SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

V. FEJEZET.
Az 1861-iki országgyűlés és az államcsiny.

Deák Ferencz képviselői programmja. Az országgyűlés helyének kérdése. A megnyitás. A trónbeszéd. A felirati és határozati pártok. Deák Ferencz felirati javaslata. Gróf Teleki László öngyilkossága. Deák beszéde a felirati javaslat mellett. A felirati vita. Tisza Kálmán beszéde. A felirati párt győzelme. A czim kérdése. A felirat visszautasitása. Vay és Széchen bukása. A királyi leirat. A Deák által javasolt válasz. Az országgyűlés feloszlatása. Forrongások a megyegyűléseken. A vármegyék megrendszabályozása. Az országbirói értekezlet. Az erdélyi országgyűlési terv kudarcza

A legfelsőbb kézirat, mely 1861 február 14-ikén kibocsátva április 2-ikára összehivta az országgyűlést, bejelentette, hogy Ferencz József ünnepélyesen meg akarja magát magyar királylyá koronáztatni. De habár nyiltan utalt az 1848: V. t.-cz.-re, egyáltalában nem helyezte kilátásba a 48-iki alkotmány helyreállitását, sőt világosan utalt az október 20-iki diplomára, mint kiinduló pontra. Igy Deák Ferencz és barátai nem látták idejét semmi positiv programm felállitásának, hanem csakis egy programmot ismertek: Magyarország önállóságának megvédelmezését. Igy nyilatkozott Deák Ferencz, midőn Pest belvárosa őt egyhangúlag képviselőjévé választotta.


Az 1861-iki országgyűlés vezérei és főbb szónokai.
(Palóczy László, Deák Ferencz, Ghyczy Kálmán, báró Eötvös József, gróf Teleki László, Somsich Pál, gróf Andrássy Gyula, Szalay László, Kazinczy Gábor, gróf Dessewffy Emil, Tisza Kálmán, Bartal György, Nyáry Pál, Jókai Mór, Lónyay Menyhért, Ürményi Miksa, báró Podmaniczky Frigyes, Révész Imre.) Rohn A. egykorú kőrajza után. Az országos képtár gyűjteményének 1882. számú példányáról

Az eseményeknek már előzményei előre vetették jelentőségteljes árnyékukat. Bécsben ragaszkodtak ahhoz, hogy az országgyűlés Budán tartsa üléseit. Báró Vaynak és barátainak nem sikerült többet kivivniok, mint csak annyit, hogy az országgyűlés, ha egyszer már megkezdte működését Budán, folyamodhatik a felséghez, hogy czélszerüségi okból engedje meg a tanácskozásoknak Pesten való folytatását.

A nehéz kérdést gróf Apponyi Györgynek sikerült kedvező megoldásra juttatni. Tudta ugyanis, hogy Magyarország bele nem fog abba nyugodni, mikép az 1848: IV. t.-cz. ellenére az országgyűlés Budán tartsa üléseit, vagy hogy a Pesten való ülésezés szintén a koronának pusztán kegyelmi ténye legyen. Gróf Apponyi György országbiró ily helyzetben, s pedig a bécsi utasitásokkal szemben akkép intézkedett, hogy az országgyűlésnek Budán történt megnyitása után mindkét ház azonnal Pesten folytathassa üléseit. Igy is történt. A megnyitás Budán április 6-ikán ment végbe, de a megnyitás után a képviselők a múzeum termébe költözködtek át, a főrendiház pedig a Lloyd-épület nagytermében, a szabadelvű pártkör jelenlegi helyiségében tartotta üléseit.

Bécs tehát makacskodott s apró secaturákkal is fel akarta tüntetni, hogy a 48-iki törvényeket soha el nem fogja ismerni. Gróf Apponyi György bizonyára nagy szolgálatot tett úgy a hazának, mint az udvarnak, midőn már az első lépésnél elháritotta a támadó conflictust. Igaz ugyan, hogy az összes képviselők nem mentek át még a megnyitásra sem Budára. Gróf Teleki László kijelentette, s kijelentették vele többen, hogy nem vesznek részt az országgyűlésnek a budai várpalotában való megnyitásában. Deák Ferencz ellenben az országgyűlési képviselők tanácskozmányában azt mondta, hogy habár egész magára marad, akkor is megjelenik az országgyűlés megnyitásán, s valóban egyfogatú bérkocsin fel is ment Budára. Körülbelül 80 más képviselő követte, a többiek Teleki szavára hallgattak, de mert mégis tüntetés és baj nélkül esett meg az országgyűlés megnyitása, Apponyi György derék kezdeményezése bevált. A felség nem is rosszalta eljárását, sőt gratulált neki, midőn az országgyűlés megnyitása után nála jelentkezett, hogy igazolja eljárását. A trónbeszéd részletesen fejtegette az országgyűlés összehivásának czélját. „Felséges Urunk,” szólt gróf Apponyi György országbiró a király nevében mondott beszédben, „összehivá a törvényhozó testet, hogy vele az ország alkotmányos állapotainak visszaállitása, biztositása, a viszonyok igényeihez leendő idomitása, a tapasztalás tanuságaihoz mért tökéletesitése iránt tanácskozhassék, tette ezt különösen azért, hogy ezen ország első nagy királyának szent koronájával ősi szertartások szerint magát felavattassa, miután felséges nagybátyja ő cs. k. apostoli felsége V. Ferdinándnak a trónról való lelépte és fenséges édes atyjának, cs. k. főherczeg Ferencz Károlynak az uralkodási jogáról való lemondásával az összes birodalmi s igy Magyarország és ahhoz kapcsolt részek fölötti uralkodás felséges Urunkra szállott, mely cselekményekről szóló okmány az ország rendei is képviselőivel egyúttal közöltetik, és hogy ezt megelőzőleg kir. hitlevele kiadásával, Isten és világ előtt mondandó esküfogadással, szeretett Magyarországa és hozzá a kapcsolt részeknek királyi kötelmi hű teljesitését, magának pedig a magyar nemzet hű ragaszkodását minden időkre biztositsa.


Deák Ferencz 1861-ben.
Grimm kőnyomata után. Eredeti példányról

Ezen legmagasabb szándékokból áthatva lévén felséges Urunk, annál készebb a nemzet jogszerű igényeinek eleget tenni, mert hinni akarja azt, hogy épen azon elveknél fogva, melyek az ország alkotmányos intézményei iránti ragaszkodását a kegyelet legmagasabb fokára emelik, a nemzet ép úgy tudandja a fejedelmi jogoknak és tekintélynek épségét és sérthetetlenségét, az állam fönmaradásának és jólétének eme nélkülözhetetlen feltételeit, szentül, pontosan, valamint ennek irányában az őseitől örökölt fennálló százados kötelék irányában pedig az őszinte méltánylatnak kétségtelen jeleit adni.”

