajt, mert kibocsátásukban nem tartották meg a határt s hogy mégis volt sikerük, mert végre is megmentették a hazát.

Augusztus 28-ikán törvényjavaslatot nyújtott be továbbá az 1848. évi november és deczember hónapokra kivetendő adóról a hon eddig adómentes osztályainak 1848 második felére kivetett 4 millió forintnyi adójáról; ugyanazon időre a rendkivüli jövedelmi adóról; a rendkivüli pálinka-adóról; a régi Erdély közadójáról; az ország folyó félévi közszükségeinek fedezésére szóló 16 milliónyi hitelről; a mellékadókról, a hová számitotta a birtokváltozás után fizetendő lajstromozási dijat, a bélyegdijat, pálinka-, italmérési és dohányadót; az 1849. évi adókulcsról a föld-, ház-, kereset- és személyadót, a távollevők adóját s a törvényhatóságok házi adóját illetőleg; az adó kivetéséről és behajtásáról. Az alsóház ezeket a javaslatokat szeptember elsejéig tárgyalta s el is fogadta, mihez a felsőház is járult.

Időközben a két ház más törvényeket is alkotott. Nevezetes a kincstári javakon eszközlendő magyar telepitésekről szóló, melyet Kossuth július 26-ikán terjesztett be, a ház pedig július 31-ikén megszavazott; és rendkivül fontos a népoktatásügyi törvény,26 melyet Eötvös július 24-ikén nyújtott be. A ház azt augusztus 4-ikén általánosságban, 10-ikén pedig részleteiben is elfogadván, kimondta, hogy az állam mindenütt köteles népiskolák állitásáról gondoskodni. Behozta az iskolakényszert, az ingyenes oktatást, a községek iskolai adóját (az államinak 5%-át), hol felekezeti iskola nincs, a közös iskolát, az iskolaszéket, a tankerületi felügyelő bizottságokat, megkövetelte a tanitói okleveleket, megállapitotta a tantárgyakat, a tanitás nyelvévé a többség nyelvét tette, a magyar nyelvet azonban mindenütt tanitni rendelte. Olyan intézkedések, melyeket két évtized mulva, teljesen nyugodt körülmények közt, az 1868: XXXVIII. törvényczikk is ismételt, csupán a magyar nyelv kötelező tanitásának kimondását hagyván az 1879: XVIII. t.-czikkre.

A népoktatási törvény a forradalom legnagyszerűbb alkotásai közé tartozik. A miről a 12 kivánat közt a márcziusi ifjak megfeledkeztek, most megtette a nemzet. Minden oldalról lázadástól, külső támadástól fenyegetve, a képviselők egy egész hetet áldoztak 19 rövid paragrafus megvitatására, képesek lévén megszakitni még a 200,000 honvéd kiállitásáról intézkedő javaslat tárgyalását is. Nem hiába hivatkoztak egyesek Poroszországra; úgy látszott, hogy, ha a hős honvédek ezt a mostani hadjáratot megnyerhetik, minden következő hadjáratot a néptanitókkal akarnak megnyeretni.

A háznak ezen s egyéb javaslatok meghányásában kifejtett buzgósága annál nagyobb figyelmet érdemel, mert hiszen, a rendiséggel szakitva, saját viszonyait is most kellett rendeznie. Beőthy Ödön már az első nap, július 4-ikén, magában a felsőházban vetette föl, 8-ikán pedig meg is tette inditványát a felsőház rendezése iránt, mit elvben el is fogadtak, mire Zichy János 1861 április 16-ikán figyelmeztette is a főrendeket, de mi csak az 1885: VII. t.-czikkben valósulhatott. Madarász László július 12-ikén a képviselőházban már egyenesen a felsőháznak, mint a nemzet akaratával össze nem férő intézménynek eltörlését javasolta ugyan, inditványát azonban július 26-ikán önként visszavette.27 A képviselőház az országház tervezetével sem kivánt még most foglalkozni, ellenben július 13-ikán tárgyalni kezdte s július 17-ikén el is fogadta a franczia minta után készült házszabályokat,28 melyeket azonban később, midőn a viták szenvedélyesebbek lettek, nem tartott meg elég következetességgel. Fábián Gábor két hónap mulva (szeptember 22-ikén) már több rendet, nyugalmat és illemet kivánt, hogy valami idegen a parlamentet kávéháznak ne nézze.29 Sokan egyáltalán úgy találták, hogy a parlamentarismusnak még ezek a formái is csak töredékek s hogy semmi sincs bennök a parlamenti szellemből. Egyes ministerek az egész ministerium tudta nélkül terjesztettek elő törvényjavaslatokat. A kormánynak óriási többsége volt ugyan, de nem volt parlamentáris kormánypártja30 s az ellenzéket sem tartották parlamentárisnak, mert nem gondolt komolyan politikájának diadalára, a kormány megbuktatásával a vezetés és felelősség átvállalására, hanem beérte gáncsoskodással, a törvényjavaslatok módositgatásaival.

