SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

V. FEJEZET.
A társadalom és az irodalom harcza.

A passiv küzdelem első szervezése. A bujdosók. A magyarság sorsa a városokban. Az aristokratia visszavonulása. A német Budapest. Az 1849/50-iki tél. A tüntetések kezdete. A magyar nők. A katonaság számüzetése a magyar társadalomból. Protmann és Deák Ferencz. A rendőrség felsülései. Tüntetések a szinházban. Az Albrecht-út. Kisérlet az akadémia megrendszabályozására. A sajtóviszonyok az absolutismus alatt. Szilágyi Sándor a forradalom utáni napok sajtójáról. A censura. Az írók üldözése. A tudományos irodalom pangása. Szilágyi Sándor kisérlete a szépirodalmi időszaki sajtó föllendülésére. A Magyar Emléklapok. Tompa haditörvényszék előtt. A napi sajtó. Szilágyi Ferencz Magyar Hirlapja. A Pesti Napló. Kemény Zsigmond és társai. Uj lapok. A sajtóviszonyok Erdélyben. A humoristikus sajtó. Az absolutismus korabeli sajtó általános jellemzése

A társadalomnak passiv küzdelme nem kezdődött mindjárt a szabadság-harcz véres bukása után. Organizálását is csak később nyerte. Kezdetben nem harcz volt a győző és legyőzött közt. Az előbbi tiport ennek mozdulatlan tetemén. A magyar társadalom szine-java vagy elesett a csatatéren, vagy elmenekült külföldre, vagy a bitófán végezte hazaszeretetben telt életét. A compromittáltak egy része itthon maradt, daczolva ezer veszélylyel s megnépesítve az erdők vadonát, a nádasok és lápok hozzáférhetlen süppedőit. Jókai maga is hosszasan bújdosott a Bükkben, s később neje rejtegette a fővárosban, a hitvesi szeretet csodáit művelve, hogy a bármennyire ostoba és bárgyú rendőrség meg ne sejtse a menekült hollétét. Jókai saját tapasztalataiból irhatta oly remekül le a rengetegek, a nádasok búvhelyeit. A bújdoklók kétfélék voltak: a hatalom előtt compromittált menekültek, s azok, akik a törvénytelen hatalommal nem politikai ellentét miatt álltak rossz lábon. Az utóbbiak létesítették a hazafias zsiványromantikát.

Igaz, hogy voltak köztük valódi honvédek, s különösen katonai szökevények, akik a besorozási rendelet elől menekültek. Ezek tudták a különbséget az enyém és a tied közt, s csakis a búvhelyeikhez közel levő falusi nép s a vidéki kastélyok szivességéből éltek. De voltak, s pedig legnagyobb számmal, olyanok, akik az önkényhatalommal s ennek közegeivel saját javukra folytattak háborút. Ezek lassanként elfelejtették az enyém és a tied közti különbséget, raboltak és öltek, s különös előszeretettel rabolták ki a császári postakocsikat. A nép ezeknek is pártját fogta, s ez volt főoka, hogy a zsandárság csak nehezen boldogult a zsivány-romantika hőseivel. Ezen romantika túlélte még az absolut uralmat is, s csak Ráday Gedeon szegedi működése vetett annak véget.

Az erdők és búvhelyek népesebbek voltak, mint a társadalmi élet közterei az absolutismus első korszakában. Nemcsak a compromittáltak, hanem az összes magyar faj tudta, hogy a rettentő csapás ellene van intézve, s hogy a felingerelt hatalom kiirtására készül.

A politikai és culturai központok egyszerre pusztaságokká alakultak át. Az azelőtt szereplő egyének eltüntek belőlük; sőt eltünt több helyen szinte az összes magyarság.

Legelőször a városok fejlődtek vissza. A vidék és a vidéki társadalom szította a hazaszeretet Vesta-tüzét és a magyarság szellemét. A városok, különösen pedig a vegyes nyelvű városok legnagyobb része, ha nem is csatlakozott nyiltan az elnyomó hatalomhoz, ez előtt meghunyászkodott. Felvette ennek legalább külsőségeit, németté lett. Legelső volt a sorban maga a főváros, Buda és Pest. A szabadságharcz leverése után külsőleg mind a kettő ismét német várossá lett. A magyar társadalom eltünt falai közül. A nemzeti kormány, az irodalom és művészet szerte-szét züllöttek. Az aristokratia vagy birtokaira menekült, vagy száműzetésbe, vagy – Bécsbe.


Buda és Pest az ötvenes években.
Oeder Lajos aczélmetszetete Alt Rudolf festménye után. Kohl „Die Donau” (Trieszt, 1854.) czímű művéből

Az alföldi és néhány dunántúli város kivételével még azon városokból is eltünt a magyar elem, amelyek közönségét nem bombázta le Henczi és nem rémítgették az újépületben végbement kivégzések. Sopron, Pozsony, Temesvár stb., a bánsági, erdélyi és felvidéki német jellegű városok teljesen visszanémetesedtek. A hazafiság nem halt ki e városok polgárainak szivéből, de a nemzeti jelleg a magyar nyelvvel együtt letörlődött róluk. Pedig a 40-es, sőt a 30-as évektől kezdve hatalmas magyarosító áramlat ragadta meg vegyes nyelvű városainkat is. A nemzeti kormány és a szabadságharcz idején Budapest magyar város volt, és a politikai sceneria változtával egy csapásra ismét német jelleget öltött. Ugyanez történt szinte mindenütt, kivéve a tősgyökeres magyar városokat.

Budapest a meghalt, leigázott város képét tükrözte vissza. „Az élet, a zaj és az öröm – irja Szilágyi Rajzaiban – kihalt falai közül, mert a győzők magasan hordott fejükkel, a katonák büszke, tarka csoportjai s az alázatosan sompolygó s magukat mutogatni is alig merő és inkább csak lopva tovább surranó legyőzöttek sem eleveníték fel az utczákat. Általános és megdöbbentő szélcsend volt még akkor, milyen a nagy vihart követni szokta. A vihar még nem tombolta ki magát, s aggódva és remegve várta mindenki, hogy mikor fog bekövetkezni az, minek kimaradásában senki sem hitt, minek megjelenésétől mindenki félt – a megtorlás órája.

Bekövetkezett az is az októberi napokban.