Alap gyanánt azonban a korona nevében beszélő országbiró az októberi diplomát jelölte meg, de kifejezte a felségnek azon nézetét, hogy a birodalmi ügyek rendezése csak úgy igér üdvös sikert, a mennyiben összhangba jut Magyarország belállapotával. Nagyon természetes, hogy ez a trónbeszédnek nevezett nyilatkozat nem elégitette ki sem a közvéleményt sem a pártokat.

Kezdetben az összes képviselők közös értekezletét tervezték, a tanácskozásokban azonban Deák Ferencz nem vett részt. Igy történt azután, hogy azon képviselők, kik a trónbeszédre felirattal akartak válaszolni, Gorove Istvánnál jöttek össze tanácskozásra. A kik határozni akartak felirat helyett, a vármegyeházban gyűltek össze. Eleinte úgy látszott, hogy a határozati párt lesz többségben, mert, mint Kónyi előadja, a határozatpártiak 308 igazolt képviselők közül 150-et számitottak magukénak: mig a felirat barátai csak 136 szavazatot remélhettek. A határozati javaslat pontozatait gróf Teleki László, Tisza Kálmán, Nyári Pál, báró Podmaniczky Frigyes és Madarász József készitették el.

A pontozatok legerősbje az volt, mely előfeltétel gyanánt tűzte ki az 1848-iki törvények azonnal való teljes életbeléptetését; de főleg az, hogy a határozati javaslat szerkesztői szerint nincs törvényes organum, nincsenek felelős ministerek, a kik által a koronával érintkezni lehetne.

Időközben Deák Ferencz is elkészitette felirati javaslatát és azt megmutatta politikai ellenfeleinek. A határozati párt erre elállt saját határozati javaslatától és hajlandó volt módositásokkal elfogadni Deák Ferencz dolgozatát, de a forma tekintetében föntartotta állásponját.

Mielőtt azonban tényleg parlamenti küzdelemre került volna a sor, gróf Teleki László 1861 május 8-ikára virradó éjjel véget vetett életének. E gyászos ténynél meg kell állapodnunk és el kell dönteni, vajjon volt-e annak hatása a felirati vagy a határozati javaslat sorsára.

Gróf Teleki Lászlót, a ki az emigratiónak egyik legkiválóbb szelleme volt és leginkább Párisban tartózkodott, 1860 deczember 17-ikén a szász rendőrség elfogta és kiszolgáltatta az osztrák kormánynak. A modern nemzetközi jogba ütköző cselekedet érdekes complicatióra adott alkalmat. Telekit valóságos szinpadi hatással, számitva, előkészités nélkül vitték a fejedelem elé. Még ámúlatából sem tért magához, midőn a császár igy szólt hozzá: „Mindent tudok, a mit ön 11 év óta ellenem és házam ellen tett; ismerem az ellenséges indulatot, a melyet irányomban tanusitott; megbocsátok önnek; szabadon járhat az országban a merre akar, de egyelőre tartózkodnia kell minden politikai tevékenységtől. Teleki László gróf kérdésére: a törvényes téren is? Ő felsége azt felelte: egyelőre még ezen is.

Teleki mégis csakhamar a politikába avatkozott, mert azt hitte, hogy a felségnek tett igérete alul felmentést nyert, a midőn meghivást kapott az országgyűlésre. Valóban ez a finom lélek joggal hihette ezt és mégis első lépésével, midőn az abonyi választókerülettől a mandátumot elfogadta, véres tragoedia gyászos útjára indult.

A pisztoly eldurranása, mely a tragédiát befejezte, felrázta az országot. – Vér és mindig csak vér! kiáltott a nemzet Széchényivel. A vérpadon vagy az öngyilkosság által kiontott vér festette pirosra a magyar közélet mezejét.

A lélektannak rejtélye maradt azon döntő indok, mely miatt gróf Teleki öngyilkossá lett; de minden valószinűség arra vall, hogy e kiváló magyar halála szoros kapcsolatban áll a bécsi Burgban lefolyt jelenettel. Sokan mégis nem az adott szó tragikus hősét látták benne, hanem az önfeláldozó hazafit, a ki csak azért halt meg, mert belátta, hogy a határozati javaslattal téves irányba vezette a nemzetet, meghalt, hogy többségre segitse a felirati javaslatot. Erre vonatkozólag Kónyi könyve hosszabb fejtegetést tartalmaz egy beavatottnak tollából. „Az 1861-iki országgyűlés megnyitásáig, – irja, – Teleki ellenségei itthon és künn nem szüntek meg e magán szennyet nem tűrő jellemű férfiú ellen gyanusitó hireket terjeszteni. Az emigratio egy része nyiltan hirdette külföldi lapokban, hogy drezdai elfogatása kicsinált dolog volt közte és az osztrák kormány közt. Másfelül a fejedelemmel folytatott beszélgetéséről keringő hirek alapján a bécsi előkelő köröknek az volt a felfogásuk, hogy szószegő. Zsedényi Ede a kaszinóban hevesen megtámadta, hogy: te már a tevékenység terére léptél, politizálsz, bizony illett volna, hogy előbb felmenj a császárhoz s ezt neki jelentsd be, a mire Teleki ingerülten azt felelte: én ilyesmit nem igértem, ha nem tetszik neki, zárasson el, vagy küldjön ki az országból. Mint később Almássy Páltól hallottam, voltak pillanatok, midőn izgatottsága komoly aggodalomra adott okot. Ily körülmények közt, ámbár Teleki Deák politikáját helyeselte, Almássyval arról értekeztek, mit lehetne tenni, a miből bebizonyodjék, hogy ő a kegyelemért magát mire se kötelezte. Hosszas tárgyalás után abban állapodtak meg. hogy a „határozat” inditványozása lesz a legbiztosabb megczáfolása az ellene terjesztett gyanusitásoknak, mert hiszen ezzel Teleki Deákot is túlszárnyalja. Teleki nemcsak nem óhajtotta, de nem is hitte, hogy a határozat többséget nyerjen. Ezért én biztosan tudom, a mint hogy többször mondotta is, de csak legmeghittebb baráti körben, hogy, ha ezen forma kérdésén átestünk, ő Deákkal fog tartani.