A ház azonban, bár nem mindig ragaszkodott a maga szabályaihoz, a legizgatóbb hireket hallva is elég nyugodtan tárgyalt, a nélkül, hogy az utczára egyáltalán figyelt volna. Remélhette tehát, hogy had- és pénzügyi törvényeit a király szentesiteni fogja. A király már augusztus 14-ikén visszavonta az ideiglenesen István nádorra ruházott királyi jogok s igy a törvények szentesitése iránt való hatalmat is. A kormány megbizásából tehát Batthyány és Deák augusztus 28-ikán Bécsbe ment, hogy kieszközölje az aznap a felsőházban is elfogadott had- és pénzügyi törvények szentesitését, Magyarországba újból meghivja a királyt, s arra inditsa, hogy a magyarországi összes katonai parancsnokokat engedelmességre intse a magyar kormány iránt, Jellacsicsot pedig tiltsa el az ország megtámadásától s őt fegyvereinek letételére birja.

Mialatt azonban a miniszterek Bécsben még kihallgatást sem kaptak a királytól, Jellacsics megbizásából augusztus 31-ikén Bunyovácz zágrábi alispán megszállta s Horvátországhoz csatolta Fiumét. Ugyanaz nap a király Schönbrunnból a bécsi ministerium nevében arra szólitotta fel a nádort, küldene néhány minisztert Bécsbe az osztrákok, magyarok és horvátok közt való viszályok kiegyenlitése ügyében. Kijelentette, hogy a bécsi alkudozásokban részt kell vennie Jellacsicsnak vagy meghatalmazottjának is, hogy Magyarországnak azonnal be kell szüntetnie Horvátország ellen való készűlődéseit, visszavonnia a bán és a metropolita ellen tett intézkedéseit, végre hogy az őrvidéket ideiglenesen a bécsi hadügyminister vezetésére kell biznia. Csak igy lehet mentül előbb meggátolni a polgárháború undokságait.31 Egyúttal közölte vele a bécsi ministerium emlékiratát, mely a két országnak a pragmatica sanctióból folyó viszonyait kivánta tisztázni. Sturm kérdésére Doblhoff miniszter az osztrák parlamentben már augusztus 8-ikán felvette azt a keztyűt, melyet Kossuth dobott eléje. Tiltakozott a reactio, a tervtelenség, jellemtelenség, politikátlanság vádja ellen. A világszellem késziti a politikát; nem juthat messzire a magyaroknak a ministeri padokon vagy a szószéken gyártott politikája, mely távol (Németországban) keres szövetségeseket s odahagyja a közelben levő természetes szövetségeseit. Az osztrákok nem árúlják el a németek ügyét, mert maguk is testestül-lelkestül németek. Tisztelik minden népfaj elidegenithetetlen jogait és fölényt nem akarnak kicsikarni sem az egyiknek, sem a másiknak számára. Fő czéljuk minden osztrák nép egyesitése. Nem erőszakolt egyenlőségre, hanem a történeti fejlődésnek, a viszonyok okszerűségének és a keblük érzésének megfelelő egyenlőségre törekszenek.

Doblhoff tehát nem akarta elismerni, hogy csonka ministerium azért nem kell a magyaroknak, mert Ausztriával szövetséget, de nem egybeolvadást akarnak; s hogy a szabadságot nem egy töredék, hanem az egész ország sürgeti. Pedig ezzel Doblhoff épp oly kevéssé lett volna forradalmi, mint az angol Pitt, ki annak idejében még örvendezett is, hogy Amerika fölkelt. „Három millió ember, – szólt, – kinek kebléből a szabadság minden érzete úgy kihalt, hogy önként rabszolgává hagyná magát tétetni, a legalkalmasabb eszköz lenne arra, hogy bennünket is leigázzanak.”

