SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

II. FEJEZET.
A reactio elhelyezkedése.

Előkészületek a márcziusi alkotmány életbeléptetésére. Az új rendszer alapelvei. Stadion és Schwarzenberg bukása. A reactio ideiglenes szervezete Windischgrätz hadjárata alatt. Szögyény-Marich László és a királyi ideiglenes központi igazgatás. A magyar conservativek és a birodalmi eszme. Az Apponyi-féle bizottság szervezési tervei. A Geringer-Haynau kormány. A muszkavezetők. Geringer igazgatási rendszere. A katonai dictatura. Az üldözés és boszú munkája. A haditörvényszékek működése. Deák Ferencz perbefogatása. Az általános besorozási parancs. Thun támadása a protestantismus ellen. Haynau bukása. A bukott dictátor utolsó megkegyelmezései. A polgári absolutismus. A területi berendezés. A ministerium, a helytartóság és a kerületi kormányzat illetékességi összeütközései. A szolgabírák. A császári pátensek. A földadó és a dohánymonopolium behozatala. A császári rendeletek és az élet. Bach közigazgatási rendszerének jellemzése. A rendszer előnyei és árnyoldalai. A pénzügyi igazgatás visszásságai. A kataster. Az adórendszer. A közigazgatás költségei. A közbiztonság Bach idejében. A zsandárság. A titkos feladások rendszere. Mutatvány a Bach-korszak bűnügyi statistikájából. A zsandárok túlkapásai. A germanisatio. A kormányzati nyelv egysége. Az absolutismus németsége. A német birodalomba való bekebelezés terve

A czél ki volt tűzve s innét-túl csakis az eszközök alkalmazásáról lehetett szó. A deczemberi államcsiny s összbirodalmi programm fölállítása után a reactio nem létezőnek tekintette az olasz háborút és a magyar szabadságharczot. A tavaszi dicsőségteljes hadjárat előtt, alatt és után, még akkor is folytatta előleges berendezkedését, midőn a magyar hadak Windischgrätzet s az orosz csapatokat kiverték Szent-István birodalmának területéről. Igaz, hogy a márczius 4-iki manifestum idején a Tiszától kiinduló győzelmes előrenyomulás még nem tette tönkre az udvar hadseregét; de mégis nagy önbizalomra, vagy inkább az idegen segély biztos tudatára vallott azon hang, melylyel a császár megpirongatta a kremsieri birodalmi gyűlés tagjait, a miért ezek csak a monarchia másik állama számára készítettek alkotmányt. Ugyancsak ez magyarázza meg Windischgrätz azon hangját, melylyel már jóval korábban a magyar országgyűlés békeküldöttségét fogadta. Deák Ferencz előadása szerint ez a hang valamivel enyhébb volt akkori hirénél, de a benne megcsendülő gőgös elbizakodottság mégis csak azon tudatban gyökerezhetett, hogy a külföldi segély biztositva van. Szerződésszerüleg a megvalósitás 1849 áprilban, a közzététel májusban történt, de azon tudat, hogy Oroszország, illetőleg Miklós czár megadja a segélyt, már az olasz és a magyar háború kitörésekor általános volt az osztrák politikusok közt. Schwarzenberg herczeg kezében jó ütőkártya volt Miklós czár reactionarius hajlama. Csak e miatt történhetett meg az is, hogy Windischgrätz gróf Batthyány Lajos ministerelnököt letartóztatni merészelte. Az udvari politika centralisatiót, egységes birodalmat akart s az egységes alkotmány is csak arra való volt, hogy bár végre nem hajtva is, a birodalmi egységet képviselje. Miután ekkép a kremsieri birodalmi gyűlés az egész monarchia számára nem készített egységes alkotmánytervet, Ferencz József pedig, a ki, mint manifestumában kijelentette, az egységes Ausztria létesitését (a manifestum ujraszületést, „Wiedergeburt”-ot mond) életének föladatává tette, igy a császár saját hatalmánál fogva hirdetett ki alkotmányt az egy és oszthatatlan osztrák császárság számára; a kremsieri birodalmi gyűlést pedig föloszlatta; a manifestum záró szavai elárulták, mire van alapítva az új rendszer. A császár bizalmát fejezte ki az iránt, hogy az Isten nem hagyja el a császári házat, de még nagyobb bizalmat nyilvánitott „dicsőséges” hadseregének bátorsága iránt. Az ekként octroyált, Budapesten és Pozsonyban ki is hirdetett alkotmány, mely azonban gyakorlatilag részint soha sem valósúlt meg, részint később felfüggesztést nyert, csak egy tagadhatatlan érdemmel birt, hogy a forradalom nagy társadalmi reformját elfogadta, s első 32 §-ában megerősitette a jobbágyság megszüntetését és a földtehermentesítést. Nagyon természetes, hogy legelső dolga volt a közös és egységes vámterület proclamálása s a birodalmi polgárság létesítése. Igéretet is tartalmazott az alkotmány, hogy Ferencz József osztrák császárrá koronáztatja magát s megesküszik az alkotmányra. A birodalmi ügyeknek alárendelve az országos ügyek rendezést nyertek. Az alsóház közvetlen választásokból alakúlt volna, és pedig akkép, hogy 100,000 lélek választ vala egy képviselőt, a felsőház a tartománygyűlések delegatiójából. Magyarországra nézve kiváló fontossággal birtak az alkotmány 71–75. §-ai, melyek szerint a magyar alkotmánynak a birodalmi törvénynyel összhangban nem levő részei hatályon kivül helyeztettek. De nem pusztán ez volt a Magyarország ellen intézett támadás. A nemzetiségek és nyelvek egyenjogusága a magyar faj suprematiájának megszüntetését czélozta. Egyidejüleg Magyarország területi feldarabolása is elvül tüzetett ki. Horvát-Szlavonország Fiuméval együtt Magyarországtól egész teljesen függetlenné lett s a zágrábi tartománygyűlésnek kellett volna Dalmáczia hovátartozása iránt egyezkedni. Külön organisatio volt szánva Magyarország délvidékének a szerb vajdaság czime alatt; sőt már az 1849 november 18-iki pátens a bánságot önálló igazgatási területté tette Temesvár fővárossal s három kerülettel. A császár pedig fölvette czímei közé a szerb vajda elnevezést. A határőrvidék természetesen szintén Magyarországtól független s önálló organisatiót nyert. Erdély különszakítása a nemzetiségek egyenjogusításának alapján szintén részben terv, sőt részben már gyakorlati valóság volt; a szász nemzet jogainak a birodalmi alkotmány keretében való elismerése iránt igéret történt. És több más szép igéret is jutott kifejezésre: igy a ministeri felelősségről szóló törvény, a bűnügyi és esküdtszéki sajtótörvény létesítése, az adóknak törvényhozási megszavazása s a hadseregnek az alkotmányra való megesketése, sőt a polgárőrségnek törvény által való szervezése. A 83. §. pláne megigérte, hogy valamennyi tartományi alkotmány 1849 végéig életbe lép s a birodalmi gyűlés azért hivatik össze első ülésszakára, hogy a tartományi alkotmányokat helybenhagyja. Az igéret azonban természetesen nem teljesedett, kivéve a magyar alkotmány elleni támadást s azon záró §-okat (120, 122.), melyek elrendelték, hogy az adókra vonatkozó törvényes intézkedések s a tényleg működő hatóságok Ausztriában mindaddig fönmaradnak, a mig alkotmányos úton szervező törvény nem létesül.

A birodalmi alkotmányt kiegészitő két pátens kizárólag az örökös tartományokra vonatkozott. Az egyik a vallásügyeket rendezte; de a februári alkotmánytól eltérő clericalis szinezettel. Minden vallás s lelkiismeret szabadságát proclamálta a 12. §., de csak a vallásgyakorlatnak házi használatra való korlátozásával. És csakis a törvényesen elismert vallások és egyházi testületek birtak a nyilvános vallásgyakorlás jogával. A népiskolákban a vallásoktatás az egyháznál maradt, az állam azonban föntartotta saját felügyeleti jogát. A censura megszüntetése, az egyéni, az egyesülési és gyülekezési szabadság, az otthon és a levéltitok sérthetetlensége biztositást nyert; de természetesen mindez csak a papiron, arról nem is szólva hogy Magyarországon mindennek az ellenkezője történt.

Igy indúlt a reactio látszólag liberális köpönyegében végzetes utjára. A július 29-iki részleges ministerválság kiosztotta a szerepeket. Stadion, a ki az olmützi pátenseket és alkotmánytervet s a rendeletek egész tömegét neve aláirásával ellátta, megbetegedett. Éveken keresztül különben is csak a legizgatóbb szerek, tea, dohányzás s az alkoholikus italok túlságos élvezete tartotta fönn munkaerejét, mig végre teljesen összeroskadt s tulterhelt agya felbomlott. Windischgrätz herczeg pedig letétetett, mire az új rendszer határozottan kibontakozást nyert. Bach lett a végleges belügyminister Stadion helyett, Schmerling igazságügyminister s gróf Thun Leó vallás- és közoktatásügyi minister. Ekkor már az orosz hadak benn voltak Magyarországon s a reactio nyiltan szervezkedett. A márcziusi alkotmánytól eltekintve tényleg is volt ideiglenes szervezete, már Windischgrätz inváziója idején, a midőn ugyanis a császári főhadvezér 1848 deczember 31-ikén elfoglalta Budapest fővárost, megbizta Szőgyény-Marich Lászlót, a magyar udvari kanczellária alkanczellárját és Szerencsy István királyi személynököt, hogy ideiglenes közigazgatási tervezetet dolgozzanak ki s addig is az ideiglenes közigazgatás elnökévé Szőgyényt nevezte ki. Ez már február 14-ikén bemutatta organizáló tervezetét s az elnökséget el is fogadta. A törvénykezés élére Majláth került, a kamarai ügyek vezetőjévé gróf Almássy Móricz, a tanulmányügyi, egyházi és alapitványi ügyek elnökévé báró Sennyei Pál lett. Az egészségügy vezetőjévé Stáhly Ignácz, az országos bizottság vezetőjévé Torkos Mihály udvari tanácsos neveztetett ki, a ki már az ideiglenes szervezkedés előtt főkormánybiztos volt s az ügyeket tényleg vezette. Torkos nemsokára Szőgyény mellett helyettes elnökké lett.