A határozati párt többségre emelkedett, s Teleki mindinkább belátta, hogy a mit ő formakérdésnek mondott s a, mivel tiszta jellemét akarta az ország előtt igazolni, minthogy – óhaja ellenére – többséget nyert, az országra káros leend, szóval, hogy „hamis politikát csinált”. Ezen időtől kezdve ingerültsége napról napra fokozódott. Ehhez járult, hogy az országból egyesek és küldöttségek látogatják, s ő, a ki éjfél után 2 órakor szokott lefeküdni, mindenkit fogadott, még pedig gyakran reggel 7 óra előtt, minthogy a provinciából jövő tisztelgők rendesen korán szoktak érkezni. Teleki április hóban nagyon keveset aludt, folyton harczban volt magával, s a legnagyobb izgatottság vett rajta erőt. Állitásomat, hogy meg volt győződve, hogy hamis politikát csinált, legjobban igazolja az, hogy az országgyűlés első felszólalás iránti tárgyalása napját elhalasztotta, s önmagával való meghasonlása következtében beszédét, a melyen dolgozott, sem volt képes befejezni. Ily előzmények után következett a május 8-iki katastropha. Almássy Pál ekkor nem volt Pesten. Táviratra az nap késő estve érkezett lakására, az „Angol királynő” szállodába. Másnap 9-ikén korán reggel ott fölkerestem, s midőn szóhoz jutottam, tudván, hogy vele alapitotta meg Teleki a „határozat” eszméjét, a lehető kimélettel tudtára adtam abbeli véleményemet, hogy Teleki az önigazolása ötletéből követett politikának lett áldozata. Ő erre azt válaszolta, hogy neki is ez a meggyőződése, s hogy Teleki önfeládozásának logikai következménye az volna, hogy a felirati párt jusson többségre.”

Ugyanezen forrás azonban merőben valótlannak jelenti ki az országban elterjedt azon hirt, hogy a felirat többsége a pártok között létrejött egyességnek lett volna egyelőre kicsinált eredménye. Teleki öngyilkossága kétségkivül nagy mérvben közrehatott a többség létesitésében, mely különben, az actusnál jelenvoltak állitása szerint, a szavazás alatt is egészen bizonytalan volt, s azt csak a Z betű alatt előforduló sok Zichy hozta létre. Erős parlamenti kűzdelem létesitette azt, mely előre vetette fényét és árnyékát s kezdte kidomboritani a nemsokára bekövetkezett pártalakulásokat, habár ezek csak később jöttek teljesen létre.

Deák Ferencz 1861 május 13-ikán terjesztette elő felirati javaslatát mely egy pragmatikus bevezetés után erélyesen megtámadta az októberi diplomát. E diploma, úgymond, végkép meg akarja fosztani Magyarországot jogaitól és a közigazgatás terén is függővé teszi Magyarország kormányzatát az osztrák kormánytól. A pragmatica sanctio e feliratban nyerte legelső és leghatalmasabb közjogi megvilágositását, úgy hogy e főfontosságú kérdést teljesen kimeritette s közjogunk ma sem mondhat mást, mint akkor mondott Deák Ferencz. Rátért azután a gravamenekre, hogy 1848-iki törvényeink hatályon kivül helyeztettek, az adókat törvénytelenül vetik ki és katonai erővel hajtják be, s tiltakozott a deczember 2-iki államcsiny ellen, mert a magyar király csak a törvényhozás tudtával és beleegyeztével mondhat le, és az új uralkodó csak a koronázás által lesz törvényes magyar királylyá.

Deák a felirati javaslathoz kapcsolt beszédében kifejtette, hogy első felszólalásukat a tényleges uralkodóhoz kell intézni, s hogy ez csak felirat alakjában lehetséges.

„Vannak, – úgymond, – kik azért is inkább óhajtják tán a határozatot, mert nézetök szerint a fölirás csak kérelem, a határozat pedig komoly nyilatkozata a nemzet akaratának. Nem szeretném, ha valaki azon elvet állitaná fel, hogy a felirat pusztán kérelem, minek megadása vagy megtagadása kegyelemtől függ. Közjogi törvényeink nagy része fölirások és arra kiadott királyi válaszok alapján készült, és ki fogja állitani, hogy alkotmányunk alaptörvényei kérelemből kegyelemre adattak meg? A törvényhozás hazánkban fejedelem és nemzet közt egyenlő joggal van megosztva: ennélfogva törvény csak közös egyezkedés útján jöhet létre. E közös egyezkedés a nemzet részéről föliratok, a fejedelem részéről királyi válaszok által történik. A föliratok kérelem hangján iratnak, a királyi válaszok a nemzet kérelmének meghallgatásáról szólnak, mert ezt a fejedelem iránti hódoló tisztelet igy hozta szokásba még a legszabadabb országokban is. A szabad angol nép a legmélyebb hódolat és tisztelet hangján szól mindig alkotmányos fejedelméhez; de azért tudja mindenki, hogy ezen hang nem a szolgaiság hangja, s honunkban is tudja mindenki, hogy fölirások és királyi válaszok nem kérelem és kegyelem, hanem a két egyenjogú félnek szabad egyezkedése.

Arról, hogy fölirás vagy határozat helyett manifestumot adjon-e az országgyűlés, tüzetesen nem szólok. Manifestumok nem a békés kiegyenlités eszközei, azokat csak akkor lehet irni, midőn van erő és hatalom, mely tartalmukat érvényesitse. A manifestumok rendesen fegyverre támaszkodnak; manifestumokkal nem békés tanácskozásokat szoktak kezdeni, hanem azon vészteljes stadiumot, mely gyakran a sikertelen tanácskozásoknak szomorú eredménye.

Nem állitom én, hogy az általam javaslatba hozott fölirat minden bajt és veszélyt elhárit, nem mondom, hogy annak óhajtott sikere leend. Lehet, sőt valószinű is, hogy az osztrák államférfiak politikája ezentúl is oly követelésekkel lép föl ellenünk, miket teljesitenünk lehetetlen, és akkor végre mégis törésre kerül a dolog. De ne idézzük elő mi magunk a törést.

Ezek igénytelen nézeteim; ezek fővonásai azon politikának, melyet én követni óhajtok. Lesznek talán, a kik e politikát nem találják elég merésznek, lesznek, kik azt félénknek fogják mondani.

Igenis, uraim! ezen politika nem a koczkáztató merészség politikája, hanem az óvatosságé, nem félénk, hanem erőnkhöz és helyzetünkhöz van mérve. Harczban és a cselekvés terén gyakran szükséges a merészség, mert az erőt felfokozza s ez által a sikert biztosithatja. De köztanácskozásokban inkább szeretem a szilárdsággal párosult óvatosságot. Merészség a politikában csak akkor van helyén, midőn tetemes erőre támaszkodik, e nélkül mindig koczka, mely többnyire vakra fordul. Félénk, sőt gyáva az, ki önszemélyét félti, midőn hazájának sorsa forog kérdésben; de ki maga nem fél, hanem félti a hazát, óvatos nem azért, hogy magát baj ne érje, hanem hogy a haza ne szenvedjen, az uraim nem félénk, nem gyáva.”

Deák Ferencz e beszédét május 8-ikán akarta elmondani, gróf Teleki halála következtében azonban csak 13-ikán mondta el. Igy történt, hogy a beszéd a Journal des Débatsban, hová azt beküldték, előbb jelent meg, mint Deák elmondotta.