Az az emlékirat, melyet a ministerium az osztrák parlamentnek már ekkor bejelentett s melyre augusztus 31-ikén V. Ferdinánd hivatkozott, kifejti, hogy Magyarország és Ausztria a Habsburgok alatt boldogan éltek ez év elejéig; a pragmatica sanctio32 azt a kapcsolatot, melynél már tudni sem lehetett, melyik félt illeti a hegemonia, még szorosabbra fűzte s Ausztria neve alatt Magyarország is az európai nagyhatalmak közé lépett. Háboruikat közösen viselték s Magyarország, ez a „boldog tartomány”, soha sem vonta ki magát a közös költségek alól. Még az idén, 1848 márczius 14-ikén is azért kért a magyar országgyűlés magának és a monarchia többi tartományának alkotmányt és felelős kormányt, hogy biztositsa a monarchiának Magyarországgal való erős egybeolvadását és atyafiságos egyetértését. Másnap azonban a magyar rendek küldöttei már „eltávoztak ezen belső testvéri összeköttetés lelkétől” s a független ministerium iránt való kivánataikat a kereskedés, közmunkák, had és kincstár ügyeire is kiterjesztették. Végre önálló külügyet is követelvén, a király személye mellett levő ministeriumot külügyministeriummá akarták átalakitni, Németországgal pedig egyenes diplomatiai összeköttetésbe lépni.33

Mindezekből a bécsi ministerium szerint kitűnik, hogy az 1848 márcziusa, a magyar ministerium felállitása óta történt változások a pragmatica sanctióval ellenkeznek, az országra s az egész birodalomra nézve károsak, az uralkodónak pedig jogában sem állt, hogy az összes birodalom ezen részének ily engedményeket adjon.34 Az Ausztriától különvált Magyarország politikai képtelenség. A történteket tehát a pragmatica sanctio értelmében átnézni,35 a monarchia egységét biztositani, a pragmatica sanctio czélját elérni, a közös államkormányt pedig helyreállitni szükséges.36

Batthyány és Deák ebben a kérdésben tárgyalt ugyan az osztrák ministeriummal, de csakhamar be kellett látniok, hogy itt nem alkuról és szerződésről, hanem föltétlen megadásról, a márczius előtti állapotokra való visszatérésről van szó. A közös ügyek kérdésében megkezdett munkát a pesti országgyűlés csakugyan nem folytathatta. Ellenei fegyverrel támadták meg a kezdetet s a szükséges fejlesztés helyett védenie kellett a meglevőt. A munka megakadván, az áprilisi törvények hiányait épen azok lobbantották szemére, kik a hiányok pótlásában fegyverrel gátolták.37

200 évvel azelőtt az angol s még nem is 60 esztendeje a franczia forradalom kérdése szintén a körül forgott, kit illet a had- és pénzügy? Most Magyarország volt abban a helyzetben, hogy parlamenti hadseregről s a parlament ellenőrzése alatt álló pénzügyről kellett gondoskodnia. De Magyarország helyzete súlyosabb volt amazokénál; mert neki nem csupán a királynak a hatalom megszokott eszközeihez való ragaszkodása, hanem egy szövetséges állam féltékenysége ellen is kellett küzdenie. Ausztria nem paritást, nem dualismust, nem mellé-, hanem alárendeltséget akart. A szeptember 4-iki királyi kézirat Magyarország koronája épségben tartására, egyúttal azonban az összes monarchia érdekeinek ápolására intette Jellacsicsot. Visszahelyezte tehát őt minden méltóságába, mert az áltatásokkal szemben meggyőződött a dynastiához és az összes monarchiához való hűségéről, ragaszkodásáról; arról, hogy a magyar ministerium meghallgatása után kibocsátott rendeleteinek eleget tenni iparkodott, hogy felségsértően soha sem akart ellene szegűlni parancsainak s nem törekedett felbontani azt a kapcsot, mely Magyarország részeit századok óta oda köti magyar koronájához s melynek jövőre is a közjó alapjául és gyarapitására kell szolgálnia.

Ez a kézirat nem azt jelentette, a mit utóbb az 1849 márczius 4-iki alkotmány akart, hanem egyszerűen az 1847-es állapotot; nem a beolvasztott, hanem az idővel beolvasztható Magyarországot. A magyar és osztrák ministeriumnak különben mindjárt márczius után arra kellett volna törekednie, hogy világosan megmondja, mit ért pragmatica sanctio alatt. Az osztrák ministerium ezt meg is kisérlette augusztus 31-ikén leküldött emlékiratának függelékében. Deák előtte 1848-ban sem tarthatott más előadást a magyar közjogból, mint Lustkandlnak 1865-ben.