Csak az, ki itt élt, az tudja, mik voltak e napok. Minden reggel remegve kelt fel az, kiben sziv volt, s ment ki az utczára, hallani a rettenetes hireket, vagy olvasni a plakátokat, melyek vagy újabb megszorításokat, vagy újabb itéleteket tartalmaztak. Aztán, ha szólott is nagyon is ismert s nagyon is bizalmas emberéhez, sietett dolga után; a jövő bizonytalansága, a jelen borzalmai egyaránt kinoztak mindenkit. Pest arcza olyan volt, mintha kicserélték volna. Vig, mulatni szerető népe eltünt, s ha volt zaj vendéglőkben, kávéházakban, utczákon, az idegen és ismeretlen egyének hetykélkedése volt. A magyar elem, mely még havak előtt is már tekintélyes, csaknem túlnyomó erőre vergődött, már eltünt – Pest német város volt.”

Leirhatatlanul szomorúan telt el az 1849 és 1850 közti tél. Ezen a télen nem vigadott és nem tánczolt senki Magyarországon. Csakis néhány oláh és szerb vidéken voltak tánczmulatságok. Az önkényuralom nem szerette a tüntető gyászt, és ép azért kéz alatt igyekezett rendeztetni tánczmulatságot, a kisérlet azonban teljesen megbukott. Melyik magyar nő vagy ifjú tánczolt volna a sirdombokon s a kivégzéseket jelentő dobpergések közepette?

De mihelyt a társadalmi élet újra kezdődött, azonnal megindultak a néma vagy nyilt tüntetések. Az 1851–1852 telének farsangján már voltak bálok, az ú. n. „ifjú urak” báljai, amelyeken az aristokratia és gentry fiatalsága is részt vett; de a bálokról teljesen ki voltak zárva az önkény-uralom émberei, s különösen a katonatisztek, akiket a magyar társaság sehol sem fogadott be. Ezek valóságos társadalmi átok alatt álltak, egyetlen szalon sem nyilt meg előttük, s a mulatságokra soha sem kaptak meghivót. Egy kivétel történt Ürményi Józsefért.

A magyar nők legelől jártak az önkény-uralom elleni tüntetésben azáltal, hogy katonatisztet soha bemutatni nem engedtek, azzal nem tánczoltak és soha nem sétáltak. Még fővárosunk utczáin sem lehetett látni katonatisztet magyar nő társaságában. Azon keveseket, kik honleányi kötelességükről megfeledkeztek, száműzte magából a társadalom. A nemzetiségi vidékek városaiban előfordultak ellenkező jelenségek, de különösen az alföld városaiban ki volt zárva a katonatiszteknek a nőkkel való társalgási érintkezése is.

Nagyon természetes, hogy az ellentétek e miatt csak fokozódtak. A társadalomból és a nők társaságából száműzött idegen soldatesca dühöngött, és minden alkalommal boszút állt. Az elnyomatás első rettenetes éveiben hetykén paczkázott az olcsó vitézkedés, de később, midőn a polgári ember már fegyveresen szembeszállhatott a katonatisztekkel, a nemzeti szellem megtorló ereje véres párbajok által is nyilatkozott, melyek eredménye rendszerint az volt, hogy a civil magyar megverte az osztrák katonát. Különösen később, a tüntetések korszakában igen gyakori volt a katonák és civilek, valamint tisztek és előkelő urak összetűzése.

Amily kegyetlen és zsarnok volt a rendőrség zaklató uralma, csakhamar ép oly nevetségessé is vált az. A társadalom és a rendőrség addig csak valahogy megfértek egymással, amig Budapesten a város-kapitányság állami rendőrség s ennek feje Protmann nem lett. Ez a Gráczból a magyar fővárosba szakadt, konok és gonosz ember mindig állammentő terveken jártatta eszét, összeesküvéseket igyekezett felfedezni, hogy igy érdemeket szerezzen magának fölfelé. Nem volt oly képzelhetetlen vagy képzelhető bosszantás, melyet ez a közönséges rendőrbiztosból rendőrfőnökké előléptetett szolgalélek meg nem engedett magának s el nem követett másokon.

Valami sejtelme lehetett arról, hogy Deák Ferencz sokkal jobban van értesülve az ország ügyeiről mint akár ő, akár a katonai uralom főnöke, vagy báró Geringer. Tényleg, minden magyar, szinte az egyszerű falusi pór is, ha Budapestre jött, kötelességének tartotta Deák Ferencznnél jelentkezni, midőn ez már a fővárosban tartózkodott, s az illető vidék hangulatáról őt értesíteni. Deák valóban mindig a lehető legjobban volt informálva, s informatiói mindig megfeleltek a valóságnak, mert előtte senki sem hazudott, s az ő hatalmas, nyugodt esze a túlzó nyilatkozatokból is ki tudta választani a valódi igazságot. Az emigratiót igen sok esetben a legtúlzóbb egyének értesítették, s Kossuth hiradói vagy emissariusai igen sok esetben. hamis szinben látták a közvéleményt. Kossuth Irataiból kitűnik, hogy általános forradalmi szellemről értesítették, és ehhez szabta politikai actióját, holott a tények megbizonyították, hogy a nemzetet nem lehetett fegyveres actióra megmozdítani, forradalom helyett csak reménytelen összeesküvések jöttek létre. Deák Ferencz sokkal jobban volt értesülve, ezért szervezte a passiv resistentiát, és ekkép útját vágta a forradalmi törekvésnek.

Protmann mindent elkövetett, hogy a fővárosba minél kevesebb vidéki jőjjön. Oly útlevél-rendszert hozott létre, amely a legszélső bosszantással volt egyenlő. Útlevél nélkül nem lehetett Budapestre jönni, a sorompónál elvették, s másnap kellett érte jelentkezni a rendőrségnél. Addig természetesen a titkos rendőrök minden gyanus egyént figyelemmel kisértek, s igyekeztek kitudni, mily informatiókat hoztak Deáknak. Midőn másnap a vidéki ember útleveléért jelentkezett, megvárakoztatták délig, sőt néha egész nap. De a zaklatások daczára a vidék és a főváros közt megmaradt az érintkezés. A passiv resistentia vezére, Deák Ferencz, folytonosan ismerte az ország közhangulatát, kivéve midőn a vasúti- és távirda-vonaltól távol, Kehidán tartózkodott.