A felirati vita május 16-ikán kezdődött, s az első szónok Deák legkiválóbb ellenfele, a nemzet szellemének irányzásában szinte versenytársa, Tisza Kálmán volt. Helyeselte Deák Ferencznek a pragmatica sanctióra vonatkozó nagyszabású fejtegetéseit, valamint mindazt, a mit az ország területi épségéről és az önkényuralom brutalitásáról mondott. A 48-iki törvényekkel kapcsolatos jogfolytonosság tekintetében is egyetértett Deákkal. A különbség kettőjük közt itt az volt, hogy Tisza nem elégedett meg a 48-iki törvények elismerésével, hanem követelte azoknak rögtön és tettleg való helyreállitását. A legfőbb különbség azonban Deák és Tisza közt azon kettős kérdés kapcsán támadt, hogy kinek és minő alakban mondja el az országgyűlés első nyilatkozatát.

„E két kérdésre, – úgymond Tisza, – én egyszerre felelek. Nem lehetek e tekintetben a mélyen tisztelt inditványozóval egy véleményen, mert alkotmányos szempontból nem látom, hogy kihez lehetne fölirni, nem látom tehát a fölirat lehetőségét, s épen azért mindazt, mit elmondani szükséges, határozatban kimondani óhajtom.

A jelen tényleges hatalom részéről szétküldött regálisokat nem tekinthetem az összejöhetési jog, hanem csak az összejöhetési lehetőség magadásának, és pedig nemcsak azért, mert valamint a hatóságok szervezkedésüknél kimondták, hogy ezt nem az október 20-iki diploma alapján teszik, hanem mert az lehetővé tette, hogy azt törvényes alapon eszközöljék: épen úgy, midőn a képviselőválasztásokra a szükséges előintézkedéseket megtették, nyilvániták, hogy ezeket nem a regális, hanem az 1848-iki tények alapján teszik.

Igaz, hogy a tettleges hatalom képes egyedül az abnormis helyzetet törvénynyé emelni, de csak az által teheti, ha törvénynyé lesz, mert a nemzet eleitől fogva a törvényes téren akar állani. A békés orvoslás tekintetében a nemzetet mulasztással, túlzással vagy forradalmi vágyakkal vádolni nem lehet.

Lássuk e tekintetben a helyzetet. 1849 márczius 4-ikén most is uralkodó ausztriai császár ő felsége széttépte a kétoldalú szerződéseket, a pragmatica sanctiót, megsemmisitette az ez által biztositott magyar alkotmányt, földarabolta az országot, fegyverrel igyekezett azt meghóditani.

Ennek folytán ugyanazon év április 14-ikén a nemzet is megsemmisité a kétoldalú szerződésnek, – melynek érvényére az, ki már maga részéről széttépte volt, úgy sem hivatkozhatott – őt kötelező részét. A fegyver hatalmának kellett eldönteni, s mert a harcz koczkája idegen hatalom beavatkozása folytán az osztrák fegyverek részére döntött, következik a 11 évi kormányzat, nem a kötések, törvények, hanem egyedül a hóditási jog, fegyveres erő alapján.


Tisza Kálmán 1861-ben.
Pollák testvérek kőnyomata után. Az országos képtár gyűjteményének 8057. számú példányáról

Mindnyájan tudjuk, mi lőn e kormányzat eredménye: elszegényedése a népeknek; bonyodalmak bent az országban, a tekintély lesülyedése a külpolitikában, végre egy alig pár hónapig tartó háború után egy szép tartomány elvesztése, a roppant áldozatokkal föntartott hadsereg vitézsége daczára. Át kellett utoljára látni, hogy az eddigi úton tovább haladni nem lehet, s sok vajudás után megszülemlett az október 20-iki diploma. A nemzet látta bár, meg is mondta, hogy az még nem az ősi alkotmány visszaállitása, s kivánta, hogy a tényleges hatalom ismerje el az elsőben is általa széttépett szerződések és törvények szentségét, álljon a nemzet mellé; törvényes alapra, legyen törvényes.

És mi lett ennek következése? Az, hogy a törvényes téren álló nemzet január 16-ikán e térről anyagi erő által is leszoritással fenyegettetett; február 26-ikán országunknak az egységes Ausztriába beolvasztása kimondatott, törvényei folytonosan sértetnek, honfitársaink azok ellenére elfogdostatnak, s a törvénytelen adó erőhatalommal behajtatik.

Nem látom sem törvényes lehetőségét, sem szükségét annak, hogy a még nem koronás fejedelemhez fölirás intéztessék, épen a koronázási hitlevél elkészülhetésének érdekében is; de II. Mátyás és II. Lipót példáira utalva, el kell várnunk, hogy a tényleges hatalom álljon a törvényes térre, mint az idézett fejedelmek tették, s ha azt megteszi, nem akadékoskodva a lemondások helyre hozható törvénytelenségén, magam is a fölirásra fogok szavazni, de mig ez meg nem történik: nem.

Az országgyűlés működésének megkezdését nem az által nehezitjük, ha fölirás helyett határozatot hozunk, melylyel egyébként senkit sem kötelezünk; mert magának az osztrák kormánynak félhivatalos nyilatkozatai megmondják, hogy e tekintetben minden attól függ, ragaszkodunk-e az 1848-iki törvényekhez. Erre nézve pedig mindnyájan egyetértünk. A tényleges hatalom tudja, mik a mi törvényes igényeink, s alig képzelem, hogy hinni lehessen, miszerint, ha azoknak eleget tenni óhajt, a határozat gátolhatná; ha pedig eleget tenni nem akar, a fölirás erre birhatná.

Érzem, helyeslem is a nehéz kötelességet, visszafojtani az elkeseredett lélek feljajdulásait, mérsékelni ez oly méltó harag fellobbanásait, de épen azért, valamint nem akarom az általam ajánlott politikát mint az egyedüli bátrat föltüntetni, abba sem egyezhetem, hogy valaki az óvatosságot, saját politikáját a nemzetének tekintse. Lelkiismeretemet – mert nekem is az legjobb barátom – óhajtom követni mindenkor, s ezt csak úgy érzem elérhetőnek, ha határozatba foglaljuk azt, mit elmondani akarunk; egész lelki nyugalommal erre szavazok, s jöjjek bár ellentétbe a ház, vagy, mit ugyan alig hinnék, az összes haza közvéleményével, a teljesitett kötelesség érzetében föl fogom lelni nyugalmamat, föl még azon esetben is, ha szenvednem kellene, nem ugyan ezen politika, de félremagyaráztatásának következményeit.”