„A magyarok sok dolgot adnak nekünk, – panaszkodott báró Wessenberg, osztrák külügyminister szeptember 3-ikán;38 – zavarban vannak s ezért minket okolnak.” voltak elegen, kik az osztrák ministeriumnak a márcziusi alkotmány revideálása iránt támasztott követelését nem tartották túlzottnak; de ezek is csak annyiban kivántak engedni, amennyiben azt, majdnem két évtized tapasztalataival gazdagabban, az 1867: III. t.-cz. tette. Csak az alakot kellett volna megtalálni s a képviselőház még augusztusban is óriási többséggel szavazza meg az Ausztriával való kiegyezést. Szeptember 4-ikén túl, midőn Jellacsicsot a király ministeri ellenjegyzés nélkül igazolta, s midőn e miatt Esterházy benyujtotta lemondását, ennyi önmegtagadást az áldozatra legkészebb párttól sem lehetett remélni.


Deák Ferencz aláirása 1848 június 26-ikán kelt levelén.
Az irat eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában

A monarchia megdöntésére még a radicálisok vagy demokraták sem törekedtek. Köztársaságról itt-ott csak a parlamenten kivül állók beszéltek, odabenn még azok sem, kikben némelyek egy jövendő rémuralom embereit gyanitották. Békéltető eszközűl különben nem emlegették volna annyit a király lejövetelét, a nádor hazafiságát, János főherczegnek a horvátoknál való közbenjárását. Ezekben a nehéz napokban, midőn Bécsből még mindig nem érkezett hír Batthyány és Deák küldetésének eredményéről, Kossuth az aludni nem tudó István főherczeget azzal vigasztalta, hogy, ha kitör a harcz Ausztriával, nekik, a minisztereknek, vérpad lesz talán a sorsuk, de neki, Istvánnak, a korona jut. A reactio emberei nem sokáig hagyják trónján V. Ferdinándot s mivel utódot tőlük a nemzet nem fogadhat el, még dynastikus szempontból is jobb, ha a megüresedő trónba a nádor űl s nem várja be, hogy abba valamely idegent ültessenek, ki talán ellensége a Habsburgoknak. S két Habsburg alatt nagyon jó szomszéd lehet Ausztria és Magyarország. Ha az országgyűlés látni fogja, hogy a bécsi udvarral megalkudni nem lehet, VI. Istvánt oly lelkesedéssel fogja magyar királylyá kikiáltani, mint ahogy ősanyjának kiáltotta a moriamurt.39 S ha István nádor meg nem emlékezik atyjának tett esküjéről, Magyarország még mint secundogenitura is hű marad a dynastiához. De már minden esetre súlyos kisértések előtt állott.


A pesti vigadó.
(Az 1848-iki országgyűlés képviselőházának helye.) Rauch János kőnyomata Sandmann T. rajza után. Alt Rudolf „Buda-Pest” (Pest, 1845.) czímű munkájából