A levél- vagy távirati titokra mitsem leheteti bizni. Protmann ismerte III. Napoleon cabinet noirját: a gyanus leveleket és küldeményeket a postán felbontották.


Deák Ferencz háza Kehidán.
Rajzolta Cserna Károly

A minden áron való összeesküvés-keresés azonban gyakran nevetséges felsüléseket szenvedett. Kemény Zsigmond hires czipója derült kaczajt támasztott az országban. A Pesti Napló szerkesztője ugyanis Nagy-Körösről, egy ottani földesúr nejétől izletes házikenyér-vakarcsot kapott. Keményt Protmann megidézte s midőn a czipót föltárták, nem esett ki abból sem névsor, sem proclamatió.

A rendőrség és spiczli-rendszer is igen gyakran nevetséges fölsüléseket szenvedett. Minden vendéglős és kávés alkalmazott üzletében valakit, aki a detektiveket ismerte. Addig, mig spiczli nem jelentkezett, szabadon folyt a hazafias társalgás, ellenben mihelyt a titkos ügynök belépett, adott jelre elhallgatott mindenki.1

A rendőri zaklatás mint már ismételten irtuk, elment az öltözet, a kalap- és a hajviselet ellenőrzéséig. Nemcsak a fővárosban, hanem a vidéken is megtiltották a tollak viselését. Csongrád-megyében is ez történt, ahol Bonyhádi volt a megyefőnök, s a tollakat mindenütt összeszedette. Kiss Miklós verset csinált Amschl zsidóra és Bonyhádi megyefőnökre, hogy mind a ketten szedik a tollakat. A verset az utczagyerekek is énekelték, és lett titkos öröm Pest-vármegyében.

A diákoknak megparancsolták, hogy pörge kalapot ne viseljenek. A kecskeméti diákok most összeszedték a 48 előtt viselt köcsögkalapokat, amelyeket már részben tyúkültetőknek használtak, s e kalapokkal vonultak fel a megyefőnök előtt.

A Bach-korszak vége felé a tüntetések mindig szaporodtak, habár még nem lettek oly nyiltakká, mint a 60-as években. Az is tüntetés számba ment, hogy a „Hunyadi László” operát 1857-ben épen Hunyadi László lefejezésének évfordulóján adták. Protmann törte a fejét, hogy miért van ép e napon diszelőadás a nemzeti szinházban.

E szinházat is nagyon megrendszabályozta Protmann a német előadásokkal és a kegyetlen szinházi censurával. Az uralkodó nevenapján a nemzeti szinházban az előadást a „Gott erhalte”-val kellett megkezdeni, a páholyok azonban a „Gott erhalte” alatt mindig üresek voltak, s csak Haydn hymnusa után lépett be a közönség.

Az aristokratia egy izben meg volt hiva Albrecht főherczeg egy estélyére, de senki sem ment el, s csak másnap jelentették az illetők, hogy a rossz út miatt nem mentek Budára. Ekkor épitették az Albrecht-utat.

Az önkény-uralom megtámadta a magyar akadémiát is. A budapesti rendőrfőnök 1853 október 13-ikán felszólitotta gróf Teleki Józsefet, az akadémia elnökét, hogy a Széchenyi által alapitott tudós társaság az 1852 november 26-iki egyesületi törvény követelményeihez képest változtassa meg alapszabályait, s aztán folyamodjék helybenhagyás végett. Hosszas kűzdelem következett erre, s az új alapszabályok helybenhagyása csak 1858 február 27-ikén történt, de oly változtatásokkal, amelyek az akadémia nemzeti létét fenyegették. A többi közt ki volt hagyva, hogy az akadémia magyar nyelven művelje a tudományokat. Az akadémia, új elnökével, gróf Dessewffy Emillel élén mindent elkövetett, s Deák Ferencz hatalmas tollával felirt a koronához, hogy az akadémia megrendszabályozása véget érjen. Ennek daczára az új alapszabályok életbe léptek, az akadémia tagjait a cs. k. főparancsnokság nevezte ki, s a hatalom részéről minden megtörtént, hogy Széchenyi nagy alkotása nemzetellenes irányra forduljon. Képzelhető Széchenyi elkeseredése, akit azonban még életében megvigasztalhatott azon tudat, hogy az akadémia a rá gyakorolt kényszer daczára sem tért le az alapitói által kijelölt ösvényről.

A márcziusi alkotmány megigérte a sajtószabadságot és az esküdtszéket. A katonai rémuralom alatt azonban egyikről sem lehetett szó, sőt a polgári absolutimus még végleges berendezkedésének idején sem igyekezett beváltatni dicsekvő igéretét. A sajtó kivételes praeventiv és megtorló intézkedések hatása alatt maradt. Sőt még a második absolutismus sem enyhített a sajtó bilincsein, azon önkény-uralom, mely az 1861-iki országgyűlés feloszlatása után következett. Az 1862 deczember 12-iki sajtótörvényt mely Bach sajtó-rendtartását felváltotta, megszüntette ugyan a concessiórendszert és rendőri megintést, csakhogy ez a sajtótörvény Magyarországon nem nyert gyakorlati alkalmazást, sőt Ausztriában is a bűnvádi eljárás novellájának sorsához kötötte azt a kormány, amely novella a legdrákóibb büntetéseket szabta ki azon hirlapirói támadások szerzői ellen, akik az alkotmányt, a birodalmi tanácsot, sőt a hivatalnokokat, katonákat és papokat merészkedtek birálat alá fogni. Schmerling az új sajtótörvény tárgyalásának idején is hangoztatta hires jelszavát: hogy ő várhat. A kormánynak – úgymond – a megintés és confiscatio egész apparatusa rendelkezésére áll, s ha még sem engedik, hogy az új sajtójavaslat törvénynyé legyen, úgy a kormány várhat.

Ez az új sajtójavaslat valóban tartalmazott szabadelvű intézkedést a sajtó javára, amennyiben polgári kártalanitási pert engedett inditani minden jogtalan confiscatio esetén. A gyakorlatban azonban ezen szabadelvű intézkedés még Ausztriában is hatálytalanná lett. Schmerling igazságügyministere, dr. Heim tönkretette Ausztriában is a sajtó irányában alkalmazni kezdett enyhébb rendszert. Ez a központosító absolutista, erőszakos hajlamú főügyészével, dr. Liembacherrel, még az ú. n. fölvilágosodott provisorium alatt is valóságos ostromállapot alatt tartotta magát a bécsi sajtót. A foederalista és a magyar érzelmű lapok egész Ausztriában üldözés tárgyát képezték. Ez a Liembacher geniális feltalálója a hirhedt objectiv eljárásnak vagy objectiv elitélésnek, mely rendszer következményét még ma is érzi az osztrák sajtó, s mely a rendőri megintést pótolta.