Windischgrätz herczeg, a ki gőgös volt aristokratikus vérének kék szinére, még nagyobb mértékben, mint ezt Bécsben helyeselték, támaszkodott a nagyrészben mágnásokból álló ó-conservativekre, kiknek fölfogása pedig nem egyezett meg a márcziusi alkotmánynyal. Ebből több félreértés és politikai balfogás következett. A conservativek azt hitték, hogy a bécsi kormány és az udvar a „forradalmi párt” leveretése után velük szövetkezve visszaállitja a 47-es alkotmányt; pedig úgy az udvar, mint a kormány el voltak határozva a centralisatio és germanisatio keresztülvitelére. Ha a conservativek mélyebbre látó politikusok, észre kell vala venniök, hogy a Kremsierből parancsokat és alkotmányokat osztogató udvari reactio a magyar szabadságharcz legyőzetése után legtávolabbi engedményre sem lesz hajlandó. Hiszen e harcz még be sem volt végezve; sőt közbejött a diadalmas áprilisi hadjárat és a conservativ aristokratiával barátkozó Windischgrätz herczeg még a magyar nyelv számára teendő engedményre sem volt rábirható. Szőgyény László már február 14-iki tervében igyekezett kimutatni, hogy legalább a központi igazgatás és a cs. k. biztosok közt a levelezésnek magyar nyelven való intézése föltétlenül szükséges: mert különben Windischgrätz rendeletéhez képest a törvényhatóságok levelezésének is német nyelven kell történnie. Előadta továbbá kifogásait Windischgrätz azon rendeleteivel szemben, a melyek Horvátország, Erdély és a Bánság igazgatási különválasztása felől intézkedtek. Windischgrätz azonban 1849 február 23-iki válaszában a szervezés ideiglenes voltára hivatkozott s azon kitérő utat választotta, hogy a magyar viszonyok végleges szervezése csak később lehet. A nehézkes gondolkodású, de elbizakodott herczeg még azon önző érvet is használta, hogy az ostromállapot tartalma alatt ő a központ s vele csak németül lehet érintkezni. A mi pedig a területi földarabolást illeti, Windischgrätz Szőgyény előterjesztésére még csak nem is felelt, hanem a Schwarzenberg Félix herczeghez történt fölterjesztésben azon megjegyzést tette a Bánságra vonatkozólag, hogy a szerb vajdasággal még sok baj lesz, mert alig tették a szerbek lábukat Zomborba, már is a kamarai erdőket pusztitották.

Maradt tehát a német nyelv mint hivatalos nyelv s Magyarország földarabolása a régiben, s az nem kárpótolhatta az ó-conservativeket, hogy a megyéknek s a megyei hatóságoknak puszta és üres elnevezése megmaradt. Még azon rendelet sem ábrándította ki conservativeinket, melyben Windischgrätz herczeg hivatalos pecsétté a császári kétfejű sas szárnyai közé helyezett magyar koronát tette. S ily körülmények közt is megalakúlt az emlitett conzervativ hazafiakból „a királyi ideiglenes központi igazgatás”. A névleg még létező megyék élére szintén conservativ férfiak kerültek, habár nem főispáni, hanem királyi biztosi elnevezés mellett. Királyi biztosok voltak: Pozsony vármegyében Czindery László, Komárommegyében gróf Károlyi Lajos, Nyitramegyében Vietorisz József, Pest vármegyében Havas József, Árva vármegyében báró Révay György, Veszprém vármegyében báró Fiáth Ferencz stb.

De nem tagadható, hogy Windischgrätz herczeg magatartása megtéveszthette őket, a ki Stadionnal, Bachchal ellentétben vagy ezek föltétlen absolutistikus terveit nem ismerve, arról álmodozott, hogy a régi magyar alkotmány átalakítva s megnyesve beilleszthető a birodalmi keretbe. „A régi alkotmányt,” úgymond Windischgrätz herczeg gróf Apponyi Györgyhöz intézett levelében, „korszerű reformok elfogadására alkalmassá kell tenni, de ez alkotmány teljes mellőzése sem nem tanácsos, sem nem kivánatos. E szerint tehát a megoldandó feladat nem más, mint a régi magyar alkotmányban (tehát nem a teljesen mellőzendő 48-ikiban) levő helytelen részeket a helyesektől külön kell választani s Magyarországot az összmonarchiával szorosabb kapcsolatba hozni.”

Ily kijelentések valóban azon hitet kelthették, hogy a kremsieri és bécsi reactio legalább a 47-iki alkotmánynak csonka maradványát meghagyja, habár már a császári főhadvezér is szükségesnek mondta említett levelében a megyék gyökeres reorganisatióját. Sőt a dolgok intézésére és a szervezeti tervnek kidolgozására, a ministertanács előterjesztése folytán, nem hivatalos tanácskozó bizottság alakúlt, melynek elnöke gróf Apponyi György volt s tagjai: báró Jósika Samu, gróf Dessewffy Emil, Ürményi József, gróf Barkóczy János, Szentiványi Vincze és Zarka János királyi személynök valának. Windischgrätz herczeg, úgy látszik, mélyebben ment be az organizáló tervek előkészitésébe, mint a mennyire azt Stadion és Schwarzenberg Félix herczeg óhajtották volna, s igy valószinű, hogy nem csak katonai hibái, hanem az organisatióba való beavatkozásai is siettették fölmentését és visszahivását.

Az említett bizottság terve elkallódott és Windischgrätz herczeg utódainak, báró Geringer Károlynak, a ki 1849 június 12-ikén neveztetett ki Magyarország teljhatalmú polgári biztosává, legelső dolga volt új közigazgatást szervezni, mert a Szőgyény-féle ideiglenes organismust még Geringer kinevezése előtt pár nappal Bécsből megszüntették. Haynaunak június 18-ikán a császári hadsereg fővezérévé történt kineveztetése teljessé tehette a conservativek kiábrándulását. De nem ábrándultak ki végleg, mert még mindig hittek legalább közvetítő szerepükben és hivatásukban.

A Windischgrätz-Szőgyény rendszer alatt még hivatalt is vállaltak, a Geringer-Haynau kormány alatt azonban már legnagyobb részük visszavonult. Ekkor már csak az igazi muszkavezetők és hazaárulók maradtak érintkezésben a rémuralom embereivel. A tervkészitők és organizátorok egy újabb csoportja még akkor is folytatta hiábavaló munkáját, midőn az orosz interventio s a rémuralom már kezdetét vette. Gróf Forgách Antal és Rohonczy Ignácz az ideiglenes igazgatásról szabályzatot terjesztettek báró Geringerhez. Gosztonyi pedig oly javaslatot terjesztett elő, hogy Lipovniczky, Fogarasi és Franck hétszemélyes táblai birákból bizottság alakíttassék, mely Magyarország törvénykezési ügyét szervezze. A tervezők közé tartozott még Andreánszky Sándor és Sattenheim nevű erdélyi szász. E tervek azonban részint fölöslegesek, részint, mint Forgách Antalé, melyet Geringer elfogadott, nagyon is ideiglenesek voltak. A harmadik ideiglenes igazgatási rendszert maga Geringer léptette életbe 1849 deczember 22-ikén. E terv szerint szintén a főhadvezér s a fő polgári biztos képezték a központi hatalmat; a katonai dictaturához képest azonban az ország többé nem polgári igazgatási kerületekre, hanem katonai parancsnokságokra osztatott föl, de a régi polgári beosztás szerint. A budapesti katonai kerületi parancsnoksághoz három vármegye tartozott Budával mint székhelylyel. A pozsonyi 9 vármegyéből állott s a székhely Pozsony volt. A kassai parancsnokság szintén 9 megyére terjedt ki, Kassa vagy Eger székhelylyel. További katonai kerületi parancsnokságok voltak: a munkácsi 7, a nagyváradi 6 s a veszprémi 9 vármegyével. E katonai parancsnokságok élére természetesen katonákat, tábornokokat vagy egyéb főtiszteket neveztek ki. A budai főparancsnok gróf Wrbna lett, Kassára báró Schlick altábornagy került. Minden kerületben a katonai parancsnokok mellett császári főbiztosok is működtek; kezdetben azonban csak 3 nyert kinevezést: báró Hauer Ágoston Sopronba, gróf Attems Henrik Pozsonyba és Surcceny Frigyes Kassára.


Báró Geringer aláirása 1850 január 11-iki kiadványán.
Az irat eredetije az országos levéltárban