A képviselőház június 5-iki ülésében 155 szavazattal 152 ellenében kimondta, hogy a ház első felszólalása felirás és ne határozat legyen és ekkép Deák és a felirati párt győzőtt. A részletes tárgyalásnál azonban többrendbeli módositás került Deák föliratába. A többek közt a felséghez intézett megszólitást: „Felséges császár és király!” a ház Ivánka inditványára ezzel helyettesitette: „Felséges Úr!” A felirati javaslat szinte minden pontjánál heves vita volt, különösen a trónöröklés kérdésében, melyre vonatkozólag Deák a magyar közjogot kimeritő beszédet mondott.1

A feliratot épen leginkább a módositások, s különösen a czim miatt a felség nem fogadta el, s a visszautasitó leiratot, mely június 30-ikán kelt, Vay Miklós és Zsedényi ellenjegyezték. A korona panaszkodott, hogy a magyar országgyűlés nem tartja tiszteletben jogait. Az osztrák felsőház, az urak háza, ezt az alkalmat felhasználta egy kis loyalitási szédelgésre. Auersperg Károly herczeg elnök beszédet intézett a császárhoz, melyben kifejezte az urak házának hódolatát, s azt, hogy a császár jogaira bármely sértést az urak háza a birodalom elleni támadásnak fog tekinteni.

A képviselőház július 5-ikén tárgyalta a leiratot, s elfogadta Hunkár Antal inditványát, mely szerint fájdalmas megütközéssel vette a képviselőház, hogy az országgyűlés felirata, a ház szándékától eltérő magyarázat miatt, visszautasittatott, de kész az eredeti javaslatot felterjeszteni. Ez meg is történt.

Bécsben erre hosszú tanácskozások folytak a királyi leirat szövegét illetőleg. Az első tervet gróf Dessewffy Emil készitette, s ide vonatkozólag a következőket irta: „Ezen tervet, előadta Apponyi György gróf a magyar conferentiának, miután ott a Zsedényi formulázását elvetették volt. Állott ezen értekezlet a következőkből: Vay Miklós báró, Szőgyény László, Széchen Antal gróf, Apponyi György gróf, Andrássy György gróf, Barkóczy János gróf, Zichy Ferencz gróf és Zsedényiből. Az én formulázásomon itt lényeges módositásokat tettek. Ezek mind csak rontottak a dolgon és csökkentették az én tervem lehető hatását. Az értekezlet tagjai hihetőleg azért tették ezt, mert igy inkább gondolták a császár és ministerei által elfogadhatóvá tenni. A következés megmutatta, hogy csalatkoztak. Az igy elfogadott tervet németre rosszul lefordittatván Széchen elvitte a császárhoz, a ki annyit mondott rá, hogy nem eléggé határozott. Erre Széchen mindjárt ajánlkozott, hogy mást készit és ezt meg is tette, s a császárnak a magáét olvasta fel, mely, úgy látszott, a császárnak tetszésében részesült. Azt hát Széchen és Vay a ministerek conferentiáján előadták.

Itt nagy ellenzésre talált. Schmerling a zsebéből egy mást húzott ki, ezt meg Vay és Széchen ellenezték, és ott hagyták a conferentiát. Ekkor lőn, hogy Vay, Széchen, Apponyi és Majláth egy collectiv emlékiratot nyujtottak át a császárnak, amelyben obtestálták, hogy a Schmerling-féle rescriptumot ne bocsássa ki. Hasztalanul. Másnap Vay és Széchen elbocsáttattak. Forgách főkanczellárrá, Esterházy Móricz ministerré neveztettek ki, és lejött a július 21-iki rescriptum.”

Ez a királyi leirat Lustkandl szellemében irt polemia volt a pragmatica sanctio értelmezése tekintetében és a fölirattal szemben, hogy Ausztria és Magyarország közt reál- és nem personál-unio létezik.

„A személyes unio életbe léptetése” – úgymond a leirat – „az 1847–1848-ik évi törvényczikkek által ugyan megkisértetett, nem csekély ellenmondásban a törvényeket megelőző bevezetésben foglalt azon nyilvánitással, miszerint a koronának egysége s Magyarországnak az összes birodalom iránti kötelességei sértetlenül hagyandók, de ezen törvények foganatositása már az első félévben minden kételyt kizáró módon feltárta mindazon veszélyeket, melyek Magyarországgal egyetemben az összes birodalmat csak az által is fenyegetik, hogy a birodalom közös érdekeinek megőrzése és fentartása, a közjog és Magyarország történelmének mellőzésével, a személyes unió korlátolt körére szorittatni szándékoltatott.

Ezen elkülönzés veszedelmes rázkódtatásokat idézett elő, melyek Magyarország alkotmányos intézményeitől eltérő közigazgatási rendszer alkalmazását szükségessé tevék.

De miután Mi az 1860 évi Mindszent hó 20-ikán kelt oklevelünkben királyi teljhatalmunkból Magyarország alkotmányának visszaállitását azon föltételek alatt s azon korlátok között, melyek királyi székünk és birodalmunk érdekében szükségesek s a melyek az alkotmányos kormányzatnak többi országainkban is megtörtént életbe léptetésénél fogva elkerülhetlenek valának, biztositottuk, ebbeli biztositásunkat valósitandók, nemcsak az ősi megyei rendszert, hanem egyszersmind a törvényes magyar kormányszékeket is visszaállitottuk, s ezeken felül az országgyűlést is egybehivtuk a végre, hogy az 1860 Mindszent hó 20-ikán kelt oklevelünkben s azzal kapcsolatban levő többi kéziratainkban foglalt nagy fontosságú ügyeknek a törvényhozás útján, akár királyi előterjesztések, akár országgyűlési javaslatok alapján leendő megoldásával az ország érdekeit s kivánatait kielégitsük, s Magyarországunknak közjogi állását minden országainkat egybefűző erős és felbonthatlan kapcsolatával, s birodalmunk nagyhatalmassági állásával összhangzásba hozzuk.

Az 1848-iki törvények azon elveit, melyek által a nemesség kiváltságos állása megszüntettetett, az általános birtok- és hivatalképesség behozatott, az úrbér, a tized és egyéb jobbágyi tartozások eltöröltettek, a közteherviselés és általános katonakötelezettség kimondatott, végre a választási jog mindazon néposztályokra is kiterjesztetett, melyek ezelőtt ezen joggal nem birtak, már az 1860. évi Mindszent hó 20-ikán kelt oklevelünkben fennállóknak ünnepélyesen elismertük és megerősitettük. A mi ellenben az 1848-iki törvények többi részeit illeti, az országos főrendek és képviselők előtt is tudva van, miszerint ezen törvények több főrészekben a pragmatica sanctio világos tartalmával egybe nem férvén, mai jogi szempontból sem állhatnak, de különben is jól tudják az országos főrendek és képviselők, hogy ezen törvények nemcsak többi tartományaink és összes birodalmunk jogait, de a magyar korona alá tartozó népségek tetemes részét nemzetiségi érdekeikben sértik, sőt ezen felül keserü tapasztalások folytán meggyőződtünk, miszerint ezen törvények több czikkelyei ép azért, mert a századok folytán kifejlett helyhatósági és nemzetiségi viszonyoknak Magyarországon meg nem felelnek, az állandóság és kivihetőség biztositékával nem birnak, s hogy a szerint a Magyarországunkban létező különféle politikai és nemzeti elemek, nemkülönben nevezett országunknak az összes birodalomhoz való viszonya, a czélba vett kiegyenlitésre más alapot igényelnek. Az országgyűlésre egybegyűlt főrendekkel és képviselőkkel legkegyelmesebben tudatjuk tehát, miszerint az 1848-iki törvények azon czikkelyeit, melyek összbirodalmunk válhatlan érdekeinek szükséges biztositékaival, névszerint pedig az 1860-ik évi Mindszent hó 20-ikán és 1861 Bőjtelő hó 26-ikán kelt határozványainkkal ellentétben állanak, a mint azokat általában eddig soha el nem ismertük, úgy jövőre is elismerni – mire Magunkat személyesen kötelezve nem tartjuk – nem fogjuk.”