Annál nagyobb elnyomás bilincseit viselte a magyarországi sajtó. Az élet s talán némileg a szabadság, sem forgott oly súlyos veszedelemben Schmerling alatt, mint különösen a Bach-korszak elején, midőn hadi törvényszékek és vészbiróságok itéltek a sajtó útján elkövetett politikai vétségek fölött. Még a multra kihatólag is működött a gyászos apparátus. A szabadságharcz sajtóját gondosan átvizsgálták a kutató szemű censorok, s a hadi törvényszékek a legnagyobb veszélyekkel járó felelősség alá vonták kiváló iróinkat. Azzal fenyegetődztek legalább, hogy 30 irót a vértörvényszék elé állitanak. Ez a Damokles-kard függött az irodalom feje fölött.

Rettenetes élet volt ez – irja Szilágyi Sándor Rajzaiban. – „Senki sem tudta, hogy mit hoz a jövő, de azt látta, hogy nincs irodalom, s azt érezé, hogy az irodalom életere még nincs annyira elmetszve, hogy jövő se lehessen. Az akadémia szünetel, a Kisfaludy-társaság nem létezik, csak a szinház marad meg; félig a nemzeti ügynek, félig a német múzsának lett átadva. Pest magyarságának vége, vége Magyarországon a magyar nemzetnek – legalább e perczben vége volt. Lehet-e még valamire támaszkodni annak, ki mint magyar iró akar megélni? Azt egyikünk sem tudta volna megmondani, de ha e perczben nem is lehetne, mégis fenn kell tartani a magyar irodalom folytonosságát, azt éreztük. Kétségbe ejtő helyzet bizonynyal, de bármennyire kétségbe ejtő volt is, a hatalommal alkudozás árán javítani azon senkinek sem jutott eszébe. Hogyan fog ez az ellentét áthidaltatni? – senki sem tudta volna azt megmondani.”

Az ötvenes évek elején leginkább álnév alatt dolgoztak különösen hirnevesebb iróink. A közönség tudta, de a hatalom emberei nem tudták, hogy kik rejtőznek az ily álnevek alatt, mint Sajó, Ilma, Csomaközy, G., Gy. (mind a kettő Gyulai), Rátkay (Ráth György). De voltak irók, akik saját nevük alatt irtak, provokálva a hatalmat; ezek között azonban kevés forgott oly veszélyben mint Sajó (Jókai), aki bujdoklásából visszatérve, ez álnév alatt legtöbbet dolgozott.

A tulajdonkép való katonai uralom azonban kevesebb bajt okozott az iróknak, mint a polgári absolutismus. Igaz, hogy csak eleintén, amig a budapesti térparancsnok Machio volt, ez az emberséges, művelt katona, aki szive mélyén részvétet érzett Magyarország iránt. Heyntzl korában az irodalom már sokkal több zaklatásnak volt kitéve. A legtöbb zaklatásra az adott alkalmat, hogy semmiféle rendelet nem szolgált zsinórmértékül az irók számára. Eleintén csak azon gyakorlat állott fenn, hogy a nyomtatványt be kellett mutatni a katonai parancsnokság főrendőri osztályánál. Ha azután kisebb nyomtatványról volt szó, a bemutatás napjától három, nagyobb nyomtatványnál nyolcz nap alatt a szétküldés megtörténhetett, feltéve, hogy lefoglalási rendelet időközben nem érkezett. Valóban meglepő, hogy kezdetben mily merész hangú iratok hagyhatták el a sajtót minden megtorlás nélkül. Az absolut rendszer birái eleintén nem értek rá foglalkozni a sajtóval. Heyntzl tábornok azonban már meginditotta a hadjáratot a sajtó ellen, s nemsokára Protmann vette kezébe az ellenőrzést. Ekkor már tényleg létezett előleges censura, melynek két fő embere volt: Protmann és Worafka. Ezek olvasták vagy olvastatták föl maguknak a sajtótermékeket és töröltek tetszésük szerint. Az előleges censura azonban nem mentette meg az irót az utólagos felelősségtől. A perbe fogatás az előleges censura mellett is lehetséges és gyakorlatban volt.

Protmann rendszere kettős irányban fejlődött ki: nevetséges és terrorista irányban.

Im, a nevetséges fajból néhány példa. A Magyar Hirlap közölte a távirati hirt, hogy Miklós czár meghalt, holott Protmann urnak erről nem volt tudomása.

A sajtóhatóság megidézte a hivatalos lap szerkesztőjét, mivel lapjában Kubinyi Ágoston muzeumi igazgató neve után ott állt: királyi tanácsos; – miért nem császári? Obernyiknek egyik czikkében előfordult ez a kifejezés: „a huszár meghal a királyért”, s a czenzura törülte azt, mert a huszárnak csak a császárért szabad meghalnia. Heckenastnak pedig lefoglalta egyik naptárát, mert rajta jeligéül Kisfaludy Károly szavai voltak: „Él magyar, áll Buda még!” Tóth Kálmánt megidézték, hogy a lapjában R. S.-nek szóló szerkesztői üzenet nem Rózsa Sándornak, a hires rablóvezérnek szól-e?

Az irók, költők üldözése nyomban a szabadságharcz letiprása után kezdetét vette. Garayt hadi törvényszék elé állitották, s csak Reseta János erélyes védelmezése következtében bocsátották szabadon; Vörösmarty szintén hadi törvényszék elé került Budapesten, Tompa Kassán. Másokat, kik álnevek alatt bújdostak, országszerte nyomoztak és üldöztek. Az irodalomban teljes szünet állt be. Az időszaki sajtó, mely a negyvenes években valóságos virágzási korát élte, a forradalom alatt pedig a legtermékenyebb életképességnek örvendett, két szakfolyóirat kivételével teljesen megszünt. A Gazdasági Lapok és a hittudományi Religió tudtak csak fenmaradni a Bach-korszak rémuralmának kezdetén. A politikai és szépirodalmi időszaki sajtó elnémult. Az irók féltek a hatalom üldözésétől, a közönség apáthiába sülyedt. Akik olvastak is lapokat, a bécsieket járatták, nehogy gyanúnak és zaklatásnak tegyék ki magukat.