Ez volt a katonai dictatura külső szervezete, s tartalma volt a vérengzés és jogtiprás, törvénye a hadi reglement. A márcziusi alkotmány életbe léptetéséről természetesen szó sem volt, hanem parancsolt a kard és az önkény. A rettenetes állapotot legfelebb csak az tette némileg elviselhetőbbé, hogy a katonai és polgári igazgatás örökös háborút viselt egymás ellen mert a bresciai hiéna, Haynau, gőgös megvetést tanusitott a tintás kezű bureaukraták s maguk a ministerek iránt, olympi mulatságot szerezve néha a megkormányozott, megigazgatott s többnyire megkardlapozott alattvalóknak. A töménytelen adók egész seregét törvénytelenül szedték be, minden szabad szó elnémult, idegen, főleg cseh és galicziai hivatalnokok árasztották el az országot, a kik a nemzetnek sem nyelvét, sem szokásait nem ismerték. Minden igéret daczára a sajtó censura alá került s a legkisebb szabad irott szót börtön fenyegette, a tudományos intézetek működését betiltották; a magyar tudományos akadémiának nem volt szabad tevékenységet mutatnia, a pesti nemzeti szinházban elrendelték a magyar mellett a német előadást, a nemzeti magyar sajtó helyett létesitették a reactio által fizetett magyar és német sajtót. És akadtak tollak, a melyek a dictatura szellemében dolgoztak. Az üldözés és boszú politikája e közben nem szünetelt; 1850 ápril 27-ikéig nem kevesebb mint 136 újabb elitéltetés történt, melyek közül 71 halálra szólott. Ekkor azonban már a halálos itéleteket nem hajtották végre, hanem börtönbüntetésre változtatták át. De midőn a reactio már lemosta kezeiről a vért, szinte halálig fokozta a secaturát. Tömeges új pörök indúltak s kezdetüket vették a politikai magatartást igazoló eljárások. Haynau 1850 márczius 27-iki rendeletében meghagyta, hogy a tanitók, az ének- és leányiskolában előadók, rektorok, kántorok és orgonisták, diurnisták, postamesterek, hivatalszolgák, sőt gépészek és állami mesteremberek tartoznak illető bizottságaik előtt igazolni jó politikai magatartásukat. Deák Ferencz szintén hadi törvényszék elé került, mert 1850 tavaszán Pécsre a hadbiróság elé idézték. A vizsgálatot azonban ellene megszüntették, mert Kraft kapitány és törzshadbiró jelentése szerint Deák Ferencz nem vett részt a debreczeni országgyűlésben. E körülmény azonban csakis akkép támadt, hogy Deák Ferencz, a békeküldöttségből való visszakerülése után, az osztrák hadsereg kordonai miatt, nem juthatott Debreczenbe. De legrettenetesebben és lesújtóbban hatott Haynaunak márczius 1-ikén kelt rendelete, hogy minden honvéd, sőt nemzetőr, a ki föl volt fegyverezve és táborba vonult, a császári seregbe soroztatik. Ha az őrült agyvelőnek e képtelen rendelete nemcsak minden honvédre, hanem egyszersmind minden nemzetőrre végrehajtást nyer, akkor Magyarország egyszerre elveszti összes munkabiró férfinépét; sőt egy külön hadsereget kellett volna szervezni, a mely e fölfegyverzett óriási tömeget őrzi. De a képtelen rendelet végrehajtóinak több eszük volt, mint Haynaunak, ennek folytán 1850. márczius 14-én már megjelent a rendelet, mely azon nemzetőröket, a kik mint honvédek vagy guerillák nem szolgáltak, újabb behivásukig szabadságolta. E tragikomikus helyzetben Magyarországnak szinte összes lakóssága a hadsereg szabadságolt állományához tartozott. Azon nemzetőrök azonban tényleg besoroztattak, a kik Windischgrätznek 1849. január 5-iki bevonulása után fegyvert fogtak a császáriak ellen.

Néhány hónap mulva azonban már a honvédek besorozását is kezdték kisebb buzgalommal űzni. Körülbelül 50,000 honvédet soroztak be, de csakhamar elbocsátották ezek nagy részét is. Az elbocsátásnál a szabály az volt, hogy 38 éven túl mindenki szabaddá lett; szabadokká lettek az egyetlen fiúk, valamint a kik helyettest állitottak vagy 500 frtot fizettek.

A katonai rémuralom szinte elviselhetetlen voltát még azon körülmény is fokozta, hogy támadásban részesült még a lelkiismeret is. Thun Leó, Haynau háta mögött, megkezde a protestantismus elleni támadást, melyet 1859-ben fejlesztett legnagyobb erejére, midőn hirhedt pátensét kibocsátotta. Haynau február 17-iki rendeletét, mely szerint az evangelikus egyházak ügyeit csak a superintendensek intézhették a kinevezett administrátorokkal együtt s a világi elem kizárása mellett, a protestánsok az ostromállapot természetes következményének tartották. Thun azonban megparancsolta a pozsonyi főkormánybiztosnak, Attemsnek, hogy az ottani evangelikus lyceumot és a katholikus akadémiát német intézetekké tegye. A katholikus tanárok engedelmeskedtek, de a tanulók megszöktek; ellenben a protestáns tanárok oly határozottan tiltakoztak, hogy a minister végre is engedni volt kénytelen. Ismételt kisérletei és tűszurásai annyira boszantották a nem magyar érzelmű protestáns szellemet is, hogy még a pánszláv hajlamú árnyalatok is a magyar ügyhöz csatlakoztak. Thun e tapasztalatokon nem okult s folytatta később is a protestánsok üldözését, mely az absolut korszak végén bukására vezetett. Haynau azonban nem vett részt a lelkiismeretszabadság üldözésében, sőt e vérengző szörnyeteg, mintha maga is megsokalta volna a kiontott vért és szörnytetteit, kezdett hajlani a szelidebb irány felé. De csakhamar bekövetkezett visszahivását és letételét nem e szelidebb iránynak, hanem a polgári hatóságokkal, s különösen a ministeriummal való örökös czivódásaiból lehet megmagyarázni. Igy határozták el Bécsben visszahivását, a miről Haynau előre értesülvén, meghagyta auditorainak, hogy 24 óra alatt készitsék el a debreczeni képviselők itéletét. Ezek engedelmeskedtek s körülbelül 30 halálos itéletet hoztak. Haynau sietett a fölmentő rendeletet tartalmazó levél fölbontása előtt megkegyelmezni az illetőknek, s igy állt boszút bécsi ellenségein, boldoggá téve sok családot s jó benyomást keltve a magyar közvéleményben. A megkegyelmezettek közt volt a fiatal Irinyi is. Bécsben jó képet csináltak a rossz játékhoz, mert nem tagadhatták, hogy Haynau saját jogkörében járt el, és mert a Haynau kegyelmi ténye óriási hatást keltett Magyarországon, új 100 megkegyelmezés történt Bécsben. De azért a „Wiener Zeitung” 1850 június 8-iki száma közzétette a Haynau kegyvesztettségéről tanuskodó császári kéziratot s a tábornok nyugdíjba helyeztetett.


Haynau aláirása az 1850 január 9-iki kiadványán.
Az irat eredetije ugyanott

A miniszterium a távozónak még egy nyílat lőtt utána, a mennyiben a ministeriális „Correspondenz” nyiltan az engedetlenség vádját emelte Haynau ellen. A kemény és mérges katona azonban nem hagyta magát s a pesti lapokban ugyancsak hevesen replikázott a ministereknek, arról vádolva ezeket, czélozva Bachra s ennek pártfogójára Schwarzenberg herczegre, hogy ő a demagogia áldozatává lett. E nagyszerű polémiának derűlten tapsolt az ország s egy perczre elfeledte vérző sebeit. A mulatság azonban nem soká tartott, mert a „II. Belizár” nyilatkozatát közlő lapokat elkobozták.

A katonai dictatura már 1850 elején kezdett megváltozni s helyt adni a polgári absolutismusnak. E polgári absolutismus provisorium neve alatt szerepelt 1850-től 1853 közepéig. Ez időponttól számítandó az úgynevezett definitivum egész az októberi diplomáig vagy 1860 október 20-ig.

A polgári absolutismus területi berendezése a következő volt: A legszorosabb értelemben vett Magyarország (nemcsak Erdély és Horvátország, hanem a temesi bánság nélkül) 5 kormányzati kerületre oszlott. Ezek voltak a budapesti, pozsonyi, soproni, kassai és nagyváradi kerületek, a hasonló nevű fővárosokkal. Mindegyik kerület centralizáltan volt szervezve s egy-egy gyűrűt képezett a nagy birodalmi centralizatióban. Mindegyik élén egy-egy kerületi főispán állott, s mindegyik egyszersmind kerületi központja volt a katonai és rendőrparancsnokságnak, valamint a pénzügyigazgatóságnak. S mindegyikben volt kerületi főtörvényszék. A temesi bánság, a szerb vajdaság, Temes, Torontál, Bács és Krassó vármegyékből alakitva, nemcsak külön területet, hanem külön tartományt képezett a katonai és polgári kormányzó hatásköre alatt. Erdély szintén külön szervezést nyert Nagy-Szeben székhelylyel s külön katonai és polgári kormányzó alatt. Az alsóbb igazgatási területek a megyék és a járások voltak. Városi és községi külön kormányzat nem létezett. Erdélyben még a régi elnevezések is megszüntek. A magyar vármegyék, a székely és a szász székek helyére a vidékek (Distrikt) léptek. A további felosztások: terület és járás, a szászokra való tekintetből Behörde-knek neveztettek. Egész Erdélyben 5 vidék volt: a kolozsvári, rettegi, marosvásárhelyi, gyulafejérvári, nagy-szebeni és brassói. A megyék és vidékek élén főnökök állottak. A járások élén szolgabirák. Kétségkivül el kell ismerni, hogy e beosztás legalább a papiron elég jó formát mutatott. Minden organum, felső és alsó, teljes kiépítést nyert s minden központ, alsó és felső, valódi központja volt az igazgatás minden ágának s az administratiótól elválasztott igazságszolgáltatásnak.1

A szervezeti hibák a legmagasabb sphaerákban léteztek, s pedig a ministeriumnak a helytartósághoz s a kerületi kormányzathoz való  viszonyában. Magyarországon ép úgy, mint Ausztriában a kerületi kormányok vagyis kerületi főispánságok részint közvetlenül a ministerium alá, részint a helytartóság alá voltak rendelve. De hogy mely ügyekben volt a legfőbb forum egyik vagy a másik, ezt pontosan semmiféle intézkedés sem határozta meg. Gyakran megtörtént tehát, hogy a fölebbvitelek a helytartótanácshoz kerültek ugyanakkor, midőn a kerületi főispán az ügyet egyidőben már a ministeriumhoz terjesztette. A helytartóságnak már végrehajtott intézkedését gyakran vissza kellett színi, mert a ministerium másként rendelkezett.

A kétféle alárendeltség concurrentiája a kerületekben is létezett. Itt az épitészeti igazgatóság nem a kerületi kormánynak, hanem közvetlenül a kereskedelmi ministeriumnak volt alárendelve. A rendőrigazgató, pénzügyi igazgató és az ú. n. adócollegium szintén coordinált hatóságok voltak a kerületi főispánok mellett. Ezeknek közvetlenül a ministerium parancsolt s nem a főispán, a kinek különben elég sok dolgot adott a 7–10 vármegye igazgatása fölött való felügyelet, sőt e felügyeletet komolyan el sem végezhette.