Szólott azután a leirat Erdély uniójáról, Horvátország és a nemzetiségek viszonyairól stb.


Gróf Forgách Antal.
Pollák testvérek kőnyomata Marastoni József 1864-iki rajza az 1505. számú példányról

Általános megdöbbenést és szörnyüködést idézett elő e legfelsőbb kézirat. A határozati párt ismét előtérbe lépett és Tisza Kálmán terjesztette elő pártjának nézeteit az általa szerkesztett határozati javaslatban. Deák Ferencz ismét a felirat mellett volt, de oly szellemben, melyet nemcsak Tisza Kálmán hajlandó volt magáévá tenni, hanem az 1861 augusztus 8-iki ülésben elfogadta azt egyhangúlag és lelkesedetten az egész képviselőház. „Váratlan volt előttünk,” jajdult fel maga Deák Ferencz is, „Felséged legmagasabb leiratának egész tartalma. Felséged a sanctio pragmaticának ellenére absolut hatalommal függesztette fel alkotmányunkat és törvényeinket, s ezen absolut hatalmu felfüggesztést most sem akarja megszüntetni. Alkotmányunknak csak töredékeit igéri vissza, elvonva tőlünk a leglényegesebb jogokat. Alaptörvényeinket önhatalmával eltörli s azok helyébe császári diplomát és pátenst állit, miket általunk is alaptörvényeknek kiván tekintetni …

Fogadjunk el octroyirozott rendeleteket alaptörvény gyanánt, készitsünk törvényeket a legfontosabb közjogi kérdések fölött, s tegyük mindezt távollétében s egyenes mellőzésével a meg nem hivottaknak, kiket az ország jogai ép úgy illetnek, mint minket. Mindezek oly alkotmányellenes lépések, melyek a sanctio pragmaticát lényegében támadják meg, mellőzve mindazt, mi abban, mint alapszerződésben, a nemzet biztositására feltételképen határozottan kiköttetett, s alig hagyva egyebet mint az uralkodóháznak örökösödési jogát.

Az ország alkotmányos önállósága már az által tetemesen meg van támadva, hogy Felséged az országgyűlésnek előleges beleegyezése nélkül fosztja meg az országot az adó és katonaállitás jogától; törvényt szab önhatalmával és az országgyűléstől nem is kérdezi, hogy elfogadja-e az ősi alkotmánynak e lényeges változtatását, hanem azt már bevégzett ténynek tekintve, nekünk egyenesen meghagyja: hogy küldjünk képviselőket a birodalmi tanácsba, mely majd e jogot országgyűlésünk helyett Magyarország felett is gyakorolandja. És igy Felséged nem tekinti az országgyűlést oly testületnek, mely a fejedelem és nemzet közt megosztott törvényhozó hatalmat a nemzet nevében Felségeddel együtt gyakorolja s melynek beleegyezése nélkül törvényt alkotni vagy változtatni nem lehet, hanem tekinti oly testületnek, mely a törvényhozás terén is köteles a fejedelemnek önhatalommal kiadott parancsát törvény gyanánt elfogadni. Miből állna ily módon Magyarország alkotmányos önállósága, ha majd Felségednek valamelyik utóda ezen példára hivatkozva, egyéb törvényeinkkel és jogainkkal hasonlóul cselekednék, s azokat az ország előleges beleegyezése nélkül önhatalmu parancsával eltörölné, s az országgyűlésnek meghagyná, hogy e parancsokat a törvényhozás körében teljesitse?

A személyes uniót nem az 1848-iki törvények hozták be, hanem az a sanctio pragmaticának világos értelmében mindig fennállott. Mi csak azon viszonyokat ismerjük el törvényesnek, mik a sanctio pragmaticában megállapitott personál-unióból származnak.

Sem a közjog, sem Magyarország történelme nem mellőztetett az 1848-diki törvények alkotásánál; sőt épen az emlitett törvények emelték a magyar közjogot azon kifejlettebb állásra, melyen Európa más népeinek közjoga jelenleg áll. Magyarország történelme miben mellőztetett az emlitett törvények alkotása által? Ha minden változtatás az ország történelmének mellőzése volna, ezen vád szintúgy érhetné az ország azon törvényeit, melyek Magyarország koronáját a habsburgi ház fiágának elsőszülöttségi joggal átadták, és azokat, melyek mellett a nőág örökösödése megállapittatott, mert ezen törvények által is lényeges változások tétettek Magyarország közjogában.

Ellenben a legmagasabb királyi leiratban foglalt octroyriozások, melyek által Magyarország alkotmánya absolut fejedelmi hatalommal átalakittatott, a lényeges alaptörvények császári diplomával és pátenssel cseréltetnek föl, s mindez visszaállittatott ősi alkotmánynak neveztetik, nemcsak ellenkeznek: a közjoggal, hanem annak alapelveit felforgatják, és Magyarország történelmében csakugyan példátlanok”.

A hosszú és nagyfontosságú államirat a következő emlékezetes mondatokkal végződik: „Lehet, hogy nehéz idők következnek ismét hazánkra, de a megszegett polgári kötelesség árán azokat megváltanunk nem szabad. Ha kell, türni fog a nemzet csüggedés nélkül, mint ősei türtek és szenvedtek, hogy megvédhessék az ország jogait, mert a mit az erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják; de a miről nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz és mindig kétséges. Tűrni fog a nemzet, remélve a szebb jövendőt s bizva ügyének igazságában.”