A tudományos irodalom is teljesen pangott. A Kisfaludy-Társaság megpróbálkozott ugyan az általános érdeklődés-hiány leküzdésével, de kevés eredményre jutott. Szabó Károly műforditásainak Euripides-ből, Greguss Ágost aesthetikai könyvének alig akadt olvasója. Az egyetlen politikai lap, Vida Károly Figyelmező-je, noha conservativ irányú volt, nem tudott népszerűségre szert tenni, s conservativ iránya daczára is a rendőrség éber ellenőrzése alatt állt, mely csakhamar, 1850 elején le is foglalta és beszüntette.

A szépirodalmi időszaki sajtó új életre keltésén Szilágyi Sándor buzgólkodott leginkább. Nagy Ignácz Hölgyfutár-a, az egyetlen szépirodalmi közlönyünk, nem sok sikerrel élesztette ugyan az irodalmi tevékenységet, azért nem volt felesleges, hogy Szilágyi Sándor iparkodott maga köré gyűjteni a Budapesten rejtőzködő és a vidéken visszavonultságban élő irókat, hogy új lendületet adjon időszaki sajtónknak s általa szépirodalmunknak. A Parragh-féle kávéház irói köre lelkesedéssel karolta fel Szilágyi tervét, a Magyar Emléklapok czimű szépirodalmi folyóirat megindítását, mely csakhamar létre is jött. Legjobb nevű iróink és költőink sorakoztak Szilágyi mellé: Arany, Tompa, Bérczy, Gyulai, Vahot, Jókai és mások siettek felkeresni dolgozataikkal az új vállalatot. A censura és a rendőrség üldözései miatt való félelmükben a legtöbben névtelenül, álnevek vagy nevük kezdőbetűi alatt irtak, de irtak. Arany többnyire A betűt használt aláirásul, Tompa lakhelyének, Kelemérnek nevét megfordítva irta álnévül Rém Elek-et.

Műveikben a legnagyobb óvatossággal irtak, nehogy a censura zaklatásainak tegyék ki magukat. Az egész irodalom symbolikus jellegűvé lett. Tompa allegóriákba szőtte hazafias bánatát, Falk Miksa China és Japan ügyeinek szinében fejtegette a haza közállapotait, Jókai történelmi novellákban, regékben mesélt egy boldogabb haza szebb állapotairól, Tóth Kálmán húmoros megjegyzésekben és rajzokban juttatta kifejezésre az elfojtott honfiúi bánatot, mindamellett a hatalom keze utólérte őket, s börtönbe juttatta Jókait úgy mint Falkot, Tóth Kálmánt úgy, mint irótársainak egész gárdáját. Két izben is hadi törvényszék elé állitották Tompát Kassán, kinek nem tudták megbocsátani A gólyához czimű költeményének azt a kifejezését, melyben izeni a bujdosóknak:

„Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk …!”

Semmiféle enyhítő körülménynyel sem tudták kiszabadítani, mig végre Albrecht főherczeg magánkegyelme következtében befejezték ellene a vizsgálatot s szabadon bocsátották, a haditörvényszék auditorának azzal a figyelmeztetésével, hogy „most frei, hanem több gólya nem csinálni”.

Ilyen sajtóviszonyok mellett nem csoda, ha nehezen tudott megerősödni az elnyomott és agyonzaklatott irodalom. Ha a közönség részvétlensége meg nem ölt valamely vállalatot, okvetlenül megölte a censura és a rendőrség, melyek minden komolyabb ok nélkül betiltották az egyes lapokat, folyóiratokat. Szilágyi Sándor vállalatait egymás után érte ez a sors. Az Emléklapok-at betiltották, de ő folytatta Magyar Irók Füzetei czimen, melyet midőn ismét lefoglaltak már a 4-ik számnál, ismét folytatta heti lap alakjában Pesti Röpivek czimen. A censor csakhamar ezt is elkobozta, amikor Pesti Ivek czimet kapott a vállalat; majd midőn ezt is eltiltották, a Nagyenyedi Album-ban ért véget az irodalmi vállalat. De még ez utolsó czimen sem kerülhette el sorsát, mert már a 2-ik kötetnél ezt is lefoglalta a rendőrség, szerkesztőjét pedig Budapestről kitiltotta.

Igazi elszánásra volt tehát szüksége annak, aki ily körülmények között irodalmi tevékenységre, szerkesztésre, vagy könyv és folyóirat kiadására vállalkozott. Fokozta e bajokat az irók elkedvetlenedése, valamint a közönség közönye s ekként egy új forma tűnt fel a megsértett és elnyomott közérzület panaszának kifejezésére – a hallgatás.

Akadtak ugyan többen a napi sajtó munkásai között, akik alázatos hódolattal nyugodtak bele az absolut régime intézkedéseibe, de ezektől el is fordult a nemzet. Ez a körülmény is hozzájárult a sajtó és irodalom iránti közöny növeléséhez, melyet csak lassan-lassan tudtak leküzdeni irodalmi és politikai életünk legkiválóbb szereplőinek komoly intelmei, hazafias irányú, rendszeres és állandó munkássága.

Első volt – mint Ferenczy József előadja – a forradalom utáni idők politikai sajtótermékei között időrend és jelentőség tekintetében is a Szilágyi Ferencz szerkesztésében megjelenő Magyar Hirlap, mely a kormánynak hivatalos közlönye is volt, s mint ilyen, a lap élén rendszeresen közölte a hadi törvényszékek idéző rendeleteit, itéleteit, a katonai és polgári kormány intézkedéseit, hirdetményeit. A nem hivatalos részben voltak koronként politikai vezérczikkek, ártatlan fejtegetések a közügyek felől, bő vidéki levelezések, különösen terjedelmes külföldi tudósítások. A lap programmját kifejezi egyik vezérczikkének, vagy, mint akkor nevezték, irányczikkének következő szavai: „Mi nem annyira akartunk vezérelni, mint tolmácsolni … Egyik főszempont, melyből feladatunkat tekintők, a kormány és nemzet közti kölcsönös engesztelődés és bizalomgerjesztés vala, mik nélkül sem Magyarország, sem az összes birodalom jólétre s hatalomra nem vergődhetik soha … Egyrészről gyanút s előitéletet, másrészről délibáb-féle álmokat leplezetlenül támadtunk meg, s most már nem átaljuk kimondani, mikép kormány és nemzet, honunk és az örökös tartományok közt, mennyire igen-igen szerény állásunk megengedi, közvetítő szerepet vállalni egyik főteendőnk vala.”