Annál inkább túl volt terhelve a szolgabiróság, melyen a közigazgatásnak szinte összes terhe volt, mert az önkormányzati és községi élet teljesen hiányzott. A coordinált felső hatóságoknak ellentétes rendeletei gyakran egyszerre érkeztek a szolgabirói hivatalba. A naiv és tapasztalatlan szolgabiró ilyenkor meg volt akadva s csak az egyik rendeletet hajtotta végre, a melyiket jobbnak tartotta; de ennek az lett a következménye, hogy a mellőzött főhatóságtól orrot kapott. És ezek a rendreutasitások néha igen érzékenyek voltak, mert rendesen 15–20 frt vagy még nagyobb pénzbüntetésben nyilvánultak. Az okosabb és tapasztaltabb szolgabiró azt cselekedte, hogy egyik rendeletet sem hajtotta végre, hanem nyugodt lélekkel beirta naplójába a rendelet megérkeztének s a községhez való elküldésének datumát, a miről azután jelentést tett fölöttes hatóságának. Az ellentétes rendeletek további sorsával nem törődött, a falusi biró és jegyző dolga volt azokat eligazitani, a kik rendesen elvitték azokat a földesúrhoz vagy a paphoz, hogy mitevők legyenek velük. Rendesen az történt, hogy semmit, s az igen sokszor megesett a nem ellentétes rendeletekkel is. A rendeletek zuhataga rászakadt az országra, ép úgy mint a hatóságokra. Alkotmányos törvényhozás nem lévén, mindent a császári nyilt parancsok, ministeri rendeletek stb. intéztek. A császári pátensek intézték a legfontosabb ügyeket, mint: az alkotmány kérdéseit, földtehermentesítést, törvények behozatalát stb.

A földadót az 1850 márczius 4-iki rendelet hozta be. A földadó-rendelet szavai szerint, adó fizetendő a föld termésétől s az épületek haszonélvezetétől. A termés értékének megállapitásánál az 1824-iki termés árai vétettek alapul. A zsandárságról szóló rendelet meghagyta, hogy a zsandár mindig szolgálatban levőnek tekintetik s neki mindenki rangkülönbség nélkül engedelmeskedni tartozik.

1850 ápril 8-ikán eltöröltetett a placetum. S ugyanazon évben lépett életbe a dohány-monopolium.

Az 1851-iki év tele volt adóügyi rendeletekkel, melyek az egyenes és közvetett adóügyeket szabályozták, ugyancsak ez évben vette ki a kormány a sajtóügyet a hadi törvényszék köréből s átutalta azt a polgári hatóság körébe. Az 1852. és 1853-ik évek a császári nyilt parancsok korszakát képezték, melyek részint az organikus intézményekre, részint az úrbéri kárpótlásra, az ősiségre s az új viszonyokra vonatkoztak.

A következő évek szintén leginkább magánjogi viszonyokkal, úrbéri kárpótlással, dézsmával s kataster-ügygyel foglalkozó nyilt parancsokat és rendeleteket registráltak, mig végre 1857-ben az igazságügyminister rendezte az úrbéri törvényszékek illetékességét.

Az apró-cseprő rendeletek e felsorolásba nem kerültek s egész kötetet lehetne megtölteni csak czimükkel. A közbiztossági, mezőrendőrségi, tűzőrségi s egyéb rendeletek le egész a szakáll és bajusz viselési rendeletekig végtelen kötetekre terjedtek, de e részben igen jóindulatú rendeletek közül alig néhány valósult meg a gyakorlatban.

Kétségtelen, hogy a Bach-rendszer igazgatási formái sokkal tökéletesebbek és magasabbak voltak a régi magyar igazgatási formáknál. Az is kétségtelen, hogy a Bach-rendszer közigazgatása igazságosabb és tárgyilagosabb volt, s e rendszer alatt nemcsak az úr, hanem a paraszt is kereshette és megtalálhatta igazságát, holott a régi közigazgatás idejében a szegény népnek ritkán volt igaza. Megyei közigazgatásunk kevéssé válogatós ellenségei szeretik a Bach-rendszer közigazgatási formáit is utánzandó példák gyanánt föltüntetni a jelenre nézve. Közigazgatási reformunknál kétségkivül nem egy szervezeti részlet hasonlítani fog a Bach-rendszeréhez, de nem mint utánzat, hanem mint természetes következménye a helyes administrativ beosztásnak. Nélkülözhetetlen lesz az administrativ területek helyes beosztása. A megyei és járási központoknak valódi központokká kell lenniök a közigazgatás és törvénykezés minden ágára. Az ellenőrzésnek azonban ép a Bach-rendszer szomorú tapasztalatainak következtében a közigazgatás által legközvetlenebbül érdekelt közönségnél kell maradnia, mert különben oly fülledt és dohos légkörű bureaukratizmus fejlődnék ki, mint fejlődött a Bach-rendszer idején. E rendszer közigazgatása részben idegen hivatalnokaival, idegen igazgatási formáival annyira elzárkózott a közönségtől, annyira meg volt szakadva az érintkezés az állami gépezet és a társadalom közt, hogy az utóbbi még a hatósági rendeletekről sem értesült. Annyira ment ez, hogy egész nagy adórendszerekről, például a fogyasztási adórendszerről a közönség még csak értesülve se volt, midőn már tényleg megkezdődött az adó beszedése. A rendeletek pedig csak úgy hullottak Bécsből és Budáról, a rendeleti közlöny számai mázsaszámra hevertek a falusi birók pinczéiben vagy padlásain. Különösen a berendezkedés kezdetén megmérhetetlen volt a zűrzavar. Bebizonyult, hogy a rohamos és tömeges átalakításra még a szuronyokra támaszkodó erőszak se képes. Igen sokáig nemcsak közigazgatás, hanem még igazságszolgáltatás se volt Magyarországon. Több megyében önkéntesen alakult törvényszék a régi sedria formáiban és ezek ütötték-vetették az igazságszolgáltatást, felsőbb rendeletek és egyszersmind fizetés nélkül. Leginkább pedig az volt szokásban, hogy a pórnép a régi megyei hivatalnokokhoz fordult igazságszolgáltatásért, mert az új és idegen hivatalnokokhoz nem volt bizalmuk. A megye régi urai (földesurak, szolgabirák, alispánok s az uradalmak gazdatisztjei) mint választott birák müködtek. Természetes, hogy az 5 főtörvényszéknek dolga nem akadt, mert soká nem volt Magyarországon fölebbezés; igy az 5 kerületi főbiróság ráért a régi királyi táblák hátralékának földolgazására, s pedig annál inkább, mert felsőbb rendeletre birtokperekben nem itélkeztek a küszöbön álló pátensek megjelenéseig. Igy történt, hogy a birtokviszonyok rendezése a biróság megkerülésével s a legtöbb megyében a birtokviszonyok tényleges állapota, a földbirtokos és a régi jobbágyság kiegyezése választott birósági határozatokon alapult. Az igazságügyi administratio is a legnagyobb nehézségekkel küzdött, a minek részben a szervezet is oka volt, mert a kerületi főügyészek szinte rendőri fölügyelet alatt tartották a kerületi főtörvényszéki elnököket.

És mégis el kell ismerni, hogy a Bach-korszaknak volt valami nagy és maradandó érdeme, és ez az igazságügy rendezésében állott. Nemcsak sulyos politikai bűn, hanem egyszersmind nagy vétek volt nemzeti szempontból is a magyar hétszemélyes táblának Bécsbe történt centralisatiója s az ottani legfőbb itélőszékbe való beosztása. Midőn azonban az élet és a gyakorlat megjavította a hibákat, az igazságügyi szerkezet bevált, s a bár idegen származásu, idegen nyelvű, idegen törvények szerint itélő biróság akkora jogbiztosságot hozott létre legalább a magánjog terén (ebbe a politikai reactio nem igen avatkozott), a minőt Magyarország eddig nem élvezett. A bécsi legfőbb itélőszék, különösen mint a judicatura őre, európai szellemű s nagy látkörű itélkezést adott az országnak, a melynek szinvonalát szinte csak a legújabb időben értük el. A büntető igazságszolgáltatás terén a reactio igazságszolgáltatása politikai czélokat szolgált, s az önkény eszközévé szegődött akkor is, midőn többé már nem kivételes biróságok itélkeztek. De hogy a birtokviszonyok legombolyítása, ez az óriási munka aránylag nagyobb társadalmi zavarok, igazságtalanságok és jogsértések nélkül történt meg, ez első sorban azon biróságnak köszönhető, mely Schmerling igazságügyministersége alatt indult fejlődésnek. A későbbi provisorium e rossz vezérpolitikusa mint igazságügyminister nemcsak a legképzettebbek, hanem a legjobb akaratuak közé tartozott. A jobbágysági terhek s az új birtokviszonyok rendezése körül e biróságnak még azon érdeme is megvolt, hogy lehetőleg paralizálta a bécsi kormány azon törekvését, mikép a szabadságharczban leginkább kompromittált gentry szenvedjen rövidséget. Alig van valami a Bach-korszak összes intézményei közt, a melyről joggal el lehetne mondani, hogy működése szinte hasznos volt. Idegen létére, de jogi műveltséggel felfegyverkezve, tárgyilagos lehetett társadalmi osztályaink küzdelmében, s igy parasztságunk szerencsével és igazsággal került ki a birtokrendezés nagy vagyoni és társadalmi revolutiójából.


Schmerling aláirása.