  1. * Ezt július 21-ikén az országgyűlésen Deák is kiemelte.[VISSZA]
  2. * Névszerént felsorolja őket Jókai Mór a márcziusi ifjakról a Petőfi-társaságban 1898 január 6-ikán tartott felolvasásában.[VISSZA]
  3. * Az első névszerénti szavazásnál 36 ellenében 233 volt a kormány többsége.[VISSZA]
  4. * Szeremlei, Magyarorsz. krónikája, I. 142–7.[VISSZA]
  5. * Tört. Lapok, 1896. 54. Ivánka Zsigmond számitása szerint 1898 januárjában már csak 19-en éltek: Sembery, a két Madarász, a két Perczel, Simay Gergely, Horváth Boldizsár, Kalauz Pál, Frideczky, Halasy, Tóth Lőrincz, Ostrovsky, Ujfalussy Lajos, Karlóczy Lajos, Bittó István, Zichy Antal, Fekete Lajos, Török Sándor.[VISSZA]
  6. * Deák beszéde 1848 ápril 6-ikán.[VISSZA]
  7. * Petőfi július 4-ikén az országgyűléshez. Pesti Hirlap, 99. sz.[VISSZA]
  8. * Az országgyűlés tárgyalásaira nézve l. Pap Dénes, A magyar nemzetgyűlés Pesten, 1848-ban. (Pest, 1866.) Két kötet. A háznak nem volt külön nyomtatott naplója, s az iratokat sem gyűjtötték össze külön kötetbe, hanem csak a hivatalos lapban (a „Közlöny”-ben) közöltek tudósitásokat. (Ghyczy Kálmán a képviselőházban, 1861 ápril 19-ikén.)[VISSZA]
  9. * Ezt a vádat júl. 20. Kossuth újból rágalomnak bélyegezte.[VISSZA]
  10. * A Pillersdorf-minisztériumnak július 8-ikán le kellett mondania.[VISSZA]
  11. * Wesselényi pessimismusa a felsőház július 14-iki ülésében más szinben látta a dolgot.[VISSZA]
  12. * Sembery a képviselőházban, július 13-ikán.[VISSZA]
  13. * Patay u. ott.[VISSZA]
  14. * Besze János július 18-ikán.[VISSZA]
  15. * Birányi, Sanctio pragmatica, (Pest, 1848. N. 8-r.) 25 lap. Szabó Béla, A magyar korona országainak statusjogi és monarchiai állása a pragmatica sanctio szerént. (Pozsony, 1848.) 8r. XVI és 166 lap.[VISSZA]
  16. * L. erre nézve Deák nagyon jellemző nyilatkozatát a képviselőház 1867 márczius 28-iki ülésén tartott beszédében.[VISSZA]
  17. * Tessék már most taglalni, a hogy tetszik, – szólt, – de én egy szó felvilágositást többé e tárgyban nem adok és fölhivom a házat, hogy az eddig nyert fölvilágositások nyomán határozzon.”[VISSZA]
  18. * Tóth Béla, Szájrúl szájra, 76. Kossuth a képviselőházban 1849 február 21-ikén is használta ezt a kifejezést. Közlöny, 1849. 108. l.[VISSZA]
  19. * Erről a kérdésről l. Szalay László, Magyarország s a német központi hatalom 1848-ban: Pesti Napló, 1861. 226–7. 231. 238. 244. 250. sz.[VISSZA]
  20. * Rajacsicsot István nádor augusztus 2-ikán felfüggesztette érseki és metropolitai hivatalától.[VISSZA]
  21. * Csengeri, Jellemrajzok, 71.[VISSZA]
  22. * Közlöny, 75. sz. 373. l..[VISSZA]
  23. * Ezt a részt a ház augusztus 21-ikén 226 szóval 117 ellenében fogadta el; Vörösmarty is a többséggel szavazott. „Habár ott volna valamennyi, itt kéne lenni teneked”, riadt reá Petőfi. „Nem én tépem le homlokodról, magad tépted le a babért!”[VISSZA]
  24. * Görgei utóbb mégis alkalmazta a botbüntetést, a miért a 10. honvéd-zászlóalj Beszterczebányán fel is lázadt. Görgei István. id. m. I. 158–161.[VISSZA]
  25. * 1896-ban a magyar állam tényleges bevétele 527.250,000 s összes kiadása 507.613,000, a fölösleg 15 1/2 millió forint volt. Az állam vagyona ebben az egyetlen esztendőben 3 millió forintnál többel (65 millió forinttal) gyarapodott, mint a mennyire akkor a kiadás egész előirányzata rugott.[VISSZA]
  26. * Bővebben irtam erről a Család és Iskola 1897. 16. számában, 154–7. l.[VISSZA]
  27. * „A felsőház pauzál – irja naplójában Waltherr Imre augusztus 1-én. (Hazánk, IX. 247.) – Jobb is, egy hosszú, örök álomhoz igy szoktunk készülődni.” Beöthy Ödön 1849 márczius 24-ikén ismételte ugyan, hogy jelen alakjában nem véli fenntarthatónak és lehetségesnek a felsőházat, de mivel az mégis konstituált hatalom, óvást tesz a törvényhozás minden intézkedése ellen, mely a felsőház hozzájárulása nélkül történik. Közlöny, 1849. 224. l.[VISSZA]
  28. * Ezeket 1861 április 16-ikán a felsőház is alapul fogadta el. Az alsóház kérdésbe sem vonta.[VISSZA]