Szilágyi Ferencz aulikus karakter, különben magyar érzésű ember volt, ki egy felsőbb felhivásra irt emlékiratában kimutatta a germanizálás s az ország szétdarabolásának rosz következményeit. Hanem mint szerkesztő egészen alá volt rendelve a helytartóságnak, kinek kötelessége volt még az ilyen csodabogarakat is kiadni: „Február 1-én báró Haynau ő excellentiájánál nagy és fényes estély volt, mely alkalommal maga a hős vezér is két szép és szeretetreméltó báró Orczy kisasszonynyal a cotillonban részt vevén, tánczolt. Ily nagy a női báj és kellem hatalma; meghajol előtte a két forradalmi háborúban homlokára babért fűzött győzelmes tábornok is.” Különben is tele volt a lap a dynastikus érzelmek és a birodalmi egység hatásának hangoztatásával. „Hogy az eddigi magyar alkotmány – irja az 1852 márczius 25-iki irányczikk – a forradalom után lenni megszünt, s Magyarország tettleg az ausztriai birodalomba kebelezve, az ausztriai örökös tartományokkal egyenlő, s a birodalmi egységre szükségesnek látott közigazgatási formák közt ausztriailag kormányoztatik, oly tények, miknek szemébe férfias megadással kell nézni a magyarnak.” Ebben a szellemben, adott hangot a magyar közvéleménynek a szabadságharcz utáni első magyar politikai közlöny. De nem ez volt az egyedüli organum, mely a jelzett módon iparkodott tolmácsolni a közérzületet.

Belpolitikával különben a Magyar Hirlap keveset foglalkozott. A lap élén levő hivatalos részben állandó rovat volt a hadi törvényszékek felháboritó halálos itéletei, melyekből a Magyarság kiirtását czélzó gyűlölet és boszú voltak csak kiolvashatók; azután következett a nemhivatalos rész, többnyire Londonból, Párisból, Berlinből, Brüsselből az emigránsok, Jósika Miklós, Csernátony stb. által irt politikai tudósítások. Ezt követte a belföldi levelezés, fővárosi és vidéki apró hirek, politikai tartalmú táviratok, gazdasági, kereskedelmi, börzei tudósítások. A tárczákban novellák, könyvismertetések, tudományos czikkek, szinházi kritikák jelentek meg, régi ismert nevü irók toilából. A lap-záradékot hivatalos és magánhirdetések képezték.

Több mint három évig folytatta pályafutását a Magyar Hirlap, 1849 november 15-ikétől 1852 végeig, amikor czimét átváltoztatta Budapesti Hirlap-ra, s több önálló és a belügyeket tárgyaló czikkel jelent meg tovább, egész 1860 novemberéig, előbb Szilágyi, utóbb Nádaskay Lajos szerkesztésében.

A politikai időszaki sajtó terén nemcsak a Bach-korszakban, hanem az egész provisorium idején a legfontosabb szerepe volt a Pesti Napló-nak. Mondhatni, hogy a szabadságharcz elnyomásától a kiegyezésig terjedő időszaknak legtanulságosabb kortörténeti forrásmunkáját képezik a Pesti Napló évfolyamai. A lap sokféle változáson ment keresztül, nemcsak alakját, beosztását, szerkesztőit, munkatársait változtatta gyakran, hanem koronként iránya is annyira megváltozott, hogy egészen ellentétbe jutott a korábbival, de azért a közvéleménynek mindig tekintélyes organuma maradt, sőt időnként a nemzet közfelfogásának kifejezője, a nemzet nagy többsége politikai meggyőződésének képviselője volt. Mivel időnként legkiválóbb iróink és politikusaink csatlakoztak hozzá, nem csodálhatjuk, hogy oly tekintélyre tett szert mint a negyvenes évek elején Kossuth Pesti Hirlap-ja. Csakhogy egészen különbözők a szerepek, amelyek e két legtekintélyesebb közlönyünknek jutottak. A Pesti Hirlap a magyar szabadságharcznak, a Pesti Napló a kiegyezésnek lett előkészitője.


Kemény Zsigmond.
Egykorú metszet után. Eredeti példányról

Császár Ferencz, aki mint politikus nem sorolható a legkiválóbbak közé, inditotta meg a Pesti Napló-t 1850 márczius 9-ikén Szenvey József szerkesztésében. Programmja a béke, a csend, a jólét biztosítása volt, melyekre komoly igyekezettel, a hatalomnak hizelkedve is törekedett. Ez utóbbi magatartása miatt sokan elidegenedtek tőle, s lapját fekete-sárga közlönynek tartották. Nem egészen ok nélkül, hisz az 1850 márczius 4-ikén kibocsátott alkotmány ellen sem foglalt állást. Az igaz, hogy az 1847-es alapra helyezkedő conservativek ellen küzdött, mindamellett oly csekély népszerűségre tudott szert tenni, hogy panaszkodva volt kénytelen Falk Miksának irt egyik levelében említeni, hogy nincs 500 előfizetőjük sem.

Sajátszerű fátum lebegett Császár Ferencz s vállalata felett. A hatalom nem bizott benne, noha Bach oly feltétel alatt adott neki engedélyt a lapra, hogy benne a birodalmi politikának is tért enged, amire ő vállalkozott is; másrészt azonban, a conservativek ellen küzdve, erősen hangoztatta, hogy ne essünk kétségbe hazánk jövője felett; mégis, a nemzet elfordult tőle. Csengery igy adta okát ennek: „Kezdetben a Pesti Napló iránya a Bach programmja; ellenséges hangulat az úgynevezett ó-conservativek ellen, szinlett demokrata irány, birodalmi szoros centralisátió, mely a német nyelvet az egyes országokban is közigazgatási nyelvvé akará tenni. „Természetes, hogy ily programm mellett népszerűségre nem juthatott; és fátumszerű, hogy a rendőrség mindamellett megfosztotta a lap tulajdonjogától s zsarnoki önkénynyel Récsy Emil egyetemi tanárt rendelte ki a lap szerkesztőjévé.