A jó közigazgatás és igazságszolgáltatás hatalmi s egyszersmind assimiláló tényező. Francziaországot és Poroszországot nagyszerű közigazgatási szerkezete emelte a hatalom legmagasabb polczára. A jó közigazgatás, kapcsolatban a jó igazságszolgáltatással, képes paralizálni a politikai, társadalmi, sőt nemzetiségi ellentéteket is. Rómának csodálatos igazgatási és kormányzati rendszerében hatalmas assimiláló erő rejlett. A jó intézmények megkedveltették és túlélték a franczia uralmat, ennek bukása után is, a rajnai tartományokban. Sőt Magyarország saját példáján is okulhat. Elavult, rozzant közigazgatási szervezetével, melynek legfőbb baja mindig az volt, hogy nem tudott igazságos és tárgyilagos lenni lefelé, a pórnép irányában, s pedig nemzetiségi különbség nélkül, nem assimilált senkit, sőt elriasztott. Egyes kivételes esetekben és pontokon, a hol a magyar igazgatás megfelel a jó közigazgatás követelményeinek, a vonzó erő szemmel látható. Ott alig létezik nemzetiségi ellentét vagy antagonismus a társadalom különböző rétegei közt. A Bach-korszak és a provisorium épen a legtanulságosabb példákat tartalmazza ránk nézve. Az önkényuralom igazgatási rendszere a magyar nemzetre nézve idegen és ellenséges volt. Az egységes birodalomba akarta begyurni a magyar államot és az osztrákságba a magyar nemzetet. A birodalmi néptörmelékből igyekezett összeamalgamálni valami egységes nemzetfélét.

Az elnyomó hatalom bureaukratiája nagyrészt nemcsak nemzetünket nem ismerte, hanem ennek még nyelvét sem. Vágyaiban nemcsak nem osztozott, hanem azokat rebelliseknek tartotta. Ez a hazátlan és lelketlen bureaukratia szedett-vedett népével átka volt az országnak s könyörtelen végrehajtója az elnyomó akaratnak.

Magyarország levegőjében azonban csodálatos assimiláló erő van. A magyar nemzetre uszitott hivatalnok sereg az elnyomatás korszakának utolsó éveiben jórészt már acclimatizálódni kezdett. A hol igazgatása tárgyilagos és igazságos volt, kezdett tekintélyre szert tenni. Humánus és jóindulatu egyénei pedig még rokonszenvre, sőt szeretetre is szert tettek.

Voltak kiváló megyefőnökök és főispánok, a kik, midőn az önkényuralom rendszere elbukott, a közönség nagy sajnálkozására távoztak helyükről. A felszabadult és neki vadult közszellem sok galibát okozott, nem egy czilindert és ablakot bevert, nem egy Bach-huszárt páholt el. De a kik a közigazgatás gépezetét jól és igazságosan kezelték, azoknak nemcsak bántódásuk nem esett, hanem távozásukkor könyhullatás kisérte őket. Utólagosan, azt lehet mondani, szinte szerencse, hogy az elnyomatás bureaukratiája nagy átlagában rosszul bánt a nemzettel, különben attól lehetett volna tartani, hogy a nép megkedveli azt a kormányrendszert, mely bár a szabadságot eltiporta, de jobb igazgatást létesített mint volt a hagyományos nemzeti administratio.

Annál kevesebb jó mondható el a Bach-korszak pénzügyi igazgatásáról és zsandárságáról. Az útrendészet az absolutismus későbbi korszakában fejlődést mutatott ugyan. Emlékezetesek minden esetre azon útmutató táblák, melyeket a Bach-korszak bukása után a felszabadult nemzeti önérzetnek legelső dolga volt összetörni. Ez önérzet a sok boszantás és kinzás okozta elkeseredés folytán valóban sok oly dolgot is lerombolt, a melynek az ország hasznát vehette volna. De bizonyos, hogy hosszú évek teltek el, a mig az útügy valamennyire rendbe került. Éveken át rosszabb útak voltak Magyarországon, mint az alkotmányos táblabiró-korszak idejében. A vácz-balassa-gyarmati és a vácz-pesti – tehát az ország fővárosába vezető – és egyéb állami útak a Bach-korszak első éveiben teljesen járhatlanok voltak. Az állami útak hidjainak nagy része pedig használhatatlan volt vagy csakhamar összedült. A protegált vállalkozók ugyanis rosszul és hiányosan épitettek. Az úgynevezett országútakkal vagy pláne a községi útakkal az állami útépitészeti hivatal nem törődött. Természetes, hogy a megigért vasúti hálózat is elmaradt s a budapest-bécsi vasúti forgalom megnyitásán kivül az absolutismus végső leszámolásának idején alig mutathatott föl valami maradandót. Az alkotmányos kormányzat megmutatta, hogy mily óriási eredményeket lehetett e téren elérni, pedig az absolutismusnak minden hatalom és az ország zsebe rendelkezésére állott.

De legsilányabb és legigazságtalanabb volt a Bach-rendszer pénzügyi administratiója. A közteherviselés elvét Magyarország kimondta önmaga törvényhozása által. Ennek természetes következménye leendett alkotmányunk fönmaradása esetén is új adók behozatala és az egész adórendszer átalakitása. Szükségkép behozta volna a magyar alkotmányos kormányzat is a széles alapokra fektetett földadót. Hogy az idegen hatalom kényszeritette föl az új adók egész özönét, ez csak fokozta azok népszerűtlenségét, ellenben a „nem fizetünk” elv népszerűségét. Ez utóbbi elv és népszerűsége átvonult még az alkotmányos korszakba is. De a főbaj abból állott, hogy az adó- és pénzügyi rendszerben minden hamis, hazug és igazságtalan volt az alaptól az épület tetejéig. Pedig ép az idegen hatalomtól meg lehetett volna várni, hogy társadalmi kűzdelmeink közepett igazságos és tárgyilagos legyen az adóalapok és keretek megállapitásánál. El lehet tekinteni azon czélzattól, mely pedig az ország több részében érvényesült, hogy e buta és vak absolutismus a kataster megállapitása által büntetett és jutalmazott. A rebellisebb vidékek nagyobb katastert, a „gutgesinnt”-ebbek enyhébb katastert nyertek. Erdély annyira volt sujtva, hogy katasterét a későbbi alkotmányos kormánynak le kellett szállitani. Egyes vidékek megyéi közt is különbséget tettek. A Dunántúlnak kevésbbé rebellis vármegyéi redukált adóalapra tettek szert s megforditva. A kuruczabb vármegyék büntetésül több földadót viseltek. Nem ide tartozik a birálat, vajjon a legújabb alkotmányos kormányzat legújabb kataster-szervezete oly ideális magaslaton van-e, melyről megvetően lehet lenézni a Bach-korszakét. De egészen bizonyos, hogy a Bach-korszak katastere akkor se lehetett volna jóvá, ha a legjobb akarat igyekszik megvalósitani. Nagy katasteri vagy akkor úgynevezett „földkóstoló” hadsereg működött szerteszét az országban. A műveletet Bécsből a pénzügyministerium intézte el s az eljárás abból állott, hogy a katasteri biztos megjelent a községben s ott kilépte s megkóstolta a földeket s erről följegyzéseket tett. A választmány állott az ügyvezetőből, a kit a parasztélcz „üdvözitőnek” nevezett a ki rendszerint a községi jegyző vagy a honoratiorok egyike volt. A néhány tagból álló választmányt a községi előljárók ajánlatára a katasteri biztos alakitotta meg. Mikor aztán kinn a határban a katasteri biztos kilépte és megkóstolta a földeket, a választmánytól megkérdezte, kié a telek s hány pozsonyi mérő gabonát lehet abba vetni. És hogy e slendriános, igazságtalan és önkényes eljárás még a gyorsaság által sem volt indokolható, azon körülmény mutatja, hogy ugyanezen eljárás ment végbe ott is, a hol a katasteri fölvételeket megelőzte a tagositás, tehát a mérnöki fölvétel. Hasztalan kérték az illetők a katasteri biztost, a felügyelőt vagy akár a pénzügyministert, hogy a végrehajtott és hitelesitett tagositási munkálatok képezzék alapját a kataszternek. A kérelem, mint a rendszerbe ütköző, visszautasitásban részesült. Az alapjaiban hibás munkálaton csak részben javithatott azon reclamatio-özön, mely azt megtámadta. Egyesek a maguk nevében s a községek egyetemlegesen reclamálhattak; voltak hivatalos reclamátorok, a kik az állami érdekek védelmére nyertek alkalmazást. Sok kiigazitás történt magánosok javára is; e téren azonban már fölburjánzott a Bach-rendszerben, mint később, a biróság kivételével, az igazgatás minden ágában, a protectio és corruptio. De szinte mindig igazuk volt az állami reclamátoroknak, a kik azt állitották, hogy az állam csorbulást szenvedett. Legjellemzőbb, hogy az állami kártalanitás végrehajtásával gyakran nem is képzett mérnököket, hanem qualificatio nélküli egyéneket biztak meg, a kik azután önkényesen kimondták, hogy ez vagy ama határ tényleg 100 és 100 holddal nagyobb, mint a mennyire fölvétetett. A hibás katasternek azután természetes következménye lett a hibás földadó-rendszer, mely talán legjobban sujtotta a magyar földbirtokosságot, mert a többi adó nem lehetett annyira igazságtalan és önkényes. A többi adónál a kivetés s a behajtás képezte az elégedetlenség legnagyobb tárgyát. Természetesen szó se volt arról, hogy Magyarország országos budgetet kapjon; sőt még azt se lehetett keresztülvinni hogy az egyenes adók végleges összege megállapíttassék. Igy teljes bizonytalanság jutott érvényre a gazdasági viszonyokban. Leszálltak az értékek, különösen a földbirtok értéke, mert nem lehetett tudni, minő fokozott vagy új terhek fogják azt jövedelmezőség tekintetében csökkenteni. A dohány-monopolium okozta nemzeti keserűségekről egész carmen lugubret lehetne irni. E monopolium behozatala föltétlenül szükséges volt, mint kénytelen vala megtartani azt az alkotmányos kormányzat is, daczára azon indítványnak, hogy a monopolium nyeresége a dohánytermő földekre vetett adó által pótoltassék. Az egyedárúság behozatalának brutális módja volt azonban a legfelbőszítőbb. Nemcsak a fináncz gyakorolta a legmesszebbre menő secaturát, az ellenőrzés czime alatt, hanem beleszólt a zsandár is, a ki rendőrileg vonta felelősségre azon bús magyart is, a ki tüntetőleg összetörte tajtékpipáját, hogy többé nem dohányzik, vagy épen másokat is arra izgatott, hogy a dohányzás feladása által a kincstár érdekeit csorbítsa. A dohányügy tragikomikus és még az alkotmányos korszakba is átjátszó jeleneteivel felesleges a további foglalkozás. Ujabb fejtegetésekre intenek azon súlyos terhek, melyeket maguk az egyenes adók róttak az országra. A ministerium rendelkezése alatt álló „Oesterreichische Correspodenz” azzal felelt a súlyos adó miatt panaszkodó magyaroknak, hogy saját forradalmi kormányuk és debreczeni conventjük sokkal nagyobb adóterhet rótt az országra, mert nem kevesebb mint 7 és fél százalékot rótt ki a föld-, a házjövedelemre és a keresetre; 3–6 forint sujtotta a pálinka akóját és Pesten 120 forintot fizettek az elsőrangú vendéglősök.