  29. * Waltherr (id. h. 354.) még deczemberben is kaszinóhoz hasonlitja a képviselőházat, hol nincs higgadtság és komolyság.[VISSZA]
  30. * Széchenyi az Ullmann-házban saját költségén fényes klubhelyiséget rendezett be, de ezt Batthyány és Deák következetesen kerülte. Kovács, id. m. II. 120.[VISSZA]
  31. * „Jellacsicsnál – irta Wessenberg már mint nyugalmazott minister – a legmérsékeltebb és legelőzékenyebb érzületet találtam a magyarok, az ő állitólagos ellenségei iránt.” (Arneth, id. h.) Ebben a felfogásban, a tájékozatlanságban rejlik az osztrák ministerium magatartásának oka. Mind Kossuth, mind Jellacsics a pragmatica sanctiora hivatkozott; úgy hitte tehát, jogában áll találgatni, vagy éppen el is dönteni, melyiknek van igazsága.[VISSZA]
  32. * Révész Imre országgyűlési beszéde szerint (1861 május 31.) az osztrák ministerium most először ragadta meg az alkalmat, hogy a 48-iki törvények érvényét épen a zavarosan felfogott, magyarázott és alkalmazott pragmatica sanctióból igyekezzék bebizonyitani. 1848 deczember 2-ikán a trónlemondásban, 1849 márczius 4-ikén az új osztrák alkotmányban, 1860 október 20-ikán a császári diplomában stb. már az osztrákok is erősen emlegetik a pragmatica sanctiót, „melyről őseink és korábbi királyaink oly sokáig és oly hiven hallgattak”.[VISSZA]
  33. * Dósa Dániel szerint (A közös ügyek genesise. Pesti Napló, 1867. 35. sz.) az 1744: XI., 1791: XVII. és 1848: III. t.-cz.-ben letett intézmény nagyobb praejudicium nélkül mehetett addig, mig a titkos államkanczellária vagy a külügyminister csak a felettünk is uralkodó háznak ministere volt; de e törvények a magyar nemzetre nézve azonnal a legvészesebb praejudiciummá váltak, mihelyt az osztrák örökös tartományok alkotmányt kaptak s az ő ministerükké vált volna az államminiszter is.[VISSZA]
  34. * Klauzál Gábor 1861 május 22-ikén a képviselőházban helyesen jegyezte meg, hogy, midőn az osztrák ministerium azon okból vonta kétségbe az áprilisi törvények érvényességét, mert a szentesités az ő beleegyezése nélkül történt, egyúttal tanúságát adta, okiratban ki sértette meg először a pragmatica sanctiót.[VISSZA]
  35. * Ezt követelte sokkal utóbb az 1860 október 20-iki és az 1861 február 26-iki diploma, valamint az 1861 július 21-iki leirat is. A revisio azonban csak 1867-ben történt meg.[VISSZA]
  36. * Kossuth Deákhoz 1867 május 22-ikén intézett hires nyilt levelében azt állitja, hogy lényegében ez az ultimátum épen azt követelte, a mit az 1867. évi közösügyi munkálat az ú. n. birodalmi egységnek és nagyhatalmi állásnak áldozatul hoz. Ha csakugyan azt követeli, Batthyány és Deák tárgyalásai kétségkivül több eredménynyel járnak; a Kossuth levelében emlitett visszautasitás csak e tárgyalások meghiusulása után következett be. Kemény (Pesti Napló, 1867. 124. sz.) figyelmeztette is Kossuthot szeptember 22-ikén a képviselőházban tartott beszédére, melyben – az osztrák parlament részéről való visszautasitás után – közös ügyekről szólt.[VISSZA]
  37. * Deák a képviselőházban 1867 márczius 28-ikán.[VISSZA]
  38. * Arneth, Johann Freiherr v. Wessenberg. Két kötet. (Bécs, 1898.) Szerinte az osztrák ministerium magatartása mindig engesztelő és közbenjáró volt, azt akarván, hogy Magyarországot mind szorosabban fűzze az összes monarchiához. Azonban hiába kérte a magyar ministeriumot, hogy a közös ügyeket tárgyalja az osztrák tanácsosokkal; csak e meghiusult kisérletek után lépett föl az ismert emlékirattal. Ellenben Deák előtt bevallotta, hogy két osztrák ministerium van; egy látható, melynek ő is tagja s egy láthatatlan, mely az udvari körökben működik. Ettől származtak a horvát és szerb izgatások; de ezekre az ő hatalmuk nem terjed ki. „Ezen ármányok és azoknak cselszövényei” kik minden áron vissza akarták szerezni elvesztett hatalmukat, idézték elő a bizalmatlanságot, az elkeseredést, majd a polgárháborút.” Deák beszédei, IV.[VISSZA]
  39. * Kossuth, Irataim, II. 266–69. Wesselényi már szeptember 5-ikén irja Wesselényi Farkasnak, hogy Kossuth testőrökkel akarja magát körülvétetni s vagy elfogatja, vagy magyar királylyá kiáltatja ki a nádort.[VISSZA]