Császár Ferencz szerkesztőtársával, Bánfay Simonnal együtt kénytelen volt megválni a laptól, melynek szerkesztőjévé Récsy lett. A lapot különben ez időben kitünő irók támogatták: Kemény Csengery, Falk, Jókai, Gyulai, Bérczy, Erdélyi, később Lévay, Dánielik, sőt Eötvös is. A lap nagy tekintélyre és igen magas szinvonalra emelkedett. De egyszerre hirtelen nagy változás állt be. 1855 április 8-ikán Török János, a gazdasági egyesületnek egykori titkára és közlönyének szerkesztője lett a Pesti Napló szerkesztőjévé, ki conservativ hajlamainál fogva a lapot is ez irányba terelte. Kemény Zsigmond és társai erre egyszerre visszavonultak a Napló-tól.

Török János, habár konzervativ érzületű politikus, jó magyar volt, ki a mielőbbi békés kiegyezést nemcsak óhajtotta, hanem sürgette még a bécsi német lapokban is. Falk Miksához intézett egyik levelében is igy ir: „Térjenek egyszerűen az 1848-iki márcziusra vissza, s rögtön vége van minden krizisnek. A megnyugtatott, helyreállított Magyarország a dynastiát legbiztosabban megvédi.” Török János azonban minden jóakarata daczára sem tudott lapjával közkedveltségre szert tenni, sőt a rendőrséggel is örökös baja volt. Protmann valóságos passióval üldözte a szerkesztőt, minek nem is lehetett egyéb következménye, mint hogy Török János megvált a szerkesztőségtől, hanem vele együtt kivonult a konzervativ politika is.

Új korszaka kezdődött ekkor a Pesti Napló-nak, a Kemény Zsigmond korszaka, melyben a magyar publicistika ismét a legmagasabb szinvonalra emelkedett s vezetője lett ismét a nemzetnek, szóval vagy hallgatással, kifejezője a magyar nemzet közérzületének. Kemény az 1848-at tűzte zászlójára s Deák Ferenczczel együtt a jogfolytonosságnak lett sürgetője. A két nagy ember tehetsége kiegészítette egymást. Deák mint államférfiú volt nagyobb, Kemény mint publicista, a mit Deák kigondolt, azt Kemény formulázta és népszerűsítette, igy lett a kiegyezés államférfia Deák, publicistája Kemény. Falk jelentőségéről a provisoriumról szóló részben beszélünk részletesebben.

A szerkesztéstől ugyan többször megvált Kemény, majd Pompéry, majd Királyi Pál, majd az ő neve alatt jelent meg a lap, de dolgozótársai között mindig ott volt s a szellemi vezető ő volt, az irányt ő adta meg, melyhez az egész szerkesztőség ragaszkodott. Igaz, hogy később meg az történt meg, hogy neve mint szerkesztőé szerepelt ugyan a lapon, de nem folyt bele a szerkesztésbe, nem irt a lapba, sőt jó időn keresztül még csak nem is olvasta a neve alatt megjelenő lapot. De azért a lap következetesen vallott irányától el nem tért.

Szorosabb értelemben vett pártlappá csak a hatvanas években lett a Pesti Napló. Török János mint szerkesztő még nyiltan hirdette, hogy nem pártlapot szándékozik benne adni, hanem magyar lapot, mely kifejezője legyen az egységes magyar közvéleménynek. Csak midőn az 1861-iki országgyűlés tagjai két táborra oszoltak fel, a felirati pártra, melynek Deák volt a vezére és a Teleki László vezérlete alatt szervezett határozati pártra, csak akkor lett a Pesti Napló a felirati pártnak közlönyévé. Nagy érdeme volt a Pesti Napló körül Emich Gusztávnak, ki anyagi áldozataival ép úgy hozzájárult a lap jelentőségének emeléséhez, mint publicistái munkásságukkal.

A népszerűség, melyre a lap lassanként szert tett, egyszerre nagy kiterjedést nyert, midőn az ötvenes évek végén a külügyi mozgalmak egész Európa érdeklődését felkeltették. A magyar közönség is mohón kapkodta a lapokat s igen természetesen ahhoz fordult, a mely iránt a legtöbb bizalommal viseltetett s ez a Pesti Napló volt, mely ekkor nemcsak hogy viszonylag a legelterjedtebb magyar lap volt, hanem tényleg több előfizetője volt mint a többi összes lapoknak. Kemény Zsigmond érdeklődött az olasz egység iránt, kedvezően itélte meg az olaszok törekvéseit, s ebben a nemzet, mondhatni kivétel nélkül, megegyezett vele, azok is, akik az emigrátió működésétől várták hazánk felszabadulását, azok is, akik a kiegyezést óhajtották. Kemény ekkép mondhatni az egész magyar nemzet érzületének kifejezője volt s igy a Pesti Napló nagy népszerűsége egészen természetes volt.

Az 1861-iki országgyűlés megnyiltával s annak folyama alatt behatóan ismertette Kemény az országgyűlés tevékenységét s közben fejtegette a belügyek rendezésének módozatait, a kiegyezés művének részleteit, a nemzet törekvéseinek jogosságát, az alkotmány helyreállításának feltételeit, – egyszersmind mérsékletre és tapintatra buzdítván a túlzókat. Kemény a belügyeket tárgyalta, Falk a külügyek felől irta serényen a vezérczikkeket, ők ketten voltak akkor nemcsak a Pesti Napló-nak, hanem az egész magyar időszaki sajtónak legkiválóbb publicistái. Heteken, hónapokon keresztül néha alig volt egy száma a lapnak, melybe ne irtak volna, sőt néha két-két czikkük is megjelent egy számban. Különösen Falk Miksa czikkei tartották a nemzetben a reményt, s nem egyszer derült hangulatot keltettek a szomorú viszonyok közt, midőn külügyi lepel alatt támadta az absolutismust.