Eltekintve attól, hogy forradalmi időkben, tehát kivételesen, néha a legnagyobb adók is jogosultak és sujtó jellegüket elveszi azon körülmény, hogy nem állandó, hanem ideiglenes jellegűek, a Bach-korszak rendszere azonban az állandóság jellegével vetette ki nagy adóit, bizonyos, hogy a Bach-korszak legnagyobb adója se érte el a jelenlegi adózás magasságát; ezt fel is szokták hozni, a kik nemzeti kormányzatunk legújabb súlyos terhei ellen panaszkodnak. Szabadságharczunk legyőzetése után azonban Magyarország súlyos gazdasági és társadalmi válságon ment keresztül. A forradalom rombolásait az általános pusztulásig fokozta az idegen soldatesca tatárjárása. Az általános bizonytalanság, s mint már emlitve volt, az adók maximumának meg nem állapítása leszállított minden értéket s igy a földbirtok értékét is. Ily körülmények között súlyosan nehezedtek az országra a mai fejlettebb viszonyok közt talán némileg enyhéknek látszó adóterhek. És pedig az „Oesterreichische Correspondenz”-nek nem is volt igaza. Az idegen hatalom adói sokkal magasabbak voltak, mint a szabadságharczunkat vezető kormányé. Egyes vidéken a földadó nem 7 1/2, hanem 17%-a volt a tiszta jövedelemnek. A pesti házadó is igen sok esetben megközelitette vagy fölülmulta a 17%-ot.

A házbéradó még a vidéki városokban is, mint például Kassán, elérte a tiszta jövedelem 12%-át. Igaz ugyan, hogy a nemzeti kormány 120 frtot vetett ki az elsőrangú pesti vendéglősökre, ezt az absolut kormány azonban félhivatalos közlönyének dicsekvése daczára több mint megkétszerezte.

Hogy az a kormányzat egyenes és közvetett adók czimén mekkora összeget csikart ki Magyarországból, teljes pontossággal meg nem mondható, mert a rablógazdaság sáfárai nem számoltak be a nyilvánosságnak, sem a parlamentnek, melyek közül egyik sem létezett. De hogy igen nagy mértékben megsokszorozódtak az adóprés hatása alatt az állam bevételei, ez nem kérdéses. Magyarország összes közvetett adói a 40-es években alig birtak 8–10 millió hozammal, az absolut kormány alatt e hozam legalább is háromszorosra vagy négyszeresre emelkedett. Az egyenes adókról nem szólva, melyek egészen új terhet raktak a nemzet vállaira.

A rossz gazdálkodás és a nagy hivatalnok-sereg óriási összeget emésztett föl. Érdekes összehasonlitási anyagot nyujt a 40-es évek beligazgatásának összehasonlitása a Bach-korszakbelivel.

1847-ben a magyar udvari kanczellária 225,597 frtba, a hétszemélyes tábla, a királyi és kerületi táblák, valamint a váltótörvényszékek 285,922 frtba, a helytartóság 295,625 frtba, egyéb igazgatási költségek 143,790 frtba kerültek. A megyék és városok házi adója, az összes közigazgatási és megyei törvényszéki kiadások, beleszámitva még az előfogatok és napidijasok pénzét is, kitett 2.180,000 frtot, e szerint Magyarország egész beligazgatása csak valamivel került többe 3 milliónál.

A Bach-korszaknak már elején maga az igazságszolgáltatás Erdély és Horvátország beszámitásával is közel 6 millióba került. Pusztán a rendőrség kiadásai megközelitették a szabadságharcz előtti Magyarország összes belügyi kiadásait; a politikai igazgatás pedig 5.700,000 fr-tot emésztett fel, úgy hogy a Bach-korszaknak nem is későbbi, hanem kezdő éveiben Magyarország belkormányzata 13 millióba került, s ebben a hadseregre forditott óriási költségek nem foglaltatnak, pedig ezeket is túlnyomó nagy részben akkor Magyarország viselte.

Ez összegek szinte összetörpülni látszanak mai beligazgatási költségeinkhez képest; de akkor, minden átmenet nélkül s a züllött gazdasági viszonyok közt, e kiadások igen nagyok gyanánt tünhettek föl. És még fokozta a közterhek elviselhetetlenségét az, hogy az ország idegen kormányzatnak adózott s az adók kivetési alapja hibás, igazságtalan s behajtási módjuk erőszakos, boszantó és kiméletlen volt.

De mégsem lehet eltagadni, hogy valamint minden rossznak van jó oldala, úgy a Bach-rendszer adó-rendszerének is volt bizonyos irányban jótékony hatása. A magyar társadalom, hogy a súlyos adókat viselhesse, megtanult dolgozni és takarékoskodni. Nyilvános élet akkor nem létezett, nem léteztek tehát a nagy országos dáridók, követ- és tisztviselő-választások sem. Mindenki magának, családjának és birtokának élt. Erre kényszerítette a zsandárságnak minden nyilvános mozgalmat elfojtó zsarnok uralma.

A zsandárság intézményét 1850 január 18-iki rendelet léptette életbe; a pandur-rendszer azonban végleg csak 1851 október 18-án szünt meg, úgy hogy csak ez idő óta számítható a zsandárságnak teljes és kizárólagos működése. Az alkotmányos korszaknak és névszerint Tisza Kálmánnak egyik legszerencsésebb ténye volt a zsandárság ujra való behozatala; de legnagyobb tévedés annak föltevése, hogy a Bach-korszakbeli zsandárság intézményét utánoztuk. Politikai szerepe nélkül a Bach-korszakbeli zsandárság is bevált s bizonyára azon intézmények közé tartozott volna, a melyeket a nemzeti önérzetnek részben túlzó fellépése föntartott volna az alkotmányos korszakban is. Erdélyben az az intézmény fenmaradt, s mert politikai büneitől megtisztult és pusztán csak közbiztossági föladatokat oldott meg, fényesen bevált. Igy tulajdonkép a nemzeti kormányzat alatt átalakult csendőrség nyert szerencsés kiterjesztést az egész országra.

Bach azon nagy hibát követte el, hogy a zsandárságot első sorban politikai czélokra alkalmazta s a birodalmi egység eszközévé tette. A zsandárság a kopó szerepére volt kénytelen lealacsonyulni a reactio mestereinek kezében, hogy fölhajtva üldözze és az önkény törvényének fegyvere elé kerítse az üldözött vadat, a valódi vagy csak képzelt rebellist s gyötrő ellenőrzés alatt tartsa a gyanusakat. Folyt is a hajsza hosszú évek során át az egész országban. A zsandárság többet foglalkozott a politikai bünösök vagy gyanusak üldözésével, mint a közbiztosság megvédelmezésével. Azonkivül tehát, hogy mint az elnyomás eszköze gyülöletes volt, ez képezte okát a Bach-korszak szomorú közbiztossági viszonyainak. Igaz, hogy a lakosság mindig az üldözöttek pártját fogta a zsandársággal szemben; s bizonyos tekintetben a zsivány is a nemzeti guerilla nimbusával lépett föl. De a zsandárságnak a közbiztossági szolgálat körül elkövetett hibái is oka voltak, hogy ma szinte képzelhetetlenek a minden erő és hatalom fölött rendelkező absolutismus kormányzatának gyászos eredményei. A zsandár, egyenruhában, rézhegyű sisakkal s főleg nappal üldözte a betyárt és zsiványt. Nyilt csatában akarta legyőzni a társadalom ellenségeit. A néphumor elnevezte harisnak, mert már messziről elárulta hollétét, hogy az üldözött gonosztevő menekülhessen. De mert a politikai czél elhomályosította valódi feladatának ismeretét, ez volt legfőbb indoka a szegénylegénység, betyárság és zsiványság elszaporodásának. Igy támadtak azon gyakran komikus jelenetek, a melyek homeri kaczajt kelthetnek és keltenek még ma is. Fazekas Dávid kalandja megvilágítja az akkori állapotokat. Ferencz József 1852 nyarán tette első körútját Magyarországon s Budapestről Jászberényen és Czegléden át Szegedre utazott, és mert vasut akkor még nem volt ezen a vonalon, tehát kocsin. A rendőrök természetesen a császár útirányát kisérték figyelemmel s Fazekas Dávid betyár mégis megtette azt a tréfát, hogy ez út egy kiszögellésén, a czegléd–kőrösi úton, 40 vásáros kocsit harmadmagával kirabolt. Bach belügyminiszter ez úton sietett Szegedre s ha el nem késik 2 órával, ő is a rablók kezébe kerül. Sőt maga a fölség is veszélyben forgott, s állitólag tervben is volt az ifjú fejedelem kirablása, illetőleg kézrekerítése, midőn gyorsan elrobogó fogatától fegyveres kisérete elmaradt. Jellemző, hogy ily körülmények közt a fejedelem mellett ülő Grünne főhadsegéd is kétcsövű lőfegyvert tartott kezében.