Hosszan tartó és általános lelkesedés fogadta Deák Ferencz felirati javaslatát, habár mindenki tudta, hogy erre az országgyűlés feloszlatása fog bekövetkezni. Ez meg is történt augusztus 22-ikén. Gróf Haller Ferencz volt a feloszlatás végrehajtásával megbizva. A feloszlatásra azonban a ház elkészülve lévén, már előre elfogadta Deák Ferencz óvását, melyet a megelőző napon terjesztett elő. Deák még ezen utolsó actusnál is a törvényességre intette az országot s akkép szólt egyfelől Bécsnek, másfelől Kossuthnak. Kossuth ezt zokon is vette és Iratainak V. kötetében ki is fejezte rosszaló nézetét. Ő azt akarta volna, hogy az országgyűlés oly nyilatkozattal oszoljon fel, hogy vannak a népek életében idők, midőn a forradalomhoz fordulni jog, sőt kötelesség. Schmerling a birodalmi tanács augusztus hó 23-iki ülésében jelentette be a magyar országgyűlés feloszlatását, s a felolvasott irat a többek közt a következőket tartalmazta:

„Minthogy azonban a Pesten összegyűlt országgyűlés, noha saját létele a diplomában kimondott föntartás föltételén nyugszik, kijelentette, hogy az új alaptörvények ellen kifejtett ellenállásához ragaszkodik: eljárásával egy megfelelő fölavató diploma létrejöttét s e szerint a koronázásnak rövid idő mulva bekövetkező végbemenetelét egy oly jogviszony ürügye alatt, mely soha se törvényileg, se tényleg nem létezett, t. i. a personál-unio viszonyának ürügye alatt, meghiusitotta; tekintettel tehát azon körülményre, hogy az országgyűlés a helyett, hogy a kezébe letett politikai hivatásnak lelkiismeretesen megfelelne, oly vészteljes útra jutott, a melyből nem menekülhet: ő felsége szükségesnek találta a magyar országgyűlés feloszlatását elhatározni és elrendelni.

Ő felsége azonban azon reményt táplálja, hogy a zavaros nézetek megtisztulnak, a kedélyek csillapulnak, s a körülmények majd akként alakulnak, hogy rövid idő mulva bekövetkezhetik az új országgyűlés egybehivása, melynek hivatása leend ama kötelességeket teljesitni, melyek a jelen országgyűlés által oly menthetetlen módon félreismertettek vagy elhanyagoltattak. Különben ő felsége a leghatározottabb parancsokat méltóztatott kiadni, hogy a kormány közegei a rend helyreállitásáról és fentartásáról gondoskodjanak.”

Az országgyűlés feloszlatása után, Deák intelmének daczára, melyet a törvényes rend fentartásának czéljából intézett az országhoz, forrongások támadtak. Ha Kossuth még úgy uralkodik a közszellemen, mint régen, talán véres lázadásokra került volna a sor.

A megyegyűléseket a császári biztosok ép úgy katonai erővel verték szét, mint az országgyűlést. Aradmegyében Hafbassen Lajos, Bács-Bodrogmegyében Piukovics Ágoston volt az erőszak eszköze. Az utóbbi igy köszöntött be a főispáni lakás kulcsáránál: „Hallja kend, én vagyok Piukovics Ágoston, cs. k. biztos, ha azonnal ki nem nyitja kend a főispáni lakást, ágyúval fogom azt elfoglalni.” Szabolcsmegyében valójában úgy kellett elfoglalni a császári biztosnak három szobát a főispán lakásából. A legtöbb megyében zavargások vagy tiltakozások közt ért véget az alkotmányos élet.

A megyék különben igyekeztek mindjárt az októberi diplomára következő szabad mozgást s az országgyűlés előkészületeit a tüntetésekre használni fel s ekkép borsot törni a hatalom orra alá. Sorra megválasztották bizottsági tagjaik közé az emigránsokat, sőt III. Napoleont, Garibaldit s másokat. Sárosmegyében kezdték az ilynemű tüntetést, megválasztva Ujházyt és Pulszkyt. Nógrád és egyéb vármegyék megválasztották Türrt, Kiss Miklóst stb. Nógrád és Győr vármegyék még Kossuth Lajost is bizottsági tagjaik közé sorolták, hasonlókép Sepsi-Szentgyörgy.

A megyék elleni actiót még az új absolutismus előtt megkezdte a kormány. Báró Vay és Zsedényi ellenjegyzése mellett leiratot intézett a törvényhatóságokhoz s keményen megleczkéztette ezeket. A leirat a többi közt a következőket tartalmazta:

„Engedékenységgel szemléltük – igy szól a leirat – a nyilvános élet első túlcsapongásait, a kor felingerült irányzatának, az indulatok elfojtott kitörésének s a régen nélkülözött köztevékenység fölhevülésének tulajdonitván azokat.

De most, midőn némely megyék a bizottmányok választását arra használják fel, hogy azoknak tagjai közé oly egyéneket sorozzanak, kik birodalmunk fennállásának és uralkodási jogainknak kiengesztelhetetlen ellenei, kik külellenségeinkhez csatlakozva országaink békéjét alattomos összeesküvésekkel s vakmerő lázitásokkal veszélyeztetik; midőn az adórendszer jövő megállapitása körül elágazó nézetek tüzetes adómegtagadásra zsákmányoltatnak ki; midőn egyes megyék a nemzetőrséget felállitani és felfegyverezni készülnek stb.: mellőzhetetlen kötelességünknek tartjuk az alkotmányos szabadságnak oly czélokra, melyek végkövetkezéseikben forradalomra vezetnek, felhasználását hátráltatni s ily merész túlcsapongásokat erélyesen gátolni.”

Jövőre tehát a kormány eltiltotta a megyéket az emlitett választásoktól s meghagyott nekik sok más egyebet, a mit persze a megyék nem teljesitettek. Annál kiméletlenebbül tört most ellenük az önkényuralom. De midőn a szuronyok elkergették a nemzeti politikát és közszellemet, belemenekült ez a most már bátrabb társadalomba s ott folytatta a harczot törvényes eszközökkel, sőt forradalmi kisérletekkel is.

Az új államcsiny nem volt képes többé lethargiába sülyeszteni vagy lemondásra birni Magyarország közszellemét. Az alkotmányossággal tett kisérlet csak azt mutatta meg, hogy az önkényuralom már gyengülni kezd, s a nemzet közszelleme erősbödik. Azon nagy erkölcsi haszna is megvolt az országra, hogy a nemzet, Deák Ferenczczel élén, elfoglalta a 48-iki törvények lojális alapját s ettől többé nem tágithatott. A conservativek pedig félreszorultak; sőt a hatalom elejtette őket. Vayt, mint már volt róla szó, fölmentette állásától. Vay elbocsátása után Szögyény, Zsedényi és Széchen is lemondtak. Apponyi hivatalban maradt, mert mint országbiró nem vett részt a politikában, és Forgáchcsal megigértette, hogy az országbirói értekezlet határozatai érvényben maradnak. Forgáchnak sikerült keresztülvinni azt is, hogy a conservativek egynémelyike visszavonta lemondását. Különben ezen urak közül igen sokan kibékültek lázadó lelkiismeretükkel, midőn hivatalban maradásukról volt szó, akár a provisorium alatt, akár az alkotmányosság kezdetén. Leginkább menthető Apponyi György, a ki az országbirói értekezlet határozatainak érvényben tartása által nagy szolgálatot tett az országnak.