Azt a fáradhatatlan munkásságot, melyet Kemény és társai az oktoberi diploma kihirdetése után kifejtettek, – mert akkor már megszünt a hallgatás korszaka, – semmi sem törhette meg, még az országgyülés feloszlatása sem, melyre Kemény, Deákkal együtt előre el volt készülve. Mindketten érezték, sőt hirdették is, hogy a kiegyezés ideje még nem érkezett el, mert a kiegyezés eszméje sem érett meg még tökéletesen. Csak évek mulva nyert diadalt az eszme, melyet Deák az 1861-iki felirati nagy beszédében oly hazafias lelkesedéssel védett, a melyért sikra szállt a Pesti Naplóban megjelent hires husvéti czikkében; a kiegyezés csak 1867-ben létesült s benne Magyarország visszanyerte önrendelkezési jogát.

És e jog kivivásában a politikai időszaki magyar sajtó s annak élén a Pesti Napló egyik legfontosabb szerepet teljesítette. De a Napló nem sokáig állt egyedül az időszaki sajtó terén. Már 1853-ban Szilágyi a Magyar Hirlap folytatásául kiadta a Budapesti Hirlap-ot, két évvel utóbb pedig Török János a Magyar Sajtó-t. E vállalatok ellentétes állást foglaltak el a Pesti Napló-val, s azért itt-ott polemiába is keveredtek egymással, de hevesebb küzdelem nem fejlődött ki közöttük, mint a Hajnik Károly szerkesztésében 1858-ban megindult Hirmondó-val sem. Valamennyi közlöny meg volt győződve a fennálló helyzet tarthatatlanságáról, csak a kibontakozás módozataira nézve tértek el egymástól. Mig a Magyar Sajtó folyton az alkudozás hive volt, a Pesti Napló sokáig passiv magatartást tanusított s hallgatag ellenállásával akadályozta a jogok megcsonkítása árán is egyezkedők törekvéseit. 1860-ban egyéb új vállalatok is keletkeztek. Megindult a Sürgöny, melyet előbb Vértei, utóbb két izben is Kecskeméthy Aurél szerkesztett. A lapnak azonban nem volt nagyobb hatása, miként a clericális irányú Idők Tanujá-nak sem. Némi jelentőségre szert tudott azonban tenni a Szabó Lajos szerkesztésében 1860-ban megindult Pesti Hirnök, mely a conservativeknek lett pártközlönye és a megalkuvást s a kiegyezést sürgette. A lapnak csakhamar Török János állt élére, mint szerkesztő, ki journalistikai ügyességgel és határozott conservativ politikai meggyőződéssel teljesitette feladatát. Támogatóivá, hiveivé lettek nemcsak az aristokratikus körök, hanem a nagy közönségből is mindazok, kik még a legsúlyosabb áldozatok árán is a megalkuvás politikáját sürgették. A lap az 1847-iki álláspontra helyezkedett s mindaddig, mig Deák és párthivei a 48-as alapon a kiegyezést létre nem hozták, némi hatással volt a közvéleményre, a mint azonban a kiegyezés ténynyé vált, elvesztette befolyását, pártja is megbomlott s a véleményekre elágazó töredékekre szakadt.

A forradalom után a sajtóviszonyok Erdélyben még kedvezőtlenebbek voltak mint az anyaországban, noha ott 1847-ben hat különböző közlöny állt fenn és virágzott, az 50-es évek kezdetén egyetlen egy lapja volt, a Makoldy szerkesztésében megjelenő Kolozsvári Lap, sőt volt idő, 1855-ben, midőn egyetlen egy lapja sem volt Erdélynek.

Nem kicsinyelhető, irja Ferenczy, az a szerep sem, melyet az időszaki vállalatok sorában a humoristikus sajtó teljesitett a hazafias érzések ápolása, a kitartó ellenállásra való buzditás ügyében. E téren is Jókai volt a kezdeményező, ki 1856-ban Nagy tükör czimen inditott meg egy humoros vállalatot, melyet 1858-ban Kakas Márton Albuma követett, s ebből az első rendszeres humoros hetilap az Üstökös keletkezett 1858-ban. Nyomdokait követte 1860-ban Tóth Kálmán Bolond Miska czimü, szintén illusztrált humoros heti lapjával. A kiméletlen gúny, a csipős satyra, melylyel humoros lapjaink feltüntették a közügyek terén előforduló visszásságokat, nagyban elősegitették a rendszer bukását s a közóhajjá lett politikai átalakulások bekövetkezését.

Mindent összefoglalva azt találjuk, hogy a szabadságharcz elnyomását követő másfél évtized időszaki sajtója, daczára a nehéz viszonyoknak, elég életrevalóságot mutat. Fejlődését nagyban hátráltatta az erőszakos elnyomás és az önkényes ellenőrzés, melyben sem rend, sem szabályszerűség nem volt. Hirlapiróink, publicistáink látván az ellenőrzésben nyilvánuló következetlenséget, megtanultak képletesen irni s megtanitották a közönséget a sorok között olvasni; ekként képesek voltak többé-kevésbbé kijátszani a hatalomnak ellenőrző közegeit, de a megintés és az ezt követő felfüggesztés aggodalma még is akárhányszor chablonszerű eljárásra kényszerítette őket, mi tényleg káros hatással volt az időszaki sajtó emelkedésére. Annyi azonban bizonyos, hogy sem a rendőri zaklatások, sem a politikai bebörtönöztetés hazafiatlan irányban való működésre rá nem birta hirlapirodalmunk munkásait. Engedtek a zsarnoki önkénynek és erőszakosságnak, de hazafias érzésüket meg nem tagadták, sem csábító kecsegtetésekre, sem az erőszak fenyegetéseire. Tudtak irni egy nemzet lelkesítésére, de tudtak hallgatni is a zsarnoki hatalom vérig boszantására. Ha volt is itt-ott az 50-es és 60-as évek időszaki sajtójában a határtalan meghunyászkodásnak egy-egy jelensége, egészben és általánosságban ez a sajtó magas szinvonalú, tartalmas és mindig hazafias irányú volt.


  1. * A pesti rendőrség titkos könyvébe mindjárt 1850-ről több százra menő denuncians neve foglaltatott; különösen a bel- és Lipótváros hemzsegett a föladóktól. A Terézvárosban is számos spiczli lakott. A Ferenczvárosból azonban Vörös irataiban csak négy nevet említ. Ugy ezek – mint a többi denunciáns nevét feleslegesnek tartjuk közölni, habár köztük állítólag egy magyar báró is szerepelt.[VISSZA]