A közbiztosság ezen szomorú állapotai természetesen nem kerülték el a fejedelem figyelmét s igy Bachnak már az abszolutizmus elején volt egy échec-je, ez azonban nem birta rá Bachot a zsandárság szervezetének megmásítására, hanem csakis a retorsiók és üldözések túlzására. Bach ekkor már annyira benne volt a clericális-feudális reactióban, hogy többé vissza nem léphetett, hanem csak előre haladhatott saját magának és rendszerének bukása felé. A türhetlen közbiztossági állapotokon hadbiróságokkal, akasztásokkal és főbelövetésekkel igyekezett segíteni, de nem annyira zsiványokat, mint békés polgárokat kerítettek kézre, lőttek főbe. A 9 csongrádi gazda szomorú esete, a kiknek mulatságába éjjel betyárok vegyültek, még ma is részvétet kelthet, mert mind a kilenczet Szegeden főbe lőtték. Az igazi betyárt azonban a zsandárság nem igen tudta kézre keríteni. Rózsa Sándor fejére 10,000 forint volt kitűzve. Lovas zsandárok és katonák vonultak ki ellene; mégis megmenekült, pedig egyszer akkép, hogy sajátkezüleg 13 zsandárt és lovaskatonát lőtt le.


Ferencz József körútja 1852-ben.
Egykorú színnyomat után. Ernsi Lajos gyűjteményének példányáról

És azért mégis el kell ismerni, hogy, habár a Bach-korszak zsandárságának idejében a közbiztossági állapotok szomorúak voltak, a csendőrségnek még akkori szervezete is jobb volt a régi pandur-gazdálkodásnál. A csendőr lehet hogy nem fogta el a zsiványt, de nem volt orgazdája. Voltak ugyan egyes kitünő csendbiztosok, mint pl. Bornemissza, vagy másként „Barna Miska”, a ki hely- és emberismerete mellett, 12 emberével gyakran maga is zsiványnak öltözve át, nagyobb szolgálatokat tett a közbiztosságnak, mint az egész kerület zsandársága. De a jó szolgálatok nem voltak általánosak, sőt gyakran előfordultak esetek, hogy a pandur megegyezett a zsiványnyal a társadalom rovására. A két rendszer közti különbséget legjobban jellemzi maga a már emlitett Fazekas Dávid hires betyár, a ki Rózsa Sándorral együtt leginkább képviselte a Bach-korszak betyár-romantikáját s kik mindketten nagyon jól ismerték úgy a pandúr- mint a zsandár-korszakot. Uram, felelt Fazekas Dávid a kérdezőnek, mégis jobb ránk nézve a komiszárius mint a zsandár, mert bár a zsandár nehezebben is fog el, de ha elfogott, attól többé nem szabadulhatok, holott a komiszáriussal könnyű kiegyezni. Az oly szervezeti hibákon, mely szerint a zsandárság saját területén túl nem üldözhette a gonosztevőket, hanem át kellett irnia a másik kerület zsandár-parancsnokához, könnyen lehetett volna segíteni. De gyógyíthatatlan bajt képezett a rendszerben a zsandárság politikai szerepe, sőt a budapesti rendőrségében is, mely egy cs. k. rendőrfőnök alatt állott. A hibás rendszerből következett egy másik hiba, s az abból állott, hogy a csendőrség nem is a belügyminister, hanem a rendőrminister alá helyeztetett s ekkép nyilvánvaló lett, hogy a főczélt nem a közbiztosság, hanem a politika képezi. Ha a belügyminister parancsolni akart a zsandárságnak, át kellett irnia a csendőrség legfőbb hatóságához. Voltak azonban a csendőrségnek nemcsak ily külső, hanem belső szervezeti bajai is. Csak a rendőrállam mehetett el egész addig, hogy a szervezeti szabályzat 44. §-a szerint egyetlenegy zsandárnak szolgálati esküjére alapított vallomása teljes bizonyítékot képezett, melylyel a dolog el volt intézve. E szerint, mint Széchényi irta Blick-jében, 20,000 zsandár kezébe és kötél alá adta a 18 milliónyi Magyarországot. A másik baj a külön szolgálatokért járó napidijak és jutalmak rendszerének hallatlan tulzása volt. A zsandár külön dijazásban részesült nemcsak akkor, ha valakit elfogott, hanem akkor is, ha a biróság valakit elitélt s pedig az itélet súlyának tarifája szerint. A legkisebb jutalom-dij volt 4 forint. Ha a biróság a zsandár által elfogott bünöst 1–3 évre itélte, amaz kapott 8 frtot, 3–10 évig való börtönért, járt 16 frt, 10–15 évig 25 frt, 15–20 évig 30 frt. Halálos itélet esetén 60 frt. Csak nagyon természetes tehát, hogy a zsandár mindig igyekezett elfogni s minél nagyobb büntetés kimondására közreműködni. Az egyszeregyet bizonyára jól ismerte s tudta, hogy 60 forint több 4-nél. Igy támadt azon gyönyörüséges bünügyi statisztika, mely érdekesen mutatja be a Bach-korszak 3 hónapra terjedő részletének (1856 november 1-től 1857 január végeig) culturai képét. Föladás, befogás és elzárás történt: fölségsértésért (akkor fölségárulásért) 1; királysértésért (vagy akkor a császár személyének megsértéseért) 90; közcsendháboritásért 68; nyilvános erőszakosságért 532; hivatali hatalommal való visszaélésért 60; erőszaktétel s egyéb fajtalanságért 188; gyilkosságért 140; emberölésért 113; vagyonellenes büntettekért 13,093; a fönálló rend ellen elkövetett vétségért 5466; a hatósági közegek megsértéseért 1289; a közrendeletek áthágásaért 72,534; a posta- és pénzügyi szabályok megsértéseért 5818; a katonaságtól való megszökésért 550. Három hónap bünügyi statistikája a fölsorolt és ujabb esetekkel nem kevesebb mint 342,000-re rugott. És ezt a hallatlan bünügyi statistikát, mely különben megvilágitja az akkori közrend elleni vétségek tételeivel a Bach-korszak népszerűségét, leginkább a zsandárok külön dijazása hozta létre, különben Magyarország nem állhatott volna egyébből, mint gonosztevők és haramiák szövetkezetéből. Hiszen az is szemmel látható, hogy 3 hónap alatt rendes úton és igazsággal nem lehetett elitélni 140 embert gyilkosságért és 113-at emberölésért. Kétségtelen, hogy a zsandár urakat a 60 forint vérdij csábította.

De jellemző a zsandárság egyéb szolgálatának statistikája is. Ugyancsak az emlitett 3 hónap alatt a zsandárság foglyokat kisért 27,454 esetben, hatósági eljárásnál segédkezett 4147 esetben, törvényszék elé idézésnél 9774, házmotozásnál 8346 esetben, a mely utóbbi szám mutatja a házi szentély nagy tiszteletben tartását. Őrjáratot végzett a zsandárság ugyancsak 3 hónap alatt 424,000 esetben; ekkép a Bach-korszak civilisátorai 3 hónap alatt több mint 800,000-szer avatkoztak be a polgárok ügyeibe, megigazgatva, elfogva, megverve vagy törvény elé állítva őket. Csodálkozhatott-e tehát maga Bach minister is, ha Széchenyi Blick-jében a szent téboly haragjába vegyülő kegyetlen gúnynyal ostorozta meg Magyarország közállapotait s különösen a zsandárság gazdálkodását.

És mégsem adják a fönnebbiek megfelelő képét a zsandár-sisakokra és szuronyokra alapított rendőrállami elaljasodásnak és hitványságnak. E kép utólag is megvetést keltő sötét vonásait csak az egészíti ki, hogy a zsandárság a titkos feladó és aljas bevádoló szerepére alacsonyult le, nemcsak a társadalom, hanem egyszersmind az elnyomás közegei ellen is. Az absolut korszak összes hivatalnoki kara a zsandárság felügyelete alatt állott. Rendőri felügyelet alatt állt nemcsak hivatalos teendőinek végzése, s nemcsak politikai magatartása, hanem még öltözetre, bajusz-, haj- és szakálhordozása tekintetében is. A zsandár nemcsak azt leste ki, vajjon a hivatalnok nem érintkezik-e rebellisekkel, nem pajtáskodik-e politikailag gyanus egyénekkel, hanem ráförmedt, ha nem volt borotválva szabály szerint. Soha semmiféle zsarnokság, még a szent inquisitióé sem ment annyira, hogy hatósági ellenőrzés alá került volna a kalap, a kabát és az arczszőr. A zsandárnak joga volt bárkinek kalapját leütni fejéről, ha szabálytalan kalappal jelent meg az utczán, de merész képzelettel ennek még csak lehet sejteni okát, mert a rézsisakos zsarnok azt hihette, hogy az esetleg fölfelé gömbölyödő kalap Kossuth iránti rokonszenvet akar elárulni. De semmiféle józan ész, sőt még a beteg képzelődés se képes kigondolni okot arra, miért került maga a zsarnokság bureaukratiája is a haj és bajusz, a nyakkendő és ingujj szempontjából ugyancsak a zsarnokság rendőrségének felügyelete és kinos ellenőrzése alá!

És ki hinné, hogy még ebben is volt logika, mint Shakespeare mondja, valami rendszer még ezen őrültségben is létezett. A zagyva képtelenségek e caosában az alkotó rendet és czélt az képezte, hogy a közönség érezze, mikép a hatalom előtt meg kell hajolnia még e hatalom közegeinek is. A zsandárság mindenhatóvá azért lett s azért ült még a bureaukratia nyakára is, hogy mindenki érezze a birodalmi összeolvasztás munkáját végző központi hatalom ellenállhatlan erejét. Hasonlitott e művelet azon őrjöngőéhez, a ki, hogy megmutassa, hogy mily erős, önmagát képelte föl.

Ime Bach absolutistikus rendszerének a provisoriumok és definitivumok változataiban tévelygő képe. Ezt még csak a germanisatio egészítette ki; mert a birodalmat nemcsak egységessé, hanem egyszersmind németté kellett tenni, vagyis csak úgy lehetett a Habsburgok monarchiája egységessé, ha előbb németté lesz.