A jogtörténetbe tartozik az országbirói értekezlet részleteinek előadása, melyben, gróf Apponyi György elnöklete alatt, maga Deák Ferencz nagy fontosságú részt vett. Az értekezlet ülései 1861 január 23-ikától márczius elejéig tartottak s valóságos Corpus Iurisát alkotta a magyar jogszolgáltatásnak. Az ország hires férfiai közül, Deákon kivül, résztvettek abban Ghyczy Kálmán, Horváth Boldizsár, gróf Dessewffy Emil, Melczer István és mások.

Az államcsiny Erdélyben is bekövetkezett, miután ott szintén játékot űzött az alkotmányossággal. Közös országgyűlés tartását az uralkodó nem engedte meg, és Erdély számára külön országgyűlést hirdetett. A választás alapjává itt se a 48-iki törvényt, hanem az 1791: VI. t.-czikket igyekezett tenni, és kiterjesztette a választó-jogot különösen az oláh tömegekre. Az erdélyi főkormányszék azonban fölterjesztést tett a kanczelláriához a törvénytelenség miatt s figyelmeztette a bécsi politikusokat, hogy a külön erdélyi országgyűlés megtartása csak ingerültséget okozhatna.

Az uralkodó ennek daczára 1861 november 4-ikére összehivatta az erdélyi országgyűlést s márczius 26-ikára felhitta a főkormányszéket, hogy Erdélynek a birodalmi tanácsban való részvétele iránt előterjesztést tegyen. A főkormányszék újra ellenvéleményt terjesztett elő, a minek következménye a gróf Nádasdy-féle rendelet lett, melyet a főkormányszéki tanácsosok előre sejtettek, ép ezért hivatalukat letették s a magánéletbe vonultak vissza.

Kemény erdélyi kanczellár helyére november 8-án gróf Nádasdy, volt igazságügyminister lépett. Gróf Mikót pedig, ki a legerősebben küzdött a törvénytelen új országgyűlés ellen, gróf Crenneville altábornagy váltotta fel. Schmidt kormányzósági tanácsost a szász föld grófjává nevezték ki. A Nádasdy-féle rendelet új kormányszéket talált, a melylyel az önkényuralom rendezkedhetett. Az eredeti czél és ekkép az 1861 november 4-ikére Gyula-Fejérvárra összehivott országgyűlés meghiusult.

A birodalmi centralisatio Erdélyben sem győzhetett az alkotmányosság álczája alatt. A reactiónak nyiltan kellett fellépnie és fel is lépett, ép úgy, mint Magyarországon.


  1. A felirati javaslat mellett, többek közt, a következők szóltak: Ürményi József, a ki ugyan elismerte a Schwarzenberg-Bach és Schmerling ministeriumok ama érdemét, hogy az osztrák birodalom alkotmányos alapokra való fektetését megkisérlették, azonban kiemeli, hogy Magyarországon alkotmányos kisérletezésnek helye nincsen. Ép ezért el is veti a februári pátenst és az októberi diplomát. A kiegyezést csakis a felirati javaslat által találta megvalósithatónak.
    Somssich Pál rosszalta a concordátumot, mely Magyarországot ugyan törvényesen nem kötelezi, mivel az nem a koronás magyar király által köttetett. Rátért azután Horvátországgal való viszonyunkra. Erre nézve azon véleményben van, hogy Horvátországgal a régi barátságos viszonyt helyre kell állitani.
    Kazinczy Gábor beszédében először is felemlitette szabadságharczunkat, melyben nem a nép, hanem az értelmiség tényét látja. Szólt ezután a bécsi alkotmányos kisérletekről, melyeket nemcsak rosszaknak, hanem úgy a monarchiára, mint a Habsburg-házra nézve egyenesen veszélyeseknek mond. Keményen ostorozta azután a német bureaukratiát, czélozva különösen Bachra, a ki, miután egy monarchiát annyi bajba és szerencsétlenségbe döntött, annyi bút és bánatot hozott az országra, annyi könyt és jajkiáltást fakasztott, – Rómába megy a kereszthez.
    A határozati javaslat mellett vitatkozó szónokok közül első sorban Német Albert érdemel emlitést, a ki az októberi diplomában csak eszközt látott a czélhoz, mely a nemzet és a dynastia közt támadt űrt áthidalni hivatva lett volna. Fölemlitette, hogy akárhányszor Ausztria és a Habsburg-ház alapjában megrendült, mindig a magyarhoz fordult, a ki vérét és pénzét feláldozva, megmentette a monarchiát és a dynastiát.
    Jókai Mór is a határozati javaslat embere volt, a határozat által tudatni akarta a fejedelemmel, hogy Magyarország törvényeihez ragaszkodik, mely törvények a fejedelemre nézve is törvények. Beszédjében a dualismus mellett szállott sikra, felemlitve, hogy a dualismus alatt érti a monarchia története fénypontját. A dualismus mentette meg annyi fényes napokban a monarchiát és a dynastiát a végenyészettől. „Nyugodtan nézek a viták eredménye elé – úgymond – meg lévén arról győződve, hogy ha vélemény-elleneseimnek adatik is meg a diadal, az ország czimerével ékesitett szent paizsot magukhoz ragadhatni, e paizs ott is jó kezekben maradt, s midőn egy közös ellenség ellen kell felállanunk, mikor hazánkat kell egyesült erővel fentartatnunk: akkor a jobb- és baloldal nem lesz egyéb mint egy szivnek közkamarája” – Révész Imre nem tartotta az országgyűlést törvényesnek, mivel oly tényleges hatalom hitta össze, melynek jogosultságát törvényeink alapján kétségbe kell vonni. Rosszalta ezután a Deák által használt, „pragmatica sanctio” kifejezést, mely kifejezés Corpus Jurisunkban elő nem fordul, mely nem egyéb, mint családi szerződés, melyet VI. Károly római-német császár birodalomszerte, sőt Európaszerte kihirdetett. Azt javasolta továbbá, hogy az országgyűlés határozatát egyáltalán semmiféle alakba ne öntse, s senkihez ne intézze, mivel az országgyűlés nyilatkozata úgysem enyészik el, hanem a sajtó szárnyain bejárja az egész országot, az egész művelt világot.
    Deák rögtön válaszolt Révésznek föntebbi ellenvetéseire, mondván, hogy miután a ház elnöke a képviselőházat a törvény értelmében megalakultnak nyilvánitá, s miután az országgyűlés ezt ellenmondás nélkül elfogadta, további felszólamlásoknak e tekintetben helye nincsen. A pragmatica sanctióra nézve megjegyzi, hogy ez nem egyéb, mint VI. Károly császár által kiadott és úgy Magyarország mint Erdély által elfogadott alaptörvény, mely a Habsburg-ház fiágának kihaltával a nőág öröklési jogát biztositja.
    [VISSZA]