A József-féle pátens jóhiszemű, felvilágosodott, de doktrinair agynak szülötte volt. Az absolut kornak germanisatiója sokkal tanulságosabb. Elvontan, pusztán eszmei magaslaton mi tudjuk megbecsülni a nagy és merész vállalkozásokat, ha ezeket nagy elme, czéltudatos akarat megfelelő eszközökkel hozza szinre. A római colonisatio s beolvasztási törekvés imponál úgy méretei, mint sikerei s a czélnak megfelelő eszközei által. A történeti kritika álláspontján ki sajnálkozhatik a gallok, iberek s egyéb kelta népek, etruskok, sabinok stb. ellatinosodása fölött? A római nyelv és cultura diadalmaskodása fölöttük egyszersmind a civilisatio és az emberiség diadala volt. Avagy korunkban ki sajnálhatja, hogy az irek elvesztették nemzeti nyelvüket s hogy a világhódító angol-szász faj angollá tette Észak-Amerikát s anglizálni fogja Indiát s majdan az egész Keletet? A nagy világkűzdelmek és hódítások magas ambitióju, de tehetetlen utánzói azonban nevetségesek maguk és nevetséges eredményeket érnek el. Bach és Thun nem kisebb czélt tűztek maguk elé, mint hogy németté teszik az egész monarchiát, vagyis a német nyelv és cultura határait eltolják kelet felé az Al-Dunáig és a keleti Kárpátokig. A német faj még Ausztriában is kisebbséget képezett, Magyarországon pedig elenyésző minoritást. És mégis a nagy kisebbség nyelvét akarta a két államférfiúnak nevezett, de pusztán csak culturában utazó Don Quijote a nagy többségre rákényszeríteni. Az első nyelvrendeletet még Windischgrätz adta ugyan ki, mely rendelet a német nyelv kötelező voltát a magasabb közigazgatásban elrendelte. A germanisationak rendszerré való tétele azonban a közigazgatásban Bachnak és Thunnak legsajátosabb műve. Az első, midőn leszámolt Európa előtt kormányzásának első eredményeiről, illetőleg midőn hirhedt „Rückblick”-jében ravasz dicsekvésével föl akarta ültetni Európát, a német nyelv kényszerét a gyakorlati viszonyokból folyó szükségesség gyanánt tüntette föl s tagadta a germanizálásra való törekvést. Az egységes kormányzási nyelvet a birodalmi egységgel s a közszolgálat érdekével hozta kapcsolatba. Még a latin nyelvre is utalt, mint melyet Magyarország szintén állami és közigazgatási egysége miatt századokon át alkalmazott. Sőt úgy tüntette föl, mintha Magyarország nemzetiségeit a szabadság áldásában részesitette volna, midőn a latin nyelv hivatalos jogaiba lépő magyar nyelv helyébe a németet tette.

Az állami és kormányzási egység kétségkivül szoros összefüggésben van a nyelvi egységgel. Egységes és centralizált állam valóban nem létezhetik egységes kormányzási nyelv nélkül. A hol azonban nem vihető keresztül az egységes kormányzati nyelv, ott egyszersmind nem lehetséges sem a centralisatio, sőt maga az egységes állam sem.

Az osztrák birodalmi egység tehát már a miatt is képtelenség volt, mert semmiféle nyelv, igy a német sem, mutatkozott alkalmasnak arra, hogy a központi kormányzat nyelvévé lehessen. A gyakorlat megmutatta hogy a német nyelv még Ausztriában sem maradhatott a kormányzás kizárólagos nyelve. A cseh és lengyel közigazgatás nyelvi decentralisatiója kétségbevonhatlan bizonyítéka ennek. Annál lehetetlenebb vállalkozás volt, a német nyelvet kizárólagos közigazgatási nyelvévé tenni a világosi katastropha s Magyarország bekebelezése után az egész monarchiában. A német nyelvnek, már mint közigazgatási nyelvnek, szükségkép meg kellett buknia, mint az októberi diploma elismerte, mely pedig a birodalmi egység eszméjét még nem adta föl. Annál teljesebb bukásban kellett hogy része legyen a germanizáló törekvésnek, mely nem kisebb czélt tűzött maga elé, mint Nagy-Németország mellett egy közel hasonló nagy Uj-Németország teremtése s közel 100 millió lélekből álló német nemzet teremtése. Az állam- és népteremtéssel experimentáló szédelgés azonban maga is érezni látszott, hogy ily vakmerő czélt saját erőivel nem valósíthat meg. Annál kevésbbé, mert az osztrák germanisatio nem az igazi és magas német cultura eszközeivel dolgozott.

Az elfogult rendszer irodalmi censorai ép úgy üldözték a valódi német litteraturát, mint a magyart. Geöthét és Schillert ép úgy meg akarták semmisíteni, mint Petőfit és Vörösmartyt. Valami sajátságos bécsi dialectussal képviselték a beolvasztandó provinciákban a német nyelv fölényét a germanisatio apostolai, vagy pedig a cseh, lengyel és ruthén tájszólással, melyet Börne hazája soha se fogadott volna el német nyelvnek. Nem csoda tehát, hogy alig másfél év mulva a bécsi kormány nagy és komoly eszközt akart a germanisatio szolgálatába adni. Már 1851-ben a német fejedelmek drezdai gyűlésén azt indítványozta, hogy Ausztria nemcsak német örökös, hanem egyszersmind magyar tartományaival együtt belép a német szövetségbe. Ha e törekvésnek sikere leendett, a bécsi kormány két czélt ért volna el. A német szövetség katonai garantiáját területi épsége tekintetében s a nagy németség culturai erejét a beolvasztásra vonatkozólag.

A mi az utóbbit illeti, nem kétkedünk, hogy még a német birodalomba való bekebelezés esetén sem sikerült volna a germanisatio. Egyáltalán a német fajnak a nagy fajok közt legkisebb a beolvasztó ereje. Az elbei szlávokon kivül a német nép nagyobb fajt nem olvasztott magába. Még a csehek és morvák germanisatiója is megbukott, annál kevésbbé sikerülhetett a lengyelek és magyarok beolvasztása.

A bécsi politikusok elbizakodottságát és rövidlátását mi sem bizonyitja annyira, mint az, hogy, miután a német egységbe való beolvasztás tervét a porosz király, Napoleon és Cavour megbuktatták, a germanisatiót akkor sem adták föl. Nem csoda, hogy a nagyszerűség külsőségével fellépő terv nevetséges kudarczot vallott s az ügyetlen épitőmesterek által emelt Bábel összeomlott.


  1. A területi beosztást a hivatalnoki létszámmal egyetemben azon pályázati hirdetmény tartalmazza, melyet a cs. kir. belügyministerium 1850 szeptember 13-ikán 5036. sz. a. közzétett. E hirdetmény adatai szerint a pest-budai helytartóságnál a helytartón és a helytartói elnökön kivül a következő hivatalnoki állások rendszeresitettek: 1 helytartói tanácsos 4000 frt, kettő 3000 frt, öt 2500 frt fizetéssel, 1 titoknok 1800 frt, négy fogalmazó 1000 frt, hat 900 frt fizetéssel, 1 kiadó, 1 lajstromozó, 1 iktató és 8 irnok. Az öt kerületi kormánynál (főispánságok) 5 főispáni, 5 helytartótanácsosi állás szerveztetett, az előbbiek 5000, az utóbbiak 4000 frt fizetéssel. Az egyes kerületi fűispánságok személyzete a következő volt: A pest-budai kerületben: 2 első osztályú kerületi tanácsos; 1 első osztályú titoknok, 2 másod osztályú fogalmazó. A soproni kerületben: 2 első osztályú kerületi tanácsos, 1 első osztályú titoknok, 2 másod osztályú fogalmazó. A kassai kerületben: 1 első osztályú kerületi tanácsos és 1 másod osztályú ker. tanácsos, 1 másod osztályú titoknok, 1 első és 1 másod osztályú fogalmazó. A pozsonyi kerületben: 1 első és 2 másod osztályú ker. tanácsos, 1 első osztályú titoknok, 1 első és 2 másod osztályú fogalmazó. A nagyváradi kerületben: 1 első és 1 második osztályú ker. tanácsos, 1 másod osztályú titoknok, 1 első és másod osztályú fogalmazó; s az összes kerületekben együttesen 6 lajstromozó és 5 kiadó. A 45 megyei hatóság következőkép osztatott be az egyes kerületekbe: A pest-budai kerülethez tartoztak: Pest-Pilis, Pest-Zsolt, Esztergom, Fehérvár, Borsod, Heves, Szolnok, Csongrád, Jász és Kúnság. A soproni kerülethez: Sopron, Moson, Győr, Vas, Veszprém, Zala, Tolna, Somogy, Baranya. A kassai kerülethez: Szepes, Gömör, Abaúj-Torna, Sáros, Ungvár, Zemplén, Bereg-Ugocsa, Mármaros. A pozsonyi kerülethez: Pozsony, Felső-Nyitra, Alsó-Nyitra, Trencsén, Árva, Turócz, Liptó, Bars, Hont, Nógrád, Zólyom, Komárom. A nagyváradi kerülethez: Szatmár, Szabolcs, Alsó-Bihar, Felső-Bihar, Arad, Békés, Csanád.
    A vármegyék járásokra osztattak fel, ezek száma 265-ben állapittatott meg.
    A megyei hatóságoknál a hivatalnokok száma a következő volt: 20 megyefőnök, 2000 frt, 25 1800 frt fizetéssel, 50 titkár, 900 és 800 frt, 69 fogalmazó, 700 és 600 frt fizetéssel, továbbá 40 kiadó, és 32 lajstromozó.
    A járási hatóságnál rendszeresitett 112 igazgató szolgabiró 900 frt, 153 szolgabiró 800 frt fizetéssel, 163 tiszti segéd 500 frt, 215 400 frt fizetéssel.
    A helytartóság s kerületi főispánság szolgálatára rendszeresittettek: 20 fogalmazó segéd 400 frtnyi, 40, 300 frtnyi segélydíjjal.
    E tisztviselői statust 404 napidijasi és 344 hivatalszolgai állás egészitette ki, ugy hogy az ország közigazgatása összesen 1765 alkalmazottat vett igénybe. Minden szolgálati állomásnál a hibátlan politikai viselet s az egyes járásokban szokásos nyelvek ismeretének kimutatása kivántatott.
    [VISSZA]